Keresés ebben a blogban

Betöltés...

Tollforgató Irodalmi Lap Blog

Válogatások az Internetről.

A blogban pályázatokról, rendezvényekről, és hirdetésekről tájékozódhat, valamint zenét hallgathat, videót nézhet, és az interneten megjelent hivatalos műveket olvasgathatja. Ha folytatni akarja a mű olvasását, akkor kattintson a szöveg címére!

Az alsó sávban weboldalakat, videósávot, és híroldalakat talál!

A fő oldalunkat itt találhatja:

Az alkotásokat a tollforgato.lap@gmail.com és a tollforgato.lapcsoport@gmail.com címre várom! Köszönöm, hogy megtiszteled az olvasóidat az alkotásokkal, a türelmeddel és a tanításaiddal!

Keresd meg a jobb oldalon a rejtett linkű, vagy lent a középen látható Chat-falat! Beszélgess, vitatkozz irodalomról, művészetről, történelemről, régészetről, vagy írástörténetről, logikáról, másról oldalainkon!


Új aloldalaink nyíltak:

Látogass el új blogunkra is!


A fiók nem Adsense fiók, támogatókat keresek!

2010. december 27., hétfő

HOMÉROSZ ÍLIÁSZ Fordította: Devecseri Gábor

HETEDIK ÉNEK

HEKTÓR ÉS AIÁSZ PÁRVIADALA
A HOLTAK ÖSSZESZEDÉSE

Így szólt és a kapun kirohant Hektór, a sugárzó;
és testvére, Alexandrosz, vele szállt ki: szivükben
mindketten hevesen vágytak hadakozni, csatázni.
Mint a hajósoknak ha szelet küld végre az isten,
vágyottat, mert már a gyalult evezőkkel a tengert
rég verik, és ernyedt már testük a fáradalomtól:
vágyakozó trósz népük előtt így tűntek ezek föl.
És már öltek is: ez sarját nagy Aréithoosznak,
névre Meneszthiosz ő, buzogányos Aréithoosznak
Arné földjén szülte tehénszemü Phűlomedúsza;
Hektór Éioneusznak ütötte nyakába az éles
lándzsát, harcisisak pereménél: térde elernyedt.
Glaukosz, Hippolokhosz fia és Lükié fejedelme,
Íphinooszra dobott kelevézt a kemény viadalban,
Dexiadészra, amint szállt gyorsparipás szekerére:
vállon verte; lehullt az, s minden tagja elernyedt.

Hát amikor meglátta bagolyszemü Pallasz Athéné,
mint pusztulnak az argosziak vészes viadalban,
indult már az olümposzi csúcsrol alászökkenve
szent Trójába: de látva, leszállt vele szembe Apollón,
Pergamosz ormáról, ki a trósznak szánt diadalmat.
Szembekerültek hát egymással a bükkfa tövében.
S Zeusz fia, Phoibosz, az úr, szólott Pallaszhoz először:

"Nagy Zeusz lánya, miért jössz íly hevesen az Olümposz
ormáról, mért űz lelked tele indulatokkal?
Tán hogy az ingadozó diadalt danaosz daliáknak
nyujtsd? Hisz a trójaiak vesztét csöppet se siratnád.
Jobb, ha tanácsom megfogadod, hisz a hasznod is így több,
szűntessük ma a háboruságot, a harc viadalmát:
később küzdjenek újra, amíg föl nem lelik immár
végét Trójának: hiszen úgy kedves sziveteknek,
istennők, hogy e várost földúljátok egészen."

Így szólt erre az istennő, a bagolyszemü Pallasz:
"Messzeható, legyen így; magam is gondoltam ilyesmit,
s trószhoz, akhájhoz ezért jöttem le olümposzi csúcsról;
szólj hát, mint akarod szűntetni közöttük a harcot?"

Zeusz fia, Phoibosz, az úr, megszólalt újra eképen:
"Lóbetörő Hektór feszülő erejét riogassuk,
tán párharcra kihív danaosz daliák közül egyet,
hogy vele megverekedjék ott iszonyú viadalban:
akkor fölgerjednek az érclábvértes akhájok,
s isteni Hektórral szemben majd küldenek egyet."

