Keresés ebben a blogban

Betöltés...

Tollforgató Irodalmi Lap Blog

Válogatások az Internetről.

A blogban pályázatokról, rendezvényekről, és hirdetésekről tájékozódhat, valamint zenét hallgathat, videót nézhet, és az interneten megjelent hivatalos műveket olvasgathatja. Ha folytatni akarja a mű olvasását, akkor kattintson a szöveg címére!

Az alsó sávban weboldalakat, videósávot, és híroldalakat talál!

A fő oldalunkat itt találhatja:

Az alkotásokat a tollforgato.lap@gmail.com és a tollforgato.lapcsoport@gmail.com címre várom! Köszönöm, hogy megtiszteled az olvasóidat az alkotásokkal, a türelmeddel és a tanításaiddal!

Keresd meg a jobb oldalon a rejtett linkű, vagy lent a középen látható Chat-falat! Beszélgess, vitatkozz irodalomról, művészetről, történelemről, régészetről, vagy írástörténetről, logikáról, másról oldalainkon!


Új aloldalaink nyíltak:

Látogass el új blogunkra is!


A fiók nem Adsense fiók, támogatókat keresek!

2010. december 30., csütörtök

GOETHE - FAUST

GOETHE

FAUST


Fordította:
Jékely Zoltán
Kálnoky László



TARTALOM

AJÁNLÁS
ELŐJÁTÉK A SZÍNPADON
ÉGI PROLÓGUS

A TRAGÉDIA ELSŐ RÉSZE

ÉJSZAKA
A VÁROSKAPU ELŐTT
PARASZTOK A HÁRS ALATT
DOLGOZÓSZOBA
DOLGOZÓSZOBA
AUERBACH PINCÉJE LIPCSÉBEN
BOSZORKÁNYKONYHA
UTCA
ESTE
SÉTAÚT
A SZOMSZÉDASSZONY HÁZA
UTCA
KERT
KERTI HÁZIKÓ
ERDŐ, BARLANG
MARGIT SZOBÁJA
MÁRTA KERTJE
A KÚTNÁL
TORONYFAL
ÉJSZAKA
DÓM
BOSZORKÁNYSZOMBAT
BOSZORKÁNYSZOMBAT-ÉJI ÁLOM VAGY OBERON ÉS TITÁNIA ARANYLAKODALMA
BORÚS NAP, MEZŐ
ÉJ, NYÍLT MEZŐ
TÖMLÖC

A TRAGÉDIA MÁSODIK RÉSZE

ELSŐ FELVONÁS

KIES TÁJÉK
CSÁSZÁRI PALOTA - TRÓNTEREM
TÁGAS TEREM OLDALSZÁRNYAKKAL
DÍSZKERT
SÖTÉT OSZLOPCSARNOK
FÉNYESEN KIVILÁGÍTOTT TERMEK
LOVAGTEREM

MÁSODIK FELVONÁS

MAGAS BOLTHAJTÁSÚ, KESKENY GÓTIKUS SZOBA
VEGYKONYHA
KLASSZIKUS BOSZORKÁNYSZOMBAT PHARSZALOSZI MEZŐK
A FELSŐ PÉNEIOSZNÁL
AZ ALSÓ PÉNEIOSZNÁL
A FELSŐ PÉNEIOSZNÁL, MINT AZELŐTT
AZ ÉGEI-TENGER SZIKLÁS ÖBLEI

HARMADIK FELVONÁS

SPÁRTÁBAN, MENELAOSZ PALOTÁJA ELŐTT
BELSŐ VÁRUDVAR
A SZÍNTÉR TELJESEN MEGVÁLTOZIK

NEGYEDIK FELVONÁS

MAGAS HEGYSÉG
AZ ELŐHEGYSÉGBEN
AZ ELLENCSÁSZÁR SÁTRA

ÖTÖDIK FELVONÁS

NYÍLT VIDÉK
PALOTA
KOROMSÖTÉT ÉJSZAKA
ÉJFÉL
A PALOTA NAGY ELŐUDVARA
SÍRBATÉTEL
HEGYSZAKADÉKOK



AJÁNLÁS


Közelgetek hát újra, kósza árnyak,
kik hajdan már feltüntetek nekem.
Ezúttal vajha megragadhatnálak?
Ily próbára alkalmas még szívem?
Hogy áradtok felém! Nos, jól van hát, csak
tóduljatok köd- s gőzből körülem;
keblem ifjonti lángja újralobban
varázst lehellő vonulásotokban.

Víg órák képe száll fel népetekkel,
s lelkem hány drága árnyat újralát;
s féligfakult, ó mondaként dereng fel
első szerelem, első jóbarát.
Újul a bú, s feljajdul újra egyszer
útvesztős életünk ellen a vád,
s a jókat hívja, kik vidám időkben
rútul csalódva tüntek el előlem.

A lelkekhez már el nem ér ez ének,
kiknek elejét zengtem valaha.
A jóbaráti kör rég szerteszéledt
s az első visszhang, ah, rég szállt tova.
Fájdalmam ismeretlen tömegé lett,
de tapsuk csak szivemnek ostora,
s ki dalomnak örül, ha még néhány van,
és él: bolyong szétszórtan a világban.

S rég nem tapasztalt vágy fog el e percben
a halk, komoly szellemvilág iránt,
s bizonytalan hangszínnel, íme, lebben
a rezge dal eolhárfa gyanánt,
megborzadok, könny könnyet ér szememben,
enyhültnek érzi zord szívem magát;
amim van, messze minden földi jószág,
s ami eltünt, az lesz már nekem valóság.


ELŐJÁTÉK A SZÍNPADON

Igazgató, költő, komédiás

IGAZGATÓ
Ti ketten, kik személyemér'
helytálltatok minden csapásban,
mondjátok, a német hazákban
vállalkozásunk mit igér?
Minden vágyam szolgálni a tömegnek,
már csak azért is, mert él s élni hagy.
A színpad áll; a deszkák felverettek,
s közönségünk ünneplő kedve nagy.
Még szenvtelen s felvont szemölddel űlnek,
ám szívesen csodálkoznak, örülnek.
Tudom, mitől elégül meg e nép,
de nem valék ily kínban soha, mint ma:
fogalmuk sincs, hogy mi a jó, a szép,
de rém sokat olvastak összevissza.
Mit kezdjünk hát, hogy eredeti, friss
legyen minden s vidám velősen is?
Mert kedvesebb látványa nincs szememnek,
mint amikor bódénk felé rohan
hömpölygő áradatja a tömegnek,
s tipródik, mint az égi kapuban,
fényes nappal, négy óra tájban,
pénztárig lökdösi elő magát,
s mint inség idején, a pékbolt ajtajában,
majd kitöri a jegyért a nyakát.
Ily tarka néppel ekkora csodát a
költő tehet: barátom, tedd te máma!

KÖLTŐ
Ó, mért beszélsz nekem színes tömegről,
melynek láttán a szellem menekül!
Tarts távol a kavargó tömkelegtől,
mely örvényébe ránt kegyetlenül!
Inkább a mennyek csendjébe vezess föl,
a költő szent örömmel ott hevül,
hol szerelem s barátság lelki titkát
isten-kezek teremtik s gyámolítják.

Ó, min a lelkem mélye ott örülhet,
s rebegve mond ki szégyenlős ajak,
gyarlót csak úgy, miként jólsikerültet
megfojthat egy goromba pillanat.
Van úgy, hogy csak mit évek soka szűr meg,
az a tökéletes ép változat.
Álcsillogás a pillanat szülötte;
őrzi a jót az utókor örökre.

KOMÉDIÁS
Utókor! Már az is bosszant, ha hallom!
Teszem, ha erről kellene szavalnom:
kicsúfolhatnám a jelent?
Mert erre vár, s meg kell hogy kapja máma.
Magamfajta legény és tudománya
valamit mégis csak jelent!
Ki könnyű szóval érteti magát,
közönségünk kedvétől mit se tartson,
sőt lesse még nagyobb hadát,
hogy még tágabb körökre hasson.
Csak bátran fel! Te adj útmutatást,
vesd el a képzelet minden koloncát,
működjék szenvedély, érzés, tudás
s, ezt jól jegyezd meg: egy adag bolondság!

IGAZGATÓ
Főképpen sok cselekvést vígy bele!
Éhes szemnek ez az eledele.
Ha akkora előttük a kavargás,
hogy lélegzetük is már-már eláll,
ne félj, széltében diadalt arattál, s
a publikum szerzőért kiabál.
A tömeget tömeggel nyerheted meg,
ki-ki lel abban magának valót.
Aki sokat hoz, az hoz mindeneknek
holmi egyéni kis útravalót.
S ha már darab, tálald is sok darabban!
Sikert hoz majd ragout-alakban!
Oly könnyen add, amint megalkotod.
Mit érsz vele, ha egészben adod?
A publikum izekre szedi nyomban.

KÖLTŐ
Hát ti nem érzitek, e mesterség be rút,
s hogy igazi művészhez nem találhat!
Lám, nálatok minden hazug
fércmunka már mint műszabály hat.

IGAZGATÓ
E becsmérlés engem cseppet se sért:
mert aki a sikerhez ért,
alkalmas eszközt vesz kezébe.
Puha fát vágsz, gondold meg idejébe',
vizsgáld meg, kiknek is dalolsz,
ha olyikat unalma hoz,
más meg ebéd után jő, jóllakottan,
s mi legkivált utálatos,
nem egy jól elmerült a hirlapokban.
Könnyelmün jönnek ők, akár a maskarádra,
sarkukra kandiság rak szárnyakat;
legszebb ruhában itt páváskodik a dáma,
s játszik, pedig gázsit se kap.
Mit képzelegsz költői trónusodban?
S a teltház mégis mért öröm neked?
Vizsgáld meg pártfogóid gondosabban!
Fele ripők, fele rideg.
Színház után ez jó kártyát remél,
ringyójával vad éjszakát a másik.
Gyötörni hát ilyen ügyér'
szelíd Múzsád: nem balgaság itt?
Ezért mondom tehát: többet s tarkábbat adj,
a célod el így sohase véted,
szédítsd, bolondítsd el a népet,
jóllakatni nagy feladat -
Mi ért utól? Mámor? vagy bú keserve?

KÖLTŐ
Eredj s magadnak más szolgát keress!
Hogy kedvedért a költő legnemesb,
természetadta emberi jogát
megrendelésre rútul dobra verje?
Vajon mivel hat a szivekre?
S mivel győzné le elemek hadát?
Nem az összhanggal-é, mely kebléből fakadt,
s szivébe vonz egész világokat -?
Míg a természet únott forgatással
orsóra készti örök fonalát,
s minden lény civakodó sokasága
hallatja vad hangzavarát,
az ős, változhatatlan áradatba
ki oszt életteremtő lüktetést?
S a részecskéket egésszé avatva,
ki fogja szép akkordba az Egészt?
Viharrá érzelmét ki bokrosítja?
A Nap nyugtának jelképet ki ad?
Tavasz virágcsodáit ki hajítja
az útra, hol szerelme elhalad?
S bérül ki fon a méltó alkotásra
silány lombból koszorút, ha nem ő?
S mi hat fel az Olümposz magasára?
A költőben ható embererő!

KOMÉDIÁS
Elő hát ama szép erővel,
tomboljon hát költői hővel,
akárcsak holmi szerelmi kaland!
Az ember sündörög, eped, marad,
s csapdába csalják észrevétlen;
öröme nő, aztán keserű lében
fürdik. A büntetés bizony kemény -
s még magához se tér, már kész is a regény.
Nekünk ily mű szükséges éppen!
Csak nyúlj le az emberéletbe mélyen!
Mind éli, ám kevésnek érdemes -
de - bárhová nyúlsz, mindig érdekes!
Színes képek közt kis világot,
sok tévedést, csepp igazságot:
s kész a legpompásabb ital,
melytől mindenki friss és fiatal.
Sereglik már az ifjúság virága
darabodhoz s kinyilatkoztatást vár,
bús táplálékot gyöngéd hajlamára
mindegyikük a művedben talál már.
Hol egyik, hol másik rendül bele,
s mind látják: szívük mivel van tele.
Egyformán képesek még sírni és kacagni,
káprázat kell nekik, s tetszik a lendület.
Ki kész van, már azon nincs mit faragni;
a készülőkben sok a köszönet!

KÖLTŐ
Hozd vissza hát eltünt időmet,
midőn szivem ily zsenge volt,
s bennem folyvást vers-újszülöttek
bő csermelye buzgott-dalolt,
világom még ködben kerengett,
minden bimbó csodát igért,
s téptem virágok tengerét,
hol völgyeinkben árja lengett.
Semmim se volt - s volt mindenem,
csalódás-vágy, s igazság-szerelem.
Szilaj vágyaknak birodalmát,
a boldog-sajgó poklot add,
gyűlölség, szerelem hatalmát,
add vissza ifjuságomat!

KOMÉDIÁS
Akkor szükséges ifjuságod, cimborám,
ha ellenség szorít a harcban;
vagy, ha szerelmetes leány
lóg telhetetlenül nyakadban.
Ha a sebes versenyfutás
pálmája int a messzi célban,
vagy ha szilaj körtánc után
borozni kell félig aléltan.
De megzendítni régi húrt
bátor és bájdús dalra fogva,
s ha benn egy titkos cél kigyult,
megindulni felé csapongva -
öreg urak, ti dolgotok,
tiszteletünk ezért cseppet se csappan.
Gyermekké tenni nem a kor szokott:
még úgy talál reánk gyermek-alakban.

IGAZGATÓ
Elég volt már a szalmacséplés,
hadd lássak végre tetteket;
míg tart e cifra szó-fecsérlés,
hasznost alig remélhetek.
Hát fontos ihletről beszélned?
A tétovát nem szállja meg;
ha magadat költőnek érzed,
fogd hámba a költészetet.
Most már tudod, miként tekints ránk,
s hogy tüzes italokat innánk:
kezdd főzni hát, egymás után!
Ha nem teszed ma, nem fogod holnap se tán;
munkádból egy napot se hagy ki,
s ne átalld a kínálkozót
elszántan üstökön ragadni:
kezedből nem tud elszaladni,
s mert kénytelen rá, hatni fog.
Tudod: azt próbál ki-ki német
színeinket, amit lehet.
Ezért hát ne kiméljetek
ma itt se díszletet, se gépet!
Kápráztasson a kis s nagy égibolt,
szórj csillagot teli marokkal;
van itt tűz, víz, kőszikla, hold,
madarakkal s vadállatokkal.
Nos, szűk deszkáinkon éld újra át
a Teremtés minden diadalát,
s vonulj, óvatosan loholva,
az égből földön által a pokolba!


ÉGI PROLÓGUS

Az Úr, a mennyei seregek, később Mefisztó, a három arkangyal előlép

RÁFÁEL
Szférái közt most s mindkörökre
zengi a Nap versenydalát
s a megszabott pályán dörögve
fejezi be rohanatát.
Angyalnak tőle van hatalma,
ám ez előttük is titok.
Megfoghatatlan birodalma
az első nap fényén ragyog.

GÁBOR
Megfoghatatlan gyorsasággal
forog-gördül a Föld-remek;
édeni fényét vak homállyal,
sötét éjjel cseréli meg:
a tenger széles áradásban
szirtek mélyéből hány habot,
a tenger, szirt örök gyorsaságban
a szférákban tovább forog.

