Keresés ebben a blogban

Betöltés...

Tollforgató Irodalmi Lap Blog

Válogatások az Internetről.

A blogban pályázatokról, rendezvényekről, és hirdetésekről tájékozódhat, valamint zenét hallgathat, videót nézhet, és az interneten megjelent hivatalos műveket olvasgathatja. Ha folytatni akarja a mű olvasását, akkor kattintson a szöveg címére!

Az alsó sávban weboldalakat, videósávot, és híroldalakat talál!

A fő oldalunkat itt találhatja:

Az alkotásokat a tollforgato.lap@gmail.com és a tollforgato.lapcsoport@gmail.com címre várom! Köszönöm, hogy megtiszteled az olvasóidat az alkotásokkal, a türelmeddel és a tanításaiddal!

Keresd meg a jobb oldalon a rejtett linkű, vagy lent a középen látható Chat-falat! Beszélgess, vitatkozz irodalomról, művészetről, történelemről, régészetről, vagy írástörténetről, logikáról, másról oldalainkon!


Új aloldalaink nyíltak:

Látogass el új blogunkra is!


A fiók nem Adsense fiók, támogatókat keresek!

2010. június 1., kedd

FJODOR MIHAJLOVICS DOSZTOJEVSZKIJ - Bűn és bűnhődés

FJODOR MIHAJLOVICS
DOSZTOJEVSZKIJ

Bűn és bűnhődés

Fordította Görög Imre és G. Beke Margit



TARTALOM

ELSŐ RÉSZ
MÁSODIK RÉSZ
HARMADIK RÉSZ
NEGYEDIK RÉSZ
ÖTÖDIK RÉSZ
HATODIK RÉSZ
EPILÓGUS




ELSŐ RÉSZ

1

Július elején, egy rendkívül meleg nap alkonyatán, fiatal férfi lépett ki a Sz... utcai házból, ahol albérletben lakott, és lassan, láthatóan határozatlanul, elindult a K... híd felé.

Szerencsére nem találkozott a háziasszonyával a lépcsőn. Silány kis szobája a nagy ház negyedik emeletén volt, közvetlenül a háztető alatt, és inkább valamiféle ládához hasonlított, mint szobához. Háziasszonya, akitől a lakást ebéddel és kiszolgálással bérelte, egy emelettel lejjebb lakott, külön lakásban, és a fiatalembernek, valahányszor kimozdult hazulról, okvetlenül el kellett mennie a lépcsőre nyíló és örökösen sarkig tárt konyhaajtó előtt. Valami kínos, gyáva félelem lepte meg mindig, amikor itt elment; és ezt restellte, restelkedésében elfintorította az arcát. Sok hónapi szobabérrel tartozott a háziasszonynak, és félt találkozni vele.

Nem mintha különben is gyáva, gyámoltalan természetű lett volna, éppen ellenkezőleg. De mostanában ingerlékeny és feszült lelkiállapotban volt, beteges képzelgések üldözték. Magába zárkózott, elvonult a világtól, és nemcsak háziasszonyát kerülte, de senkivel sem akart találkozni. A szegénység nyomasztotta, de az utóbbi időben már szorult helyzetével sem törődött, legfontosabb dolgaival sem tudott s nem is akart foglalkozni.

Valójában nem is a háziasszonytól félt, bánta is ő, akármit tervez ellene, de hogy megálljon vele a lépcsőn, végighallgassa a sok karattyolást csupa hétköznapi ostobaságról, amihez semmi köze, és zaklassák a pénz miatt, fenyegessék, sopánkodjanak, és ő kénytelen legyen mentegetőzni, kifogást keresni, hazudozni - nem, akkor inkább lesurran macska módra, úgy, hogy senki meg ne lássa.

Igaz, hogy ezúttal őt magát is meghökkentette, mennyire fél a hitelezőjétől.

"Micsoda vakmerő dolgot tervezek, és közben ilyen ostobaságoktól rettegek! - gondolta különös mosollyal. - Hm... így van az... kezünkben tartjuk a sorsunkat, és minden kicsúszik a markunkból, csak azért, mert gyávák vagyunk... Igen, ez alapigazság... Érdekes, hogy mitől fél a legjobban az ember: az új lépéstől, az új, lényeges szótól. Különben... nagyon is sokat okoskodom. Azért nem csinálok semmit, mert okoskodom. Bár... talán nem is így van, azért okoskodom, mert nem csinálok semmit. Most az utóbbi hónapban szoktam rá, mert naphosszat csak heverek az odúmban, és elmélkedem... sok semmiről. Minek is megyek ma oda? Hát meg tudom én tenni... azt? Hát komolyan gondolom? Eh, dehogyis. Képzeletemet mulattatom vele. Játszom. Ez az: játék."

Az utcában megrekedt a szörnyű hőség, és ráadásul lárma, tolongás is fogadta, meszesgödrök, állványok, tégla, por és az a sajátságos nyári bűz, amelyet olyan jól ismer minden pétervári, akinek nincs módja nyaralót bérelni. Ez most mind bántotta, felborzolta a fiatalember amúgy is megviselt idegeit. A csapszékekből - mert csapszékben bővelkedett a városrész - tűrhetetlen bűz áradt, és hogy a kép még visszataszítóbb, még leverőbb legyen, itt is, ott is részegek tántorogtak az utcán, habár hétköznap volt. Mélységes utálkozás futott át az ifjú finom vonásain. Mert szép ifjú volt, azt meg kell adni: barna hajú, termete magasabb az átlagnál, és karcsú, sudár, a szeme gyönyörű, sötét. De hamarosan megint elmélyedt gondolataiban, szinte öntudatlanságba esett, és csak ment: környezetéből semmit se látott, nem is akart meglátni. Olykor-olykor magában mormogott - csak mert megszokta a monologizálást, mint az imént maga is megállapította. De ebben a pillanatban azt is érezte, hogy gondolatai össze-összekuszálódnak, és ereje fogytán van: második napja jóformán semmit se evett.

Olyan rossz ruha volt rajta, hogy még aki megszokta, az is restellné ezeket a rongyokat világos nappal az utcán. Ámbár ebben a városrészben aligha szúrt volna szemet akármiféle öltözék is: a számos hírhedt csapszék, a közeli Széna tér és legfőként az idezsúfolt kisiparos, kézműves lakosság olyan alakokkal tarkázta néha ezeket a belsővárosi utcákat és sikátorokat, hogy szinte az lett volna furcsa, ha valaki jó ruhában van. De meg az ifjú lelkében úgy felgyűlt a haragos megvetés, hogy noha majdnem gyerekesen kényes volt a külsejére, most egy cseppet se szégyellte rongyait. Más lett volna persze, ha ismerős vagy valamelyik régi diáktársa akad az útjába - akikkel egyáltalában nem akar találkozni. De mikor egy részeg, akit ki tudja, miért és hová vittek arra egy óriási üres szekéren, amelybe hatalmas parasztló volt fogva - meglátta, ujjal rámutatott, és hirtelen teli torokból odakiáltott neki: "Hé, te, németkalapos!" - akkor megállt, és görcsösen a kalapjához kapott. Magas, kerek Zimmermann-kalap volt a fején, egykor elegáns, de most elnyűtt és fakó, csupa lyuk és pecsét, karimája levált, búbja nevetségesen félrenyomódott. De e percben se szégyen volt, amit érzett, egészen más: majdnem rémület.

"Tudtam! - mormogta zavartan. - Gondoltam is rá! Szégyen, gyalázat! Hisz az ilyen semmiség, a legparányibb ostobaság tönkreteheti az egész tervet. Igen, a kalapom nagyon is feltűnő. Nevetséges, tehát feltűnő. Az én rongyaimhoz okvetlenül sapka kell, akármilyen ócska tepsi, de nem ez a szörnyszülött. Ilyet nem visel senki, egy mérföldről meglátják, és megjegyzik. Igen, ez a fontos: megjegyzik, később eszükbe jut, és megvan a bizonyíték. Az ember lehetőleg ne tűnjön fel... Az apró dolgok... azok fontosak... az apró dolgok rontanak el mindig mindent..."

Nem kellett messzire mennie. Még azt is tudta, hány lépés a háza kapujától idáig: kereken hétszázharminc. Egyszer, mikor nagyon belemerült a tervezésbe, megszámolta. Akkor még maga sem hitt a tervében, inkább csak izgatta képzeletét, mert olyan képtelenül, olyan csábítóan merésznek érezte. De most, egy hónap elmúltával másképpen látta, és ha dühös monológjában erőtlenséggel, határozatlansággal vádolta is magát, a " képtelen" tervet - bár hinni még mindig nem hitt benne - lassanként és úgyszólván akarata ellen, valóságos vállalkozásnak kezdte tekinteni. Sőt, ez a mai útja már a vállalkozás próbája volt, és izgatottsága lépésről lépésre nőtt.

Szíve zakatolt, ideges remegés borzongatta testét, mikor a nagy bérkaszárnya elé ért, amely egyik homlokzatával a csatornára, másikkal a Sz... utcára nézett. Csupa kislakásból állt az épület, és lakói között mindenféle foglalkozású akadt: szabó, lakatos, szakácsné, örömlányok, németek, kishivatalnokok. Mindkét kapualjban állandó volt a jövés-menés. Három vagy négy házmester látta el a teendőket, és a fiatalember örült, hogy egyikkel sem találkozott. A kapuból észrevétlenül felsurrant jobbra, a lépcsőn. Sötét és szűk hátsó lépcső volt, de ő már kitanulta, kiismerte, és meg volt elégedve a körülményekkel: ebben a sötétségben még a kíváncsi pillantás se veszedelmes. "De ha már most ennyire félek, mi lesz, ha mégis úgy fordul, hogy eljutok a cselekvésig?" - villant át rajta, mikor a harmadik emeletre ért. Ott elreteszelték az útját, katonaruhás szállítók hordták ki a bútort az egyik lakásból. Tudta már régebbről, hogy ott egy német kishivatalnok lakik a családjával. "Szóval, a német elköltözik. Eszerint a harmadik emeleten, ezen a fordulón most egy darabig az öregasszony lesz az egyetlen lakó. Ez jó... Ez mindenesetre jó..." - gondolta kétszer is. Becsengetett az öregasszonyhoz. A csengő tompán zörgött, mintha nem sárgaréz, hanem bádog volna. Az ilyen házakban a kislakás-csengők majd mind így szólnak, de ő elfelejtette a hangját, és most a sajátságos zörgés mintha figyelmeztette, emlékeztette volna valamire. Megremegett, és ezúttal egészen elzsibbadtak az idegei. Kisvártatva keskeny rés nyílt az ajtón, a lakás gazdája gyanakodva vizsgálta az érkezőt, csak a két szeme villogott ki a sötétből. Mikor látta, hogy a lépcsőn sokan jönnek-mennek, megbátorodott, és beeresztette. A fiatalember sötét előszobába lépett, amelynek egyik része parányi konyha volt, válaszfallal elrekesztve. Az öregasszony szótlanul állt előtte, és kérdő pillantással nézte. Aszott kis anyóka volt, úgy hatvanesztendős, orra kicsi és hegyes, a szeme szúrós, gonosz. Fedetlen, hirtelenszőke, alig őszülő haján vastagon tapadt az olaj, hosszú, vékony, csirkelábforma nyakára valami flanelrongy volt csavarva, vállán, a hőség ellenére, elnyűtt, fakó, prémes hacuka lógott. Minduntalan köhögött, krákogott. A látogató furcsán nézhetett rá, mert szemében újra megvillant az iménti gyanakvás.

- Raszkolnyikov, egyetemi hallgató vagyok. Jártam már itt, egy hónappal ezelőtt - mormogta hadarva a fiatalember, és kissé meghajolt, mert eszébe jutott, hogy udvariasabban kell viselkednie.

- Tudom, bátyuska, jól emlékszem, hogy járt már nálam - mondta nyomatékkal az anyóka, és tovább nézte merőn, kérdő szemmel.

- Szóval... most is hasonló dologban jöttem... - folytatta Raszkolnyikov. Meglepte és nyugtalanította, hogy az öregasszony ennyire bizalmatlan.

"Különben... talán mindig ilyen, csak én akkor nem vettem észre" - gondolta kellemetlen érzéssel.