Szólt; s a bagolyszemü Pallasz nem volt szófogadatlan.
S ím, Helenosz, Priamosz jó sarja, szivébe fogadta,
hogy mi a kedves e két társalgó égilakónak:
Hektórhoz sietett, mellé állt, s íly szavakat szólt:

"Halld, Hektór, Priamosz fia, tervben Zeusszal egyenlő,
testvéred vagyok én, hát hallgatnál-e szavamra?
Ültesd most le a trószokat és az akhájokat is mind:
és te magad szólítsd az akhájok legderekabbját,
hogy verekedjék meg teveled vészes viadalban.
Mert még nem sorsod, hogy eless, hogy a végzet elérjen:
így hallottam jóshangját örök isteneinknek."

Így szólt; és Hektór megörült nagyon ennek a szónak,
és a középre rohant, s kelevézét tartva keresztbe,
megfékezte a trósz sorokat; mind rendre leültek.
Átreidész ugyanígy ültette le argoszi népét.
Pallasz Athénaié s az ezüstíjas nagy Apollón
saskeselyű képében a pajzsos Zeusz atya roppant
bükkfájára leült együtt, s ama férfiseregnek
látványát élvezte; az ott ült sűrü sorokban,
pajzsokkal, sisakokkal, dárdákkal meredezve.
Mint amidőn Zephürosz borzolja szinét a vizeknek,
indul, s már feketévé válik alatta a tenger:
úgy ült ott a mezőn az akháj meg a trósz seregeknek
sok sora; és Hektór mindkét oldalhoz ekép szólt:

"Halljátok szavamat, trószok s lábvértes akhájok,
hadd mondom ki, amit kebelemben sürget a lelkem.
Eskünk ormon-ülő nagy Zeusz nem tette igazzá,
sőt gonoszat tervel, sujt mindkettőnket odáig,
míg tornyos Tróját ti be nem veszitek hadatokkal,
vagy magatok nem vesztek a gyors gályák közelében.
Köztetek itt az akhájság minden legderekabbja:
hát kit a lelke velem szemben megküzdeni bíztat,
lépjen elő, ragyogó Hektórral vívni magában.
Én pedig azt mondom, s tanu Zeusz legyen erre előttünk:
hosszuhegyű kelevézével ha ledöfne az engem,
húzza le fegyvereim, s vigye mind el a görbe hajókhoz,
ám tetemem haza küldje, hogy ott trósz férfiak és nők
nékem, a holtnak, a máglya tüzét adják, ahogy illik.
Hogyha pedig megölöm, s Phoibosz nekem ad diadalmat,
fegyvereit leveszem s szent Ílionomba viszem majd,
s messzeható Phoibosz szentélyében fölakasztom,
ám tetemét kiadom, hogy a jóevezőpadu gályák
mellett balzsammal kenjék meg a fürtös akhájok,
tágterü Hellészpontosznál sírhalmot emelve.
Hadd mondhassa a még ezután születők közül egy majd,
sokpadu bárkáján ki bejárja a borszinü tengert:
»Rég elesett harcos holttestét rejti e sírdomb,
kit, noha bátor volt, hős Hektór itt leterített.«
Lesz, aki majd így szól, s hírem soha el nem enyészik."

Ezt mondotta; s azok mind hosszan csöndbe merültek;
resteltek vonakodni, de rettegtek vele vívni.
Nagy későn kelt föl Meneláosz, s íly szavakat szólt,
szídva a többieket, nagyokat sóhajtva szivéből:

"Ó, jaj, szájhősök, ti akháj nők, már nem akhájok,
szörnyűnél szörnyebb szégyen születik meg örökre,
hogyha akháj nem akad Hektórral szembeszegülni.
Bárcsak mind vízzé válnátok, mind csupa földdé,
kik mind dicstelen itt ültök, szivetekveszitetten;
hát magam öltök most vele szemben vértet: azonban
győzelmünk kötelét fönt isteneink keze fogja."

