Keresés ebben a blogban

Betöltés...

Tollforgató Irodalmi Lap Blog

Válogatások az Internetről.

A blogban pályázatokról, rendezvényekről, és hirdetésekről tájékozódhat, valamint zenét hallgathat, videót nézhet, és az interneten megjelent hivatalos műveket olvasgathatja. Ha folytatni akarja a mű olvasását, akkor kattintson a szöveg címére!

Az alsó sávban weboldalakat, videósávot, és híroldalakat talál!

A fő oldalunkat itt találhatja:

Az alkotásokat a tollforgato.lap@gmail.com és a tollforgato.lapcsoport@gmail.com címre várom! Köszönöm, hogy megtiszteled az olvasóidat az alkotásokkal, a türelmeddel és a tanításaiddal!

Keresd meg a jobb oldalon a rejtett linkű, vagy lent a középen látható Chat-falat! Beszélgess, vitatkozz irodalomról, művészetről, történelemről, régészetről, vagy írástörténetről, logikáról, másról oldalainkon!


Új aloldalaink nyíltak:

Látogass el új blogunkra is!


A fiók nem Adsense fiók, támogatókat keresek!

2010. december 27., hétfő

Szent Ágoston vallomásai Fordította: Dr. Vass József

VII. FEJEZET

Miután végigkérdezte az egész világot, önmagát veszi vizsgálat alá.

Mit szeretnék tehát, mikor Istent szeretem? Ki az ott lelkem magassága fölött? Megpróbálok tulajdon lelkemen keresztül felszállni hozzá.

Túlmegyek azon a bennem rejlő erőn, amellyel testemhez kapcsolódom s egész szervezetét éltetve átjárom. Ebben az erőben nem találom Istent; - mert akkor az értelmetlen ló és öszvér is megtalálná: ti. az ő testüket is ugyanazon erő élteti.

Más erő is van, amellyel nemcsak éltetem, hanem érzővé is teszem testemet. Az Úr alkotta e testet; ő parancsolta a szemnek, nem hogy halljon, a fülnek, nem hogy lásson, hanem annak azt, hogy általa lássak, ennek meg, hogy rajta keresztül halljak, s így megrendelte minden egyes érzéknek saját külön helyét és kötelességét. Mind e különböző cselekvéseket egy és ugyanaz: az én lelkem végzi általuk.

Túlmegyek ezen az erőmön is. Ez is megvan lóban és öszvérben, azok is éreznek testükön keresztül.

VIII. FEJEZET

Megállapodik az emlékezőtehetségnél s fejtegeti annak hatalmas terjedelmét.

1. Természetem ezen képességén túl fokozatosan felhaladva a Teremtő felé, útban találom az emlékezet síkjait és tágas csarnokait, ahol azon megszámlálhatatlan képek kincstára van, amelyek a sok mindenféle dolog érzékelése útján keletkeztek. Ott van gondolkozó munkánk eredménye, amennyiben ti. nagyítjuk, kicsinyítjük, vagy bárhogyan változtatjuk azt, amit érzékeink elértek. Ott van az is, amit esetleg megőrzésre odahelyeztünk, ha a feledés még el nem nyelte, be nem temette.

Mikor emlékezetemhez fordulok s elrendelem, hogy ezt vagy azt parancsom szerint adja el, egynémely dolgok tüstént előjönnek, másokat csak hosszas keresés után, mintegy rejtettebb fiókokból szed elő. Vannak, amik seregestül tódulnak s mikor az ember más valamit akar vagy keres, mindenuntalan odaugranak, mintha kérdeznék: nem mi vagyunk? Ilyenkor elhessegetem őket emlékezetem arcáról lelkem egy kézlegyintésével, míg csak ki nem tisztul és elém nem jön rejtekéből az, amit keresek. Ismét mások készségesen, sorrendben jelentkeznek kívánságom szerint. Az előbb jövők helyet adnak az utánuk következőknek, s azzal, hogy helyüket átadják, máris elrejtőztek, de amikor akarom, megint előtűnnek. Ez az egész akkor történik, amikor valamit emlékezetből elmondok.

2. Az emlékezet őriz külön-külön és neme szerint mindent, ami a megfelelő úton oda bejutott. Például a fény, a színek, a testek alakja a szemek útján, a különböző hangok a fülön, a szagfélék az orrüregen keresztül; ami kemény vagy lágy, meleg vagy hideg, sima vagy érdes, nehéz vagy könnyű, akár a testen belül, akár kívül, az mind az egész test érzékelése útján jut be az emlékezetbe.

Az emlékezet nagyszerű birodalma mindent befogad rejtett, titokzatos öbleibe, hogy előszedje és használatra adja, mikor szükséges. Ami belép hozzá, mind a maga külön ajtaján megy keresztül, s megkapja helyét; természetesen nem maguk a tárgyak mennek oda, hanem érzékelés útján szerzett képeik s készen várják, hogy a lélek rájuk emlékezzék.

Meg tudja-e valaki magyarázni, hogyan keletkeztek e képek? Hogy melyik milyen érzék szerzeménye, s hogy a lélek bensejében rejtekeznek, világosan látom. Mert amikor sötétben és csendben vagyok is, tetszés szerint előszedhetem emlékezetemből például a színeket, különbséget tudok tenni fehér és fekete vagy akármi más szín között; hangok azonban nem keverednek oda, s nem zavarnak engem a látás útján szerzett képek szemléletében; pedig azok is ott vannak, de valamiképpen különrekesztve rejtekeznek.

3. A hangokat is előidézhetem, ha tetszik, s meg is jelennek rögtön, sőt énekelhetnek is, amennyi jól esik, pedig nyelvem sem mozdul, gégém sem rezdül, s amellett a színek emlékezeti képei is ott vannak, de nem akadékoskodnak s a hallás útján szerzett kincs szemléletében nem zavarnak. Ugyanígy tetszés szerint visszaemlékezhetnek a többi érzékek munkája eredményére is; szaglás nélkül különbséget tudok tenni a liliom és ibolya illata között, s nem szaglással, nem tapintással, hanem tisztán emlékezetből meg tudom állapítani, hogy a méz jobb, mint a gyümölcslé, a sima kellemesebb, mint az érdes.

Ezt mind bent cselekszem, emlékezetem óriási csarnokában. Ég, föld, tenger s minden, amit bennük érzékeimmel megfoghattam, megvan ott nekem, csak az nincs, amit már elfeledtem. Magammal is találkozom ott, s újra előszedhetem, mit, hol, mikor cselekedtem s cselekvés közben mi milyen hatással volt rám. Megvan ott minden, amire csak emlékezem, akár magam tapasztaltam, akár másoktól hallottam. Ugyanezen készletből a dolgoknak tapasztalat útján szerzett, vagy tapasztalat útján hihetőnek talált képeit, hol ezt, hol amazt összekötöm még korábbi képekkel s ezekből következtetek arra, mi a tennivaló, milyen eredményt várhatok; s az egészet úgy mérlegelem, mintha máris a jelen tárgya volna.

És ott lelkem tág ölén annyi temérdek és nagy dolog képe között csöndesen tervezgetek magamban: ezt vagy azt cselekszem, s ez vagy az lesz az eredmény. Bár így volna, bár úgy volna! Isten mentsen ettől, vagy attól! - Magamban mondogatom ezt, s míg mondom, az emlékezet tárházából elém áll mindannak képe, amit említek. Ami ott nincs meg, azt egyáltalán szóba sem hozhatom.

4. Nagy hatalom az emlékezet, Uram, igen nagy; meddig terjed s van-e határa rejtekének? Ki ért valamikor feneket benne? Erő, amely lelkemé, hozzátartozik természetemhez; bizony-bizony magam sem tudom egészen átérteni azt, ami én vagyok. Szűk talán a lélek önmaga bírására, hogy van valahol valamije, amit nem tud felfogni? Hol ez a valami? Nem lehet kívüle, hanem csak benne! De akkor miért nem fogja fel? Egyik csudálkozásból a másikba esem emiatt, s bámulat fog el.

Az ember szalad hegycsúcsot, öreg tengert, szélesen hullámzó folyamot, végtelen Óceánt, csillagjárást bámulni, s önmagával nem törődik s nem csudálkozik azon, hogy én ezt mind el tudom emlegetni, pedig beszéd közben egyiket sem látom testi szemeimmel; - s hogy nem emlegetném, hacsak a hegyet, hullámot, folyamot, csillagot, amiket tényleg láttam már, s a nagy Óceánt, amelyről csak hallomásból tudok, nem látnám belül emlékezetemben olyan hatalmas méretekben, mintha csak a külső valóságban szemlélném őket. Pedig mikor tulajdon szemeimmel láttam, nem szedtem magamba őket, s nincsenek is meg bennem ők maguk, hanem csak képek. S azt is tudom, melyik micsoda testi érzéken keresztül nyomódott belém.

IX. FEJEZET

Nemcsak érzéki, hanem értelmi ismereteinket is az emlékezet őrzi.

Emlékezetem mérhetetlen befogadó képessége nemcsak ezeket hordozza. Az is mind ott van, amit a szabad tudományok tételeiből megtanultam s eleddig el nem felejtettem. - Valami mélyebb helyen fekhetnek - persze, az nem igazi hely -, de ezeknek már nem a képeit, hanem magukat a dolgokat hordozom.

Mert az, hogy mi a nyelvtudomány, hogyan kell vitatkozni, s ahány fajta más kérdés még van, s amit tudok belőlük, az mind nem úgy van bent emlékezetemben, hogy képét megtartva, a dolgot magát kívül hagytam volna; mintha megcsendült és elhangzott volna; amint például a fülbe hatoló hangnak nyoma marad, amelynek segítségével úgy vissza lehet idézni, mintha csak most hangzanék, amikor már tényleg nem hangzik; vagy amint a terjengő és illanó illat a szagló érzékre hat, s azon keresztül az emlékezetbe juttatja képét, amelyet előidézhetünk, ha rágondolunk; vagy mint az étel íze emlékezet szerint jóformán a szánkban van, pedig a gyomorban biztosan nincs íze többé; vagy amint a testi érintés érzését emlékezetünkből újra elképzeljük, mikor már a tárgytól elszakadtunk.

Ezeket a dolgokat ugyanis nem lehet az emlékezetbe bevinni, csak képeiket szedjük össze csudálatos gyorsan; azután mintha csudálatos kamrácskákba tennők, emlékezetünk csudás módon elő tudja venni őket.

X. FEJEZET

Az elvont fogalmak nem érzékelés eredményei.

Mikor ellenben ezt hallom: Az alapvető kérdéseknek három faja van: első a létezés, második a lényeg, harmadik a milyenség - a szavakat alkotó hangok képeit megtartom ugyan, s tudom, hogy a hangok maguk a levegőn keresztül elzajlottak s immár nincsenek többé, a hangokkal kifejezett dolgokat azonban testem egyik érzékével sem fogtam meg, sőt nem is láthattam máshol, mint lelkemben, s azért emlékezetemben nem is képeiket, hanem őket magukat helyeztem el.

Honnan származtak belém, mondják meg ők maguk, ha tudják!

Hiába szedem rendre testem összes érzékkapuit, nem találom, melyiken hatoltak be.

A szem azt mondja: Ha színük van, én adtam hírt róluk.

A fül azt mondja: Ha hang az, amit keressz, én jelentettem be.

Az orr azt mondja: Ha szaguk van, rajtam mentek keresztül.

Beleszól az ízlés érzéke: Ha ízük nem volt, ne is kérdezősködjél nálam.

A tapintás azt mondja: Ha nem anyag, nem tapintottam, ha nem tapintottam, nem jelenthettem.

Honnan és mi úton jutottak tehát be emlékezetembe?

Nem tudom.

Mikor tanultam e kérdéseket, nem más eszének hittem, hanem a magaméval ismertem rájuk és találtam igazaknak s magam adtam át őket lelkemnek megőrzésre, hogy elővehessem, amikor akarom. Megvoltak tehát értelmemben tanulásom előtt is, de nem voltak bent az emlékezetemben. Hol voltak hát s miből ismertem rájuk, mikor említés esett róluk? Hogyan mondhatom: úgy van, igaz; hacsak mégis bent nem voltak emlékezetemben, de annyira félreeső, rejtett és szinte titkos fiókban, hogy talán gondolni sem tudtam volna rájuk, hacsak valami külső ok sürgetése elő nem ásta volna őket?!

