Keresés ebben a blogban

Betöltés...

Tollforgató Irodalmi Lap Blog

Válogatások az Internetről.

A blogban pályázatokról, rendezvényekről, és hirdetésekről tájékozódhat, valamint zenét hallgathat, videót nézhet, és az interneten megjelent hivatalos műveket olvasgathatja. Ha folytatni akarja a mű olvasását, akkor kattintson a szöveg címére!

Az alsó sávban weboldalakat, videósávot, és híroldalakat talál!

A fő oldalunkat itt találhatja:

Az alkotásokat a tollforgato.lap@gmail.com és a tollforgato.lapcsoport@gmail.com címre várom! Köszönöm, hogy megtiszteled az olvasóidat az alkotásokkal, a türelmeddel és a tanításaiddal!

Keresd meg a jobb oldalon a rejtett linkű, vagy lent a középen látható Chat-falat! Beszélgess, vitatkozz irodalomról, művészetről, történelemről, régészetről, vagy írástörténetről, logikáról, másról oldalainkon!


Új aloldalaink nyíltak:

Látogass el új blogunkra is!


A fiók nem Adsense fiók, támogatókat keresek!

2010. december 30., csütörtök

ZRÍNYI: ADRIAI TENGERNEK SYRENAIA PARS TERTIA

ZRÍNYI: ADRIAI TENGERNEK SYRENAIA PARS TERTIA


[p 0001]
VR Isten, embernek elméje mint fordul6,
Ninch állandó tanách ember okosságbol,
Ha mit el végezis õ gondolattyábol,
Ottan meg fordul Isten akarattyábul.

Szulimán Egerre veté gondolattyát,
Hogy annak el ki dõnche erõs bastyáját;
De hamar az Isten térité tanáchát,
Hamar meg forditá Szigetre haragját.

Im meg mondám okát az õ haragjának,
Midõn már meg parancholt volna hadának,
Hogy uttyokat Eger vár felé tartanák,
Es viselnék gondgyát Dunán való hidnak.

Bosznai fõ Bassa Musztafa azonban
Erkezék, szép haddal Chászár taborában,
Hires vitéz vala ez Horvát országban,
Mert erõvel bé mene Krupa várában.

Meg esmeré Chászár ennek emberségét,
Mindgyárt néki adá Arszlán vezérségét,
Megis hagyá mindgyárt vegye el életét
Részeges Arszlánnak, mert látá sok vétkét.

[p 0002] Job let volna néked Arszlán vesztég lenned,
Urad hire nelkûl nemis chelekednek
Semmit, hogy sem bolondúl hadat kezdened,
S-hamis hirrel Uradnak fûlét tõltened.

De Arszlán nem meré meg várni Musztafát,
Mindgyárt Budán hagyá minden partékáját,
Es nyomozny kezdé Chászár nagy táborát;
De ugy-is meg találá maga halálát.

Chàszár Mehmet Guilirgi Bassának adá
Bosznát, hogy siessen oda parancholá,
Es hogy arra szorgalmatos gondgya volna,
Valami kárt keresztyén ot ne chinálna.

Két ezer lovaszal Mehmet meg indula,
Nem sok nap mulva érkezék Sziklos alá,
Ottan az szép mezõn taborát szállitá,
Maga szép Sátorát ottan fel vonyatá,

Siklosi Szkender Bék hozzá mene gyorsan,
Mehmetnek kõszõne, s-igy szolla okossan:
Uram tetczik nékem ez chudálatossan,
Nem veszed eszedben hon szálotál mostan

Vagy azt tudodé légy békeséges helyen,
Ellenség nelkûl való szép Tõrõk fõldõn?
Nem vagyunk immár Drinápoli mezõben,
De Kaur kardgyának ki tettetet helyén.

[p 0003] Az keresztény várak nem oly mesze vannak,
Hidgyed, Sziget-várban éh farkasok laknak,
Chak nem éyel nappal ezt az mezõt jarják,
Még az Hóstádban-is mieink nem laknak,

Te jûvetelednek már régen hire van,
Itten szállásodis Pór elõt nylván van,
Mellyet ha meg hallot Szigeti okos Bán,
Fejemet kõtõm én, hogy régen lesben van.

Uram nem maradhat az Tõrõk miatta,
Ha hova vagyonis némellyiknek uttya,
Katona, uagy Hajdu azonnal el kapia,
Vagy fejét veszi, testét itten hadgya:

Hidgyed, hóstádban-is meg nem maradhatunk,
Onnanis lábunknál fogua vonyattatunk,
Még az várban-is nem igen bizuást vagyunk,
Annyira félelme miát meg kábultunk.

Az szent Mahometért, kérlek Uram téged,
Magadat te itten ne szerenchéltessed;
Hanem inkáb én tanátsomat kõvessed,
Es az keritésben táborodat vigyed,

Az lovak az hostádban ott kin lehetnek,
Az vitézek penig várban ben férhetnek:
Keueseb kár lészen ha lovak el vesznek,
Hogy sem ennyi sok, és jo Tõrõk vitézek.

[p 0004] Kûlemben Uram magadnak veszélyt keresz,
De még én fejemreis haragot szeresz,
Ennek tanáchodnak hire én rajtam lesz,
Azért lásd mit chinálsz, kerlek, hogy el ne vesz.

Mehmet az keresztényt nem esmeri vala,
Mert õ nevelkedék mindenkor udvarban,
Es õ hiszen vala bolond Alkoránban.
Egy tõrõk hogy meg õl négy keresztént harczban.

Azért az Szkendernek nem sokat hisz vala,
Mosolyogva magában ily választ ada:
Kõszõnõm tanáchodat Szkender Alboda,
De meg bochásd, táborom helyét nem váltya,

Gyalázatos hirrel Bosznában indulnék,
Ha én itt ez éyel maradni nem mernék,
Es az semmi elõt oly igen rettegnék,
Hogy helytis magamnak itten ne találnék:

De az lágy fõlyhõkis engemet biztatnak,
Mert lá hogy chak immár essõben állanak,
Nem lesz modgya ez éyel kichin chatának;
Nem hogy lenne járása derekas hadnak.

