HENRYK SIENKIEWICZ - QUO VADIS

HENRYK SIENKIEWICZ

QUO VADIS

REGÉNY

FORDÍTOTTA
MÉSZÁROS ISTVÁN

FEJEZETEK

ELSŐ FEJEZET
MÁSODIK FEJEZET
HARMADIK FEJEZET
NEGYEDIK FEJEZET
ÖTÖDIK FEJEZET
HATODIK FEJEZET
HETEDIK FEJEZET
NYOLCADIK FEJEZET
KILENCEDIK FEJEZET
TIZEDIK FEJEZET
TIZENEGYEDIK FEJEZET
TIZENKETTEDIK FEJEZET
TIZENHARMADIK FEJEZET
TIZENNEGYEDIK FEJEZET
TIZENÖTÖDIK FEJEZET
TIZENHATODIK FEJEZET
TIZENHETEDIK FEJEZET
TIZENNYOLCADIK FEJEZET
TIZENKILENCEDIK FEJEZET
HUSZADIK FEJEZET
HUSZONEGYEDIK FEJEZET
HUSZONKETTEDIK FEJEZET
HUSZONHARMADIK FEJEZET
HUSZONNEGYEDIK FEJEZET
HUSZONÖTÖDIK FEJEZET
HUSZONHATODIK FEJEZET
HUSZONHETEDIK FEJEZET
HUSZONNYOLCADIK FEJEZET
HUSZONKILENCEDIK FEJEZET
HARMINCADIK FEJEZET
HARMINCEGYEDIK FEJEZET
HARMINCKETTEDIK FEJEZET
HARMINCHARMADIK FEJEZET
HARMINCNEGYEDIK FEJEZET
HARMINCÖTÖDIK FEJEZET
HARMINCHATODIK FEJEZET
HARMINCHETEDIK FEJEZET

HARMINCNYOLCADIK FEJEZET
HARMINCKILENCEDIK FEJEZET
NEGYVENEDIK FEJEZET
NEGYVENEGYEDIK FEJEZET
NEGYVENKETTEDIK FEJEZET
NEGYVENHARMADIK FEJEZET
NEGYVENNEGYEDIK FEJEZET
NEGYVENÖTÖDIK FEJEZET
NEGYVENHATODIK FEJEZET
NEGYVENHETEDIK FEJEZET
NEGYVENNYOLCADIK FEJEZET
NEGYVENKILENCEDIK FEJEZET
ÖTVENEDIK FEJEZET
ÖTVENEGYEDIK FEJEZET
ÖTVENKETTEDIK FEJEZET
ÖTVENHARMADIK FEJEZET
ÖTVENNEGYEDIK FEJEZET
ÖTVENÖTÖDIK FEJEZET
ÖTVENHATODIK FEJEZET
ÖTVENHETEDIK FEJEZET
ÖTVENNYOLCADIK FEJEZET
ÖTVENKILENCEDIK FEJEZET
HATVANADIK FEJEZET
HATVANEGYEDIK FEJEZET
HATVANKETTEDIK FEJEZET
HATVANHARMADIK FEJEZET
HATVANNEGYEDIK FEJEZET
HATVANÖTÖDIK FEJEZET
HATVANHATODIK FEJEZET
HATVANHETEDIK FEJEZET
HATVANNYOLCADIK FEJEZET
HATVANKILENCEDIK FEJEZET
HETVENEDIK FEJEZET
HETVENEGYEDIK FEJEZET
HETVENKETTEDIK FEJEZET
HETVENHARMADIK FEJEZET
HETVENNEGYEDIK FEJEZET

ZÁRSZÓ

ELSŐ FEJEZET

Petronius^[1] délfelé ébredt fel, s mint rendesen, most is nagyon fáradt volt. Az előző napon Nerónál volt lakomán, amely a késő éjszakába nyúlt. Egy idő óta egészsége kezdett megromlani. Ő maga mondta, hogy reggelenként szinte dermedten ébred, a gondolatait nem bírja összeszedni. De a reggeli fürdő s a hozzáértő rabszolgák által végzett gondos masszázs fokozatosan felfrissítette lomha vérének keringését, őt magát felébresztette, magához térítette, s annyira visszaadta erejét, hogy az elaeothesiumból, vagyis a fürdő utolsó terméből már szellemileg felüdülve és vidáman csillogó szemmel, teljes életkedvvel, megifjodva, elegánsan, mintegy újjászületve távozott, s oly utolérhetetlen volt, hogy maga Otho sem vetekedhetett vele, egyszóval valóban az volt, aminek nevezték: arbiter elegantiarum.

Nyilvános fürdőbe ritkán járt: legfeljebb ha valami csodálatra méltó rhetor akadt, akiről a városban beszéltek, vagy ha az ephebiák^[2] alkalmával nem mindennapi viadalok folytak. Egyébként insulájában^[3] saját fürdője volt, amelyet Severus híres társa, Celer bővített ki, épített át, s oly rendkívüli ízléssel rendezett be, hogy az Nero véleménye szerint is felülmúlta a császári fürdőket, noha azok tágasabbak, és sokkal pompásabban vannak berendezve.

Ama lakoma után tehát - amelyen Vatinius szószátyárkodásába beleunva, Neróval, Lucanusszal és Senecával azon vitázott, hogy a nőnek van-e lelke - korán kelt fel, s rendes szokása szerint megfürdött. Két óriás balneator^[4] éppen most helyezte egy hófehér egyiptomi gyolccsal leterített ciprusfa mensára, s illatos olajba mártogatott tenyerükkel kezdték formás testét kenegetni - ő pedig behunyt szemmel várta, hogy a laconicum^[5] meg a balneatorok kezének melege átáradjon testébe, s kiszorítsa belőle a fáradtságot.

De egy idő múlva megszólalt, s szemét kinyitva az idő felől érdeklődött, s megkérdezte, hogy Idomeneus ékszerész - ígérete szerint - elküldte-e ama gemmákat megtekintés végett... Kiderült, hogy az idő szép, az albai hegyek felől könnyű szellő fújdogál, a gemmák viszont nem érkeztek meg. Petronius ismét behunyta szemét, s megparancsolta, hogy vigyék át a tepidariumba,^[6] amikor a függöny mögül előbukkant a nomenclator,^[7] s jelentette, hogy az ifjú Marcus Vinicius, aki nemrég érkezett meg Kis-Ázsiából, jött látogatására.

Petronius a tepidariumba vezettette vendégét, s magát is odavitette. Vinicius fia volt Petronius nénjének, aki évekkel azelőtt Marcus Vinicius, Tiberius korabeli consulhoz ment férjhez. Az ifjú jelenleg Corbulo vezérlete alatt részt vett a parthusok elleni háborúban, s ennek befejeztével visszatért a városba. Petroniusnak gyöngéje volt ez az ifjú, ragaszkodott hozzá, mert Marcus atlétatermetű, csinos férfiú volt, s ugyanakkor bizonyos esztétikus mértéket tudott tartani a romlottságban, amit Petronius mindennél többre becsült.

- Üdv Petroniusnak! - köszöntötte a fiatalember, amint rugalmas léptekkel a tepidariumba lépett. - Az istenek áldjanak meg hajlandóságukkal, de különösen Aesculapius^[8] és Cypris,^[9] mert az ő kettejük oltalma alatt semmi baj nem érhet.

- Üdvözöllek Rómában, s kellemes pihenést kívánok a háború után - felelte Petronius, kezét kinyújtva a testét burkoló puha gyolcslepedőből. - Mi újság Armeniában, s Ázsiában járván nem fordultál-e meg Bithyniában is?

Petronius valamikor Bithynia kormányzója volt, sőt mi több, rugalmasan és igazságosan kormányozta e tartományt. Különös ellentétben volt ez jellemével, mert nőiességéről és gyönyörhajhászásáról volt nevezetes. Szeretett is visszaemlékezni amaz időkre, mert megmutatták, mi válhatott volna belőle, ha akarta volna.

- Sikerült Heracleába is eljutnom - felelte Vinicius -, Corbulo küldött oda segélycsapatokért.

- Ah, Heraclea! Ismertem ott egy kolchisi leányt, akiért odaadtam volna minden itteni elvált asszonyt, Poppaeával együtt. De ez már mind a múlté. Inkább arról beszélj, mi hír a parthusokról? Igaz ugyan, hogy unok már minden Vologesust, Tiridatest, Tigranest, és azt az egész barbár világot, amely, miként az ifjú Arulanus mondja, odahaza még négykézláb jár, csak velünk szemben játssza az embert. De mostanában sokat beszélnek róluk Rómában, már csak azért is, mert másról beszélni veszélyes volna.

- Ez a háború rosszul halad, s ha Corbulo nem volna, könnyen vereséggel végződhetnék.

- Corbulo! Bacchusra! Igazi hadi istenség, valóságos Mars: nagy hadvezér, s ugyanakkor lobbanékony, becsületes és ostoba. Szeretem őt, már csak azért is, mert Nero fél tőle.

- Corbulo nem ostoba.

- Talán igazad is van, de különben is, mindegy. Az ostobaság - mint Pyrrhon mondja - semmivel sem rosszabb a bölcsességnél, és semmiben sem különbözik tőle.

Vinicius a háborúról kezdett beszélni, de mikor Petronius behunyta szemét, az ifjú, látván fáradt s kissé lesoványodott arcát, változtatott a beszéd tárgyán, s bizonyos aggodalommal érdeklődött bátyja egészsége iránt.

Petronius ismét kinyitotta szemét.

Az egészsége!... Nem, nem érezte magát egészségesnek.

Ott még nem tartott ugyan, ahol az ifjú Sisenna, aki annyira elvesztette érzékeit, hogy mikor reggel a fürdőbe vitték, megkérdezte: "Én ülök?", de egészséges sem volt. Vinicius Aesculapius és Cypris oltalmába ajánlotta ugyan, de ő nem hisz Aesculapiusban. Hiszen azt sem tudni, ki fia volt az az Aesculapius, Arsinoéé avagy Koronisé, s ha már az anyja sem biztos, milyen lehet az atya? Ki kezeskedhetik ma akár a tulajdon atyjáért is!

Petronius itt elnevette magát, aztán tovább beszélt:

- Két éve elküldtem ugyan Epidaurusba^[10] három tucat élő rigót meg egy bögre aranyat, de tudod, miért? Íme, azt mondtam magamban: használ, nem használ, de ártani, nem árt. Ha e világon az emberek még áldoznak is az isteneknek, azt hiszem, mind úgy gondolkoznak, mint én. Valamennyien! Kivéve talán az öszvérhajcsárokat, akik a Porta Capena körül várják, hogy az utasok igénybe vegyék szolgálataikat. Aesculapiuson kívül az aesculapianusokkal is akadt dolgom, amikor tavaly hólyagbántalmaim voltak. Helyettem magukon végezték el a gyógykezelést. Tudtam, hogy csalók, de megint csak azt mondom magamban: mit árthat ez nekem?! A világ csalásokon nyugszik, az élet pedig csalódás, s ugyanígy csalódás a lélek is. Csak annyi esze legyen az embernek, hogy a kellemes csalódásokat megkülönböztesse a kellemetlenektől. Én a hypocaustumomban^[11] ámbrával behintett cédrusfával fűttetek, mert jobban szeretem az illatokat, mint a bűzöket. Ami pedig Cyprist illeti, akinek szintén oltalmába ajánlottál, az ő oltalmát annyiban érzem, hogy a jobb lábamba nyilallani szokott. De ettől eltekintve jó istennő! Remélem, ezek után előbb vagy utóbb te is elviszed fehér galambjaidat az ő oltárára.

- Úgy van - felelte Vinicius. - A parthusok nyilai nem értek el, de Amoré igen... mégpedig egészen váratlanul, alig néhány stadionnyira a város kapuitól.

- A Charisok^[12] fehér térdére! - kiáltott Petronius. - Ezt elmondod, ha lesz rá kis szabad időnk.

- Éppen azért jöttem, hogy tanácsodat kérjem - folytatta Marcus.

De e pillanatban léptek be az epilatorok,^[13] s mindjárt kezelésbe vették Petroniust, Marcus pedig, miután Petronius meghívta fürdőjébe, tunikáját ledobva belépett a langyos vízbe.

- Ah, meg sem kérdem, hogy viszonozták-e a szerelmedet - jegyezte meg Petronius, az ifjú szoborszerű testét szemlélve. - Ha Lysippus látott volna, most te díszítenéd a Palatinus kapuját az ifjú Hercules szobraként.

Az ifjú elégedetten mosolygott, s lassan belemerült a vízbe, közben bőven loccsantva ki a meleg vizet a mozaikra, mely Hérát ábrázolta, amint az Álmot kéri, hogy altassa el Zeust. Petronius közben műértő szemmel, elégedetten legeltette rajta tekintetét.

De mikor éppen befejezte, s átengedte magát az epilátoroknak, belépett a lector, hasán bronzdobozzal s a dobozban papyrustekercsekkel.

- Akarod hallgatni? - kérdezte Petronius.

- Ha a te műved, szívesen! - felelte Vinicius. - De ha nem, szívesebben beszélgetek. Manapság a költők minden utcasarkon fogdossák az embereket.

- Hogyne! Nem mehetsz el egy bazilika, egy fürdő, könyvtár vagy könyvesbolt előtt, hogy ne látnál egy-egy majom módjára hadonászó költőt. Agrippa, mikor keletről hazajött, azt hitte, hogy megszállottak. De hát most ilyen időket élünk. Caesar verseket ír, tehát mindenki őt utánozza. Csak éppen jobb verseket nem szabad írni Caesarnál, s éppen ezért féltem egy kicsit Lucanust... Én azonban prózában írok, s azt sem kínálgatom sem magamnak, sem másnak. A lector a szegény Fabricius Veiento Codicillusait olvasta volna fel.

- Miért "szegény"?

- Mert tudtára adták, hogy játssza el Odysseus szerepét, s újabb rendelkezésig ne térjen vissza házi tűzhelyéhez. Az ő Odysseiája annyiban lesz könnyebb, mint Odysseusé volt, mert az ő felesége nem Penelope. Mondanom sem kell, hogy ezt nagyon botorul tették. De itt senki sem nézi másképpen a dolgokat, mint odafent. A könyv elég silány és unalmas, s csak akkor kezdték lázasan olvasni, mikor a szerzőt száműzték. Most már mindenfelé hangzik a "Scandala! Scandala!", s lehetséges, hogy egyik-másik dolgot Veiento maga találta ki, de én, aki ismerem atyáinkat és hölgyeinket, biztosítalak, hogy a könyvben minden sokkal halványabb, mint a valóságban. Természetesen jelenleg a könyvben mindenki magát keresi szorongva, ismerőseit pedig kéjelegve. Avirnus könyvesboltjában száz scriba másolja a könyvet, diktandó után. S a siker biztos.

- A te viselt dolgaidról nincs benne szó?

