Keresés ebben a blogban

2010. január 20., szerda

Ace F. Rebrant novellái - Gólyák

Amikor beléptem az előadóba, már ott ültek. Nem lehettek sokan, talán tizennyolc-húszan. A kurzus résztvevői, egyetemi polgárok, nálam alig néhány évvel fiatalabbak, diákok. Végigmentem az egyenletesen süllyedő padsorok között, le, egyenesen a terem legalacsonyabb pontjára, a katedrához. Letettem holmimat az asztalra - nem volt sok, csak egy notesz és egy dosszié, benne a rektor által látatlanban jóváhagyott tantervvel - és megfordultam. A rektor járt az eszemben, az első két évben sokat kötözködött a tanterveim miatt - többnyire egyetlen papírlapból álltak, rajtuk pár soros emlékeztetővel -, de az eredményeim meggyőzték. Talán kicsit félt is tőlem, tudva, akkor léphetek a helyére amikor csak akarok. Azt nem sejtette, hogy semmire sem vágyok kevésbé, mint valaminek, legyen az kocsi vagy egyetem, a vezetésére. Nem árultam el neki, hogy nem kell tartania tőlem, meghagytam kényelmetlen helyzetében, a bizonytalanságban, élvezve az ebből származó összes előnyt. Ártani nem árthatott nekem - mert nem tudott - tehát teljes mellszélességgel támogatott, amire viszont nekem volt nagy szükségem. Ha csak lehetett, igyekeztem nem kihasználni előnyös adottságaimat.

Végignéztem a diákokon. Egy évig fogjuk nyűni egymás idegeit. Némelyikükkel tovább, ha az én tanszékemen kívánja folytatni a tanulmányait. És ez gyakran elő szokott fordulni. Az enyém a leglátogatottabb tanszék az egyetemen, még akkor is, ha nem erről híres az iskola. De ezt ők nem tudhatták. Gólyák voltak, a jövendő fizikusai, a tudományba vetett rendíthetetlen hittel, mélységes önbizalommal, mert aki bejut az ország legjobb egyetemére, az legalábbis nem akárki. Vagy nagyon sok a pénze, vagy nagyon magas az IQ-ja. Vagy nagyon jó sportoló...

Némelyiküknek bizonyára előszerződése is van különféle cégekkel, olyan kezdő fizetéssel, amilyenről egy átlag ember legfeljebb ábrándozhat...

Az első sorokat szokás szerint üresen hagyták. A java a negyedik-ötödik sorba húzódott, kis csoportokra oszolva. Hátrébb csak egy-két izompacsirta ült - bizonyára az egyetemi csapat díszei - álmosan pislogva, és a persze azok, akik különösen nagy ostobaságnak tartották a kurzust. Ide senki sem jött önként. Minden évben szinte kötéllel kellett összefogdosni az első évfolyamos hallgatókat, hogy meg legyen az induláshoz szükséges létszám. Később persze ez megváltozott. Akkor már alig lehetett elhajtani a jelentkezőket.

Bemutatkoztam és elárultam nekik, amit már úgyis tudtak: ezen a szakon én leszek az előadójuk.

- Ez nem szak, ez marhaság - hallatszott valahonnan hátulról.

- Ilyesmiben ma már az óvodások sem hisznek - mondta egy szemüveges, nagyon szeplős és nagyon alternatív lány. Csak úgy sütött belőle a szuperintelligencia és a felsőbbrendűségébe vetett hit. - Minek kell idejárnunk?

Többen helyeseltek neki.

Megvontam a vállam, mint akit nem érdekel a dolog, pedig érdekelt. De ez így megy mindig, az első alkalommal. Leszoktam már arról, hogy győzködjem őket, hogy vitatkozzak. Az efféle próbálkozásaim többnyire hangzavarba fulladtak és csak annyit értem el, hogy kicsengetéskor diadalittasan hagyták el az előadót, letorkolhatták a tanárukat.

- Akár akarják, akár nem, akárminek is tartják, de részt kell venniük ezen az egy éves kurzuson - mondtam - és az év végén vizsgát kell tenniük a tanultakból. Ha valaki sikertelenül vizsgázik, nem folytathatja a tanulmányait, legalábbis ezen az egyetemen nem.

Ez persze nem volt egészen igaz, de miért ne ijesszek rájuk egy kicsit?

- Én csak azt csodálom - állt fel egy zakós nyakkendős fiú - hogy a húszadik század végén ilyesmi előfordulhat! Egy országos, sőt világhírű egyetemen!

Válasz helyett széttártam a karom. Egyetértettem vele, bár nem egészen úgy, ahogy ő gondolta. Én a diákokon csodálkoztam. Csakugyan furcsa, hogy még ma is, az ennyire fiatal emberekben is milyen mélyen élnek a régi előítéletek. Az elődeim jutottak eszembe. Bizony nem volt könnyű életük és némelyiküknek egészen ronda halála volt, mégis kissé irigyeltem őket. Sok bajuk volt, de nem kellett egy sereg zseniális, rakoncátlan diákkal vesződniük.

Eluntam a dolgot. Elegem lett a közbeszólásokból, megjegyzésekből, becsmérlésekből, provokációkból. Még a sportolók voltak a legrendesebbek. Nekik mindegy volt, hol unatkoznak.

Döntöttem: rajtam a sor.

- Mielőtt folytatnánk ezt a kis vitát - mondtam - engedjék meg, hogy bemutassam a tanársegédemet...

Értetlenül néztek rám, ahogy kinyújtottam a kezem, tenyérrel egymás felé, karomként begörbített ujjakkal, mintha egy különösen vastag nyakú egyént próbálnék megfojtani. Koncentráltam és lassan elkezdtem széthúzni a kezeimet. Bár le volt hunyva a szemem, mégis, tudtam miért halkul, majd szűnik meg teljesen a zsivajgás.

A két tenyerem között cikázó kisülések látványa hallgatatta el őket.

Nem az első alkalommal csináltam ezt az apró kis trükköt. Még erőlködnöm sem kellett s máris éreztem az agyamban azt a jól ismert bizsergést, a kiáradó, majd materializálódó energiát. Nyúlt, nyúlt a mágikus köldökzsinór, aztán elpattant. Bevégeztetett.

- Jehuda Lőw ben Becálel úr. Lőw rabbi szelleme elvállalta, hogy a tanársegédem lesz, segít okítani önöket. Talán tudják, hogy korának leghíresebb varázslója volt, ő alkotta meg a Gólemet... Sokat tanulhatnak tőle.

A terem dermedt csendjét Lőw rabbi törte meg.

- OK, boss. Ezekkel a madarakkal is menni fog - mutatott mosolyogva a tátott szájú, bamba társaságra.

Hiába, a jó öreg az évszázadok során hozzászokott a pongyola fogalmazáshoz és a szlenghez.

- Tehát - kezdtem - az ez évi kurzus tárgya: a mágia alapjai...

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Kérlek, hogy csak etikusan és nyomdafestéket tűrően írj a bejegyzésekhez megjegyzést!