De az mely Zrinirõl beszéllesz énnékem,
Még nagy Sztambolbanis jõtt hire fûlemben,
Ur Isten, ha nékem lenne oly szerenchém,
Hogy ez mezõn véle meg esmerkedhetném:

[p 0005] Mert hallottam az õ nyughatatlanságát,
Kiért az hatalmas Chászáris haragiát,
Reá forditani akarja szablyáiát;
De más okok tartoztatták meg boszuját.

De õ is rá kerûl valaha az tõrben,
Mint sokat chavargó Róka kelepczében;
En penig ez éjel lészek szerenchétlen,
Mert nem látom õtet s-fekszem dichéretlen.

Szkender, ha akarod, ketten eggyût hállyunk,
Meleg káué mellet ag szót kováchollyunk,
Osztán mi virattig mind bizuást aludgyunk,
Mert tudom bizonnyal Kaurt mi nem látunk.

Szkender igy felele: bátor itt maradok
Ejfélig, Uram, kõrûletted udvarlok,
Es az után osztán várban be ballagok,
Néked nyugodalmas éczakát kiuánok.

Igy beszélnek ketten, azoban egy legény
Aranyas bõr-zofiát fõldre le teritvén,
Két szép bársony vánkost az zofra mellé tén,
Szerechen tésztával sátort meg fûstõluén.

Vánkosokra ketten ottan le ûlének,
Egy más kõzt sok dologrol beszélgetének,
Kayét kichin finchanbol hõrpõgetének,
Osztán az után vachorátis evének:

[p 0006] De az étel után egy szép Tõrõk gyermek
Ura hagyásábol az házba be lépék,
Szép gyõngy házos tassán kezében tûndõklik,
Fejét be tekerte gyenge patyolat vég;

Az eggyik vállárol szép bársony kaftánnyát
Lé bochátá, kezdé igazgatni kobzát,
Ablak felé ûle õszve hajtvan lábát,
Igy kobza szavával nyitá hangos torkát:

Miert panaszkodgyam szerenche ellned?
Ha bõvited mindennap en õrõmemet,
Mem szakadsz el tûlem az mint vagyon hired,
Hogy alhatatlanságban van minden kedued.

Kikeletkor áldasz az szép zõld erdõvel,
Szerelmes fûlemile éneklésével,
Eghi madaraknak sok kûlõmbségével,
Viz lassu zugással, szél lengedezéssel:

Nem irigyled nékem az én egyesemet,
Inkáb hozzá segécz szeressen engemet;
Soha el nem vészed az en vig keduemet,
Neveled oránként gyõnyõrûségemet.

Adsz nyáron nyugovást és szép chendezséget,
Szép Ciprus arnyékokat hûvõs szeleket,
Gyõnge tûvel varrot szép Sátor ernyõket,
Szomjuság-meg-olto ió szagos vizeket:

[p 0007] Öszszel sok gyûmõlchel Citrommal turunchal,
Ajándékosz bõven szép pomagránáttal,
Erdõn vadat nem hadsz, mert nékem azokkal
Bõven kedueskedel, és jó madarakkal:

De télen az mikor minden panaszkodik,
Akkor az én szûvem inkäb gyõnyõrkõdik,
Erõs fergetegen szûvem nem aggódik,
Mert szép lángos tûznél testem melegedik:

Es vagyon Chászáromnál nagy tisztességem,
Mindenek kõzõt vagyon nagy bõchûletem,
El nem fogyhat soha az én sok értékem,
Van jo lovam, éles szablyám, szép szerelmem:

De kõtve vagy szerenche az en lábomhoz.
Mert el futtál volna eddig gonoszomhoz,
Ha volnál szabadon, de rám gonoszt nem hosz,
Mert kõtue vagy szerenche az én lábomhoz.

Igy szolla az gyermek, de nagy Szigethi Bán,
Mehmet jûvetelét póroktol meg halván,
Nem kérkedik világgal, más gondokban van,
Jo vitézeket mindgyárt õszve hivatván:

Nyolcz száz lovast válogat, ezer gyalogot,
Ezekkel gondollya visz végben nagy dolgot,
Jo vitéz, lovára magais fõl ugrot,
Maga szép szólgaihoz osztán igy szollot:

[p 0008] Vitézek nem szûkség néktek sokat szollyak,
Es hogy én tinéktek bátorságot adgyak,
Mindenitek ollyan egy országos hadnak
Tudna parancholni, s-szûvet adni másnak.

Emlekezzetek meg sok vitézségtekrõl,
Nagy erõs probátokrol, szép hiretekrõl,
Chelekedgyék minden mostis oly serényûl,
Az mint eddig chelekedtetek vitézûl.

A hon az pogánynép ûl bizvást Siklosnál,
Boszna felé indult huszon hat zászlóval,
Nem fél keresztyéntûl beszélli fõl szóval,
Hogy Siklosi mezõn mi szégyenûnkre hál.

Azért én vitezim minden szót fogadgyon,
Senkit az nagy bátorság el ne ragadgyon,
Minden Hadnagyátol, és én tõlem várjon,
Hogy talán kõzûnkben zurzavart ne hozzon.

Es noha Mehmetnek van tudatlan népe,
Es véres kardot nem látot Bassa szeme;
De mi ugy gondollyuk, mind ha leg iob lenne,
Minket bizodalom mert rajta vesztene.

No már én jó szolgaim bátran indullyunk,
Urunk I E S U S nevét háromszor kiálchuk,
Az pogány ebektûl mi semmit ne tarchunk,
Mert Isten mi vezérûnk, s-kemény paysunk.

[p 0009] Igy indulának-el kõrõsztény vitézek
Eggyût Zrini Groffal szép zászlós seregek,
Dél után az óra már ûtõt kettõt meg,
Lobognak az zászlók, fénlenek fegyverek:

De Siklosig ez éyel nem mehetének,
Hajnal hasadásban nem meszi érének,
Ahón az Tõrõkõk táborban hevernek,
De menni akarnak, mert immár nyergelnek.

Egy mély, és hoszu võlgy fekszik tábor mellet,
Chak nem az vár éri eggyik szélsõ végét,
Az masig peniglen arra, merre Sziget,
Fekszik, és tart éppen egy fertály mérfõldet.