Mondta, s a fényes fegyvereket felövezte magára.
Most azután, Meneláosz, az élted vége tünik föl
nagy Hektór keze révén, mert ő sokkal erősebb:
hogyha le nem fognak felugorva a többi királyok.
És maga Átreidész, maga széltiben-úr Agamemnón
fogta meg őt jobbjánál, és szót szólva kimondta:

"Őrjöngsz, Zeusz-táplált Meneláosz; semmire nem jó
így megbomlanod: inkább tűrj, bármennyire fáj is,
s versengőn ne akarj verekedni a nálad erősebb
Príamidész Hektórral, akit mind félve remegnek.
Férfidicsőítő harcban vele szembekerülni
még Akhileusz is borzad, bár ő nálad erősebb.
Menj csak a bajtársak csapatához, s ülj le nyugodtan:
ellene más bajvívót állít majd az akhájság.
S bárha remegni se tud Hektór, se betellni a harccal,
azt mondom, szivesen hajlítja pihenni a térdét
majd, ha e vészes harcból futhat, e vad viadalból."

Szólt s megfordította fivére szivét Agamemnón,
mert okosat mondott, s ez eként tett: vállairól már
sok segitő fegyvernöke vette le vígan a vértet.
Most fölkelt Nesztór, s ezt mondta az argosziak közt:

"Jaj, be hatalmas gyász közelít az akhájai földhöz:
és be nagyot jajdulna lovas Péleusz, az öreg hős,
mürmidonok kitünő bölcs szónoka, terv-megadója,
ő, aki tőlem a házában kérdezte örömmel
egykor az összes akhájok törzsét és születését.
Hallva, hogy ők most Hektor előtt mind földre lapulnak,
sűrün emelve kezét könyörög majd isteneinkhez,
hagyják tagjaiból lelkét Hádészba leszállni.
Bárcsak - Zeusz atya, Pallasz Athénaié meg Apollón! -
volnék ifju, miként amidőn a sebes Keladónnál
harcoltak Pülosz és Arkádia lándzsavetői,
Pheié tornya alatt, az Iardanosz áradatánál:
köztük Ereuthalión volt első isteni férfi,
bajnok Aréithoosz hadivértjét hordva a vállán:
fényes Aréithooszt úgy hívták, hogy Buzogányos,
így hívták a vitéz daliák meg a szépövü nők is,
mert sohasem harcolt nyíllal, hosszú kelevézzel:
vasbuzogányával tördelte a zárt hadirendet;
őt Lükoorgosz csellel verte le és nem erővel,
szűk szoros útján, hol nem tudta a vasbuzogány sem
elhárítani vesztét, mert Lükoorgosz elébe
pattant és átdöfte; hanyatt hullott le a földre;
érces Arésztól nyert szép fegyvereit lerabolta
s ő maga hordta Lükurgosz az Árész ütközetében.
Majd megvénülvén Lükoorgosz a háza ölében,
adta Ereuthaliónnak, kedves fegyveresének:
s ő ezt hordva, kihívta a legderekabb daliákat;
félve remegtek mind, nem mert vele senki se vívni;
ámde merész lelkem hajtott megküzdeni véle
bátran, bárha legifjabb voltam mindegyikük közt:
hát vívtam, s diadalt nekem osztott Pallasz Athéné.
Ezt a magas, nagyerős férfit leütöttem a harcban:
erre meg arra vonaglott nagy holtteste a földön.
Bárcsak oly ifjú volnék, s úgy megvolna erőm is,
gyorsan akadna, kivel sisakos Hektór verekedjék.
Míg sorotokból, bár itt vannak a legderekabbak,
senki se száll szivesen Hektórral párviadalra."

Így piszkálta az agg őket. Nosza, nyomba kilenc hős
pattant föl; legelőbb sereget-vezető Agamemnón:
majd meg a Tűdeidész kelt föl, nagyerős Diomédész;
majd meg a két Aiász, hadi-bátorsággal övezve;
majd pedig Ídomeneusz s fegyvernöke Ídomeneusznak,
Mérionész; az ölö nagy Enűaliosszal egyenlő;
majd pedig Euaimón ragyogó fia, Eurüpülosz hős;
végre Thoász Andraimonidész meg a fényes Odüsszeusz.
Isteni Hektórral kész volt mind megverekedni.
Köztük ekép szólt újra Gerénia bajnoka Nesztór:

"Vessetek egymás közt sorsot, hogy a harcra ki szálljon:
nagy hasznára leszen minden lábvértes akhájnak,
nagy hasznára saját lelkének is az, ha ugyan majd
megmenekülhet a vad harcból, iszonyú viadalból."

