BOCCACCIO DEKAMERON Fordította: Révay József A verseket Jékely Zoltán fordította

Forrás: MEK

Első nap

KEZDŐDIK A DEKAMERON ELSŐ NAPJA, MELYEN A SZERZŐ ELMONDJA:
MIKÉPPEN ESETT, HOGY AZ ALÁBB SZÍNRE LÉPŐ SZEMÉLYEK
EGYBEGYŰLTEK, HOGY MESÉLJENEK EGYMÁSNAK, ANNAK UTÁNA
PEDIG PAMPINEA URALKODÁSA ALATT KI-KI OLYAN TÖRTÉNETET
MOND EL, AMELYNEK TÁRGYÁT TETSZÉSE SZERINT VÁLASZTOTTA

Valahányszor elmélkedéseimben elgondolom, bájosabbnál bájosabb hölgyeim, hogy ti valamennyien természettől fogva mily érzékeny szívűek vagytok, belátom, hogy könyvem felfogásotok szerint komoran és gyászosan fog kezdődni, mivelhogy az elmúlt halálos járvány fájdalmas emlékezetét viseli homlokán, melyet egy értelemmel átkoz mindenki, akár megélte, akár más úton-módon tud róla. De azért nem akarom, hogy ez visszariasszon benneteket a továbbolvasástól, mintha bizony olvasás közben szüntelenül sóhajok és könnyek között vezetne utunk. Vegyétek úgy e borzalmas kezdetet, mint a vándor a zordon és meredek hegyet, melynek lábánál szépséges és kellemes síkság terül, melyben annál nagyobb gyönyörűségök telik, minél fáradságosabb volt a felkapaszkodás és a leereszkedés. És valamint a vidámság határán ott leskelődik a fájdalom, éppúgy a gyötrelmek határán ott várakozik az öröm. Ezt a rövidke szomorkodást (rövidnek mondom, mert mindössze néhány lapra terjed) nyomon követi az édesség és a gyönyörűség, mit eleve megígértem nektek, s mit talán nem is várnátok ilyen kezdet után, ha be nem jelenteném. És valóban, ha tisztességgel más úton vezethettelek volna benneteket oda, hová akarlak, nem pedig ezen a zord ösvényen, szíves örömest megtettem volna; mivelhogy azonban eme visszaemlékezés nélkül nem tudnám megértetni, hogyan s mi okból estek mindama dolgok, melyek alább írva következnek, kénytelen-kelletlen ráadom fejemet a leírására.

Elmondom tehát, hogy az Isten Fia üdvösséges Megtestesülésének immár ezerháromszáznegyvennyolcadik esztendejét írták, midőn jeles Firenze városában, mely szépségével felülmúlja mind a többi itáliai városokat, kiütött a halálos pestis, melyet az égitestek hatalma vagy Istennek bűnös cselekedeteinken érzett igazságos haragja zúdított a halandókra, hogy észre térítsen bennünket; e pestis alig néhány esztendővel annak előtte bukkant fel a keleti országokban, s minekutána ottan rengeteg embert elpusztított, feltarthatatlanul harapódzott egy helyről a másra, s nyomorúságunkra a Nyugaton is elterjedt. És ellenében ugyan csütörtököt mondott minden okosság és emberi vigyázatosság, mellyel evégre rendelt városi biztosok a sok szennytől megtisztították a várost, megtiltották, hogy oda bárminémű beteg ember betegye a lábát, s bőven osztogatták a jó tanácsokat az egészség megóvására; nem volt foganatja a jámbor könyörgéseknek sem, melyeket újra meg újra, az elrendelt körmeneteken is, más módokon is intéztek Istenhez ájtatos emberek; körülbelül a mondott esztendő tavaszának elején kezdettek mutatkozni a pestis fájdalmas pusztításai, mégpedig elképesztő módon. És nem olyképpen jelentkezett, mint Keleten, hol a kikerülhetetlen halálnak nyilvánvaló jele az volt, ha valakinek megeredt az orra vére; hanem a kezdetén: férfiaknál, nőknél egyaránt a lágyékukon vagy a hónuk alatt bizonyos daganatok támadtak, amelyek néha akkorára nőttek, mint egy rendes alma, néha akkorára, mint egy tojás, vagyis voltak nagyobbak, voltak kisebbek, amelyeket a nép "búb"-nak nevezett. És a testnek ama fent mondott két részéből kezdett e mondott búb hamaridő múltán kiütni, és kibukkanni a testnek minden egyéb részén is egyformán; és ennek utána kezdett a mondott betegségnek minéműsége fekete vagy kékesfekete foltokra változni, melyek a karokon, a combokon és a testnek minden egyéb részén feltünedeztek sok embernél; némelyiknél nagyok voltak és ritkák, másoknál kicsinyek és sűrűk. És valamint kezdetben a búb volt és maradt biztos jele a bekövetkezendő halálnak, akként most e foltok voltak a jelei mindazoknál, akiket megleptek.

Úgy látszott, hogy ennek a betegségnek a gyógyításában sem orvosi tanács, sem semminémű orvosság ereje nem hat és nem használ; mármost akár azért, mert a betegség minéműsége nem adott módot rá, akár azért, mivelhogy a tudatlan kuruzslók (mert a tanult orvosokon felül ezeknek a száma fölöttébb meggyarapodott efféle nőkkel és férfiakkal, kik soha életökben nem tanulták a gyógyítás tudományát) nem ismerték fel a baj eredendő okát, és ennélfogva nem a kellő szereket alkalmazták ellene: nem csupán hogy kevesen gyógyultak meg, hanem úgyszólván valamennyien belehaltak a fent mondott jelek feltünedezése után harmadnapra, ki gyorsabban, ki lassabban, s a legtöbben mindennemű láz avagy egyéb tünet nélkül. És ennek a döghalálnak annál nagyobb volt ereje, mivelhogy azokról, akik megbetegedtek, az érintkezés révén átragadt az egészségesekre, éppen úgy, mint ahogy a tűz belekap a száraz vagy zsíros tárgyakba, mik tőszomszédságában vannak. De még nagyobb baj is volt ennél; mivelhogy nem csupán a betegekkel való beszélgetés vagy érintkezés származtatta át az egészségesekre a betegséget vagy a tömeghalál csíráját, hanem kiderült, hogy a ruháknak vagy bármely más tárgynak az érintése, mit ím ez betegek érintettek avagy használtak, ezzel a betegséggel fertőzi azt, aki hozzányúl.

Elképesztő hallani is, mit most el kell mondanom: és ha nem látták volna sokan, s nem láttam volna magam is tulajdon szememmel, szinte hinni sem merném, nemhogy leírni, ha mégolyan szavahihető embertől hallottam volna is. Elmondom tehát, hogy a szóban forgó pestisnek az a tulajdonsága, hogy egyikről a másra átragad, oly fertőző erejű volt, hogy nem csupán emberről emberre terjedt, hanem - ami igen gyakran nyilván bebizonyosodott - ha a megbetegedett vagy a betegségben meghalt embernek valamijét megérintette valami más, nem emberfajta élőlény, azt nem csupán megfertőzte a betegség, hanem igen-igen rövid idő alatt meg is ölte. Erről - mint kevéssel előbb említettem - egyebek közt egy napon tulajdon szememmel a következőképpen győződtem meg: Egyszer egy ilyen betegségben meghalt szegény embernek rongyait kidobták az utcára; odatévedt hozzájok két disznó, melyek szokások szerint előbb az orrukkal, aztán a fogaikkal összevissza turkáltak a rongyokban, s íme, alig egy óra múltán, mintha csak mérget ittak volna, egyet-kettőt vonaglott mind a kettő, s döglötten rogyott a földre a vesztükre megturkált rongyok fölött. Efféle és sok más hasonló meg súlyosabb esetek révén mindenféle aggodalom meg képzelődés támadt azokban, kik életben maradtak, és szinte valamennyien egyetlen rideg célt szögeztek maguk elé: irtózattal elkerülni a betegeket s minden ő dolgaikat; és mindenki azt hitte, hogy ekképpen cselekedvén, megmenti maga életét.

És némelyek akképpen vélekedtek, hogy a mértékletes élet, a mindennémű kicsapongásoktól való óvakodás igen megnöveli az ellentálló erőt eme bajjal szemben; és társaságokba verődtek és mindenki mástól visszavonultan élték napjaikat; összegyülekeztek és bezárkóztak ama házakba, melyekben nem volt beteg, s élvezték a legfinomabb ételeket és a legpompásabb borokat, de igen mértékletesen és mindennémű kicsapongás nélkül; nem álltak szóba senkivel, hallani sem akartak semmi külső hírt sem halálról, sem betegekről, hanem muzsikával és egyéb mulatságokkal szórakoztak, már amihez hozzájutottak. Mások ellenkező véleményen voltak, és azt állították, hagy ha nagyokat isznak és dőzsölnek, és dalolva, tréfálkozva ide-oda csavarognak, és mindennémű vágyukat kielégítik, amennyire csak tudják, s kacagnak és csúfolódnak azon, ami történik, az lesz a legbiztosabb orvosság e szörnyű baj ellen; és amit így mondottak, azt tőlök telhetőleg valóra is váltották; éjjel és nappal hol egyik, hol másik kocsmába mentek, telhetetlenül és mértéktelenül ittak, ezt pedig legtöbbnyire idegen házakban cselekedték, ha éppen megszimatolták, hogy ottan valami kedvökre és ínyökre való akad. És ezt könnyűszerrel megtehették, mivelhogy mindenki ebek harmincadjára hagyta magát is, vagyonát is (mintha csak életének végső órája ütött volna); ennek okáért a legtöbb ház közös tulajdonná vált, és az idegen, ha egyszer betelepedett, úgy gazdálkodott bennök, mintha ő lett volna a házigazda; és ím ez állatias elszántságokban kerülték a betegeket, amennyire csak módjokban volt.

És városunknak ebben a szörnyű balsorsában és nyomorúságában az isteni és emberi törvények jeles tisztessége szinte összeomlott és semmivé lett, mivelhogy a kormányzó és törvénytevő urak, csakúgy, mint a többi emberek, vagy meghaltak, vagy betegek voltak, vagy poroszlóik száma oly igen megfogyatkozott, hogy semminémű szolgálatot nem tudtak végezni: ennek miatta kinek-kinek szabad volt a vásár: azt cselekedhette, amire éppen kedve szottyant.