Szigeti Kapitány minden hadaival,
Az võlgyen fel mene okos rend-tartással,
Az vigyázo hallik bástyárol mint szollal;
De az keresztyének vannak halgatással:

Võlgynek masik részén szász lovas maradot,
Ezek, mihent derékassan meg virradot,
Chendeszen ballagván muttaták magokat,
Tõrõk tábora felé tarták útokat.

Jól meg láták õket az Tõrõk seregek,
De azt vélik vala hogy Péchi vitézek,
Es hogy az Bassához késérõûl jõnnek,
Azért õk ezektûl semmit nem félének:

[p 0010] De gyorsan szûvõkbõl az kétség ki-esék,
Mert kard miát ottan sok Tõrõk le esék,
Sokat ez kichin choport ottan nem késék,
Ök visza száguldva nyomra sietének.

Rikoltás, kiáltás esék az táborban,
Azt tudnád az õrdõgõk ugatnak pokolban,
Fel rõzzent az Bassa nem késik sátorban,
Jo louára ugrék fegyveres pánczérban:

Ihon már vitézek (igy szol Tõrõkõknek)
Kit ohajtva vártunk, ezeknek ebeknek
Vérekben meg festhettyûk vitéz kezûnket,
Ihon már az ûdõ legyetek emberek.

Hiszem tolvaj kurvák mit chináltak rajtunk,
Ide mertek jõnny, hon az mi dondárunk,
Majdan jutalmokat érdemre meg adgyuk,
Chak gyorsan utánnok lovakon szágodgyunk.

Ezeket meg mondvan maga ki-robbana,
Kezében põrõgvén egy szép tollas chida,
Utánna az dondár futhat kinek lova,
Chak az Bassa fia nem igen szágulda.

Öt száz lovast tartot magánal meg Rézmán,
Ez volt neve fiának s-jára lassabban,
Volt okossabis ez noha iffiantan,
Kelle veszni szegénnek más bolondságán.

[p 0011] Meddig Mehmet azokat héában ûzé,
Addig vitéz Zrini az lesbûl ki-jõue,
Es Bassa táboráig bizuást el mene,
Mert senki nem áhatot ottan ellene:

Vitezéket mind eggyût choportban tartá,
Tõrõk táboron kapdosni nem bochátá,
Lassan Tõrõk után rendel ballagtata, Siklostul, tabortul õket kiszoritá.

Rézmán eszbe vette keresztény donndárát,
Ot átkozni kezdé Attya bolondságát,
Zrinire embertûl térité zászloját,
Attyának izené nehéz állopattyát:

Leg elsõben Rézmán Frank Andrást lovárol
Chidával le-veré, s-ki rántá torkábul
Lelke ki ment elõb, õ meleg testebûl,
Hogy sem maga fõldre eset lágy nyergébûl.

Chillag Gyõrgy Zászlóval mellete ál vala,
Rézmán nagy chidájához erõssen chapa,
Kemény Somfa chidát által nem vághatá,
Magátolis az chapást nem taszithatá:

Gyõrgynek mellyén pánczér, de az sem tarthatá,
Mert erõs Résmán szûvén által tas443zitá,
Dárdájával eggyût életét kirántá,
Esék le zászlóstul Chillag Gyõrgy hanyattá:

[p 0012] Chak hamar Solymosit az után leveré,
Tholnaj Dõmõto02rt szablyával meg õlé,
Vitéz Sárkány Gyõrgynek ottan fejét vévé,
Jffiu Jurchichnak életét elvévé.

Rézmán igy viselé magát szablyájával;
De Farkasich Péter erõs pallosával,
Nem chelekedik kevesebbet Rézmánnal,
Mert miatta meg hal; Aga Mehmet Butal,

Juszup Oda Bassát az fõldre terité,
Kurtot egy chapással az fõldre leveré,
Te is ártatlanul meg holtál mellette
Jazichi Ahmet, mert kemény seb leveté.

Iszonyu vér-ontást nem számlálhatom meg,
Kit ketten mivelnek Farkasich, Rézmán Bék,
Mint az eleven tûz valamerre mennek,
Mindenût holt testek halomban hevernek.

Mindennek vagyon már szemén ellensége.
Tõrõk, és Kereszteny õszue uan keverve,
Halók jaigatása, élõk serénysége,
Nagy porral keuereg eggyût magas égbe.

Meszirõl meg látá Horvát országhi Bán,
Mint banik népével meg dûhõdõt Rézmán,
Lovát sarkantyuval meg inditá bátrán,
Az hon immár népe chak nem futásban van.

[p 0013] Igy mond: hová futtok ti vitéz emberek?
Nézzétek kichodák, kik tikteket ûznek;
Tehát ennyi Keresztényt egy Tõrõk gyermek
Meg futamtat mezõben?

Siklos várában-é ti akartok futni, It akarjátoké Uratokat hadni?
De az ki engemet fog bátrán kõvetni,
Neki gyõzedelmet majd fogok mutatni.

Igy szolla s-nem tõbbet, Rézmánra szágulda,
Annak ismeg kezében van kemény dárda,
Mikor az io Zrinihez kõzellyeb juta,
Nagy erõvel merészséggel reá hajtá.

Kemény vasas Pays az hajtást meg tartá,
De az vasa payst ugyan által járá;
De belõl pánczéron által nem jarhatá,
Zrini éles pallossal Rézmánhoz chapá:

Meg nem tartá aztot az aczélos pánczér,
Kiomlék Rézmánnak vállábul piros vér;
Mind az által az vitéz Tõrõk meg nem tér,
Hanem kardal ismég Zrinihez chapni mér.

Azonban Mehmetis meszirõl érkezék,
Láttya miben vagyon az Fia Rézmán Bék,
Hogy ha nem érkezik hamar az segitség,
Ezennel egy fia éltének lészen vég.

[p 0014] Mint magas hegyekbõl le-szállot kû-szikla,
Kinek lohun nem lehet nagy tartalékja,
Nagy sebességgel dûl, s állo fákat rontya,
Bont, tõr, merre gõrdûl, es semmi sem tartya:

Ugy Mehmet fiának látván veszedelmét,
Valakit hon talál el vészi életét,
Öl, vág, ront, és szaggat az ki menetelét,
Tartoztatni akarja õ sietését.