MIHÁLY
Viharok versenyt szántogatják
parttól-vizig kegyetlenül,
s hatásuk roppant láncolatját
fonják reá körös-körül.
Mennykő elé tüzes cikázás
felvillanó ösvényt hasít,
s követeid, Uram, csodálják
Napod szép változásait.

MINDHÁRMAN
Angyaloknak te adsz hatalmat,
bár lényed nékik is titok,
s megfoghatatlan birodalmad
az első nap fényén ragyog.

MEFISZTÓ
Most, hogy ismét közelgesz, ó, Uram,
megkérdezendő, kettőnk dolga mint van,
mert hajdanán szerettél, úgy tudom,
itt láthatsz engem is csapatjaidban.
Bocsáss meg, én nem értek nagy szavakhoz,
ha mégúgy csúfol is az égi nép;
s pátoszomon lehetne jót kacagnod,
ha ettől el nem szoktál volna rég.
Napról, világokról hát nem beszélek,
csak nézem a gyötrődő földi népet.
A föld kisistene nem változik nagyon
és épp olyan fura, mint az első napon.
Szegény egy kissé jobban élne,
ha el nem ámítottad volna égi fénnyel.
Ezt hívja észnek, csak hogy általa
még állatibb legyen, mint állata.
Engedj meg, ez a földi istenecske
olyan, mint ama hosszúlábú szöcske
mely szállva szökdös s szökve száll,
s a fűben örökegy dalt hangicsál.
S ha még csupán a fű közt kuporogna!
Ám orrát beüti minden mocsokba.

AZ ÚR
Egyébről nem tudsz most se szólni?
Vádolni jársz és panaszolni?
A Földön jó neked nem is terem?

MEFISZTÓ
Nem! Ott, Uram, bizony minden csak gyötrelem.
Az emberek jaja sziven üt néha szörnyen,
szegényeket még én is mért gyötörjem?

AZ ÚR
S Faust? Ismered?

MEFISZTÓ
A doktort?

AZ ÚR
Ő a szolgám!

MEFISZTÓ
Az ám! Szolgál is téged furcsa kedvvel.
Nem él földi itallal-élelemmel.
Távolba űzi gerjedelme,
bolond ugyan, de félig tudatos:
az ég minden csillagját követelve,
a föld minden kéjére áhitoz,
de sem távolban, sem közelben
nincs mi megnyugtatná e holdkórost.

AZ ÚR
Ha szolgálatja most még tétova,
majd kivezérlem őt a tisztaságba.
Kertész is tudja, hogyha zöld a fa,
virágot s termést hoz jövőre ága.

MEFISZTÓ
Őt elveszíted! Mersz velem fogadni?
Feltétlenül veszítenél,
ha hagynád útamon haladni.

AZ ÚR
Ameddig ő a földön él,
vezetned meg nem tiltom addig.
Tévelyg az ember, míg remél.

MEFISZTÓ
Köszönöm; hisz holtakkal eddig
szivesen úgyse kezdegettem.
Legfőképpen a telt, piros orcát szerettem.
Holttest elől magamfajta kitér!
Úgy volnánk mint a macska s az egér.

AZ ÚR
Jól van, legyen, neked hagyom hát!
Kútfejétől e lelket messze vond,
s ha körmeid jól megragadták,
vezesd magaddal útadon;
de majd ismerd be és el ne hazudd:
az igaz ember bárhogy is hibázik,
nagyon jól tudja, mely az igaz út.

MEFISZTÓ
Hát jó! S meglásd, nem tart sokáig.
Nyerésemben nem kétkedem parányit.
S ha ez majd célomhoz irányit,
hadd, hogy diadalom teljes legyen!
Port faljon ő, s jókedvűen,
követvén kígyó nénikém szokásit.

AZ ÚR
S még akkor is elébem állhatsz;
sosem gyűlöltem fajtád, tudod azt,
minden lelke közül a tagadásnak
még legkevésbé úntam a ravaszt.
Mert könnyen lankad el az ember munka láttán,
tétlen nyugalmat gyorsan megszeret;
ezért mellé oly társat rendelek,
ki buzdít, hajt s forgódik, mint a Sátán.
De igazi istenfiak, ti,
hadd tudjatok az élő Szépségen vigadni!
Kedves aklába zárjon bennetek
a születő örökkön élve, hatva,
s mindent, mi imbolygó képként lebeg,
rögzítsetek megálló gondolatba.

Az ég bezárul, az arkangyalok elszélednek

MEFISZTÓ
(egyedül) Nem árt olykor látnom az Öreget:
szakítni véle: szinte félek.
Ilyen nagyúrtól szép cselekedet,
hogy az Ördöggel emberül beszélget.


A TRAGÉDIA ELSŐ RÉSZE



ÉJSZAKA

Magas boltozatú, keskeny gótikus szoba.
Faust az írópolc előtti székben nyugtalanul ül

FAUST
Ó jaj, a filozófiát,
a jog- s az orvostudományt
és - haj - a teológiát:
mind buzgón búvároltam át.
S most mégis így állok, tudatlan,
mint amikor munkába fogtam.
Címem magiszter, sőt több: doktor úr,
s tíz éve már, hogy álnokul,
orránál fogva vezetgetem
egész tanítványseregem -
s látom, semmit sem tudhatunk mi!
Ettől fog szívem elhamuhodni.
Bár jártasabb volnék egynémely gazoknál,
orvos-, professzor-, írók-, papoknál.
Szorongás, kétely engem nem gyötörget,
s nem félelmes a Pokol, sem az Ördög
minden örömtől-fosztottságom innét:
nem hiszem, tudnék valamit is még,
s azt sem, hogy tanítani tudnám
az embert, térítvén s megjavítván.
Aztán meg se pénz, se vagyon,
se hír, se földi hatalom.
Így élni már eb sem kívánna,
ezért adtam fejem a mágiára,
hogy szellem-száj, szellem-erő
nem egy titkát tárná elő,
s ne kelljen izzadván beszélnem
arról, amit nem értek én sem;
s miktől együtt van a világ,
megismerjek minden csodát,
s mint már titkos erőkre látó,
ne legyek többé betűrágó.
Ó, vajha hánytorgásaim
utólszor látnád, Holdvilág,
te, ki oly sok éjfélen át
tekingetél e polcra ím,
majd könyvek és papír felett,
orcád, bús társam, megjelent.
Ah, bár inkább hegy tetején
járhatnék fényed szőnyegén,
szállnék barlangba szellemekkel,
vagy réten, ha fényed ott dereng fel,
s a tudomány dohát ledobva
éppé fürödném harmatodba'!

Jaj, ebben az elátkozott
odúban meddig kuksolok?
Ide az ég szent fénye is
festett ablakszemen esik.
Tetőig ér a könyvrakás,
mit féreg rág s a por elás,
s füstös papírlapok fedik
falát a mennyezetig.
S a sok polc lombikkal tele:
tudásom minden számszere
s az ősök limloma kivált -
világod ihol! Micsoda világ!
S aztán még kérded, hogy szived
melledben mélyen mért sajog?
S mik szegik életkedvedet,
mily érthetetlen bánatok?
Az élő természet helyett,
hová az Úr tett emberül,
füst és penész az életed,
csontváz, koponya vesz körül.
El innen! Tágas a világ!
Vedd Nostradamus nagy művét,
- merő titokzatos csodák -
kalauzul ez nem elég?
Megösmersz csillag-útakat
s ha Természet tanít, ne félj,
erőd lesz, hogy megértsd magad:
szellem szellemhez mit beszél.
Mit ér, ha szikkadt agyvelőd
itt szent jeleket fejteget:
körém, ti szellemek előbb,
s ha hallotok, feleljetek!
(A könyvet kinyitja, s megpillantja
a Makrokozmosz jelét)
Hah! Már láttán is mily gyönyörüség
szalad végig tüstént érzékeimben!
Az élet szent, ifjonti örömét
érzem pezsdülni minden idegemben.
E jelt talán istenség irta le,
bensőm zajgását csillapítja
szegény szivem örömre nyitja,
s rejtelmes hatóereje
a létnek titkait mind megvilágosítja!
Isten vagyok? A fény kitölt!
Im, e világos, tiszta jelben
a működő Természetet láthatja lelkem,
s most értem meg csupán, mit mond a bölcs:
"A szellemek világa nyitva,
tenlelked zárt; szived meredt.
Fel hát, diák, s a hajnalpírba
füröszd meg földi kebledet."
(Vizsgája a jelt)
Hogy átsző mindent az Egész!
Egyik a másban hat s tenyész!
S az ég erői itt hogy fel- s leszállnak,
nyujtván aranyvedert egymásnak!
Áldásárasztó suhanással
csapatjuk égből földre szárnyal
s mindent betölt harmóniával.

Mily színjáték! De jaj, az, semmi más!
Hol kaplak el, Természet, óriás?
Hol kebleid? Minden élet forrása,
amelyen csügg a föld és a menny,
szikkadt lelkem odaeseng -
itatsz, buzogsz, s e sóvárgás hiába?
(A könyvet bosszúsan másutt üti fel,
s megpillantja a földszellem képletét)
De mily más módon hat rám ez a jel!
Közel vagy, Szelleme a Földnek;
erőim, érzem, egyre nőnek;
s testem, mint új bortól, tüzel.
Világba lépni kél bennem merészség,
s viselni már a Föld kínját s örvendezését,
magam viharokkal veretni,
s kétségbe süllyedő hajón sem esni.
Felettem elborul -
a hold elrejtezik -
kihúny a lámpa -
köd száll! Vörös sugár cikázik
fejem körül. A bolt
hideg borzongást permetez,
és rám tapad!
Érzem, te vagy, igézett földöntúli lény!
Tárd fel magad.
Mily sajgás szivem közepén!
Új ámulatokra
vár minden idegem sajogva!
Egész szivem immár neked ajánlva!
Kell! Jönnöd kell! Bár életem az ára!

A könyvet felragadja, s rejtelmesen
elrebegi a szellemidéző igét.
Vörös láng cikázik, s megjelenik benne
a Szellem, visszataszító alakban

SZELLEM
Ki szólit?

FAUST
(elfordulva)
Szörnyű rémalak!

SZELLEM
Oly nagy erővel szolitottál,
szféráimban nyugton se hagytál,
és most? -

FAUST
Jaj! Csak ne lássalak!

SZELLEM
Repesve vágytál látni engem,
hallani hangom, nézni arcomat,
rám esdeklésed hatva hat,
hát itt vagyok! - Emberfeletti ember,
miért vacogsz tehát? S miért nem hallom szavad?
Hol a kebel, amely egész világokat
teremtett, hordott, s azzal kérkedett el,
hogy egyrangú velünk, a szellemekkel?
Hol vagy, te Faust, akinek hangja szólt,
s erős akarata belémhatolt?
Te? Kire még rá sem lehellek,
és máris minden ize reszket,
kunkorgó, gyáva nyű csupán?

FAUST
Tőled féljek, lángból kibomló?
Faust volnék, Faust, hozzád hasonló.

SZELLEM
Az életárban, tettek viharán
lényem fel- s lejár,
ide-oda száll.
Születés, halál,
apály s dagály:
cserélve érlelt
örökös élet!
És zúg a szövőszék, az idő, s azon én
igy dolgozom Isten eleven köpenyén.

FAUST
Véled magam, ki átszaladsz
világokon, egynek érzem, te Szellem!

SZELLEM
Azzal vagy egy, kit megragadsz,
velem nem! (Eltűnik)

FAUST
(összeroskad)
Nem veled?
Kivel?
Isten képmása, én, én:
s még veled sem egy!

Kopognak

Halál! Tudom, famulusom kopog.
Befellegzett már boldog perceimnek!
Hogy egy csúszó-mászó zavarja így meg
e látomás-áramlatot!

Wagner, hálóköntösben és sipkában
lámpással. Faust bosszúsan elfordul

WAGNER
Bocsánat! Hallom, épp szavalsz s hogy
görög drámából olvasol talán.
E művészetből húznék némi hasznot,
manapság hat csak igazán!
Hallottam mondogatni itt-ott,
hogy a komédiás papot taníthat.

FAUST
Úgy van, ha a pap is komédiás csak,
amire példa most elég akad.

WAGNER
Ah, kit saját múzeumába zártak,
s a világot ünnepnap látja csak,
mintegy látcsőn át nézve, távol,
hogy is hathatna rá pusztán szavával?

FAUST
Aki nem érzi, nem is éri ezt el,
ha lelkét nem feszíti szét
az őserejű érzelem, mely
betölti a hallók szivét.
Űlj csak tovább! S ragasztva tákolj
más tányérján lelt csontokat,
s kínos fuvogatással ápolj
ten-hamvaidból lángokat!
Kölykök s majmok csodája lesz ez,
ha tán ilyesmit áhitasz!
De szívet szívhez sohasem szerezhetsz,
ha nem szívedből vált ki az.

WAGNER
Csak szép beszéd teszi a szónokot;
be kár, hogy ebben hátul kullogok...

FAUST
Becsületes sikerre adj,
csörgősipkás bolond ne légy!
Az értelem s ép gondolat
igy könnyűszerrel síkralép.
És ha komoly beszédre szántad
magad, kell-é a szó-vadászat?
Bizony, mondókád bármi csillogó,
sületlenséggel traktálván a népet,
mind köd-hozó szél, oly szomorító,
mely ősszel száraz lomb között cicézget.

WAGNER
Ó jaj, a lét rövid
és hosszú a művészet.
Hányszor eresztem főmet csüggedésnek,
míg az anyaggal küszködik!
És míly nehéz az eszközt megszerezni,
mellyel az ember a kútfőkig ér!
S félúton, midőn messze még a cél,
hány jámbornak kell sírbaveszni.

FAUST
S a pergamen a szent kút, mely örökre
csillapíthatja szomjuságodat?
Addig úgy sem találhatsz enyhületre,
míg az tennen lelkedből nem fakad.

WAGNER
Bocsánat! Nagy gyönyörüséget
lelsz abban, ha a mult lelkét idézed,
hogy lásd, mit tudhatott egy régi bölcselő,
s milyen felségesen haladtunk mi elő!

FAUST
Az ám! Csillagnyi-messzire!
Barátom, nékünk a mult tengere
zárt könyv, mit hét pecsét is őriz.
Mit a mult szellemének mondanak,
az az urak saját szelleme csak,
s bennük tükröznek az idők is.
És ez valóban siralom már!
Az ember ettől menten megszalad:
ez már szemetesláda, holmi lomtár
s legfeljebb históriás színdarab,
hol tisztes maximákban a pojácák
a tanulságot illőn eldarálják!

WAGNER
De a világ! A lélek s emberész?
Némi megismerést itt is szeretnék.

FAUST
No persze, a megismerés!
A gyermeket nevén nevezni mernéd?
Az a nehány, ki egy-s-mást megtudott,
s csordult szivének titkait nem óvta,
s a csürhe közt hitét ki is nyilvánitotta:
keresztre, vagy máglyára juthatott.
Node immár az éj későre jár,
kérlek, barátom, hagyjuk abba mostan.