- Van, de a szerző elvétette a dolgot, mert én egyrészt rosszabb vagyok, másrészt nem vagyok olyan lapos, mint amilyennek ő bemutatott. Látod, mi már régóta nem tudjuk, mi a különbség a méltó és a méltatlan dolog között, de a magam részéről úgy vélem, a valóságban nincs is különbség a kettő között, ámbár Seneca, Musonius és Thrasea úgy tesznek, mintha ezt a különbséget látnák. Nekem ez egészen mindegy! Herculesre, azt mondom, amit gondolok! De megőriztem azt a felsőbbségemet, hogy tudom, mi a rút és mi a szép, amit például a mi rőt szakállú poétánk, a kocsis, énekes, táncos és histrio^[14] nem tud.

- Sajnálom Fabriciust! Jó cimbora volt.

- Önimádata volt a veszte. Mindenki gyanúsította, de senki sem tudott biztosat, ő azonban nem bírta ki, s szigorú titoktartás mellett mindenfelé kotyogott. Hallottad Rufinus történetét?

- Nem.

- Akkor hát menjünk át a frigidariumba,^[15] ott majd lehűlünk, s közben elmondom.

Átmentek a frigidariumba, melynek közepén egy szökőkút világos rózsaszínűre festett vize csobogott, s árasztott ibolyaillatot. Ott leültek a selyemmel párnázott falmélyedésekbe, s hűtőzni kezdtek. Egy darabig hallgattak. Vinicius kis ideig elgondolkozva szemlélte a bronzfaunt, aki a karjában hátrahajló nimfa száját kereste mohó ajkaival, aztán így szólt:

- Ennek van igaza. Íme, a legjobb dolog az életben.

- Körülbelül! De te ezenfelül a háborút is szereted, én pedig utálom, mert a sátorban az ember körme meghasadozik, s elveszíti rózsás színét. Egyébként pedig az ízlések különbözőek. A Rőtszakállú szereti az éneket, különösen a saját magáét, a vén Scaurus pedig a korinthusi vázáját, amely éjjel ott áll az ágya mellett, s ha nem tud aludni, azt csókolgatja. A széleit már egészen elkoptatta csókjaival. Mondd csak, te nem szoktál verset írni?

- Nem. Sosem tákoltam össze egyetlen épkézláb hexametert.

- S lanton sem játszol, s nem is énekelsz?

- Nem.

- Nem is hajtasz?

- Annak idején versenyeztem Antiochiában, de sikertelenül.

- Akkor nyugodt vagyok felőled. S a hippodromban melyik párthoz tartozol?

- A zöldekhez.

- Akkor meg már teljesen nyugodt vagyok, különösen azért, mert noha nagy vagyonod van, nem vagy olyan gazdag, mint Pallas vagy Seneca. Mert látod, manapság nálunk jó, ha valaki verseket ír, lantkísérettel énekel, versenyez a cirkuszban, de még jobb, különösen pedig veszélytelenebb, ha nem ír verseket, nem játszik lanton, nem énekel, és nem versenyez a cirkuszban. De a legjobb mindezt megcsodálni, ha a Rőtszakállú míveli. Csinos fiú vagy, így hát legfeljebb az a veszély fenyeget, hogy Poppaea beléd szeret. De ő sokkal tapasztaltabb, semhogy ezt megtehetné. A szerelemből elég volt neki az első két férje oldalán, a harmadiktól egészen mást vár. Tudod, hogy az az ostoba Otho a mai napig őrülten szerelmes bele? ... Most Hispánia sziklabércein mászkál és sóhajtozik, s annyira elhagyta régi szokásait, annyira nem törődik önmagával, hogy a fésülködésre most már elég neki napi három óra. Ki hitte volna ezt, különösen Othóról?

- Én megértem őt - felelte Vinicius. - De az ő helyében én mást tennék.

- Mégpedig?

- Hűséges légiókat szerveznék az ottani hegyi lakókból. Az ibériaiak derék katonák.

- Vinicius! Vinicius! Szinte azt merném állítani, hogy nem bírnád megtenni. S tudod, miért? Mert az ilyesmit megcsinálhatja az ember, de nem beszélhet róla még feltételesen sem. Az ő helyében én kinevetném Poppaeát, kinevetném a Rőtszakállút is, és légiókat szerveznék magamnak, de nem férfiakból, hanem nőkből. Legfeljebb még epigrammákat írnék, de azokat sem olvasnám fel senkinek, mint ahogy az a szegény Rufinus tette.

- Azt mondtad, elmeséled a történetét.

- Elmesélem majd az unctuariumban.^[16]

De az unctuariumban Vinicius figyelmét más kötötte le, mégpedig a gyönyörű rabszolganők, akik a fürdőzőkre vártak. Ketten közülük, két szerecsen nő, mint két pompás ébenfa szobor, Arábia finom illataival kente be mindkettőjük testét, a fésülésben kiválóan jártas frígiai leányok kígyóhajlékonyságú, puha kezükben csiszolt acéltükröt és fésűt tartottak, két vestiplica^[17] pedig, két kosbeli^[18] görög leány, valóságos istennők, várták a pillanatot, hogy uraik tógáit szoborszerű redőkbe szedjék.

- Iuppiter Tonans!^[19] - kiáltotta Marcus Vinicius. - Micsoda választék!

- Jobb szeretem a választékot, mint a tömeget - felelte Petronius. - Itt Rómában az egész famíliám^[20] nem több, mint négyszáz fő, s úgy vélem, személyes szolgálatukra legfeljebb az újonnan felkapaszkodottaknak van szükségük többre.

- Szebb testű leányai még a Rőtszakállúnak sincsenek - jegyezte meg Vinicius táguló orrcimpákkal.

Mire Petronius hanyag barátsággal vetette oda:

- Rokonom vagy, s én sem olyan elnyűhetetlen nem vagyok, mint Bassus, sem olyan pedáns, mint Aulus Plautius.

De Vinicius, ez utóbbi nevet hallván, egy pillanatra elfeledkezett a kosbeli leányokról, s fejét élénken felkapva kérdezte:

- Hogy jutott eszedbe Aulus Plautius? Tudod-e, hogy mikor a város előtt kificamítottam a kezemet, tíz-egynéhány napot töltöttem házában? Úgy történt, hogy Plautius éppen akkor hajtatott arra, mikor a baleset történt, s látva, mennyire szenvedek, elvitt magához, ahol rabszolgája, Merion orvos, visszaadta egészségemet. Éppen erről akartam veled beszélni!

- Miért? Csak nem szerettél bele véletlenül Pomponiába? Ha igen, akkor sajnállak, nem fiatal már, és nagyon erényes! Rosszabbat el sem tudok képzelni, mint e kettőt együtt! Brr!

- Nem Pomponiába, eheu!^[21] - felelte Vinicius.

- Hát kibe?

- Ha én azt tudnám, hogy kibe? De még azt sem tudom biztosan, mi a neve: Lygia-e vagy Kallina? Otthon Lygiának hívják, mert a lygiusok nemzetségéből származik, de a barbár neve Kallina. Furcsa ház az a Plautiuse. Csak úgy rajzik benne a nép, s mégis olyan csend van, akár a subiacumi ligetekben. Tíz-egynéhány napig nem tudtam, hogy egy istenség lakik ott, míg egyszer hajnalban megpillantottam, amint a kerti szökőkútnál mosdott S esküszöm ama habra, amelyből Aphrodité megszületett, hogy a hajnali nap sugarai teljesen áthatoltak testén. Azt hittem, ha felkel a nap, feloldódik a fényben, mint a hajnalpír. Azóta még kétszer láttam, s azóta nem tudom, mi a nyugalom. Nem ismerek más vágyat, nem érdekel, mit nyújthat nekem a város, nem kellenek a nők, nem kell arany, nem kell a korinthusi réz, sem a borostyán, nem kell a gyöngykő, sem a bor, sem a lakomák, csak Lygia kell. Őszintén beszélek, Petronius, vágyódom utána, amint az Álom amott a tepidariumod mozaikján Paisitheia^[22] után, vágyódom naphosszat, és vágyódom éjszakákon át.

- Ha rabszolganő, vedd meg.

- Nem rabszolganő.

- Akkor hát micsoda? Plautius szabadosa?

- Mivel sosem volt rabszolga, szabados sem lehet.

- Vagyis?

- Nem tudom: királyleány, vagy valami hasonló.

- Kíváncsivá teszel, Vinicius.

- Ha meg akarsz hallgatni, nyomban kielégítem kíváncsiságodat. A história nem is nagyon hosszú. Talán személyesen is ismerted Vanniust, a suevus királyt, aki hazájából száműzetvén, sokáig itt élt Rómában, sőt szerencsés kockajátékával és jó versenyhajtásával hírnévre is szert tett. Drusus Caesar ismét visszaszerezte neki trónját. Vannius valóban ügyes ember volt, s eleinte jól kormányzott, és szerencsés háborúkat is viselt, később azonban túlságosan kezdte nyúzni nemcsak szomszédait, hanem saját népét is. Ekkor két unokaöccse: Vangio és Sido, Vibiliusnak, a hermundurusok királyának fiai, elhatározták, hogy rábírják, menjen ismét Rómába, s próbáljon szerencsét a kockajátékkal...

- Emlékszem, ez nemrég, Claudius idejében történt.

- Úgy van. Kitört hát a háború. Vannius a jazigokat, kedves unokaöccsei pedig a lygiusokat hívták segítségül, akik hallván Vannius nagy gazdagságáról, a zsákmány reményétől csábítva, akkora tömeggel álltak ki, hogy maga Claudius császár is féltette a birodalom határait. Claudius nem akart beavatkozni a barbárok háborújába, mindazonáltal írt Atelius Histernek, a dunai légiók parancsnokának, hogy szorgosan figyelje a háború lefolyását, s ne engedje megzavarni békénket. Hister azt követelte a lygiusoktól, ígérjék meg, hogy határunkat át nem lépik, amit azok nemcsak megtettek, de még kezeseket is adtak, s azok között volt vezérük felesége és leánya is... Hiszen tudod, hogy a barbárok a háborúba magukkal viszik feleségeiket és gyermekeiket is... Nos, az én Lygiám ama vezér leánya.

- Honnan tudod mindezt?

- Maga Aulus Plautius mondta. A lygiusok akkor valóban nem lépték át határainkat, de a barbárok úgy jönnek, s úgy is távoznak, akár a vihar. Így tűntek el a lygiusok is, fejükön a bivalyszarvakkal. Megverték Vannius suevusait és jazigjait, de királyuk elesett, ők a zsákmánnyal visszavonultak, a kezesek pedig Hister kezében maradtak. Az anya rövidesen meghalt, Hister pedig, nem tudván, mitévő legyen a leánnyal, elküldte őt Pomponiusnak, aki akkor egész Germánia kormányzója volt... Ő a kelta háború befejezése után hazatért, s amint tudod, Claudius engedélyével diadalmenetben vonult be Rómába. A leány akkor a triumphator szekere után haladt a diadalmenetben, de mivel a túsz nem tekinthető rabszolgának, az ünnepély után Pomponius sem tudta, mit csináljon vele, így hát odaadta húgának, Pomponia Graecinának, aki Plautius felesége. Abban a házban serdült hajadonná, ahol az uraktól kezdve a tyúkólban tanyázó baromfiig mindenki erényes, de sajnos, ő is erényes, mint maga Graecina, s gyönyörű, hogy mellette még Poppaea is csak olyan, akár az őszi füge a hesperidák^[23] almája mellett.

- Hát aztán?

- Mondom, mióta ott a szökőkútnál megláttam, hogy a napsugarak hogyan járják át egész testét, fülig beleszerettem.

- Olyan átlátszó tehát, mint egy szentjánosbogár vagy egy fiatal szardínia?

- Ne tréfálj, Petronius, s ha netán megtéveszt, hogy vágyaimról ilyen fesztelenül beszélek, ne feledd, hogy a tarka ruha gyakran fájó sebeket takar. Azt is meg kell mondanom, hogy Ázsiából visszatérve egy éjszakát Mopsus^[24] szentélyében töltöttem, hogy jóslatszerű álmot lássak. Nos, álmomban maga Mopsus jelent meg, s megmondta, hogy szerelmem nagy átalakulást visz végbe életemben.

- Hallottam, mikor Plinius azt mondta, hogy az istenekben nem hisz, de az álmokban igen, s lehet, hogy igaza is van. Én csak tréfálok, de néha magam is azt hiszem, hogy valójában csakis egy örökkévaló, mindenható és teremtő istenség van: Venus Genetrix.^[25] Ő fogja össze a lelkeket, a testeket és a tárgyakat. Eros emelte ki a világot a káoszból. Hogy jól tette-e, az más kérdés, de ha már így van, el kell ismernünk hatalmát, anélkül hogy dicsőítenünk kellene.

- Ah, Petronius! Könnyebb filozofálni, mint jó tanácsot adni.

- Mondd hát meg, mit akarsz tulajdonképpen?

- Lygiát. Azt akarom, hogy ez a két karom, mely most a puszta levegőt öleli, őt ölelje és szorítsa keblemhez. Lélegzetét akarom magamba szívni. Ha rabszolga volna, adnék érte Aulusnak száz leányt, kiknek lábán még ott a mész, annak jeléül, hogy első ízben vitték őket vásárra. Azt akarom, hogy a házamban legyen mindaddig, amíg fejem fehér lesz, mint a Soracte csúcsa télen.

- Ő nem rabszolga, de végül is Plautius háza népéhez tartozik, s mivel elhagyott gyermek, bátran alumnának^[26] lehet tekinteni, s ha Plautius akarná, neked adhatná őt.

- Úgy látszik, nem ismered Pomponia Graecinát. Egyébként mind a ketten annyira ragaszkodnak hozzá, mintha édesgyermekük volna.

- Pomponiát ismerem, valóságos ciprusfa,^[27] s ha nem volna Aulus felesége, bátran fel lehetne fogadni siratóasszonynak. Júlia halála óta le nem szakad róla a fekete stóla, mintha már életében az asphodelos-réteken járna. Emellett pedig univira,^[28] tehát a mi négy- és ötszörösen elvált asszonyaink között egyúttal főnix is... De... hallottad-e, hogy állítólag az idén Felső-Egyiptomban valóban kikelt egy főnixmadár, ami legfeljebb ötszáz évenként egyszer esik meg?

- Kedves Petroniusom, a főnixről beszéljünk máskor.

- De hát mit mondhatnék én neked, Marcusom? Ismerem Aulus Plautiust, s tudom, hogy noha elítéli életmódomat, mégis bizonyos rokonszenvet érez irántam, sőt talán jobban is tisztel, mint másokat, mert tudja, hogy nem vagyok besúgó, mint például Domitius Afer, Tigellinus és a Rőtszakállú cimboráinak egész gyülevésze. Emellett, bár nem adtam a sztoikust, mégis nemegyszer rosszalltam Nero egyes cselekedeteit, amelyeket Seneca és Burrus elnéztek. Ha úgy véled, hogy Aulusnál kieszközölhetek számodra valamit, szívesen rendelkezésedre állok.