Az anyóka hallgatott, mint aki habozik, aztán odábblépett, és a szobaajtóra mutatva, előrebocsátotta.

- Tessék, bátyuska.

A szoba kicsi volt, falán sárga tapéta, organtinfüggönyös ablakaiban muskátli. Most, amikor Raszkolnyikov belépett, a lemenő nap élesen megvilágította. "Talánakkor is így besüt majd a nap" - villant eszébe váratlanul, és szeme végigfutott mindenen, hogy lehetőleg jól ismerje és megjegyezze a berendezést. De nem volt semmi különösebb megjegyeznivaló. Sárga, ócska fabútor - egy dívány, igen magas, hajlított faháttal, előtte ovális asztalka meg a tükrös öltözőasztal, néhány szék a falnál és két vagy három sárga keretes, garasos kép, amelyek német úrilánykákat ábrázoltak madárral a kezükben - ez volt minden bútorzat. A sarokban, a kis szentkép előtt örökmécses égett. Nagy tisztaság volt a szobában, a bútor, padló fényesre dörzsölve, csak úgy ragyogott minden. "Lizaveta keze munkája - gondolta a diák. - Keresve se találhat az ember egy porszemet az egész lakásban. Az ilyen vén, gonosz özvegyasszonyoknál mindig nagy a tisztaság" - folytatta magában, és szeme sarkából kíváncsian leste a cseppnyi benyíló kartonfüggönyös ajtaját; amögött volt az öregasszony ágya meg a komód, oda még eddig be se pillanthatott. Ebből a két szobából állt az egész lakás.

- Mit óhajt? - kérdezte szigorúan az öregasszony. Bejött a szobába, és megint elébe állt, mint az imént, hogy egyenesen a szeme közé nézhessen.

- Zálogot hoztam, tessék! - Kivette zsebéből az öreg, lapos ezüstórát, amelynek hátsó fedelén a földgömb díszlett. A lánca acélból volt.

- De hiszen a régi zálog határideje is lejárt. Három nappal ezelőtt telt le a hónap.

- Megfizetem a kamatot még egy hónapra, csak legyen türelemmel.

- Vagy várok, bátyuska, vagy eladom a zálogot, tetszésem szerint.

- Hát erre az órára mennyit ad, Aljona Ivanovna?

- Mindig ilyen csipcsup holmival jössz, bátyuska, magad is tudod, hogy nem ér semmit. A múltkor is két bankócskát adtam a gyűrűdre, és az ékszerésznél újonnan megkapni másfél rubelért.

- Négy rubelt adjon rá. Kiváltom. Apai örökség. Kapok pénzt most már hamarosan.

- Másfél rubel, kérem, kamat előre fizetve. Ha tetszik.

- Másfél rubel! - méltatlankodott a diák.

- Ahogy gondolja. - Az öregasszony már nyújtotta is az órát, őt meg elfutotta a harag, és elvette. Menni akart, de rögtön meggondolta, eszébe jutott, hogy nincs hová fordulnia, és különben se csak ezért jött.

- Hát adjon annyit! - mondta gorombán.

Az anyóka zsebébe nyúlt a kulcsaiért, és átment a benyílóba. Raszkolnyikov maga maradt a szobában, és kíváncsian hallgatózott, figyelte, mi történik a függönyön túl. Hallatszott, ahogy a vénasszony kizárja a fiókot. "Alighanem a legfelső fiók - gondolta. - Szóval, a kulcsait a jobb zsebében tartja... egy csomóban van mind, acélkarikára fűzve... És az egyik nagyobb, mint a többi, háromszor akkora, csipkézett tollú, nyilván nem a komódhoz való... Akkor hát lesz még valami ládája vagy bőröndje... Ez már érdekes. A bőröndkulcsok mind ilyenek... Eh... micsoda aljasság ez..."

Most visszajött az öregasszony.

- Tessék, bátyuska. Ha rubelenként, havonként tíz kopejkát számítunk, a másfél rubelért jár nekem tizenöt kopejka előre, a múltkori két rubelért is jár még, ugyanilyen számítással, húsz. Ez összesen harmincöt kopejka. Eszerint kap az órájára egy rubel tizenötöt. Tessék.

- Hogyan! Most meg már csak egy tizenöt!

- Pontosan annyi!

Nem vitatkozott vele, elvette a pénzt. Ránézett, és nem sietett kimenni, mintha volna még valami mondani- vagy tennivalója, csak nem tudja, mi.

- Lehet, hogy a napokban még egy zálogtárgyat hozok magának, Aljona Ivanovna... Ezüst... jó kis holmi... cigarettatárca... Mihelyt a barátomtól visszakapom... - Zavarba esett, és elhallgatott.

- Erről majd akkor beszélünk, bátyuska.

- No... isten áldja, Aljona Ivanovna... Mindig csak ilyen magányosan? És a testvére? - kérdezte kimenet, lehetőleg könnyedén.

- Hát attól meg mit akar?

- Semmit. Csak úgy kérdem. Nem kell mindjárt... No, megyek. Isten áldja.

Határozottan zavarban volt, és zavara nőttön-nőtt. A lépcsőn lefelé többször meg is állt, mint akit hirtelen megdöbbent valami. Amikor leért az utcára, kifakadt:

- Egek, micsoda förtelem! Hát lehet az... hát lehet az, hogy én... Eh, ostobaság! Badarság... - mondta meggyőződéssel. - Hogy is férkőzhetett a fejembe ilyen ocsmányság?! Mennyi mocskot rejt mégis a szívem! Igen, elsősorban mocskos, ocsmány, undok... Ó, milyen undok! És én egy egész hónapja...

De a legindulatosabb szó se fejezhette ki felháborodását. Már az úton, az öregasszonyhoz jövet rettenetes undor szorongatta, marta a szívét, és ez most olyan mértékig fokozódott, hogy azt se tudta, hova legyen kínjában. Támolygott, mint a részeg, nem látta a járókelőket, és beléjük ütközött, csak a másik utcában ocsúdott fel valamennyire. Körülnézett, és látta, hogy éppen egy pincekocsma előtt van, lépcső vezet le a gyalogjáróról. Véletlenül éppen akkor nyitották ki lenn az ajtót, és két részeg botorkált fel az utcára, káromkodva és egymást támogatva. Raszkolnyikov nem sokat gondolkozott, lement. Sose járt ő kocsmákba, de most szédült, és rettenetes szomjúság is gyötörte; gondolta, megiszik egy pohár hideg sört, annál is inkább, mert ezt a hirtelen gyengeségét az éhségnek tulajdonította. Leült egy sötét, mocskos sarokba, a maszatos asztalhoz, sört kért, és mohón felhajtotta az első poharat. Tüstént lecsillapodott, feje is kitisztult. "Persze hogy badarság - gondolta reménykedve. - Kár volt ijedezni. Fizikai kimerültség, semmi más. Egy pohárka sör, egy darab kétszersült, és tessék! Abban a pillanatban megint tiszta a fejed, értelmesen gondolkodol, és tudod, mit akarsz. Pfuj, de hitvány is az ember!" De utálkozása ellenére máris vidáman nézett szét, mint aki váratlanul megszabadult egy szörnyű tehertől. Barátságosan végigjártatta szemét az ott levőkön. Ám ugyanakkor, már abban a pillanatban, homályosan megérezte, hogy ez a mindenáron való jóra magyarázás is beteges. Az ivóban akkor már kevesen voltak. A két részegen kívül, akikkel a lépcsőn találkozott, elment egy öttagú banda, lány is volt velük meg harmonika - utánuk egyszerre tágas, csendes lett a helyiség. Egy félig részeg, sörözgető kispolgár ült még ott, meg a cimborája, egy testes, nagydarab, ősz szakállú, kaftános ember, aki egészen el volt ázva, és a padon aludt, de időnként váratlanul, mintegy félálomban, karját széttárva, felsőtestét emelgetve pattintgatni kezdett az ujjával, és valami sületlen nótával próbálkozott, erőlködve idézve eszébe a verseket:

Egész évig dédelgettem,
Feleségem dédelgettem...

Majd hirtelen felriadva ezt fújta:

A Törvényszék utcában
Régi babám megláttam...

De senki se osztozott boldogságában, szótlan cimborája gyanakodva, szinte ellenségesen nézte kitörő örömét. És volt még egy harmadik vendég is, külsejéről ítélve nyugalmazott hivatalnok, magában üldögélt a flaskójával, poharával, olykor hörpintett egyet, és körülnézett. Azt is mintha nyugtalanította volna valami.

2

Raszkolnyikov régen nem volt már emberek között, kerülte őket, különösen az utóbbi időben. De most egyszerre vágyakozni kezdett utánuk. Valami történt, megváltozott benne, és most már szomjúhozta a társaságot. Annyira kimerítette a szüntelen gyötrődésben, komor izgalomban töltött hónap, hogy mindenáron más levegőt akart szívni, ha csak egy percig is. Nem bánta a mocskos környezetet, örült, hogy ott ülhet a csapszékben.

A kocsmáros egy másik helyiségben tartózkodott, de sokszor benézett az ivóba. Lépcsőn jött le valahonnan. Legelőször fényes csizmája jelent meg, a két nagy, vörös csizmakarimával. Kurta ujjasban volt, és szörnyen zsíros, fekete atlaszmellényben, nyakkendő nélkül; arca úgy fénylett, mint a vastagon beolajozott lakat. A söntésasztalnál egy tizennégy esztendős fiúcska állt, és volt ott egy még fiatalabb is, az szolgálta ki a vendégeket. Szeletelt uborka, fekete kétszersült, apró darabokra vagdalt hal állt az asztalon, minden nagyon rossz szagú.

Szinte elviselhetetlenül fojtogatott a levegő, és annyira át volt itatva pálinkaszaggal, hogy már az illatoktól is be lehetett rúgni öt perc alatt.

Van úgy, hogy találkozunk valakivel, talán sose láttuk addig, de alighogy rápillantunk, érdekel, mielőtt egy szót is váltottunk volna. Így volt most Raszkolnyikov a hivatalnok formájú magányos vendéggel, aki kissé távolabb ült. Később sokszor eszébe jutott ez az első benyomás, még arra is gondolt, hogy valami titkos megérzés lehetett. Folyvást ezt az embert nézte, annál is inkább, mert az meg őt figyelte makacs kitartással, és látszott rajta, hogy beszélgetést akar kezdeni. A többire, aki még ott ült az ivóban - a gazdát is közéjük sorolva - nem hederített a magányos vendég, unottan és talán egy leheletnyi megvetéssel nézett rájuk, mint rangban és műveltségben alantasabbakra, akikkel nincs miről beszélgetnie. Középmagas, izmos testalkatú ember volt, jó ötvenes, feje deres, és nagy darabon kopasz, arca püffedt és az örökös ivástól sárga, sőt zöldes; duzzadt szemhéja alól két parányi, alig résnyi, de lelkes, vöröses szem csillogott. És valahogy nagyon furcsa volt az egész ember. A nézése majdnem hogy elragadtatott: igen, gondolkodás, szellem tükröződött a szemében, de amellett őrület is. Szakadozott fekete frakk volt rajta, amelynek minden gombja lógott, csak egyetlenegy tartott még valamennyire, és azt be is gombolta, nyilván nem akart véteni az illendőség ellen. Nankingmellénye alól kidudorodott a gyűrött, összefröcskölt, mocskos ingmell. Arca hivatalnok módra volt borotválva, de már régen nem láthatott kést, sűrűn kiverte a kékesszürke sörte. Magatartásában is határozottan volt valami hivatalnoki méltóság, de most nyugtalanul feszengett, haját borzolta, vagy két kezébe fogta a fejét, mint akit bánat emészt, és olyankor a leöntözött, maszatos asztalra támasztotta rongyos könyökét. Végre egyenesen szemébe nézett a diáknak, és erős, szilárd hangon megszólította:

- Bátorkodhatom, igen tisztelt uram, néhány ildomos szót intézni önhöz? Ámbár megjelenése nem sokat mutat, az én gyakorlott szemem tüstént felismeri önben a nagy műveltségű és italhoz nem szokott embert. Mindig sokra becsültem a műveltséget, uram, kivált, ha nemes lelkülettel párosul, azonkívül magam is címzetes tanácsos volnék, Marmeladov címzetes tanácsos. Bátorkodom érdeklődni, szintén állami szolgálatban?