WAGNER
Virrasztanék én hajnalig akár,
eldiskurálva véled ily tudósan.
Ellenben holnap, husvét első napján,
egy-két kérdésem még feladnám.
A tudvágy útjait nagy buzgón követem rég;
sokat tudok már, de mindent szeretnék! (El)

FAUST
(egyedül)
Hogy is nem illan el minden reménye annak,
ki csak sületlen holmihoz tapad,
kincsek után kapzsin kutat,
s boldog, ha pár gilisztára akadhat!
Ily ember hangja itt hogy szólhatott,
ahol imént szellem szózatja zengett?
De jaj, neked most hálás is vagyok,
te leggyatrábbja az emberi nemnek.
Te távoztattad a kétségb'esést,
mely értelmem már-már elpusztitotta.
Jaj! Oly hatalmas volt a jelenés,
hogy törpeként lapultam én alatta!

Isten mása, ki azt képzelte, hogy
örök igazság tükrihez közelget,
ég-fényben, tisztaságban tetszeleghet,
s mindent, mi földi, otthagyott;
ki hitte, hogy kerúbságig jutott,
száguldhatik a Természet erében,
s míg alkot, egy istennek szerepében
tetszelghet, jaj, nagy az én bűnhődésem!
Egy mennydörgő szó porba sujthatott.

S veled magam én mertem összemérni!
Ha volt erőm téged hozzám igézni,
itt-tartásodra jaj, már nem jutott.
Ama felséges pillanatkor,
én, a parány órjás valék;
te taszítottál vissza abból,
hogy éljem fajtám végzetét.
Kitől tanuljak? S kit kerüljek?
Kövessem ösztönöm megint?
Jaj, tetteink akár a szenvedéseink
gáncsolják életütemünket.

A szellem-fogta legmagasztosabbat
mind több idegen anyag járja át,
s mihelyt a földi jót meghódítottad,
a jobb: csalódás, délibáb.
Mik adták életünk, a sok isteni hajlam,
megmerevül a földi zűrzavarban.

A képzelet sebes szárnyon suhan,
törekedvén az örökkévalóra,
de lám, beéri egy kis oduval,
ha a szerencse már nem pártfogolja.
A gond a szívünk gyökerén tanyázik,
s ott titkos kínokat csirázik,
békétlen hánytorog, zavar nyugtot, gyönyört;
mindegyre új meg új álarcot ölt,
házat mutat s tanyát, kis gyermeket meg asszonyt,
máskor tűz, víz, tőr, mérgezés;
attól remegsz, mi nem jön, és
mit el sosem veszítsz, azt kell folyton siratnod.
Az istenekhez én, jaj, nem hasonlitok!
Csak féreghez, mely porban vánszorog,
a föld porában tenget életet
s a vándor rátaposva eltemet.
Vagy nem por-é, amely e bolt-falat
megszűkiti? Nem többrendbéli réteg?
Nem porlepett, teméntelen kacat
zsibvásárában, molytanyában élek?
S itt leljem azt meg, ami kell?
Arról olvassak több ezernyi oldalt,
mily rútul bánt a sors mindenkivel,
s boldogok itt-ott egyesek, ha voltak -
Mit vigyorogsz rám, odvas koponya?
Hogy elméd, mint enyém, a könnyű napra vágyva,
igazság-szomjazón bolygott ide s tova,
s nyomorultul tévelygett a homályba?
Ti is csúfoltok, hitvány, elavult
szerszámok, hengerek, fabordák!
Kapuban álltam, légyetek a kulcs,
de vén szakállatok závárt hiába próbált.
Nincs oly fény, melynél fátyolát
a Természet levetné szépszerével,
s mi lelkednek nem fedi fel magát,
ki nem csikarhatod azt tőle semmi géppel.
E sok sosem-használtam régi szert
azért tűröm, mert apám keze járta.
Korom lepett be, vén papirtekercs,
úgy füstöl pultomon ez a szomoru lámpa.
Herdáltam volna el kevés örökömet,
mintsem veszkődni most a megmaradt kevéssel!
Ami apáidtól reádesett,
szerezd meg, úgy tiéd egészen.
Nyűg és különc rajtunk a félretett:
csak mit a perc teremt, kecsegtet élvezéssel.
De most figyelmemet mi vonja egyirányba?
Az az üvegcse tán szememnek mágnese?
Mi sugaraz, vakít, micsoda lámpa,
mint erdőn bujdosót a holdfény szőttese?

Köszöntelek, páratlan fiolámat,
áhítosan nyúlok máris utánad:
tebenned én nagy vívmányt tisztelek.
Te, párlata szelíd elaltatóknak,
te legjava édes halálhozóknak,
ne hagyd most cserben gyártó mestered!
Elég, hogy lássalak, s a kínom enyhül,
foglak, s szivem vad égedelme renyhül,
lelkem dagálya lassacskán apad.
A végtelen tengerre vinne vágyam,
fénylő tükör felett feszül a lábam,
s egy új Nap új partokra hívogat.

Ím, Tűzszekér közelg halk lebbenéssel
felém, felém! Mennék készségesen,
hogy új pályámat az éterbe véssem
és új szférákban új létem legyen.
Istenek öröme, magasztos élet!
Előbbi féreg, megérdemled-e?
Bízvást, csak már az áldott földi létet
hagynád faképnél mindörökre te!
Szánd el magad, szakítsd fel már az ajtót,
mely mellett elsurrannak mindenek.
Itt az idő tettekkel megmutatnod:
megáll az Úr előtt a férfibecsület.
És ama vaksi barlangtól se reszkess,
ahol magamagát gyötri a képzelet,
az átjárást bátran keresd meg,
melynek szűk oduján a pokol sistereg.
Szánd el magad vígan a mozdulatra,
ha még utána tán a semmi is fogadna.
Jer hát ki, szép kehely, te tiszta kristály,
öreg tokodból, melyben porosodtál,
s nem is gondoltam rád sok éven át!
Atyáim lakomáin ott ragyogtál,
komor vendéget víditottál,
ha kézről kézre adtak cimborák.
Sok-sok pompás, szépmívű képcsodád,
amint a vendég rímben magyarázta,
majd öblödet kiitta egy-huzásra,
feltámaszt sok-sok ifju éjszakát.
Szomszéd kezébe én tovább nem adlak,
elmémet nem teszem próbára most terajtad:
kezem beléd kábító levet önt, s
barnállva tölti meg öblöd homályát.
Mert szívem hatja az a vágy át,
hogy most, midőn utolsó áldomásra
emellek ünnepin, a Szent Hajnalt köszöntsd!
(A kelyhet ajkához emeli)

Harangszó, karének

ANGYALOK KARA
Krisztus feltámadt!
Halandó emberek,
mind örvendezzetek,
lemosta vétketek,
az ősi átkot!

FAUST
Mi ez a zsongás, ez a tiszta hang,
melynek hatalma poharam után nyúl?
Ilyen hamar üzennél, mély harang,
Húsvét vasárnapjának hajnaláról?
Azt zengitek talán, ama vigasztalót,
mely új szövetkezés diadalára szólt
a Sírnál angyal ajakáról?

ASSZONYOK KARA
Áldott kenettel,
kentük meg tetemét,
hű szeretettel
el is eltemeténk.
Majd tiszta gyolcsba
göngyöltük tagjait.
Ki látja, hol van?
Már nincsen itt.

ANGYALOK KARA
Krisztus feltámadt!
Ő az Üdvözitő,
az értünk szenvedő,
ki minden cselvető
próbát kiállhat.

FAUST
Hatalmas égi dallamok!
Kutatjátok, ki porba mászik?
Puhább ember-lelkekhez szóljatok.
Jól hallom bár a Hirt, hitem hozzá hiányzik.
Ó, hit! A csoda legszebb magzatod.
Szivem ama szférákba nem repeshet,
honnét a szent hír idecseng;
s mégis, az egykori gyermekszív belereng,
és visszahív, hogy új életbe kezdjek.
Akkor Nagyszombat csendjén ért utól
az égi szerelemnek csókja engem;
a nagyharang szavát sejtelmesen figyeltem,
s imádságom gyönyör forrása volt;
egy tiszta és megfoghatatlan
sóvárgás hajszolt erdőn, réten át,
s míg könnyem ömlött bő patakban,
megépült bennem egy világ.
Tavasz-ünnep szabad boldogságát jelenték
az ifjunak e dallamok:
s ez a feltámadó, érzékeny gyermek-emlék
most végső lépésemtől visszafog.
Ó, égi dal, csak zengj, zengj mindörökké!
A könnyem hull, vagyok megint a földé.

TANÍTVÁNYOK KARA
Sírjából a megölt
íme kiméne,
felszállt az idvezült
az idvességbe;
új lét karolja már,
új alkotás-öröm:
e földön ránk mi vár?
Csak kín és gyötrelem.
Itt hagyott keservvel
boldogtalanokat:
Siratjuk, Mester,
felszálltodat!

ANGYALOK KARA
Elhagyta Krisztus
a pusztulás ölét,
láncunk szakítsuk
vígadva szét!
Tettet mutassatok,
szeretetet, nagyot.
Agapét adjatok,
tanítva járjatok,
örömöt hozzatok,
így lesz Mesteretek
tivéletek!


A VÁROSKAPU ELŐTT

Mindenrendű sétálók igyekeznek kifelé

NÉHÁNY MESTERLEGÉNY
Mért éppen arra, hé?

MÁSOK
Hát a vadásztanya felé!

ELŐBBIEK
Mi szivesebben mennénk a malomnak.

EGY MESTERLEGÉNY
Inkább a Tóhoz igyekezzetek.

MÁSODIK
De arra nem szép út vezet.

KETTEN
Most már hová?

HARMADIK
Megyek, amerre vonnak.

NEGYEDIK
Inkább a Vármajorba másszunk fel, komám,
ott jó a sör, ott van sok szép leány,
s hadd-elhadd istenigazában!

ÖTÖDIK
Hát nem férsz a bőrödbe, te,
harmadszor is ez kellene?
Nekem e helytől borsódzik a hátam.

SZOLGÁLÓLÁNY
Nem én, tapodtat sem megyek tovább.

MÁSIK
Gyere, bolond, sz'ott vár a nyárfa mellett!

ELSŐ
Engem ne! Várja a csodát:
mert én neki már ugyse kellek,
veled táncol örökösön,
boldogságodhoz mi közöm?

MÁSIK
Ámde ma nincsen egyedül ő,
azt mondta, az a göndör vele jő.

DIÁK
No, nézd, micsoda két fehérnép!
Domine, hátha elkisérnénk?
Jó sűrü sör, csiklandozó tubák,
kiöltözött cseléd - és boldog a diák.

POLGÁRLEÁNY
Nézz csak a két szép mákvirágra!
Ez már gyalázat igazán!
Járhatnának a legjobb társaságba,
s ők futnak szolgálók után!

MÁSODIK DIÁK
Megállj! Ott hátul jönnek valakik,
nézd, be takaros a ruhájok!
Egyik a szomszédban lakik,
e lányra én már rég sovárgok.
Tempósan mendegélnek itt
s magukkal visznek végül minket is.

ELSŐ DIÁK
Nem, domine, engedni nem fogok.
Gyorsan, hogy e prédát el ne eresszem!
A kéz, mely szombaton seprüt fogott,
ölel vasárnap a legtüzesebben.

EGY POLGÁR
Új polgármesterünk nekem sehogy se tetszik,
alighogy az, s nagy képe már növekszik.
És mit kap tőle városa?
Az állapot nem egyre rosszabb?
Többet szolgálunk e gonosznak
s adónk nagyobb, mint valaha.

KOLDUS
(énekel)
Ti jó urak, ti úri dámák,
kifentek és kicsattanók,
szemeitek ma látva-lássák
az út szélén rimánkodót!
Ne kornyikáljak itt hiába!
Csak az a boldog, aki ad.
Legyen a koldus aratása
ez a vidám ünnepi nap.

MÁS POLGÁR
Jobbat nem is tudok vásár- s ünnepnapokra,
mint hadakról való társalkodást,
ha Törökföldön odaát,
öli egymást a nép halomra.
Az ablaknál ülünk, szépen borozgatunk,
s hajókat bámulunk, folyónkon elmenőket:
s estére vígan hazaballagunk,
áldván a békés jó időket.

HARMADIK POLGÁR
Bizony, szomszéd, itéletem szerint
egymás fejét hadd nyesegessék,
pusztuljanak rakásra mind,
csak nálunk semmi baj ne essék!

ÖREGASSZONY
(a polgárlányokhoz)
Ej, be csicsás! A drága ifju vér!
Tőletek szikrát ki ne fogna? -
A dölyf megárt! S ugyan miért?
Megszerzem én, mit vártok szívszorongva!

POLGÁRLEÁNY
Agáta, fuss! Isten se óvja meg,
ki magát e banyával mutogatja;
Szentandráskor jövendőbelimet,
igaz, előhozá való alakba!

A MÁSIK
Nekem egy kristályt mutatott,
s bajtársi közt ott láttam benne párom!
Utána té-s-tova hiába kutatok,
nem áll elém, hiába várom.

KATONÁK
Várfalas árkok,
délceg erődök,
cifra leányok,
büszke kötődők -
vívni kiállok!
Hej, nagy a próba,
s gazdag a bér!
Trombitaszóra
indul a hadba,
nagy dalidóra,
vagy a halálba.
Férfiu élet!
Férfiu próba!
Vár, lány, elébe
omlik a porba,
hej, nagy a próba,
s gazdag a bér!
Elmegy a zsoldos,
vissza se tér.

FAUST
(Wagnerral jön)
Már megszabadult tó, ér a jégtől,
hogy rájuk a tavasz szelid szeme gyult;
a remény zöldje kivirult
és haldokolni az őszöreg tél
a zord hegyi tájra visszavonult.
Menekültében küldi csak le ránk,
ónosesőjét s rövidéltű daráját,
rakván zöld rétre fehér paszományt;
csakhogy a Nap melegét ki nem állják,
pezsdül az élet, bolydul az élet,
és nekilát ma a nagy szinezésnek;
s mert a berekben még semmi virág,
csőditi emberi tarka hadát.

Fordulj meg, állj ki a hegy-élre,
városunkra nézdegélj le.
Az odvas, vén kapuból
tarkabarka emberhad omol,
napfényre vágyik ma mindenik,
a Feltámadást igy ünnepelik.
Mert ők maguk is támadoznak,
nyomoru házak fojtó odujából,
műhelyből s boltokból rajoznak,
tetők és tornyok sűrü dohából,
zsivajos utcai tülekedésből,
elhagyván templomi szent homályt,
az ember a fényre kiszállt.
Nézd csak, nézd, hogy hömpölyög le-és-föl
kerten-mezőn által a tömeg
s nem félvén elmerüléstől,
a folyót csolnaksereg lepi meg,
amott egyet már imbolyogva,
rogyásig telve visz az ár.
Vagy nézz ama szép sziklafokra:
ott is színes foltocska jár.
Ez már falusi sürgés-forgás,
valóságos parasztmennyország.
Apraja-nagyja mind örül:
"Hadd éljek én itt emberül!"

WAGNER
Jó doktorom, nekem dicsőség,
hogy társaságodban sétálhatok.
De magam itt nem szívesen időznék,
minden vadság ellensége vagyok;
húr peng, torok bőg, teke dobban,
lelkem merő iszonyodás;
bömbölnek, szinte kárhozottan,
s nékik mulatság ez s dalolás.