Sokan mások a fent mondott két mód között a középszert választották: nem kényszerítettek magokra akkora mérsékletet az evésben, mint az előbbiek, nem is merültek bele az ivásba és egyéb kicsapongásokba, mint az utóbbiak, hanem mindent kellő mértékben élveztek, ahogy éppen megkívánták, nem zárkóztak be, jártak-keltek, kezökben ki virágot, ki szagos füveket, ki egyébfajta fűszerszámokat tartott, s ezeket sűrűn orrukhoz emelték, abban a hiszemben, hogy igen üdvösséges dolog az agyvelőt efféle illatokkal erősíteni: mivelhogy a levegő mindenütt fülledt és büdös volt a hullák, a betegek és az orvosságok bűzétől. Mások szívtelenebbül érzéketlenek voltak (ámbátor ez talán biztosabb volt), és azt mondták, hogy sem jobb, sem olyan jó orvosság a pestis ellen nincs, mint messzire elkerülni; és ebben a meggyőződésben nem törődtek semmi mással, csak magokkal, férfiak és nők sokan elhagyták városukat, házukat, hivatalukat, rokonságukat, vagyonukat és ha nem idegenbe, akkor a maguk falusi birtokára költöztek, mintha bizony Istennek haragja, mely e pestissel büntette az emberek gonoszságát, nem érte volna utol őket akárhol, hanem csupán azoknak elpusztítására szorítkozott volna, akik megmaradtak városuk falain belül; vagy mintha az lett volna meggyőződésök, hogy egyetlen embernek sem szabad a városban maradnia, mivelhogy elérkezett annak végső órája. És ámbátor ezek a különb-különbféleképpen vélekedő emberek nem haltak meg valamennyien, nem is menekültek meg mind: sőt mindegyik fajtából sokan megkapták a betegséget, és mivelhogy ők magok adtak példát egészséges korukban azoknak, kik most is egészségesek maradtak, egyik itt, másik ott pusztult el, mindenkitől elhagyottan.

És ne is emlegessük, hogy egyik polgár irtózattal elkerülte a másikat, és szinte senki nem törődött a szomszédjával, és a rokonok vagy soha, vagy csak nagy ritkán látogatták egymást, akkor is tisztes távolból, azonban e borzalom nyomán oly irtózat támadott a férfiak és nők lelkében, hogy a testvér elhagyta testvérét, a nagybácsi unokaöccsét, a nővér a bátyját, gyakran a feleség a férjét (ami főbenjáró dolog és szinte hihetetlen), az atyák és anyák a gyermekeiket irtóztak meglátogatni és ápolni, mintha nem is tulajdon gyermekeik lettek volna. Ez okból annak a mérhetetlenül sok férfinak és nőnek, kik megbetegedtek, nem maradt egyéb segítségök, mint egy-egy könyörületes barátjok (ilyen pedig bizony kevés akadt) vagy a kapzsi ápolók, kik szokatlanul dús fizetség fejében ápolták őket, ámbátor még így is kevesen adták erre fejöket - mindahányan durva lelkű és efféle szolgálatban járatlan férfiak és nők -, és szinte semmi másra nem voltak jók, mint odanyújtani a betegeknek egyet-mást, amit kértek, vagy figyelni, mikor halnak meg; és miközben e szolgálatot végezték, gyakorta az életökkel fizettek érte.

És mivelhogy a betegeket a szomszédok, a rokonok, a barátok elhagyták, ápolókban pedig nagy volt a hiány, elharapódzott egy eladdig soha nem hallott szokás: hogyha akármilyen kedves, szépséges, bájos nő megkapta a betegséget, nem törődött vele, hogy férfi ápolja, akár fiatal, akár öreg; és bizony, ha betegségének kényszerűsége megkövetelte, minden pironkodás nélkül feltárta előtte testének akármelyik részét, mint ahogy nő előtt cselekedte volna: azoknál aztán, kik a betegségből kigyógyultak, ez elegendő ok volt arra, hogy a következendő időkben szemérmetességökre kevesebbet adjanak. Ehhez járult, hogy sokan meghaltak, kik talán megmenekedtek volna, ha segítettek volna rajtok: éspedig részben a megfelelő ápolás hiánya miatt, melyben a betegeknek nem lehetett részök, részben a pestis ereje miatt oly nagy tömegben haltak a városban az emberek éjjel és nappal, hogy nemhogy látni, de hallani is szörnyűség volt. Ennek következtében az előbbiekkel ellenkező szokások kaptak lábra ama polgárok között, kik életben maradtak.

Annak előtte szokásban volt (aminthogy ezt a szokást még ma is megfigyelhetjük), hogy az atyafiság asszonyai meg a szomszédasszonyok összegyülekeztek a halottas házban, és ottan a halott legközelebbi női hozzátartozóival együtt siránkoztak; viszont a halottas ház előtt a halottnak férfi atyjafiaival együtt összegyülekeztek a szomszédai és számos más polgár, és a halott rangjához illendő módon megjelent a papság, és a halottat a rangjabeliek gyertyák és gyászénekek halotti pompájával vitték vállaikon abba a templomba, melyet halála előtt ő maga kijelölt. Mikor a pestis dühe fokozódni kezdett, mindeme dolgok egészben vagy részben megszűntek, és helyökbe más, új szokások támadtak. Ezért aztán nemcsak hogy asszony sereg nem volt a haldokló körül, hanem nagyon sokan voltak, kik tanúk nélkül költöztek el ez árnyékvilágból; csak nagyon kevesen voltak olyanok, kiknek kijutott rokonaik könyörületes kesergéseiből és keserű könnyeiből; ezek helyében most többnyire kacagás, tréfálkozás és társas mulatozás járta; az asszonyok pedig sutba dobták a női kegyességet, és a magok egészsége javára szívvel-lélekkel felkapták ezt a szokást. Bizony ritka volt az olyan halott, kit tíz vagy tizenkét szomszédjánál több kísért a templomba; a Szent Mihály lovát pedig nem tisztes és derék polgártársai vitték, hanem a söpredékből összeverődött afféle hullavivők, kik sírásóknak neveztették magokat; mivelhogy pedig e szolgálatot pénzért végezték, felkapták a Szent Mihály lovát és rohanvást vitték; de nem ám abba a templomba, melyet a boldogult kijelölt, hanem többnyire a legközelebbibe, és négy vagy hat pap kísérte néhány szál gyertyával, sőt nemegyszer gyertya nélkül: ezek a papok aztán nem bajlódtak a túlságosan hosszú és ünnepélyes szertartással, hanem a sírásók segítségével leeresztették a halottat az első sírba, melyet üresen leltek.

Még sokkal siralmasabb volt, ahogyan a szegény néppel és a közrendű emberek java részével is elbántak: mivelhogy ezek akár bizakodások, akár szegénységök okából többnyire házukban tartózkodtak, szomszédságukkal érintkeztek, naponta ezerszámra estek a betegségbe, és mivel semmiképpen nem ápolták és nem gondozták őket, valamennyien menthetetlenül elpusztultak.

És bizony sokan voltak köztük, akik nappal vagy éjjel a nyílt utca során hullottak el; sokak felől pedig, kik otthon pusztultak el, csupán oszlásnak indult holttestök bűzéről tudták meg a szomszédok, hogy meghaltak; s ezeknek és az itt is, ott is elhullott többi emberek holttetemének bűzével minden tele volt. A szomszédok többnyire ugyanazt a módot követték, részben félelemből, hogy a hullák bomlása ártalmukra lesz, részben pedig a halott iránt érzett könyörületből. Tudniillik vagy magok erejéből, vagy ha hullavivőket tudtak szerezni, azoknak segítségével kivonszolták házukból az elhunytak tetemét, és letették a kapujok elé, úgy, hogy kit arra vitt útja, főképp reggelente, számtalan ilyen holttestet láthatott, aztán elhozatták a Szent Mihály lovát, sőt akadtak olyanok is, kik ennek hiányában valamely deszkára fektették a holttestet. Néha egyetlen Szent Mihály lován két-három hullát vittek egyszerre, és ez nem is volt ritka eset, sőt olyant is sokat lehetett látni, amelyiken férj és feleség, két-három testvér, vagy apa és fia, vagy más efféle párok együtt feküdtek. És számtalanszor megtörtént, hogy ha két pap egy kereszt alatt halottat kísért, hozzájok csatlakozott három-négy Szent Mihály lova, amiket hullavivők vittek, és mikor a papok azt hitték, hogy egy halottat kell eltemetniök, hat-nyolc, néha pedig több halottjuk is volt. Természetesen ezek sem a siratás, sem a gyertyák, sem a gyászkíséret végtisztességében nem részesültek; sőt a dolog odáig fajult, hogy csak annyit törődtek az emberekkel, kik meghaltak, mint manapság a kecskékkel: ebből aztán nyilván megtetszett, hogy olyasvalamit, minek türelmes elviselésére a dolgok természetes folyása a maga apró és ritka bajaival a bölcseket sem tudta megtanítani, nagy bajok idején még az egyszerű emberek is egykedvű nemtörődömséggel fogadnak.

Mivelhogy a fent mondott rengeteg halott eltemetésére, melyekkel naponta és szinte minden órában elárasztották a templomokat, nem volt elegendő a temetők szent földje, különösen, ha régi szokás szerint mindegyiknek külön helyet akartak volna adni, a templomok melletti cintermek helyett, melyek már zsúfolva voltak, hatalmas gödröket ástak, melyekbe százával bocsátották le az újabb halottakat; ezekben aztán rétegekben egymásra halmozták őket, mint ahogy a hajóban berakják az árukat, kevéske földet hánytak rájok, mindaddig, mígnem a gödör színig betelt.

Mivelhogy pedig nem való továbbra is ily aprólékosan feszegetnem elmúlt nyomorúságainkat, melyek városunkra szakadtak, csak annyit mondok, hogy az időknek e viharos járása, mely végigszántott városunkon, egyáltalán nem kímélte meg a környező vidéket sem, hol az elszórt tanyákon és falvakban (nem is szólván a várakról, melyek kicsinységökben is hasonlítottak a városhoz), a szegény és nyomorult parasztok és családtagjaik az utakon, a földjeiken és a házaikban éjjel-nappal egyformán pusztultak, nem is emberek, hanem állatok módjára, mivelhogy orvos nem törődött velök, ápoló nem gondozta őket. Ennek okáért ők is kicsapongó szokásokat vettek fel, mint a városiak, vagyonukkal, munkájukkal semmit sem törődtek; sőt ahelyett, hogy barmaiknak, földjeiknek és múltbeli fáradságos munkájoknak reménybeli gyümölcsét istápolták volna, mindenáron azon mesterkedtek, hogy mindent fölemésszenek, mi csak kezök ügyébe esett, mintha minden napon, melyre felvirradtak, a halált várták volna. Így esett, hogy az ökrök, a szamarak, a birkák, a kecskék, a disznók, a tyúkok, sőt még az emberhez oly igen hűséges kutyák is, a házakból kiverten, kényök-kedvökre csatangoltak a mezőkön (hol lábon állt még a gabona, melyet nemhogy be nem takarítottak, de még csak le sem arattak). És sok állat, minekutána napközben kedvére legelt, estére kelvén jóllakottan hazatért az istállóba, mintha esze lett volna, holott pásztor nem is hajtotta.