- Nem, még tanulok - felelte Raszkolnyikov. Meglepte a cikornyás beszédmodor, és az egyenesen nekiszegzett szó. Noha alig egy perccel előbb még emberek társaságára vágyott, az első valóban hozzá intézett szóra feltámadt megszokott érzése, az ingerültség és ellenszenv minden idegen iránt, aki személyéhez próbál vagy csak szándékszik férkőzni.

- Tehát az egyetemet végzi vagy végezte, mindjárt gondoltam! - kiáltott fel a hivatalnok. - Hiába, a tapasztalat, kedves uram, hosszú évek tapasztalata! - mondta, és dicsekedve a homlokára bökött. - Elvégezte az egyetemet, vagy valami tudományos szakképzettséget szerzett!... Ha megengedi...

Meginogva felállt. Fogta a flaskóját, poharát, átment a diák asztalához, és leült rézsút szemközt vele. Ittas volt, de azért választékosan, határozottan beszélt, csak nagy ritkán zavarodott bele: ilyenkor elnyújtotta a szót. Valósággal nekiesett a diáknak, olyan mohón, mintha ő se beszélt volna senkivel egy kerek hónapja.

- Kedves uram - kezdte ünnepélyesen -, a szegénység nem bűn, az igaz. De jól tudom, hogy a részegség sem erény, ez még inkább igaz. Koldusnak lenni azonban igenis bűn. A szegény megőrizheti vele született nemes érzületét, a koldus soha. A koldust nem is bottal űzik el, de seprűvel kergetik ki az emberek társaságából, mert úgy sértőbb. És joggal, mert ha koldulok, magam is kész vagyok leköpni önmagamat. Ezért is iszom! Igen, jó uram, egy hónappal ezelőtt Lebezjatnyikov úr megütötte a hitvestársamat, pedig a hitvestársam nem az, aki én vagyok. Megért engem, uram? És engedjen meg egy kérdést, puszta kíváncsiságból: hált már ön a Néván, szénaszállító dereglyén?

- Nem, még eddig nem - felelte Raszkolnyikov. - Aztán miért?

- Nos, uram, én onnan jövök. Már ötödik éjszaka...

Töltött magának, felhajtotta az italt, és elgondolkozott. Csakugyan szénaszálacskák tapadtak itt-ott a ruháján, sőt, a hajában is. Könnyen hihető, hogy napok óta nem vetkezett le, és nem mosakodott. Kivált a keze volt nagyon mocskos, zsíros, vörös, s a körme fekete.

Beszédével általános, bár elég lomha érdeklődést keltett. A két fiú a söntésasztalnál kuncogni kezdett, és a kocsmáros is lejött, nyilván egyenesen azért, hogy a " huncut fecsegőt" hallja, leült egy távolabbi asztalhoz, és lustán, de nagyképűen ásítozott.

Marmeladovot, úgy látszott, régen ismerték itt. A cikornyás szólamokra is ilyen kocsmai beszélgetések során szokhatott rá, valószínűleg gyakran megszólított idegen vendégeket. Sok iszákos embernél kifejlődik ez a szokás, és szükségletté válik, különösen azoknál, akiket otthon rövid pórázon tartanak és elnyomnak. Ezért aztán más iszákosok társaságában igyekeznek elégtételt, és ha lehetséges, becsületet szerezni.

- Te huncut! - mondta most a kocsmáros. - Aztán mért nem dolgozol, mi? Mért nem jársz hivatalba, ha egyszer hivatalnok vagy?

- Hogy miért nem járok hivatalba, kedves uram? - kapott a szón Marmeladov, és csak a diákhoz fordult, mintha az kérdezte volna. - Hogy mért nem teljesítek szolgálatot? Nekem talán nem fáj ez a tétlen lebzselés? Mikor Lebezjatnyikov úr egy hónappal ezelőtt saját kezűleg megverte hitvestársamat, míg én részegen hevertem ott, talán nem szenvedtem? Mondja, fiatal barátom, megtörtént már önnel, hogy pénzt kért kölcsön valakitől, reménytelenül?

- Igen... Vagyis... hogyhogy reménytelenül?

- Tökéletesen reménytelenül, előre tudva, hogy semmi se lesz a dologból. Olyan esetben, mondjuk, amikor eleve és teljes bizonyossággal tudja, hogy az illető feddhetetlen és köztiszteletben álló honpolgár nem fog önnek pénzt adni, mert - kérdem - mért adna, mikor tudja, hogy nem kapja vissza? Szánalomból talán? De hiszen Lebezjatnyikov úr, aki figyelemmel kíséri az eszmék haladását, éppen a minap fejtette ki, hogy ma már a tudomány egyenesen tiltja a részvétet. Angliában eszerint is járnak el, ott virul a politikai gazdaságtan. Kérdem tehát: mért adna? És bár ön előre tudja, hogy nem ad, mégis fogja magát, elmegy hozzá, és...

- Akkor mért megyek? - szólt közbe Raszkolnyikov.

- De ha egyszer nincs már kihez, nincs már hová menjen! Mert ugye, uram, szükséges, hogy minden embernek legalább egy menedéke legyen. Van úgy mindenki néha, hogy valakihez - legyen az akárki - okvetlenül el kell mennie. Mikor az egyetlen leányom kiváltotta a sárga cédulát, én is elmentem... (mert a lányom bárcás, uram) - tette hozzá zárójelben, és valami kis nyugtalansággal pillantásában, de mikor a két fiú megint kuncogni kezdett a söntésasztalnál, és a gazda is elmosolyodott, gyorsan és szemmel láthatólag megnyugodva, hozzátette: - Nem baj, uram, nem baj, ám billegessék fejüket, engem nem bántanak vele, mivelhogy mindent tudnak már régen, és különben is minden titok napvilágra kerül. És nem megvetéssel, hanem alázattal viselem ezt. Ám legyen. "Íme, az ember!" Engedjen meg egy kérdést, fiatal barátom: kimondaná ön... vagy nem, hadd fejezzem ki erősebben, világosabban: ki merné ön mondani, ahogy engem most itt lát, hogy nem vagyok disznó?

A fiatalember nem válaszolt.

- Nos, uram - folytatta a szónok szilárdan, sőt megnövekedett méltósággal, miután ismét kivárta, míg a kuncogás elcsitul körülötte -, ha én disznó vagyok is, ő úri dáma; én barom ábrázatát viselem, de hitvestársam, Katyerina Ivanovna, nagy műveltségű hölgy és törzstiszt leánya. Legyek bár én aljas gazember, de ő vele született és a neveléssel még nemesült, magasztos érzelmekkel teljes. Mindamellett... Ó, ha csak egyszer megszánna! Mert, kedves uram, kedves jó uram, ugyebár minden embernek legalább egyvalakije kell hogy legyen, aki szánja! És Katyerina Ivanovna, ámbár fennkölt lelkületű úrihölgy, de igazságtalan... Jól tudom én, hogy amikor a hajamat tépázza, nem egyébért cselekszi ezt, mint szíve keserűségében. Mert restelkedés nélkül kimondom újra: megtépázza az üstökömet, fiatal barátom - jelentette ki komor méltósággal, mikor ismét kuncogást hallott a háta mögött. - De, édes Istenem! Ha csak egyszer, egyetlenegyszer... Nem, nem, ez mind hiú beszéd, nincs panaszolnivalóm, mivelhogy több ízben teljesült a kívánságom, több ízben megszántak, de hát... ez a bélyeg rajtam! Baromnak születtem!

- Annak bizony - mormogta ásítva a kocsmáros.

Marmeladov öklével az asztalra csapott.

- Igen, ezt a bélyeget hordozom! Tudja-e, uram, hogy még a harisnyáját is elittam? Nem a cipőjét, az még valahogy beillett volna a dolgok rendjébe, de a harisnyáját! Meg a kecskeszőr kendőjét is elittam, a régit, amit ajándékba kapott, nem is tőlem. És egy hideg kuckóban lakunk, meg is fázott a télen, köhögni kezdett, még vért is köp. Három kicsi gyerekünk van, Katyerina Ivanovna reggeltől estig dolgozik, súrol, mos meg gyerekeket mosdat, mert megszokta a tisztaságot kicsi korától fogva, és gyenge a melle, tüdőbajra hajlamos, és én ezt mind átérzem. Vagy azt hiszi talán, hogy nem érzek vele? Mennél többet iszom, annál erősebben érzem, azért is iszom, mert ezt az érzést, a szenvedést keresem. Nem vigadni akarok én, csak ezt a fájdalmat érezni... Iszom, mert nagyon akarok szenvedni. - Fejét az asztalra hajtotta, mint aki lemondott mindenről.

De aztán fölegyenesedett, és folytatta:

- Az ön arcán is bánatot látok, fiatalember. Ahogy bejött, mindjárt leolvastam az arcáról, és ezért kezdtem beszélgetést önnel. Amikor itt most életem történetét feltártam, nem azért tettem, hogy eme naplopók előtt mutogassam magamat, hiszen ők amúgy is mindent tudnak rólam, hanem mert egy finom lelkű, művelt embert keresek. Tudja-e, uram, hogy hitvestársam a kormányzósági nemesi leánynevelő intézet növendéke volt, és a záróünnepélyen selyemkendővel táncolt a kormányzó és más előkelő személyiségek előtt, amiért aztán aranyéremmel és díszoklevéllel tüntették ki? Az érmet... hm... az érmet eladtuk már régen, de az oklevelet mindmáig ládájában őrzi, és a minap megmutatta háziasszonyunknak. Örökös civódásban él a szállásadónkkal, de mégis szükségét érezte, hogy valaki előtt büszkélkedjék, a letűnt szép napokat emlegesse. És én nem ítélem el, nem ítélem el, mivelhogy ez az utolsó, ami emlékeiből megmaradt, a többi mind porrá lett! Igen, ő büszke hölgy, heves és hajthatatlan. Maga súrolja a padlót, és száraz kenyéren él, de a tiszteletlenséget nem tűri. Ezért nem bocsátotta meg Lebezjatnyikov úr gorombaságát, és mikor Lebezjatnyikov úr emiatt megütötte, nem is annyira az ütleg, mint inkább a sérelem miatt ágynak esett. Özvegyasszony volt már, amikor elvettem három gyerekkel... kicsi, kisebb, legkisebb. Első férje egy gyalogostiszt volt, szerelemből ment hozzá, megszökött vele a szülői házból. Kimondhatatlanul szerette a férjét, de az rákapott a kártyára, bíróság elé került, és aztán meg is halt. A vége felé már verte a feleségét, és ámbár Katyerina Ivanovna ezt nem bocsátotta meg, amit hiteles okmányokkal bizonyíthatok, mind a mai napig könnyezve emlegeti, vele példálózik előttem, és én ennek örülök, uram, örülök, hadd higgye, hogy valaha boldog volt, még ha ez csak képzelődés is...

...És magára maradt három kicsi gyermekével azon a távoli, vad vidéken, ahol én akkor szolgáltam. Olyan kétségbeejtő nyomorúságban volt, hogy noha sok viszontagságot láttam már életemben, leírni se tudom. Egész rokonsága megtagadta. No meg büszke is volt, túlontúl büszke. És akkor én, aki ugyancsak özvegy voltam már akkor - egy tizennégy éves leánykám maradt az első feleségem után -, akkor én, édes uram, megkértem a kezét, mivel nem nézhettem a szenvedését. Abból ítélheti meg, milyen mértékű volt a nyomorúsága, hogy művelt, jó nevelésű, előkelő származású hölgy létére hajlandó volt hozzám jönni! Mert hozzám jött. Igen, sírva, zokogva, kezét tördelve - de jött. Mivelhogy nem volt hová mennie. Megérti, mit jelent ez? Megérti, mit jelent az, ha nincs már hová mennünk? Nem! Ön ezt még nem értheti... Én egy álló évig becsülettel, hűségesen teljesítettem kötelességemet, ehhez nem is nyúltam - és megérintette a félpintest -, mivelhogy érző szívű ember vagyok. Ámde ez mind kevés volt. És ráadásul még az állásomat is elvesztettem, ugyancsak nem a magam hibájából, hanem létszámcsökkentés következtében. És akkor már hozzányúltam!