De mikor oda jûn fiát halva lattya,
Gondold meg szûvének vagyoné bánattya:
Mint az fene Tigris kõlkét halni láttya,
Háloját vadásznak s-magátis szagattya.

Igy mond io Zrininek: avagy te engemet
Fiam mellé tészesz, s-el viszed fejemet,
Avagy én ezentûl ki ontom véredet,
S.eleuenen meg rágom kemény szûvedet.

Eggyût illyen szokkal az nagy Grofhoz chapá,
Mellyért kemény sisakja ketté szakada,
Es ha Basa kardgya meg nem fordul vala,
Az let volna Zrininek végsõ orája.

Az Isten Angyala az chapást meg tartá,
Az Mehmet kezében szablyát meg forditá,
Gyorsan az kõlchõnért kõlchõnt meg fordita,
Mert kardgyával eggyût job kezét el chapá:

[p 0015] Lovastul kemény fõldre Mehmet le esék,
Vitéz Zrini utánna gyorsan le ugrék,
Mehmet roszul torlod meg fiad veszését,
Ezentõl késérni fogod fiad lelkét:

De ne fély meg nem halsz nagy dichéret nélkûl,
Mert lá meg õlettél Zrini kezétûl,
Igy mondván ki bochátá lelkét testébûl,
Mert eel válék feje kegyetlen mellyétûl.

Mehmet Basa halálán meg ijedének,
Az egész seregbéli Tõrõk vitézek,
Már Zászlóstul eggyût futni készûlének,
Mikor õket meg tartá Péchi Olaj Bék;

Tõrõkõknek hangos torokkkal igy szolla:
El veszet ama jo vitéz Mehmet Bassa,
Mi penig szaladunk, ez lesz meg torlása
Ö vitéz verének serege futása.

Mely világ szegletin ti akartok élni,
Michodás emberek elejben menni?
Holt Uratok mellõl ha fogtok szaladni,
Es testét fiával akarjátok hadni.

Ah ne lásson az ég soha illyen dolgot,
Hogy illyen kár után Tõrõk adgyon hátat;
De ti futastokban-is nem látok hasznot,
Hanem hogy vérûnkel fessûk Kaur kardot.

[p 0016] Egy reménsége van meg gyõzetteknek,
Hogy semmi gyõzõdelmet ne reménlyenek,
Nem jobbé tisztességgel halni embernek?
Hogy sem szemén élny szégyennel mindennek.
En én, ha az ti gyõzhetetlen szûvetek
Annyit mér, az mennyit mivelhet kezetek,
En lészek dichéretre vivõ vezertõk,
Avagy meg maradando hirrel halok meg.

Igy mondván, ragadá erõs kemény dárdát,
Le taszitá lórul halva Marko Szilát,
Az után Tót Bencét, es egy gyalog vajdát,
Cherej Pálnakis meg sérté az vállát.

Nem tarthattya magát lovon Cherei Pál,
Akarattya nelkûl az kemény fõldre szál,
Ibraim Olaj Bég mar feje fõlõt ál,
Kõnyõrgeni kezde sebes Cherei Pál:

Vitéz ember ne bánch, mert jó rabod vagyok,
Elég ezûst arany pénzt magamért adok,
En Zrini Miklosnak fõ embere vagyok,
Nem sokaig vasat te nálad viselek.

Kegyetlenûl Íbrahim meg mosolyodék,
Monda, nem gyõnyõrkõdõm az te pénzednek,
Had othon fiaidnak, es gyermekidnek,
Anélkûl nem szûkõs tárházam, ha élek:

[p 0017] Tûlem kegyelmet kérsz, Zrini el bontotta,
Mert kérését Rézmánnak meg nem hallotta,
Az vitéz Bassátis az fõldõn le vágta,
Azért Zrini õl meg téged ravasz roka.

Pál végsõ oráján igen meg busula,
Kegyetlen Olai Bégnek fõldrûl igy szolla:
Am legyen ez nékem leg utólso óra,
De te életed életemnek lesz árra.

Nem sokáig kérkedny fogsz halálommal,
Nem meszi vár tegedis kegyetlen halál,
Egy erõs kéz miát lelked pokolban szál;
Engem penig menyország vár kivánsággal.

Nevet kegyetlen Bég, akkor hozzá vága,
Mikor Pál még tõbetis szolny akara,
Az éles szablyával gégéjét el chapá,
Eletét és szavát egyszer s-mind szakasztá:

Eggyût az chapással esztet mondgya vala,
Az en jõvendõmet chak ió Isten tudgya,
Haly meg te azonban, s-mondgyad menyors4543zágban,
Ibrahim Olai Bég hogy mégyen pokolban,

Más felõl Farkasich mint sivo oroszlány
Pogány Tõrõk testet magas halomban hány,
Meg holt õ miatta Durlik Aga, Rézmán,
Bassa Kihájais fekszik fõldet rágván.

[p 0018] Adatik õ néki tágos, és szeles útt,
Mert minden elõtte, az merre lehet fútt,
Nem kûlõmben mikor ki lõvik az Algyút,
Chinál széles nyilást, az mig helyére jút:

Chak te magad nem futsz nagy Oriás Rahmat,
Farkasichra bátran hozod nagy botodat,
Régen el hadta az maga lovát,
Gyalog, mint egy Torony, hordozza nagy bottyát.

Heában Farkasich meg várnod ezt kardal,
Nem árthatsz õ néki kemény pallosoddal,
Es, hogy ha el nem ejted esztet puskáddal,
Vagy maga terhéuel le ver, vagy nagy bottal.

Ottan leg elõszõr puskához ragada,
Az vitez Farkasich Rahmatra iránza;
Nem ijede Rahmat, de nagy batran monda,
Félénk eb meszirõl látni akarsz halva.

Bár Pattantyust oltalmadra hoz magadnak,
Nem arthatsz te aval ennek az Rahmatnak:
Bár tûzzel ály ellen én buzogányomnak,
De étke lész ebeknek, és az hollóknak.

Ottan az Farkasich nagy mellyében lõve,
De magas Orias evel el nem dûle,
Bottal Farkasichnak az fejét meg ûté,
Fél holton lova mellé fõldre terite:

[p 0019] Magátis Farkasichra esni bochátá,
Mert seb miát lábon továb nem álhatá,
Atkozodván magábul lelkét bochátá,
Mely testet éltében oly kevélyen tarta.