- Azt hiszem, sokat tehetsz. Nagy befolyásod van rá, s emellett kimeríthetetlen vagy az ötletekben. Ha megvizsgálnád a helyzetet, s beszélnél Plautiusszal...

- Túlbecsülöd befolyásomat és elmémet, de ha csak ennyi kell, amint beköltöznek a városba, beszélek vele.

- Már két nappal ezelőtt beköltöztek.

- Akkor hát átmegyünk a tricliniumba,^[29] ahol reggeli vár ránk, s ha erőt gyűjtöttünk, elvitetjük magunkat Plautiushoz.

- Mindig szerettelek - lelkendezett Vinicius. - De most babéraim között elhelyezem szobrodat, olyan szépet, mint ez itt, s áldozatokat fogok előtte bemutatni.

Azzal az illatos szoba egyik falát teljesen elfoglaló szoborgyűjtemény felé fordult, s ujjával az egyik szoborra mutatott, mely Petroniust ábrázolta Hermes alakjában, kezében az aranypálcával.

Aztán még hozzátette:

- Helios^[30] világosságára! Ha az "isteni" Alexander^[31] hasonlított hozzád, akkor nem csodálkozom Helenán.

S ebben a kitörésben legalább annyi volt az őszinteség, amennyi a hízelgés, mert Petronius, noha idősebb volt, s nem is olyan atlétai alak, mégis szebb férfi volt Viniciusnál. A római nők nemcsak rugalmas szellemét és ízlését csodálták, amely megszerezte számára az elegancia nagymestere címet, hanem testét is. Ez a csodálat sugárzott ama két kosbeli leány arcáról is, akik most tógája redőit rendezgették, s akiknek egyike, Euniké, ki titokban szerelmes volt bele, alázattal és elragadtatással nézett a szemébe.

De ő, mintha észre sem vette volna, mosolyogva nézett Viniciusra, s feleletül Senecának a nőkről mondott szavait idézte:

- Animál impudens...^[32] etc...

Azután vendége vállát átölelve, átvezette a tricliniumba.

Az unctuariumban két görög leány: a frígiaiak és két szerecsen nő hozzálátott az illatszereket tartalmazó epilichniumok eltakarításához, de e pillanatban a frigidarium félrevont függönye mögül kibukkant a két balneator feje, s egy halk "pszt" hallatszott, mire az egyik görög leány, a két frígiai és a két etiópiai nő hirtelen odaszökkent, s eltűnt a függöny mögött. A fürdőben megkezdődött a léháskodás és paráználkodás, amit a felügyelő nem kifogásolt, hiszen ő maga is gyakran részt vett az efféle mulatságokban. Petronius is sejtett valamit a dologról, de mint megértő lélek, aki nem szeretett büntetni, úgy tett, mintha nem tudna róla.

Csak Euniké maradt az unctuariumban. Egy ideig még hallgatta a laconicum felé távolodó lépések és kacagás zaját, végül felemelte a borostyánkővel és elefántcsonttal kirakott széket, amelyen az imént Petronius ült, s óvatosan a férfi szobra elé tolta.

Az unctuarium ragyogott a napfénytől és a falak szivárványszínű márványburkolatáról visszaverődő színektől.

Euniké felállt a székre, s mikor a szoborral egy magasságba került, karját hirtelen annak nyaka köré fonta, aztán aranyszőke haját hátravetve s rózsaszínű testével a fehér márványhoz simulva, hevesen odanyomta száját Petronius hideg ajkához.

MÁSODIK FEJEZET

A reggelinek nevezett étkezés után, melyhez a két jó barát akkor ült le, amikor a közönséges halandók már régen túl voltak a déli prandiumon,^[33] Petronius rövid szundítást javasolt. Szerinte a látogatáshoz még korai volt az idő. Vannak ugyan, akik már napfelkeltekor elkezdik ismerőseik látogatását, mondván, hogy ez ősi római szokás, ő azonban ezt barbár szokásnak tartja. A délutáni órák a legalkalmasabbak, de nem korábban, mint mikor a nap a capitoliumi Iuppiter-templom felé hajlik, s kezd rézsútos sugarakat vetni a Forumra.^[34] Ősszel még rendszerint nagyon meleg van, s az emberek étkezés után szívesen alszanak egyet De közben igen kellemes az atrium^[35] szökőkútjának csobogását hallgatni, s a kötelező ezerlépésnyi séta után szundítani egyet a félig összevont bíborszínű velariumon^[36] átszűrődő vörös fényben.

Vinicius igazat adott neki, s elindultak sétálni, közben hanyagul beszélgettek, hogy mi újság a Palatinuson meg a városban, majd egy kicsit filozofáltak is az életről. Ezután Petronius elvonult a cubiculumba,^[37] de nem sokáig aludt. Fél óra múlva kijött, s verbénaolajat hozatott, azt szagolgatta, majd bedörzsölte vele kezét és halántékát.

- Nem is hiszed - jegyezte meg -, mennyire felüdít és kijózanít. Most már készen vagyok.

A gyaloghintó már régen kint várt, beültek hát, s elvitették magukat a Vicus^[38] Patriciusra, Aulus házához. Petronius insulája a Palatinus déli lejtőjén, az úgynevezett Carinae közelében épült, útjuk tehát a Forum felé vezetett volna, de mivel Petronius egyúttal Idomeneus ötvöshöz is be akart nézni, úgy intézkedett, hogy a Vicus Apollinison és a Forumon át vigyék őket a Vicus Sceleratus felé, amelynek sarka tele volt tabernákkal.

Az óriási szerecsenek felkapták a gyaloghintót, s elindultak, maguk előtt engedve a pedisequinek nevezett rabszolgákat.^[39] Petronius egy ideig hallgatagon emelgette orrához verbénaillatú kezét, mintha valamin gondolkoznék, kis idő múlva pedig megszólalt:

- Most villant eszembe, hogyha a te erdei istennőd nem rabszolga, akkor otthagyhatná Plautiusék házát, s átköltözködhetnék hozzád. Ott körülvennéd szerelmeddel, s elárasztanád gazdagsággal, mint én az én imádott Chrysothemisemet, akit, köztünk maradjon, legalább annyira unok, mint ő engem.

Marcus a fejét rázta.

- Nem? - kérdezte Petronius. - A dolog legrosszabb esetben eljutna a Caesarig, s bizonyos lehetsz afelől, hogy a Rőtszakállú, már rám való tekintettel is, a te pártodra állna.

- Nem ismered Lygiát! - felelte Vinicius.

- Engedd hát meg a kérdést, te ismered őt másként is, mint látásból? Beszéltél vele? Szerelmet vallottal neki?

- Láttam őt először a szökőkút mellett, azután még kétszer. Ne feledd, hogy amíg Auluséknál voltam, a vendégeknek fenntartott oldalsó villában laktam, s mivel kezem ki volt ficamodva, nem étkezhettem velük együtt. Csak bejelentett elutazásom előestéjén, az estebédnél találkoztam vele, s egy szót sem szólhattam hozzá. Hallgatnom kellett Aulus elbeszélését Britanniában aratott győzelmeiről, majd az itáliai kisbirtokok hanyatlásáról, amit még Licinius Stolo igyekezett megakadályozni. Nem hiszem, hogy Aulus egyébről is tud beszélni, s ne hidd, hogy ez elől kibújhatunk, hacsak korunk elpuhultságáról nem akarsz hallani. Tyúkóljaikban fácánokat tartanak, de nem esznek belőlük, mert az az elvük, hogy minden megevett fácán közelebb hozza Róma hatalmának bukását. Másodszor a kerti ciszterna mellett láttam egy frissen kitépett nádszállal a kezében, amint annak kalászát a vízbe mártogatva öntözte a körös-körül nyíló íriszeket. Tekints térdemre. Hercules pajzsára mondom, nem reszketett, mikor a parthusok üvöltve, felleg módjára rohantak csapatainkra, de ott, ama ciszterna mellett, annál jobban reszketett. Zavarban voltam, mint egy gyerek, aki a bullát^[40] még a nyakában hordja, és sokáig egyetlen szót sem bírtam kimondani, csak a szemem koldult kegyelmet.

Petronius szinte irigyen tekintett rá.

- Boldog ember! - sóhajtott. - Ha a világ és az élet a lehető legrosszabb volna is, egy örökké jó marad benne: a fiatalság!

Kis idő múlva pedig megkérdezte:

- S nem is szóltál hozzá?

- De igen. Mikor kissé összeszedtem magam, megmondtam, hogy Ázsiából tértem haza, s itt a város közelében kificamítottam a kezem, és sokat szenvedtem, de most, hogy el kell hagynom ezt a vendégszerető házat, látom, hogy itt a szenvedés többet ér, mint másutt a gyönyör, s a betegség többet, mint másutt az egészség. Ő is lehajtott fejjel, zavartan hallgatta szavaimat, s közben egy nádszállal rajzolt valamit a sárga homokba. Azután feltekintett, még egyszer ránézett az odarajzolt jelekre, majd mintha valamit kérdezni akart volna, újból reám... s hirtelen elrohant, mint a hamadriasok^[41] a félkegyelmű faun elől.

- Bizonyára nagyon szép szeme van.

- Akár a tenger, s én bele is merültem, mint a tengerbe. Hidd el, hogy az archipelagus sincs ilyen kék. Kis idő múlva odaszaladt a kis Plautus, s kérdezett valamit, de nem értettem, mit akar.

- Ó, Athéné! - kiáltott fel Petronius. - Vedd le ez ifjú szeméről a kendőt, melyet Eros kötött oda, mert különben fejét széjjelzúzza Venus szentélyének oszlopán.

Aztán Viniciushoz fordult:

- Ó, te tavaszi rügyecske az élet faján, te első hajtása a szőlőskertnek! Plautiusék helyett inkább Gelotiushoz, az életről még mit sem sejtő fiúcskák iskolájába kellene hogy elvigyelek.

- Mit akarsz tulajdonképpen?

- Mit rajzolt a homokba az a leányka? Nem Amor nevét vagy nyilával átlőtt szívet, vagy netán olyasvalamit, amiből megtudhattad volna, hogy a szatírok már suttogtak egyet-mást az élet titkairól e nimfa fülecskéjébe? Hogyan is nem nézted meg azokat a jeleket!

- Régebben felöltöttem én a tógát, mintsem gondolnád - felelte Vinicius -, s még mielőtt a kis Aulus odajött volna, jól megnéztem a jeleket. Hiszen tudom, hogy a leányok Görögországban meg Rómában is gyakran írják a homokba vallomásaikat, amelyeket ajkuk nem akar elmondani... De találd ki, mit rajzolt?

- Ha nem azt, amit gondoltam, akkor nem találom ki.

- Egy halat.

- Micsodát?

- Mondom: egy halat. Nem tudom, azt akarta-e ez jelenteni, hogy ereiben eddigelé hideg vér kering. De hiszen te, aki engem az élet fáján kiütköző tavaszi rügyecskének neveztél, bizonyára jobban értesz az ilyesmihez.

- Carissime! Az ilyesmit Pliniustól kérdezd meg, ő igen ért a halakhoz. Ha az öreg Apicius élne, talán ő is tudna erről mondani valamit, mert több halat megevett életében, mint amennyi a neapolisi öbölben egyszerre elfér.

A beszélgetésnek itt vége szakadt, mert forgalmas utcákba értek, ahol azt már zavarta volna az emberi lárma. A Vicus Apollinison áthaladva befordultak a Forum Romanumra, ahol derűs napokon napnyugta előtt tömegesen gyűlt össze a semmittevő lakosság, hogy az oszlopsorokban sétálgatva adják tovább híreiket, s meghallgassák másokét, hogy lássák a gyaloghintókon vitt előkelőségeket, s végül hogy be-benézzenek az ötvösműhelyekbe, könyvesboltokba, a pénzváltó üzletekbe, a kelmekereskedésekbe, a bronzműves műhelyekbe és mindenféle egyéb boltba, amelyekkel tele voltak a Forum Capitolium felőli oldalának házai. A Forum fele, mely közvetlenül a várat környező lombok alatt terült el, már teljes árnyékban volt, ellenben a fentebb épült szentélyek oszlopai aranyos fényben csillogtak az ég alkotta kék háttér előtt. A mélyebben sorakozó oszlopok hosszú árnyakat vetettek a márványlapokra, de minden annyira tele volt velük, hogy az ember szeme eltévedt közöttük, akár az erdőben. Mintha ezek az épületek és oszlopok alig fértek volna el egymás mellett. Egyik a másik fölé tornyosult, jobbra-balra sorjáztak, felkapaszkodtak magaslatokra, hol a várfalhoz, hol egyik a másikhoz simult, mint megannyi kisebb-nagyobb, vastagabb és vékonyabb, aranyos és fehér fatörzs, melyek hol akanthus-virágdíszben^[42] pompáztak az architravok alatt, hol ión kosszarvakba csavarodtak össze, hol pedig egyszerű dór négyszögekben végződtek. E fölött az erdő fölött színes triglifek^[43] ragyogtak, a háromszögű oromzatokról kőbe vésett istenképek domborodtak ki, a csúcsokon a szárnyas arany quadrigák^[44] mintha éppen a kéklő levegőbe készülnének felrepülni, amely olyan nyugodtan lebeg e szentélyekkel zsúfolt város fölött. A Forum közepén meg a szélein emberfolyam hömpölygött: tömegek sétáltak Julius Caesar bazilikájának ívei alatt, tömegek üldögéltek Castor és Pollux^[45] lépcsőjén, sétálgattak Vesta temploma körül, s olyanok voltak e márvány alkotta tágas háttér előtt, mint a tarkabarka pillangók vagy bogarak rajai. Fentről, a Iovi Optimo Maximo^[46] feliratú templom felől, az óriási lépcsőn újabb emberhullámok ömlöttek lefelé; a rostra^[47] mellett alkalmi szónokokat, itt-ott árusokat hallgattak, amint gyümölcsöt, bort vagy fügelével kevert vizet kínálgattak, csalókat, akik csoda hatású orvosságaikat árulták, jósokat meg varázslókat, akik elrejtett kincsek nyomára vezettek, végül álomfejtőket, akik tudományukat kínálgatták. Néhol a beszélgetés és kiáltozás zajába belekeveredett a sistrumok, az egyiptomi sambucák vagy a görög fuvolák hangja. Másutt betegek, kegyes emberek vagy gondokba merült lelkek áldozatot vittek a szentélyekbe. Az emberek között a kőlapokon galambcsapatok verődtek össze, mint megannyi tarka vagy sötét mozgó folt, s mohón kapkodtak az áldozati magvak után, hol hangos szárnycsattogással röppentek a magasba, hol ismét lecsaptak a tömegtől szabadon hagyott helyekre. Időnként a tömeg utat nyitott egy-egy gyaloghintónak, amelyekből előkelő hölgyek, senatorok vagy lovagok arca tekintett ki, mintegy az élet örömeitől elnyűtt, megdermedt vonásokkal. A különböző nyelvű lakosság hangosan ismételte el neveiket, hozzáadva csúfneveiket és mindenféle gúnyos megjegyzéseket vagy dicséreteket is. A rendetlen csoportok között néha ütemes léptekkel haladó katonaosztagok vagy az utcai rend fölött őrködő vigilek^[48] nyomakodtak át. A görög nyelv mindenfelé éppen olyan sűrűn hallatszott, mint a latin.