Szólt; s ők mind jellel látták el sorra a sorsot,
és Agamemnón Átreidész sisakába vetették.
S közben a nép esdett, tárt karral az égilakókhoz.
S volt, aki így szólt ekkor, a tágterü égre tekintve:

"Zeusz atya, bár Aiászra, vagy esnék Tűdeidészre,
vagy pedig épp az aranylókincsü Mükéne urára."

Így szóltak; s a lovag, hős Nesztór rázta a sorsot;
és kiszökellt a sisakból az, mit amúgy is akartak,
Aiász sorsa: a hírnök hordta körül tömegükben,
jobbról kezdve mutatta föl azt az akháj vezetőknek.
Egy sem akadt, aki ráismert, már mind nemet intett:
ámde midőn, az egész gyűlést megjárva, elérte
azt, ki sisakba vetette, jelét ráróva, nagy Aiászt,
az nyujtotta kezét, odaállt s beledobta a hírnök.
Ráismert a jelére amaz, lelkében örömmel.
Lába elé hajitotta a földre, s ekép szólalt meg:

"Kedveseim, hisz az én jelem ez, s örülök neki én is
lelkemből: ragyogó Hektórt leverem bizonyára.
Rajta tehát, míg én harcos hadivértemet öltöm,
mind könyörögjetek addig Zeusz Kroniónhoz, az úrhoz,
egymás közt csöndben, hogy a trószok meg ne neszeljék,
vagy fennhangon akár, hisz minket senki se rettent.
Engem erővel erőm ellen ki se vet ki helyemből,
sem hadifortéllyal: mert nem hinném, hogy ügyetlen
lettem vagy növekedtem volna fel én Szalamiszban."
Mondta; s azok könyörögtek Zeusz Kroniónhoz, az úrhoz.
S volt, aki így szólt ekkor, a tágterü égre tekintve:

"Zeusz atya, legmagasabb, ki uralkodol Ída hegyéről,
add Aiásznak a győzelmet s a dicső diadalmat;
hogyha pedig Hektórt is kedveled, érte is aggódsz,
add nekik egyformán az erőt, egyként a dicső hírt."

Így szóltak; s Aiász tündöklő érceket öltött.
Majd miután minden fegyvert testére körített,
elsietett, ahogyan roppant Árész nekiindul,
hogyha a harcba siet, hősök seregébe, kiket Zeusz
lélekölő cívódással taszit össze tusára:
így indult az akhájok tornya, a termetes Aiász,
rettentő arccal mosolyogva, a lábaival meg
jó nagyokat lépdelt, és rázta nagyárnyu dzsidáját.
Nézték és nagyon örvendeztek mind az akhájok;
s minden tagjukban reszkettek szörnyen a trószok,
még Hektór szive is dobogott-vert nagy kebelében:
visszariadnia már mégsem lehetett csapatához,
sem népébe vegyülnie, hisz maga hívta ki Aiászt.
S Aiász jött közelébe, torony-nagyságu paizzsal,
hétbikabőrü, rezes volt ez, Tükhiosz keze műve,
legjelesebb szíjgyártóé, Hűlé lakosáé:
ő remekelt díszes paizsot neki, hétbikabőröst
hízott marhákból, s rezet is tett nyolcadikul rá.
Ezt hordozta a melle előtt Telamóniosz Aiász,
Hektórnak közelébe került, s fenyegetve ekép szólt:

"Hektór, most azután meglátod a párviadalban,
hogy danaosz seregünkben míly daliák is akadnak
túl az oroszlánszívü, a férfitörő Akhileuszon:
ő tengerhasitó, ívelt gályák közelében
fekszik, mert Agamemnón nép-pásztorra haragszik:
ám ilyenek volnánk mi, akik teveled viadalra
állunk épp elegen; kezdd hát a csatát, viadalmat."

Néki sisakrázó deli Hektór válaszul így szólt:
"Isteni sarj, Aiász, Telamón fia, nép fejedelme,
csak sose próbálkozz vélem, mint gyönge suhanccal,
vagy valamely nővel, ki nem érthet a harci dologhoz:
jól értek bizony én a csatákhoz, a férfiöléshez:
jobbfele vetni a, balfele vetni a megszárított
nagy bikabőrt tudom: ezt tartom szívós viadalnak;
jól tudok én a sebes paripák seregébe szökellni,
s jól tudom én a vad Árész táncát ropni a harcban.
Téged azonban, ilyen nagy hőst, nem lesve akarlak
megdárdázni, hanem szemből, háthogyha találok."