XI. FEJEZET

Megmagyarázza a tanulás és tudás folyamatát.

Megfigyelésünk ez értelemben a következő: Az a fajta tanulás, mikor nem érzéki képeket szerzünk, hanem lelkünk a dolgot közvetítő képek nélkül úgy, amint van, önmagában vizsgálgatja, mondom ez a fajta tanulás úgy történik, hogy gondolkozásunk az emlékezetnek szétszórt, rendetlen adatait mintegy egybegyűjti és figyelmesen gondozza, hogy magában az emlékezetben úgyszólván keze ügyében legyenek, s ami előbb elszórva, elhagyatottan rejtekezett, az immár ismerős figyelem hívására könnyen előigazodjék.

Emlékezetem tömérdek ilyen adatot őriz, amelyeket megtaláltam és - amint említettem - kezem ügyébe raktam. Ezekről szoktuk mondani, hogy megtanultuk és tudjuk, de hacsak elég rövid időközökben föl nem újítom őket, ismét annyira elhanyatlanak és szétesnek a távolabb fekvő kamrákba, hogy új gondolati munkával megint össze kell terelnem őket ugyanonnan; más otthonuk nincs! Így azután ismét tudatossá válnak bennünk.

Tudni tehát annyit jelent, mint az adatokat bizonyos szétszórtságból együtt tartani. Latinul a tudatos gondolkodást a cogito igével jelzik, nyilván azért, mert a cogo (összeterelek) igéből származik éppúgy, mint ago-agito, facio-factito.

A cogito igét azonban a lélek foglalta le magának, mert nem az egyebünnen, hanem a lélekben szedett adatok gyűjtésére, illetőleg gondolati rendezésére lehet csak vonatkoztatni.

XII. FEJEZET

A matematikai fogalmakról.

Emlékezetem tárházában megvan a számok és kiterjedések fogalma és temérdek törvénye is. Ezek közül egyetlen egy sem érzékelés útján jutott beléje, mert színről, hangról, szagról, ízről, tapintásról ezeknél sem lehet szó. A fogalmakat kifejező szavak hangját hallottam ugyan, mikor tárgyaltunk róluk, de más a szó hangja, és más a szó jelentése. A szó másként hangzik görögül, másként latinul, a fogalom ellenben nem görög és nem latin és nem tartozik semmiféle nyelvhez.

Láttam olyan művészi vékony fonalat, mint a pókháló szála, de a kiterjedés fogalma nem ilyen, mert nem azonos ama képekkel, amelyeket a látás érzékével felfogok; tudja ezt mindenki, aki anélkül, hogy testre csak gondolna is, a kiterjedést fogalmilag ismeri.

A számlálásnál használatos számmennyiségeket testünk minden egyes érzékével érzékelhetjük, de a szám-fogalom, amivel számlálás közben az értelem dolgozik, egészen másvalami, nem képe a megszámlált mennyiségnek, s éppen azért saját külön módja szerint létezik. Aki nem járatos e téren, talán kineveti fejtegetéseimet; - én meg őt sajnálom, - azért, mert nevet.

XIII. FEJEZET

Az emlékezet a saját működésére is emlékezik.

Ezt mind emlékezetemben tartom, s megtanulásuk módjára emlékezem. Temérdek ezekkel ellenkező nézetet hallottam, igen nagy tévedések, de azokat is emlékezetemben tartom, mert, ha tévedések is, rájuk vonatkozó emlékezésem igaz valóság. Emlékezem, hogy a helyes felfogás és az ellene felhozott tévedések között különbséget tettem; de látom, hogy más dolog most szétkülönböztetnem őket, és ismét más arra emlékeznem, hogy a múltban gyakran különbséget tettem köztük, mikor értelmem e kérdésekkel foglalkozott.

Emlékezetem a tanú tehát, hogy nem egyszer megértettem már e dolgokat; amit meg most megértek és meghatározok, azt elraktározom emlékezetembe; így tudok majd később arra emlékezni, hogy e dolgokat most megértettem. Arról is szól emlékezetem, hogy emlékeztem; amint később majd annak emlékezetét, hogy most vissza tudok emlékezni, szintén emlékező tehetségem erejének tulajdonítom.

XIV. FEJEZET

Érzelmeink emlékét az emlékezet megőrzi, de nem örül, vagy szomorkodik miattuk.

1. Lelkem érzéseit is emlékezetem őrzi. Nem úgy, ahogy a lélek maga érzi őket, mikor megrohanják, hanem egészen más módon: az emlékező erő saját természete szerint.

Például emlékezem, hogy örültem, anélkül, hogy most örülnék. Emlékezem valami régen volt szomorúságomra, anélkül, hogy most szomorkodnám. Emlékezem, hogy féltem - anélkül, hogy most félnék; emlékezem valami régi kívánságomra, anélkül, hogy a kívánság most megvolna bennem.

Fordítva is megtörténik; néha örömmel emlékezem a múlt szomorúságára, s szomorúan az örömre. Tekintetbe véve azt, hogy testem is van, nincs ebben semmi különös. Más a lélek, más a test, érthető tehát, hogy például testemnek valami immár elmúlt nyavalyájáról örömmel emlékezem.

Lélek és emlékezet egy és ugyanaz. Hogyan szoktunk valakinek valamit emlékezetébe ajánlani? Azt mondjuk neki: Jól eszedbe vedd! S ha elfelejtünk valamit: nem jut eszembe, - kiesett az eszemből. - Az emlékezetet magát tehát léleknek (szellemnek, értelemnek, észnek) szoktuk nevezni. De ha ez így van, micsoda jelenség az, hogy amikor régi szomorúságomra örömmel visszaemlékezem, lelkemben öröm van, emlékezetemben meg szomorúság? És mi az, hogy lelkem örül a benne levő öröm miatt, emlékezetem pedig nem szomorkodik a benne levő szomorúság miatt? Talán nem tartozik hozzá a lélekhez? Ki merné ezt állítani?

Ennek a magyarázata az, hogy az emlékezet - hasonlatot mondok - a lélek gyomra, szomorúság és öröm pedig - az egyik keserű, a másik édes - eledel. Mikor az emlékezetbe belekerülnek, mintha gyomorba kerülnének. A gyomor tud elrejteni, de nem tud ízlelni. Nevetséges volna azt gondolni, hogy ez a hasonlat igazán hasonlóság, de azt sem lehet mondani, hogy egyáltalán nem hasonlat.

2. Érdekes, hogy amikor a léleknek négy fő hullámzási irányát megállapítom, az emlékezetből szedem elő őket: a vágyakozást, az örömet, a félelmet és a szomorúságot, s az ezekre vonatkozó összes fejtegetéseimet is, már ami mindegyiknek nem és faj szerint való szétosztását és meghatározását illeti. Minden mondanivalómat az emlékezetben találom s onnan szedem; de azért az érzelmeknek semmiféle vihara engem nem zavar, mikor emlékezetemből foglalkozom velük. Pedig bizonyos, hogy mielőtt rájuk gondoltam s elővettem őket, ott voltak, csakis ezért voltak a rájuk emlékezés útján elővehetők.

Talán amint a gyomorból az eledel kérődzéssel, ezek az emlékezetből emlékezéssel kerülnek elő. De akkor hogyan van, hogy az, aki e dologról értekezik, tehát: emlékezik rájuk, kérődző gondolkodása közben nem érzi meg az öröm mézét, a szomorúság keserűségét? Vagy talán éppen ezen a ponton nem jó az én hasonlatom, amely egyébként sem volt egészen találó?

Ugyan kinek volna kedve ilyen dolgokról tárgyalni, ha, valahányszor a szomorúságot, félelmet említi, mindig tényleg szomorkodnia és félnie kellene? Pedig mégis tény, hogy nem beszélhetünk róluk, hacsak emlékezetünkben a név hangjainak testünk érzékein keresztül megszerzett képein kívül meg nem találnók maguknak e dolgoknak fogalmát is; ezt pedig nem érzékeink kapuján keresztül szereztük, hanem maga a lélek, miután e szenvedélyeket végigtapasztalta és érezte, ő maga bízta rá az emlékezetre; vagy esetleg az emlékezet maga, külön parancs nélkül is, megtartotta.

XV. FEJEZET

Kutatja az ismeretek emlékezeti alapját.

Képek útján történt-e ez, vagy nem, igen nehéz eldönteni.

Kimondom e neveket: kő, nap. Sem egyik, sem a másik a maga valóságában nincs itt érzékeim előtt, de képük kétség kívül megvan emlékezetemben. Azt mondom: testi fájdalom. Ez sincs itt, mert nekem semmim sem fáj, de ha képe bent nem volna emlékezetemben, nem tudnám, mit mondtam, s beszélgetés közben nem tudnám megkülönböztetni a fájdalmat a gyönyörködéstől.

Azt mondom: testi egészség, s tényleg egészséges vagyok, mikor mondom, tehát a névnek megfelelő valóság meg van bennem. S mégis, ha képe meg nem volna emlékezetemben, semmiképpen nem tudnék ráeszmélni, mit is jelent ez a két kimondott szó? Sőt a betegek az "egészség" szó hallatára nem tudnák, mit mondtak nekik, ha emlékezőtehetségüknek birtokában nem volna a valóság képe, míg a valóság maga hiányzik szervezetükből.

Mondok számokat, ahogy számolni szoktunk, s íme ezek megvannak emlékezetemben; nem helyettesítő képeik, hanem ők maguk.

Azt mondom: nap képe, s ez is megvan emlékezetemben a maga valósága szerint, mert, ha rá gondolok, nem a kép képe, hanem maga a kép jelenik meg idézésemre.

Azt mondom: emlékezet, s értem, amit mondok. De miből értem, hacsak nem magából az emlékezetből? Vajon talán ez is valami képben áll előttem s nem a maga valóságában?

XVI. FEJEZET

Mi alapja van a feledés fogalmának?

1. Menjünk tovább.

Azt mondom: feledés. Értem, mit mondok, de hogyan érthetném, ha nem emlékezném magára a dologra? Nem a szóra, nem a hangra, hanem a szóval jelzett valóságra! Ha ezt elfeledtem volna, nyilván nem tudnám megérteni a szó jelentését. Mikor az emlékezetről emlékezem, az emlékezet ott áll a maga valóságában önmaga előtt, mikor pedig a feledésről emlékezem, az emlékezet is a feledés is előttem áll, az első, mert belőle emlékezem, a másik, mert róla emlékezem.

De más-e a feledés, mint az emlékezés hiánya?

Hogyan lehet tehát tárgya emlékezésemnek? Hiszen ha a feledés tényleg megvan bennem, nem tudok emlékezni! Azonban, ha igaz, hogy csak arra tudunk emlékezni, amit emlékezetünkben megtartunk, s ha igaz, hogy a feledésről van emlékezetünk - hisz ellenkező esetben meg sem értenők a feledés szóval jelölt dolgot -, akkor el kell ismernünk, hogy emlékezetünkben bent kell lennie a feledésnek is. Bent van tehát, hogy meg ne feledkezzünk róla, bent van az, ami, mikor megvan, éppen az emlékezést teszi lehetetlenné! Vagy talán éppen ebből következik, hogy a feledés, mikor emlékezünk rá, nem a maga valósága, hanem csak képe szerint van meg az emlékezetben? Mert úgy-e, ha valóság szerint volna ott, nem emlékezést, hanem feledést okozna? Van-e ember, aki ennek végére jár? Ki találja meg e rejtély nyitját?

2. Nekem, Uram, megvallom, nehéz ez a kérdés. Önmagammal vesződöm; magam vagyok a saját fáradozásom nehéz talaja.

Ugyanis nem az égboltozat térségeit kutatom, nem csillagtávolságokat mérek, nem a föld nehézkedési viszonyai iránt érdeklődöm. Én vagyok kutatásaim tárgya, mert én vagyok az emlékező, én a lélek.

Nincs abban semmi, ha nem igen érdeklődöm az iránt, ami nem én vagyok, de viszont érdekelhet-e valami közvetlenebbül, mint saját magam? S íme, emlékező erőmet nem tudom megérteni, pedig ugyancsak nem mondhatom, hogy kívül esem rajta.

Mit szóljak ugyanis ahhoz a tényhez, hogy én a feledésre tudok emlékezni? Azt mondjam talán, hogy nincs bent emlékezetemben az, amire emlékezem? Vagy azt, hogy azért van benne a feledés, hogy ne feledjek?