Vinicius régen nem volt már a városban, most hát bizonyos kíváncsisággal nézte ezt a rajzó tömeget, meg ezt a Forum Romanumot, amely a világ hullámai fölött uralkodott, de ugyanakkor úgy elárasztották a világ hullámai, hogy Petronius, mintegy társa gondolatát kitalálva, megjegyezte: a quirisek^[49] fészke - quirisek nélkül. S valóban, a helybeli elem szinte elveszett ebben a mindenféle és -fajta népségből álló tömegben. Voltak ott aethiopsok, óriási szőke emberek a távoli északról, britannok, gallok és germánok, Sercium^[50] ferde szemű lakói, az Euphrates és Indus partvidékéről való emberek, téglaszínre festett szakállal, Orontes-parti fekete szemű, szelíd tekintetű szíriaiak, az arab sivatagok csonttá aszalódott lakói, horpadt mellű zsidók, egyiptomiak, az örökös közömbös mosollyal az arcukon, aztán numidák, afrikaiak meg hellasi görögök, akik bölcsességük, művészetük, értelmük és csalárdságuk révén a rómaiakkal egyformán uralkodtak a városon. Voltak itt a szigetekről származó meg kis-ázsiai görögök, egyiptomi meg itáliai görögök, sőt Gallia Narbonensisből valók is. Az átfúrt fülű rabszolgák tömegéből nem hiányzott a naplopó szabad lakosság sem, amelyet a császár szórakoztatott, táplált, sőt ruházott is, s voltak szabad jövevények is, akiket a könnyű élet és Fortuna istenasszony csalt ebbe az óriási városba, nem hiányoztak az árusok meg Serapis papjai sem, pálmaágakkal a kezükben. Isis papjai, kinek oltárára több áldozatot hordtak, mint a capitoliumi Iuppiterére, Cybele^[51] papjai, kezükben az aranyló rizskalászokkal, meg még számos istenség vándorpapjai, keleti táncosnők; rikító mitrákkal, amulettárusok, kígyóbűvölők meg káldeai mágusok, végül minden foglalkozás nélküli emberek, akik minden héten jelentkeztek a Tiberis-parti magtárakban gabonáért, verekedtek a cirkuszokban a lutrijegyekért, éjszakáikat a Tiberis túlsó partján, a folytonosan düledező viskókban, a derűs meleg napokat pedig a cryptoporticusokban,^[52] Suburra^[53] szennyes kifőzéseiben, Milvius hídján vagy a gazdag emberek insulái előtt töltötték, ahol időnként odalöktek nekik valamit a rabszolgák asztaláról megmaradt hulladékokból.

Petroniust jól ismerte ez a tömeg. Vinicius fülét minduntalan megütötte a megjegyzés: "Hic est!" - "Ez ő!" Szerették őt bőkezűségéért, de népszerűsége különösen azóta növekedett meg, amióta kitudódott, hogy a császár előtt szót emelt az ellen, hogy Pedanius Secundus prafectus egész rabszolga-famíliáját, vagyis korra és nemre való tekintet nélkül valamennyi rabszolgáját halálra ítélték azért, mert egyikük egy kétségbeesett pillanatában megölte ezt a szörnyeteget. Petronius gyakran és nyíltan megmondta ugyan, hogy neki ez a dolog közömbös volt, s ő csak mint magánember, mint arbiter elegantiarum beszélt a császárral, mert esztétikai érzékét sértette az a barbár mészárlás, amely legfeljebb szkítákhoz méltó, de rómaiakhoz nem. Mindazonáltal a nép, amelyet felháborított e mészárlás, azóta megszerette Petroniust.

De ő nem sokat törődött ezzel. Hiszen tudta, hogy ez a nép szerette Britannicust is, akit Nero megmérgezett, és Agrippinát, akit meggyilkoltatott, és Octaviát, akit Pandataria szigetén fojtatott meg, miután ereit forró gőzben felvágták, szerette Rubelius Plautust, akit száműztek, meg Thraseát is, akinek bármely nap meghozhatta a halálos ítéletét. A nép szeretete inkább rossz előjelnek számíthatott, s a szkeptikus Petronius egyúttal babonás is volt. A tömeget kétszeresen is megvetette, először mint arisztokrata, másodszor mint esztéta. Az olyan ember, aki állandóan a zsebében hordott főtt babtól bűzlik, s emellett folyton rekedt és izzadt az utcasarkokon és a peristyliumokon^[54] folyó mora-játéktól, szinte nem érdemli meg az ember nevet.

Nem is viszonozta hát sem a tapsokat, sem az itt-ott feléje dobott csókokat, hanem Pedanius históriáját mesélte el Marcusnak, s közben gúnyolta az utcai csőcselék csélcsapságát, amely ama fenyegető felháborodás után már másnap megtapsolta a Iuppiter Stator szentélyébe hajtató Nerót. De Avirnus könyvesboltja előtt megállíttatta a gyaloghintót, kiszállt, egy díszes kéziratot vásárolt, s átadta Viniciusnak.

- Ezt neked vettem ajándékba - mondta.

- Köszönöm - felelte Vinicius, majd a kézirat címére pillantva megkérdezte: - A Satyricon?^[55] Ez valami új dolog. Ki írta?

- Én. De én nem akarok Rufinus nyomdokaiba lépni, akinek a históriájával még adósod vagyok, sem Fabricius Veientóéba, így hát senki sem tud róla, s te se szólj senkinek.

- S még azt mondtad, nem írsz verseket - jegyezte meg Vinicius, a kéziratba pillantva -, pedig úgy látom, ez a próza sűrűn át van szőve versekkel.

- Ha olvasod, figyeld meg Trimalchio lakomáját. Ami a verseket illeti, megundorodtam tőlük, amióta Nero hőskölteményt ír. Látod, Vitellius, ha könnyíteni akar a gyomrán, elefántcsont pálcikával segít magán, úgyhogy azt a torkába nyomja, mások olajba vagy kakukkfűpárlatba mártott flamingótollat használnak, én viszont elolvasom Nero költeményeit, s a hatás azonnal jelentkezik. Azután már dicsérhetem is, ha nem is tiszta lelkiismerettel, de legalább tiszta gyomorral.

Azzal a gyaloghintót ismét megállíttatta Idomeneus ötvösműhelye előtt, s a gemmák ügyét elintézve, most már egyenesen Aulus házához vitette magukat.

- Útközben elmondom neked Rufinus történetét, annak bizonyítékául, hogy mit jelent a szerzői önimádat - mondta.

De mielőtt még elkezdhette volna, máris befordultak a Vicus Patriciusra, s csakhamar Aulus lakása előtt voltak. Egy tagbaszakadt fiatal ianitor nyitotta ki előttük az ostiumba vezető ajtót, amely fölött egy kalitkába zárt szarka köszöntötte őket hangos "Salve!" kiáltással.

Míg a második előszobából, az úgynevezett ostiumból a tulajdonképpeni atriumba mentek, Vinicius így szólt:

- Észrevetted, hogy itt az ajtónálló nem visel láncot?

- Furcsa egy ház ez - felelte Petronius suttogva. - Bizonyára tudod, Pomponia Graecinát azzal gyanúsították, hogy ama keleti babona hívője, amelynek alapja valami Chrestos tisztelete. Alighanem Crispinilla árulta be, aki nem bírja megbocsátani Pomponiának, hogy egy férj elég neki egy egész életre. Univira!... Pedig Rómában manapság könnyebb egy tál noricumi rizikét kapni. Házi bíróság ítélt fölötte...

- Igazad van, különös egy ház. Későbben majd elmondom, mit láttam és hallottam itt.

Közben az atriumba értek. Az atriumra felügyelő rabszolga, az úgynevezett atriensis, elküldte a nomenclatort, hogy jelentse be a vendégeket, ugyanakkor pedig a szolganép széket tolt eléjük és zsámolyokat a lábuk alá. Petronius mindig úgy képzelte, hogy ebben a házban örökös szomorúság uralkodik, s ezért sosem járt ide, most hát bizonyos álmélkodással nézett körül, s némi csalódást is érzett, mert az atrium hangulata inkább vidám volt. Felülről, egy tágas nyíláson át, fényes sugárkéve hatolt be, amely a szökőkút vizében ezer szikrára zúzódott szét. Az impluviumnak nevezett négyszögletes halastavat - közepén a szökőkúttal -, melynek az volt a feladata, hogy az esős időben a felső nyíláson át behulló esőt felfogja, kökörcsin és liliom övezte. A liliomot nagyon szerethették e házban, mert egész bokorszám volt itt, fehér meg vörös liliom meg kék írisz, s finom szirmaikat ezüstösre festette a porrá zúzott vízpermet. A liliomok cserepeit rejtő nedves moha és a sűrű levelek között gyermekeket és vízi madarakat ábrázoló bronzszobrocskák látszottak. Az egyik szegletben egy ugyancsak bronzból öntött szarvasünő a nedvességtől zölddé patinásodott fejét a víz fölé nyújtotta, mintha inni akarna. Az atriumnak mozaikpadlója volt; a falak egy részét vörös márványlapok borították, többi részére fák, halak, madarak és griffek voltak festve, s ezerféle színjátékukkal csiklandozták a szemet. Az oldalszobákba nyíló ajtók kereteit teknőc, sőt elefántcsont díszítette; az ajtók közötti falak mentén Aulus őseinek szobrai sorakoztak. Mindenütt a nyugodt jómód látszott, mely távol van minden fényűzéstől, de annál nemesebb és magabízóbb.

Petronius lakása sokkal tekintélyesebb és előkelőbb volt, de azért itt sem talált semmit, ami ízlését sértette volna, s éppen közölni akarta ezt Viniciusszal, amikor a velarius rabszolga félretolta az atrium és tablinum közötti függönyt, s azon túl megpillantották a gyorsan közeledő Aulus Plautiust.

Már élete alkonya felé haladó, deres fejű, de azért erőteljes férfiú volt, arca erélyes, kissé rövid, de valamelyest mégis sasfejhez hasonlított. Ezúttal azonban bizonyos csodálkozás, sőt nyugtalanság tükröződött róla amiatt, hogy ilyen váratlanul Nero barátját, társát és bizalmasát látja itt.

De Petronius sokkal inkább világfi és éles eszű férfiú volt, semhogy az ilyesmit észre ne vegye, így aztán az első üdvözlések után minden ékesszólását és fesztelenségét latba vetve elmondta, hogy a gondos ápolást jött megköszönni, amelyben húga fiának e házban része volt, s hogy csakis a hála indította e látogatásra, amelyre egyébként Aulusszal való régi ismeretsége jogosítja fel.

Aulus a maga részéről biztosította, hogy igen kedves vendége a házának, ami azonban a hálát illeti, azzal inkább ő, Aulus, tartozik, ámbár Petronius bizonnyal nem is sejti ennek okát.

Petronius valóban nem sejtette. Hiába vetette fel dióbarna szemét, s törte a fejét, hogy eszébe jusson a legcsekélyebb szolgálat is, amelyet Aulusnak vagy bárkinek tett. Nem jutott eszébe semmi, legfeljebb az, amit Viniciusnak készült tenni. Akaratán kívül adódhatott ugyan valami hasonló dolog, de csak akaratán kívül.

- Nagyon szeretem és becsülöm Vespasianust - felelte Aulus -, akinek életét megmentetted, mikor egyszer megesett vele az a szerencsétlenség, hogy Caesar verseinek hallgatása közben elszundított.

- Az a szerencse esett meg vele - felelte Petronius -, hogy nem hallotta azokat a verseket, azt azonban nem tagadom, hogy a dolog szerencsétlenséggel is végződhetett volna. A Rőtszakállú mindenáron el akart küldeni hozzá egy centuriót azzal a baráti üzenettel, hogy vágja fel ereit.

- De te, Petronius, kinevetted őt.

- Úgy van, vagyis ellenkezőleg, azt mondtam, hogyha Orpheus énekével el tudta altatni a vadállatokat, az ő diadala legalább olyan nagy, ha Vespasianust sikerült elaltatnia. A Rőtszakállút lehet korholni, csak az a fontos, hogy egy kis adag korholásban nagy adag hízelgés legyen. Poppaea, a mi szerelmetes Augustánk ezt nagyon jól érti.

- Sajnos, ilyen időket élünk - felelte Aulus. - Két fogam hiányzik elöl, egy britanniai ember ütötte ki kővel, s emiatt most sípolva beszélek, de azért életem legkedvesebb pillanatait mégis Britanniában töltöttem...

- Mert azok a győzelem pillanatai voltak - vetette közbe Vinicius.

De Petronius, attól tartva, hogy az öreg hadvezér most majd elkezd régi háborúiról beszélni, gyorsan változtatott a témán. Elmondta, hogy Praeneste közelében a parasztok egy döglött farkaskölyköt találtak, melynek két feje volt, a legutóbbi vihar alkalmával pedig a villám lerombolta Luna^[56] szentélyének szegletét, ami a kései őszi időre való tekintettel rendkívüli jelenség. Egy bizonyos Gotta, aki ezt elmondta neki, még hozzátette, hogy ama szentély papjai ebből a város vagy legalábbis egy hatalmas épület romlását jósolják, amit csak rendkívüli áldozatokkal lehet elhárítani.

Aulus, a történetet meghallgatva, kijelentette, hogy az ilyen jelenségeket semmiképpen sem szabad alábecsülni. Hogy az istenek haragudhatnak azért a rengeteg gonoszságért, melyeknek mértéke már túlmegy minden határon, abban nincs semmi különös - ilyen körülmények között pedig a könyörgő áldozatok teljesen helyénvalóak.

Petronius azonban így felelt:

- A te házad nem nagy, bár nagy ember lakik benne; az enyém viszont silány tulajdonosához képest túlságosan is nagy, bár valójában kicsiny. Ha pedig valami akkora épület romlásáról van szó, mint például a Domus Transitoria,^[57] akkor vajon érdemes-e áldozatokat hoznunk azért, hogy e romlást elkerüljük?

Plautius nem felelt e kérdésre, s óvatossága kissé sértette is Petroniust, mert noha valóban nem tudott különbséget tenni a rossz és jó között, sohasem volt besúgó, úgyhogy mindig teljes biztonsággal lehetett vele beszélni. Most hát ismét változtatott a beszéd tárgyán, s dicsérte Plautius lakását és az itt uralkodó jó ízlést.