Kell-e többet mondanom (hogy végre elhagyjuk a falut, és visszatérjünk a városba), minthogy az égnek s részben talán az embereknek kegyetlensége oly igen nagy volt, hogy amaz emberi teremtések számát - kik a pestisdühe miatt, meg amiatt, hogy az egészségesek rettegésökben sok beteget nem kellőképpen ápoltak vagy nyomorúságában magára hagytak, a mondott esztendőnek március és július hava közé eső időben Firenze városának falai között életöket vesztették - több mint százezerre teszik; holott pedig a halálos veszedelem előtti időben nem gondolta volna az ember, hogy összevéve ennyien lakoznak ott benn. Ó, hány nagyszerű palota, hány gyönyörű ház, hány nemesi lakás maradt üresen, még csak egy hitvány szolga sem akadt bennök, holott annak előtte csak úgy hemzsegett ott a szolganép, a hölgyek és urak! Ó, hány ősi nemzetség, hány dús örökség, hány mesés gazdagság érte meg, hogy jogos örökös nélkül maradt! Hány életerős férfi, hány gyönyörű asszony, hány deli ifjú, kiket, egyebekről nem is szólván, egy Galenos, egy Hippokrates, egy Aesculapius is makkegészséges embereknek ítélt volna, együtt falatozott még reggel rokonaival, pajtásaival és barátaival, annak utána pedig estére kelvén, őseivel lakmározott a másvilágon!

Magam is torkig vagyok már vele, hogy ilyen mélyen keresztül-kasul járom ezeket a roppant nyomorúságokat; annak okáért, mivelhogy mellőzni akarom immár eme felét a dolognak, már amennyire illendően mellőzhetem, elmondom, hogy mikor városunk ekként már a végét járta, s lakossága szinte kipusztult, történt, hogy (miként szavahihető embertől hallottam) egy keddi nap reggelén a tiszteletre méltó Santa Maria Novella székesegyházban, hol úgyszólván éppen senki nem volt, a gyászos időkhöz illendő gyászos ruházatban hét ifjú hölgy hallgatta a szent misét, kiket mind baráti, szomszédi, avagy atyafiságos kötelék fűzött egymáshoz; közülök pedig egyik sem lépte át a huszonnyolcadik esztendejét, s nem volt egyik sem fiatalabb tizennyolc esztendősnél, mindegyik okos, nemes származású, szemrevaló, tisztes erkölcsű és bájosan szemérmetes. Elárulnám én az igazi nevöket, ha nem volna rá alapos okom, hogy elhallgassam, mégpedig az, hogy nem akarom, netalán az alább következő dolgok miatt, amelyeket elbeszéltek vagy végighallgattak, a jövendőben bármelyiköknek is pironkodnia kellessék, mivelhogy manapság szigorúbb törvények szabályozzák a szórakozásokat, mint akkoriban, mikor éppen a fent mondott okok miatt ezek a törvények nemcsak az ő korukhoz, hanem sokkalta érettebb korhoz mérten is lazábbak voltak; meg aztán nem is akarok okot adni a rosszmájú embereknek, kik csak úgy lesik az alkalmat, hogy minden dicséretes életbe belemarjanak, hogy undok beszédeikkel akármiféleképpen is csorbát ejtsenek eme derék hölgyek tisztességén. Ennek okáért tehát, hogy a következendőkben mindenki zűrzavar nélkül megérthesse: mit melyik mondott, az a szándokom, hogy olyan neveket adok nekik, melyek egészben vagy részben illenek mindegyiknek jelleméhez. Az elsőt tehát, ki egyúttal a legidősebb volt, Pampineának fogjuk nevezni, a másodikat Fiammettának, Filoménának a harmadikat és a negyediket Emiliának, utána Laurettának hívjuk majd az ötödiket, a hatodikat Neifilének, az utolsót pedig nem ok nélkül Elise névvel illetjük. Ezek a hölgyek nem holmi összebeszélés szerint, hanem véletlenségből összekerültek a templomnak valamely részében, körben letelepedtek, sűrű sóhajtozások után abbahagyták a Miatyánk-imádkozást és szapora szóval kezdtek mindenféle, e mostoha időket illető dolgokról beszélgetni. Kevés idő multán, hogy a többieknek szavok veszett, Pampinea megszólalt ilyeténképpen:

- Kedves hölgyeim, bizonyára ti is sokszor hallottátok már, csakúgy, mint jómagam, hogy senki ellen nem követ el igazságtalanságot, ki tisztességgel él a maga jussával. Józan ésszel felismert természetes jussa minden embernek, ki e világra születik, hogy tőle telhetőleg istápolja, megtartsa és védelmezze a maga életét. Ez pedig annyira megengedett dolog, hogy miképpen immár nemegyszer megesett, hogy valaki a maga jussa érdekében büntetlenül embert is ölhetett. Ha pedig ezt megengedik a törvények, melyeknek kötelességök közé tartozik minden ember életének boldogságát biztosítani, mennyivel inkább meg vagyon engedve nekünk s mindenki másnak életünk megtartásáért mindama eszközöket megragadni, melyek hatalmunkban vannak, méghozzá, ha senkit nem sértünk velök? Valahányszor jól szemügyre veszem ma reggeli s mi több, sok máskori viselkedésünket, s meggondolom, minéműk s milyenek beszélgetéseink, mindannyiszor észreveszem, s ti is hasonlatosképpen észrevehetitek, hogy mindegyikünk aggódik önnönmagáért: ezen nem is csodálkozom cseppet sem, viszont fölöttébb csodálkozom, hogy nem kárpótoljuk magunkat valamiképpen azért, mitől mindegyitek méltán retteg (holott nyilván tudom, hogy mindegyikünkben női érzés lakozik). Véleményem szerint úgy időzünk itten, mintha kényszerűségből vagy önként tanúi akarnánk lenni annak, mennyi holttestet cipelnek a temetőbe, vagy annak, hogy itt bent a barátok, kik szinte már egy szálig kipusztultak, vajon eléneklik-e a megszabott órákban zsolozsmáikat, avagy mintha ruházatunkkal be kellene bizonyítanunk mindenkinek, ki csak lát bennünket, hogy mekkora és minémű a mi nyomorúságunk. És ha innen távozunk, vagy azt látjuk mindenütt, hogy hullákat vagy betegeket visznek, vagy azt, hogy azok, kiket gaztetteikért az állami törvények ereje innen rég számkivetésbe kergetett, épp e törvényeknek fittyet hánynak, mivelhogy tudják, hogy e törvények végrehajtói meghaltak vagy betegek, s ennek miatta ők pimasz pökhendiséggel járnak-kelnek a város területén; vagy pedig látjuk városunk söpredékét, mely vérünkön hízik, a sírásó nevet használja, és ebben a mi pusztulásunkban gyalog avagy lóháton városszerte cserkészik, s gyalázatos csúfondáros énekekkel még nekünk hánytorgatja fel balsorsunkat. Egyebet sem hallunk, mint azt, hogy "ezek meg ezek meghaltak" és "emezek meg emezek haldoklanak"; és ha volnának erre való emberek, mindenfelé keserves jajveszékelést hallanánk. És hahogy megtérünk otthonunkba (nem tudom, ti is úgy vagytok-e vele, mint én?), engem bizony elfog a rettegés, mikor nyüzsgő cselédségemből egy teremtett lelket nem lelek már, csupán egyetlen belső cselédemet, és úgy érzem, hogy minden hajam szála égnek mered; és akárhová megyek, akárhol megállok benne, úgy rémlik nekem, mintha az elköltözötteknek árnyait látnám a házban; s méghozzá nem is jól ismert orcájokkal, hanem valami borzalmas ábrázattal, amit nem tudom, hol vettek most egyszerre, halálra rémítenek. Ennek miatta itt is, odakint is, otthon is rosszul érzem magamat; mégpedig annál rosszabbul, mert úgy veszem észre, hogy rajtunk kívül egyetlen ember sem marad itten, kinek van módja benne, és van valami helye, ahová elmehet, mint ahogy nekünk vagyon. És több ízben hallottam és megtudtam, hogy azok, kik még netalán itt vannak, egyáltalán nem tesznek különbséget tisztességes és becstelen dolgok között, s egyedül és társaságban, éjjel és nappal, azt művelik, mire éppen vágyuk hajtja őket, s mi a legnagyobb élvezetet szerzi nekik. Mégpedig nem csupán a világi emberek, hanem a zárt kolostorok lakói is, mivelhogy fejökbe veszik, hogy ami másnak nem tilos, az nekik is szabad, megszegik a törvényeknek tartozó engedelmességet, testi gyönyörűségekbe vetik magokat s kicsapongásra és dőzsölésre adják fejőket, abban a hiszemben, hogy ekképpen megmenekednek. És ha ez így van (márpedig nyilván látni való, hogy így van), akkor mit keresünk mi itten? Mire várunk? Miről ábrándozunk? Mért vagyunk restebbek és lanyhábbak egészségünk iránt, mint a város minden egyéb lakosa? Vagy azt hisszük, hogy a mi életünk erősebb lánccal van testünkhöz bilincselve, mint a többieké, s ennélfogva semmivel nem kell törődnünk, mi alkalmatos arra, hogy ártalmára legyen? Mi bizony tévedünk, mi bizony csalatkozunk; miféle ostobaság szállott meg bennünket, hogy ilyesmiben bizakodunk? Kézzelfogható bizonyságát látjuk ennek, valahányszor csak eszünkbe jut, mennyi derék ifjú meg hölgy esett áldozatul eme kegyetlen pestisnek. Annak okáért, nehogy csüggedésből, avagy könnyelműségből beleessünk e bajba, melytől talán valamiképpen megmenekülhetünk, ha magunk is úgy akarjuk (nem tudom, vajon ebben egy véleményen vagytok-e velem), legokosabbnak tartanám, ha mi, úgy ahogy itt vagyunk, távoznánk ebből a városból, mint már előttünk annyian távoztak és távoznak ma is; és elkerülvén mások tisztességtelen példáját, mint a halált, kimennénk lakni valamely vidéki birtokunkra, hiszen mindegyikünknek van jó egynéhány: és ottan tőlünk telhetőleg vidáman, jókedvben és kellemesen töltenők időnket anélkül, hogy bármi cselekedetünkben túlmennénk a józanság határain. Ott madárdalok zengenek, zöldellő dombok és síkságok gyönyörködtetik a szemet, a földeken tenger módjára hullámzik a dús vetés, százféle a fa és szélesebbre tárul a mennyboltozat, mely még akkor sem vonja meg tőlünk örök szépségét, ha netán elkomorul, s mindez gyönyörűségesebb látvány, mint városunk kongó falai. És ottan frissebb a levegő, és bővebben van minden, mi a mai időkben a megélhetéshez szükséges, meg a szomorúság is kevesebb. Mert ámbátor a parasztok csakúgy halnak, mint a városbeliek, ott annyival kevesebb a kellemetlenség, amennyivel kevesebb a ház, meg a lakosság, mint a városban. Másfelől, ha nem csalódom, mi nem hagyunk el itten senkit, sőt igazság szerint azt mondhatjuk, hogy mi vagyunk elhagyottak; mivelhogy a mieink vagy meghaltak, vagy elmenekültek a halál elől, s mintha csak nem is tartoznánk hozzájok, magunkra hagytak ebben a szörnyű veszedelemben. Semminémű szemrehányás nem érhet tehát bennünket, ha ezt a tanácsot megfogadjuk; de nyomorúság és talán halál szakadhat ránk, ha nem fogadjuk meg. Annak okáért, hahogy ti is javalljátok, azt hiszem, helyesen cselekszünk, ha magunk mellé vesszük szolgálóleányainkat és meghagyjuk nekik, hogy minden szükségesekkel jöjjenek velünk, mi pedig ma itt, holnap amott kiélvezünk minden örömet és vidámságot, mit e mostani idő csak nyújthat; ezt pedig mindaddig folytatjuk (ha ugyan előbb le nem csap ránk a halál), mígnem észrevesszük, hogy az Ég mindeme dolgoknak véget vetett. És figyelmeztetlek benneteket, hogy éppoly kevéssé válik szégyenünkre, ha tisztességben távozunk innét, mint a többi asszonyok java részének az, hogy becstelenségben itt maradnak.