Mindegyik állítás igen oktalan volna.

De mi van a harmadik lehetőséggel? Micsoda alapon állítsam, hogy mikor a feledésre emlékezem, nem a feledés maga, hanem képe van meg emlékezetemben? Mi jogon mondjam ezt, hiszen ahhoz, hogy valaminek képe az emlékezetembe benyomulhasson, szükséges, hogy előbb ott legyen a dolog maga, s csak arról lehet a képet megszerezni! Így például emlékezem Karthágóra s egyéb helyekre, ahol mindenütt voltam, emlékezem emberi arcokra, amelyeket láttam, emlékezem sok egyébre, amit érzékeim jelentettek nekem, sőt saját testem beteg vagy egészséges mivoltára, de emlékezetem ezekről akkor szerzett képeket, mikor jelen voltak. Most képeik vannak jelen, azokat szemlélem, azokat szedi elő lelkem, mikor ezen távollevő dolgokról megemlékezem.

Ha tehát a feledés nem valósága, hanem képe szerint van meg emlékezetemben, valamikor valóság szerint is itt kellett lennie, mert csak így lehetett róla képet szerezni! Viszont amikor jelen volt, hogy írta bele képét az emlékezetbe? Hiszen a feledés, amikor van, még azt az írást is kitörli, amit ott talál!

Már pedig akárhogyan van, akármennyire rejtélyes és megfoghatatlan is ez a kérdéses mód, tény, hogy emlékezem a feledésre, amely pedig sírja minden emlékezésnek.

XVII. FEJEZET

Túlmehet-e az emlékezeten, mikor Istent keresi?

Nagy tehetség az emlékezet, Uram. Ismeretlen, ijesztő rejtély, feneketlen örvénye temérdek. S mégis egy ugyanaz az én lelkemmel, s én vagyok az.

Mi vagyok tehát én, Uram Istenem? Miféle természet? Bizony változatokban igen gazdag, sokmódú, mérhetetlen élet vagyok.

Íme, emlékezetem temérdek térségbe, barlangja, rejteke minden számot meghaladó módon tele van rengeteg sokféle dologgal; részint képeik helyettesítik őket, ilyenek az összes testek, részint maguk vannak jelen, ilyenek a tudományok, részint nem tudom miféle fogalmak és jelek vannak ott helyettük, ilyenek a lélek érzelmei, amelyeket az emlékezet révén akkor is megtart a lélek, amikor őt már nem nyugtalanítják, mert hisz ami az emlékezetben van, a lélekben van.

S mindezen keresztül-kasul járok, repülök; leszállok, amennyire csak tudok, a mélységekbe és sehol nem látok határt! Ilyen szörnyű nagy erő az emlékezet, ilyen nagy életerő van a halandó életű emberben!

Mit kell immár tennem, én Istenem, igazi életem?

Túlmegyek ezen az emlékezet nevű erőn is, túlmegyek rajta, és feléd tartok, én édes világosságom. Mit szólsz hozzá, Uram? Lelkem segítségével túlmegyek ezen tehetségemen is. Feléd tartok, ki állandóan fölöttem vagy, mert hozzád akarok férkőzni, és onnan akarok belédkapcsolódni, ahonnan csak lehet.

Emlékezet a négylábú állatban s a madárban is van, egyébként nem találnának vissza almukhoz, fészkükhöz, és sok más megszokott dolgukhoz; s nem is tudnának semmihez hozzászokni, hacsak nem emlékezetük segélyével. Túlmegyek tehát az emlékezeten is, hogy közelebb érjek ahhoz, aki különválasztott engem a négylábú állatoktól, s okosabbá tett az ég madarainál.

Túlmegyek az emlékezeten, de aztán merre, hol talállak meg téged, én igazán jóságos és biztos gyönyörűségem? Ha emlékezetemen kívül talállak, nem tudok rád emlékezni! De hogyan is találnálak meg, ha nem emlékezném rád?

XVIII. FEJEZET

Amit elvesztettünk, az emlékezet segélyével találjuk meg.

A bibliai asszony elvesztette drachmáját s lámpával kereste. Ha nem emlékezett volna rá, nem tudta volna megtalálni. Megtalálásakor ugyanis hogyan tudta volna, hogy az övé, ha nem emlékezett volna rá? Emlékezem, hogy sok dolgomat elveszítettem s aztán megtaláltam. Ezért tudom, hogy mikor valamelyiket kerestem, s azt mondták: nem ez az? vagy talán ez? mindaddig tagadó választ adtam, míg csak azt nem mutatták, amit elveszítettem. De ha nem emlékeztem volna rá, akármi volt is, hiába mutatták volna akár ezt, akár azt, nem találtam volna meg, mert nem tudtam volna fölismerni.

Így van ez mindig, valahányszor elveszett dolgot keresünk és megtaláljuk. Amikor ugyanis valami véletlenül eltűnik szem elől, de az emlékezetből nem, például valami látható tárgy, addig keressük bent meglévő képe segítségével, amíg csak megint szemünk elé nem kerül. S ha megtaláljuk, a belső kép segítségével ráismerünk. Azért nem is szokás mondani, hogy megtaláltuk az elveszett dolgot, ha rá nem ismerünk s nem tudunk ráismerni, ha nem emlékezünk rá. Elveszett, de csak a szemünk elől, az emlékezet megtartotta.

XIX. FEJEZET

Hogyan emlékszik vissza az emlékezet arra, amit elfelejtett?

Igen ám, de ha maga az emlékezet veszít el valamit - amint megtörténik, amikor elfelejtünk valamit s erőlködünk, hogy eszünkbe jusson -, végre is hol kutassunk utána, ha nem az emlékezetben? S ha a keresett dolog helyett más tolul elénk, mindaddig visszautasítjuk, míg az elő nem kerül, amit keresünk. És amikor elénk bukkanik, rögtön rámondjuk; ez az! Nem mondhatnók, ha rá nem ismernénk, s ugyan rá nem ismernénk, hacsak rá nem emlékeznénk!

De hiszen bizonyos, hogy elfelejtettük!

Vagy talán nem egészen felejtettük el, s most megmaradt részéhez keressük a hiányzó másikat? Mert az emlékezet megérezte, hogy nincs mind együtt benne, amit együtt szokott forgatni, s a megszokott résztől megfosztva sántikál és visszaköveteli azt, ami hiányzik neki? Olyanformán, mint amikor ismerős embert látunk vagy rá gondolunk, de neve nem jut eszünkbe? Keressük, s ha más nevek vetődnek elénk, nem kapcsoljuk össze vele, mert sohasem szoktuk vele együtt gondolni. Visszautasítjuk, míg az igazi név eszünkbe nem jut; s mivel immár a megszokott név együtt van tulajdonosával, az emlékezet kiegészülve belenyugszik.

S honnan jut eszünkbe, ha nem az emlékezetből? Mert ha más valaki juttatja eszünkbe, s ráismerünk, akkor is onnan kapjuk. Mikor ugyanis az illető mondja, nem mint valami új dolgot hisszük el neki, hanem emlékezésünk segítségével fogadjuk el igazinak. Ha ellenben a lélekből teljesen nyoma veszett, hiába mondja, nem tudunk ráemlékezni. Ha ugyanis legalább arra emlékezünk, hogy valamit elfeledtünk, az a dolog nem tűnt el nyomtalanul emlékezetünkből. Amit azonban teljesen elfeledtünk, azt hiába is keresnők eltűnése után.

XX. FEJEZET

A boldogságot ismerni kell, hogy vágyódhassunk utána.

1. Hogyan keresselek téged, Uram?

Mikor téged, Uramat, Istenemet kereslek, tulajdonképpen a boldogságot keresem. Kereslek, hogy lelkem éljen.

Testemet ugyanis lelkem élteti, lelkemet pedig te. Hogyan keressem tehát a boldogságot? Mert mindaddig nincs birtokomban, míg csak azt nem mondom: elég, megvan! Mindenek előtt azonban tudnom kellene, hogyan keressem? Emlékezetem segítségével? Úgy, mintha elfeledtem volna, de azt tudnám, hogy elfeledtem? Vagy az ismeretlen tudására vágyakozó értelemmel? Úgy, mintha soha nem tudtam volna róla, vagy annyira elfeledtem volna, hogy még erre az elfelejtésre sem emlékezem többé?

Bizonyos, hogy a boldogság az emberiség vágyakozásának tárgya, s nincs ember, aki valami módon ne kívánná. Kérdés: honnan ismeri a vágyakozó emberiség? Látta talán valahol és belészeretett?

Bizonyos továbbá, hogy a boldogság valami ismeretlen módon meg is van bennünk. Egészen másképp van meg persze azokban, akiket, ha megvan, boldogít; vannak továbbá olyanok is, akiket a boldogságban való reménykedés tesz boldogokká. Ezekben tökéletlenebb módon van, mint azokban, akik a valóság révén boldogok, - de még mindig jobban járnak, mint akikben sem a valóság, sem a remény nincs meg. Kell azonban, hogy ezekben is meglegyen valami módon, egyébként nem vágyakozhatnak utána, mert az, hogy vágyakoznak, megdönthetetlen igazság.

2. A módot szeretném tudni, ahogyan az emberiség megismerte, s a fogalmat, amellyel tudomása van róla. Azt kutatom, emlékezetünkben van-e ez a fogalom, mert, ha ott volna, következnék, hogy valamikor boldogok voltunk. Mindnyájan külön-külön-e, vagy az első emberben-e, aki aztán az első vétkét elkövette, s akitől valamennyien siralmas életre és halálra születtünk, - ezzel most nem törődöm; csak azt keresem, van-e nyoma emlékezetünkben a boldogságnak?

Mindenesetre tudjuk, mi az, másként nem szeretnők. Amint valaki e nevet kiejti, bevalljuk, hogy a szó mögött rejtőző valóságot mindannyian igen kívánjuk. A szó maga ugyan nem okozhat semmi gyönyörűséget. Ha ugyanis görög nyelvű ember latinul hallja, nem izgul, mert nem tudja, mi a jelentése; mi ellenben gyönyörködünk bennük, valamint a görög nyelvű is, ha görögül hallja. Az ugyanis, amit jelent, sem nem görög, sem nem latin, de görögök, latinok s bárminő emberek egyformán vágyakoznak utána. Következőleg az egész emberiség ismeri, s ha valami közös nyelven meg lehetne kérdezni, akar-e boldog lenni, késedelem nélkül igennel felelne; - ami viszont csak úgy lehetséges, hogy a szó mögött rejtőző valóság bent van emlékezetében.

XXI. FEJEZET

Keresi a boldogság ismereteinek alapjait.

1. Úgy van-e ott, mint ahogyan Karthágóra emlékezem, mert láttam?

Nem.

A boldogságot nem lehet látni, mert nem test. Úgy talán, ahogyan a számokra emlékezünk?

Nem.

Mert akinek a számokról fogalma van, az immár nem vesződik megszerzésükkel; a boldogságról ellenben tudunk, vonzódunk hozzá, de azon felül el is akarjuk nyerni, hogy igazán boldogok lehessünk. Vagy ahogyan a szónoklás tudományára emlékszünk? Nem. Mikor ugyanis e szót hallják, jelentésére azok is rágondolnak, akik nem szónokok, bár sokan szeretnének lenni; amiből kitűnik, hogy a dolgot ismerik. De ezek testi érzékeik útján hallottak másokat szónokolni, gyönyörködnek bennük s azért szeretnének maguk is szónokolni tudni; ámbár nem tudtak volna gyönyörködni belső ismeret nélkül, s gyönyörködés híján vágy sem támadt volna bennük. A boldogságot azonban semmiféle testi érzékkel másokon nem tapasztalhatjuk.

Vagy talán ahogyan az örömre emlékezünk?

Talán ez a megoldás.

Mert ha szomorú vagyok is, vissza tudok emlékezni örömeimre, s ha szerencsétlen vagyok, a boldogságra, pedig az örömet nem testi érzékkel tapasztaltam meg, sem nem láttam, sem nem hallottam, sem nem szagoltam, sem nem ízleltem, sem nem tapintottam, - hanem mikor örültem, lelkemben éreztem az örömet, így maradt róla valami ismeret emlékezetemben. Ezen ismeret segélyével tudok rá visszaemlékezni, - talán utálattal, talán vágyakozással, mert sokféle dolog okozhatta az örömet, amire most visszagondolok.