...Másfél éve lesz, hogy sok hányódás, számos viszontagság után ebbe az emlékművekkel ékes, pompás fővárosba kerültünk. Itt végre állást is kaptam. Kaptam és megint elveszítettem. Érti, uram? Ezúttal már a tulajdon hibámból vesztettem el, mivelhogy előtűnt a bélyeg, amellyel meg vagyok jegyezve... És most egy kuckóban tengődünk, Amália Fjodorovna Lippewechselnél, de hogy azt is miből fizetjük, és miből élünk, nem tudom. Még sokan laknak ott kívülünk... Ó, Szodoma, uram, leírhatatlan... Hm... hát igen... Időközben felnőtt az első házasságomból való lányom. Hogy az mit szenvedett a mostohájától, amíg felnőtt, arról inkább hallgatok. Mivelhogy Katyerina Ivanovna, ámbár telve van fennkölt érzelmekkel, heves, ingerlékeny, és gyorsan jár a keze. Így van ez, uram! De erről nincs mit beszélni. Nevelésben tehát, mint ezek után gondolhatja, nemigen részesült Szonyecska. Négy évvel ezelőtt megpróbáltam a földrajzot és világtörténelmet átvenni vele, de mivel az én ismereteim sem valami alaposak, és megfelelő segédeszközökkel se rendelkeztem... ami könyvem volt is... hm... szóval, a könyveim sincsenek már meg... Így aztán abbamaradt az egész tanulás. Kürosz perzsa királynál megálltunk. Ő aztán később már érett fejjel, elolvasott néhány romantikus tartalmú könyvet. Most nemrég Lebezjatnyikov úr révén is kapott egyet, Lewis Fiziológiá-ját... méltóztatik ismerni? Azt nagy érdeklődéssel olvasta, sőt nekünk is felolvasott belőle egyes részleteket: íme, ennyiből áll a műveltsége...

...És most engedjen meg egy bizalmas kérdést, uram: mit gondol, mennyit kereshet egy szegény, de tisztességes lány, tisztességes munkával? Tizenöt kopejkát se tud megkeresni naponta, ha tisztességes, és nincs valami különös tehetsége. És akkor is reggeltől estig dolgozhat, megállás nélkül. Ott van kérem az a Klopstock államtanácsos, Ivan Ivanovics Klopstock... hallotta hírét bizonyosan? Nemcsak hogy a pénzt nem adta meg a lányomnak mind a mai napig a hat darab hollandus ing varrásáért, de még csúfosan ki is kergette, dobbantott, és sértő szavakkal illette, mert állítólag az ingek gallérját nem jó méretre és ferdén varrta. Otthon meg éhesek a gyerekek. És Katyerina Ivanovna kezét tördelve járkál a szobában, orcáin kiüt a két piros folt, mint ennél a betegségnél mindig. "Itt élősködöl - azt mondja neki -, velünk eszel, iszol, melegszel" - pedig hát mit egyék, igyék, mikor a kicsik se láttak egy falat kenyeret se három napja. Én meg ott fekszem... mit tagadjam, kérem, részegen feküdtem akkor ott. Egyszer csak hallom, hogy Szonya azt kérdi (sose felesel, és olyan szelíd hangocskája van... a haja is halványszőke, az arca sovány és mindig sápadt!), azt kérdi tőle: "Hát akkor? Talán mégis elszánjam magam arra, Katyerina Ivanovna?" Mert Darja Francovna, egy rosszféle nőszemély, akit jól ismernek a rendőrségen is, már háromszor puhatolózott a háziasszonyunk útján. "Hát aztán? - feleli gúnyosan Katyerina Ivanovna. - Mit őrzöd annyira? De nagy kincs!" Ne ítélje el, kedves uram, ne ítélje el. Nem józan fejjel mondta ő ezt, csak a nagy felindulás meg a betegség, a kenyérért síró kicsik... és inkább csak bántani akart a szóval, nem igazán gondolta... Ilyen a természete, hiába. Ha egy gyerek elsírja magát, még ha éhségtől sír is, megveri. Egyszer csak látom, úgy hat óra lehetett, Szonyecska felkel, veszi a sálját meg a csuklyás köpenykéjét, és elmegy hazulról. Kilenc órakor már otthon volt megint. Ahogy bejön, egyenesen Katyerina Ivanovnához megy, letesz elébe harminc ezüstrubelt. Egy árva szót se szólt, rá se nézett, csak fogta a nagy zöld kasmírkendőnket (van egy kasmírkendőnk, azt közösen használják), betakarta a fejét, arcát, és végigdőlt az ágyon, a falnak fordulva, csak a kis válla, teste rángatózott... Én csak feküdtem ott részegen, úgy, mint addig. Akkor látom, fiatalember, látom, hogy Katyerina Ivanovna feláll, és odamegy, ő se szól egy szót se, csak odamegy Szonyecska ágyához, egész este ott térdelt, a lábát csókolgatta, nem akart felállni... Úgy is aludtak el aztán, egymást átölelve... igen... ők ketten... együtt... én meg... részegen feküdtem, uram.

Elhallgatott, mintha elmetszették volna a szavát. Aztán hirtelen teletöltötte poharát, felhajtotta, és krákogott.

- És azóta, igen tisztelt uram - folytatta rövid szünet után -, a lányom, Szofja Szemjonovna, sárgacédulás. Egy kellemetlen eset következtében, és mert feljelentették bizonyos rosszindulatú egyének, akiknek Darja Francovna kezére járt (állítólag azért, mert nem adtuk meg neki a kellő tiszteletet), kénytelen volt a bárcát kiváltani. És éppen emiatt nem is lakhat velünk, ugyancsak az említett esetből kifolyólag. Háziasszonyunk, Amália Ivanovna, bár annak idején ő segédkezett Darja Francovnának, nem akarta megtűrni a lakásban, és Lebezjatnyikov úr is... hm... hát igen... éppen Szonya miatt kaptak össze akkor Katyerina Ivanovnával. Előbb ő maga is közeledni próbált Szonyecskához, de most egyszerre félteni kezdte tőle a becsületét. "Hogyan? Én, nagy műveltségű ember létemre, egy ilyennel lakjam egy fedél alatt?" Katyerina Ivanovna ezt nem hagyta szó nélkül, pártjára kelt Szonyecskának... Szóval, így történt... És most Szonyecska inkább csak alkonyat után jön fel hozzánk, támogatja Katyerina Ivanovnát, amennyire erszényéből telik... Kapernaumov szabónál lakik, ott bérelt szobát... Kapernaumov sánta ember és dadog, meg a sok gyereke is mind dadog, a felesége is... Egy szobában lakik az egész család, de Szonyának megvan a külön szobája, válaszfallal... Hát igen, földhözragadt szegény népség, és dadognak... Én akkor, másnap reggel, ahogy felkeltem, felöltöztem a rongyaimba, két kezemet az égre emeltem, és elmentem Ivan Afanaszjevics őméltóságához. Ismeri őméltóságát? Nem? Ó, akkor egy Istennek tetsző embert nem ismer! Mint a viasz, fiatal barátom, mint az olvadó viasz, Isten színe előtt. Könnybe lábadt a szeme, amíg végighallgatni kegyeskedett. "No, Marmeladov, azt mondja, egyszer csalatkoztam benned, de nem bánom, visszafogadlak, a magam felelősségére." Igen, így mondta. "Erre gondolj majd, és most isten áldjon!" Megcsókoltam a lába porát, persze, csak gondolatban, mivel a valóságban nem engedte volna, hiszen magas méltóságot visel, és az új állameszmék és a művelődés híve. Hazamentem és elmondtam, hogy újra hivatalba lépek, fizetést kapok. Ó, micsoda öröm volt az!

Megint elhallgatott nagy felindulásában. Éppen akkor egész iszákos banda érkezett az ivóba, máris alaposan elázva, kintorna szólt a lejáratnál - mert azt is hoztak -, és egy hétéves gyerek nyekegő hangon a Kis tanyám-at énekelte. Az ivó megtelt lármával, a kocsmáros meg a kiszolgáló személyzet az új vendégek körül forgolódott, de Marmeladov nem hederített rájuk, újra nekikezdett, folytatta, ahol elhagyta. Látszott, hogy ereje fogytán, de mennél részegebb volt, annál nagyobb kedvvel beszélt. Utolsó hivatali sikereinek emléke felvillanyozta, még az arca is fényes lett. Raszkolnyikov figyelmesen hallgatta.

- Ez, uram, öt héttel ezelőtt történt. Igen, mihelyt Katyerina Ivanovna és Szonya megtudták, mintha csak a mennyországba kerültem volna egyszerre. Azelőtt, ha otthon hevertem, mint a barom, csak szidást hallottam, most meg: lábujjhegyen járnak, csitítják a gyerekeket: "Szemjon Zaharics elfáradt a hivatalban, lepihent, csitt!" Reggel, mielőtt elmegyek, tejszínes kávéval itatnak. Igen, uram, valódi tejszínt hoztak mindennap, hallott már ilyet! És hogy tudtak tizenegy és fél rubelért teljes szolgálati egyenruhát keríteni, sehogy se fér a fejembe: csizma, kalikóing, elsőrendű minőség, szolgálati mundér, minden kifogástalan. És összehozták tizenegy és félért, megfoghatatlan. Első nap délben hazamegyek, és látom, hogy Katyerina Ivanovna két tál ételt készített, levest és füstölt húst tormával, azelőtt ilyesmiről álmodni se mertünk. Nincs egy szál ruhája, így van, ahogy mondom, uram, semmije sincs, de akkor úgy kiöltözött, mintha vendégségbe készülne. És nem mintha lett volna mit felvennie - csak úgy, semmiből: egy kis fésülködés, tiszta gallérka, kézelő, és mintha kicserélték volna, megfiatalodott, megszépült. Szonyecska, a galambom, csak pénzzel segíthetett: egyelőre jobban teszi, ha nem jár fel hozzánk, azt mondja, legföljebb alkonyat után, amikor nem látják. És ezt hallgassa meg, uram. Ebéd után ledőlünk aludni, és képzelje csak, Katyerina Ivanovna nem állhatta meg, alig egy héttel azelőtt csúnyán összekaptak a háziasszonnyal, de most mégis meghívta egy csésze kávéra. Két óra hosszat ültek együtt, és mind csak erről suttogtak. "Most hát Szemjon Zaharics megint hivatalba jár, fizetést kap. Személyesen jelentkezett őméltóságánál, őméltósága a többit mind váratta, őt karon fogta, és bevezette a szobájába, az egész hivatal szeme láttára." Hallja ezt, kedves uram? Hallja? "Nem felejtettem el az érdemeit, Szemjon Zaharics - azt mondja neki -, ámbár tudom, hogy van egy sajnálatos jellemhibája, de mivel most megfogadta, és különben is nehezen boldogulunk maga nélkül (ehhez mit szól, uram?), megbízom a becsületszavában!" Ez persze mind mese, egyszerűen kitalálta, és nem tetszelgésből mondta, csak engem akart dicsérni. Igen, uram, ő maga is elhitte, a tulajdon képzelődésével vigasztalódott, szavamra mondom. Nem hibáztatom, nem tudom hibáztatni... Mikor hat nappal ezelőtt az első fizetésemet, huszonhárom rubel és negyven kopejkát hiánytalanul hazavittem, aranybogarának nevezett. "Ó, te, aranybogaram!" És négyszemközt mondta, érti ezt, uram? Pedig hát, mi van énrajtam szép? Micsoda férj vagyok én már? Még az arcomat is megcsípte! "Ó, te... aranybogárkám!"

Elhallgatott és mosolyogni próbált; majd hirtelen megremegett az álla. De nem hagyta el magát. Ez a kocsma, a pálinkás flaskó, a züllött ember, aki szénaszállító dereglyén hál már ötödik éjszaka, és milyen beteges gyengédséggel szereti a feleségét, családját - egészen megzavarta Raszkolnyikovot. Feszülten figyelt, de valami kínozta közben. Már megbánta, hogy idejött.