- Régi hajlék ez - magyarázta Plautius -, s én, mióta örököltem, semmit sem változtattam rajta.

Miután az atriumot a tablinumtól elválasztó függönyt félretolták, a ház egész hosszában nyitva volt, úgyhogy a tablinumon^[58] és a következő peristyliumon, valamint az azon túl levő oecus^[59] nevű termen keresztül ki lehetett látni a kertbe, amely sötét keretbe foglalt világos képnek látszott a távolból. Vidám gyermeki kacagás hallatszott be onnan az atriumba.

- Ah, vezér - szólt Petronius -, engedd meg, hadd hallhassuk közelebbről ezt a manapság olyan ritka őszinte kacagást.

- Nagyon szívesen - egyezett bele Plautius felállva. - Az én kis Aulusom labdázik ott Lygiával. De ami a nevetést illeti, úgy vélem, Petronius, neked egész életed csupa nevetésből áll.

- Az élet nevetséges, tehát nevetek - viszonzá Petronius -, ez a nevetés azonban egészen más.

- Petronius egyébként nem naphosszat nevet, hanem inkább éjszakahosszat - tette hozzá Vinicius.

Így beszélgetve mentek végig a házon, s kijutottak a kertbe, ahol Lygia a kis Aulusszal labdázott, s a labdákat külön e célra beosztott a sphaeristaenek^[60]nevezett rabszolgák szedték fel, s adták kezükbe. Petronius lopva gyors pillantást vetett Lygiára, a kis Aulus, Viniciust megpillantva, odafutott, hogy üdvözölje, az pedig elhaladtában fejet hajtott a gyönyörű leány előtt, aki labdával a kezében, kissé zilált hajjal, kissé lihegve és kipirultan állt előtte.

De a repkénnyel, vadszőlővel és jerikói lonccal befuttatott kerti tricliniumban ült Pomponia Graecina, odamentek hát, hogy köszöntsék. Petronius e házba nem volt ugyan bejáratos, de Pomponiát ismerte már, mert gyakran találkozott vele Antistiánál, Rubelius Plautus leányánál, azután Senecáék házánál és Polliónál is. Nem is tudott elnyomni némi csodálkozást, amelyet az asszony szomorú, de derűs arca, alakjának, mozdulatainak és szavainak nemes volta keltett benne. Pomponia annyira megzavarta a nőkről alkotott véleményét, hogy ez a lelke mélyéig léha s magabiztos férfiú, akihez fogható nem is akadt Rómában, nemcsak bizonyos tiszteletet érzett iránta, hanem már-már önbizalmát is elvesztette vele szemben. Íme most is, mikor megköszönte Vinicius istápolását; szinte önkéntelenül is elejtett egy-egy "domina" szót, ami soha eszébe nem jutott, ha például Calvia Crispinillával, Scriboniával, Valeriával, Solinával vagy más nagyvilági hölgyekkel beszélt. Az üdvözlés után mindjárt fel is panaszolta, hogy Pomponiát olyan ritkán lehet látni, sem a cirkuszban, sem az amphiteatrumban nem lehet találkozni vele, mire az asszony, kezét férje kezére helyezve, nyugodtan felelte:

- Öregszünk, s mindketten egyre jobban szeretjük a házi csendet.

Petronius éppen ellenkezni akart, de Aulus Plautius már hozzá is tette sípoló hangján:

- S egyre inkább idegeneknek érezzük magunkat az olyan emberek között, akik római isteneiket is görög nevekkel illetik.

- Az istenek bizonyos idő óta inkább csak retorikai alakokká lettek - jegyezte meg Petronius hanyagul -, mivel pedig a retorikát a görögöktől tanultuk, nekem magamnak is könnyebb kimondanom például Hérát, mint Iunót.

Azzal Pomponiára nézett, mintegy annak a jeléül, hogy az ő jelenlétében más istenség eszébe sem juthatott volna, azután cáfolni igyekezett azt, amit az asszony az öregedésről mondott:

- Igaz, hogy az emberek hamar öregszenek, de csak az olyanok, akik egészen másféle életet élnek, de ettől függetlenül vannak arcok, amelyekről Saturnus mintha megfeledkezett volna.

Petronius e szavaiból bizonyos őszinteség csendült, mert noha Pomponia Graecina már túl volt élete delelőjén, megőrizte arcbőre szokatlan üdeségét, s mivel arca és feje kicsiny volt, sötét ruhája, komolysága és szomorúsága ellenére is egészen fiatal nőnek látszott.

Közben a kis Aulus, aki Vinicius ittléte alkalmával igen megbarátkozott vele, most hozzálépett, s kérlelni kezdte, hogy labdázzék velük. A fiúcska után Lygia is belépett a tricliniumba. Most, hogy a repkényfüggöny alatt, arcán a remegő fényfoltokkal megállt, Petronius még szebbnek látta, mint az első pillanatban, valóban olyannak, mint egy nimfa. S mivel eddig nem szólt hozzá., most felemelkedett helyéről, fejet hajtott a leány előtt, s megszokott üdvözlő szavak helyett Odysseus szavait idézte, amelyekkel Nausikaát köszöntötte:

Úrnőm esdekelek; ki vagy? isten? földi halandó?
Hogyha te istennő vagy, a tágterű égbe lakók közt -
Zeusz atya gyermeke! Artemisz az, kihez én a leginkább
tartalak íme hasonlónak, termetre s alakra;
és ha halandó vagy, ki a földön tartja lakását,
boldog apád háromszor, anyád is boldog, az úrnő,
és testvéreid is háromszor...^[61]

Még Pomponiának is tetszett a világfi előkelő udvariassága. Ami Lygiát illeti, ő lángba borult arccal, zavartan hallgatta, s nem mert felpillantani. De szája szegleteiben lassanként csintalan mosoly kezdett bujkálni, arcán meglátszott, hogy a leányos szemérem viaskodik benne a válaszadás vágyával - s nyilván ez utóbbi győzedelmeskedett, mert hirtelen Petroniusra nézett, s ama Nausikaa szavaival felelt, egy lélegzetvételre idézve azokat, kissé úgy, mintha leckét mondana fel:

Jó idegen, nem vagy hitvány te, sem esztelen ember.

Aztán sarkon fordult, és elfutott, mint ahogy elrebben a megriasztott madár.

Most aztán Petroniuson volt az álmélkodás sora, nem hitte volna ugyanis, hogy homéroszi verset halljon egy leánykától, kinek barbár származásáról már Viniciustól értesült. Kérdő tekintetet vetett hát Pomponiára, de az asszony nem felelhetett meg neki, mert e pillanatban mosolyogva nézte, milyen büszkeség tükröződik az öreg Aulus arcán.

Az pedig nem bírta leplezni örömét. Mindenekelőtt úgy megszerette Lygiát, mintha tulajdon gyermeke lett volna, azután pedig ősrómai előítélete ellenére, amely azt parancsolta, hogy a görög nyelv és annak terjesztése ellen mennydörögjön, azt mégis a társaságbeli csiszoltság csúcspontjának tekintette. Ő maga ugyan sosem tudta tökéletesen elsajátítani, amit titokban eléggé fájlalt is, annál jobban örült tehát, hogy ennek az előkelő úrnak és egyúttal irodalmárnak, aki hajlandó lett volna az ő házát barbár háznak tekinteni, íme, most Homérosz nyelvén és versével válaszoltak.

- Van a háznál egy görög pedagógus - szólt Petroniushoz fordulva -, aki fiunkat tanítja, s a leány is végighallgatja a leckéket. Kis pintyőke ez még, de kedves jószág, s mi mindketten megszerettük.

Petronius most a borostyán és lonc szövevényén át nézte a kertet és a három játszadozó alakot. Vinicius ledobta tógáját, s csak tunikában ütögette magasra a labdát, amelyet a szemben álló Lygia magasra emelt kezével igyekezett elkapni. A leány az első látásra nem keltett nagy hatást Petroniusban. Túlságosan soványnak találta. De mikor a tricliniumban közelebbről megnézte, elképzelte, hogy talán a hajnal lehetett ilyen - és mint szakértő megértette, hogy van benne valami rendkívüli. Mindent észrevett, és mindent felbecsült: vagyis rózsaszínű, áttetsző arcát, üde ajkait, melyek mintha csókra simulnának össze, a tenger azúr színében kéklő szemét, alabástromfehér homlokát, sűrű, sötét fürtjeit, melyeknek csigái hajlataikban a borostyánkő vagy a korinthusi réz színében játszanak, könnyed nyakát és "isteni" hajlású vállait, karcsú, hajlékony alakját; melynek fiatalsága olyan, mint a május meg a frissen kipattant virág üdesége. Felébredt benne a művész és a szépség tisztelője, s mindjárt megérezte, hogy e leány szobra alá bátran oda lehetne írni: "Tavasz." Egyszerre Chrysothemis jutott eszébe, s elfogta a sivár nevetés, mert szeretőjét most - haján az aranyporral és feketére kendőzött szemöldökével együtt is - olyan fonnyadtnak látta, mint egy szirmait hullató, megsárgult rózsa. S lám, ezt a Chrysothemist egész Róma irigyelte tőle. Ezután Poppaeára gondolt - s ezt a híres, nevezetes Poppaeát is lélektelen viaszmaszknak látta. E leány tanagraszerű idomaiban nemcsak a tavasz illatozott, hanem ott volt a sugárzó Psyche^[62] is, aki úgy átvilágított rózsaszínű testén, mint a sugár a lámpán.

"Viniciusnak igaza van - gondolta magában -, az én Chrysothemisem pedig öreg, öreg... mint Trója!"

Ezután Pomponia Graecinához fordult, s a kert felé mutatva így szólt:

- Most már megértem, domina, hogy ilyen két gyermekkel kedvesebb nektek házatok, mint a palatinusi lakomák meg a cirkusz.

- Úgy van - felelte az asszony, tekintetét a kis Aulus és Lygia felé fordítva.

Az öreg hadvezér pedig elbeszélte Lygia történetét meg az észak homályában élő lygiusok históriáját, úgy, ahogy évekkel előbb Atelius Histertől hallotta.

Amazok a labdajátékot befejezve, egy ideig a kert homokos útjain sétáltak, s mint három fehér szobor ütöttek el a mirtuszok és ciprusok alkotta sötét háttértől. Lygia kézen fogva vezette a kis Aulust. Némi séta után leültek a kert közepén a piscina^[63] mellett álló padra. De kis idő múlva Aulus felugrott, hogy megriogassa a halakat az áttetsző vízben. Vinicius pedig folytatta a séta alatt megkezdett beszélgetését:

- Úgy van - mondta remegő, mély hangon -, alig nőttem ki a praetextából,^[64] azonnal elküldtek az ázsiai légióhoz. Nem ismerhettem meg a várost, sem az életet, sem a szerelmet. Betéve megtanultam néhány anakreoni verset meg egy kevés Horatiust, de nem tudnék úgy verseket szavalni, mint Petronius, amikor értelmem megnémul a bámulattól, és saját szavamat nem lelem. Mint ifjú, Musonius iskolájába jártam, aki arra tanított, hogy a boldogság alapja az, hogy az ember azt akarja, amit az istenek: vagyis a boldogság a mi akaratunktól függ. Én azonban azt hiszem, hogy van valami nagyobb, drágább, valami más boldogság is, ami nem tőlünk függ, mert azt csak a szerelem adhatja meg. Ezt keresik maguk az istenek is, tehát én is, Lygia, aki eddig nem kóstoltam szerelmet, az istenek nyomdokain járva keresem, aki megajándékozna ezzel a boldogsággal.

Elhallgatott, s egy ideig csak a víz halk csobogása hallatszott, amint a kis Aulus kavicsokat dobált bele, hogy a halakat megriassza. Kis idő múlva azonban Vinicius ismét megszólalt, még csendesebben, még lágyabban:

- Hiszen ismered Titust, Vespasianus fiát? Azt beszélik róla, hogy alig serdült ifjúvá, annyira megszerette Berenicét, hogy az utána való epekedés szinte az életét is kiszívta belőle... Én is tudnék így szeretni, Lygia!... Gazdagság, hírnév, hatalom: meddő füst! Hiábavalóság! A gazdag ember talál magánál gazdagabbat, a hírnevet elhomályosítja mások nagyobb híre, a hatalmasat legyőzi a még hatalmasabb... De vajon maga Caesar vagy bármelyik isten érezhet-e nagyobb gyönyörűséget, vagy lehet-e boldogabb, mikor az imádott ajkat csókolja... A szerelem tehát az istenekkel tesz bennünket egyenlőkké, ó, Lygia!...

A leány pedig hallgatta nyugtalanul s egyúttal csodálkozva, mintha görög fuvolát vagy citerát hallgatott volna. Néha úgy érezte, hogy Vinicius valami furcsa dalt énekel, amely beszivárog fülébe, megmozgatja vérét, szívét az aléltság, valami félelem, de egyúttal valami érthetetlen öröm is környékezi... Azt is érezte, hogy az ifjú olyasmit mond neki, ami már előbb is megvolt benne, csak eddig nem tudott róla magának számot adni. Érezte, hogy Vinicius valamit felébreszt, ami eddig szendergett benne, s hogy e pillanatban a ködös álom egyre világosabb, egyre kedvesebb, egyre gyönyörűbb alakot ölt.

Közben a nap már régen átsiklott a Tiberis fölött, s közvetlenül a Ianiculum magaslata fölött függött. Vörös fény hullott a mozdulatlan ciprusokra, s áthatotta az egész levegőt. Lygia mintegy álomból ébredő kék szemét Viniciusra emelte, s amint az ifjú az alkonyati fényben, a szemében remegő könyörgéssel föléje hajolt, most egyszerre szebbnek látta minden más embernél és minden görög és római istennél, akiknek szobrai a szentélyek homlokzatait díszítik. Vinicius pedig ujjaival gyöngéden átfogta a leány kezét, csuklón fölül; s megkérdezte:

- Nem találod-e ki, Lygia, miért mondom ezt neked?

- Nem! - suttogta a leány olyan halkan, hogy Vinicius alig hallotta.

De nem hitt neki, s egyre erősebben vonta maga felé kezét, s egészen a szívére vonta volna, mely a gyönyörű leány által felkorbácsolt érzékektől úgy vert, akár a pöröly, s egyenesen hozzá intézte volna forró szavait, ha a mirtuszokkal szegélyezett ösvényen fel nem tűnik az öreg Aulus, aki közelebb érve, így szólt:

- A nap nyugovóra hajlott, óvakodjatok hát az esti hűvösségtől, és ne tréfáljatok Libitinával...^[65]

- Nem - felelte Vinicius -, eddig még fel sem vettem tógámat, s mégsem éreztem hűvösséget.

- Pedig a nap korongjának már alig fele látszik ki a hegy mögül - felelte a vén harcos. - Bárcsak Szicília enyhe éghajlata volna ez, ahol a nép esténként összegyűlik a piactereken, hogy karban énekelve búcsúzzék a nyugovóra térő Phoebustól.