A többi hölgyek, minekutána végighallgatták Pampineát, nem csupán helyeselték javallatát, hanem, mivelhogy meg is akarták valósítani, máris kezdték egymással megbeszélni a megvalósítás módját, mintha csak most, amint helyükről fölkelnek, azon nyomban útnak kellene eredniök. De Filoména, ki fölöttébb eszes leány volt, szólott ekképpen:

- Hölgyeim, ámbátor Pampinea igen okos beszédet mondott, azért nem szabad így nyakra-főre elhirtelenkedni a dolgot, mint ahogy ti nyilván akarjátok. Jusson eszetekbe, hogy valamennyien nők vagyunk, s egyikünk sem olyan gyerekes, hogy ne tudná belátni, milyen is a nők értelme, valahányan vannak, s mindennémű férfi tanácsa nélkül miképpen is intézik dolgaikat. Állhatatlanok vagyunk, makacsok, gyanakvók, kishitűek és aggodalmaskodók: eme tulajdonságaink miatt fölöttébb kételkedem, hogy ha nem veszünk magunk fölé más, mégpedig férfiú vezetőt, ez a társaság nagyon is hamarosan felbomlik, és ez bizony a kelleténél nagyobb szégyennel járna ránk; annak okáért jó lesz fontolóra venni a dolgot, minekelőtte hozzáfogunk.

Erre Elisa így tette fel a szót:

- Csakugyan a férfiak a nők vezérei, és az ő irányítások nélkül ritkán ér bármi dolgunk is dicséretes véget; de hogyan tegyünk szert ilyen férfiakra? Mindegyikünk tudja, hogy övéinek java része meghalt, a többiek pedig, kik életben maradtak, különb-különbféle társaságokban vannak, egyik itt, másik ott, nem is tudjuk, hol, és abban mesterkednek, hogyan meneküljenek attól, amitől mi is menekedni kívánkozunk; idegeneket megkérni erre nem volna illendő: mivelhogy ha javunkról gondoskodni akarunk, olyan módon kell eljárnunk, hogy se kellemetlenség, se botrány ne támadjon ott, hová szórakozás és pihenés okáért megyünk.

Miközben a hölgyek ilyeténképpen tanácskoztak, íme, belépett a templomba három ifjú; természetesen nem voltak olyan gyerekemberek, hogy köztük még a legfiatalabb is ne múlt volna már huszonöt éves; ezeknek szerelmét sem a szörnyű idő, sem barátaik és rokonaik elvesztése, sem az önnönmagukért való rettegés nem tudta kioltani, de még csak le sem hűteni. Ezek közül egyiknek Pamfilo volt a neve, másiknak Filostrato, harmadiknak Dioneo, s mindegyik szemrevaló és jó erkölcsű ifjú volt; éppen azért csavarogtak, hogy legfőbb vigasztalásul ebben a szörnyű felfordulásban megláthassák hölgyeiket, s véletlenül úgy esett, hogy mind a három ott volt ama fent mondott hét hölgy között, valaminthogy a többiek közül is egyik-másik közeli rokonságban volt egyik vagy másik ifjúval. Nem is vették előbb észre a hölgyeket, csak mikor már azok megpillantották őket; Pampinea tehát elmosolyodott ekkor, és ekképpen fogott szóba:

- Íme, a szerencse kedvez terveinknek, és értelmes, derék ifjakat hozott elénk, kik szíves-örömest vezéreink és szolgáink lesznek, hahogy hajlandók vagyunk őket e feladatra magunk mellé venni.

Erre Neifile szégyenkezésében fülig pirult, mivelhogy ő is egyike volt ama hölgyeknek, kikbe az ifjak valamelyike szerelmes volt, és szólott ekképpen:

- Pampinea, az Isten szerelmére, gondold meg, mit beszélsz; én nagyon jól tudom, hogy ez ifjak bármelyikéről is csak jót lehet mondani, s hiszem, hogy ennél sokkalta különb dologban is helyt tudnának állani; hasonlóképpen az a véleményem, hogy kitűnő és tisztes társaságuk nemhogy nekünk, de nálunk jóval szebb és kiválóbb hölgyeknek is megfelelne. Mivel azonban nyilván ismeretes, hogy ők az itt jelenvaló hölgyek közül némelyekbe szerelmesek, attól tartok, hogy rossz hírünk kerekedik, és szemrehányás ér bennünket, ha magunkkal visszük őket, bár sem ők, sem mi rosszat nem cselekednénk.

Mostan megszólalt Filoména:

- Ez semmit nem számít; ha én tisztességesen élek, és lelkiismeretem semmiért nem furdal, felőlem ugyan akárki állíthatja az ellenkezőjét; Isten és az igazság mellettem száll síkra: bárcsak hajlandók volnának velünk jönni, hogy Pampineával elmondhatnók: a szerencse kedvez kirándulásunknak.

Mikor a többi hölgyek hallották, hogy ez ilyeténképpen beszél, egy értelemmel valamennyien kimondották, hogy szólni kell az ifjaknak, értésökre kell adni szándékukat, és meg kell kérni őket: legyenek oly kedvesek és szegődjenek társakul ebben a kirándulásukban. Akkor Pampinea, ki az egyik ifjúval közeli atyafiságban volt, szó nélkül fölkelt, odament az ifjakhoz, kik mozdulatlanul álltak, és nézték a hölgyeket; vidám arccal üdvözölte őket, elmondta nekik tervöket, és mindnyájok nevében megkérte őket, hogy tiszta és testvéri érzéssel csatlakozzanak társaságukhoz. Az ifjak eleinte azt hitték, hogy csúfolkodnak velök; de mikor látták, hogy a hölgy komolyan beszél, örömmel felelték, hogy készségesen velök mennek, és nem is halogatták a dolgot, hanem minekelőtte még elváltak volna egymástól, rendre megbeszélték, mit kell tenniök az utazás dolgában. És minekutána minden szükségesről gondoskodtak, és mindent előre küldtek oda, hová menni szándékoztak, másnap, vagyis szerdán reggel napkeltekor a hölgyek néhány cselédjökkel és az ifjak egy-egy szolgájokkal elhagyták a várost, és útnak indultak; alig voltak két mérföldnyire a várostól, máris megérkeztek ama birtokra, melyet előszörre kiszemeltek.

E birtok alacsony dombon feküdt, mely az országúttól minden irányban meglehetősen távol esett, és sűrűn borították mindenfajta dús zöld lombozatú fák és cserjék: gyönyörűséggel pihent rajtok a szem. A domb tetején palota állott, benne középütt tágas udvar, aztán oszlopos csarnokok és termek és szobák, és mind-mind magában is gyönyörű volt, de emellett derűs festmények emelték szépségét és díszét; körös-körül pedig rétek és tündéri kertek és kristályos friss vizű kutak és pompás borokkal teli pincék; mely utóbbiak is sokkal inkább kapóra jöttek volna mulatós borisszáknak, mint józan és tisztes hölgyeknek. A palota az utolsó zugig ki volt takarítva, a szobákban az ágyak megvetve, s mindenütt rengeteg virág, amilyen csak abban az évszakban virult, a padló pedig végig gyékénnyel beterítve; ilyen állapotban találta a palotát az odaérkező társaság, nem csekély gyönyörűségére. Ahogy megérkeztek, azon nyomban letelepedtek, és Dioneo, ki - mind a többiekhez képest - páratlanul jókedvű és fölöttébb tréfás ifjú volt, ekként szólalt meg:

- Hölgyeim, nem annyira mi okosságunk, mint inkább ti leleményetek vezetett ide bennünket; én nem tudom, mit szándékoztok cselekedni gondjaitokkal, én az enyémeket ott hagytam a város falain belül, mikor kevéssel ennek előtte véletek kijöttem onnét; éppen ezért vagy szánjátok rá magatokat, hogy velem együtt szórakoztok és kacagtok és énekeltek (már úgy értem, amennyiben méltóságtokkal összefér), vagy pedig bocsássatok el engemet, hogy visszatérjek gondjaimhoz, és ott senyvedjek a keményen sújtott városban.

Erre Pampinea, mintha csak éppen így lerázta volna magáról minden gondját, vidáman így felelt:

- Dioneo, fölöttébb okosan szólottál, vidáman akarjuk időnket tölteni, hiszen éppen ez okból menekültünk a szomorúságoktól. Mivelhogy azonban a rend híján való dolgok nem hosszú életűek, én, aki elkezdettem megbeszéléseinket, melyeknek eredményeképp e díszes társaság egybegyűlt, azon töröm fejemet, hogy vidámságunk minél hosszabb életű legyen, s ezért úgy vélem: mindenképpen meg kell egyeznünk valamelyikünkben, ki fejünk legyen, ki iránt, mint parancsolónk iránt, tisztelettel és engedelmességgel leszünk, s kinek minden gondja az legyen, hogy vidámmá varázsolja életünket. Hogy pedig mindenki megízlelje a kötelesség súlyát s egyúttal a hatalom gyönyörűségét, és hogy senki, kinek nem volt része bennök, semmiképpen ne irigyelhesse azokat, kiket a hölgyek vagy az ifjak közül választunk: javallom, hogy e teher és dísz kinek-kinek csupán egy napra jusson; hogy pedig ki légyen az első, azt együttes választásunk döntse el: az utána következő hölgyet vagy ifjút tetszése szerint az válassza ki mindennap estefelé, akié az napon az uralkodás volt; addig pedig, míg uralkodása tart, ez kormányozzon és parancsoljon abban, hogy hol s miképpen folytassuk ím ez életünk módját.