2. Volt idő, mikor szennyes örömek árja borított el, - most utálom és kárhoztatom valamennyit; - s volt, mikor tisztes és szép dolgokon örültem; az ilyen örömökre most vágyakozva gondolok vissza, s éppen mivel immár nincs többé részem bennük, szomorúan gondolok arra, ami elmúlt.

De hát hol és hogyan szereztem tapasztalatot a boldogságról, hogy most emlékezni tudok rá, szeretem és vágyódom utána? S nemcsak én, kevesedmagammal, hanem egytől egyig boldogok akarunk lenni. Lehetetlen volna azonban akaratunk szilárdsága, ha nem volna a boldogságról biztos ismeretünk.

S ugyan mi a veleje ezen ismereteknek?

Megkérdezek két embert, akarnak-e katonáskodni? Lehet, hogy az egyik igennel felel, a másik nemmel. Megkérdezem őket, akarnak-e boldogok lenni? Rögtön kételkedés nélkül ráfeleli mindegyik, hogy igen. S katonáskodni is egyedül azért akarna az egyik, a másik meg azért nem, mert mindegyik boldog szeretne lenni. Azért van ez talán, mert egyik ezen, másik azon a téren találja örömét?

Minden ember egy akarattal boldog szeretne tehát lenni, s ugyanígy egy akaraton vannak ama kérdés dolgában is, akarnak-e örülni. A közfelfogás szerint tehát maga az öröm a boldogság. Hogy ilyen vagy olyan úton keresik-e az mindegy, lényegben mindenki ugyanazt akarja elérni; az örömet. S mivel senki sem mondhatja, hogy örömet soha nem érzett volna, azért találja mindenki ezen emlékezet segítségével ismerősnek a boldogságot, ha említik előtte.

XXII. FEJEZET

Az igazi boldogság a lélek öröme Istenben.

Távol legyen Uram, távol legyen előtted ím vallomást tevő szolgád szívétől, hogy akármilyen öröm birtokában mindjárt boldognak tartsam magamat. Van ugyanis öröm, ami sohasem a gonoszok része, hanem a te ingyen szolgáló szolgáidé: te magad vagy örömünk. S ez az igazi boldogság: rajtad, nálad és miattad örvendezni.

Ez a boldogság s nincs más ezen kívül. Ha ki más valaminek tudja, az más öröm után szalad, nem az igazi után. Az akarat azonban az örömnek valamilyen formájától soha el nem szakadhat.

XXIII. FEJEZET

Az ember természetes vágyódással szereti az örömet is,
az igazságot is, de mindegyiket gyakran rossz helyen keresi.

1. Eszerint tehát mégsem bizonyos, hogy minden ember boldog akar lenni, amennyiben azok, akik nem tebenned, az egyetlen igazi boldogságban keresik örömüket, nem a boldogságot keresik. Illetőleg akarják, keresik, de mivel "a test a lélek ellen, a lélek pedig a test ellen, hogy ne cselekedjék, amit akarnak" (Gal 5,17), - annál az örömnél állapodnak meg, ameddig erejük futotta, s meg is elégednek vele, mert azt, amihez gyengék, nem akarják akkora erővel, amekkora elég volna, hogy el is érjék.

Ha ugyanis azt kérdezem, igazság, vagy hamisság okán akarnak-e inkább örülni, éppúgy késedelem nélkül ráfelelik, hogy az igazság okán, mint ahogy kételkedés nélkül megmondják, hogy szeretnének boldogok lenni. A boldogság ugyanis öröm, mely az igazságból fakad; azaz öröm tebenned Uram, ki igazság vagy, világosságom és orcám üdvössége, én Istenem!

Ezt a boldogságot, ezt az egyedül igazán boldog életet mindenki szeretné, az igazság örömét mindenki akarná. Olyan embert sokat ismertem, akik másokat szívesen félrevezettek, olyant egyet sem, aki szerette volna, hogy őt félrevezessék. A boldogságot az emberek onnan ismerik, ahonnan az igazságot. Szeretik az igazságot, mert senki sem akar becsapódni, s mikor a boldogságot keresik, ami lényegében az igazság megnyugtató öröme, vele az igazságot is szeretik, de nem szerethetnék, ha emlékezetükben nem volna felőle ismeretük.

2. Mi oka annak tehát, hogy nem örülnek az igazságon és nem boldogok?

Az, hogy igen sokan vesződnek más dolgokkal, s alig-alig emlékeznek meg az igazságról. Ama más dolgok aztán több nyomorúságot döntenek rájuk, mint amennyi boldogságot a gyengén megismert igazság hordozhatna.

Az emberekben jaj, kevés még a világosság!

Siessenek, iparkodjanak, nehogy rájuk omoljon a sötétség!

Miért igaz a mondás, hogy az igazságnak gyűlölet a magzatja? Miért látott a világ a te követedben ellenséget. Hisz igazságot hirdetett! Hiszen a világ keresi a boldogságot, s a boldogság az igazságon alapuló öröm!?

Azért, mert az emberek szeretik ugyan az igazságot, de úgy, hogy aki másvalamihez ragaszkodik, azt akarja, hogy az legyen az igazság; s mivel senki sem akar tévedni, mindenki húzódozik annak bebizonyításától, hogy tévedésben leledzik! Amiatt gyűlölik tehát az emberek az igazságot, amihez mint igazsághoz ragaszkodnak!

Az emberek szeretik az igazság fényét, gyűlölik ellenük bizonyító erejét! Becsapódni nem akarnak, becsapni inkább; - szeretik tehát az igazságot, mikor önmagát eléjük tárja, gyűlölik, mikor leleplezi őket. Pedig bosszút áll rajtuk: ujjal mutat azokra, kik mindenképpen húzódnak a leleplezés elől, önmagát meg nem tárja fel nekik!

Igen, igen, ilyen az emberi lélek!

Vak és nehézkes, szennyes és illetlen mivoltát rejtegetni szeretné, de nem akarja tűrni, hogy valami őelőtte rejtekben maradjon! Ennek éppen fordítottja történik vele: ő nem marad ugyan az igazság előtt rejtekben, az igazság azonban elrejtőzik őelőle. De még ilyen nyomorult állapotában is inkább köti örömét igazsághoz, mint hamissághoz.

Igazán boldog csak az, aki ellenkező nehézségek nélkül örülhet az Igazságnak, a minden igazság fundamentumának.

XXIV. FEJEZET

Isten ismerete bent van az emlékezetben.

Íme Uram, mekkora utakat bejártam emlékezetem térségein. Téged kerestelek, s emlékezetem nélkül nem tudtalak volna megtalálni. Bármidre bukkanok, mind bent van emlékezetemben, abból az időből, amikor ismerni tanultalak, - ettől fogva ugyanis soha többé el nem feledtelek. S ahol valami igazságot találtam, ott találtam mindig az én Istenemet, az igazság forrását, akit, mióta csak ismerem, el nem feledtem. Mióta csak ismerlek tehát, bent vagy emlékezetemben, ott talállak, ha rád gondolok s gyönyörködöm benned. Szent örömök ezek nekem, irgalmad ajándékai, mert megtekintetted szegény voltomat.

XXV. FEJEZET

Hogyan van Isten az emlékezetben?

Szeretném tudni, Uram, hol, ugyan hol vagy emlékezetemben? Lakást készítettél magadnak? Milyent? Szentélyt állítottál? Milyent? Ottlakásoddal nagy tisztesség érte emlékezetemet, s most azt fontolgatom, merre lakol benne.

Mikor kereslek, túlmentem megismerő képességeimnek az állatokéval közös színtáján, mert a testi világ képei között nem leltelek.

Fölértem benne arra a magaslatra, ahova lelkem érzelmeit szoktam behelyezni, s ott sem találtalak. Behatoltam oda, ahol lelkem székel emlékezetemben - mert a léleknek is van emlékezete magáról -, ott sem voltál. Amint ugyanis nem vagy sem tárgyi kép, sem olyanforma emberi érzés, aminő az öröm, szomorúság, vágyakozás, félelem, emlékezés, feledés s más efféle, éppen úgy emberi lélek sem vagy; te a lélek Ura, Istene vagy. S különben is ez mind csupa változás, te pedig mindenek fölött örök változatlan vagy, s mégis méltóztatol emlékezetemben lakni, mióta csak ismerlek.

De mit keresem benne lakóhelyedet? Hisz ott nincs hely! Az az egy bizonyos, hogy benne lakol - mert emlékezem rád, mióta ismerlek, s valahányszor rád gondolok, mindig ott talállak meg.

XXVI. FEJEZET

Az igazság gyökerén találja meg Istent.

Miben, hol találtam tehát rád, mikor ismerni tanultalak?

Mert e megismerésem előtt nem voltál bent emlékezetemben. Hol találtam rád, miben ismertelek meg?

Fölöttem trónoló önmagadban!

Ezt nem hely szerint kell érteni. Mert sem hozzád közeledésünkhöz, sem tőled távolodásunkhoz helynek nincs semmi köze.

Oh, Igazság! Mindenütt vezére vagy a hozzád fordulóknak, s egyszerre megfelelsz minden tanácskérő temérdek kérdésére! Válaszod világos, de jaj, nem mindenki érti világosan!

Mindenki téged kérdez, de nem mindenki kapja azt a választ, ami után kívánkozik. Az a te lelkes szolgád, aki nem mindenképpen a maga gondolatát akarja tőled meghallani, hanem inkább ahhoz igazítja akaratát, amit tőled hallott.

XXVII. FEJEZET

Isten a legfőbb szépség.

Örök-új Szépség, későn, jaj későn kezdtelek szeretni! Bennem voltál, én meg künn! Künn kerestelek s torz mivoltommal berohantam ékes teremtett világodba. Velem voltál s én nem voltam veled. Teremtmények szakítottak el messze tőled, amik nélküled egyáltalán nem is volnának.

Azután fölharsant hívó szózatod; megtörted lelkem siket csendjét, kigyulladt bennem ragyogó világosságod, s elűzted rólam a vakoskodó homályt. Illatod kiáradt, beszívtam s most utánad lelkendezek. Ízleltelek, éhezlek, szomjazlak; megérintettél s íme, áttüzesedtem a vágyakozástól békéd után!

XXVIII. FEJEZET

Nyomorúság a földi élet.

Majd, ha egészen belédolvadok, s nem bánt engem többé sem fájdalom, sem fáradság; egész életemet azon túl teljességed élteti. Akit te betöltesz, szárnyakat kap tőled; én meg jaj, nehézkes vagyok, mert még nem vagyok tele teveled!

Gonosz örömök küszködnek bennem tisztes szomorúságokkal; melyik fél győz majd, nem tudom. Uram, jaj, kérlek, könyörülj rajtam.

Jaj nekem! Íme sebeim! Nem rejtegetem őket. Orvos vagy, beteg vagyok. Könyörületes vagy, nyomorult vagyok.

Nem igaz-e, hogy kísértés az ember élete a földön? Bajt és nehézséget ki szeret? De nem is kívánod, hogy szeressük, hanem, hogy tűrjük. Amit tűrök, azt nem szeretem, ha talán kész akarattal tűröm is. Mert akinek öröme van is a hosszú tűrésben, jobban szeretné, ha nem volna tűrnivalója.

Bajomban a jobbat várom, jósorsomban bajtól félek. Van-e e kettő között valahol középen olyan pont, ahol az ember élete nem volna kísértés?

Jaj, és újra jaj nekünk a sors kedvezései miatt, mert elrettentenek a megpróbáltatásoktól s romlás jár örömeik nyomában!

Jaj, újra és harmadszor is jaj a sors megpróbáltatásai miatt, mert nehéz a baj igája, s jobb után vágyakozásunk, jaj, könnyen végét szakajtja türelmünknek.

Nem szakadatlan kísértés-e az ember élete a földön?

XXIX. FEJEZET

Isten ad erőt a kísértések ellen.

Nincs nekem másban reményem, mint nagy irgalmasságodban. Add meg Uram, amit parancsolsz s követelj tőlem, amit csak akarsz!

Megtartóztatást parancsolsz nekünk.

- "És megtudván - mondja a bölcs -, hogy különben magamat meg nem tartóztathatom, hanem ha Isten adja, már az is bölcsesség volt tudni, ki ajándéka az" (Bölcs 8,21).