PARASZTOK A HÁRS ALATT

Tánc és ének

Készül a táncba a juhász,
kalapja cifra, pántlikás,
igy illik ünneplőbe.
A hárs alatt már folyt a tánc,
fel és alá perdült a lánc,
ihaj, csuhaj!
Ihaj hopphajda haj!

Járt a vonócska föl-le.
A táncosok közé szökött
s csak úgy könyökkel megbökött
egy szép fehércselédet.
De fordult is már a leány
s szemébe vágta, hogy: zsivány!
Ihaj, csuhaj!
Ihaj, hopphajda haj!
Nem tudsz te tisztességet?

Majd kört csináltak szaporán, s
alá-fel hullámzott a tánc,
repült az ing, a szoknya;
legény hevül, leány pirul,
elfárad s egymásra borul -
Ihaj, csuhaj!
Ihaj, hopphajda haj!
S ki-ki párját szorítja.

No csak ne légy ilyen heves!
Jaj, hány derék, becsületes
lányt hagytak becsapottan!
De félrecsalta-vonta már, s
mind messzebbről zengett a hárs:
Ihaj, csuhaj!
Ihaj, hopphajda haj!
S húzzák, sikongnak ottan.

ÖREG PARASZT
Be szép dolog, doktor uram,
hogy ez napon el nem kerül,
s tudós létére boldogan
a nyüzsgő nép közé vegyül.
Legszebb korsónk ne vesse meg,
frissen csapolt sörrel tele,
s csak azt kívánja vén szivem,
ne oltsa csak szomját vele,
hanem ahány csepp az ital,
éljen több évet annyival!

FAUST
Köszönet érte! Megiszom,
s köszöntöm kentekre viszont!

A nép köréjük sereglik

ÖREG PARASZT
Bizony mondom, be jól tevé,
hogy víg napon jött el közénk:
mert hát eddig kegyelmedet
csak bús napokból ösmerénk!
Van itt köztünk, de nem is egy;
kit még apjura gyógyitott,
midőn a dögvész lepte meg -
ő fordítá el a gonoszt.
Akkor kegyelmed, ifjuként,
bejárt itt minden ispotályt
s egészségben jött újra ki,
bár láthatott elég halált;
a nagy próbát megállta élve;
segélt s az isten megsegélte.

MIND
Éljen a doktor úr! Hurrá!
Hogy gyógyíthasson még soká!

FAUST
Hajlongjatok csak az előtt,
ki fentről küld gyógyírt, erőt.

Wagnerral továbbmegy

WAGNER
Ily ünneplésre, ó, nagy férfiu,
ily roppant tiszteletre, vajh, mit érzel?
Boldog, ki gazdag szellemével
szolgálja ezt meg jámborul!
Az atya, járván gyermekével,
ujjal mutat rád: nép tolul,
megáll a tánc, hallgat a húr,
sorfal kiséri minden léptedet,
sapkát dobálnak, s zeng vivát!
Majd' úgy fogadják itt kegyelmedet,
mint, teszem, a monstranciát!

FAUST
Még pár lépést teszünk a sziklakövekig
s majd ott leheverünk egy szusszanásra.
Sokat űltem hajdan töprengve itt,
imádkozván, böjtölvén, egyre-másra.
Reményben s hitben gazdagon,
könnyel-jajjal, kéztördeléssel,
- gondoltam - elmulaszthatom
a vészt isteni rendeléssel.
Ez ünneplés most gúny módjára hat.
Ha egy cseppet szivembe látnál,
ily hirnévre apát s fiat
egyként méltatlannak találnál!
Hóbortos ember volt a jó öreg,
a Természetről és szent köreiről ódon,
jóhiszemű, de roppant fura módon,
vallott sok ferde nézetet.
Fekete konyhája ködébe
adeptusokkal elvonult,
s véget nem érő recipére
jót-rosszat összegagymitolt.
S a rőt Oroszlán, mint egy büszke kérő,
e löttyben a Liljommal egybekélt,
majd a párocska, nyilt lángok hevétől
gyötörtetvén, nehány nászágyat így cserélt.
A gömbben színek színre gyúltak,
s ha a Királynő megjelent,
megvolt a balzsamír, a betegek kimúltak,
s nem kérdé senki: fel ki kelt?
Pokoli kotyvalékkal így halattunk
itt fent s a völgyben is, alattunk,
kártékonyabban, mint a dög.
Ezreknek adtam én be magam is a mérget:
elhulltak ők, s most meg kell érned,
a gyilkosért éljen dörög.

WAGNER
Ugyan miért bánkodsz miatta?
Hát nem elég az, hogy a bölcs
az elődöktől örökölt
tudást tovább hűséggel adja?
Ha tiszteléd atyádat, mint fiu,
őtőle bízvást szívesen tanultál,
s ha te haladsz, bölcs férfiu,
a fiad is magasabb célra jut már.

FAUST
Ó, boldogok, kik még hiszik,
hogy a tudás a zűrzavart apasztja!
Mit nem tudunk, az szükségeltetik,
amit tudunk, annak mi haszna?
No, de e bájos pillanatokat
ne adjuk át komor gondolatoknak?!
A kertes kunyhók izzó esti Nap
fényében nézd, miként ragyognak!
Hőköl, zuhan, túléltük e Napot,
de messze lenn új létet gerjedeztet.
Ó, mért nincs szárnyam, mely felkapna, hogy
folyton-folyvást nyomán lebegjek!
Napszentület örök pírjában látnám lent a földet,
melyben völgy csendesül, kigyúlnak a tetők,
ezüst erek arany folyókba dőlnek.
Nem gátlaná isteni szálltom ott
a vad hegy is, ezernyi szurdokával;
s a tenger sok meleg parthajlatával
bűvölt szememben felragyog.
Az istenség lehull, pár pillanat még,
de támad már új szenvedély:
örök fényét habzsolni hogy' rohannék,
előttem a Nap, mögöttem az éj,
felettem a menny, alattam a tenger -
szép álom, s közben minden fény kihal.
Haj! lelki szárnyakhoz nem egyhamar
szerezhet testi szárnyat is az ember!
Pedig egyformán űz bennünket
az ősi vágy, mely ég felé lohol,
ha a pacsirtát, a kékségbe tűntet,
halljuk, amint repesve szól;
ha a fenyők szélvert fokára
kóválygó sasnak árnya hull,
és tavakon, rónákon átal
hazafelé száll a daru.

WAGNER
Nem egy volt nékem is, ily nyűgös órám,
efféle vágy azonban sose jő rám.
Erdő-mezővel gyorsan eltelek,
s kérni madár tollát eszembe sincsen.
Minden örömöm lelki kincseimben,
hogy könyvről könyvre szökdicsélhetek!
Úgy szép és meghitt téli éjjelente,
ha fűti tested ez a boldog élet,
és ah, ha ráhajolsz egy pompás pergamenre,
akkor maga a mennybolt hull elébed!

FAUST
Te csak emezt a vágyat ismered;
jobb meg se tudnod, mi a másik!
Jaj, nékem kettő lakja lelkemet,
s egyik a mástól elszakadni vágyik;
egyik szerelmi mámorért eped,
s minden kaccsával a földhöz tapadna;
másik a porból vakmerőn lebeg
dicső ősökhöz a magasba.
Ha vagytok, ó, ti szellemek,
s ég-föld között regnálva közlekedtek,
aranyló ködből ereszkedjetek,
s adjatok át új, tarka életemnek!
Csak volna egy varázsköpenyegem,
s szállna velem a messzeségbe,
nem adnám a legszebb szövetekért se,
nem kellene király palástja sem!

WAGNER
Ne nagyon hívd a jól ismert hadat,
mely légkörünkben úgyis szerteárad,
s mindenfelől ezer vészáradat
képében az emberre támad.
Észak felől hegyes szellemfogak,
nyílvégű nyelvek tépdesik a bordád,
Kelet felől aszállyal rontanak,
és szomjukat tüdődből oltják;
ha meg a szikkadt sivatagi Dél
parazsat küld, s fejedre rakja folyton,
s megenyhülést csak Napnyugat igér:
hogy földdel, réttel együtt vízbefojtson.
Meghallgat mind, mert mindje vígan árt,
s készséges mind, mert mind csávába juttat,
csak színlelik az égi hívatást,
s angyalként suttogván, hazudnak.
De induljunk! Száll már az alkonyat,
a lég lehűl, a köd szakad.
Ilyenkor jó csak a szoba!
De mért csak állsz, s bámulsz folyvást oda?
Az alkonyatban így el mi ragadhat?

FAUST
A tarlón, látod-e, fekete kutya baktat!

WAGNER
Már rég ottlátom én, de mit se mond nekem.

FAUST
Vizsgáld meg őt, vajon mi fán terem?

WAGNER
Egy pudli tán, amely jó kutya módján
ura nyomán töri magát elébb.

FAUST
Nem látod, hogy csigakörben forogván
jő hozzánk mind közelébb s közelébb?
És mintha forgószél-formájú lángok
hánytorganának lábnyomán...

WAGNER
Egy rút pudlin kivül semmit sem látok;
csupán a szemed káprázik talán.

FAUST
Mintha jövő szerződés zálogául,
bűvös hurkot kötne lábunk körül.

WAGNER
Sunyin ugrálva s rémüldözve bámul,
hogy ura helyire két idegen kerül.

FAUST
Szűkül a kör, már ideért!

WAGNER
Látod, csak egy eb, nem pedig lidérc.
Morgás, téblábolás, lehasalás,
farkcsóválás - mind ebszokás.

FAUST
Szegődj talán hozzánk! Idesiess!

WAGNER
Bohó jószág, ugrifüles,
ha te megállsz, kétlábra áll,
ugrálna rád, ha néki szólanál,
elveszett holmid megkeresné,
magát pálcádért vízbe vetné.

FAUST
Bizony! Lidércnek nyoma sincs. Mi más
lehet mindez, ha nem idomitás?

WAGNER
Tanult és illedelmes ebhez,
bölcs is lehet, hitemre, kedves.
Megérdemelné mindenképp kegyed,
diákjaid közt jó diák lehet.

Bemennek a városkapun


DOLGOZÓSZOBA


FAUST
(belép a kutyával)
Otthagytam az erdőt, a rétet;
már éj ül rajta feketén,
s tőle szent borzongással ébred
lelkem mélyén a jobbik én.
Vad vágyaim mind szenderegnek,
nagy szertelenségem pihen;
helyükben emberszeretet meg
Istenvárás kél hirtelen.

Nyughass, te pudli! Fel s alá ne futkoss!
Mit szaglászod mind a küszöböt?
Kályha mögé húzódj, be a suthoz,
jó párnám meg se köszönöd?
Amint odakint a kaptatós utacskán
kedveltetted szökdösve, bukva magad,
ezt jó vendégként vívd ki most, fiacskám,
légy illedelmes, hallgatag.
Ó, amikor keskeny szobánkban
meggyúl a kedves mécsvilág,
lelkünkbe is fényt hint a lángja,
s szivünk annál magára lát.
Az ész ismét hallatja hangját,
s virágzik újra a remény;
már szomjazom a lét patakját,
jaj, kútfejére vágyom én!

Pudli, ne mormogj! A lelkemben kiáltó,
szent zengzetekhez az állat
hangja hogy is lehetne méltó?
Az ember gúnnyal, tudjuk, arra támad,
amit meg nem ért,
s így a szépnek, a jónak ártnak,
mint kelletlent meg is morogják,
kutya, te is ezért morogsz hát?

Haj, hiába minden jó igyekezésem,
lelkem enyhülését többé már nem érzem.
Dagadása mért apadt el újra gyorsan,
s kell fetrengenem újra szomjan?
Megéltem ezt én egyre-másra.
De van mivel ezt az űrt betöltsük;
a földöntúlit nagyra becsüljük,
s várunk a kinyilatkoztatásra,
mely legméltóbban és szebben ég
az Újszövetségből felénk.
Érzem, legfőbb ideje volna,
hogy a szent őseredetit
felüssem és szivem szerint
forditsam a szerettem német szóra.
(Felüt egy kötetet, hozzálát)
Szól az Irás: "Kezdetben volt a szó."
Ki ád tanácsot? Igy aligha jó.
Ily súlyt sehogy sem adhatok a szónak,
más szavakat kell rá csiholjak,
ha helyes fény vezérli szellemem.
Tehát: "Kezdetben volt az értelem."
Az első sort már jól ügyeld meg,
tollad szabadjára ne engedd!
Az értelem valóban itt a fő?
Tán így jobb: "Kezdetben volt az erő."
De jaj, alighogy e pár szót leírom,
valami int, ne tűrjem a papíron.
A szellem, lám, mégiscsak segitett!
S bátran leírom: "Kezdetben volt a tett."

Akarod, hogy szobám megosszam?
Pudli, ne nyíj te ottan,
az ugatást hagyd!
Ilyen zajos, izgága társat
nem türhetek meg otthonomban.
Kettőnk közül egyik
jobb, ha elmenekszik.
Fáj sértenem vendég-jogod:
de hordd az irhád, ajtóm nyitott!

Ez már megint mi volna?
Természetnek lehetne dolga?
Árnyék? Avagy való lehet?
Kutyám mind hosszabb, szélesebb!
Milyen dagadva nő;
immár nem is kutyaforma ő!
Mily szörnyet hoztam haza én?
Vizilónál nagyobb e rém.
Szeme tüzet hány, csattog a foga.
Már sejtem, kicsoda!
E félig-pokolból való
ellen Salamon kulcsa jó.

SZELLEMEK
(a folyosón)
Odabent egy megfogódott,
kint maradj, ha jó van dolgod!
Mint csapdában a ravasz,
kuksol a vén agyaras.
Légy óvatos!
Ide s amoda szálldoss,
fel s le hágdoss,
s kimenekszik hamarost.
Javát akarnád?
Rabnak ne hagyd hát!
Mert sok szivességet
tett ő is tenéked.

FAUST
Hogy a bestiát megfogjam,
a négyes rontást hadd mondjam:

Szalamandra, lobogjál,
Undéne, csak úszkálj,
Szilfe, suhogjál,
Kobold, szaladgálj!
Ki bánni nem mer
az elemekkel,
erejükkel
s jellemükkel,
úr az nem lehet,
szellemek felett.

Tűnj el a tűzbe,
Szalamandra!
Szakadj vele össze,
Undéne!
Világolj, hulló csillag fénye,
Szilfe!
Siess, segíts meg,
Inkubus! Inkubus!
Segíthetsz, ha most idefutsz.

A négy közül
ebben egyik sem űl,
berzenkedik, mutogatja fogát:
még nem tapintám gyenge oldalát,
de ha ez nem hat,
lesz jobb kuruzslat.

Valóban oly nagy
pokol-lakó vagy?
Nos nézz e jelre!
Társaid erre
földre hajolnak!
Már horgad is s a szőrzete borzad.

Elvetemültje!
Hát kibetűzte
a sose-szültet,
nem-nevezettet,
a mennyben idvezültet,
a Megfeszitettet?

Ihol, szűk neki a sut,
elefánttá vaskosult.
Betölti ezt a szobát,
foszlana, mint a felleg.

Azért a boltozatig ne hágj,
gazdád lábánál telepedj meg!
Meglátod, fele se tréfa ennek.
Hogy elpusztulj, szent tűzbe vetlek!
Ne várd be hát
a háromszor izzó sugárt!
Ne várd be hát,
hogy fő cselemet produkáljam!