S feledve, hogy az előbb ő maga óvta őket Libitinától, mesélni kezdett Szicíliáról, ottani birtokairól és terjedelmes gazdaságáról, amelynek szerelmese volt. Elmondta, nemegyszer gondolt már rá, hogy átköltözik Szicíliába, s ott békességben éli le életét. Elég a téli zúzmarából annak, akinek fejét már belepte a dér. A fák még nem hullatják leveleiket, s a város fölött még kegyesen mosolyog az ég, de ha a szőlőskert megsárgul, s az albániai hegyekben leesik a hó, ha az istenek kegyetlen viharokkal látogatják meg Campaniát, akkor, ki tudja, egész háza népével együtt nem költözik-e át csendes falusi fészkébe.

- Volna kedved itt hagyni Rómát, Plautius? - kérdezte Vinicius, hirtelen nyugtalansággal.

- A kedvem már régóta megvan - felelte Aulus -, mert ott nyugodtabb és biztonságosabb az élet.

S ismét magasztalni kezdte kertjeit, nyájait, lombok között rejtőző házát s a kakukkfűvel és csomborral benőtt lankákat, amelyeken a méhek rajai döngenek. De Vinicius oda sem figyelt e bukolikus áradozásra, csak arra gondolt, hogy elveszítheti Lygiát, s egyre Petronius felé nézegetett, mintha tőle remélne segítséget.

Ezalatt Petronius, Pomponia mellett ülve, elgyönyörködött a lenyugvó napban, a kertben és a halastó mellett álldogáló embercsoportban. Fehér ruhájuk a mirtuszok sötét háttere előtt aranyosan ragyogott az esti fényekben. Az égen az alkonypír kezdett bíborszínűvé, majd lilává válni, s az opál minden színárnyalatában játszani. Az égbolt már egészen lila volt. A ciprusok sötét körvonalai még tisztábban látszottak, mint fényes nappal, s emberekre, fákra és az egész kertre ráborult az est békessége.

Petroniust meglepte ez a nyugalom s főleg az emberek békéje. Pomponia, az öreg Aulus, fiuk és Lygia arcában volt valami, amit sosem látott azoknak arcán, akik őt mindennap, jobban mondva minden éjjel körülvették. Volt bennük valami fény, valami megnyugvás, valami derű, s mindez egyenesen abból az életből fakadt, amelyet itt mindnyájan éltek. Kissé csodálkozva gondolt rá, hogy íme, mégis létezhet olyan szépség, olyan gyönyörűség, amelyet ő sohasem kóstolt, noha egész életében a szépséget és gyönyört hajszolta. E gondolatot nem bírván magába fojtani, Pomponiához fordulva így szólt:

- Azt mérlegelem lelkemben, hogy mennyire más a ti világotok, mint az, amelyen a mi Nerónk uralkodik.

Az asszony erre finom arcát az alkonypír felé emelve egyszerűen így felelt:

- A világon nem Nero uralkodik, hanem az Isten.

Pillanatnyi csend állt be. A triclinium közelében az öreg hadvezér, Vinicius, Lygia és a kis Aulus léptei hallatszottak, de mielőtt még odaértek volna, Petronius megkérdezte:

- Tehát te hiszel az istenekben, Pomponia?

- Hiszek az egy, igazságos és mindenható Istenben - felelte Aulus Plautius felesége.

HARMADIK FEJEZET

- Hisz egy mindenható és igazságos Istenben - ismételte meg Petronius, mikor Viniciusszal négyszemközt ismét a gyaloghintóban ült. - Ha az ő Istene mindenható, akkor élet és halál ura, s ha igazságos, akkor igazságosan küldözgeti ránk a halált. De akkor Pomponia miért gyászolja Júliát? Azzal, hogy Júliát gyászolja, elítéli saját istenét. Kénytelen leszek ezt az okoskodást megismételni a mi rőt szakállú majmunk előtt, úgy vélem ugyanis, hogy a dialektikában nem maradok el Socrates mögött. Ami a nőket illeti, egyetértek azzal, hogy mindegyiknek három vagy négy lelke van, de egyiknek sincs értelmes lelke. Elmélkednék Pomponia Senecával vagy Cornutusszal afelett, hogy micsoda is az ő nagy Logosuk... Idéznék meg együttesen Xenophanes, Parmenides, Zeno és Plato szellemét, akik úgy unatkoznak amaz alvilági tájakon, akár a csízek a kalitkában. Én egészen más dologról akartam vele és Plautiusszal beszélni. Az egyiptomi Isis szent hasára! Ha úgy egyenesen megmondtam volna nekik, miért jöttünk, azt hiszem, erényük olyat kondult volna, akár a rézpajzs, ha valaki ráüt a verővel. És nem mertem! Elhiszed, Vinicius, hogy nem mertem?! A páva gyönyörű madár, de borzalmasan rikácsol. Megijedtem a lármától. Választásodat azonban meg kell dicsérnem. Valóságos "rózsaujjú hajnal"... És tudod, mit juttatott még eszembe? A tavaszt! De nem ám a mi itáliai tavaszunkat, ahol alig egy-két almafa borul virágba, s az olajfaligetek éppen olyan szürkék maradnak, mint voltak, hanem azt, amelyiket valamikor Helvetiában láttam, azt a fiatal, friss, világoszöld tavaszt... Ama sápadt Selenére,^[66] nem csodállak, Marcusom, de tudd meg, hogy Dianát szereted, és hogy Aulus meg Pomponia képesek volnának téged darabokra tépni, ahogy annak idején Actaeont széjjeltépték a kutyák.

Vinicius lecsüggesztett fejjel hallgatott egy darabig, majd a vágytól szaggatott hangon szólt:

- Kívántam őt már azelőtt is, de most még jobban kívánom. Mikor kezét megfogtam, mintha tűz áradt volna át rajtam... Magamévá kell őt tennem. Ha Zeus volnék, felhő képében ölelném őt át, mint ahogy Zeus ölelte át Iót, vagy esőként hullanék le reá, mint ahogy ő tette Danaéval. Addig szeretném csókolni a száját, amíg belém fájdulna! Szeretném, ha karjaim között sikoltana. Szeretném megölni Aulust és Pomponiát, őt pedig elragadni, és karomon hazavinni. Ma nem fogok aludni. Megkorbácsoltatom valamelyik rabszolgámat, s hallgatni fogom jajgatását...

- Csillapodj - intette Petronius. - Olyan kedvteléseid vannak, akár a suburrai ácsoknak.

- Mindegy. Meg kell őt szereznem. Hozzád fordultam tanácsért, de ha te nem tudsz rajtam segíteni, majd segítek magamon... Aulus a leányának tekinti Lygiát, miért nézném hát én rabszolgának? Ha nincs más mód, fonja be házam ajtaját, kenje meg farkaszsírral, aztán mint feleségem üljön házi tűzhelyem mellé.

- Csillapodj, ó, consulok tébolyult ivadéka! Nem azért hajtjuk pórázon a barbárokat szekereink után, hogy leányaikat feleségül vegyük. Óvakodj a szélsőségektől. Merítsd ki az egyszerű, becsületes módokat, de magadnak is, nekem is hagyj időt a gondolkozásra. Én is Iuppiter leányának tartottam Chrysothemist, s mégsem vettem feleségül, mint ahogy Nero sem vette feleségül Aktét, hiába fogták rá, hogy Attalos király leánya... Csillapodj... Gondold meg, ha Lygia el akarja hagyni Aulusékat teérted, nem tarthatják őt vissza, de tudd meg azt is, hogy nemcsak te égsz, mert Eros őbenne is tüzet gyújtott... Én láttam, s nekem hinned kell... légy türelemmel. Mindennek megvan a módja, de ma már a kelleténél többet gondolkoztam, s ez fáraszt. Azt azonban megígérem, hogy holnap ismét gondolkozom szerelmeden, s Petronius nem volna Petronius, ha valamiféle módot ki nem találna.

Ismét mindketten elhallgattak - végül kis idő múlva Vinicius most már nyugodtabban szólt:

- Köszönöm, s kívánom, hogy Fortuna legyen hozzád bőkezű.

- Légy türelemmel.

- Hova vitetsz bennünket?

- Chrysothemishez...

- Boldog vagy, hogy tied, akit szeretsz.

- Én? Tudod, mi az, ami Chrysothemisben még szórakoztat? Az, hogy megcsal a tulajdon felszabadított rabszolgámmal, a lantos Theoklesszel, s azt hiszi, hogy nem tudom. Valamikor szerettem, de most szórakoztatnak hazudozásai és ostobasága. Gyere velem hozzá. Ha kacérkodni kezd veled, s borba mártott ujjával betűket ír az asztalra, gondolj rá, hogy nem vagyok féltékeny.

S Chrysothemishez vitették magukat.

De az előtérben Petronius, kezét Vinicius vállára téve, így szólt:

- Várj csak, azt hiszem, megtaláltam a módját.

- Jutalmazzanak meg az istenek...

- Igen. Azt hiszem, ez a mód csalhatatlan. Tudod mit, Marcusom?

- Hallgatlak, Athéném...

- Nos, az isteni Lygia néhány nap múlva házadban fogja élvezni Demeter magvát, a nászlakomát.

- Nagyobb vagy Caesarnál! - kiáltotta Vinicius lelkesen.

NEGYEDIK FEJEZET

S Petronius meg is tartotta ígéretét.

A Chrysothemisnél történt látogatás utáni napon az egész nappalt átaludta ugyan, de este elvitette magát a Palatinusra, ahol bizalmas beszélgetése volt Neróval, s ennek tulajdonítható, hogy harmadnap Plautius háza előtt megjelent egy centurio tíz-egynéhány praetorianus katonával.^[67]

Bizonytalan és rettenetes idők jártak. Az ilyenfajta küldöttek rendszerint egyúttal a halál hírnökei is voltak. Így hát mikor a centurio a kalapáccsal megkoppantotta Aulus házának ajtaját, s az atrium felügyelője jelentette, hogy az előcsarnokban katonák vannak, az egész házban nagy rémület támadt. A család azonnal körülvette az öreg hadvezért, mert abban senki sem kételkedett, hogy mindenekelőtt őt fenyegeti veszedelem, Pomponia átölelte férje nyakát, s teljes erejéből hozzásimult, elkékülő ajkai pedig gyorsan mozogva, halkan mormoltak valamit. Lygia halálsápadt arccal csókolgatta Plautius kezét, a kis Aulus pedig tógájába kapaszkodott - a folyosókról, a szolgálóleányok emeleti szobáiból, a cselédházból és a fürdőből, a bolthajtásos lakásokból, az egész házból tömegesen tódultak oda a rabszolgák és rabszolganők. "Heu, heu, me miserium!"^[68] - kiáltások hangzottak, a nők hangos sírásra fakadtak, némelyek máris arcukat karmolták, s fejükre kendőt borítottak.

Csak a vén hadvezér maradt nyugodt, hiszen évek hosszú során át megszokta, hogy szembenézzen a halállal, csak kurta sasarca keményedett meg, mintha kőbe vésték volna. Kis idő múlva a kiabálást elcsendesítette, s a cselédséget széjjeloszlatta, majd így szólt:

- Eressz, Pomponia. Ha ez életem végét jelenti, lesz időnk elbúcsúzni.

S gyengéden félretolta, az asszony pedig megszólalt:

- Adná Isten, Aulusom, hogy sorsunk közös legyen!

Aztán térdre rogyott, s olyan erős hittel kezdett imádkozni, amilyent csakis egy drága lény féltése adhat.

Aulus átment az atriumba, ahol a centurio várta. Az öreg Gaius Hasta volt, Aulus hajdani alantasa s a brit háborúkban bajtársa.

- Üdv neked, vezér - köszöntötte. - Parancsot és üdvözletet hozok Caesartól, s íme a táblácskák meg a pecsét, annak jeléül, hogy az ő nevében járok.

- Hálás vagyok Caesarnak üdvözléséért, parancsát pedig teljesíteni fogom - felelte Aulus. - Köszöntelek, Hasta, s mondd meg, mily utasítással jössz.

- Aulus Plautius - kezdte Hasta -, Caesar megtudta, hogy házadban lakik a lygiusok királyának leánya, kit ama király még az isteni Claudius életében adott át a rómaiaknak, annak biztosítékául, hogy a lygiusok soha meg nem sértik a birodalom határait. Az isteni Nero hálás neked, ó, vezér, hogy ennyi éven át vendégszerető hajlékot adtál a leánynak házadban, de nem kíván tovább terhelni, ugyanakkor azonban arra is figyelemmel lévén, hogy a leány mint túsz Caesar meg a senatus oltalma alá tartozik, megparancsolja, hogy add ki őt kezembe.

Aulus sokkal inkább katona és edzett férfiú volt, semhogy egy paranccsal szemben fájdalmának adott volna kifejezést, vagy haszontalan panaszkodásra vesztegette volna a szót. Homlokán azonban mégis megjelent egy redő, a hirtelen harag és fájdalom kifejezője. E redő láttára hajdanában reszkettek a britanniai légiók, s Hasta arcára még most is kiült a rémület. Most azonban Aulus Plautius e paranccsal szemben tehetetlennek érezte magát. Kis ideig nézte a táblákat meg a pecsétet, majd tekintetét az öreg centurióra emelve, már nyugodtabban mondta:

- Várj az atriumban, Hasta, míg a túszt megkapod.

S e szavak után átment a ház másik végébe az oecus nevű terembe, ahol Pomponia Graecina, Lygia és a kis Aulus már türelmetlenül és aggódva várták.

- Senkit sem fenyeget sem halál, sem a távoli szigetekre való száműzetés - közölte -, a Caesar küldötte mégis nagy szerencsétlenség hírnöke. Rólad van szó, Lygia.

- Lygiáról? - kiáltotta Pomponia csodálkozva.

- Úgy van - felelte Aulus.

S a leányhoz fordulva, így folytatta:

- Lygia, mint édesgyermekünket neveltünk házunknál, s Pomponia is, én is úgy megszerettünk, mintha saját leányunk lettél volna. De te tudod, hogy nem vagy a mi leányunk. Te túsz vagy, akit nemzeted adott át Rómának, s Caesar oltalma alá tartozol. Íme, Caesar most elvisz tőlünk.

A hadvezér nyugodtan, de szokatlan, furcsa hangon beszélt. Lygia szemhunyorgatva hallgatta, s mintha nem értette volna, miről van szó. Pomponia arca elsápadt, s a folyosóról az oecusba nyíló ajtóban rémült arccal megint megjelentek a rabszolganők.

- Caesar akaratát teljesíteni kell - jelentette ki Aulus.

- Aulus! - kiáltotta Pomponia a leányt átölelve, mintha védelmezni akarná. - Jobb volna neki meghalnia.