A megtartóztatás összeszed és egységbe igazít bennünket, mert egységünkből könnyen temérdek sokfelé szétszakadunk. S bizonyos, hogy kevésbé szeret téged, aki melletted másvalamit is szeret, ha nem kedvedért szereti.

Óh, öröktüzes, soha ki nem alvó Szeretet-Istenem, gyúlassz föl engem!

Megtartóztatást parancsolsz: add meg nekem, amit parancsolsz, s követelj tőlem, amit csak akarsz!

XXX. FEJEZET

Megvallja állapotát az érzéki kísértésekkel szemben.

1. Parancsod világos: meg kell tartóztatnom magamat a test kívánkozásától, a szemek kívánkozásától és az élet kevélységétől. Tilalom alá tetted a bujálkodást; a házasságot megengedted, de annál is nemesebb valamire figyelmeztettél, s mivel meg is adtad, valóra vált rajtam, még mielőtt szent titkod szolgája lettem.

Ez igaz. De az én sokat emlegetett emlékezetemben még mindig él bizonyos dolgok emléke, amelyeket a megszokás rögzített belém. Körülrajoznak; éber állapotomban nincs rajtam erejük, de mikor alszom, a beleegyezésig, sőt majdnem a cselekedetig gyönyörködöm bennük. És akkora hatalma van az ilyen csaló álomképnek testemen, lelkemen, hogy az üres látomás rá tud venni álmomban arra, amire a valóság szemlélete nem tud rávenni éber állapotomban!

Nem én vagyok-e akkor is én, uram, Istenem? S mégis milyen nagy különbség szakajt el magamat önmagamtól abban a pillanatban, amikor az álomba átszenderedem, vagy onnan ide visszaébredek!

2. Hol marad az értelem, amely éber állapotban az ilyen képzelődéseknek ellenáll, sőt rendíthetetlen marad, még ha maga a csábító valóság kerül is eléje? Becsukódik, mint a szem? Elszenderül, mint a test érzékei? De akkor hogyan van az, hogy akárhányszor álomban is ellenállunk, és semmi ilyen csábítgatásba bele nem egyezünk, mert emlékezünk ébren tett fogadásunkra s nagy tisztán meg is maradunk mellette? Mert tényleg olyan nagy a különbség ébrenlét és álom között, hogy ha alvás közben megesik valami rajtunk, felébredéskor lelkiismeretünk megnyugszik. Éppen e különbség révén győződünk meg ugyanis arról, hogy nem akaratunkkal történt, ámbár sajnáljuk, hogy valamiképpen mégis megesett rajtunk.

Nem volna-e elég erős a te kezed, Mindenható Uram, lelkem összes nyavalyáit meggyógyítani, s kegyelmed bőségesebb áradatával még álmaim rendetlen kívánkozásait is elfojtani? Szaporítsd Uram, sokasítsd bennem ajándékaidat, hogy lelkem testi kívánkozás béklyóiból kiszabaduljon s kövessen engem a feléd vezető úton; hogy ne lázadozzék önmaga ellen, s nemcsak hogy az érzéki képek hatása alatt ilyen undok romlottságokba egészen a test fertőzéséig bele ne keveredjék, de hogy még gondolataiban se adja beleegyezését.

Nem nagy dolog az a te Mindenhatóságodnak, ki mindent bőven megtehetsz azon fölül is, amit kérünk vagy értünk; - nem nagy dolog megtenned, hogy nemcsak valamikor majd életemben, hanem most ennyi idős fejjel is az ilyenfélében annyi tetszésem se legyen, amennyit a tiszta érzés alvás közben egyetlen akarati intéssel eltávolíthat magától.

Íme elmondottam neked, jó Uramnak, hogyan vagyok én most e régi bűnömmel. Rettegés között örülök annak, amit adtál, gyászolom azt, amiben tökéletlen vagyok. Biztosra veszem, hogy teljessé teszed bennem irgalmasságodat egészen a tökéletes békéig, amelyben örökké veled marad testem is, lelkem is, ha majd beteljesedik a mondás, amely írva vagyon: "Elnyeletett a halál a győzedelem által" (1Kor 15,53).

XXXI. FEJEZET

Megvallja állapotát a mértékesség dolgában.

1. Van a "napnak" más nyomorúsága is, bár beérné vele. Testünk naponkint kimerül, s naponkint újítjuk étellel, itallal, míg majd ételt is, gyomrot is megszüntetsz s csudálatos teljességbe fojtasz bele minden megfogyatkozást s rothatag mivoltunkat örök rothadatlanságba öltözteted.

Most kellemes nekem testem e sürgetése. Küszködöm ellene, hogy rabul ne ejtsen. Böjtökkel háborúskodom ellene mindennap; gyakran "vetem szolgálat alá testemet" (1Kor 9,27), de nyűgösködését mégis csak élvezet szüntetheti. Az éhség és szomjúság ugyanis a test fájdalmas nyűge, égetnek és láz módjára elhervasztanának, ha a gyógyító szer: az eledel nem segítene. S mivel az eledel megvan, mert jóságos bőkezűséged révén föld, víz és levegő a mi gyarlóságunk szolgái, élvezetnek hívják azt, ami tulajdonképpen szorongatásunk.

Arra oktattál, Uram, hogy úgy fogjak az evéshez, mintha orvosságot akarnék bevenni. Míg azonban a nyűgös kívánkozás állapotából átérek a kielégítő jóllakásig, átmenés közben leselkedik rám kelepcéjével az érzékiség. Maga ez az átmenés élvezet, s oda, ahova el kell jutnunk, nem lehet más úton átérni, csak ezen.

Jóllehet az evés-ivásnak csak egy oka van: a test megtartása, alattomos csatlós: az élvezet jár nyomában, sőt igen gyakran elibe törekszik, hogy az ő kedvéért történjék az, ami szóm vagy szándékom szerint testem megüdítése okából történik. Mértékük sem egyforma; mert ami elég volna a test fölerősítésére, az kevés az élvezetnek, s akárhányszor nehéz megmondani, a test szükségletére való tekintetből akarunk-e tovább enni, vagy inkább az élvezet kívánkozása csapott be bennünket s immár annak szolgálunk.

Alacsony felfogásunknak e bizonytalanság fölötte kellemes. Védelmet kovácsol belőle; szívesen hánytorgatja, hogy nem tudjuk, mennyi az, ami az egészség óvására szükséges; így aztán az egészség köpenyébe takarja bele az élvezet ügyét.

Mindennap igyekszem gátat szabni e kísértéseknek. Jobbod segítségét kérem s hozzád megyek lelkifurdalásaimmal, mert ebben a dologban mind ez ideig nem tudtam bizonyos regulát állítani magamnak.

2. Hallom az én Istenem parancsoló hangját: "El ne nehezedjék szívetek mámorában és részegségében" (Lk 21,34).

Részegséghez semmi közöm: könyörülj rajtam, hogy ne is legyen. Mértéktelenség azonban néha már megesett szolgáddal; könyörülj rajtam, hogy ezután távol legyen tőlem, mert "senki meg nem tartóztathatja magát, hanem ha te adod neki" (Bölcs 8,21). Imádságunkra sokmindent megadsz nekünk; azt is tőled kapjuk, amiben részünk van, mielőtt imádkoznánk érte, s hogy ezt utólag eszünkbe vesszük, az is a te ajándékod.

Részeges sohase voltam, de ismertem olyanokat, akiket részeges mivoltukból józanokká változtattál. Tőled van tehát azok józansága, akik sohasem részegeskedtek; tőled van, hogy akik részegeskedők voltak, immár nem azok, s ugyancsak tőled van, hogy azok is, ezek is tudják, kitől van az is, ez is.

Hallom másik igédet is: "Kívánságod után ne indulj és térj el akaratodtól" (Sir 18,30).

Te adtad fülembe s igen szeretem ezt is: "ha eszünk, azzal nem nyerünk, ha nem eszünk, azzal nem vesztünk" (1Kor 8,8) (Isten előtt) - azaz: az egyik nem tesz engem gazdaggá, a másik nem szolgál gyalázatomra.

Ismerem ezt is: "Én megtanultam, hogy amim van, azzal megelégedjem. Tudok szűkölködni is, tudok bővelkedni is. Mert mindent megtehetek azáltal, aki engem megerősít (Fil 4,11-13). Aki így beszél, az már az égi tábor katonája, nem por, mint én vagyok. Ne felejtsd el Uram, hogy por vagyok. Porból alkottad az embert, s "elveszett és megtaláltatott" (Lk 15,24). Sőt ő, akit annyira megszerettem eme lelkedből lelkezett mondásáért: "Mindent megtehetek azáltal, aki engem megerősít" - ő sem a maga erejéből volt erős, mert ő is ugyanilyen por volt.

Erősíts, Uram, hogy én is megtehessem. Add meg, amit parancsolsz, s követelj tőlem, amit csak akarsz! Az Apostol is megvallja, hogy úgy kapta, s "amivel dicsekszik, az Úrban dicsekszik" (1Kor 1,31).

3. Fülembe hangzik másnak szava is, az is azért könyörgött, hogy megkapja: "Vedd el tőlem - mondja - a mértékletlenség kívánkozását" (Sir 23,6).

Mindezekből világos, megszentelődésünk Istene, hogy ha parancsodat beteljesítjük, azt a te adományod erejében cselekesszük.

Megtanítottál engem, jóságos atyám, hogy "minden tiszta ugyan (a tisztáknak), de ártalmas azon embereknek, aki botránkoztatva eszik" (Róm 14,20) - és hogy "minden teremtményed jó, és semmit sem kell megvetni, ami hálaadással vétetik" (1Kor 8,8), mert "az eledel ugyan minket nem ajánl az Isten előtt, - senki se ítéljen meg tehát minket az ételben és italban" (Kol 2,16), - és "aki eszik, a nem evőt ne ítélje meg" (Róm 14,3).

Mindezt megtanultam. Hála és dicséret érte neked, Istenem, Mesterem, figyelmem ébresztője s szívem megvilágosítója; kérlek, végy ki engem minden kísértésből.

Nem az eledel tisztátalanságától félek én, hanem a rendetlen vágyakozástól. Tudom, hogy Noé engedelmet kapott minden ennivaló húsfajta megevésére; - tudom, hogy Éliást húseledel üdítette; hogy a csudálatos önmegtartóztatással ékes Jánost nem szennyezték meg az állatok, tudniillik a sáskák, amelyek eledeléül szolgáltak; de azt is tudom, hogy Ézsaut a lencse megkívánása csapta be; Dávid pedig megkorholta önmagát azért, mert víz után epedett; s végül hogy Urunk Királyunk kísértése nem hússal, hanem kenyérrel történt. Ez okon a zsidó nép is nem azért bűnhődött, mert húst követelt, hanem azért, mert gyomra gondjában az Úr ellen nyelvelt.

Ilyen kísértések közepette napról napra harcolok az étel-ital vágya ellen; itt ugyanis nem határozhatom azt, hogy egyszer s mindenkorra abbahagyom s többé nem nyúlok hozzá, - ahogy megtettem a paráznasággal; - a falánkság gyeplőit tehát sem szorosan, sem tágan, de folyton kézben kell tartanom. S van-e ember, Uram, aki túl nem lendül valami keveset a szükség határán? Ha van, akár kicsoda, nagy ember, s van miért magasztalnia nevedet.

Én nem vagyok ilyen, mert én bűnös ember vagyok. De azért magasztalom nevedet, bűneimért pedig az jár közben nálad, aki legyőzte a világot s engem is felvett testének tagjai közé; csak az erőtlenek közé ugyan, - de hisz az ő "tökéletlenségét is látták szemeid, s könyvedben mindenek be vannak írva!" (Zsolt 138,16).

XXXII. FEJEZET

Szól az illatok élvezetéről.

Ami az illatok csábítását illeti, nemigen törődöm velük. Ha nincs illat, nem kereskedem utána; ha van, nem vetem meg, kész vagyok arra is, hogy örökre lemondjak róla. Gondolom, hogy meg tudnám tenni; lehet, hogy tévedek. Mert igazán siratnivaló a sötétség, amely elrejti előlünk a bennünk levő képességet, úgy, hogy lelkünk önmagának sem igen hihet, mikor saját ereje dolgában önmagát megkérdezi, mert ami erő igazán megvan bennünk, legtöbbször rejtekben marad, hacsak valami tapasztalás világosságot nem vet rája. S bizony senki se bizakodjék el ebben a nevezet szerint is elejétől végig kísértés-életben, mert aki rosszaságból jóra fordult, nem tudhatja, nem változik-e jóságból vissza a gonoszságba.