Ninch már tattalékja Zrini seregének,
Mert futnak elõte az Tõrõk vitézek;
De ihon jûn gyalog kegyetlen Olaj Bég,
Nem akar el futny, de akar halny még:

Sisaknak chak az fele vagyon fejében,
Az tõbbi mind el tõrõt sok ûtkõzetben,
Szablája el tõrõt chak fele kezében,
Maga lustos porban, és keresztény vérben:

Száz lik van paisán, száz kopia darabok,
Most már kõrnyûl vették az egész gyalogok;
De mint kûsziklának nem ártanak habok,
Ugy semmit nem tehetnek Bégnek gyalogok:

De mihent Zrini Miklos esztet meg látá,
Lovon gyorsasággal oda szágultata,
Vitéz Olaj Béget bántany nem atta,
Mert nagy vitézségét magais chudalta.

Igy szolla Zrini: ad meg vitéz magadat,
Eléggé mutattad mar vitéz voltodat,
Kiért nem kívánom énis halálodat,
Vagyok Zrini ne szegyenld meg adásodat.

[p 0020] Ottan kard darabját az Bég el hajtá,
Zrini nevére szûvét mert meg lagyitá,
Az io Groffnak térdéhez ily szoval futa:
Uram te nevedre Bég magát meg adta,

Hidgyed hogy senkinek én másnak magamat
Meg nem attam volna, míg birnám karomat,
Mert vitéz Olaj Bégnek mondom magamat,
En szép péchen tartom mostan lakásomat.

Ez után az nagy Bán trombitát fujata,
Maga szép seregét mind õszve hivatá,
Mert az szép napis már lovait el hajtá,
Oceanum Tengerben mert be usztata

Bassa táborában magaét szállitá,
Szorgos Istrasait kõrûle jártatá,
Ott hált azon éjel: mi volt másod napra,
Azt bizom negyedik rész Historiámra.

PARS QVARIA

[p 0001] FUt fárad az ember és kap ez vilagon,
Véli hogy állando boldogságot adgyon,
Nem hiszi tõvébûl szerenche szakadgyon,
Markában kis édesért száz ûrmet adgyon;

Kit gyakran szerenchétlenség meszi kerûl,
Valaha õ rájs nagy usurával dûl:
Mentûl nagyob hegyen forgó szerenche ûl,
Annal nagyob kárral es sebességgel dûl.

Örûl az szerenche ember esésében,
Azért õ el veszi, teszi chak nem égben,
Hogy gyõnyõrkõdhessék nagyob esésében,
Mint Juhász kûsziklán kûnek gõrgésében.

En tinéktek példát meszirõl nem adok,
Noha mennyi hajam van, annyit adhatok:
Mehmet Bassa esetét jol hallottátok,
Ült magassan s-bizot, de lá le-hanyatlot,

Boldog az ki ióban el nem bizza magát,
De kész szûvel várja szerenche forgását,
Mind jón mind gonoszon álhatatlanságát,
Lattyuk szerenchének sok féle játékját,

[p 0002] Ihon most Zrininek io szerenchéje van,
De még õ rajtais ennek hatalma van,
Ma az Tõrõkõkõn nagy gyõzõdelme van,
Holnap vitéz fejét meg láttyuk karó-fán.

Örûlsz Zrini Miklos, Tõrõkõt meg veréd,
Nem sokaig talán nagy árron meg vennéd,
Hogy ne láttad volna az Bassát Mehmetet,
Mert halált, és romlást chak ez hoz tenéked:

De nékem nem szabad illyeneket szolnom,
Mert az õ szent lelke Istennél van tudom,
Hogy Sziget-várában meg hal, tudta tudom,
Azérr el nem bizta magát én gondolom:

Mert álhatatlan szerenche ajándékját,
Nem más szûvel vette mint egy piros almát,
Az kit bánat nelkûl mindgyart visza adhat,
Avagy ha nem ádis tudgya hogy meg rothad.

De talán Historiákbul mi ki léptûnk,
Es Sziget veszésérõl el feletkõztûnk
Ugy tetczik terhûnket aval kõnnyebéttyûk
Ha arrul szolhatunk kiben van sok részûnk.

Szerenche én velemis gyakorta mulatt,
Mind édesset, keser20t mutat egyéránt,
Mulásson bár velem, annyit nem tréfálhat
Hogy iól ne ésmérjem álhatatlan voltát.

[p 0003] Azonban az szép nap õ szép harmattyával,
Vidámetá világot ékes voltával,
Az éjelt el ûzé szép pirosságaval,
Mindennek fényt ada sok kûlõmb látattal.

Sok hangas tombita akkor meg rivada,
Sok harag szavu dob tombolva robbana,
Ki ki immár fõl ûlt jo vitéz louára,
Az gyalog rendben ál vitézek modgyara:

Fõl ûlt már Zrinijs ál az sereg elõt,
Sisakján szép Struz-tol vér haragos szellõt,
Mellyét fõdõzi vas, es ád néki erõt,
Kezében nagy dárda, s igy szol sereg elõt:

Kit vártunk Istentûl, és szûbûl kivántunk,
Ihon jo vitézek most meg adta látnunk,
Ihon ellenségûnkõn jár az mi lábunk,
Láttyátok Istennek irgalma van rajtunk;

Vegyûk ezt õ tûle nagy háládo szûvel,
Szolgallyunkis õ néki minden erõnkel,
Most az mit chelekednûnk hagyot ezekkel,
Meg engedi talán nagyob ellenséggel.

Mi holt társainkatis itten ne hadgyuk,
De érdemek szeerint mi temetést adgyunk,
Mert ez lesz nekik utólsó ajándékunk,
Illyen jo tétûnkért Istentûl áldatunk.

[p 0004] Cherei Pál testét ottan lóra tévék,
Osztán az tõbbitis fõldrûl mind fel véuék,
Két huszan voltanak meg holt vitéz testek,
Ezeket fõl vévék Keresztény vitézek.

Vitéz Farkasichot tévék Lecticában,
Mert meg nem holt vala iszonyu chapásban;
De õ chak alig élt mert feje chontyában,
Ninch talán egy-is ki uolna ép voltában.