- Kedves uram, kedves, jó uram! - kiáltott fel Marmeladov, mihelyt erőt vett magán. - Lehet, hogy önnek is csak nevetség mindez, mint a többinek itt, és csak untatom családi életemnek ostoba és szerencsétlen apróságaival. De nekem nem nevetség. Mivelhogy én mindezt átérzem... És életemnek azon a paradicsomi napján, és akkor egész este, magam is röpke álomképeket kergettem. Hogy mindent rendbe teszek, a gyerekeket felruházom, az asszonynak nyugságot szerzek, egyetlen leányomat kimentem a becstelenségből, és visszahozom a család keblére... És még sok... még sok mindent... Megbocsátható, uram... És akkor - megremegett, felkapta a fejét, és merőn nézett Raszkolnyikovra -, és akkor, uram, már másnap, mind e szép tervezgetés után, vagyis pontosan öt nappal ezelőtt, estefelé, ravasz fortéllyal, mint az éjjeli tolvaj, eloroztam Katyerina Ivanovnától a láda kulcsát, kivettem, ami még megvolt a hazahozott fizetésemből, hogy mennyi, nem is tudom, és tessék! Nézzen rám... Vége! Öt napja nem voltam otthon, azóta keresnek, a hivatalnak is vége, a szolgálati mundér ott maradt a kocsmában, az Egyiptomi hídnál, ezt a maskarát adták helyette... Mindennek vége...

Öklével a homlokára csapott, fogát összeszorította, és szemét lehunyva, keményen az asztalra könyökölt. De már egy perc múlva megváltozott az arca, valamilyen erőltetett huncutsággal, kihívó arcátlansággal nézett Raszkolnyikovra, és elnevette magát:

- Ma Szonyánál voltam. Pénzt kértem, tőle egy kis itókára... hehehe...

- Tán csak nem adott? - kérdezte egy új vendég, és jót röhögött.

- Ezt a fél pintet az ő pénzén vettem - mondta Marmeladov, csak Raszkolnyikovhoz intézve a szót. - Harminc kopejkát kotort elő a zsebéből, az volt minden pénze, láttam. Egy szót se szólt, csak némán rám nézett... Ezen a földön nem... csak odafönn tudnak így szánni, siratni egy embert... szemrehányás nélkül... szemrehányás nélkül... Ez jobban fáj, uram, mintha szidalmaznak... Harminc kopejkát adott, igen... pedig hát neki is kell most, igaz-e, édes uram? Hiszen vigyázni kell, hogy mindig tisztán járjon... Ez a nagy tisztaság sokba kerül ám! Meg szépítőszer is kell, anélkül nem lehet... Keményített alsószoknya, és olyan ravasz kis cipellő, amelyik megfogja a szemet, mikor átlép egy tócsán, és kivillan a bokája. Megérti ezt, uram? Megérti, mit jelent ez a tisztaság? És látja, én, a tulajdon édesapja, kiveszem a zsebéből a harminc kopejkáját, itókára! És eliszom, uram! Már el is ittam! Ki szánná meg az ilyen embert, ki? Ön talán sajnál most engem? No, mondja, sajnál, vagy nem? Hehehe...

Tölteni akart, de nem volt már mit, üres volt az üveg.

- Mért szánjunk, mi? - kiáltotta oda neki a kocsmáros, aki éppen bejött.

A vendégek röhögtek, és szidták is. Kiröhögte és szidta, aki hallgatta, meg az is, aki nem hallgatta. A kiszolgált hivatalnoknak már a külseje is olyan volt, hogy ha ránéztek, nevetniük kellett.

- Hogy mért szánjatok? Miért? - jajdult fel Marmeladov, és két karját előrenyújtva felállt, most már valóságos elragadtatásban, mintha éppen erre a szóra várt volna. - Hogy mért szánj, azt kérded? Igazad van, ne szánjatok, nem érdemlem. Inkább feszítsetek meg, feszítsetek keresztre, ne szánjatok. Feszíttesd meg őt, te bíró, és megfeszítvén, szánjad. Akkor magam adom a kezedbe magam, mivelhogy nem a vigasságot szomjúhozom, hanem a fájdalmat és a könnyeket! Vagy azt hiszed, te csapláros, hogy a flaskód örömömre volt? Bánatot, csupáncsak bánatot, könnyet kerestem a pohár fenekén, és megízleltem, megtaláltam. Szánjon meg bennünket az, aki mindnyájunkat megszánt, aki megért mindent és mindeneket, ő az egyedüli, egyedüli bíró. És eljön ama napon és megkérdi: "Hol a leányzó, aki rossz, köhögős mostohájáért és a más gyerekeiért eladta magát? Hol a leányzó, aki hitvány, részeges, földi szülőapját megszánta, nem irtózván annak baromiságától?" És így szól hozzá: "Jöjj, egyszer már megbocsátottam neked, egyszer már megbocsátottam, és most ismét megbocsáttatnak neked a te számos bűneid, mivelhogy nagy szeretet vagyon tebenned..." És megbocsát az én Szonyámnak, tudom, hogy megbocsát neki. A szívem már akkor megsúgta, amikor most nála voltam... És ítél mindeneket, megbocsát a jóknak és rosszaknak, a bölcseknek és együgyűeknek... És mikor valamennyivel végzett, bennünket is maga elébe szólít. "Jöjjetek - mondja -, jöjjetek, ti is, ti részegesek, gyengék, szégyentelenek!" És elébe járulunk mindannyian, restelkedés nélkül, megállunk előtte. Ő pedig szól: "Mocskosak vagytok ti, baromnak ábrázatát és annak bélyegét viselitek, de azért most jöjjetek énhozzám." Mire a bölcsek és józan elméjűek felemelik szavukat: "Uram, mért bocsátod ezeket a színed elé?" Ő pedig így felel nékik: "Azért, ti bölcsek, azért, ti józan elméjűek, mert nincsen közöttük egy is, aki magát erre méltónak ítéli!" És kezét nyújtja felénk, mi pedig ráborulunk sírva... és mindent megértünk! Igen, akkor megértünk mindent! És a többiek is... Katyerina Ivanovna is mindent megért. Uram, jöjjön el a te országod!

Lerogyott a padra, kimerülten, elcsigázva, senkire nem nézett, környezetéről egészen megfeledkezett, gondolataiba mélyedt. Valami hatást azért keltett a szava, egy pillanatra elcsendesedett az ivó, de aztán megint csak felhangzott a röhögés, szitok.

- No, ez aztán ítélet!

- Összevissza hazudik.

- A hivatalnok úr!

És így tovább, és így tovább.

- Gyerünk, uram - mondta most hirtelen Marmeladov, és felpillantva, Raszkolnyikovhoz fordult. - Vezessen haza... A Kozel házba... udvari lépcső... Ideje. Gyerünk Katyerina Ivanovnához.

Raszkolnyikov már régen menni szeretett volna, arra is gondolt, hogy majd segít neki. Kiderült, hogy Marmeladovnak a lába sokkal gyengébb a nyelvénél, alaposan ránehezedett fiatal kísérőjére. Mindössze két-háromszáz lépés volt az út, de ahogy közeledtek a házhoz, a részeg emberen mindinkább erőt vett a zavar és a félelem.

- Nem Katyerina Ivanovnától félek - mormogta izgatottan. - Nem attól félek, hogy a hajamat tépázza, az semmi, bánom is én a hajamat. Igazán mondom. Még jobb is, ha nekem esik és megtépáz... nem attól félek... csak a szemétől... igen, a szeme... meg a két piros folt az arcán... És ahogy zihál... Láttál már ilyen beteget? Láttad, ahogy zihál... mikor izgatott? Meg a gyereksírástól is félek... Hiszen... hacsak Szonya nem vitt nekik enni... igazán nem tudom... nem tudom, mit... De az ütlegektől nem félek... Tudd meg, jó uram, az ilyen ütleg nemcsak hogy nem fáj nekem, de élvezet. Anélkül nem is tudom, hová lennék. Jobb úgy. Csak üssön. A lelkemen könnyít vele... Jobb, ha üt... Itt is vagyunk... ez a ház Kozel lakatosé. Német. Dúsgazdag... Vezess!

Átmentek az udvaron, és fel, a harmadik emeletre. Mennél feljebb értek, annál sötétebb lett a lépcsőház. Kicsi híján tizenegy óra volt, és noha Pétervárott az még nem igazi éjszaka, itt a felső emeleten koromsötétség fogadta őket.

A füstös kis ajtó a lépcső végénél tárva-nyitva állt. Gyertyacsonk világított az alig tíz lépés hosszú, szegényes szobában, az egészet be lehetett látni a lépcsőről. Szanaszét hevert minden, összevissza hányva, különösen a sok rongyos gyerekholmi. A hátsó szeglet el volt függönyözve valami lyukas lepedővel, nyilván az ágyat takarta. Nem is volt más bútor, csak két szék, egy szakadozott viaszosvászon dívány, és előtte valami ócska fenyőfa asztal - festetlen, takaratlan, az asztal szélén, vastartóba állítva faggyúgyertya csonkja pislákolt. Szóval mégis külön szobájuk volt Marmeladovéknak, ha átjáró is, nemcsak egy kuckóban laktak. Az ajtó, amely Amália Lippewechsel lakásának többi kis és nagy szobájába vezetett, nem volt egészen becsukva, lármáztak, zajongtak odabenn, hahotáztak. Nyilván kártya és tea mellett ültek. Egy-egy nem éppen ildomos szó is megütötte a fület.

Raszkolnyikov rögtön felismerte Katyerina Ivanovnát. Ijesztően sovány, finom alkatú asszony volt, elég magas és szép termetű, sötétbarna haja még most is gyönyörű. A két piros folt csakugyan ott égett az arcán. Fel-alá járt a kis szobában, két kezét a mellére szorítva, ajka cserepes volt, kapkodva, szaggatottan lélegzett. Szeme lázasan fénylett, de élesen, merően nézett. Most, az utolsókat lobbanó gyertya remegő fényében szinte ijesztő volt ez a hektikás, izgatott arc. Raszkolnyikov nem nézte többnek harmincévesnél. Valóban nem illett Marmeladovhoz... Nem hallotta, nem vette észre őket, félig önkívületben járkált, nem látott, nem hallott. A szobában áporodott volt a levegő, de nem nyitott ablakot, a lépcsőházból csak bűz áradt be, de a lépcsőre szolgáló ajtót nyitva hagyta. A belső szobákból sűrűn gomolygott a dohányfüst, és köhögtette, de az ajtót nem csukta be. A legkisebb lányka, olyan hatéves forma, a földön aludt, félig ülve, összekuporodva, fejét a dívány rongyaiba fúrva. A fiúcska - egy évvel idősebb nála - a sarokban zokogott és reszketett, éppen akkor verhették meg valamiért. A nagyobb, kilencéves lányka - hosszú és vékony, mint a gyufaszál, hitvány kis ingben, meztelen vállán valami szakadozott szövetköpenykével, amelyet legalább két éve varrhattak neki, térdéig sem ért már - kisöccse mellett állt a sarokban, sovány, hosszú karjával átölelte a nyakát, és csitítgatta, fülébe suttogott, mindent elkövetett, hogy a gyerek fel-feltörő zokogását elhallgattassa, és közben rettegve figyelte az anyját nagy, sötét szemével, amely sovány és riadt arcocskáján még nagyobbnak tetszett.

Marmeladov nem lépett be a szobába, az ajtóban letérdelt, és Raszkolnyikovot előretolta. Az asszony most meglátta az idegent, és szórakozottan megállt előtte, mintha felvillant volna benne e kérdés: "Hát ez meg mit keres itt?" De mindjárt azután eszébe juthatott, hogy bizonyosan nem őhozzájuk jön, hiszen a szoba átjáró, és ebben a hiszemben nem is törődött vele tovább. A lépcsőházi ajtóhoz ment, hogy becsukja, és meglátta a küszöbön térdeplő férjét. Felkiáltott.

- Ó! Te! Hazajöttél! - rivallt rá magából kikelve. - Te, akasztani való! Te söpredék! Hol a pénz? Mutasd, mennyi van a zsebedben! A ruhád is más! Hol a ruhád? Hol a pénz? Beszélj!