Egy a remény, egy a bizakodás, egy a biztos ígéret: a te irgalmasságod!

XXXIII. FEJEZET

Hogyan viselkedik a hallás élvezetei dolgában?

1. A hallás útján szerzett élvezetek terén bonyolódottabb volt a helyzetem, mert ez az élvezet igen megfogott, de kezed feloldozott és megszabadított engem.

Megvallom, hogy most is könnyen ráfelejtkezem az énekre, ha igéd élteti, s ha az énekes hangja kedves és gyakorlott; - de nem köt le egészen, mert otthagyom, amikor akarom. Igéd élteti ezen énekeket, s ezért bocsájtom őket magamhoz; igéd révén azonban szívemben valami kis méltó helyet kérnek s bizony alig-alig szabom ki a nekik megfelelőt!

Néha ugyanis úgy látom, mintha jobban kitüntetném őket, mint illenék. Megfigyeltem, hogy a szent igék ének formájában bensőbben és igazabban lendítik, tűzdelik lelkemet jámborságra, mint ének nélkül; - továbbá, hogy lelkünk különféle érzéseinek más-más kifejező módja van hangban és énekben, s ez a mód valami titkos rokonság erejében az érzelmeket elő tudja idézni.

Baj azonban, hogy az érzékek élvezete, amelynek pedig nem üdvös a lelket kiszolgáltatni, mert elgyengíti, - gyakran rászed engem. Nem akar ugyanis türelmesen egy fokkal hátrább a gondolat után következni, hanem előre igyekszik és ő akar vezetni, pedig csak a gondolat kedvéért kapott bebocsájtást.

Így aztán hibázok. Nem veszem észre mindjárt, csak azután látom.

2. Máskor meg éppen ettől a kelepcétől való mértéktelen óvakodásomban a túlságos szigorúság hibájába esem, éspedig annyira, hogy néha még a Dávid-féle zsoltár megszokott kedves éneklési módjait is egytől egyig száműzni szeretném fülemből - sőt az Egyházból is -, s biztosabbnak látom azt, amit az alexandriai püspöktől Athanasiusról - emlékszem - gyakran emlegettek előttem; ő ugyanis a zsoltárokat olyan kevés hangváltozattal énekelte, hogy az ének inkább volt olvasás, mint ének.

Mindazonáltal ha eszembe jut, hogyan omlottak az egyházi énekek hallatára könnyeim hitem visszanyerésének első idejében, s ha meggondolom, hogy most nem az ének maga, hanem a csengő hangon, s egészen megfelelő hangváltozattal énekelt igék indítják meg lelkemet, - megint csak megismerem, hogy nem kis haszna vagyon ezen szokásoknak.

Ilyen az én ingadozásom az élvezet veszedelme s lelkem haszna között; lassankint azonban mégis ahhoz a véleményhez közeledem, hogy helyeselni kell a templomban immár szokásos éneklést, mert a gyengébb lelkek jámbor áhítatra indulnak, mikor kedves éneket hallanak. Nem akarok azonban véglegesen dönteni ebben a kérdésben.

Mikor mégis megesik velem, hogy lelkemet inkább elfoglalja az ének, mint az, amit énekelnek, azonnal látom, hogy vétkezem, s büntetést érdemlek, s olyankor jobb szeretném az énekest egyáltalán nem is hallgatni.

Íme, ilyen az én lelkem állapota.

Sírjatok velem, sirassatok engem, ti, akik valami jóban töritek fejeteket, de úgy, hogy cselekedet is következik utána. Mert az olyant, akinek nincs része hasonló vívódásban, úgy sem indítják meg az én gondjaim.

Te pedig Uram, Istenem, hallgass meg engem. Fordítsd rám figyelmedet; könyörülj rajtam, s gyógyítsd meg, mert íme, az a bajom, hogy a te szemedhez mérve minden dolgom felől aggódom.

XXXIV. FEJEZET

A szemek kívánkozása.

1. Az van még hátra, hogy vallomást tegyek testi szemeim kívánkozásáról is. Hadd jusson el ez is Egyházad fülébe, testvéreim jámbor fülébe, s hadd rekesszem be a szót vágyakozó testem kísértéseiről, amelyek még mindig szorongatnak, én meg fohászkodom, és ugyan óhajtok átöltözni mennyei lakóházunkba (2Kor 5,2).

A szem szép és váltakozó formákat, ragyogó, kedves színeket akar látni. Ne legyen lelkem ezek rabja; Isten rabja legyen, az ő jó, sőt igen jó alkotásai ezek, de nem ezekben van az én üdvösségem, hanem őbenne.

Éber állapotomban szüntelen érintkezésben vannak velem; soha sincs olyan nyugtom tőlük, mint aminő tökéletesen elhallgat néha minden hang, minden zaj. A színek királynője ugyanis, a fény, szétömlik mindenen, amit látok, s akárhol vagyok napközben, ezerféle módon hozzám suhan s körülsimogat, pedig nem is figyelek rá egyéb dolgom miatt. Hízelkedése annyira hatalmába kerít bennünket, hogy ha hirtelen eltűnik, vágyakozva visszakívánjuk, sőt beleszomorodik a lelkünk, ha sokáig késik.

Oh, van más fény is!

Azt látták Tóbiás vak szemei, mikor fiának az élet ösvényét magyarázgatta s előtte járt a szeretet lépéseivel anélkül, hogy botlott volna (Tób 4).

Azt látták Izsák kortól elnehezedett és elborult testi szemei (Ter 27). Megkapta azt a kegyelmet, hogy nem szeme, mert az nem tudta, hanem áldása különböztette meg fiait egymástól.

Azt látta Jákob. Agg kora az ő szemevilágát is elvette, de szíve fénye bevilágította jövendő népe nemzetségeit, amelyek fiaiban kijelentettek, - s felrakta titkos értelem szerint keresztbe tett kezeit Józseftől származó unokáira, de nem olyan külső sorrendben, mint atyjuk igazítani szerette volna, hanem úgy, amint lelkében ő különbséget tett közöttük (Ter 48-49).

2. Az az igazi fény, Egyetlen, és egyek azok is, akik látják és szeretik.

Az az anyagi fény pedig, amelyről előbb megemlékeztem, csalfa és veszedelmes bajjal szövi át elvakult híveinek földi életét. Vannak, akik abból is dicséretet tudnak neked, a mindenek Teremtő Urának mondani: beleveszik a fényt a neked szóló himnuszba, de azért nem botlanak bele a fényről szóló manicheus álmodozásba. Ilyen felfogást kívánok magamnak is.

Ellenállok a szemek csábításának, hogy meg ne botoljanak a te ösvényeden lépegető lábaim. Hozzád emelem lelki szemeimet, hogy megszabadítsd lábamat a kelepcéből. Sokszor van szükségem szabadító kezedre, mert sokszor kelepcébe esem. Jaj, de sok tőrt vetnek elém mindenfelé, jaj de sokszor lépre megyek, te azonban nem késlekedel kiszabadítani, mert nem szunnyadozol, s nem alszol, ki Izraelt őrzöd (Zsolt 120,4).

A szükséges és mértékes igényeken, sőt a tárgyak jámbor rendeltetésén is jóval túl a sokféle művészet és mesterség milyen temérdek módon meggyarapította ruhák, lábbelik, edények, mindennemű cikkek, festmények és változatos ábrázatok dolgában a szemek kísértéseit! S az ember a világban szalad azok után, amiket készített, lelkében meg elhanyagolja azt, aki teremtette, és így tönkre teszi azt, amivé Isten teremtette.

3. Én azonban, Istenem és ékességem, ebből is éneket mondok neked, s dicséretem áldozatát hozom megszentelőmnek! Minden szépség ugyanis, ami a művész lelkéből átmegy kezei alkotásába, abból a minden lelkek fölött ragyogó szépségből ered, amely után szívem éjjel-nappal fohászkodik. - Baj, hogy a szép alkotások művészei és pártolói az örök szépségtől kölcsönzik ugyan a bírálat alapelveit, de nem tőle tanulják a használat módját. Pedig az is ott van, csak ők nem veszik észre; ott van, nem kellene tovább menniök, erejüket beléd helyezhetnék s nem tékozolnák a puhálkodó kényelem tárgyaira.

Mondom, mondom, bírálgatva mondom ezeket, s íme, saját lábam is ugyanezen szépségekbe akad. Mentsd ki onnét, Uram, mentsd ki, "mert a te irgalmasságod szemeim előtt vagyon" (Zsolt 25,3). Rabságukba esem nyomorúságosan, te pedig kegyelmesen kimentesz; néha úgy, hogy észre sem veszem, mert véletlenül buktam el; néha meg fájdalmas a mentés, mert immár ragaszkodni kezdtem hozzájuk.

XXXV. FEJEZET

A kíváncsiság kísértései.

1. Van a kísértésnek más, sok okon veszedelmesebb fajtája is.

A testi kívánkozáson kívül ugyanis, amely minden érzéki élvezetnek és gyönyörködésnek alapja, - jaj tönkre megy ennek minden tőled elrugaszkodott szolgája, - a léleknek is van kívánkozása: az orrát mindenbe beleütő, hiábavaló kíváncsiság, amely a test érzékei segítségével, nem ugyan testileg élvezni, hanem a testen keresztül tapasztalni igyekszik s ilyen mivoltát a tudomány és kutatás köntösébe szereti bujtatni.

Igazában a tudás vágyához tartozik, s mivel a szem megismerés dolgában valóságos király a többi érzék között, a Szentírás a szemek kívánságának nevezi. A látás tényleg a szem dolga, de ezt a szót szoktuk a többi érzékre is alkalmazni, mikor valamit meg akarunk ismerni. Senki se mondja: hallgasd, hogy fénylik! - vagy: szagold csak, hogy ragyog! - vagy: ízleld csak, milyen fényes! - vagy: tapintsd meg, hogy villámlik! - mert minden ilyenről azt mondjuk, hogy megnézzük, megszemléljük, meglátjuk.

Viszont nemcsak azt mondjuk: nézd meg, mi világít? - amit egyedül a szem vehet észre -, hanem így is beszélünk: nézd csak, mi zörög, mi szaglik, mi ízlik, mi érdes? - Ez az oka annak, hogy az érzékek tapasztalati munkáját - amint már említettük - a Szentírás általában a "szemek kívánságának" nevezi; az érzékek ugyanis, mikor valamit meg akarnak ismerni, a hasonlatosság alapján a látás munkáját tulajdonítják maguknak, az pedig elsősorban a szem dolga.

2. Így aztán világosabban megkülönböztetjük, mikor működnek érzékeink élvezet, s mikor kíváncsiság okából; mert az élvezet egy nyomon jár azzal, ami szép, ami zengzetes, ami kellemes, ízes és gyöngéd; a kíváncsiság pedig ezek ellenkezője iránt is érdeklődik, nem azért, hogy kellemetlenségünket magára vegye, hanem azért, mert tapasztalni, ismerkedni akar.

Micsoda élvezet lehet például valamely szétroncsolt holttestet szemlélni, amely egyébként borzadást gerjeszt bennünk? S mégis odasereglenek az emberek, ahol a holttest hever, - jajveszékelni és rémüldözni. Még álmunkban sem szeretnének ilyent látni, s mikor ébren vannak, mégis odarohannak, pedig senki sem készteti őket, hogy nézzék meg, sem a látvány szépségének híre ugyan nem csábítja őket.

Ugyanígy vagyunk többi érzékünkkel is, - sok volna külön-külön végigrostálni valamennyit.

E beteges kíváncsiság kedvéért raknak ki ritka, csodálatos dolgokat közbámulatra. Ezért iparkodik egynémely ember a külső természetnek még olyan műveit is felkutatni, amelyek ismerete nem hasznos nekünk; de nem is akar a kutató egyebet, mint tudást. Ebből lehet azt is megérteni, ha valaki a tudás vágyától egészen meggabalyodva még bűbájos fortélyokat is használ kutatás közben. Sőt ez az oka a vallásos istenkísértésnek is, mikor jeleket és csudákat követelnek nem ugyan valami üdvös célra, hanem csak tapasztalás okából.