Az seregek kõzõt ezek hordoztatnak,
Rokoni s-társai kõrûlõttõk vannak,
Szép vitéz szokkal sebeseket biztattyák,
Kõtõzik sebeit szánnyák, és ohajtyák:

De mind ezek elõt megyen két szâz lovas6,
Mindenik fegyveres, és mindenik tollas6,
Fénlik mindeniknél pánczér, sisak, s karvas6,
Mindeniknek hátàn egy haragos Farkas6:

Nem volt egyknekis kopiája az harczon,
Mert inkáb hordozot karabint oldalon,
Most kopjat kezében tart, és kopja vason,
Mindeniken Tõrõk fei rá ûtve vagyon.

Két száz gyalog osztán ezeket kõveti,
Minden maga rabját mellete vezeti,
Van keche mindenen deli tekinteti,
Vélnéd lába fõldet hogy nemis illeti:

[p 0005] Hat Tõrõk Agának hat lovas az fejét,
Hordozván nagy kopján gyalog után léptet,
Ezek után viszik az Rézmán fegyverét,
Bassa Kihájáét, es Mehmet Bassáét:

Három Párducz-bûrõs hadnagy megy az után,
Azt az három fejet viszik magas kopján,
Jûn Pechi Olai Bék maga ezek után;
Látod hogy haraggal ûl mostis ló hátán:

Osztán tizen három Tõr20k Zászló mégyen,
Esztet tizen három viszi gyalog legény,
Osztán az dondáris jûn redelt seregben,
Lobognak az Zászlok vannak nagy õrõmben:

Husz nagy nyaku teve megyen sereg után,
Az Basa sátorát hordozzák az hátán.
Van negyven õszveris, es bial két hatvan,
Ez mind nyereség volt az Siklosi pusztán.

Mikor Sziget várhoz kõzel érkezének,
Akkor mind meg álnak az rendelt seregek,
Eggyût hálát aduán az élõ Istennek,
Háromszor szent nevét hangal kiálták meg.

Zrini vitéz, lovárul ottan le szálla,
Az fõ Hadnagyokkal szent házban ballaga,
Ott az nagy Istennek sok hálákat ada,
Mert eztet Istennek õ tulajdonitá.

[p 0006] Az Szentegyház elõt gyalog puska ropog,
Az bástyán sok ágyu iszonyuan durog,
Fûst kiáltás eggyût magas égben forog,
Talán az égbenis hallyák ezt Angyalok.

Az Szentegyház elõt egy dévan szõnyegre,
Az vitéz holt testek rendel vannak téve,
Meg láta io Zrini az mikor ki jûve,
Igy szolla õ nékik õ keserûlt szûve:

Minchodás áldással dichérjelek tiktek,
O, keresztény módra meg holt vitéz testek,
Mi edes hazánkért el fogyot éltetek,
Minket dichõsitet ti vitéz véretek:

Szûbûl kivánhatom kõztetek fekûnném,
Ti szerenchéteket hogy ne irigyleném,
Mert ûltõk Istennek ti mostan job kezén
Légyen hát veletek Isten mind õrõkkén:

Talán az az Isten kinél vigattok mast,
Hoszáb útat hagyot nékem, és probálást,
Hiszem nem sokaig ez testem unalmast
It hagyom, s meg láttyuk menyországban egymást.

Igy io Zrini holt szolgaitul buchuzék,
Hadnagyival egyût az várban bé lépék,
Ottan elejben fia Gyõrgy viteték,
Melynek az Attyátul ily szép szó adaték:

[p 0007] Tanuly Fiam tûlem Isteni félelmet,
Tanuly fáratságot, s-kemény vitézséget,
Mert kel tenékedis kõvetned engemet,
Sokat járnod, s-fáradnod, veritékezned:

Azonban nagy asztalok meg vettetének
Zrini Groffal vitézek ott le ûlének
Vitéz Olaj Bégetis abbul bõchûllenék:

Zrini Vitézeket mind io szûvel tartya,
Kire kõszõn jó bort aranyas kupába,
Dichérvén viselte hogy iól magát harczban,
Kit szoval apolgat meg ajándékozván;

De mihent io bor fejeket melegété,
Ki ki gondolattyát mindent félre téve,
Némely Horvát Dávorit nagy torkal kezdé,
Némely hajdu tánczot fegyverrel szõkdõse:

Ki dichéri lovát, ki erõs fegyverét,
Ki társát, ki magát, ki nyert nyereségét,
Minnyájan peniglen Urok Vitézségét,
Fõn szoval kiáltyák, és dicherik õtet:

Chak maga Olaj Bék szomoru szûvel ûl,
Bánatos gondokban feje chak nem õszûl,
Sok vitéz szok kõzõt chak az õ szûve hûl,
Néha nagy bánattyában chak el nem merûl,

[p 0008] Ily nagy szomoruságát Zrini hogy látá,
Vitéz Ibraimot ily szoval szolletá:
Lágyich meg bánatod vitéz ne bánkodgyál,
Mostan te mi velûnk bátran egyél, igyál:

Az mely Isten téged most rabságra adot,
Módot szabadulásodban magánál hagyot,
Ninchen szomoruságodra néked okod,
Hogy most az szerenche veled igy mulatot:

Mindent chelekettél ki tûled lehetet,
Isten akarattyát mássá nem tehetted,
Nem ugy mint rabomat tartlak én tégedet,
De mint magátul jût vitéz vendégemet.

Felel Bék Zrininek, s szemében bátran néz:
O nagy hirû, nagyob vitézségû vitéz,
Mely, meg gyõzettettekre kegyelemmel nész,
Örûlõk ide hozot szerenche szélvész;

Miért szégyenleném nálad rabságomat,
Ha te rõszketteted Tõrõk birodalmat,
Ha te meg chorbitod mi fényes hódunkat,
Azoknak leg nagyob része vagyok én hát?

Vitézségemmelis soha nem kérkedem,
Mert gyedûl vitéz mindenhato Isten,
Chak alázatossan Nagyságodat kérem
Hogy illyen raboddal jo kegyelmet tégyen.

[p 0009] Hat mása ezûsstet váltságomért adok,
Urnak való lovat néked hatot hozok,
Ved tûlem jo neven kit jo szûvel adok,
Ertékemet ennél mert tõbbet nem tudok.