Lygia pedig, Pomponia keblére simulva, ismételgette: "Anyám! Anyám!", mert a zokogástól más szó nem jött ki a torkán.

Aulus arcán megint harag és fájdalom tükröződött.

- Ha egyedül állnék a világon - mondta komoran -, élve ki nem adnám őt kezemből, s rokonaim már ma vihetnének értünk áldozatot Iuppiter Liberatornak... De ahhoz nincs jogom, hogy elveszítselek téged és gyermekünket, aki még boldogabb időket érhet... Még ma elmegyek Caesarhoz könyörögni, hogy változtassa meg parancsát. Meghallgat-e, nem tudom. Addig is járj egészséggel, Lygia, s el ne felejtsd, hogy Pomponia is, én is áldottuk a napot, melyen házi tűzhelyünkhöz kerültél.

Azzal kezét a leány fejére tette, de akárhogy is igyekezett nyugalmat erőltetni magára, mikor Lygia feléje fordította könnyben úszó szemét, aztán megragadta kezét, és ajkához szorította, az öreg hadvezér hangjában megrezdült a mélységes atyai fájdalom.

- Ég veled, szívünk öröme és szemünk fényessége! - mondta.

Azzal gyorsan kiment az atriumba, hogy a római férfiúhoz és hadvezérhez méltatlan megindultság erőt ne vehessen rajta.

Közben Pomponia átvezette Lygiát a cubiculumba, s olyan szavakkal próbálta őt megnyugtatni, vigasztalni és lelkét megerősíteni, amelyek igen különösen hangzottak ebben a házban, ahol a szomszédos helyiségben még ott volt a lararium,^[69] melyen az ősök hitéhez hűséges Aulus Plautius buzgón áldozott a házi isteneknek. Íme, itt a megpróbáltatás ideje. Hajdanában Virginius átdöfte tulajdon leánya szívét, hogy megszabadítsa őt Appius kezéből; még régebben Lucretia önként, életével váltotta meg gyalázatát. Caesar háza a gyalázat, a gonoszság és a bűn barlangja. "De mi, Lygia, tudjuk, miért nincs jogunk kezünket magunk ellen emelni!"... Úgy van! Az a törvény, amely alatt mindketten élnek, egészen más, nagyobb és szentebb, s mégis megengedi, hogy védekezzenek a gyalázat meg a gonoszság ellen még akkor is, ha e védekezésért életükkel vagy kínszenvedéssel kellene fizetniük. Aki a romlottság hajlékából is tisztán kerül ki, annál nagyobb az érdeme. A föld is ilyen hajlék, de szerencsére az élet csak egy szempillantás, s feltámadni csak a sírból lehet, amelyen túl már nem Nero uralkodik, hanem az irgalom - s a fájdalom helyett öröm, a könnyek helyett vidámság van.

Aztán magáról kezdett beszélni. Igen! Ő nyugodt, de azért az ő szívében is vannak fájó sebek. Íme, Aulusnak szemén még ott a hályog, még mindig nem áradt reá a világosság forrása. A fiát sem szabad az Igazságban nevelnie. Ha tehát arra gondol, hogy ez így lehet élete végéig, s elérkezik a pillanat, mikor el kell válnia tőlük, az a válás pedig százszorta nagyobb és félelmetesebb, mint az, amely miatt most bánkódnak - fel sem tudja fogni, hogyan lehetne még az égben is boldog nélkülük. S hány éjszakát végigsírt, hányat végigimádkozott már, irgalmat és kegyelmet koldulva. De ő fájdalmát Istennek ajánlja, és vár... és bízik. S most, mikor újabb csapás éri, mikor e szörnyeteg parancsa elszakítja tőle ezt a drága lényt, akit Aulus szemük fényének nevezett, még mindig bízik, mert hiszi, hogy van hatalom, mely Nerónál erősebb, és van irgalom, mely az ő gonoszságánál hatalmasabb.

S még forróbban szorította kebléhez a leány fejecskéjét, az pedig lesiklott lábához, s szemét Pomponia peplumának^[70] redőibe rejtve, hosszú ideig így maradt szótlanul. Mikor végül felemelkedett, arcán már némi nyugalom látszott.

- Sajnállak, anyám, sajnálom atyámat és öcsémet is, de tudom, hogy az ellenállás mit sem használna, sőt mindnyájatokat elvesztene. De azt megígérem, hogy szavaidat sosem felejtem el Caesar házában.

Még egyszer Pomponia nyaka köré fonta karját, s aztán, mikor mind a ketten átmentek az oecusba, mindjárt búcsúzni kezdett a kis Plautiustól; az öreg görögtől, aki tanítójuk volt, majd komornájától, aki valamikor dajkálta, s végül minden rabszolgától.

Az egyik rabszolga, egy tagbaszakadt lygius, akit odahaza Ursusnak neveztek, s aki annak idején Lygia anyjával és vele, valamint a többi cselédséggel került a rómaiak táborába, most Lygia lába elé vetette magát, majd Pomponia térdéhez hajolva könyörgött:

- Ó, domina! Engedjétek meg, hadd menjek el úrnőmmel, hogy szolgáljak neki, s őrizője legyek Caesar házánál.

- Nem a mi rabszolgánk vagy, hanem Lygiáé - felelte Pomponia Graecina -, de beengednek-e Caesar ajtajáig? S mi módon tudsz majd őrködni fölötte?

- Nem tudom, domina, csak annyit tudok, hogy a vas úgy morzsolódik kezemben, akár a fa...

Aulus éppen akkor ért oda, s mikor megtudta, miről van szó, nemhogy ellenezte Ursus kívánságát, hanem kijelentette, hogy nincs is joguk őt visszatartani. Lygiát mint túszt küldik el, mert Caesar követeli - kötelesek tehát vele együtt elküldeni egész kíséretét is, mely szintén Caesar oltalma alá kerül. S odasúgta Pomponiának, hogy kíséret címén annyi rabszolganőt küldhet Lygiával, amennyit jónak lát, mert a centurio nem tagadhatja meg azok átvételét.

Lygia számára volt ebben valami vigasztaló, s Pomponia szintén örült, hogy a maga választotta cselédséggel láthatja el Lygiát. S Ursuson kívül valóban elküldte vele öreg komornáját, a fésüléshez jól értő két cyprusi leányt és két germán fürdető nőt. Választása csupa olyan emberre esett, akik már az új tanok követői voltak, mivel pedig már Ursus is néhány év óta ezt követte, Pomponia számíthatott e cselédség hűségére, s ugyanakkor annak is örült, hogy az igazság magvai immár elhintetnek Caesar házában.

Néhány szót is írt, amelyekkel Lygiát Aktéra, Nero felszabadított rabszolganője oltalmára bízta. Pomponia nem találkozott ugyan vele soha az új tanok híveinek összejövetelein, de azoktól hallotta, hogy Akté sosem tagadja meg tőlük szolgálatait, s hogy buzgó olvasója a tarsusi Pál leveleinek. Egyébként azt is tudta, hogy Nero fiatal szabadosnője örökös szomorúságban él, s hogy egészen más lény, mint Nero háza népének többi tagja, s hogy általában ő a palota jó szelleme.

Hasta vállalta, hogy személyesen adja át a levelet Akténak. Természetesnek tartotta azt is, hogy egy király leánya nem lehet kíséret nélkül, nem okozott tehát nehézséget azok átvételénél, sőt azon csodálkozott, hogy ilyen kevesen vannak. Csak az indulást sürgette, nehogy azzal gyanúsítsák, hogy a parancsot nem teljesítette elég buzgón. Elérkezett a válás órája. Pomponia és Lygia szeme ismét megtelt könnyel; Aulus még egyszer a leány fejére tette kezét, s kis idő múlva a katonák elvitték Lygiát Caesar házába, miközben a kis Aulus, testvére védelmében, kiáltozva kísérte őket, s apró öklével fenyegette a centuriót...

De az öreg hadvezér elkészíttette gyaloghintaját, közben pedig Pomponiával az oecusszal szomszédos pinakothekába^[71] bezárkózva így szólt feleségéhez:

- Hallgass meg, Pomponia. Elmegyek Caesarhoz, bár tudom, hogy hiába, s noha azt is tudom, hogy már Seneca szava sem számít semmit nála, mégis elmegyek Senecához is. Ma többet jelent Sophronius, Tigellinus, Petronius vagy Vatinius... Ami Caesart illeti, lehet, hogy ő sosem hallott a lygius nemzetről, s ha Lygiát mint túszt mégis kikövetelte, ez csak azért van, mert valaki rábeszélte, s hogy ki, azt nem nehéz kitalálni.

Az asszony hirtelen ráemelte tekintetét:

- Petronius?

- Úgy van.

Pillanatnyi csend állt be, aztán a hadvezér így folytatta:

- Íme, mire vezet, ha az ember beenged a házába egy ilyen tisztességtelen és lelkiismeretlen embert. Átkozott legyen a pillanat, mikor Vinicius átlépte házunk küszöbét! Ő hozta ide Petroniust. Jaj Lygiának, mert nem a túsz, hanem az ágyas kell nekik.

S beszéde a haragtól, a tehetetlen dühtől és a nevelt leánya miatti fájdalomtól most még sípolóbb volt, mint máskor. Egy ideig még tusakodott önmagával, s csak összeszorított ökle mutatta, hogy ez a harc milyen nehéz.

- Eddig tiszteltem az isteneket - mondta -, de e pillanatban már úgy vélem, nincsenek istenek a világ felett, csak egy van, egy gonosz, örült szörnyeteg, s a neve Nero.

- Aulus! - kiáltotta Pomponia. - Nero csak egy marék hitvány por az Istenhez képest.

A férfi hosszú léptekkel rótta a pinakotheka mozaikpadlóját. Életében voltak nagy cselekedetek, de hiányoztak a nagy szerencsétlenségek, tehát nem volt hozzájuk szokva. Az öreg katona jobban ragaszkodott Lygiához, mintsem hitte volna, s most nem tudott beletörődni a gondolatba, hogy elvesztette. Ezenfelül megalázottnak érezte magát. Ránehezedett egy kéz, amelyet megvetett, de ugyanakkor érezte, hogy az ő ereje semmi amazéhoz képest.

De mikor végre elnyomta haragját, amely gondolatait megzavarta, így szólt:

- Feltételezem, hogy Petronius nem Caesar számára vette el őt tőlünk, mert nem akarhatja magára vonni Poppaea haragját. Így hát vagy önmaga, vagy Vinicius számára... Ezt még ma megtudom.

S kis idő múlva a gyaloghintó már vitte is a Palatinus felé, Pomponia pedig, magára maradván, a kis Aulushoz sietett, aki egyre sírt testvére után, s egyre Caesart fenyegette.

ÖTÖDIK FEJEZET

Aulus helyesen vélekedett, mikor sejtette, hogy nem juthat be Nero színe elé. Azt a választ kapta, hogy Caesar Terpnos lantjátékos kíséretével énekel, s egyáltalán nem fogad olyanokat, akiket ő maga nem hívatott. Más szavakkal ez azt jelentette, hogy Aulus a jövőben se próbálkozzék hozzá bejutni. Ezzel szemben Seneca, bár lázas beteg volt, illő tisztelettel fogadta az öreg harcost, de mikor végighallgatta dolgát, kesernyésen elmosolyodva így szólt:

- Csak egy jó tanácsot adhatok neked, nemes Plautiusom, soha el ne áruld Caesarnak, hogy szívem átérzi fájdalmadat, s szeretnék rajtad segíteni. Ha ugyanis Nero csak a legcsekélyebb gyanút fogná is ebben a tekintetben, tudd meg, soha többé vissza nem adná neked Lygiát, ha semmi más oka nem volna is erre, mint az, hogy ellenemre tegyen.

Azt is a lelkére kötötte, hogy se Tigellinushoz, se Vatiniushoz, se Vitelliushoz el ne menjen. Pénzzel talán el lehetne érni valamit náluk, az is lehet, Petroniusnak szívesen borsot törnének az orra alá, mert az ő befolyását szeretnék aláásni, de valószínűleg elárulnak Caesarnak, hogy milyen drága Lygia Plautiuséknak, s akkor Nero annál kevésbé adná őt vissza. Azzal a vén bölcs önmagát illető maró gúnnyal folytatta:

- Te hallgattál, Plautiusom, évek hosszú során át hallgattál, s Caesar nem szereti azokat, akik hallgatnak! Hogyan tehetted meg, hogy nem lelkesedtél szépségéért, erényeiért, énekéért, szavalataiért, kocsihajtó művészetéért és verseiért? Hogyan tehetted meg, hogy nem magasztaltad Britannicus halálát, nem mondtál dicsérő szónoklatot az anyagyilkos tiszteletére, s nem fejezted ki jókívánságaidat Octavia megfojtásáért? Nincs meg benned, Aulusom, az a körültekintés, amellyel mi, akik boldogan élünk itt az udvar árnyékában, megfelelő mennyiségben rendelkezünk.

Azzal leakasztotta az övén viselt csuprot, vizet merített az impluvium szökőkútjából, felfrissítette tikkadt ajkait, aztán tovább beszélt:

- Ah, Nerónak hálás szíve van. Szeret téged, mert Rómát szolgáltad, s az ő hírét terjesztetted a világ szélein, s szeret engem is, mert ifjúkorában én voltam a mestere. Látod, ezért tudom, hogy ez a víz nincs megmérgezve, s nyugodtan megihatom. A bor az én házamnál már kevésbé volna biztos, azért, ha szomjas vagy, igyál nyugodtan ebből a vízből. A távoli albai hegyekből jön vízvezetéken, s ha meg akarnák mérgezni, meg kellene mérgezniük Róma minden szökőkútját. Amint látod, lehet még az ember biztonságban is ezen a világon, s lehet nyugodalmas vénsége. Igaz, hogy beteg vagyok, de inkább a lelkem beteg, mint a testem.

S ez igaz is volt. Senecának nem volt meg az a lelkiereje, ami Cornutusnak és Thraseának, élete tehát nem volt egyéb, mint a gazság számára tett engedmények sorozata. Tudta, érezte ő, hogy aki a kitioni Zeno elveit vallja, annak más úton kellett volna haladnia, s ez jobban gyötörte, mint maga a halálfélelem.

De a hadvezér most megszakította e keserű elmélkedés fonalát.

- Nemes Annaeusom - mondta -, tudom, miként fizetett meg neked Caesar azért, hogy ifjú éveiben védőszárnyaid alá vetted. De a gyermek elrablásában Petronius a tettes. Mutass hát nekünk módot vele szemben, mondd meg, ki lehet rá befolyással, s végül magad is vesd latba vele szemben minden ékesszólásod, amennyi csak régi barátságunktól telik.