3. Veszedelmes kelepcékkel teljes szörnyű erdő az élet!

Sok mindent tövig nyestem már, sok mindent kivetettem szívemből, ahogyan tennem adtad, üdvösségem Istene, de mikor szakadatlanul temérdek ilyenfajta dolog zúgja körül minden oldalról életemet, hogyan mondhatnám bátorságosan, hogy hiábavaló megnézés és ostoba kíváncsiság okából soha semmi ilyenre rá nem felejtkezem?

Igaz, a színház nem vonz már. A csillagok állásával nem törődöm; soha eszembe sem jutott a halottak lelkét tanácsba idézni; utálok mindenféle istentelen bűbájosságot.

Mennyi fortélyos sugdosással ösztökél azonban a gonosz, hogy jelet kérjek tőled! Tőled, Uram és Istenem, kivel szemben alázatos és egyenes szívű szolgálat a kötelességem! Királyunkra, az úr Jézusra, s örök hazánkra, tiszta, egyszerű Jeruzsálemedre kérlek, Uram; hogy amint most távol van tőlem az ilyen hajlandóság, azonképpen maradjon is mindig távol, sőt még messzebb tőlem!

Mikor valakinek javáért kérlek, más a szándékom, és célom is igen különbözik a gonosz akaratától; cselekedjél Uram, ilyenkor tetszésed szerint, nekem pedig add, hogy szívesen kövesselek.

Meg tudná-e azonban valaki szám szerint mondani, mennyi haszontalan apróság izgatja kíváncsiságunkat, s hányszor megbotlunk mindennap? Hányszor megesik, hogy hígvelejű fecsegőket meghallgatunk, eleinte elnézésből, hogy meg ne sértsük a tökéletleneket, utóbb meg már nagy szívesen lessük szavaikat?

4. Ha a cirkuszban azt adják elő, hogyan üldözi a kutya a nyulat, oda sem megyek megnézni; bezzeg kint a mezőn, ha éppen arra ballagok, megragadja a figyelmemet az ilyen vadászat s kizavar még valami nagy dolgon való elmélkedésemből is; sőt annyira leköt, hogy ha nem változtatja is meg lovam irányát, figyelmemet biztosan eltéríti. S ha csak te Uram, rámolvasván gyarlóságomat, hamarosan föl nem rázasz, hogy vagy a látottak alapján valamely alkalmas gondolattal hozzád emelkedjek, vagy az egészet közömbösen hagyjam ott, - bizony bambán odabámulok.

Hát mikor otthon ülök, s akárhányszor az köti le figyelmemet, hogyan nyelegeti a gyík vagy hogyan fogja meg a pók a hálójába került legyeket! Vagy ez talán nem kíváncsiság, mert apró állatokról van szó? Igaz, hogy csak egy lépés innen, s máris téged dicsérlek, mindezen teremtmények csudálatos mesterét és rendezőjét, de hozzád emelkedésem eleje mégis csak kíváncsiság volt; mert más: gyorsan fölkelni, és más: egyáltalán el sem esni!

Életem tele van ilyenekkel; csak egy az én igen nagy reménységem: irgalmasságod!

Mikor ugyanis lelkünk az effajta dolgok valóságos gyűjtőhelyévé válik és seregestül cipeli magában a temérdek hiábavalóságot, imádságunk bizony sokszor szakadozik, sokszor zavarodik, s míg lelkünk imádkozó hangjával téged keresünk, megsilányítják színed előtt e nagyszerű cselekedetünket a ki tudja honnan előugráló szórakoztató gondolatok.

XXXVI. FEJEZET

A büszkeség kísértései.

1. Van-e jogom, Uram, mindezt csekélységnek tekinteni?

Van-e okom másban reménykedni, mint tapasztalt könyörületességedben; most, amikor már el is kezdted újjá alakításomat?

Tudod, Uram, mekkorát változtattál rajtam.

Mindenekelőtt kigyógyítottál örökös magam igazáért veszekedésemből, hogy aztán egyéb minden bűnömön is megkönyörülj, meggyógyítsd gyarlóságaimat, s megvédj az eleven elpusztulástól; irgalmas kegyelmed koronájával ékesíts és jókkal töltsd be kívánságaimat. Kevélységemet félelmeddel reguláztad, s beletörted igádba nyakamat.

Hordom, hordom az igát és könnyűnek találom, mert ilyennek ígérted és ilyenné tetted. Ilyen volt igazában akkor is - csak én nem tudtam -, mikor még ugyancsak féltem nyakamra venni.

Uram, csak te tudsz felfuvalkodás nélkül uralkodni, mert csak te vagy igazán független úr, - mondhatom-e, hogy elhagyott, vagy ebben az életben elhagy valamikor engem a kísértések harmadik fajtája, ti. az a kívánkozás, hogy féljenek tőlem és szeressenek az emberek csak annak okából, mert ez nekem örömet okoz? Örömet, ami nem is öröm, hanem eleven nyomorúság, undok hetvenkedés!

Ez a kívánkozás okozza legtöbbször, hogy az ember nem szeret téged s nem tiszta szívvel fél tőled. Ezért van, hogy a kevélyeknek ellenállsz, s az alázatosaknak adod kegyelmedet. Ezért dördül meg szavad a világ hiúságai ellen olyan erővel, hogy a hegyek alapjai is megindulnak tőle.

2. Mivel nekünk, akik a társadalomban valamilyen hivatalt viselünk, tekintélyre is szükségünk van, meg az emberek szeretetére is, igaz boldogságunk ellensége folyton agyarkodik, mindenüvé kelepcéket rak örökös uszításaival.

Számít rá, hogy mohó kapkodásunk egy óvatlan pillanatban tőrbe ejt bennünket. Arra számít, hogy elszakaszkodunk az Igazságtól, s a közvélemény ingatag talajára helyezve át életünk örömét, immár nem azt akarjuk, hogy a nép érted és miattad, hanem hogy helyetted szeressen és tiszteljen bennünket. Akiket a Sátán így a maga képére alakít, azokat meg is akarja tartani, nem ugyan a szeretet egyezségében, hanem kárhozata megosztására, hogy sötét és dermedt szívű szolgái legyenek. Neki szolgáljanak, aki Isten fényességétől elrugaszkodva északon ütötte föl trónusát, s pokoli útjain torz utánzásodra törekszik.

Mi azonban Uram, íme, gyöngéd nyájad vagyunk, légy te a mi gazdánk. Terjeszd ki szárnyaidat, hadd meneküljünk oda. Légy dicsőségünk; miattad szeressenek, miattad tiszteljenek közöttünk mindenkit.

Jaj, aki emberdicséretet keres, mikor te korholod, - nem talál embervédelmet, mikor ítéleted alá veszed, sem menekvést, mikor elkárhoztatod. Mert "nem dicsekedhetik a bűnös lelke kívánságaiban, sem a gonosz nem áldhatja magát" (Zsolt 10,3), hanem az ember dicsőségének alapja mindig valamely adományod.

Aki pedig jobban örül a dicséretnek, mint magának a dicséretét alapozó adománynak, az ugyan megkapja a dicséretet, de avval együtt a korholásodat is. S bizony magasztalója jobb ember, mint ő maga, akit amaz magasztal. Mert annak Isten ajándéka tetszett meg embertársában, ennek meg jobban tetszett az ember ajándéka, mint Istené.

XXXVII. FEJEZET

Hogyan viselkedik dicsérettel, ócsárlással szemben?

1. Mindennap szorongatnak, Uram, e kísértések; szakadatlanul szorongatnak.

Az emberek nyelve a mi mindennapi égető kemencénk.

E nemben is önmegtartóztatást követelsz tőlünk, add meg Uram, amit parancsolsz, s követelj tőlünk, amit csak akarsz.

Szívem mélyén fohászkodtam hozzád ez ügyben, s tudod, Uram, mennyi könny ömlött már szememből. Mert nem könnyű arról megbizonyosodnom, mennyire tisztultam ki e nyavalyából, s igen aggódom lappangó bűneim miatt, amelyeket te látsz, én meg nem. Másfajta kísértések tekintetéből valahogyan csak módját tudom ejteni a magam megkutatásának, itt azt is alig tehetem; - mert azt, hogy testi gyönyörűségtől s a fölösleges tudás után zörgető kíváncsiságtól mennyi erővel tudom immár magamat visszatartóztatni, megítélhetem akkor, mikor nyugton vagyok tőlük, akár azért, mert akaratom elzavarta őket, akár azért mert távol maradtak. Ilyenkor ugyanis kikérdezem magamat, mennyire esik nehezemre az, hogy nincsenek.

A gazdagság azért kívánatos, mert a már említett három kívánkozás közül az egyiket, vagy kettőt, vagy valamennyit ki lehet vele elégíteni. Ha a lélek nem tudja kitapogatni, megveti-e gazdagságát, kipróbálhatja magát azzal, hogy túlad kincsein.

De mi módon próbáljuk ki azt, hogy a dicséret hiányát el tudjuk-e tűrni? Kezdjünk talán valami olyan gonosz és mérték nélkül elvetemedett életet, hogy mindenki megutáljon, aki csak ismer bennünket? Lehet-e ennél nagyobb őrültséget mondani, vagy csak kigondolni is?

Mert ha dicséret a jó élet és jó cselekedetek szokásos és szükséges kísérője, ezt a kíséretet éppen úgy nem szabad elhanyagolni, mint magát a jó életet. Viszont azt meg, hogy valamit egykedvűen vagy csak zúgolódva tudok-e nélkülözni, csak akkor érzem igazán, ha az a valami nincs meg.

2. Mi lesz hát, Uram, az én vallomásom a kísértések ezen fajtájáról? Mi más, mint az, hogy a dicséret nekem igen jól esik. Az igazság azonban még több örömet okoz, mint a dicséret. Mert ha rám bíznák a választást, mi akarok inkább lenni: szenvedélyes, minden dolgomban balkezű, de a közvéleménytől dédelgetett ember-e, vagy szilárd, az igazságban megingathatatlan, de minden szidalommal elhalmozott ember-e, tudnám melyiket válasszam.

Igen szeretném, hogy akármi jó dolgom külső elismerése egyáltalán ne növelné örömömet. Megvallom, hogy növeli, sőt az is igaz, hogy az ócsárlás kisebbíti. S mikor egy gyarlóságom miatt aggódom, azonnal ott terem a mentegetődzés. Te, Istenem, tudod, ér-e valamit; engem nem tud megnyugtatni.

Nemcsak megtartóztatást szabtál ránk, vagyis azt, hogy bizonyos dolgoktól elvonjuk ragaszkodásunkat, hanem igazságosságot is, vagyis azt, hogy bizonyos dolgokhoz ragaszkodjunk. Azonkívül akarod, hogy ne csak téged, hanem felebarátunkat is szeressük.

Már most gyakran azt hiszem, hogy felebarátom előhaladásának, vagy várható fejlődésének örülök, amikor pedig örömöm oka az, hogy felebarátom, jól megértvén fejtegetésemet, megdicsér engem; viszont azt képzelem, hogy bajos értetlensége miatt szomorkodom, amikor hallom, hogy leszól valamit, amihez nem ért, s ami nem érdemli meg az ócsárlást.

Néha el is szomorodom a dicsérgetések miatt; mikor vagy olyant dicsérnek bennem, ami miatt önmagamnak sem tetszem, vagy pedig apró és jelentéktelen értékemet többre becsülik, mint kellene.

De megint itt a kérdés: honnan tudom, mi az igazi oka ezen érzésemnek? Nem akarom, hogy magasztalóm más véleményen legyen felőlem, mint én magam. De miért? Azért-e, mert a jó, ami magamnak is tetszik bennem, kedvesebb nekem, ha más is örül neki? S valahogyan tényleg úgy van, hogy nem dicséret az nekem, ami nem egybehangzó magamról alkotott véleményemmel; akár azt dicsérik, ami magamnak sem tetszik bennem, akár többre becsülik azt, ami nekem kevésbé tetszik.