Nekiesett, kiforgatta zsebeit, és Marmeladov készségesen, alázatosan kitárta karját, hogy a motozást megkönnyítse. Egy kopejka se volt nála.

- Hol a pénz? - kiabált az asszony. - Uram, Teremtőm, csak nem itta el az egészet! Tizenkét rubel volt még a ládában! - A férje hajába markolt, és valósággal őrjöngve vonszolta a szobába. Marmeladov engedelmesen csúszott utána térden, hogy ne kelljen erőlködnie.

- És nekem ez élvezet! Igen, uram, ez nem fáj... ez élvezet, jólesik, u-ra-am! - kiáltotta, miközben hajánál fogva vonszolták, sőt, egyszer be is vágta homlokát a padlóba. A földön alvó kislány felriadt és sírt, a sarokban a fiúcska se bírta tovább, reszketni kezdett, kitört belőle a zokogás, és rémülten, görcsösen kapaszkodott a nénjébe. A leányka is reszketett, mint a nyárfalevél.

- Elitta! Mind... mind elitta! - sikoltozott kétségbeesetten a szegény asszony. - A ruha se az rajta! Ezek meg éhesek! Éhesek!... - Kezét tördelve nézett a gyerekekre. - Ó, átkozott élet! Hát maga? Nem szégyelli magát?! - támadt Raszkolnyikovra. - A kocsmából jössz? Te is ittál! Együtt ittatok! Ki innen!

Raszkolnyikov sietett kifelé, egy szót se szólt. És e percben ráadásul a belső ajtót is sarkig tárták, és néhány kíváncsi benézett. Hetyke, szemtelen fejek tolakodtak be, pipával, cigarettával, hálósapkában. És feltűntek más alakok is, végig kigombolt hálóköntösben, az illetlenségig lengén öltözve, némelyik kártyával a kezében. Kivált akkor nevettek nagyot, mikor a földön vonszolt Marmeladov hangosan kiabált, hogy neki ez élvezet. Már-már betolakodtak a szobába, de ekkor baljós rikácsolás hallatszott, és Amália Lippewechsel előfurakodott, hogy rendet csináljon a maga módján. Ráijesztett a szegény asszonyra, mint már vagy százszor, szidta, és megparancsolta neki, hogy holnapra okvetlenül hagyják el a lakást. Raszkolnyikov, mielőtt kiment, a zsebébe nyúlt, előkotort valami aprópénzt, amit a rubeljéből visszaadtak a kocsmában, és észrevétlenül letette az ablakdeszkára. De a lépcsőn meggondolta, és vissza akart fordulni. "Ejnye, már megint bolondot csináltam! Ezeknek ott van Szonya. Nekem meg kell a pénz!" De tudta, hogy vissza már nem veheti, és ha lehetne, akkor se tenné, hát csak legyintett, és hazament. "Szonyának szépítőszer is kell - folytatta keserű mosollyal, ahogy az utcán lépkedett. - Sokba kerül az a nagy tisztaság... Hm... és ha Szonyecska ma véletlenül üres kézzel jön haza? Hiszen a vadászszerencse változó, nem akad mindig rőtvad... Nem fizet az aranybánya... És akkor az én pénzem nélkül felfordulhatnak éhen... Hajhaj, Szonya... Ezek aztán jó kutat ástak maguknak, van honnan merítsenek. És merítenek is. Most már megszokták. Előbb jajgattak, aztán megszokták. Az ember, amilyen aljas, mindent megszokik."

Elgondolkozott.

- És ha ez hazugság? - fakadt ki önkéntelenül. - Ha nem igaz, hogy az ember aljas teremtmény, legalábbis nem az egész emberi nem? Akkor a többi mind előítélet, félelem szülte rémkép, nincsenek ilyen tilalmak. Ennek így kell lennie!

3

Másnap későn ébredt, nyugtalan és nem pihentető álom után. Keserű szájízzel, ingerülten, haragosan ébredt, és gyűlölettel nézte a szobáját. Szűk kis ketrec volt, hat lépés hosszú, és igazán siralmas; a sárgult, poros tapéta mindenütt leszakadozott a falról, és a mennyezet olyan alacsony volt, hogy magas termetű ember szinte félt felállni a szobában, azt hitte, beveri a fejét. A bútorzat méltó a szobához: három ócska, bicegő szék, a sarokban festett asztal, rajta néhány könyv és füzet, de vastagon lepve porral - már ez is elárulta, hogy régen nem forgatták őket -, és végül egy esetlen, nagy ottomán, amely majdnem az egész falat és a szoba fele szélességét elfoglalta. Valamikor kartonhuzatos volt, de most csak rongyok lógtak rajta. Ezen aludt Raszkolnyikov, akárhányszor csak úgy, amint volt, ruhástul, lepedő nélkül, a régi kopott diákköpönyegével takarózva, egyetlen kispárnán, amely alá begyűrte minden fehérneműjét, tisztát és viseltet vegyest, hogy magasítsa a feje alját.

A dívány előtt kisasztal állt.

Mélyebbre már nemigen juthatott, nagyobb piszokban nem élhetett volna, de mostani lelkiállapotában majdnem jólesett neki. Kerülte az embereket, visszahúzódott, mint a teknős a házába. Ha a szolgálót meglátta, akinek kötelessége volt takarítani nála, s olykor benézett hozzá - már rángatózott az arca, és felkavarodott az epéje. A mániákusok vannak így sokszor, akikben gyökeret vert egy kényszerképzet. Háziasszonya már két hete nem küldött neki ebédet; ezt mindeddig nem tette szóvá, noha éhezett. Nasztaszja, a szakácsné és a háziasszony egyetlen szolgálója nem is bánta, hogy a szobaúr ilyen kedvében van - egészen beszüntette a takarítást, talán ha egyszer egy héten eszébe jutott úgy-ahogy kisepergetni. Most éppen ő keltette fel.

- Kelj fel, te, meddig alszol? - kiáltotta a fülébe. - Mingyár tíz óra. Teát hoztam. Iszol egy csészével? Hisz mozogni se bírsz már az éhségtől!

A szobaúr kinyitotta szemét, összerezzent, és megismerte Nasztaszját.

- Tea? A háziasszony küldte? - kérdezte, és lassan, keserves ábrázattal felkönyökölt.

- A háziasszony! Majd éppen!

Elébe tette a másodszor felöntött teát a maga repedt kis kannájában, két darab sárga cukrot is adott hozzá.

- Te, Nasztaszja, fogd ezt - mondta a diák, zsebéből előkotorva pár darab rézpénzt (most is ruhástul aludt) -, hozz egy zsemlét nekem, meg a hentestől is hozhatnál egy kis kolbászt az olcsóból.

- Zsemlét, azt hozok mingyár, de kolbász helyett nem akarsz egy tányér káposztalevest? Jó még, tennapi. Félretettem neked az este, de nagyon későn jöttél. Jó kis leves.

Mikor a levest behozta, és Raszkolnyikov hozzálátott, melléje telepedett az ottománra, és megeredt a nyelve. Falusi lány volt, és nagyon beszédes.

- Tudod-e, hogy Praszkovja Pavlovna be akar panaszolni a rendőrségen?

A fiatalember komoran összevonta a szemöldökét.

- A rendőrségen? Mi baja velem?

- Hát amér nem fizetsz, és nem is takarodsz ki. Ez a baja. Nem nehéz kitalálni.

- A fenébe, még csak ez kellene - zsémbelt magában a diák, fogát csikorgatva. - Nem, ez most nem jókor jönne... Ostoba némber - mondta aztán hangosan. - Még ma bemegyek hozzá, beszélek vele.

- Ostoba, hát persze. Ő is az, meg én is. De hát te meg az okos fejeddel csak heversz itt, mint a zsák, nem látni a nagy tudományodat. Azt mondod, azelőtt leckét adtál, gyerekeknek. Hát most mért nem csinálsz valamit, mi?

- Csinálok én... - felelte kelletlenül és nyersen Raszkolnyikov.

- Aztán mit, te?

- Dolgozom...

- Mit dolgozol?

- Gondolkozom - válaszolta a fiatalember komolyan, és elhallgatott.

Nasztaszja jobbra-balra dőlt nevettében. Nevetős természetű volt, és ha rájött a kacagás, hangtalanul rázkódott, dülöngélt, amíg a gyomra is fel nem kavarodott.

- No és sok pénzt gondoltál ki már, mi? - kérdezte, mikor végre szóhoz jutott.

- Csizma nélkül nem mehetek tanítani. És különben is - köpök rá.

- Te csak ne köpj a kútba, hátha magad is abbul iszol.

- A gyerekekért kopejkákkal fizetnek. Mit csinálok pár kopejkával? - folytatta kelletlenül Raszkolnyikov, mintegy önnön gondolataira válaszolva.

- Mér, te? Neked mingyár egész vagyon kéne, mi?

A diák furcsa szemmel nézett rá.

- Igen, egész vagyon - vágta rá keményen, és megint elhallgatott.

- Lassabban, te, megijeszted az embert. Jaj, de csúnyán néztél! No... hozzam azt a zsemlét, vagy nem?

- Ahogy akarod.

- Ejnye! Majd elfeledtem. Levelet kaptál tennap, mikor nem voltál idehaza.

- Levelet! Én? Kitől?

- Hogy kitől, azt nem tudom. Három kopejkát adtam a postásnak a magamébul. Megadod?

- Hozd be, hozd már az isten szerelméért! - kiáltotta izgatottan a diák. - Uram, Teremtőm!

Egykettőre ott is volt a levél. Persze hogy az anyjától, a r.-i kormányzóságból. Elsápadt, mikor a kezébe vette. Régen nem kapott levelet, de most nemcsak ez, valami más is szorongatta a szívét.

- Eriggy ki, Nasztaszja, az istenért. Nesze, itt a három kopejkád, csak eriggy, de máris!

A levél remegett a kezében, nem akarta felbontani előtte: négyszemközt akart lenni az anyja levelével. Mihelyt Nasztaszja kiment, ajkához emelte, megcsókolta, aztán sokáig nézte az írást a borítékon, a jól ismert, drága, apró, dőlt betűket - az anyja tanította írni-olvasni egykor. Tétovázott, mint aki fél valamitől. Végre mégis felszakította a borítékot: hosszú levél volt, két nagy árkus papiros sűrűn teleírva apró betűkkel.

Édes Rogyám! - írja az anyja. - Két hosszú hónapja, hogy nem beszélgettem veled levélben, és ez nekem is nagyon fájt, sokszor egész éjjel gondolkodtam, nem tudtam elaludni. Remélem, nem haragszol rám, amiért akaratom ellen ilyen sokáig hallgattam. Tudod, mennyire szeretlek, Dunyának és nekem te vagy mindenünk, minden reménységünk, bizodalmunk. Ki sem mondhatom, mit jelentett nekem, amikor megtudtam, hogy már hónapokkal ezelőtt otthagytad az egyetemet pénztelenséged következtében, és hogy a tanítás és minden más kereseti forrásod megszűnt! De hogy segíthettelek volna az évi százhúsz rubel nyugdíjamból? A tizenöt rubelt, amit négy hónappal ezelőtt küldtem, mint te is tudod, a nyugdíjam terhére kölcsönözte az itteni kereskedő, Afanaszij Ivanovics Vahrusin. Jó ember, és apáddal is barátságban volt. De mivel felhatalmaztam, hogy ő vehesse át a nyugdíjamat, várnom kellett, amíg az adósság letörlesztődik, és ez csak most történt meg, úgyhogy mindeddig semmit se küldhettem. Most azonban, hála a jó Istennek, alighanem megint küldhetek majd, sőt általában elmondhatjuk, hogy ránk mosolygott a szerencse, éppen ezt akarom sietve közölni veled.