Szólt, s hosszúárnyú gerelyét csóválva vetette,
s Aiász hétbőrű iszonyú paizsába ütötte,
ott, hol nyolcadikul réz-réteg fedte a pajzsot.
Hat bőrrétegen át behatolt a keményhegyü lándzsa,
és megakadt hetedik rétegjén. Másodikul most
isteni sarj Aiász röpitette nagyárnyu dzsidáját,
s meghajitotta a Príamidészt vele domboru pajzsán.
Tündökölő pajzsán áttört az erősnyelü dárda,
és remekelt-díszű vértjén behatolva megállott:
átellent, lágyéka fölött átszelte az ingét;
félrehajolt Hektór, s kikerülte az éjszinü véget.
S mindkettő megemelt hosszú kelevézzel a kézben
egymásnak rontott, mint nyershusevő vad oroszlán,
vagy mint két vadkan, sose-romló bősz erejében.
Príamidész ezután paizsába talált a középen,
csakhogy az érc hegye elgörbült, nem törte keresztül.
Aiász meg nekirontva döfött paizsába: keresztül
tört, s Hektór rohamát megrendítette a dárda,
úgy hasitott a nyakába: kiszökkent éjszinü vére.
Csakhogy a hős Hektór még így se hagyott föl a harccal:
hátraszökellt nyomban, sziklát ragadott föl a földről
izmos markával, feketét, nagyot és egyenetlent,
s Aiász hétbőrű iszonyú paizsába vetette,
épp közepébe talált: megkondult körben az érce.
Erre meg Aiász még szörnyebb sziklát emelintett,
teljes erővel megcsóválta s a hősre vetette:
pajzsközepét e malomkő-nagy kővel beütötte,
és kedves térdét sértette meg: ez lehanyatlott
pajzsán csüggve; de fölsegitette azonnal Apollón.
Egymást kézitusán most már karddal sebesítik,
hogyha a nagy Zeusznak s a vitézeknek hiradói
nem jönnek: ki a trósz s ki az ércmezü argoszi részről,
Ídaiosz meg Talthübiosz, két bölcseszü bajnok:
hírnöki pálcájuk tartották most közibük; s szólt
Ídaiosz hiradó, elmés értője tanácsnak:

"Kedves jó fiaim, hagyjátok a harcot, a vívást;
egyként kedvel amúgy is a fellegtorlaszoló Zeusz,
mindketten daliák vagytok: ki-ki látta közöttünk.
S már közelít is az éj, jó lesz engedni az éjnek."

Válaszul erre eképen szólt Telamón fia Aiász:
"Ídaiosz, Hektórt bírd rá, hogy szóljon eképen;
mert ő hívta ki harcra a legderekabb daliákat:
kezdje el ő, s szivesen fogok én engedni, ha ő is."

Erre sisakrázó deli Hektór válaszul így szólt:
"Aiász, isten adott néked nagyságot, erőt is,
észt is; az összes akháj közt legjobb lándzsavető vagy;
most hát hagyjuk a vívást abba, a harc viadalmát,
mára; fogunk később még küzdeni, mígcsak egy isten
szét nem választ már, s egynek nem nyujt diadalmat.
S már közelít is az éj, jó lesz engedni az éjnek:
hogy te örömre deríts a hajóknál minden akháj hőst,
és a rokonságod, s a barátaidat legelőször;
s én Priamosz nagy városa mélyén kedvre derítsem
trójai társaimat s az uszályos trójai nőket,
kik hálát adnak majd értem az isteni téren.
Híres ajándékot váltsunk egymással azonban,
hadd szólhasson ekép egy akháj vagy trójai később:
»Lám, ők lélekevő perrel szálltak viadalra,
és úgy váltak szét békülten, mint a barátok.«"

Így szólt, s már oda is nyujtotta ezüstszögü kardját
és a hüvelyt s szépmetszésű szíját vele adta;
s Aiász bíbor övet nyujtott neki, szépragyogásút.