Eme beszéd fölöttébb tetszett, és az első nap királynéjául egy értelemmel Pampineát választották: Filoména pedig tüstént odaszaladt egy babérfához, mivel gyakorta hallotta emlegetni, mely nagy díszt jelentenek annak lombjai, s mely nagy tisztességet szereznek annak, kit érdeme szerint megkoszorúznak vele, leszakított néhány gallyat, tetszetős és ékes koszorút font, s Pampinea fejére illesztette; annak utána e koszorú, míg csak a társaság együtt maradt, látható jele volt mindegyiknek fején a királyi hatalomnak és méltóságnak.

Pampinea, minekutána királlyá választották, csöndet parancsolt, s maga elé hívatta a négy cselédlányt s az ifjak szolgáit; mikor mind elhallgattak, így szólott:

- Hogy mindenekelőtt példát adjak nektek, hölgyeim, mi légyen a módja, hogy társaságunk szüntelenül tökéletesedjék, és rendben, jókedvben és mindennemű szégyenvallás nélkül éljen és fennmaradjon, amennyiben kedvünk telik benne, mindenekelőtt kinevezem udvarmesteremmé Parmenót, Dioneo szolgáját, s reá bízom egész cselédségünk gondját és felügyeletét s általában az egész belső szolgálatot. Rendelem, hogy Sirisco, Pamfilo szolgája, kincstartónk és fizetőmesterünk legyen, és Parmeno utasításai szerint cselekedjék. Tindaro legyen Filostrato s a másik két úr szolgálatjára, szolgálja őket szobáikban, ha a másik kettőt hivataluk gátolja, hogy uraiknak szolgálatjokra legyenek. Misia, az én szolgálóleányom és Licisa, Filoména szolgálóleánya szüntelenül a konyhában lesznek, és gondosan elkészítik amaz ételeket, amelyeket Parmeno náluk megrendel. Rendeljük, hogy Chimera, Lauretta szolgálóleánya és Stratilia, Fiammetta szolgálóleánya gondoskodjanak a hölgyek szobáinak rendbentartásáról és amaz helyiségek takarításáról, amelyekben tartózkodni fogunk; és rendeljük és parancsoljuk, hogy általában mindenki, aki számot tart kegyeinkre, jól vigyázzon, hová megy, honnét jön, hogy akármit hall vagy lát, vidám hírnél egyebet nekünk ide be ne hozzon kívülről.

Minekutána így nagyjában kiadta emez parancsait, melyeket mind egy értelemmel helyeseltek, vidáman felállt, és így folytatta:

- Vannak itt kertek, vannak itt rétek, vannak egyéb kellemetes helyek; menjen hát ki-ki kedve szerint szórakozni, és ha elüti a hármat, mindenki legyen itt, hogy még hűvösben asztalhoz ülhessünk.

Minekutána tehát az új Királynő elbocsátotta a vidám társaságot, az ifjak a szép hölgyekkel együtt, mulatságos beszélgetés közben, lassú léptekkel elszéledtek a kertben, hol tarkabarka lombokból szép koszorúkat kötöttek, és szerelmes dalokat énekeltek. És minekutána itten időztek mindaddig, mígnem a Királynőtől nyert szabadságok ideje lejárt, hazatértek s látták, hogy Parmeno buzgón megkezdte hivatalos munkáját; mert ahogy beléptek az egyik földszinti terembe, látták, hogy az asztalok meg vannak terítve patyolatfehér terítőkkel, s rajtok ezüstösen csillogó poharak, és minden-minden telehintve rekettyevirággal: minekutána a Királynő parancsára megmosták kezöket, a Parmenótól megszabott rendben valamennyien asztalhoz ültek. Felhordták az ízletesen elkészített fogásokat, és felvonultak a legfinomabb fajta borok; a három szolga pedig azon nyomban nesztelenül hozzáfogott a felszolgáláshoz. Mivelhogy minden pompás volt, a rend pedig kifogástalan, valamennyien felvidultak, és kellemes tréfálkozás közben derűs hangulatban ettek. Asztalbontás után a Királynő parancsot adott, hogy hozzák elő a hangszereket (mivelhogy a hölgyek, s hasonlóképpen az ifjak is, mind tudtak táncolni, s némelyikök pompásan muzsikált és énekelt); a Királynő parancsára Dioneo lantot ragadott, Fiammetta pedig hegedűt, s rázendítettek valamely kellemes táncmuzsikára. A Királynő tehát, minekutána a cselédséget elküldötte enni, a többi hölgyekkel s a két ifjúval összefogódzkodott, s lassú lejtéssel táncba kezdett: a tánc után pedig kedves és víg dalokat kezdtek énekelni. Így szórakoztak mindaddig, mígnem a Királynő jónak látta, hogy aludni térjenek: elbocsátotta tehát valamennyiöket, mire az ifjak szobáikba vonultak, melyek külön voltak a hölgyek szobáitól; ottan pedig pompásan megvetett ágyakat leltek, s minden éppen úgy teli volt virággal, mint a terem; szakasztott így volt a hölgyek szobáiban is; levetkőztek tehát, s nyugalomra tértek.

Alighogy a délutáni hármat elütötte, a Királynő fölkelt, fölkeltette a többi hölgyeket s az ifjakat is, mert mint mondotta, ártalmas dolog túlságosan sokat aludni napközben: kimentek hát egy kis rétre, hol magasra nőtt a zöld fű, s hová a napsütés nem tudott behatolni; ottan, hol egy kis szelíd szellő fuvalmát érezték, a Királynő parancsára mind letelepedtek körben a zöld fűbe, s aztán a Királynő beszélt hozzájok:

- Miként látjátok, a nap magasan jár, s nagy a forróság, s nem hallszik egyéb nesz, csak a tücskök cirpelése az olajfák között; annyi bizonyos: ostobaság volna most máshová mennünk. Itt szép és hűvös, s amint látjátok, van itt ostábla és sakkjáték, s mindenki elszórakozhat, ahogy éppen kedve tartja. Ha azonban rám hallgatnátok, nem játékkal mulatnók el a napnak emez forró szakát, hanem azzal, hogy történeteket mesélünk egymásnak; mivel a játékban az egyik fél rendszerint elkomorul, a másik fél pedig, vagy aki nézi, nem sok örömet lel benne, holott az elbeszélés az egész társaságnak élvezetet szerezhet, mivelhogy az, aki mesél, az egész társasághoz szól. Még be sem fejezi egyitek is a maga novelláját, mikor a nap máris nyugovóra hajlik, a forróság alábbhagy, és mi élvezetes sétára indulhatunk, amerre éppen kedvetek tartja; azért tehát, ha javallatomat helyeslitek (mivelhogy ebben hajlandó vagyok kedvetekre tenni), cselekedjünk ekképpen; ha pedig nem helyeslitek, akkor az estebéd órájáig foglalatoskodjék mindenki abban, amiben leginkább kedvét leli.

A hölgyek és ifjak egy értelemmel úgy határoztak, hogy novellákat fognak mesélni.

- Nos hát - szólott a Királynő -, ha így határoztatok, ím ez első napot illetően rendelem, hogy kinek-kinek szabadságában legyen tetszése szerint megválasztania elbeszélése tárgyát.

Annak utána odafordult Pamfilóhoz, ki jobbján ült, és nyájasan odaszólt neki, hogy kezdje meg a sort valamely elbeszélésével. Pamfilo tehát, miközben valamennyien szavát lesték, a parancs hallatára azon nyomban ekképpen fogott szóba.

ELSŐ NOVELLA

Ser Cepparrello hamis gyónással becsap egy szent barátot és meghal;
halála után pedig szentnek tisztelik, holott életében igen gonosz ember volt,
és Szent Ciappellettónak nevezik

Bájosabbnál bájosabb hölgyeim, illendő, hogy minden dolog, mit ember cselekszik, annak felséges és szent nevével vegye kezdetét, ki mindeneket alkotott. Minekelőtte tehát elsőül megkezdeném az elbeszélések sorát, szándokom Istennek egyik csodálatos rendelésével kezdenem, hogy annak hallatára megerősödjék az ő rendíthetetlen állandóságába vetett reménységünk, és mindörökre áldjuk az ő nevét. Nyilvánvaló, hogy minden e világi dolog veszendő és mulandó, s kifelé és befelé egyaránt csupa bosszúság, aggság és vergődés és tengernyi veszedelem martaléka, melyeket mi sem elviselni, sem elhárítani semmiféle módon nem bírunk, hahogy Istennek különös kegyelme nem ad nekünk hozzá erőt és okosságot, mivelhogy bennök élünk, s magunk is részeik vagyunk. Mindazonáltal nem szabad azt hinnünk, hogy ím ez kegyelem talán a mi érdemeinkért száll reánk, hanem bizony csupán az ő kegyességéből árad, éspedig azoknak könyörgései révén, kik magok is halandók voltak, mint jómagunk, de míg e földön éltek, nagy jámborul Istennek utait járták, s mostan vele örök életet és boldogságot nyertek; ezeknek elébe terjesztjük kéréseinket ama dolgokban, melyeket üdvösségesnek tartunk magunkra, mivelhogy ők tövéről hegyére ismerik gyengeségünket (talán mivel nem merjük magunk színről színre ily hatalmas bíró elébe terjeszteni könyörgéseinket). És még világosabban megtetszik, mely bőséges kegyességgel vagyon ő irányunkban, ha néhanapján megesik, hogy ítéletünkben megtévedünk, mivelhogy halandó szem pillantása semmiképpen nem tud behatolni az isteni értelem titkosságába, s olyasvalakit állítunk ő szent felsége elébe szószólóul, ki örökös száműzetéssel ki vagyon vetve az ő színe elől, mert ő, ki előtt nincs rejtett dolog, mégis inkább a könyörgőnek tiszta szívét nézi, mint tudatlanságát vagy annak kivetettségét, kit a földi ember pártfogójául kért, s éppen úgy meghallgatja a hozzája könyörgőket, mintha üdvözült volna az ő színe előtt az, kit közbenjáróul választottak. Ez pedig nyilván kitűnik abból a novellából, melyet elmondani szándékozom: "nyilván", mondom, mivelhogy nem Istennek, hanem az embereknek ítéletét veszem számba.