MEFISZTÓ
(mialatt a köd eloszlik, vándordiák alakjában előlép
a kemence mögül)
E lárma mért? Szolgálhatok alássan?

FAUST
Ez bujt a pudli-bőr alatt!
Csak egy vándordiák! A móka megnevettet!

MEFISZTÓ
Hadd üdvözöljem tudós-uramat!
Rútul megizzasztott kegyelmed.

FAUST
Mi a neved?

MEFISZTÓ
Kérdésnek kicsinyes
attól, ki megvetéssel néz a szóra,
ki látszatokba sose vesz,
csupán a lényeg mélye vonzza.

FAUST
De nálatok, úgy vettem észre,
a név a lényeg tükrözése,
s abból ki-ki olvasni tud,
hallván: Légyisten és Gebbesztő vagy Hazug.
Kicsoda vagy tehát?

MEFISZTÓ
Az erő része, mely
örökké rosszra tör, s örökké jót mivel.

FAUST
Mit értsek voltaképp rejtvényeden?

MEFISZTÓ
A tagadás a lényegem!
És joggal az, mert minden születő:
elpusztulást érdemelő;
inkább ne jönne létre semmi.
Mit Bűnnek szoktatok nevezni,
Romlásnak, Rossznak röviden,
az hát sajátos elemem.

FAUST
Résznek mondod magad - s egészben állsz elém?

MEFISZTÓ
Szerény igazság az enyém.
Ha az ember, e kis bolond-világ,
egésznek tartja általán magát,
én részből rész vagyok, mely egy volt valaha,
a Sötét része, mely a Fényt szülé vala,
a büszke Fényt, mely örökségiért
Éj-anyja jussát perli itt: a Tért;
de bárhogy küzdjön is, mégsem lehet szabad,
lekötve testeken tapad.
Testekből árad, széppé test teszi,
az testen torpan meg fennakadva,
s hiszem, nincs messze már a napja,
pusztulni is testekkel kell neki.

FAUST
Már ismerem gyönyörű tiszted!
Mivel nagyban nem semmisíthetsz,
most már kicsinyben míveled.

MEFISZTÓ
És persze sokra ezzel sem megyek.
Mi elszakadt a semmitől,
a valami, ellenszegül:
az irdatlan világ, s hiába,
még nem léphettem a nyakára,
hiába tűz, földrengés, vihar, ár;
megnyugszik végül tenger és határ!
Az átkozott állat- meg emberfaj pedig
teljességgel elveszthetetlen.
Pedig már mennyit eltemettem!
S mégis minduntalan örök, új vér kering.
Ez így halad, s engem megöl a mérgem!
Földön-vizen, levegőégben
ezer mag játszik ki velem,
sziken, havon, hőben csirát ont!
Ha nem tartottam volna meg a lángot,
nem volna semmi fegyverem.

FAUST
Az Alkotó felé, az üdvös
Hatalmasság felé ugyan
hiába rázod ördög-öklöd s
készülsz irígyen s gonoszan!
Valami új módszert eszelj ki,
Káosz csodálatos fia!

MEFISZTÓ
Fogunk még erről értekezni,
ha eljutottunk annyira!
Elillannom megengeded hát?

FAUST
Nem értem, ezt mért kérded itt?
Végtére már ismerjük egymást,
jöjj el, mikor csak jólesik.
Ott van az ajtó, ott az ablak,
no meg a kémény, legkivált!

MEFISZTÓ
Megvallom hát! hogy innen elszaladjak,
megtiltja egy picinyke gát:
küszöbödön az a lidércláb!

FAUST
A Pentagramma fáj neked?
Pokol fia, ha ez veszély rád,
be mégis hogy jöhettél, mondsza meg?
Csapdába ily szellem hogy eshet?

MEFISZTÓ
Nézd meg! Hibája van bűvös jelednek:
egyik szöge, a kifelé való,
kissé nyitott itt, nem találod?

FAUST
A véletlen ma jól bevágott!
Hogy foglyom vagy: igaz s való?
És véletlen remeke volna!

MEFISZTÓ
Nem látta meg az eb szobádba beugorva,
de most másképp áll a dolog:
mint ördög ki nem juthatok.

FAUST
Miért nem mégy ablakon repülvén?

MEFISZTÓ
Mert hát szellem- s ördögre az a törvény,
hogy ott mehet ki csak, ahol besompolyog.
Be mindenütt szabad - ki törvényszabta út van.

FAUST
Pokolban törvény? Sose tudtam.
Tetszik nekem. Ez hát annyit jelent,
veletek, uraim, szerződhetik az embert?

MEFISZTÓ
Jól jársz, ne félj, minden igéretemmel,
én meg nem rövidítelek.
De nem oly könnyű, mint te hinnéd.
Lesz még beszélni alkalom.
Most arra kérlek, de nagyon,
eressz ki még ezegyszer innét.

FAUST
Hát tölts itt még néhány pillanatot,
valami jóhirt mondj, barátom.

MEFISZTÓ
Most hadd megyek! Visszajövök legott,
s kérdezhetsz bármit a világon.

FAUST
Tudd meg, nem én üldöztelek,
magadnak ástad ezt a vermet.
Ki ördögöt fog, fogja meg!
Másodszor egyhamar nem csípi meg, ha elmegy.

MEFISZTÓ
Ha erre vágysz, hát én is vállalom
barátokul együtt maradnunk,
feltételül csak azt szabom,
hogy csínjeimmel méltóan mulassunk!

FAUST
Lássam tehát! Terajtad áll;
csak tetszetőset produkálj!

MEFISZTÓ
Barátom, már ez óra, hidd meg,
többet kínál érzékeidnek,
egy év minden napjainál.
Meglásd, a zsenge szellem-ének,
a megidézett tünde képek,
nemcsak silány kuruzsolás.
Attól cimpád remegve tágul,
attól a szád bízvást elámul,
s érzésed: elragadtatás.
Hagyjunk minden huzavonát,
együtt vagyunk mind: rajta hát!

SZELLEMEK
El ti homályos
boltivek innen!
Jöjjön a kéklő,
szálljon a fénylő éter ide!
Hulljon a baljós
felleg, omoljon!
Csillag aranylós
napja ragyogjon
közepibe.
Égbeli népség,
szellemi szépség
ringva-repesve
száll-suhog erre,
új örömökre
vágynak epedve,
drága ruhájuk
lebben utánuk
elfedi tájunk,
el a lugast, hol
nagyszerű lények,
szép avatottak,
boldogan élnek.
Mennyi lugas van!
Tők rogyadoznak,
fürt leve csurran,
ömlik a kádba,
majd habos árja
nő patakokká
és a boros hab
drágakövek közt
futva csoboghat.
Most a hegyekből
le hirtelen dől,
tóra dagadva
nő, s mutogatja
dombjai zöldjit.
Szárnyasok öltik
csőrük a tóba,
szállnak a napra,
néki a zsenge
kis szigeteknek
miket a lenge
hullám lebegtet;
zendül a kardal,
zeng diadallal,
és ki-ki járja
nagy karikába,
végül a zöldbe
el-bevegyülnek.
Van, ki a hegyre
fut ki lihegve,
másik a tóra
száll rucamódra,
más fel az égnek:
mind vigan élnek,
s mind odaszállnak,
hol üde csillag
lángja ragyog.

MEFISZTÓ
Alszik! Derék volt, lenge-zsenge lények!
Szépen álomba éneklétek!
E koncertért adósotok vagyok.
Hogy elcsípj ördögöt, nem vagy még az az ember!
Övezvén édes álomképzetekkel,
sodorja téboly tengere!
Majd teszek én küszöb-varázslatodról!
Csak egy patkányfog kell ide.
Nem kell igézgetnem sokáig,
egy itt matat s figyel parancsszavamra máris.
Ura pockoknak, egereknek,
békáknak, tetveknek, legyeknek,
parancsolom most ideállnod
és a küszöbbe belerágnod,
hol kenetétől olajos. -
No lám, beszökdelsz hamarost!
Dologra hát! Botlasztó szegeletje
ott van a peremén kifestve.
Még egy marás - s kész a dolog.
No, Faust, aludj tovább, míg újra itt vagyok.
(Elmegy)

FAUST
(ébredezve) Ó jaj, hát becsapódtam újra?
Látások tűntén azzal maradok,
hogy álmom a Sátánt idehazudta,
s egy pudli volt, mely itthagyott!


DOLGOZÓSZOBA

Faust, Mefisztó

FAUST
Kopogtatnak? Szabad! Ki bolygat ismét?

MEFISZTÓ
Csak én.

FAUST
Szabad.

MEFISZTÓ
Mondd csak harmadszor is még.

FAUST
Szabad hát!

MEFISZTÓ
Igy tetszel nekem.
Remélem, jól megértjük egymást!
Elűzni rólad a borongást,
nemes ficsúrnak képiben,
aranyhimes vörös ruhában,
drága nehéz selyem palástban,
kakastollal kalpagomon,
hosszú hegyes tőrt felövezve
jövök hozzád, s tanácsolom,
öltözz te is efféle mezbe,
hogy légy szabad már s önfeledt,
s megismerhesd az életet!

FAUST
Akármilyen ruhát is öltenék,
érzem kínját e szűkemberi létnek.
Játszásra már lelkem kivénhedt,
vágy nélkül élni ifjú még.
Nekem világunk még mit adhat?
Mindenről mondj le! És lemondj csak!
Bizony az ősi nóta ez,
mely mindnyájunk fülébe cseng,
s rá rozsdás óra ütemez,
amíg csak élünk idelent.
Egy irtózás már minden reggelem,
s keserves könnyet sírva-sírnék,
nézvén a napra, mely múlván, nekem
egy vágyamat, egyet se tölt be ismét.
Ez sejlő vágyaknak is konokul
gonosz gáncsot vet abbanyomba,
s ha lelkem alkotásra gyúl,
azt száz fintorral visszanyomja.
Sőt akkor is, midőn az éj leszállt,
s gyötrődve nyúlok el az ágyon,
ott sincs egy percnyi szusszanás:
vad rémülettel jő az álom.
Az Isten, a bennem-levő,
mindenestül felforgathatja mélyem;
de bár minden erőmön trónol ő,
sehogy se hat kifele mégsem.
Ezért a lét nekem csak gyötrelem.
Jövel, Halál! Utálom életem.

MEFISZTÓ
Várt vendég a halál mégsem lehet sosem!

FAUST
Boldog, kinek győzelmes homlokára
véres babérját harcban fonja éppen,
kit táncos tobzódás utána
érhet utól egy lány ölében.
Ó, hogy a roppant szellem ereje
alatt én el nem rogyhaték ott!

MEFISZTÓ
Valaki akkor mégse nyelte le
éjjel a barna folyadékot!

FAUST
Ugylátszik, hajlamod a kémkedés.

MEFISZTÓ
Bár mindent nem tudok, tudásom nem kevés.

FAUST
Ha az ijesztő gyürközésnek
édes hang véget is vetett,
s gyermekkorom szép idejének
káprázatát idézte meg:
verjen meg mégis szörnyü átok
lélekfogást és csábitást,
s mi e gyászos barlangba láncolt,
szemfényvesztést és áltatást!
Előbb a szellem öncsalását,
a nagyravágyást verje meg!
Verje a látszat csillanását,
amely elönti lelkemet!
S mi hirről, halhatatlanságról
velünk hazug álmot szövet!
Amit elénk birtokolásról
nő, gyermek, ház, csűr képe vet!
Verje Mammont, ha aranyáért
követett el nagy dolgokat,
és ha henyélő bujaságért
alánk puha párnát rakat!
Légy átkozott, szőlő zamatja!
S legszebb percedben, Szerelem!
Reménység! És a hit malasztja!
De legkivált te: türelem!

SZELLEMEK KARA
(láthatatlan)
Jaj! Jaj!
Miattad omolt el
a szép Egész,
ó, durva ököl;
s most pusztul, enyész!
Egy félisten müve ez hát!
S mi romját
a semmibe hordjuk el innen,
zokogván
pusztult szépségein annak!
Elseje
a földi fajnak,
hogy ha te
tudnál nagyobbat,
szivedben építsd újra fel!
Új életre kelj,
és kezdd el
új értelemmel,
s rá új daloknak
hangja felel!

MEFISZTÓ
E pici népek
az enyémek:
nagy okosan kedvre s tettre
buzdítnak egyre!
Vár a világ,
hagyd el a magányt,
hol vér s érzék apadoznak,
menekítnek onnat.
Hagy abba búd ajnározását,
mely keselyüként falja életed!
Nincs aljas környezet, melyben ne látnád,
hogy ember vagy, akár a többiek.
De nem úgy gondolom,
hogy nékik légy pereputtyuk.
Nagyság én se vagyok, tudjuk,
de ha netán útadon
kisérhetnélek egy életen átal,
megfogadom parolával,
s szolgálatodba állok.
Társad vagyok már most,
s ha tetszik neked,
leszek szolgád és béresed!

FAUST
S mit teljesítsek én, ezek fejében?

MEFISZTÓ
Nagy haladékot adok addig én.

FAUST
Nem, nem! Az ördög egoista lény
s másnak, csak úgy Isten nevében,
tudjuk, nem használ, nem segél.
Mondd, mit kivánsz, értelmesen.
Ily szolga ránk merő veszedelem.

MEFISZTÓ
Én téged, itt, hiven szolgálni foglak,
csak egyet ints: ugrom, serény leszek,
s ha útjaink, túl, újra összefutnak,
te nékem ugyanezt teszed!

FAUST
Kis gondom is nagyobb a túl-nál;
ha e világot romba-dúlnád,
a másik tőlem el-lehet.
Örömeim e világból fakadnak,
kínjaimra ez a nap súgaraztat;
előbb el kell tőlük szakadjak,
aztán jöjjön mi jön s jöhet.
Nem érdekel, hogy a jövőben
van-é gyűlölség s szeretet,
s hogy van-e amaz ég-körökben
is odafent és odalent.

MEFISZTÓ
Ha így vagyunk, mi akadálya?
Szerződj! És láthatod majd nemsokára
örömmel tudományomat.
S mit kapsz, ember még nem látott olyat.

FAUST
Szegény ördög, vajon mit adhatsz?
Egy is, fajtádbeli, a sóvár nyughatatlant:
emberlelkünk felfogta-e?
Adsz eledelt, mely nem táplál sose,
s aranyat, mely egyszeribe
kezünk között higanyként szétpereg?
Játékot, hol sosem nyerek?
S lányt, ki ölembe űlve még
kacéran szomszédom felé kacsingat?
Becsület isten-gyönyörét,
mely mint a meteor, elillant?
Termést mutass, mely szedetlen rohad,
s fákat, melyek kizöldülnek naponta!

MEFISZTÓ
Ily alkutól ördög meg nem riad.
Ily kincsekkel szolgálhatok, ma!
De, cimborám, eljő a nap, hiszem,
midőn már csak lakmároznánk mi békén!

FAUST
Ha egykor ágyamon betelve heverészném,
akkor kondítsanak nekem!
Ha mézesmázas szód megejthet,
s tetszelgek ön-nagyságomon,
vagy odavetsz vak élvezetnek,
az legyen utolsó napom!
Fogadj velem!

MEFISZTÓ
Hopp!