Most hát szétváltak, s ment egyik az argoszi néphez,
másik a trójaiak seregéhez: ezek megörültek
látva, hogy él és épségben közelít seregükhöz,
s megmenekült győzteskaru Aiász hőserejétől:
szinte nem is hitték, úgy vitték vissza a várba.
Másoldalt Aiászt a remeklábvértes akhájok
kísérték Agamemnónhoz, győző örömében.
És amikor már Átreidész sátrába jutottak,
tiszteletükre bikát szentelt a király Agamemnón,
éppen ötesztendőset a szörnyüerős Kroniónnak:
megnyúzták, körülállták és darabokra metélték,
mesterien darabolták föl s húzták föl a nyársra,
gonddal megsütögették mind, majd újra lehúzták.
És hogy a munkát szűntették, s kész volt lakomájuk,
ettek, s nem maradott híján lakomának a lelkük.
Hosszu gerinchusokat nyujtott Aiásznak azonnal
szélesen országló hős Átreidész Agamemnón.
Majd miután elverték végül az éhet, a szomjat,
akkor az agg Nesztór kezdett a körükben először
szőni tanácsot, az ő szava volt azelőtt is a legjobb.
Jóakarón szólalt meg köztük, ilyen szavakat szólt:

"Átreidész, s ti, az összes-akhájok többi vezére,
jaj, be sokan haltak meg már hosszúhaju hősök,
itt a Szkamandrosznál ontotta ki éjszinü vérük
érdes Arész, s Hádész házába suhant le a lelkük.
Szűntesd hát seregünk viadalmát hajnalidőben,
mink azután hordjuk szekerekkel a holtakat össze;
öszvérrel meg ökörrel; s égessük meg utána
itt a hajók közelében, hogy majd gyermekeiknek
csontjaikat vigyük el, mikor újra hazánkba hajózunk.
S máglyájuk mellett egyetlen halmot emeljünk
mindjüknek, s mellé sok roppant tornyot a síkon,
hogy megvédje a bárkákat, bennünket is óvjon;
és közibük jól-összerovott kapukat remekeljünk,
hogy legyen útja a tornyok közt a lovas-szekereknek;
kívül meg szorosan mellé mély árkot is ássunk,
körbefutót, minden lovagot, gyalogot kirekesztőt,
hogy dölyfös trószok súlyos hada ránk ne zuduljon."

Így szólt ő; s a szavát a királyok mind helyeselték.
Trója magas várában meg gyülekeztek a trószok,
vad, viharos gyűlés támadt Priamosz kapujánál:
s köztük a jóeszü Anténór szólalt föl először:

"Trószok, dardánok, segitők, hallgassatok énrám,
hadd mondom ki, amit kebelemben sürget a lelkem.
Hozzátok ki az argoszi szép Helenét meg a kincsét,
adjuk az Átreidáknak vissza; hiszen hites esküt
szegve csatázunk most: s bizony ez minekünk sose hasznos;
rossz végét vélem, ha, amit kell, nem cselekedjük."

Így szólt és le is ült; de közöttük szólani fölkelt
fényes Alexandrosz, fürtös Helené deli férje:
és neki választ adva, ilyen szárnyas szavakat szólt:

"Anténór, sehogyan sem szólsz kedvemre e szókkal:
máskor tudsz ennél sokkal jobb tervet eszelni:
hogyha pedig komolyan mondod s igazán e beszédet,
akkor az istenek elvették eszedet bizonyára.
Én meg a lóbetörő trószok közt mondom a szómat,
és kereken kijelentem, hogy nem adom ki az asszonyt:
kincseit ellenben, miket Argoszból ide hoztam,
mind szivesen kiadom, s házamból rá is adok még."

Így szólt és le is ült; mire köztük szólani fölkelt
Dardanidész Priamosz, ki, akárcsak az istenek, oly bölcs:
jóakarón szólalt meg köztük, ilyen szavakat szólt:

"Trószok, dardánok, segitők, hallgassatok énrám,
hadd mondom ki, amit kebelemben sürget a lelkem.
Most egyetek vacsorát várunkban, mint ezelőtt is;
álljatok őrt azután, s legyen éber mindegyikőtök:
s Ídaiosz menjen hajnalban a görbe hajókhoz,
hogy Meneláosznak s Agamemnónnak hirüladja,
mit javasolt Parisz, ő, ki miatt támadt a viszályunk.
S azt az okos szót is, hogy volna-e kedvük a zúgó
harcot megszűntetni, amíg a halottakat el nem
égetjük: s azután verekedjünk, mígcsak egy isten
szét nem választ már, s egynek nem nyujt diadalmat."