Musciatto Franzesiről, ki dúsgazdag kereskedőből lett lovaggá, mesélik, hogy mikor egyszer Toscanába kellett jönnie Földnélküli Károly úrral, Franciaország királyának öccsével, kit Bonifác pápa hívatott - s ő hajlott is szavára s jött -, eszébe vette, hogy üzletei, mint a kereskedők üzletei többnyire, igen összevissza gabalyodtak, s nem lehet őket könnyűszerrel és gyorsan kibonyolítani; arra gondolt hát, hogy több ember között megosztja őket, és mindent rendben el is intézett, csak abban habozott még, kire bízhatná nyugodtan követeléseinek behajtását néhány burgundi embertől. Habozásának pedig az volt az oka, hogy a burgundokat veszekedő, tisztességtelen és törvénytipró embereknek ismerte; és nem jutott senki oly agyafúrt ember az eszébe, kiben legalább némiképp megbízhatott volna, hogy megállja a sarat amazoknak ravaszsága ellenében. És minekutána efféle vizsgálódásban sokáig törte a fejét, eszébe jutott bizonyos Piatóból való Ser Cepparrello, ki sűrűn bejáratos volt az ő párizsi házába, pöttön egy emberke, fölöttébb kényeskedő-páváskodó; mivel pedig a franciák nem tudták, mit jelent Cepparrello, hát Cappellónak vették, ami az ő nyelvükön kalapot jelent; mivel pedig a mi emberünk mint mondottuk, kicsiny termetű volt, nem Cappellónak, hanem Ciappellettónak nevezték; mindenfelé Ciappelletto néven volt ismeretes, holott Ser Cepparrello néven csak kevesen ismerték. Hát ennek a Ciappellettónak ilyeténképpen folyt élete: jegyző létére szörnyű módon szégyellte volna, ha valamelyik okiratát (bár nem sok ilyet írt) valódinak ítélik, nem pedig hamisnak, ilyesmit aztán annyit szerkesztett volna, amennyit csak kérhettek tőle, mégpedig ingyért szívesebben, mint bárki más busás fizetség fejében. Kérésre és kéretlenül a legnagyobb élvezettel tett hamis tanúságot; mivel pedig akkortájt Franciaországban fölöttébb sokat adtak az esküre, ő ravasz fondorlattal minden pört megnyert, mert valahányszor felszólították, hogy vallomásának igazságát esküvel pecsételje meg, neki bizony meg se kottyant egy-egy hamis eskü. Különös örömet szerzett neki s mindenáron abban mesterkedett, hogy barátok és rokonok és mindennémű más emberek között bajt, ellenségeskedést és perpatvart támasszon, és minél nagyobb baj kerekedett ezekből, annál nagyobb volt az öröme. Ha gyilkosságra, avagy más gazságra felszólították, sohasem tagadta meg, hanem szíves örömest felcsapott; és több ízben is készséges hajlandósággal ráállott, hogy embereket maga kezével megsebesítsen, vagy meggyilkoljon. Éktelenül káromolta Istent és a szenteket, mégpedig a leghitványabb semmiségért is, mivelhogy hirtelen haragban senki sem volt hozzá fogható. Templomba soha be nem tette lábát, és az egyház szentségeit, mint holmi hitványságokat, egytől egyig gyalázatos szavakkal szidalmazta; viszont szívesen és sűrűn látogatta a kocsmákat és a többi becstelen helyeket. A nőket csak úgy kívánta, mint a kutya a korbácsot; férfiakkal azonban többet fajtalankodott, mint akármely más elvetemült gazember. Lopni és rabolni oly nyugodt lelkiismerettel tudott, mint egy szent ember alamizsnát osztogatni; oly falánkul evett és oly mohón ivott, hogy nemegyszer undorító módon visszaökrendezte; hírhedt játékos volt, de rendszerint hamis kockákat használt. De minek szaporítsam a szót? Nála gonoszabb ember még nem született e föld hátán. Gonoszságát hosszú ideig támogatta Musciatto hatalma és rangja; és e réven több ízben is kíméletet élvezett mind a magánemberek részéről, kikkel igen gyakran erőszakoskodott, mind a hatóság részéről, melynek szakadatlanul borsot tört az orra alá. Mikor tehát eme Ser Cepparrello eszébe jutott Messer Musciattónak, aki tövéről hegyére ismerte az élete folyását, Messer Musciatto azt gondolta magában, hogy éppen erre az emberre van szüksége a burgundiak ravaszsága ellenében; magához hivatta tehát, és így szólott hozzá:

- Ser Ciappelletto, én minden itteni üzletemtől vissza akarok vonulni, amint tudod, s mivel egyebek közt ezekkel a csalafinta burgundokkal is dolgom van, nem tudom, kire bízhatnám nyugodtabban követeléseim behajtását, mint éppen rád; ha tehát vállalod ím e feladatot, mivelhogy mostanság úgy sincs semmi dolgod, én hajlandó vagyok kieszközölni számodra a bíróság jóindulatát és illendő részt juttatni neked abból, amit behajtasz.

Ser Ciappelletto, kinek éppen nem volt semmi foglalkozása, és földi javaknak igen-igen szűkében volt, nem sokat töprenkedett, hanem úgyszólván kényszerűségből szívesen elfogadta az ajánlatot, különösen mikor hallotta, hogy az, ki hosszú időn által támasza és védelmezője volt, eltávozik onnét. Azért hát megegyeztek, Ser Ciappelletto pedig, minekutána megkapta a meghatalmazást, és a király ajánló levelét, mindjárt Musciatto elutazása után Burgundiába ment, ahol úgyszólván senki sem ismerte; ottan pedig szokása ellenére azzal kezdte, hogy kíméletesen és szelíden akarta behajtani a követeléseket és elvégezni küldetését, mintha csak későbbre tartogatta volna dühét. Eme munkája közben, minekutána szállást vett két firenzei testvér házában, kik ottan uzsorával foglalatoskodtak, s vele Musciatto kedvéért nagy tisztelettel bántak, történt, hogy betegségbe esett; erre a két testvér azon nyomban orvosokat és ápolókat hívatott, hogy gondozzák, és mindent megtegyenek egészségének helyreállítására. De minden segítség hiábavaló volt, mert az atyafinak, ki már öreg volt, és mindig kicsapongó életet élt, mint az orvosok mondották, napról napra rosszabbra fordult az állapota, mintha csak befészkelte volna magát testébe a halálnak nyavalyája; ezen pedig a két testvér igen-igen búslakodott. És egy napon tőszomszédságában annak a kamarának, melyben Ser Ciappelletto betegen feküdt, ekképpen váltottak szót egymással:

- Mit cselekedjünk evvel? - mondta az egyik a másiknak. - Nekünk ugyan igen kellemetlen ez az eset, mivelhogy ha így betegen kitesszük a szűrét, nagy szégyen háramlik ránk, s egyúttal nyilvánvaló jele lészen ostobaságunknak; mit szólnak majd az emberek, ha meglátják, hogy ilyen hirtelen, halálos betegen kitesszük házunkból anélkül, hogy bármi olyant is cselekedett volna, amit kifogásolhatnánk, holott annak előtte befogadtuk, aztán pedig buzgón ápoltattuk és gyógyíttattuk? Viszont az is igaz, hogy elvetemedett ember, olyannyira, hogy bizonyára nem lesz hajlandó az egyháznak egyik szentségét sem fölvenni; ha pedig gyónás nélkül hal meg, egyik templom sem fogadja be holttestét, s mi több, bekaparják a gödörbe, mint valami kutyát. De még ha meg is gyónik, oly nagyok és oly rettenetesek bűnei, hogy ugyancsak ez történik vele, mivelhogy nem akad oly barát avagy pap, ki feloldozhatná, vagy hajlandó volna feloldozni; éppen ezért, ha nem oldozzák fel, ugyancsak gödörbe fog vettetni. És ha így esik a dolog, akkor ennek a városnak a népe, amely úgyis naphosszat becsmérel bennünket mesterségünk miatt, melyet fölöttébb gyalázatosnak tart, sőt igen vásik a foga arra, hogy kiraboljon bennünket, bizonyára fellázad majd ennek láttán, és ekként fog ordítozni: "Ne tűrjük tovább magunk között ezeket a lombard kutyákat, kiket még a templom sem fogad be!" És megrohanják majd a házainkat, s nemcsak hogy kirabolnak bennünket, hanem talán még fel is koncolnak; ha tehát ez itt elpatkol, mink mindenképpen bajba keveredünk.

Mivelhogy Ser Ciappellettónak - aki, mint mondottuk, ott feküdt a közelben, hol ezek ilyképpen beszélgettek - igen éles volt a hallása, mint általában köztudomás szerint a betegeknek, minden szavukat meghallotta. Behívatta hát őket, és így szólt hozzájok:

- Nem akarom, hogy bármi dologban is gondot okozzak nektek, s ne is féljetek, hogy miattam bármi bajotok esik: hallottam, amit rólam beszéltetek, és szentül hiszem, hogy mindaz bekövetkezik, amit emlegettetek, ha a dolog úgy történik, amint ti gondoljátok; csakhogy másképpen fog történni. Én életemben annyi borsot törtem az Úristen orra alá, hogy ha most halálos órámban még egyszer megteszem, az igazán se nem szoroz, se nem oszt. Hívassatok hát hozzám valami szent és derék barátot, a legderekabbat, akit csak tudtok, ha ugyan akad ilyen, és csak bízzátok rám, s bizony mondom: úgy elintézem a ti dolgotokat is, meg a magamét is, hogy minden jóra fordul, s ti bizonyára meg lesztek velem elégedve.

A két testvér, ámbátor nem nagyon bizakodott ebben, mégis elment az egyik barátkolostorba; ottan kértek egy szent és bölcs embert, hogy jöjjön el meghallgatni egy lombardiainak a gyónását, ki az ő házukban betegen fekszik. Adtak is melléjük egy szent és tiszta életű agg barátot, ki jeles mestere volt a szentírás tudományának s fölöttébb tiszteletreméltó férfiú, kit a város polgárai kiváltképpen alázatos nagy hódolattal öveztek; ezt vitték a beteghez. Mikor belépett abba a kamarába, melyben Ser Ciappelletto feküdt, leült melléje s mindenekelőtt jóságosan vigasztalni kezdte, aztán pedig megkérdezte: mennyi ideje már, hogy utoljára gyónt? Erre Ser Ciappelletto, ki soha világéletében nem gyónt, ekképpen felelt:

- Atyám, én minden héten legalább egyszer szoktam gyónni, de bizony sűrűn előfordul, hogy többször is gyónok; bevallom azonban, hogy mióta beteg vagyok, ennek pedig már nyolc napja múlt, nem gyóntam, mivelhogy annyira elgyötört a betegség.