Nem kel nékem pénzed (igy felelt Zrini Bán)
Aranyam, ezûstem mert ennékem tõb van,
Hanem Tõrõkõk kõzt egy vitéz szolgám van
Annak szabadulását én szûvem kiván.

Az szolgámat hijak Radován Vajdának,
Vitézségen kivûl semmie ninch annak,
Hidgyed de hallottam, es az õ sarczának,
Nem tesz száma annyit, mint ajánlásodnak;

Esztet szabadéch meg, osztán menté tészlek:
Itten meg chokolá Bék kezét Zrininek,
Mert engedet az Ur méltó kérésének,
Erte rabok minnyájan lének kezessek.

Azonban az gyors hir szárnyára fel kele,
Sebessebben szélnél, s-madárnál rõpûle,
Hir, melynél ninch gonoszb, s-mely hamaréb nõne,
Az mely futásában nagyob erõt venne.

Valamerre mégyen az Basa veszését,
Ezer trombitával hirdeti el vesztét,
Nem nyugovék mig nem tõlté Chászár fûlét,
Ama nagy Chászárét Szultán Szulimánét,

[p 0010] Szokása szerintis hamissan hirdeté,
Hogy Tõrõk várakat Tõrõk mind el veszté,
Es hogy Guilirgi Bassát meg verte,
Harczrol egy sem szaladot mind meg õlette.

Chászár ily rosz hirben igen meg ûtkõzõt,
Mert halván ezeket ugyan feleitkõzõt,
De tétteti magát hogy õ nem féleinlet,
Es az Bassak elõt mutat bátor szûvet.

Nem hiszi Bassának derekas veszését,
Itéluén Mehmetnek mondhatatlan eszét;
De hamar ki veté szûvébûl kétségét,
Mert sebes Iszlán hozá bizonyos hirét.

Harczrol chak aligglan Siklostul szaladot,
Hozot magávalis derék bizonyságot,
Mert hegyes kopja-vas hátában maradot,
Fején két seb; Iszlán Chászárnak igy szollot:

Uram, ki Oceanum Tenger vizével
Határoztatod nevedet s-az egekkel;
Kiuánnám hogy hozzád jûhetnék jób hirrel,
Hogy sem az kit kel hoznom kételenséggel:

Tajeléri Mehmet az te Vitéz Basád,
Akarván probálni ûdõtlenûl probát,
Siklosnál meg ßzállitotta volt táborát,
El veszté azt, vitéz Fiátis, és magát.

[p 0011] Az Zrini kardgya ezt mind meg emésztette,
Nem vélem kõzûlûnk sok el kerûlhette;
De vég Várakbanis oly ijedést vete,
Chak nem pusztán vagyon némely kõrûlette:

En magam chak alig, és futva szalattam,
Bizonyal az Bassát, s-fiát halva láttam,
Péchi Olai Béget Kaur kézben hattam,
Mindent meg emésztet az Kaur kard Uram.

Chászár õszve hivá mindgyárt Vezéreket,
Mihent bizonyossan érte ily hireket,
Mond nekik mi máshun nezûnk ellenséget,
Addig az Horvát Bán nézd miként rond minket:
Mindnyájan chufságra bizony méltok volnánk
Ha ezt mi Zrininek mostan el halgatnánk,
Most kezûnkben vagyon mi bûntetõ pálczánk,
Hadgyunk békét artatlan Eger-várának.

O, mely nagy bûntetést fogok rajtad venny!
Miképpen fogtok véretekkel fizetny?
Te leg elõszõr vakmerõ Horvát Zrini
Fejeddel Tajelérit fogod fizetni.

Azért én Bassáim mindgyárt az hadakat,
Visza hiuassátok az kik sebes Dunát,
En parancholatombol által usztatták
Mindgyárt visza Zászlokat hozzám forditsák,

[p 0012] Szokolovich Mehmetnek meg parancholá,
Ez leg fõeb s-keduesseb vezére vala,
Hogy Kadileschernek ezer juhat adná,
Ö Isten neuében Sasoknak osztatná

Ezer juhat vágata puszta mezõben,
Kadilescher s-eggyet sem hagya bõrében,
Ez vala Szultánnál igen bõchûletben,
Mert vala õ fõ Pap, es Ersek hitekben,

Szálla sok Sas fõldre, s-az barmot el lepé,
Rút horgas orrokkal azt szaggatny kezdé
Szántalan sok holló kákog minden felé,
Toluaj kánya, lopo Héja van keuerue.

De chudát en tinéktek mondok ezennel,
Ihon jûn egy nagy Sas haragos kõrméuel,
Hasomlit õrdõgõt feketeségéuel,
Bialt nagyságával, s-rettenetességgel;

Háromszor kerûlé szárnyon az juhokat,
Szárnyát mozgatuán mint Gállya vitorlyát,
Végre alá forditá sebes sugárát,
El kergeté ûze mind az madarakat.

Mikor már egy sem volt, akkor õ lé szálla,
Az sok dõg kõzõtt kegyetlenûl sétála;
De õ chak egyiketis meg nem kostolá,
De egy sõtét fõlyhõben el tûnik vala.

[p 0013] Kadilescher ezen igen meg ijedet,
Tudgya jõvendõje ennek nem jo lehet,
Igy szollitá meg Szokolovich Mehmetet,
Hajch meg Uram, hajch meg szomra te fûledet.

Noha néked nékem sokat nem kel szolnom,
Mert eszt az jõvendõt által érted tudom;
Menésûnket Szigetre en nem jauallom,
Mert madarak által Isten tiltya látom.

Látád Saskesellõ mint ûzé aprókat,
De még az sem bántá az nyuzot juhokat,
Bizony ez jelenti az Chászár haragját,
Mi ránk, hogy meg nem veheti Sziget várát.

Üzny fog bennûnket erõvel ostromnak,
Fogunk futny elõtte mint hollok Sasnak,
Magának sem mondhatok jot az Chászárnak,
Mert el veszténk kõdben rõpûlését Sasnak.

Mikor Eger-várra hamaliát hántunk,
Ugy mutatta valamint kivántuk magunk,
Eger-várban ûlny fog az mi Chászárunk,
Magunkis szerenchéssen mindnyájan járunk.