Először is, képzeld csak, drága Rogyám, a húgod már másfél hónapja itthon van velem, és többé nem is kell elszakadnunk egymástól. Megpróbáltatása, hála az égnek véget ért, de hadd mondom el sorjában, hogy most már megtudd végre mindazt, ami történt, és amit eddig eltitkoltunk előtted. Két hónappal ezelőtt írt leveledben pontos tájékoztatást kértél Dunya helyzetéről, mert olyasmit hallottál, hogy sok durvaságot kell tűrnie a Szvidrigajlov úr házában - de mit felelhettem volna akkor? Ha megírom az igazat, úgy, mint van, könnyen lehet, hogy otthagysz mindent, és akár gyalog is hazajössz hozzánk, hiszen ismerem a jellemedet és érzelmeidet, tudom, nem tűrted volna, hogy a húgodat bántsák. Én magam is szerencsétlen voltam, de mit tehettem? Meg aztán a teljes igazságot akkor még nem tudtam. A legfőbb nehézség az volt, hogy Dunyecska, mikor tavaly a nevelőnői állást elvállalta Szvidrigajlovéknál, kerek száz rubel előleget vett fel, és úgy állapodtak meg, hogy ezt majd levonják a fizetéséből havi részletekben. Így aztán nem hagyhatta ott az állását, amíg az adósságát le nem törlesztette. Ez az összeg - most már mindent elmondhatok, drága, egyetlen Rogyám - elsősorban azért kellett, hogy neked elküldhessem a hatvan rubelt, amit tavaly kaptál tőlünk, amikor olyan nagy szükséged volt rá. Félrevezettünk, fiam, azt írtuk, hogy Dunyecska megtakarított pénzéből vettük el, de nem így volt, és most tudtodra adom az igazat, mert hiszen váratlanul megváltozott, Isten akaratából jobbra fordult a helyzetünk. Akarom, hogy tudd, mennyire szeret a húgod, és milyen aranyszíve van. Igen, Szvidrigajlov úr eleinte valóban goromba volt hozzá, az asztalnál is udvariatlanul viselkedett vele és gúnyolta. De nem szeretnék most kitérni ezekre a kínos részletekre, csak feleslegesen izgatnálak vele, hiszen mindez már a múlté. Egyszóval, noha Marfa Petrovna, Szvidrigajlov úr felesége, valamint az egész háznép jó volt hozzá és megbecsülte, Dunyecskának mégis igen nehéz sora volt, különösen amikor Szvidrigajlov úr, régi katonaszokásához híven, Bacchusnak áldozott. És mit gondolsz, mi derült ki végül is? Képzeld: a szerencsétlen bolond már régen szerelmes volt Dunyába, és szenvedélyét gorombasággal, gúnyolódással palástolta. Talán szégyellte, maga is megborzadt, hogy élemedett korú, családos férfi létére ilyen ledér szándékokat táplál szívében, és ezért ösztönösen gyűlölte Dunyecskát. De az sem lehetetlen, hogy durvaságával, gúnyolódásával csak leplezni akarta az igazságot a többiek előtt. Végül már nem bírta tovább, és odáig merészkedett, hogy nyíltan becstelen ajánlatot tett Dunyának. Jutalmat ígért neki, sőt fogadkozott, hogy elviszi egy másik faluba, esetleg külföldre. Gondolhatod, mit szenvedett szegény lány. Nem hagyhatta ott akkor mindjárt a házat, nem is csak az adóssága miatt, de mert Marfa Petrovát is kímélni akarta, tudta, hogy akkor rögtön gyanút fog, és felborul a családi béke. No és magamagát is botrányba keverte volna. Így hát ezt nem tehette. De saját számítása szerint egyéb körülmények miatt sem szabadulhatott előbb a rettenetes házból, mint hat hét múlva. Ismered Dunyát, fiam, tudod, milyen okos, és milyen erős jellem, sokat elvisel, és még válságos helyzetekben is megőrzi lelkierejét, nem rendül meg a biztonsága. Nekem se írt meg mindent, habár sűrűn leveleztünk, nem akart felizgatni. És akkor váratlan fordulat történt: Marfa Petrova véletlenül rajtakapta férjét, amikor a kertben Dunyecskának könyörgött, és persze fordítva magyarázott mindent, Dunyát okolta, azt hitte, ő a hibás. Borzalmas jelenet játszódott le ott mindjárt a kertben; Marfa Petrova megütötte Dunyát, nem hallgatta meg, egy álló óra hosszat kiabált vele, aztán kiadta a parancsot, hogy vigyék haza az anyjához a városba. Felrakták egy közönséges parasztszekérre, a holmiját is feldobálták, ruhát, fehérneműt, ahogy jött, össze se hajtogatva, át se kötözve. Ráadásul az eső is eleredt, csak úgy szakadt, így vitték a tizenhét versztányi úton végig, szégyenszemre, megcsúfolva.

Most már megértheted, hogy két hónappal ezelőtt kapott leveledre nem tudtam felelni. Mit is írhattam volna? Én is kétségbeestem, az igazat nem mertem megírni, nehogy búsítsalak, keserítselek, felizgassalak, mikor tenni úgyse tehetsz semmit, legföljebb magadat is bajba kevered. És Dunyecska is szigorúan megtiltotta. Csak úgy irkálni meg erről-arról, semmiségekkel megtölteni a levelemet, amikor ilyen nehéz a szívem - képtelen voltam. Egy álló hónapig rólunk pletykált az egész város, olyannyira, hogy végül már a templomba se mehettünk Dunyával a pusmogás és megvető pillantások miatt, sőt nemcsak suttogó, de hangos megjegyzéseket is hallhattunk. Ismerőseink mind elmaradtak, végül már nem is üdvözöltek az utcán, és tudomásunkra jutott, hogy néhány boltossegéd és írnok még nagyobb csúfságot tervez ellenünk: be akarják mázolni szurokkal a kapunkat. Ezért aztán a háziúr fel is szólított, hogy költözzünk ki a lakásból. És ezt Marfa Petrovnának köszönhettük, aki mindenütt mocskolta és vádolta Dunyát. Ismeri az egész várost, és abban a hónapban minduntalan megjelent itt a kocsija, no meg különben is fecsegő természetű, szereti kiteregetni családi ügyeit, kivált az urára panaszkodik fűnek-fának, ami igazán nem szép, ő kürtölte szét a históriát, úgyhogy rövid idő alatt tudta nemcsak az egész város, hanem az egész járás. Én belebetegedtem, de Dunyecska erősebb nálam. Csak láttad volna, hogy viselte mindezt, és még engem vigasztalt, biztatott! Valóságos angyal! De aztán, Isten irgalmából, véget ért a szenvedésünk, Szvidrigajlov úr magába szállt, megbánta vétkét, és nyilván megsajnálta Dunyát, mert ártatlanságának kétségtelen bizonyítékát Marfa Petrovna elé terjesztette, vagyis megmutatta neki Dunya levelét. Ezt a levelet Dunya még a kerti jelenet előtt írta, és maga adta át Szvidrigajlov úrnak, mert más módon nem térhetett ki a nyilatkozatai elől, nem kerülhette el a titokban való találkozást, amelyért esedezett. Mélységes felháborodással és a leghevesebb szavakkal szemére lobbantja, hogy Marfa Petrovnával apa és családfő létére ilyen nemtelenül viselkedik, és végül elébe tárja azt is, hogy szívtelenség egy anélkül is szerencsétlen, védtelen leányt még gyötörni, még szerencsétlenebbé tenni. Egyszóval, drága Rogyám, ez a levél olyan nemes és megindító, hogy zokogtam, mikor olvastam, és ma sem tudom még könnytelen szemmel olvasni. No és a cselédek is, akik természetesen sokkal többet láttak és tudtak, mint gazdájuk hitte (ez már így szokott lenni) - egytől egyig mind Dunya ártatlansága mellett tanúskodtak.

Marfa Petrovnát ez meghökkentette, és mint ő maga mondotta nekünk: "másodszor szíven ütötte", viszont teljesen meggyőződött Dunya ártatlanságáról. Másnap, vasárnap, egyenesen a templomba hajtatott, és térden állva, könnyezve kérte az Istenanyát, hogy adjon erőt neki az új megpróbáltatást elviselni és kötelességét teljesíteni. A templomból pedig nem ment senkihez látogatóba, hanem egyenesen hozzánk jött, és elmondott mindent, keservesen sírt, szánta-bánta bűnét, megölelte Dunyát, és kérte, hogy bocsásson meg neki. Még akkor délelőtt mindjárt sorra járta a város házait, és mindenütt a leghízelgőbb kifejezésekkel, könnyek között hangoztatta Dunya ártatlanságát, magasztalta, hogy milyen fennkölt érzésű, és milyen szépen viselkedett. Sőt nem érte be ennyivel, mindenkinek megmutatta, és hangosan felolvasta Dunya saját kezű levelét, még másolatot is készíttetett róla (ami szerintem már felesleges volt). Több napjába került, amíg ilyenformán végiglátogatta az egész várost. Egyesek nehezteltek, hogy másokat előnyben részesít, ezért aztán kénytelen volt megállapítani a sorrendet, és így most már ki-ki előre tudta, hogy Marfa Petrovna mely napon, hol olvassa fel a levelet. Minden alkalommal megjelentek azok is, akik már néhányszor hallották - a maguk otthonában és más, akkor soron volt ismerősöknél. Véleményem szerint ebből sok mindent elhagyhatott volna, de Marfa Petrovna már ilyen, hiába, és ami igaz, az igaz: sikerült Dunya becsületét tisztára mosnia, az egész csúfság, a históriának minden szégyene most már a főbűnösre, a férjére hárult. Igazán mondom, szinte megsajnáltam, szerintem túlságosan szigorúan bántak a szerencsétlen bolonddal. Dunyát akkor mindjárt több helyre is hívták nevelőnőnek, de nem fogadta el. És ami a fő: kitüntető tisztelettel viseltettek iránta az emberek. Elsősorban ezek a dolgok készítették elő a váratlan eseményt, amely, hogy úgy mondjam, egész életünket megváltoztatja.