Felelte erre a barát:

- Fiam, helyesen cselekedtél. Ezentúl se tégy másképpen; látom, nem kerül majd nagy fáradságomba meghallgatni vagy kikérdezni téged, mivelhogy oly sűrűn szoktál gyónni:

Mondá erre Ser Ciappelletto:

- Ne mondd ezt, tisztelendő atyám; én nem gyóntam annyiszor és oly gyakran, hogy ne kívántam volna mindig általános gyónást tenni minden bűneimről, melyekre csak születésem óta utolsó gyónásomig emlékezem; éppen ezért kérlek, jó atyám, hogy aprólékosan, tövéről hegyére kérdezz ki, mintha soha életemben nem gyóntam volna; betegségemmel pedig ne törődj, mivelhogy inkább gyötröm ezt a testet, mintsem hogy nyugtot hagyjak neki, s ezzel olyasmit cselekedjem, amivel lelkemet elveszejtem, melyet az én Üdvözítőm ő drága vére árán megváltott.

Igen tetszettek eme szavak a szent embernek, és olybá vette őket, mint a lelki tisztaság bizonyságait: s minekutána igen megdicsérte Ser Ciappellettónak eme viselkedését, először azt kérdezte tőle, ha vajon elkövette-e valaha a paráználkodás bűnét valamely nőszeméllyel? Ser Ciappelletto nagyot sóhajtott erre, és ekképpen felelt:

- Atyám, ebben a dologban szégyellem megmondani neked az igazat, mivel attól tartok, hogy hívságos dicsekvés bűnébe esem.

Mondá erre a szent barát:

- Mondd csak bátran, mivelhogy aki igazat mond, akár a gyónásban, akár máskor, sohasem vétkezik.

Ekkor Ser Ciappelletto így szólott:

- Mivelhogy efelől megnyugtattál, megmondom: oly makulátlan vagyok én, mint ahogy anyámnak testétől világra jöttem.

- Ó - szólt erre a barát -, Istennek áldása legyen rajtad! Mily istenfélőn cselekedtél! És eme cselekedeteddel sokkal nagyobb érdemeket szereztél, mivel ha akartad volna, jóval könnyebben cselekedhetted volna az ellenkezőjét mint mi vagy akárki más, kit bárminemű regulák kötöznek.

Ennek utána azt kérdezte tőle, vajon vétkezett-e valaha Isten ellen a torkosság bűnében? Erre Ser Ciappelletto nagyot sóhajtott, és azt felelte, hogy igenis, mégpedig sokszor; mivel ezzel úgy vagyon a dolog, hogy a negyven napos nagyböjtön kívül, melyet minden évben megtartanak a jámbor hívek, ő még minden héten legalább báron napot szokott böjtölni kenyéren és vízen, ám ilyenkor oly élvezettel és mohósággal itta a vizet, különösen ha nagyos eltörődött az ájtatosságban vagy a búcsújárásban, min a részegesek szokták inni a bort. És nemegyszer igen meg kívánt holmiféle zöld salátákat, minőket az asszonyok szoktak készíteni, ha falura mennek; néhanapján pedig nagyobb gyönyörűsége tellett az evésben, mintsem illendő volna olyan emberhez, ki ájtatosságból böjtöl, ahogyan ő böjtölt. Mondá erre a barát:

- Fiam, eme bűnök az emberi természetben gyökeredznek, és valóban semmiségek; ezért nem szeretném, ha kelleténél jobban lelkedre vennéd őket. Minden emberrel megesik, akármily szentéletű, hogy hosszú böjtölés után jólesik neki az étel, fáradozás után az ital.

- Ó, atyám - mondotta Ser Ciappelletto -, ne mond ezt vigasztalásomra; hidd meg, jól tudom én, hogy ama dolgokat, melyeket Isten szolgálatjára végez az ember minden porcikájáig tiszta és makulátlan lélekkel kell végeznie; aki pedig másképpen cselekszik, bűnt követ el.

Szólott erre a barát igen elégedetten:

- Jólesik hallanom, hogy ily dicséretesen jár elméd, és örömöm telik benne, hogy ebben tiszta és nyugodt a lelkiismereted. De mondd csak, nem estél-e a fösvénység bűnébe azzal, hogy a kelleténél többet kívántál magadnak, vagy megtartottad azt, amit nem lett volna szabad megtartanod?

Felelte Ser Ciappelletto:

- Atyám, nem szeretném, ha ilyesmit gondolnál felőlem, azért mert ím ez uzsorások házában vagyok: semmi közöm velök; sőt inkább azért jöttem ide, hogy intsem és pirongassam és eltérítsem őket az undok nyerészkedéstől, és hiszem, hogy ez sikerült volna nekem, ha Isten nem látogat meg ekképpen. De tudd meg, hogy atyámtól nagy vagyont örököltem, mikor meghalt, s e vagyonnak nagyobb részét Istennek áldoztam. Annak utána pedig, hogy megélhessek és segíthessem Krisztus szegényeit, apró üzleteket kötöttem, s ezekben bizony nyereségre törekedtem; azt pedig, mit nyertem, mindig megfeleztem Isten szegényeivel: felét a magam szükségére fordítottam, másik felét pedig nekik adtam; s ebben oly igen megsegített engem az én Teremtőm, hogy módomban volt egyre többet javítani helyzetemen.

- Helyesen cselekedtél - mondotta erre a barát -, de vajon nem voltál-e gyakran haragos?

- Ó, szívesen megvallom - felelte Ser Ciappelletto -, hogy bizony ezt a bűnt nagyon sokszor elkövettem. De ki is tudná türtőztetni magát, mikor látja, hogy az emberek naphosszat csupa gyalázatos dolgot művelnek, fittyet hánynak Isten parancsolatainak, nem félnek az ő ítéletétől? Napjában többször is megesett, hogy jobban szerettem volna halott lenni, mint eleven, mikor láttam, hogy az ifjak hívságos dolgokat hajszolnak, s mikor hallottam átkozódásaikat és hamis esküvéseiket, mikor láttam, hogy a kocsmákat járják, elkerülik a templomokat, s inkább a világnak, mint Istennek útjait követik.

Szólott akkor a barát:

- Fiam, ez dicséretes harag, s ezért nem tudnék penitenciát róni reád. De vajon nem esett-e meg véletlenül, hogy e harag emberölésre vitt, vagy mások becsmérlésére vagy egyéb igazságtalanságra?

Felelte neki Ser Ciappelletto:

- Ó, jaj, uram, ó te, kit Isten szíve szerint való embernek gondollak, hogyan is ejthetsz ki ilyen szavakat? Ó, ha csak a legparányibb gondolat is felvillant volna bennem valaha, hogy elkövessek bármit is azokból, miket emlegetsz, mit gondolsz: hinném-e, hogy Isten engem mind mostanáig megtartott volna? Mindezek olyan dolgok, miket az orgyilkosok és a gonosztevők cselekszenek s ha én valaha efféle embert láttam, mindig így szólottam: "Adja Isten, hogy kegyes életre térj."

Mondá akkor a barát:

- Áldjon meg az Isten, fiacskám! Mondd meg most, nem tettél-e hamis tanúságot valaki ellen, nem rágalmaztál-e mást, nem vetted-e el a másét, a tulajdonos akaratja ellenére?

- De igen, uram, igenis - felelte Ser Ciappelletto -, bizony hogy rosszat beszéltem másról. Volt ugyanis egy szomszédom, ki a világ legnagyobb csúfságára egyebet se tett, mint ütötte-verte feleségét, úgyhogy én egyszer minden rosszat elmondtam erről az emberről az asszony rokonainak: annyira megesett a szívem szegénykén, kit az az ember, valahányszor kissé jobban felöntött a garatra, istentelenül elpáholt.

Mondá ekkor a barát:

- Hát jó. Te azt mondtad, hogy kereskedő voltál; vajon megcsaltál-e valaha valakit, a kereskedők szokása szerint?

- Becsületemre, uram, igenis - felelte Ser Ciappelletto -, de én nem tudom, ki volt. Csak annyit tudok, hogy egyszer pénzt hozott nekem, amivel a tőlem vásárolt posztóért tartozott, én pedig számolatlanul beletettem a pénzt a ládámba, és csak jó egy hónap múltán vettem észre, hogy négy garassal több, mint amennyinek lennie kellene. Mivelhogy azonban azt az embert többé sohasem láttam, a pénzt, amit egy esztendeig becsülettel őriztem, hogy visszaadjam neki, mostan a szegényeknek adtam:

Mondá a barát:

- Ez csekélység volt, és helyesen cselekedted azt, amit cselekedtél.

És ezenfelül sok minden egyéb dolgot kérdezett tőle a szent barát, melyekre ő is mind hasonlatosképpen felelt. Mikor pedig már-már a feloldozáshoz fogott, megszólalt Ser Ciappelletto:

- Uram, van még egy vétkem, amelyet nem vallottam meg.

A barát megkérdezte, melyik az, ő pedig így felelt:

- Eszembe jut, hogy valamely szombatnapon a délutáni ima után kisöpörtettem szolgámmal a házat, vagyis nem szenteltem meg illendő módon a szent vasárnapot, ahogy kellett volna.

- Ó, fiacskám - mondta rá a barát -, ez bizony kicsinység.

- Dehogy - felelte Ser Ciappelletto -, ne nevezd kicsinységnek ezt, mert a vasárnapot különösképpen meg kell szentelni, mivelhogy éppen ez napon támadott életre halottaiból a mi Urunk.

Akkor mondá a barát:

- Cselekedtél-e még egyéb valamit?

- Igen, uram - felelte Ser Ciappelletto -, egy ízben szórakozottságomban köptem Istennek templomában.

Elmosolyodott erre a barát, és mondá:

- Fiacskám, efféle dolgokkal ugyan nem kell törődnöd: mi, holott szerzetesek vagyunk, minden áldott nap köpködünk ottan.

Mondá erre Ser Ciappelletto:

- Bizony, hogy nagy illetlenséget cselekedtek, mivel semmit sem kell oly tisztán tartani, mint a szent templomot, melyben áldozatot mutatunk be Istennek.

Egy szó mint száz, sok efféle dolgot mondott még neki, végezetül pedig sóhajtozni kezdett, majd keservesen zokogni, olyan ember módjára, ki akkor facsar könnyet a szeméből, amikor akar. Mondá tehát a szent barát:

- Fiacskám, mi bajod?