FAUST
Rá kezem adom!
Ha egyszer így szólnék a perchez:
oly szép vagy, ó maradj, ne menj!
Akkor bátran bilincsbe verhetsz,
akkor pusztulnék szivesen!
Akkor harang konduljon értem,
akkor szolgálatod letelt,
az óra több időt ne mérjen,
akkor az én sorsom betelt!

MEFISZTÓ
Gondold meg jól, mert én eszembe vésem.

FAUST
Megvan hozzá minden jogod:
nem hebehurgyán paroláztam én sem,
állom szavam: szolgád vagyok,
tiéd, vagy másé, sose nézem.

MEFISZTÓ
Ma este már, mint fürge inasod,
kisérlek el a doktor-vacsorára.
De egyet még! - Életre vagy halálra:
szükséges volna pár sorod.

FAUST
Mi az, pedáns, írás is kellenék?
Sosem hallád talán a férfiszó hirét?
Nem elegendő, hogy adott szavam
kötelez immár éltem-fogytaiglan?
Bár az élet ezer árral rohan,
igéretem kötöz le holtomiglan?
De e rögeszme szívünkhöz tapad;
ettől könnyen el nem szakad hát.
A lélekben hű a legboldogabb:
nem fogja bánni semmi áldozatját.
De a pecsétes, irt papirlap iszonyat,
melynek mindenki féli arculatját.
A szó beléhal már a tollba,
s jő kutyabőr s pecsét hatalma.
Mi kell neked, gonosz lidérc?
Bőr, pergamen, márvány vagy érc?
Vésőt, iróvesszőt, tollat ragadjak?
Választhatsz, ládd, kedved szerint.

MEFISZTÓ
Ugyan, mi értelmük megint
e túlontúl heves szavaknak?
Jó lesz akármily kis levél.
Tintád pedig legyen egyetlen cseppnyi vér.

FAUST
Ha néked örömet igér,
engedek tréfás óhajodnak.

MEFISZTÓ
A vér egészen furcsa nedv.

FAUST
Attól ne tarts, hogy nem állok szavamnak!
Hisz az erőm mind arra ment,
mit alkunk éppen most fogadtat.
Vak voltam, felfuvalkodott,
ám csak rangodbeli vagyok.
A nagy Szellem cserbenhagyott.
A természet elzárkozott.
Gondolkodásom szála kúszált,
lelkem minden tudást megútált,
nyugtatni izzó vágyamat,
vess az érzékiség mélyére engem.
Láthatatlan varázsköpenyben
készíts csodás kalandokat!
A véletlenre bízom szálltomat,
hányjon-vessen a pillanat!
Jöjjön kín s bujaság,
siker és bosszúság,
váltakozzanak egymás után;
igy alkot csak a férfi igazán!

MEFISZTÓ
Előtted nincs korlát, se cél.
Kedvedre bárhol nyalakodhatsz,
röptében bármit megragadhatsz,
essék jól mind, mi jót igér.

FAUST
Csak hegyibe, s ne pipogyásan!
Hallhattad már: én nem örömre vágyom!
A mámor kell nekem, a sajgó bujaság,
szép gyűlölet, pezsdítő bosszuság.
Lelkem, mely a tudásszomjból kilábol,
ne zárkózzék el többé semmi jajtól,
s mit az emberiség még várhat e világon,
bensőmben mind, mind visszhangozzam attól,
értelmem járjon mélyben és magasban,
javát, baját keblembe átitassam
s így az emberiség énjét énemmel élve,
hulljak végül vele a semmiségbe.

MEFISZTÓ
Ó, higgy nekem, ki jó pár ezredéve
rágom e száraz kenyeret,
hogy a bölcsőtől sírig érve
e vén kovászt ki sem emészti meg!
Magamfajtának higgy, ha mondom:
minden csak Istennek terem!
Azért van, hogy örökké csak ragyogjon,
minket sötétben tartson szűntelen,
nektek meg éj és nap legyen.

FAUST
De akarom!

MEFISZTÓ
Szép, szép, barátom!
Ebben csak egy a keserű:
a lét rövid, hosszú a mű.
Ezért fogadd meg egy tanácsom:
szegődtess társul egy poétát,
ki gondoktól csupa verejték:
mint öntsön annyi jót beléd át,
amennyit csak elbír fejecskéd.
Tigris szivét,
szarvas gyors iramát,
egy talján vérinek tüzét,
északiak szívós agyát.
Bízd rá, ő lelje meg a titkát,
hogy fér meg nagylélek s hamisság,
s hogy egy szív, ifju s gerjedelmes,
mint lehet tervszerűn szerelmes.
Ha ismerném, ha volna ily teremtmény,
Mikrokozmosz úrnak nevezném.

FAUST
Mi vagyok hát, ha nem lehet s szabad
az emberiség csúcsát elérnem,
amelyre oly rég hajt a vérem?

MEFISZTÓ
Végtére is - az vagy, mi vagy.
Vendéghajat, ezer bodor fürttel csináltass,
csatolj magadra hosszú gólyalábat,
maradsz örökre, ami vagy.

FAUST
Érzem, hiába ragadoztam össze
az emberi tudásnak kincseit;
mert a végén munkámhoz úgy ülök le,
hogy új erő belülről nem hevít
Feljebb egy hajszállal sem értem,
s nem, jaj, a Végtelen felé sem.

MEFISZTÓ
Uram, úgy nézed a világot,
ahogy már általán szokás,
de ügyesebben kell csinálnod,
míg el nem hagy a kedv, a láz.
A mindenit! Kezed s a lábad,
fejed s farod: tulajdonod!
Aminek friss öröme áthat,
ahhoz kevésbé van jogod?
Mert hogyha van hat ménlovam,
erejük tán nem az enyém lesz?
Nagy úr vagyok, ki száguld és rohan,
hiszen huszonnégy lábat élvez!
Fel! Hányd el minden gondodat,
és e világba vesd magad!
Mondom neked: a habozó olyan,
akár a sívár puszta barma,
lidérctől űzve mind csak egy körben rohan,
s körös-körül szép zöld rét, jobbra-balra.

FAUST
S mimódon kezdjük el?

MEFISZTÓ
Hajónk odább evez.
Miféle kinzókamra ez?
Az volna élethívatásod,
hogy úntasd magad s száz diákot?
Ezt Hájfej úrra hagyd tehát!
Minek csépelnéd itt tovább a szalmát?
Hiszen tudásod legjavát
a fickóknak át úgysem adnád.
Egy most is a tornácon járkál!

FAUST
Látni se bírom sehogyan.

MEFISZTÓ
Szegény fiu régóta vár már,
ne menjen el vigasztalan.
Ide a tógád és a sapkád;
ez aztán pompás maskara! (Átöltözik)
Az én dolgom a többi, hagyd hát!
Negyedórácska kell nekem csupán,
te addig készülődj az útra szaporán!

Faust el

MEFISZTÓ
(Faust hosszú tógájában)
Csak vesd meg a tudományt meg az észt,
az ember legfőbb erejét!
A hazugság szelleme által
telítődj bűbájjal, varázzsal,
s enyém vagy óhatatlanul.
Oly lelket adott neki a sorsa,
mely mind előbbre tör zablátlanul,
a földi örömöket átugorja
vad törtetésében vakul.
Most majd velem próbálja sorba'
az élet dibdábságait,
ugráljon, szálljon, bámuljon vacogva,
s örökös szomjuságait
étel s ital ajkánál csak fokozza;
lelkének enyhet nem talál soha;
s ha ördögnek magát el nem is adta volna,
mégis el kéne buknia!

Egy diák belép

DIÁK
Alig pár napja vagyok itt,
hozott az áhitat s a hit,
hogy lássam a férfit, s véle beszéljek,
kit mind-mind hódolón idéznek.

MEFISZTÓ
Boldoggá tesz ez a bókolás!
Kit látsz, csak olyan, mint bárki más.
Nos, dolgaid hogy állanak?

DIÁK
Esengem pártfogásodat!
A kedv hozott és a lelkesedés,
vérem friss, pénzem se kevés;
jóanyám marasztalt, ámde hiába;
hadd szedjek valamit koponyámba.

MEFISZTÓ
Jól eltaláltad a helyet.

DIÁK
Szökném is már, hogy őszinte legyek:
e falak itt s ezek a termek
cseppet sem üdítik a lelket.
Szűk és nyomasztó e világ,
szemem zöld foltot, fát se lát,
s a tanteremben s padjainkban
hallás, látás, gondolat illan.

MEFISZTÓ
Szokás kérdése, kedvesem.
A csecsemő se kapja be
az emlőt rögtön szivesen,
de később legfőbb öröme.
A bölcsesség keblén, meglátod,
naponta nő majd boldogságod.

DIÁK
Nyakában csüggni szívem vágya-vágyik!
De mondd: hogyan juthatnék el odáig?

MEFISZTÓ
Mielőtt többet mondanál:
miféle szakmát választanál?

DIÁK
Főleg roppant tudásra vágyom,
mindent, mi van a nagyvilágon,
s van égben is, felfogni nyomban
a Tudományt s Természetet!

MEFISZTÓ
Látom, a legjobb nyom vezet;
csak szét ne szórd magad e buzgalomban!

DIÁK
Testem-lelkem csak ennek él;
de mért tagadnám: várva várom,
hogy ünnepek áldott idején
kissé vígadjak is a nyáron.

MEFISZTÓ
Használd időd, hisz oly sebesen itthagy;
a rend beosztásra tanít majd.
Fiam, tanácsolom tehát,
próbáld először a logikát.
Itt szellemed majd megtörik,
spanyolcsizmába gyömöszölik,
hogy ezután már ne ingatag
járja útját a gondolat,
fel s le bolyongva botorul,
lidércként keresztül-kasul.
S egy szép napon be kell te lásd:
mit eddig mint evést-ivást
egyből tettél és mindennapos,
egy! kettő! három! kell ahoz.
Úgy dolgozik az elme-műhely,
mint a takács a mesterművel:
száz szálat ránt egy billenés,
és a vetélők fel- s lecikáznak,
látatlanul folynak a szálak,
csak egy ütés, és kész ezernyi kötés.
És jő a bölcs s kezeskedik,
meggyőz, csak ekkép történhetik:
egyből kettő, ebből pedig
három meg négy következik,
s ha egy és kettő nincs elébb,
három sose lett volna, s négy.
Dicsérik ezt mindenha diákok,
de mégse lehetnek jó "takácsok".
S ki elevent óhajt ösmerni, lemérni,
a lelkét űzze annak elébb ki,
így majd kezében lesz a Rész,
de sajna! Hiányzik a lelki Kötés!
Encheiresin naturae - a vegytanban neve,
mely hogy, hogy nem, magát csúfolja meg vele.

DIÁK
Itt-ott nem értelek, belátom.

MEFISZTÓ
Könnyebb lesz nemsoká, barátom,
ha tudsz már mindent redukálni,
és kellőképp klasszifikálni!

DIÁK
Mindettől úgy zúg a fejem,
mintha malomkerék forogna benn.

MEFISZTÓ
Aztán előbb akármi másnál,
köss ki fiam a metafizikánál,
hogy mindent mélyen megragadj,
mit meg nem tűr az emberagy;
s mit felfog, vagy felfogni rest,
szót lelj rá, tündökletest.
E félévben még, gyermekem,
a rend álljon első helyen.
Egy napra öt órát vegyél;
harangütésre helyt legyél!
Már otthon készülj és magolj,
több paragráfust szedj be jól,
hogy majd észleld világosan:
mást sem mond, mint mi a könyvbe' van;
de szorgosan jegyezd szavát,
mit Szentlélek sugallatát!

DIÁK
Kétszer nem mondatom magamnak!
Hasznomra válik ez nekem;
amit papírra vet kezem,
még otthon is lesz haszna annak.

MEFISZTÓ
De válassz végre már szakot!

DIÁK
Nagy kedvem nincs, teszem, a jogi tudományhoz.

MEFISZTÓ
Megértem, s tán közel járok okához,
jól tudván, mi is az a jog.
Öröklődnek jogok s szokások,
mint végtelen kórság tovább,
mely nemzedékről nemzedékre szállott,
s ország országnak adja át.
Az ész ármánya, jótett kínra válik,
késő unoka, jaj neked!
Azonban sajna, velünkszületett
jogunkért síkra ki se száll itt!

DIÁK
Utálatom csak növeled.
Akit tanítsz, boldog lehet!
Már-már a teológiára mennék!

MEFISZTÓ
Tévútra vezetni kit se szeretnék!
E szakban, nézetem szerint,
a hamis út alig kerülhető el,
és benne annyi méreg rejtezik,
hogy balzsamtól aligha különíthető el.
Itt is legcélszerűbb, hogy csak egytől tanulj,
de arra esküdj is vakul!
Mi fő - kapaszkodják a szóba!
S megnyílik záros kapu-módra
a Bizonyosság Temploma.

DIÁK
A szónak maggal is kell bírnia!

MEFISZTÓ
Igaz! De még ezért magad gyötörni káros,
mert hol a fogalom hiányos,
idején lelhetsz kellő szót oda.
Lehet szavakon lovagolni,
szóból egész rendszert koholni,
hitet építeni rá előre,
s még egy betűt sem csenhetsz el belőle.

DIÁK
Bocsásd meg, hogy mindegyre kérdezek még,
de hátra volna valami:
néhány velős szót hallani
az orvostanról is szeretnék.
Mert három év rövid idő,
s Uram! be tágas a mező!
Ám csak egy piciny útmutatást,
s könnyebben járunk a csapáson.

MEFISZTÓ
(magának)
Megúntam e száraz hanghordozást,
az ördögöt kell újra játsznom.
(Hangosan)
Megösmervén az orvostant te is,
s átbúvárolván kis- meg nagyvilágot,
Istenre kell hagynod, belátod,
végtére is.
Könyvmoly buzgalmad itt lehet akármi bősz,
ki mennyit képes, csak annyit tanul.
Ki kellő percben tetterős,
csupán az boldogul.
Csinos vagy és jó szál legény,
bátorságért szomszédba nem mész,
és ha magadban bízni vagy szerencsés,
bízik benned más is, ne félj.
Kivált a nőkkel tudj te bánni!
Tudd, hogy minden jajuk, bajuk,
bár száz fajuk,
mind-mind egy pontból kell kúrálni.
S csak félig légy becsületes,
megnyertél ifjat, vént vegyest.
Előbb cím kelletik, hogy bizonyíthasd,
tudásod másokénál többet ér,
s kezed üdvözletül már oly holmit tapinthat,
mihez más csak többéves harccal ér.
Tudd módját, mint nyomkodd a pulzust,
s a karcsu derekat, kacsintva, huncut
vizsgálódással kapjad át:
nem fűzte be nagyon magát?

DIÁK
Az ember tudja itt, mihez kell fognia.

MEFISZTÓ
Fiam, fakó minden teória,
s a lét aranyló fája zöld.

DIÁK
Ez már nekem álom-szineket ölt.
Még egyszer bár terhelhetnélek,
hogy újra halljam bölcsességed?

MEFISZTÓ
Adok, amennyit adhatok.

DIÁK
Még menni képtelen vagyok;
emlékkönyvem átnyujtom, íme, vedd el,
ha megtisztelnéd kézjegyeddel!