3. Oh, hát e téren egyáltalán nem ismerem jól magamat?

Benned, én Istenem, Igazságom, világosan látom, hogy nem magam miatt kell a rám hányt dicséreteken megindulnom, hanem felebarátom haszna miatt. De hogy ilyen vagyok-e, nem tudom. Erről az oldalról jobban ismerlek téged, mint magamat. Kérlek, Uram, mutass meg engem magamnak, hogy értem imádkozó testvéreim előtt megvallhassam, ami sebet találok magamban. Még egyszer még szorgalmasabb vizsgálatot tartok magamon. Ha tényleg felebarátom haszna miatt indulok meg a dicséreteken, miért hat reám a mást ok nélkül érő ócsárlás kevésbé, mint ha engemet ér? Miért bánt engem az ellenem szórt gyalázkodás súlyosabban, mint az, amely ugyanúgy apadatlanul fülem hallatára felebarátomat éri? Vagy erre sem tudok felelni? Csak az van még talán hátra, hogy magam csapjam be magamat, s szívvel, nyelvvel ne legyek többé őszinte te előtted?! (Zsolt 140,5).

Oh Uram, távoztasd el tőlem az ilyen őrültségeket, ne engedd, hogy ajkam a bűn olajával kenje fejemet.

XXXVIII. FEJEZET

A büszkeség még az erényt is felhasználja kísértésre.

Nyomorult és szegény vagyok, uram. Még jó, hogy nem tetszem magamnak. Titokban nyögöm állapotomat, s irgalmasságod után vágyakozom, míg csak meg nem igazítod hibámat és tökéletességgel föl nem cseréled abban a nagy békében, amelyet semmi gőgös szem meg nem láthat.

Addig azonban ajkam minden beszéde, minden cselekedetem, amit emberi szem lát, tele van igen veszedelmes kísértéssel, mert bennem van a dicsőség szeretete, amely összekoldult dicséretekből valami egyéni kiválóságot gyárt nekem és megkísért vele. Ha megkorholom, ezen korholás maga újabb dicsekedés alapja, sőt a hiú dicsőség megvetését is még hívságosabb dicsekvésre használja. Így aztán már nem is a hiú dicsőség megvetése miatt örül, sőt meg sem veti, mert egy lélegzettel dicsekszik is!

XXXIX. FEJEZET

Milyen nagy veszedelem az elbizakodottság?

Mélyen bennünk rejtekezik a kísértések ugyanezen fajtájából más bajos gyarlóságunk. Azoknak megölő betűje ez, akik önmaguknak szörnyen tetszenek, pedig az emberek vagy nem értékelik, vagy éppen kevésre becsülik őket, ők azonban nem is törik magukat mások tetszése után.

Az ilyen magabecsülőknek egyáltalán nincs becsülete előtted. Nemcsak azért, mert gyarlóságaikat erénynek tartják, hanem azért is, mert ajándékaidat egészen sajátjuknak tekintik; vagy ha elismerik is tőled származóknak, érdemeikkel hozakodnak elő; végül, ha elismerik is, hogy ingyen kegyelmed adta javaikat, nem tudnak testvéri közös érzéssel örülni, mert sajnálnák, ha más is megkapná ugyanazon kegyelmet.

Nézd, Uram, mennyi mindenféle bajos veszedelem tölti el rettegéssel szívemet. Bizony sokkal inkább érzem, hogy sebeimet folyton gyógyítgatod, mint azt, hogy kapok-e újakat, vagy nem!

XL. FEJEZET

Újra végigjáratja elméjét azon az úton, amelyen az értelem eljut Istenhez.

1. Uram, én Igazságom, velem voltál ezen egész vándorlásomban. Oktattál, mit kerüljek, mit keressek, mikor bensőmet átvizsgáltam és tanácsod okából eléd tártam.

Végig kutattam, amennyire tudtam, érzékeimmel a külső világot. Megfigyeltem saját eleven testemet s magukat érzékeimet is. Azután bejártam emlékezetem rejtekhelyeit, sok tágas csarnokát, amelyek színig tele vannak bámulatos módon szerzett temérdek emlékkel.

Láttam és megrendültem.

Ha te nem vagy, mindez értelmetlen nekem; de megértettem, hogy azok közül egyik sem te vagy.

És én magam, a keresgélő vándor?

Én jártam végig az egészet. Én igyekeztem mindent különválasztva a maga értéke szerint megbecsülni. Én vagyok az, aki részint az érzékek jelentéseit átveszem és vizsgálat alá vetem, részint a már belém hatolt benyomásokat érzem s magukat az érzékeket, az én előőrseimet ismerem és számba veszem. Én veszek az emlékezet rengeteg kincsesházába már elhelyezett dolgokból egynémelyeket tárgyalás alá, másokat oda visszarejtek, ismét másokat a feledésből kiások.

2. Én azonban, mindezek végrehajtója, erőm, amellyel mindezeket cselekszem, én sem vagyok Isten.

Mert te vagy a megfogyatkozhatatlan világosság.

Tőled kértem tanácsot minden kérdésben; hogy van-e egyáltalán, mi, és mit ér a dolgok ezen rendje; s a te oktató és parancsoló szavadat hallgattam.

Gyakran elmélkedtem így. Öröm ez nekem, s amikor csak szabadulhatok köteles dolgaimtól, az üdülésnek ehhez a módjához menekülök.

Mikor végigelmélkedek mindent s téged kérdezgetlek, megértem, hogy lelkem sehol sem talál bátorságos helyet, csak tenálad. Csak ott gyűjtheti egybe nagy megosztottságát, csak ott nem szakad el semmije tetőled.

Néha-néha igen szokatlan érzésbe, valami ismeretlen édességbe meríted lelkemet. Mikor az ilyen állapot teljes bennem, igazán nem tudom, van-e fölségesebb valami, mint azok a pillanatok?

Azután megint csak visszahanyatlom ide nyomorúságom súlya miatt. Elnyel ismét a mindennapiság áradata és én sokat sírok, mert nagy a rabságom. Ennyibe kerül nekünk a teher, amelyet szokásainkkal magunkra veszünk! Itt lehetek, de nem akarok. Ott szeretnék lenni, de nem tudok. Így itt is, ott is boldogtalan vagyok.

XLI. FEJEZET

Miért szakadt el a lélek Istentől?

Ezért elmélkedtem végig bűnös gyarlóságaimat a háromféle kívánkozás szerint, ezért kiáltoztam szabadító jobbod után.

Tört szívem látta fényességedet, s remegve kérdezte, eljuthat-e oda valaki? "Elvettettem szemeid elől" (Zsolt 30,23).

Te vagy a világ igazító igazsága.

Én meg kapzsiságomban nem akartalak ugyan téged elveszíteni, hanem veled és melletted a hazugságot is szerettem volna megtartani, olyanformán, mint ahogy senki sem akar akkorákat hazudni, hogy a végén maga sem tudja, mi igaz belőle.

Elvesztettelek, mert méltatlan volna hozzád hazugsággal lakni egy lakásban.

XLII. FEJEZET

Azokról, akik az ördöggel cimboráskodnak.

Kit találhattam békítő közbenjárót hozzád? Talán az angyalokat kellett volna megnyernem? Miféle könyörgéssel? Mi titkos szerekkel?

Hallottam, hogy a hozzád visszaiparkodók, de maguk erejében tehetetlenek között sokan megpróbálkoztak ezzel a móddal. Elfogta őket a vágyakozás túlvilági látomások után s mi lett a jutalmuk?

Becsapódtak!

Felfuvalkodott lélekkel kerestek téged; tudományos gőgjükben hetvenkedtek, ahelyett, hogy mellüket verték volna. Büszkeségük cinkostársaiul szívbéli rokonaikat, a "levegő" fejedelmeit (Ef 2,2) szerezték meg. Ezek aztán alaposan becsapták őket szemfényvesztő mesterkedéseikkel. Közbenjárót kerestek, hogy megtisztuljanak általa, s nem találtak, mert az ördög volt a játékban, "aki átalakult a világosság angyalává" (2Kor 11,14). Az a körülmény csavarta el fölötte igen a büszke porlakók fejét, hogy a Gonosznak nincs testi mivolta.

Halandó bűnösök voltak, te meg Uram, akivel békülni akartak, sem halált, sem bűnt nem ismersz. Annak pedig, aki közbenjáró akart lenni Isten és emberek között, valamijével Istenhez, valamijével pedig az emberekhez kellett hasonlítania; mert ha mindenben az emberhez hasonlít, messze esik Istentől, s ha mindenben Istenhez hasonlít, messze esik az embertől s így közbenjáró egyáltalán nem lehet.

Az a hazug közbenjáró tehát, aki csak arra jó, hogy titkos ítéleted értelmében a felfuvalkodott embereket érdemük szerint becsapja, csak egyben hasonló az emberekhez; a bűnben. A másikat, vagyis Istennel való közösségét pedig azon a réven szeretné elhitetni, hogy nem lévén halandó teste, halhatatlanságát hánytorgatja. Mivel azonban halál a bűn zsoldja, abban egyezik meg az emberrel, hogy vele együtt örök halálra kárhozik.

XLIII. FEJEZET

Az Úr Jézus a mi egyetlen szabadítónk, benne van minden reménységünk.

1. Az igazi közbenjáró pedig, akit titokzatos könyörületed szerint az emberiségnek előre megígértél és elküldöttél, hogy példájából magát az alázatosságot is megtanulhassák, az igazi közbenjáró Isten és emberek között az Istenember, az Úr Jézus Krisztus.

Ő állt oda a halandó bűnösök és az Örök Igazság közé. Halandó, mint az emberek, igaz, mint az Isten. S mivel igazságunk jutalma élet és békesség, eljött, hogy isteni igaz-volta erejében elvegye a megigazult bűnösök fejéről a halált, amelynek közösségét velünk megosztotta.

Ezt a Megváltót látták előre az ószövetség szentjei. Az ő jövő kínszenvedésében reménykedtek, ebben a hitben üdvözültek, mint ahogy mi is ugyanazon, immár megtörtént szenvedés hitében üdvözülünk, mert amennyiben ember, annyiban közbenjáró, amennyiben pedig Ige, nem középen áll, hanem Isten egyenlőségében, Isten Istennél s együtt egy igaz Isten.

Mennyire szerettél minket, jóságos Atyánk! Nem kegyelmeztél egyetlen Fiadnak, hanem általadtad értünk.

Mennyire szerettél minket, akikért Fiad "nem tartotta ragadománynak, hogy veled egyenlő, hanem engedelmes volt egészen a kereszt haláláig" (Fil 2,6-8). Ő volt az egyetlen szabad a holtak között, mert "hatalma volt letenni életét, és hatalma volt újra fölvenni" (Jn 10,18).

Értünk győzött, értünk lett színed előtt bárány, sőt azért győző, mert bárány!

Értünk lett színed előtt főpapunk, értünk áldozat; azért főpap, mert áldozat is egyúttal.

Tőled született, neked szolgált, így tett minket szolgákból fiaiddá.

Okkal vagyon erős reménységem benne, hogy általa meggyógyítod minden nyavalyámat; mert jobbodon ül s szót emel értünk.

Kétségbe kellene esnem nélküle. Mert íme, sok és nagy nyavalyám van nékem, jaj sok és nagy, de gyógyító erőd még nagyobb.

Ha Igéd nem ölt vala testet és nem lakozik bennünk, valóban azt hihettük volna, hogy messze van tőlünk, s nem törődik velünk. Ez lett volna kétségbeesésünk.

2. Bűneim és temérdek nyomorúságom igen megrémítettek. Azt forgattam sok-sok fontolgatással eszemben, hogy reménységbe menekülök. Visszatartóztattál s új erőt adtál e szavakkal: "Annak okából halt meg Krisztus mindnyájunkért, hogy akik élnek, már ne maguknak éljenek, hanem annak, aki érettük meghalt" (2Kor 5,15).

Íme, Uram, rád vetem tehát gondomat, hogy éljek és "szemlélhessem a csudákat törvényedben" (Zsolt 118,18). Ismered tudatlan és gyarló voltomat, taníts, gyógyíts engem. Hisz Egyszülött Fiad, kiben a bölcsesség és tudomány minden kincsei rejtekeznek, tulajdon vérén vett meg engem.

Semmi fölfuvalkodott ne rágódjék rajtam azért, hogy váltságom Áldozatát ím, eszemben tartom, hogy eszem és iszom és kiosztok belőle. Most még szegény vagyok; de be akarok telleni vele mindazokkal egyetemben, "akik esznek és megelégszenek és dicsérik az Urat, kik őt keresik" (Zsolt 21,27).


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Kérlek, hogy csak etikusan és nyomdafestéket tűrően írj a bejegyzésekhez megjegyzést!