Mind ezeken sem ijet az nagy Szuliman,
Mutat bátor ortzát Mehmetnek sátorban,
Szûvében nem tudom ha mint szájával van,
De bal jõuendõket neuet meg gugoluán.

[p 0014] Mi ugy chelekedgyûnk (monda az Mehmetnek)
Mint tudunk leg jobban, s-mint vitéz emberek,
Tõbbit akarattyára hadgyuk Istennek,
Ehtelen madarak minket nem ijesztnek:

De mi számunkra job jõvendõ nem lehet,
Tuddé vitéz Szolgám Szokolovich Mehmet,
Miert az sok madár az dõgbe nem évet,
Vár keresztény testbûl mert hamar job étket.

Holnap ha Isten egésségûnket adgya,
Légyen készen mindennek nyeregben lova,
Indullyon Istennek szeretõ tábora,
Vagyon Mahometnek mi réank nagy gondgya.

El nyugvék az szép nap chendeszszen azonban,
Es nem igen sokára lén éjfél tájban
Illyen nagy tõrténet esék az sátorban,
Két fene ló meg szabadult egy sátorban;

Ki futának sátorbul nagy harczolással,
Sátor kõteleket szaggatnak rugással,
Tipornak már mindent nehéz vas lábokkal,
Az egész tábort fõl futnak gyorsassággal:

Kinek fejét nyomják fekve, kinek hasát,
Rá szaggattyák dõntik kire az sátorát,
Ki jaigat, ki fegyvert kap, biztattya társát,
Mindnyáian gondollyák Kaur chalárdságát.

[p 0015] Nem tudom mellyiktûl egy szozat ki jõve,
Ha most Bán Zrini Miklos jelen lehetne,
Hitemre minnyájunkat õszve keverne,
Az Isten ne adgya hogy Zrini it lenne.

Iszkender Talismán hallá Zrini nevét,
Nem hallá szomszédnak az tõbbi beszédét,
Véli bizonyosnak Zrini rajtunk vagyon,
Fut buijk mindenût nem tarthattya szûvét,

Kiált, Tõrõk barát Zrini rajtunk vagyon,
Láttam szemeimmel bár minden szaladgyon;
Fut az ki ezt hallya kevés ki maradgyon,
Az ki bátorsággal szablyához ragadgyon:

Fõl zõndûlt az tábor minden felõl futnak,
Nemellyek egy más kõzt igen vagdalkoznak,
Esmeretlen népek ha õszue találnak,
Ki ki maga társát alittya Kaurnak.

Az ki Káurt kiált ottan fejét vészik,
Mert bizonnyal Káurnak õtet itélik,
Rettentõ kiáltással tábor meg telik,
Embert, lovat, sátort magok kõzt keuerik.

Már Murtazán Basa ki ment az taborbul,
Hogy meg nézze lássa tõrtént ez mi okbul,
Vannak harmincz százan ezek mind louasul,
Ki kûldetnek Szokolovich Bassátul.

[p 0016] De már Aigas Basa, Circasok Hadnagya
Mivel rend rajta volt tábort kõrûl járja,
Volt tizen három száz az õ io lovassa.
Mikor sõtétségben Murtazant meg látá,

Véli hogy ez légyen az Káur choportya,
Keués bátor szoval vitézit biztattya,
Az maga choportyát Tõrõkre indittya,
Nem kérdez, némis szol chak haraggal vágia.

Nagy erõs dárdával sokat földre vere,
Mert neki mindenik ez esmeretlennye;
De nem álhat Aigasnak senki ellene,
Erõs õ magais, s-van vitéz serege.

Szalad az Murtazán visza mind nepestûl,
Szalad nagy serege nagy dicheretlenûl,
Aigas az Murtazánt el éri népestûl,
Nézi véli légyen Hadnagy Káur kõzûl.

Buzogánnyal Murtazánt erõssen ûté,
Akarattya ellen az fõldre teritté;
De nem bántya, tûle hogy nyelvet vehetne,
Kõtõzue egy tûzhõz sietve viteté.

Ily zõndûlést halván az Szulimán Chászár,
Szántalan louassal az tábor kõzõt jár,
Vagyon kõrûlette sok io Puskás Janchár,
Nézi honnan lehet kõztõk ily Zurzavar.

[p 0017] Zrintûl õ nem fél mert tudgya bizonnyal,
Madár sem jûhetne ily hamar szárnyával:
Azért mindent biztat az kit futva talál,
Végre chõndeszedvén egy kis tûznél meg ál.

Hát ihon Murtazánt hozza Aigas Basa,
Hogy meg nézné tûznél ki légyen akarja,
Szerenchére talált ottan az Chászárra,
Meszirõl esmervén Chászárt, néki szolla:

Im hatalmas Chászár Zrinit hozom néked,
Egy bot ûtésemnek eztet kõszõnheted;
De Murtazán kiált, hát ne bánch engemet,
Tõrõk vagyok énis esmérlek tégedet,

Aigas Murtazánnak nézi bátran szemét,
Mond, bizony nem érdemled az Tõrõk nevet:
Ily szokkal oldozá meg kõzõtõt kezét,
Nem meri Murtazán fel emelny szemét,

Ot Aigás Chászárnak mint járt meg beszéllé,
Murtazán mint futot, es miként kõtõzé,
Az Tõrõkõkbenis hogy sokat le vere,
Mert nem tudgyák vala az jelt, s-nem esméré.

Vitéz Aigás nagy tisztességben marada,
De Murtazán mivel szégyennel szalada,
Az Vitézek elõt vala gyalázatban,
Chászár visza tére chendesûlt táborban.

[p 0018] Tõrõk három ezer el veszté életét,
Mert Aigas ezeret vága Murtazanét,
Ki maga futásban szakasztotta fejét,
Kinek puska szaggatta mellyét és fejét,

Elég nagy gondgya volt az Vitéz Basaknak,
Es még magánakis az okos Chászának,
Hogy az fõl zõndûlt népet meg chillapitsák
Am nehezen késõre meg chillappéták.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Kérlek, hogy csak etikusan és nyomdafestéket tűrően írj a bejegyzésekhez megjegyzést!