MEFISZTÓ
Örömest! (Ír s visszaadja)

DIÁK
(olvassa) "Eritis sicut Deus, scientes bonnum et malum."
(Hódolattal becsukja, ajánlja magát)

MEFISZTÓ
Kövesd csak ős igéjét kígyó nagynénikémnek,
megkeserüli még a te bősz istenszerüséged!

FAUST
(megjelenik)
Nos hát, hová megyünk?

MEFISZTÓ
Ahová akarod,
kis-, nagyvilágod mind bejárhatod,
s mely öröm ér, mely hasznát látod,
míg e kurzust végigpotyázod!

FAUST
E nagy szakállhoz semmiképp
sem illik a könnyelmüség.
Balul üthet ki ez a próba;
magam soha neki se vágtam volna,
mások közt megkisebbedem;
örökké zavarba esem.

MEFISZTÓ
Ne félj, komám, elmúlik ez bizonnyal;
egy csepp önbizalom, és élni tudsz azonnal.

FAUST
S a háztól el mivel megyünk?
Hol a lovad, kocsid s a szolgád?

MEFISZTÓ
Csak szétterítjük köpenyünk,
repít az, érti ám a dolgát.
Lévén e vállalat merész,
cókmókod is legyen kevés.
Csak még egy kit tüzes párát kell hogy keverjek,
s a földről egykettőre felvet!
S ki könnyű, gyorsan felfelé lebeg;
új pályád kezdetén szívből köszöntelek!


AUERBACH PINCÉJE LIPCSÉBEN

Vidám legények dáridója

FROSCH
Nincs röhögés? Itóka sem kell?
Ebadta, sok sanyaru-vendel!
Mint egy rakás nyirkos törek,
s máskor a tűz majd felvetett!

BRANDER
Magadra vess! Ma nem bolondozol,
malacságod, kópéságod sehol.

FROSCH
(egy pohár bort a fejére önt)
Ne, mindkettő!

BRANDER
Disznó! Pimasz!

FROSCH
Tiköztetek se legyek az?

SIEBEL
Ki innen a kötekedőt!
Hörpints, nyakalj, oszt elő a tüdőt!
Nosza! Juhhú!

ALTMAYER
Ne ordibálj, parasztja!
Vattát ide! A fülem megszakasztja!

SIEBEL
Ha visszhangzik a boltozat,
évezhetem csak basszus hangomat!

FROSCH
Ha nem tetszik neki, menjen a nyavalyás!
Á-trállárálá!

ALTMAYER
Á-trállárálá!

FROSCH
Megvolt a hangolás. (Énekel)
"A római szent birodalom
együtt ugyan mitől vagyon még?"

BRANDER
Be ronda dal! Politikai dal!
Rút dal! Inkább áldanátok az Istent,
hogy Rómához közötök semmi sincsen!
Legalábbis nekem valódi nyereség,
hogy császár nem vagyok, csak kancellár se még;
ha már szükségünk volna vezetőre,
válasszunk pápát egykettőre!
Bízvást tudjátok, errenézt
mi dönti el a jelölést.

FROSCH
(énekel)
"Szállj magasra, csalogány,
köszöntsd tizezerszer a babám!"

SIEBEL
Azt ugyan senki se! Ne halljam a nevét se!

FROSCH
Köszöntsd s csókold meg őt! Nem hallgatok azért se!
(Énekel)
"Nyisd ki, szép az éjszaka,
nyisd ki, ő virraszt, maga!
Csukd be, hogyha megvirradt."

SIEBEL
Jó, csak dalolj, dalolj, magasztald őt sokat!
Fogok én még nevetni egyszer!
Engem már vízre vitt, ne félj, te sem menekszel!
Lidérc legyen a babája, nem én!
A keresztúton véle az hetyegjen!
Vén bak, mely járt a Szent Gellért-hegyén,
jó estét néki szöktiben mekegjen!
Egy tisztességes, hús-vérből való
legényt nem érdemel lotyó.
Tehát itt senki se köszöntse!
Inkább az ablakát töröm be!

BRANDER
(asztalra csap)
Elég! Most rám figyeljetek!
Urak, én tudom, mi az élet;
ezek fülig szerelmesek;
állapotjuk kivánja meg,
hogy adjak most nekik valami szépet.
Kezdem! Jó dal s újfajta is!
A végsort fujjátok ti is! (Énekel)
Pincénkben egy patkány lakott
zsírtól, vajtól kövéren;
eresztett haskót oly nagyot,
nem volt szebb Lutheré sem.
A kukta mérget tett elé,
s úgy megbetegedett belé,
mintha szerelmes volna!

KÓRUS
(bömbölve)
Mintha szerelmes volna!

BRANDER
Futkosni kezd most té s tova,
tócsákból inni kíván,
mindent szétrága-karmola,
nem enyhít ez se kínján.
Bajában fel- s leszökdösött,
s olyan keservesen nyögött,
mintha szerelmes volna!

KÓRUS
Mintha szerelmes volna!

BRANDER
S ihol fényes nappal vakul
benyargal a konyhába,
a sutba bú, remeg, lapul,
fujtat-szuszog kínjába.
Kacagja mérgezője: "hú,
most likba utoljára fú,
mintha szerelmes volna!"

KÓRUS
Mintha szerelmes volna!

SIEBEL
Halljátok a sok bamba, hitványt!
Bizony dicső cselekedet
kiirtani egy árva patkányt!

BRANDER
Patkányok kedvesek neked?

ALTMAYER
Te pókhasú, mit kell megérnem?
Úgy megvert a nyomoruság,
hogy egy felpuffadt pocegérben
saját sorsod látod csupán?

Faust és Mefisztó megjelenik

MEFISZTÓ
Előtte minden más dolognak
jókedvű társaságba hozlak,
hogy lásd: a létet mily könnyen veszik.
Minden nap ünnep e népségnek itt.
Kevéske ésszel, nagy pofával,
mint macskakölykök a farkuk után,
forognak egy helyben bután.
S mígcsak fejük fájni nem átall,
s amíg le nem jár a hitel,
nem is törődnek semmivel.

BRANDER
Ezek valami hosszú útról
jőnek, lerí szokatlan módijukról;
egy órája sincsenek itt.

FROSCH
Úgy vélem magam is! Lipcsénk tetszik nekik!
Egy kicsi Párizs ez, pallérozgatja népét.

SIEBEL
Minek néznéd e két urat?

FROSCH
Ne félj, fiu! Igyunk meg egy pohár bort,
s mint egy lógó gyermekfogat,
orrukból a nyüvet egyből kirántom!
Ugy gondolom, nemes házból valók,
mert dölyfösek s finnyás-utálkozók.

BRANDER
Szemfényvesztők, fogadni mernék!

ALTMAYER
Alkalmasint.

FROSCH
Kifirtatom ma még!

MEFISZTÓ
(Faustnak) Nem érzi ez a csőcselék
a Sátánt, bár nyakukban űl rég!

FAUST
Üdvözletünk, urak!

SIEBEL
Viszont, és köszönet.
(Mefisztót oldalról végigmérve, halkan)
Egyik lábára mért biceg?

MEFISZTÓ
Megengednétek, hogy közétek űljünk?
Ha már nincs jó ital, legalább idebent
szép társaságtoknak örüljünk.

ALTMAYER
Finnyás ember vagy, annyi szent!

FROSCH
Rátótról későn kerekedtetek fel?
Tán Istók bácsinál valátok lakomán?

MEFISZTÓ
Ma elkerültük, kiskomám;
De a minap beszéltünk az öreggel.
És emlegette öccseit, de szépen!
S megkért üdvözlenünk titeket, a nevében.
(Frosch felé bókol)

ALTMAYER
(halkan) Megkaptad! Érti ez!

SIEBEL
Nagy szélhámos lehet!

FROSCH
Megállj, elbánok én veled!

MEFISZTÓ
Ha nem csalódom, az imént
kimívelt torkok kara harsant?
E boltiven orgonaként
kell visszhangoznia a dalnak!

FROSCH
Most már tudom: énekművész!

MEFISZTÓ
Ó, nem! Bár nagy a kedv, a képesség kevés.

ALTMAYER
Fujj valamit!

MEFISZTÓ
Akármennyit, ha tetszik!

SIEBEL
De aztán új darab legyen!

MEFISZTÓ
Spanyolhonból jövünk egyenesen,
ahol a jó bor jó dallal vetekszik. (Énekel)
Hej egyszer egy királynak
egy nagy-nagy bolhája volt -

FROSCH
Hallottátok! Bolhája! ez igen!
Jobb vendégem ne is legyen!

MEFISZTÓ
(énekel) Hej egyszer egy királynak
egy nagy-nagy bolhája volt,
fogadta őt fiának,
s mindent rátékozolt.
Szabójának kiáltott,
s a jó szabó futott,
az úrfinak kabátot
és pantallót szabott.

BRANDER
De óva intsd a kecskét, az ebadtát,
pontos mértéket vegyem ám,
s, ha kobakja kedves a nyakán,
ráncot ne vessen az a nadrág!

MEFISZTÓ
Bársonyba és selyembe
bujtatták őt belé,
szép fodrok tarka rendje
s kereszt is díszité.
Miniszter lett a bolha,
viselt nagy csillagot,
s testvérei hosszu sorba'
urak s udvarnagyok.
Sanyargatá az udvart,
minden hölgyét, urát,
már bolha csipdesett, mart
királynét, szobalányt.
Megfognuk és megölnük
tilos nekik, ha mar.
Mi fogjuk és megöljük
meg ám, de még hamar!

KÓRUS
(kurjongatva) Mi fogjuk és megöljük
meg ám, de még hamar!

FROSCH
Bravó, bravó! Ez igen!

SIEBEL
Minden bolhával így legyen!

BRANDER
Köpd ujjad, s fogd a bestiát!

ALTMAYER
Vivát a szabadság! A bor vivát!

MEFISZTÓ
A szabadságra én bizony jószívvel innám,
hogyha boraitok jobbak volnának itt, lám!

SIEBEL
Többször ne merd mondani, hékám!

MEFISZTÓ
Ha nem venné a korcsmáros zokon,
én ezt a tisztelt társaságot,
pincénk javával itatnám most.

SIEBEL
Ide vele, én vállalom!

FROSCH
De nagy pohárral adj, dicsérhessük nyugodtan!
Ne szűkölködjünk kóstolóban;
ha már itélni kell, komám,
hadd szívjam tele a pofám!

ALTMAYER
(halkan)
Tán Rajna-menti borcsiszárok?

MEFISZTÓ
Nosza, fúrót ide!

BRANDER
Hát ezt ugyan miért?
Hordótok tán az ajtóban hagyátok?

ALTMAYER
Van ott egy kis kosár s abban szerszám elég.

MEFISZTÓ
(átveszi a fúrót, majd Froschhoz)
Mondd hát, milyen fajtát óhajtasz?

FROSCH
Hogy értsem ezt? van többféle borod?

MEFISZTÓ
No rajta! Csak válasszatok!

ALTMAYER
(Froschhoz)
Úgy látom, cimborám, már nyaldosod az ajkad!

FROSCH
Ha már választhatok, legyen jó Rajna-menti!
Jobbat, mint szép hazánk, nem adhat úgyse senki.

MEFISZTÓ
(miközben Frosch helyén az asztal szélébe lyukat fúr)
Egy csepp viaszt ide, jó lesz alkalmi csapnak!

ALTMAYER
Szemfényvesztés! Vigyázz, becsapnak!

MEFISZTÓ
(Brandernak)
S neked?

BRANDER
Legyen champagne-i bor,
olyan, amely pezsegve forr!

MEFISZTÓ
(fúr)

Az egyik már csinált viaszdugót,
s bedugta vele a lyukat

BRANDER
Ne kerülj minden idegent el!
Messziről jönnek a csodák!
A francúzt gyűlöli minden jó német ember,
bezzeg megissza a borát!

SIEBEL
(mialatt Mefisztó az ő helyéhez közeledik)
Biz én a savanyút nem kedvelem,
adj egy pohárka édesebbet!

MEFISZTÓ
(fúr) Neked hát tokajit eresztek.

ALTMAYER
Ne játsszatok tovább velem!
Csúful felültet minket ez az ember!

MEFISZTÓ
Ej! e nemes vendégsereggel
merész vón ily tréfálkozás.
Mondd hát hamar! s idevigyázz!
Milyen borral szolgálhatok hát?

ALTMAYER
Mindegy! Ne teketóriázz!

MEFISZTÓ
(miután minden lyukat kifúrt és bedugaszolt,
különös mozdulatokkal)
Fürtök a tövecskén,
szarvak a bakkecskén,
a bor zamatos, szölleje fából,
csurran az asztal falapjából!
Nézz a természet mélyibe,
higgy, s a csoda eljő ide!
Dugót kiránts, aztán ivás!

MIND
(kihúzzák a csapot; s kinek-kinek az óhajtott
bor
csurog poharába)
Csodás kút! Nékünk folydogálsz!

MEFISZTÓ
Egy csepp se folyjon el, vigyázz!

MIND
(újra isznak, énekelnek)
Hej, gyöngyélet ez az élet.
Száz disznóval nem cserélek!

MEFISZTÓ
Ha vígan megy sora, nézd meg, így fest e nép!

FAUST
Jobb volna innen elszelelnünk.

MEFISZTÓ
Figyeld, az állat most miképp
s mily szépen ütközik ki bennük!

SIEBEL
(vigyázatlanul iszik,
a bor a földre ömlik, tűzzé változik)
Segítség! Tűz! A pokol ég!

MEFISZTÓ
(a tüzet csillapítva)
Jó elemem, nyugodj te még!
(A korhelyekhez)
Csak kóstolója volt a tisztítótüzeknek!

SIEBEL
Megállj, bitang! A bőrödön veszem meg!
Nem kötsz te mégegyszer belénk!

FROSCH
Ha jó dolgod van, többet nem ajánlom!

ALTMAYER
Ajánlanám neki a sürgős eltünést!

SIEBEL
Ki látott már ilyen csibészt,
hogy hókuszpókuszával ideálljon!

MEFISZTÓ
Hallgass, vén borzsák!

SIEBEL
Seprünyél!
Kötődni ez velünk merészel?

BRANDER
Megállj! Ép bőrrel úgyse mész el!

ALTMAYER
(kihúz egy csapot az asztalkából, tűz csap arcába)
Égek! Égek!

SIEBEL
Bűbájosság van itt?
Szúrd le a gaz sehonnait!

Kést rántanak, nekirohannak Mefisztónak

MEFISZTÓ
(méltóságteljesen)
Ál-kép, ál-beszéd,
csavard el az eszét,
itt se légy, ott se légy!

Hökkenten bámulnak egymásra

ALTMAYER
Mily szép vidék ez? Hol vagyok?

FROSCH
Szőlőhegy? Csakugyan!

SIEBEL
S hány fürt imitt-amott!

BRANDER
Szép zöldelő lugasban ültök,
és mennyi tő! s micsoda fürtök!

Siebelt orron ragadja; a többiek
kölcsönösen kést fognak egymásra

MEFISZTÓ
(mint fent)
Káprázat, vesd le hályogod!
Hadd lássák ördögi incselkedésem!

Fausttal eltűnik; a legények eleresztik egymást

SIEBEL
Mi ez?

ALTMAYER
Mi ez?

FROSCH
Az orrodon a késem?