Felelte Ser Ciappelletto:

- Ó, jaj, atyám, van még egy bűnöm, melyet még sohasem gyóntam meg, mivelhogy oly igen szégyellem elmondani, valahányszor pedig eszembe jut, sírva fakadok, mint látod, és bizonyosra veszem, hogy Isten sohasem könyörül meg rajtam eme bűnöm miatt.

Mondá ekkor a szent barát:

- Ugyan, fiacskám, mit beszélsz? Ha mindama bűnök, melyeket valaha is elkövettek az emberek, vagy el fognak követni minden emberek, míg a világ világ: ha mindezek megvolnának egyetlenegy emberben, és az oly igaz töredelemmel szánná-bánná bűneit, mint ahogy itt előttem te megbánod őket, bizony oly nagy Istennek jósága és irgalmassága, hogy ha meggyónná őket, valamennyit kegyesen megbocsátaná neki; azért hát mondd el bízvást ama bűnödet.

Mondá akkor Ser Ciappelletto, még mindig keserves könnyek között:

- Ó, jaj, atyám, az én bűnöm igen-igen nagy bűn, és hahogy könyörgéseid nem segítenek hozzá, alig is merem hinni, hogy Istentől valaha bocsánatot nyerek érette.

Mondá neki a barát:

- Csak mondd el bízvást, mivel megígérem neked, hogy könyörögni fogok Istennél éretted.

Ser Ciappelletto csak zokogott, és nem mondotta meg, a barát pedig egyre csak biztatta, hogy beszéljen. Azonban minekutána Ser Ciappelletto zokogásával jó ideig bizonytalanságban hagyta a barátot, nehéz sóhaj szakadt fel belőle, és így szólt:

- Atyám, mivel megígérted, hogy könyörögsz érettem Istennél, megvallom neked bűnömet: tudd meg tehát, hogy kisgyermek koromban egyszer káromló szavakkal illettem anyámat.

És így szólván újból keserves zokogásra fakadt. Szólott akkor a barát:

- Ó, fiacskám, hát ezt tartod oly igen nagy bűnnek? Ó, hiszen az emberek minden áldott nap káromolják az Istent, s ő mégis kegyesen megbocsát annak, aki megbánja, hogy káromolta őt: és te nem hiszed, hogy ezt megbocsátaná neked? Ne sírj, embereld meg magad, mivelhogy bizonyára akkor is elnyernéd bocsánatát, ha egyike lettél volna amaz embereknek, kik őt keresztre feszítették, hahogy olyan töredelem volna benned, aminőt itt előttem tanúsítasz.

Mondá ekkor Ser Ciappelletto:

- Ó, jaj, atyám, mit beszélsz? Bizony gonoszat cselekedtem, és igen-igen nagy bűnt követtem el, hogy szidalmaztam az én édesanyámat, ki kilenc hónapon által nappal és éjjel maga testében hordott engemet, majd százszornál is többször vitt engem nyakában; és bizony, ha nem könyörögsz Istennél érettem, eme bűnömnem nyer bocsánatot.

Midőn a barát látta, hogy Ciappellettónak nincs több mondanivalója, feloldozta őt, és áldását adta reá, és fölöttébb szent embernek tartotta, mivelhogy szóról szóra igaznak vette azt, amit Ser Ciappelletto mondott. De vajon ki ne hitt volna neki, ha így hallja beszélni ezt az embert halálos ágyán? Végezetül mindezek után mondá neki:

- Ser Ciappelletto, Istennek segedelmével hamarosan meggyógyulsz; ám ha netalán úgy esnék, hogy Isten a te áldott és megtisztult lelkedet magához szólítaná, belenyugodnál-e, hogy testedet a mi kolostorunkban temessük el?

Felelte erre Ser Ciappelletto:

- Igenis, atyám; s mi több, nem is kívánnék máshol nyugodni, mivel megígérted nekem, hogy imádkozol érettem Istennél; egyébiránt is mindig különös tisztelettel voltam a ti rendetek iránt. Annak okáért kérlek, hogy ha visszatérsz kolostorodba, gondoskodjál róla, hogy elhozzák ide hozzám Krisztusnak valóságos testét, melyet ti reggelente az oltáron megszenteltek; mivel (ámbátor nem vagyok méltó rá) engedelmeddel az a szándékom, hogy magamhoz vegyem, annak utána pedig megkapjam a szent utolsó kenetet, hogy legalább keresztényi módon haljak meg, ha már bűnös ember módjára éltem.

A szent ember azt felelte, hogy ennek nagyon örül, és hogy igen jámborul szólott, és gondoskodni fog, hogy rögtön elhozzák az Úr testét hozzá; és így is történt. A testvérek, kik nagyon féltek, hogy Ser Ciappelletto becsapja őket, elbújtak egy deszkafal mögött, mely azt a kamarát, hol Ser Ciappelletto feküdt, elválasztotta egy másiktól; ottan mindent tisztán hallottak, és megértették, amit Ser Ciappelletto a barátnak mondott; és mikor hallották, micsoda bűnöket gyón meg a barátnak, egyiknek-másiknak hallatára olyan nevethetnékjök támadt, hogy majd megpukkadtak, és így szólottak egymás között:

- Ugyan miféle ember ez, kit sem az öregkor, sem a betegség, sem a halálnak félelme, holott már a halál révén vagyon, nem tud eltéríteni gonoszságától, és nem tudja rávinni, hogy ne oly módon haljon meg, miként élt, sem Istennek félelme, pedig immár felkészült rá, hogy hamarosan meg kell jelennie ítélőszéke előtt?

De mikor hallották, hogy a templomban nyer eltemettetést, semmi egyébbel nem törődtek. Ciappelletto kevéssel utóbb megáldozott, és mivel állapota fölöttébb rosszra fordult, felvette az utolsó kenetet; és ama napnak késő estéjén, melyen jámbor gyónását tette, meghalálozott. Ennek utána a két testvér az ő pénzén tisztes temetést rendelt neki; meg is üzenték a barátok kolostorába, hogy estére kelvén, jöjjenek el szokás szerint virrasztani; reggel pedig a holttest dolgában minden szükséges intézkedést megtettek. Mikor a szent barát, ki őt gyóntatta, halálának hírét vette, nyomban a kolostor perjeléhez ment, és kapitulumba csengette a barátokat; mikor pedig egybegyülekeztek, elmondta nekik, hogy Ciappelletto szent ember volt, amiről gyónása alapján meggyőződött. És abban a reményben, hogy az Úristen bizonyára sok csodát művel általa, rávette őket, hogy igen nagy tisztességgel és áhítattal befogadják holttestét. A perjel s mind a többi hiszékeny barátok beleegyeztek ebbe, és estére kelvén valamennyien elmentek oda, hol Ciappelletto uram holtteste feküdt, fölötte nagy és ünnepélyes vigíliát tartottak, reggel pedig karingben és palástban, könyvekkel kezökben és keresztekkel előttök, énekszóval elvonultak a holttestért, és nagy tisztességgel és ünnepséggel elvitték templomukba, és nyomukban ment szinte a városnak egész népe, férfiak és asszonyok: és minekutána a templomban letették, a szent barát, ki őt meggyóntatta, a szószékre lépett, és csodálatos dolgokat prédikált, szólani kezdvén róla, élete módjáról, böjtöléséről és szüzességéről, jámborságáról és ártatlanságáról és szentségéről, és egyebek során elmondotta azt is, mit vallott be neki Ciappelletto sűrű könnyhullajtás közben legnagyobb bűne gyanánt, és ő alig tudta meggyőzni, hogy Isten bizonyára megbocsátja neki azt; annak utána pedig feddeni kezdte a népet, mely őt hallgatta, ekképpen szólván: - Ti pedig Istennek átkozottjai, minden szalmaszálért, mi lábatok elé kerül, káromoljátok Istent, és az ő anyját és a paradicsom minden szentjeit!

És ezeken felül sok egyéb dolgot elmondott Ser Ciappelletto becsületességéről és tisztaságáról; egy szó mint száz, beszédével meggyőzte és ájtatosságra hangolta mindazokat, kik ott jelen voltak, mivelhogy a környék lakossága minden szavát elhitte; olyannyira, hogy a szertartásnak végeztével az egész nép nyüzsögve odatódult a holttesthez; csókolták lábait és kezeit, és minden ruháját leszaggatták róla, és boldog volt, ki csak kis darabkát is megszerezhetett azokból; és egész napon által ott kellett hagyni ekként, hogy mindenek láthassák és eléje járulhassanak. Annak utána pedig a következő éjszakán márványkoporsóban nagy tisztességgel eltemették az egyik kápolnában, és mindjárt utána, a következő napon kezdett a nép hozzája zarándokolni, gyertyákat gyújtani és tisztelni őt, idők múltával pedig fogadalmakat tettek, és fogadalmukhoz híven viaszkalakokat aggattak fel.

És szentségének s tiszteletének híre olyannyira megnövekedett, hogy már szinte senki sem volt, ki valamely szorongattatásában más szenthez fordult volna, mint hozzá; és szent Ciappellettónak nevezték és nevezik ma is. Erősködnek, hogy Isten számos csodát művelt érette, és művel minden áldott nap, hahogy valaki áhítatosan az ő pártfogásába ajánlja magát.

Hát így élt és halt meg a Pratóból való Ser Ciappelletto, s miként hallottátok, szent lett belőle. Én nem akarom kétségbe vonni, hogy szentté válhatott Istennek színe előtt, mivelhogy, ámbár élete bűnös és gonosz volt, utolsó óráján oly igaz töredelmet tanúsított, hogy Isten megkönyörülhetett rajta, és befogadhatta őt országába; mivelhogy azonban ezt titok fedi, én pedig aszerint okoskodom, hogy mi lehet valószínű, amondó vagyok, hogy ő nem annyira a paradicsomban vagyon, mint inkább az ördög kezében, a pokloknak mélységes fenekén. Ha pedig így vagyon a dolog, meg kell ismernünk, mely véghetetlen az Istennek kegyessége irányunkban, mert nem a mi hibánkat, hanem hitünknek tisztaságát nézi, és éppen úgy meghallgat bennünket akkor is, ha valamely ellenségét választjuk szószólónkul, akit barátjának tartunk, miként ha valamely igaz szenthez fordultunk volna, hogy legyen szószólónk az ő kegyelméért. Annak okáért, hogy az ő kegyelméből a jelenvaló szorongattatásban és eme fölöttébb vidám társaságban egészségben és épségben megmaradhassunk, dicsérjük nagy tisztelettel az ő nevét, mellyel kezdettük, s minden szükségünkben neki ajánljuk magunkat abban a biztos hitben, hogy meghallgat bennünket.

És ezzel elhallgatott.