Tudd meg, drága Rogyám, hogy húgodnak megkérték a kezét, és máris kimondta az igent, amit sietek ezúton közölni veled. És, noha a megkérdezésed nélkül történt minden, remélem, nem neheztelsz se énrám, se Dunyára, hiszen magad is látni fogod a tényekből, hogy nem volt módunk várni, és a te válaszodtól függővé tenni a dolgot. Azonkívül látatlanban nem is ítélhetted volna meg olyan pontosan a helyzetet. Tehát ez történt. A vőlegény Pjotr Petrovics Luzsin, már udvari tanácsos és távoli rokona Marfa Petrovnának, aki segítségére is volt ebben a dologban. Éppen ővele üzente Pjotr Petrovics - ez volt a kezdet -, hogy szeretne megismerkedni velünk. Fogadtuk is, természetesen, annak rendje-módja szerint, nálunk kávézott, és már másnap levelet írt, amelyben igen udvariasan megkéri Dunya kezét, és határozott választ kér sürgősen. Tevékeny és igen elfoglalt ember, most éppen Pétervárra siet, úgyhogy minden perce drága. Előbb, persze, meghökkentünk, hiszen igazán hirtelen és váratlanul ért bennünket a dolog, akkor egész nap csak tanakodtunk, fontolgattunk. Megbízható, jó jövedelmű ember, két hivatala van, és máris vagyonos. Igaz, hogy negyvenöt éves, de elég megnyerő külsejű, bizonyosan tetszik még a nőknek, általában tekintélyes, komoly úriember, bár egy kicsit mogorva és talán gőgös. De lehet, hogy csak első pillantásra látszik ilyennek. Igen, figyelmeztetni is akarlak, édes Rogyám, ha Pétervárott találkozol vele, ami hamarosan bekövetkezhet, ne ítélj szokásod szerint túl gyorsan és hevesen, ha első látásra esetleg valami nem tetszenék rajta. Ezt csak úgy megjegyzem, minden eshetőségre, mert majdnem bizonyos vagyok benne, hogy rokonszenvesnek találod. Különben is, ha valakit, akárki legyen az, meg akarunk ismerni, fokonként, óvatosan kell hozzá közelednünk, nehogy elfogultan, tévesen ítéljünk, amit később aztán igen nehéz jóvátenni, elsimítani. És Pjotr Petrovics, legalábbis sok minden erre mutat: igen érdemes férfiú. Mindjárt első látogatása alkalmával kijelentette, hogy szigorú elvei vannak, de sokban osztja "legifjabb nemzedékünk nézeteit" (hogy az ő szavait idézzem), és mindennemű előítéletnek ellensége. Még sok egyebet is mondott, mert talán egy kicsit hiú, és szereti hallatni a hangját, de hát ez nem olyan nagy bűn. Én, persze, a felét sem értettem, Dunya mondta azután, hogy ha nem is valami nagy műveltségű, de okos, és úgy látszik, jó ember. Ismered a húgodat, Rogyám, tudod, milyen jellemes, megértő, türelmes és nagylelkű, noha lobbanékony, amit elégszer tapasztalhattál. Valami nagy szerelemről, persze, egyiküknél sincsen szó, de Dunya, amilyen értelmes, olyan nemes érzésű is, valóságos angyal. Kötelességének fogja tekinteni, hogy férjét boldoggá tegye, az viszont a maga részéről igyekszik majd felesége boldogságát biztosítani - ebben, azt hiszem, nincs okunk kételkedni, még ha egy kicsit futtában intéződött is a dolog. De meg Pjotr Petrovics, amilyen józan gondolkodású, bizonyosan belátja, hogy a saját családi boldogsága annál szilárdabb, mennél boldogabb mellette Dunyecska. Ami pedig a jellembeli különbségeket illeti, és azt, hogy gondolkodásuk sok tekintetben eltérő (tudjuk, ez még a legboldogabb házasságokban is elkerülhetetlen) - erre nézve Dunyecska azt mondta, hogy nincs okunk aggódni, ő bízik magában, és sok mindent el tud viselni, ha viszonyuk alapjában őszinte és becsületes. Nem mondom, eleinte nekem is úgy rémlett olykor, hogy Pjotr Petrovics egy kicsit tapintatlan, de lehet, éppen azért, mert egyenes ember, és mindig kimondja, amit gondol. Teszem azt, amikor másodszor volt nálunk, és Dunya már beleegyezését adta, beszélgetés közben olyasmit mondott, hogy ő, még mielőtt Dunyát megismerte, elhatározta, hogy olyan lányt fog elvenni, aki tisztességes, de semmije sincs, és kitapasztalta a nyomorúságot, mert a férj ne legyen semmiben lekötelezve a feleségének, sokkal jobb, ha az asszony jótevőjét látja a férjében. Meg kell jegyeznem, hogy ő talán enyhébb, tapintatosabb kifejezést használt, mint ahogyan én itt leírtam, mivel nem emlékszem pontosan a szavakra, de az értelme ez volt. No és nem is meggondoltan mondta, csak a beszélgetés hevében, utólag ő maga is enyhíteni próbálta. Mindamellett akkor én is megütköztem rajta, gyöngédtelenségnek éreztem, és később Dunyának is említettem ezt, de ő szinte ingerülten felelte, hogy "a szó még nem tett", és ebben igaza is van. Mielőtt döntött volna, egész éjszaka nem aludt, és abban a hiszemben, hogy én már elaludtam, felkelt, járkált a szobában egész éjjel, és végül letérdelt a szentkép előtt, és sokáig áhítatosan imádkozott, reggel aztán közölte velem, hogy igent mond.

Említettem már, hogy Pjotr Petrovics Pétervárra készül. Fontos elintéznivalói vannak ott, ügyvédi irodát szándékozik nyitni a fővárosban. Régóta foglalkozik már különféle peres ügyekkel, panaszokkal, és éppen most, a napokban nyert meg egy nagyobb pert. Egy fontos ügye most került a Szenátus elé, már ezért is okvetlenül Pétervárott kell lennie. Így hát, drága fiam, neked is minden tekintetben hasznos lehet ez a kapcsolat. Dunyával már elgondoltuk, hogy rövid néhány nap múlva hozzáfoghatsz a pályád kiépítéséhez, és számíthatsz arra, hogy utad biztosítva van. Ó, ha álmunk teljesednék! Az, olyan nyereség lenne, hogy nem tekinthetjük másnak, csak a Mindenható különös kegyelmének. Dunya is folyvást erről álmodozik. Egy ízben megkockáztattuk, és szóba hoztuk ezt, de Pjotr Petrovics tartózkodóan nyilatkozott, olyasmit mondott, hogy titkárra természetesen szüksége lesz, és szívesebben fizet rokonnak, mint idegennek, ha ez be tudja tölteni tisztét (még hogy te ne tudnád betölteni!), de ugyanakkor kétségesnek látta, hogy egyetemi elfoglaltságod mellett az irodai munkára elég időd jusson. Akkor nem is beszéltünk erről többet, de Dunyecska egyébre se gondol azóta. Néhány napja lázasan szövi a terveket, azt is kitervelte már, hogy később Pjotr Petrovics munkatársa, sőt az iroda társtulajdonosa is lehetsz. Együtt viszitek a nagy pereket, annál inkább, mert hiszen te magad is a jogi fakultást végzed. Én, Rogyám, egyetértek vele, osztozom terveiben, bizakodásában, mert igen nagy valószínűséget látok bennük. Ha Pjotr Petrovics egyelőre tartózkodóan viselkedik is, ami érthető (hiszen még nem ismer téged), Dunya szentül hiszi, hogy ő jó hatással lesz jövendőbeli férjére, és sikerül mindent elérnie nála, igen, ezt szentül hiszi. Távolabbi terveinkről persze óvakodtunk eddig említést tenni, kivált arról, hogy idővel esetleg társa lehetsz. Amilyen gyakorlati ember, talán nagyon is ridegen fogadná, haszontalan álmodozásnak vélné terveinket. Reméljük azt is, hogy az ő jóvoltából pénzzel is támogathatunk majd, amíg az egyetemen vagy, de persze ezt a világért se mondtuk neki, egy árva szóval sem. Először is azért, mert hiszen az ilyesmi később úgyis kialakul, ő maga fogja felajánlani, anélkül hogy kérnénk (szép is volna, ha ennyit se tenne meg Dunyecskának), de meg te úgyis hamarosan a jobb keze leszel az irodában, és akkor nem jótéteményképpen kapod a támogatást, hanem megérdemelt fizetésképpen. Dunyecska így gondolta ki, és én helyeslem. Másodszor pedig azért nem szóltunk, mert sokkal, de sokkal jobban szeretném, ha egyenrangú félként állnál vele szemben most, amikor majd először találkoztok. Mikor Dunya egyszer elragadtatással beszélt rólad, megjegyezte, hogy az ember senkiről nem ítélhet, amíg saját szemével és lehetőleg közelről meg nem nézte, és fenntartja magának a jogot, hogy akkor formáljon majd véleményt rólad, ha már találkozott veled. És mondok valamit, drága egyetlen Rogyám, most, hogy kicsit fontolgattam a dolgot, azt hiszem (és egyáltalában nem Pjotr Petrovics miatt, inkább azért, mert én már egy kicsit öregasszonyosan bogaras vagyok), azt hiszem, jobb lesz, ha az esküvőjük után is megmaradok külön a magaméban, mint ahogyan eddig voltam, és nem költözöm hozzájuk. Lesz olyan nagylelkű és jóérzésű, ebben nem kételkedem, hogy meghív majd, felajánlja házát, hogy ne kelljen elszakadnom a leányomtól, és eddig csak azért nem szólt erről, mert magától értetődik, de akkor se fogadom el. Sokszor láttam az életben, hogy a vő nemigen szíveli az anyóst, és én nemcsak hogy senkinek sem szeretnék terhére lenni, de szívesebben élek így, függetlenül, amíg kenyerem és két ilyen gyermekem van, mint te és Dunyecska. Ha lehet, a közeletekben szeretnék majd lakni, mert - a legjobb hírt a végére hagytam, látod - tudd meg, édes Rogyám, hogy alighanem hamarosan találkozunk mi hárman, megölelhetjük egymást végre, háromévi távollét után. Majdnem bizonyos már, hogy Pétervárra utazunk Dunyával, még nem tudom, mikor, de igen-igen hamar, talán már egy hét múlva. Attól függ, hogyan intézkedik Pjotr Petrovics; mihelyt körülnézett Pétervárott, értesít bennünket. Bizonyos okokból szeretné mentül hamarabb megtartani az esküvőt, sőt, ha lehet, még a böjt előtt, de ha ez mégsem sikerülne, úgy mindjárt Nagyboldogasszony után. Ó, micsoda boldogság lesz, ha megint szívemre ölelhetlek! Dunya lázas az örömtől, hogy viszontláthat, és egyszer tréfából azt mondta, hogy már ezért az egyért érdemes feleségül mennie Pjotr Petrovicshoz. Angyal! Most nem akar írni neked, csak általam üzen, olyan sok beszélnivalója van veled, azt mondja, hogy képtelen tollat fogni, pár sorban semmit se írhatna meg, csak felizgatná magát. Forrón ölel, és számtalan csókot küld.

Habár a közeli napokban személyesen találkozunk, mégis küldök neked valami kis pénzt, amennyit csak lehet. Mindenki tudja már, hogy Dunyecska feleségül megy Pjotr Petrovicshoz, és ez hirtelen megszilárdította a hitelemet, bizonyosra veszem, hogy Afanaszij Ivanovics ezúttal hetvenöt rubelt is hajlandó lesz kölcsönözni a nyugdíjamra, úgyhogy huszonötöt, sőt talán harmincat is küldhetek neked. Szívesen küldenék többet, de félek, sok kiadásunk lesz, annak ellenére, hogy Pjotr Petrovics szíves volt utazási költségeink egy részét magára vállalni, elsősorban a poggyászunkat és a nagy útikoffert saját költségén szállíttatja Pétervárra (úgy tudom, van valami ismerőse). Mégis számítanunk kell valamit az útra is, no meg ott sem lehetünk egyetlen kopejka nélkül, legalábbis az első napokban nem. Dunyával pontosan kiszámítottunk már mindent, és kiderült, hogy az út nem kerül sokba. Az állomásig mindössze kilencven verszta, meg is állapodtunk már egy ismerős fuvarossal, minden eshetőségre számítva, a vasúton aztán már szépen eldöcögünk harmadik osztályon, úgyhogy talán nem is huszonöt, hanem harminc rubelt sikerül küldenem. No de most már elég lesz, két árkust teleírtam, helyem sincs már. Egész hosszú história, de hát annyi esemény zsúfolódott össze! Ölellek, édes fiam, a közeli viszontlátásig, és megáldalak anyai áldásommal. Szeresd Dunyát, a húgodat, mint ahogyan ő szeret téged, és gondolj arra, hogy végtelenül szeret, jobban, mint önnönmagát. Dunya igazi angyal, és te vagy mindenünk, fiam, minden reménységünk, bizodalmunk. Csak te légy boldog, akkor mi is boldogok leszünk. Imádkozol-e még Istenhez, Rogyám, úgy, mint régen, és hiszel-e Teremtőnk és Megváltónk kegyelmében? Szívem mélyén féltelek, nem férkőzött-e hozzád ez az új divatú hitetlenség? Ha így volna, imádkozom érted. Emlékszel-e arra, amikor kicsi gyerekkorodban, még apád életében, mellettem térdelve gügyögted mindig a kis imádságodat? Milyen boldogok voltunk mind a ketten! Isten veled, vagyis inkább: a viszontlátásra! Ölellek forró szeretettel, és számtalanszor csókollak

sírig hű anyád,
Pulherija Raszkolnyikova

Attól kezdve, hogy a diák a levelet olvasni kezdte, szinte folyvást könnyezett, de mikor a végére ért, sápadt volt, arca eltorzult, és görcsösen rángatózott, és szája körül epés, gonosz mosoly kígyózott. Fejét a hitvány, gyűrött kispárnára hajtotta, és gondolkozott, sokáig gondolkozott. Szíve vadul vert, vadul kavarogtak a gondolatai. Végül már szinte fuldokolt a szűk sárga szobában, amely inkább szekrény vagy láda lehetett volna. Tágasabb tér kellett szemének és gondolatainak. Fogta a kalapját, és kiment, de most nem vigyázott a lépcsőn, hogy senki meg ne lássa, megfeledkezett erről is. A V... sugárúton át a Vasziljevszkij-szigetre sietett, mintha sürgős dolga volna ott, de mint rendesen, nem látott, nem hallott, suttogott, sőt hangosan beszélt magában, amit a járókelők nagyon furcsállottak. Sokan részegnek nézték.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Kérlek, hogy csak etikusan és nyomdafestéket tűrően írj a bejegyzésekhez megjegyzést!