BRANDER
(Siebelhez)
Én is orrot szorongatok!

ALTMAYER
Irtóztató ütés nyargalta át a testem!
Széket ide, míg el nem estem.

FROSCH
Mi volt ez? Mondjátok, mi volt?

SIEBEL
Hol a cudar? Ha meglegyintem,
nem iszik többé soha bort!

ALTMAYER
A pinceajtón száguldott ki innen -
bizony, egy hordón lovagolt -
mint ólom, oly nehéz a lábam.
(Az asztal felé fordul)
S vajon a bor még foly-e, lássam?

SIEBEL
Káprázat volt, bűbáj, csalás!

FROSCH
Azt hittem, bor, mi tagadás.

BRANDER
S a szőlő - mi volt igazában?

ALTMAYER
Még mondja valaki, ne higgyünk a csodákban!


BOSZORKÁNYKONYHA


Alacsony tűzhelyen nagy üst.
A belőle szálló gőzben különféle figurák.
Az üst előtt
egy majom kuporog,
kavargatja, ügyel, ki ne fusson.
A kan majom fiaival mellette füttőzik.
A falat s a mennyezetet furcsánál furcsább
boszorkányszerek ékesítik.
Faust, Mefisztó

FAUST
Bolond bűbájossághoz semmi kedvem;
s idehoztál gyógyírt keresnem,
e zagyvaság közepibe?
Egy vénasszonytól várjam üdvösségem?
Talán kotyvasztott szennyleve
lemossa harminc hosszú évem?
Ha jobbat nem tudsz, jaj nekem!
Minden reményem veszve újra.
Se tiszta Szellem, sem az Őselem
nem bukkan itt megváltó balzsamumra?

MEFISZTÓ
Komám, ismét bölcsen beszélsz!
Hogy megfiatalodj, van rá természetes szer;
noha más könyvben áll e rész,
jó lesz majd megcsodálnod egyszer.

FAUST
Szeretném tudni már.

MEFISZTÓ
Nos jó! Olyan szer ez,
nem kell rá pénz, bűbáj, sem orvos:
a szántóföldre igyekezz,
s ásót-kapát ragadva dolgozz!
Őrizd magad s értelmedet
korlátozott parányi térben,
elegyítetlen ételekkel érd be,
barmok közt, barmul élj, hol nem szentségtörés
magad trágyáznod a magad aratta földet;
ez a legjobb szer, hidd meg, és
a vér nyolcvanéves korodba fölvet!

FAUST
Nem szoktam én meg ezt, s késő is volna már most
kapát ragadnom, avagy ásót.
A szűk élethez nem fűlik fogam.

MEFISZTÓ
Igy hátra már csak a boszorka van!

FAUST
Mért éppen ez a vén banya?
Ha a lőrét magad kevernéd?

MEFISZTÓ
Időrabló komédia!
Addig akár ezer hidat emelnék.
Nemcsak tudás, szakértelem
kell e szerhez: de türelem!
Egy szellem rajta évekig babrálgat;
idő teszi, hogy hat a drága párlat.
És rengeteg bűbáj, varázs
szükséges ahhoz, nem akármi!
Bár Ördög itt a főszakács,
maga se tudná megcsinálni.
(Megpillantja az állatokat)
Mily kedves népség áll eléd!
Ez az inas, az a cseléd! (Az állatokhoz)
Urnőtök nincs itt? Hol tanyázik?

AZ ÁLLATOK
Vacsorázik,
kéményen át
illant odább.

MEFISZTÓ
Sokáig marad oda vajjon?

AZ ÁLLATOK
Amig melegítem itt a mancsom.

MEFISZTÓ
(Fausthoz) Hogy hatnak rád az állatocskák?

FAUST
Nem láttam még ocsmányabb fajzatot!

MEFISZTÓ
Ha vélük diskurálhatok,
számomra nincs is jobb mulatság! (Az állatokhoz)
Mondjátok, átkozott pojácák,
mit főztök ott, mily ciberét?

AZ ÁLLATOK
Csak holmi híg koldus-zupácskát.

MEFISZTÓ
Van is itt arra száj elég.

A KAN MAJOM
(Mefisztóhoz sündörög, körülhízelgi)
Csak jöszte, segíts,
engem gyarapíts,
hadd nyerjek a kockán!
Reménye sincs!
Ha volna kincs,
tán kijózanodnám.

MEFISZTÓ
Ez a majom de vígan hetvenkedne,
ha még lottóra is tehetne!

Ezalatt a majomfiak egy nagy
golyóbissal játszadoztak, most előgurítják

A KAN MAJOM
Ez földötök;
fel- s ledöcög,
s meg nem pihent még!
Kong, ha ütik,
hamar törik!
S belül üresség;
itt fény ragyog,
ott még nagyobb.
Én élhetek még!
Kedves fiam,
óvatosan!
Búcsuzz a léttől!
Hitvány anyag,
ha széttört.

MEFISZTÓ
S e szita mért?

A KAN MAJOM
(leveszi a szitát)
Ez csak azért,
hogy elcsípjük a tolvajt!
(A párjához fut,
s a szitát szeme elé tartja)
Tekints belé!
Meglelted-é?
S nevén szólitod majd?

MEFISZTÓ
(közeledik a tűzhöz)
S ebben mi fő?

A KÉT VÉN MAJOM
A balga fő!
Nem tudja, mi fő?
Nem ismeri az üstöt?

MEFISZTÓ
Goromba szamár!

A KAN MAJOM
A seprüt fogdsza már,
s most ide kell űlnöd!
(Erőszakkal beülteti egy székbe)

FAUST
(egész idő alatt egy tükörbe bámul,
hol közelebbről, hol távolabbról)
Mit látok ott? Képet, csodást,
mellyel e varázstükör áltat!
Add kölcsön, szerelem, szélgyorsaságú szárnyad,
hadd érjem el e látomást!
De, jaj, ha egy lépést teszek előrébb,
s közelébe merészkedem,
köd űli meg a képet hirtelen!
A legcsodásabb testű nőét!
Lehet ily szépség idelenn?
Vagy tán e csábítóan heverő Szép
a mennyek üdvét láttatja velem?
Lehet ilyesmi a világon?

MEFISZTÓ
Hogyne, ha hat napig töri Isten magát,
s a végén egy bravót kiált,
valami csak elő kell álljon.
E látvánnyal telj szépen el,
ily szeretőt majd szerzek néked egyet;
boldog, akit a sorsa úgy kegyel,
hogy haza ily arát vezethet!

Faust állandóan a tükörbe néz;
Mefisztó a széken elterpeszkedve
játszadozik a seprűvel, s folytatja

Ugy űlök, mint király a trónusán, itt!
Jogaram volna már, csak koronám hiányzik.

AZ ÁLLATOK
(eddig furcsán izegtek-mozogtak,
most nagy rivalgással hoznak elő
egy koronát Mefisztónak)
Itt van a koronád,
ragaszd meg tehát,
veritékkel-könnyel!
(Ügyetlenkednek,
kettétörik a koronát, majd
darabjaival ugrándoznak tovább)
Most már megesett!
Beszédünk remek,
s rímelünk özönnel!

FAUST
(a tükörnek)
Jaj, mindjárt beleőrülök!

MEFISZTÓ
(az állatokra) Ha nem vigyáznék, vélem is megesnék.

AZ ÁLLATOK
S ha a rím csörög,
és jól odabök,
megszűltünk egy eszmét!

FAUST
(mint fent) A szívem is már csupa izzás!
El! Gyorsan, amint csak lehet!

MEFISZTÓ
(mint fent) De annyit meg kell adni bízvást:
őszinte költők itt ezek.

Az üst, mellyel a nőstény majom eddig
nem törődött, kezd kifutni;
nagy láng csap fel, kiszáll a kürtőn.
A boszorkány iszonyú kiáltással
csusszan alá a lángon át

A BOSZORKÁNY
Jaj-jaj-jaj-jaj!
Beste kani! Hitvány szuka!
Urnőd leforrázod, kutya!
Ocsmány döge!
(Megpillantja Faustot és Mefisztót)
Ki jött ide?
Ki a fene?
S mi kellene?
Hogy jöve be?
Csontját egye
a szent fene!

A keverőkanalat tűzbe mártva,
lángoló folyadékot löttyint
Faustra, Mefisztóra és az állatokra;
az állatok vinnyognak

MEFISZTÓ
(a seprű boldogabbik végével
a fazekak és az üvegek közé suhint)
Nesze neked!
Ne, levesed!
Ne, üveged!
Vén boszorka,
dallamodra
taktust most én verek!
(Mialatt a boszorkány dühös-rémülten hátrál)
Megismersz végre? Csontváz! Vén tetem!
Uradat és parancsolódat?
Mi sem tart vissza, megteszem,
s majmostól most mindjárt agyon tiporlak!
Piros dolmányom már nem tiszteled?
Nem ismered fel kakastollamat sem?
Orcám is mit se mond neked?
Magam jobb volna megneveznem?

A BOSZORKÁNY
Uram, a sértést megbocsásd!
Nem vettem észre lópatád,
s két kedves hollódat se látom!

MEFISZTÓ
Most még elvitted szárazon;
mert immár jó ideje, hogy bizony
nem volt veled találkozásom.
Világokat megejt a kultura,
az Ördög sem maga ura.
Sehol se látható már az Északi Ördög;
szarvat, farkat még látsz-e, s körmöt?
Mi lábam illeti, nem nélkülözhetem,
de a nép közt nekem csak árthat;
némely ficsúr módján ezért viselgetem
évek óta mű-lábikrámat.

A BOSZORKÁNY
(táncol) Eszem veszi a szerelem,
hogy Sátán úrfit újra itt lelem!

MEFISZTÓ
Banyó, nem ez az én nevem!

A BOSZORKÁNY
Miért? Ártott neked e név?

MEFISZTÓ
Már réges-rég meséskönyvekbe foszladt;
s mégsem javult meg az emberiség:
bár eltünt a Gonosz, maradtak, lám, a rosszak.
Báró úrnak nevezz, így már rendjén való;
gavallér vagyok én, nem rosszabb, mint a többi.
Nemes véremben kételkedsz, banyó?
A címerem ihol van, hadd bököm ki!
(Illetlen mozdulatot tesz)

A BOSZORKÁNY
(harsány nevetéssel)
Há-há! Ez már rád vall, malac!
Nagy huncfut vagy, s mindég az is maradsz!

MEFISZTÓ
(Fausthoz) Tanulhatsz ebből, cimborám!
Boszorkány íly bánásmódot kíván.

A BOSZORKÁNY
De hát mi kéne, mondsza már!

MEFISZTÓ
A hires kotyvalékból egy pohár,
az aszujából; mind erősebb
lesz az, ha jó pár év lejár.

A BOSZORKÁNY
Szivesörömest! Ott a flaskám,
én is meghúzom néha-napján,
most már bűzét-vesztett ital;
ebből jószívvel megkínállak.
(Halkan) De ha ebből az úr készületlen nyakal,
az életből, tudod, hamarosan kiváshat!

MEFISZTÓ
Kedves barátom ez, kit megtisztelsz vele;
konyhádból néki csupa jót kivánok.
Húzd meg a kort, mondd el a varázsod,
s egy csészét tölts abból tele!

A boszorkány különös mozdulattal kört húz,
s abba furcsábbnál furcsább holmikat rak;
az üvegek csörömpölnek, az üstök konganak,
zenebona. Végül nagy könyvet vesz elő,
a majmokat körbeülteti, hogy olvasópadkául
s fáklyatartóul szolgáljanak.
Faustot maga mellé inti

FAUST
(Mefisztónak) Jaj, mondd hamar, ebből mi lesz még?
Ez a dühödt rángás, vad esztelenség!
Csaló és ocsmány művelet,
amily ismert, oly megvetett.

MEFISZTÓ
Komédia! Engem nevettet.
Hogy is vehetnéd komolyan!
Orvos gyanánt hókuszpókuszba kezdett,
hogy hasson rád a főztje biztosan.
(Faustot belöki a körbe)

A BOSZORKÁNY
(nagy lelkendezve kezd szavalni a könyvből)
Most idesüss!
Egy tizet üt,
kettőt leüss
majd hármat ossz:
meggazdagodsz.
Néggyel mit érsz?
Ötölj, hatolj,
boszorka szól!
Hét- s nyolcra vigyázz!
Elér a gyász,
kilenc is egy,
tíz: megmeredj.
Ez a boszorka-egyszeregy!

FAUST
Tán hagymázban beszél e vénség!

MEFISZTÓ
Korántsem értük még a végét,
így megy, tudom, a teljes könyvön át,
s rá én nem egy órámat vesztegettem,
mert egy tökéletes fonák-
mondást ki nem derít sem bölcs, sem esztelen,
régi módszer - és mégis új.
Minden időnek jó szokása
számfacsarással álnokul
téveszmét szórni a világba.
Locsog s tanít zavartalan;
de ki törődik eszementtel?
Hisz megszokott dolog: üres szót hogyha hall,
valamit gondol is hozzá mindjárt az ember.

A BOSZORKÁNY
(folytatja)
A nagy tudás,
a haladás
elrejtve mindeneknek!
Ha nincs eszed,
meglelheted,
és gond nélkül leled meg.

FAUST
Meddig még e loty-foty beszéd?
Fejem is mindjárt szétrepeszti.
Mintha nagy kórust hallanék,
mit milljom őrült száj ereszt ki.

MEFISZTÓ
Elég, elég, ó, kitünő Szibillánk!
Csodaszereddel töltsd meg inkább
színültig azt a várva várt kehelyt.
Barátomnak e korttyal még nem ártok:
magas-szép grádusokra hágott,
s nem egy hatalmasat vedelt.

A boszorkány nagy ceremóniával
önti az italt a csészébe;
amikor Faustnak szájához emeli,
könnyű láng röppen ki belőle

MEFISZTÓ
(Fausthoz) Hajtsd le hamar! Cseppet se hagyj!
S minő öröme lesz szivednek!
Az ördöggel rég pertu vagy:
s most ettől a lángtól ijedsz meg?

A boszorkány feloldja a kört.
Faust kilép belőle

MEFISZTÓ
Menjünk! Nehogy most megpihenj!

A BOSZORKÁNY
Váljék egészségedre, kedves!

MEFISZTÓ
(a boszorkányhoz) Jótett helyébe jót várj: csak izenj
Boszorkányszombaton, s mi kell, tied lesz!

A BOSZORKÁNY
Fogd, itt e dal! Ahányszor dúdolod,
érezheted csudálatos hatását.

MEFISZTÓ
(Fausthoz)
Gyerünk, gyerünk, ne tétovázz hát!
Izzadj, hogy a nedvet kipáráld,
amíg erője át- meg áthatott.
Majd kitanítalak az úri naplopásra,
s mint szívbeli gyönyört érzed meg nemsokára,
hogy' moccan Cupido, s miként izeg-mozog.

FAUST
(a tükör felé) Vajha még egyszer a tükörbe néznék
s látnám e pompás nőt megint!

MEFISZTÓ
Nem! Nem! A női szépség mintaképét
meg kell látnod hús-vér szerint! (Halkan)
Ha ez ital átjárja vénád,
lásd már minden nőben Helénát!


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Kérlek, hogy csak etikusan és nyomdafestéket tűrően írj a bejegyzésekhez megjegyzést!