- Petronius meg én - felelte Seneca - két ellentétes táborba tartozunk. Nem tudom, milyen módon lehetne nála valamit elérni, és senki befolyása alatt nem áll. Könnyen lehet, hogy minden romlottsága ellenére még mindig többet ér, mint azok a latrok, akikkel ma Nero körülveszi magát. De ha arról akarnád meggyőzni, hogy gonosz dolgot cselekedett, az csak haszontalan időpocsékolás volna. Petronius régen elvesztette azt az érzékét, amely a jót a rossztól megkülönbözteti. Bizonyítsd be neki, hogy eljárása rút, s akkor elszégyelli magát. Ha találkozom vele, megmondom neki: "Ez a cselekedet legfeljebb egy szabadoshoz volna méltó." Ha ez nem használ, akkor semmi sem használ.

- Köszönöm ezt is - felelte a hadvezér.

Aztán Viniciushoz vitette magát, aki éppen a vívást gyakorolta házi lanistájával. Aulust vad düh fogta el a látványra, hogy az ifjú milyen nyugodtan végzi vívógyakorlatát, ugyanakkor, mikor a Lygia elleni merényletet elkövették, s alig hullott le a függöny a lanista mögött, haragja keserű szemrehányásokban és szidalmakban tört ki. De Vinicius, megtudván, hogy Lygiát elrabolták, olyan ijesztően elsápadt, hogy Aulus egy pillanatig sem gyanúsíthatta a merényletben való részességgel. Az ifjú homlokát belepte a verejték; vére az első pillanatban szívére szaladt, majd ismét forró hullámként szökött arcába, szeme szikrát szórt, szájából zűrzavaros kérdések törtek fel. A féltékenység és a düh felváltva tépte, mint a vihar. Úgy érezte, hogyha Lygia átlépte Caesar küszöbét, akkor az ő számára egyszer s mindenkorra elveszett, mikor pedig Aulus Petronius nevét említette, az ifjú katona agyán szikraként cikázott át a gyanú, hogy Petronius csúfot űzött belőle, s vagy Caesar új kegyeit akarta kiérdemelni azzal, hogy Lygiát neki ajándékozta, vagy saját magának kívánta őt megtartani. Mert az, hogy valaki, aki Lygiát meglátja, azonnal meg ne kívánja, meg sem fért volna a fejében.

A családjában örökletes lobbanékonyság most elragadta, mint a megbokrosodott csikó, s szinte eszméletétől is megfosztotta.

- Térj haza, vezérem - mondta szaggatottan -, s várj rám... Tudd meg, ha Petronius atyám volna is, megbosszulnám rajta Lygia sérelmét. Térj haza, és várj meg. Nem lesz ő Petroniusé, sem Caesaré.

Ezután összeszorított öklét az atrium szekrényében sorakozó viaszmaszkokra emelve kirobbant:

- E halotti maszkokra! Előbb megölöm őt is, magamat is!

Azzal felugrott, Aulusnak még egyszer odavetette: "Várj rám!" - s mint egy őrült rohant ki az atriumból, egyenesen Petroniushoz, útközben széjjeltaszigálva maga előtt a járókelőket.

Aulus pedig némi reménnyel tért haza. Úgy vélekedett, hogyha Petronius azért vette rá Caesart Lygia elrablására, hogy a leányt aztán átadja Viniciusnak, akkor az ifjú ismét visszahozza hozzájuk. Végül nem csekély megnyugvására szolgált, hogy ha Lygiát nem is lehet megmenteni, legalább megbosszulják, s halála megóvja a gyalázattól. Hitte, hogy Vinicius mindent megtesz, amit megígért. Látta veszett dühét, s ismerte egész nemzetségének lobbanékonyságát. Ő maga, bár úgy szerette Lygiát, mintha édesapja lett volna, inkább megölte volna őt, hogysem átengedje Caesarnak, s ha nem lett volna tekintettel fiára, családjuk utolsó sarjára, valóban meg is tette volna. Aulus katona volt, s a sztoikusokról csak éppen hogy hallott valamit, de jelleme nem volt valami messze tőlük, s felfogásához, büszkeségéhez bizonyára közelebb állt a halál, mint a gyalázat.

Hazaérve megnyugtatta Pomponiát, beleoltotta saját reménységét, s mindketten várták a Viniciustól érkező híreket. Néha, mikor az atriumban valamelyik rabszolga léptei koppantak, azt hitték, talán Vinicius hozza már vissza szeretett gyermeküket, s készek lettek volna lelkük mélyéből megáldani mindkettőjüket. De az idő múlt, hír pedig nem érkezett. Csak estenden koppant a kalapács a kapun.

Kis idő múlva belépett egy rabszolga, s levelet adott át Aulusnak. A vén hadvezér szerette kimutatni, hogy uralkodik magán, a levelet mégis kissé remegő kézzel vette át, s olyan mohón olvasta, mintha mindnyájuk sorsa függött volna tőle.

Arca egyszerre elborult, mintha egy elsuhanó felhő árnyéka esett volna rá.

- Olvasd - mondta, Pomponiához fordulva.

Pomponia átvette a levelet, s a következőket olvasta:

"Marcus Vinicius üdvözletét küldi Aulus Plautiusnak. Ami történt, az Caesar akaratából történt, ez előtt pedig hajtsatok fejet, miként Petronius és én is fejet hajtunk."

Aztán hosszú csend következett.

HATODIK FEJEZET

Petronius otthon volt. Az ajtónálló nem merte feltartóztatni Viniciust, aki viharként tört be az atriumba, s megtudván, hogy a ház urát a bibliothekában kell keresnie, ugyanazzal a lendülettel rohant a könyvtárba. Petroniust ott találta, éppen írt. Vinicius kikapta a nádvesszőt kezéből, és összetörve a földre dobta, aztán ujjait nagybátyja karjába mélyesztve, egyre közelebb hajolt arcához, s rekedtes hangon kérdezte:

- Hol van ő? Mit tettél vele?

De egyszerre csodálatos dolog történt. Íme, a karcsú, elnőiesedett Petronius megragadta a fiatal atléta kezét, melynek ujjai karjába mélyedtek, majd a másikat is elkapta, s mind a kettőt fél kezében tartva, vaskapocsként szorította össze, majd így szólt:

- Én csak reggelenként vagyok ügyefogyott, estefelé visszanyerem régi rugalmasságomat. Próbáld meg kiszabadítani magad. Úgy látszik, tornára valami takács, illemre pedig kovács tanított.

Arcán még harag sem látszott, csak a szemében villant meg az erély és bátorság bágyadt lángocskája. Kis idő múlva eleresztette Vinicius kezét. Az ifjú megalázva, megszégyenülten, dühösen állt előtte.

- Acélkezed van - sziszegte -, de az alvilág minden istenére esküszöm, ha elárultál, torkodba mártom késemet, akár Caesar házában is.

- Beszélgessünk nyugodtan - felelte Petronius. - Amint látod, az acél erősebb a vasnál, s noha a te fél karodból kitelnék az én két karom, nem kell tőled félnem. Ellenben fájlalom ezt az otrombaságot, s ha az emberi hálátlanságon még csodálkozni tudnék, a tieden csodálkoznék.

- Hol van Lygia?

- A bordélyházban, vagyis Caesar palotájában.

- Petronius!

- Csillapodj, és ülj le. Két dolgot kértem Caesartól, s ő meg is ígérte: hogy hozassa el Lygiát Aulusék házából, s hogy adja át neked. Nincs véletlenül valami kés tógád redői között? Csak rajta, döfd belém. De azt ajánlom, várj néhány napig, mert téged börtönbe zárnának, s Lygia nagyon unná magát a házadban.

Csend lett. Vinicius egy darabig álmélkodva nézett Petroniusra, aztán megszólalt:

- Bocsáss meg. Szeretem Lygiát, s ez megzavarja érzékeimet.

- Csodálj meg, Marcusom. Tegnapelőtt így szóltam Caesarhoz: "Unokaöcsém úgy beleszeretett egy vérszegény leánykába, aki Aulusnál nevelkedik, hogy háza már valóságos gőzfürdő a sóhajoktól. Te, Caesar, mondtam, meg én, akik tudjuk, mi az igazi szépség, ezer sestertiust sem adnánk érte, de a fiú mindig is bolond volt, akár egy bográcsláb, most azonban végképp megbolondult."

- Petronius!

- Ha nem hiszed, hogy ezt azért mondtam, mert Lygiát akartam biztosítani, akkor kész vagyok elhinni, hogy igazat mondtam. Elhitettem a Rőtszakállúval, hogy egy olyan esztéta, mint ő, nem láthat szépséget abban a lányban, s Nero, aki mind ez ideig csak az én szememmel mer nézni, nem is fogja őt szépnek látni, márpedig ha nem látja annak, akkor meg sem kívánja. Szükséges volt pórázra fognunk a majmot, s így biztosítanunk magunkat ellene. Most aztán nem ő fogja megismerni Lygia valódi szépségét, hanem Poppaea, s igyekezni fog őt minél hamarább eltávolítani a palotából. Én pedig csak úgy mellesleg vetettem oda a Rőtszakállúnak: "Hozasd el Lygiát, s add oda Viniciusnak! Jogod van hozzá, mert a leány túsz. S ha ezt megteszed, egyúttal Aulusnak is borsot törsz az orra alá." És beleegyezett. Nem is volt semmi oka arra, hogy bele ne egyezzék, hiszen alkalmat adtam neki, hogy tisztességes embereknek bosszúságot okozzon. Téged tesznek meg a túsz hivatalos őrévé, a kezedbe adják ezt a lygius kincset, te pedig mint a harcias lygiusok szövetségese s ugyanakkor Caesar hűséges szolgája, nemcsak el nem fecséreled ezt a kincset, hanem gondoskodol róla, hogy meg is szaporodjék. Caesar a külszín megóvása végett néhány napig a palotában tartja, aztán átküldi insuládba, te szerencsefi!

- Igaz lehet ez? S nem fenyegeti semmi Caesar házában?

- Ha végleg oda kellene költöznie, Poppaea beszélne róla egy-két szót Locustával, de néhány napig semmi sem fenyegeti. Caesar palotájában tízezer ember él. Nero esetleg meg sem látja, annyival is kevésbé, mert mindent teljesen rám bízott, olyannyira, hogy az imént volt itt a centurio, s jelentette, hogy a leányt átkísérte a palotába, s átadta Akténak. Jó lélek ez az Akté, azért adattam át neki Lygiát. Pomponia Graecinának nyilván szintén ez a véleménye, mert levelet írt neki. Holnap lakoma van Nerónál, már biztosítottam a helyedet Lygia mellett.

- Gaiusom, bocsásd meg hevességemet - kérte Vinicius. Azt hittem, a magad vagy Caesar számára raboltattad el őt.

- Hevességedet megbocsáthatom, de pórias viselkedésedet, otromba ordítozásodat és a morajátékosokra emlékeztető hangodat már nehéz volna megbocsátanom. Ezt nem szeretem. Marcusom, ettől óvakodj. Tudd meg, hogy Caesar kerítője Tigellinus, s tudd meg azt is, hogy ha a leányt magamnak akartam volna megszerezni, akkor most egyenesen a szemedbe mondanám: "Elveszem tőled Lygiát, Vinicius, s mindaddig magamnál tartom, amíg meg nem unom."

Azzal dióbarna szemének hűvös, vakmerő tekintetét egyenesen Vinicius szemébe fúrta, mitől az ifjú most már végleg megzavarodott.

- Én vagyok a hibás - ismerte be. - Te jó és nemes lelkű vagy, egész lelkemből köszönöm. Csak még egy kérdést engedj meg. Miért nem küldötted Lygiát egyenesen az én házamba?

- Mert Caesar szereti megőrizni a látszatot. Rómában beszélni fognak a dologról, mivel pedig Lygiát mint túszt vittük el, így hát mindaddig Caesar palotájában marad, amíg a szóbeszéd tart. Aztán csendben elküldik őt hozzád, s az egész dolognak vége lesz. A Rőtszakállú egy gyáva kutya. Tudja, hogy korlátlan hatalma van, s mégis minden apró bakugrásának megfelelő külszínt igyekszik adni. Lecsillapodtál már annyira, hogy egy kicsit elfilozofálgassunk? Magam is nemegyszer elgondolkoztam, miért van az, hogy a gaztett, ha olyan hatalmas is, mint Caesar, s teljesen bizonyos abban, hogy büntetlen marad, mint ő, mégis mindig igyekszik a jogosság, az igazságosság és az erényesség színezetét biztosítani magának?... Mire való ez a fáradozás? A testvér-, anya- és feleséggyilkosság szerintem méltó lehet egy ázsiai kiskirályhoz, de a római Caesarhoz nem; ha azonban velem esnék meg az ilyesmi, én ugyan nem írnék mentegetőző levelet a senatusnak... Nero pedig ír, Nero keresi a látszatot, mert Nero gyáva. Tiberius azonban nem volt gyáva, s mégis minden gonosztettére igyekezett magyarázatot találni. Miért van ez így? Micsoda furcsa, ösztönös hódolata ez a gaztettnek az erény előtt? S tudod, mit gondolok? Azt, hogy ez azért van, mert a gaztett rút, az erény pedig szép. Ergo az igazi esztéta egyúttal erényes ember is. Ergo én erényes ember vagyok. Ma áldoznom kell némi borocskát Protagoras, Prodikos és Gorgias szellemének. Kiderül, hogy a szofistának is vehetjük valami hasznát. Figyelj, mert még tovább beszélek. Elvettem Lygiát Auluséktól, hogy neked adjam. Rendben van. De Lysippus pompás szoborcsoportot faragna belőletek. Mind a ketten szépek vagytok, így tehát az én cselekedetem is szép, ha pedig szép, nem lehet rossz. Ide nézz, Marcusom, íme, előtted ül a Petroniusban testet öltött erény! Ha Aristides élne, ide kellene jönnie, s száz minát kellene nekem felajánlania, hogy tartsak neki egy rövid előadást az erényről.

De Viniciust a valóság jobban érdekelte, mint az erényről szóló előadás, tehát így szólt:

- Holnap meglátom Lygiát, azután ott lesz a házamban mindennap, folyton, mindhalálig.

- Neked ott lesz Lygia, nekem meg Aulus a nyakamon. Rám hozza minden föld alatti isten bosszúját. De legalább előbb leckét venne az a vadállat a rendes szavalásból... Ő azonban szidni fog, mint az ajtónállóm a klienseimet, akit különben ezért falura küldtem ergastulumba.^[72]

- Aulus nálam járt, megígértem neki, hogy hírt küldök Lygiáról.

- Írd meg neki, hogy az "isteni" Caesar akarata a legfőbb törvény, s hogy első fiadat Aulusnak fogják hívni. Kell az öregnek valami mézesmadzag. Én képes vagyok megkérni a Rőtszakállút, hogy hívja meg a holnapi lakomára. Hadd látna téged a tricliniumban Lygia mellett.

- Ne tedd - kérte Vinicius. - Én mégiscsak sajnálom őket, különösen Pomponiát.

S leült, hogy megírja ama levelet, mely végső reményétől is megfosztotta az öreg hadvezért.