Szólt; s nagyon is hallgattak rá, tették a parancsát.
És azután vacsorához láttak mind, csapatonként,
és ment Ídaiosz hajnalban a görbe hajókhoz.
És ott lelte Arész követőit, az argoszi népet
gyűlés közt, Agamemnónnak bárkája faránál:
hát közepükre került s szólt harsány hangon a hírnök:

"Átreidész, s ti, az összes-akhájok többi vezére,
hozzátok Priamosz küldött s más trójai főbbek,
mondjam meg, ha talán kedves lesz s tetszik e szózat,
mit javasolt Parisz, ő, ki miatt támadt a viszályunk:
minden kincset, amit Helenével a görbe hajókon
ő Trójába hozott - bár pusztult volna előbb el! -
kész ideadni, s a házából megtoldani is még:
ámde dicső Meneláosz törvényes feleségét
azt ki nem adja; pedig hát erre is intik a trószok.
S azt is rám hagyták: van-e kedvetek addig a zúgó
harcot megszűntetni, amíg a halottakat el nem
égetjük: s azután verekedjünk, mígcsak egy isten
szét nem választ már, s egynek nem nyujt diadalmat."

Így szólt; s erre azok mind hosszan csöndbe merültek.
Végül is így szólt harcban-erőshangú Diomédész:

"Senki Alexandrosz kincsét most el ne fogadja,
még Helenét se: hiszen bizonyos még gyermek előtt is,
hogy már vesztük hurka vetődik a trójaiakra."

Így szólt: és az akháj sarjak mind rárivalogtak,
lóbetörő Diomédésznek bámulva beszédét;
s Ídaioszhoz eképen szólt a király, Agamemnón:

"Ídaiosz, magad is hallod, mit szól az akhájság;
válaszadó szavuk ez, s magam is helyeselni tudom csak.
Ám a halott-máglyák ellen már nincs kifogásom:
mert csöppet sem irígylem a megholtak tetemétől,
hogy hamar élvezhessék már a tüzet, ha elestek:
hallja ez esküt Zeusz, Héré dörgőszavu férje!"

Szólt, s jogarát valamennyi nagy istenhez fölemelte.
Ídaiosz pedig indult vissza a szent Ilionba.
Ültek a gyűlésben trószok s dardán ivadékok,
mind együtt s várták, hogy jőjjön vissza a hírrel
Ídaiosz: s ő jött és elmondotta, középre
állva, a választ: s ők indultak is erre azonnal.
Volt, ki halottat gyűjteni, mások fát szedegetni;
másrészről meg a jópadu bárkáktól az akhájok
kéltek holtat gyűjteni, mások fát szedegetni.

És első sugarát amidőn a mezőkre nyilazta
Héliosz, Ókeanosz szelid és mély áradatából
lépve az égre - találkoztak csatatéren a hősök.
Ottan ráismerni a holt daliákra nehéz volt:
ámde lemosták róluk vízzel a már megaludt vért,
s forró könnyeket ontva emelték mind szekerekre.
Tiltott nagy Priamosz zokogást, hát néma csoportok
tették holtjaikat máglyára, busulva szivükben:
majd, hogy elégették, mentek szent Ílionukba.
Másrészről ugyanígy a remek-lábvértes akhájok
tették holtjaikat máglyára, busulva szivükben:
majd, hogy elégették, indultak a görbe hajókhoz.
Még nem a hajnal, csak kettős ködfénye derengett,
s már ama máglya köré kiszemelt csapat argoszi hős gyűlt;
és ezután köribé egyetlen halmot emeltek,
mind a mezőről hordták, és falat is közelébe,
és nagy tornyokat, óvni az életüket s a hajókat.
És közibük jól-összerovott kapukat remekeltek,
hogy legyen útja a tornyok közt a lovas-szekereknek:
kívül meg szorosan mellé mély árkot is ástak,
széleset és nagyot, és fenekére karókat ütöttek.

Így fáradtak a jólfésülthaju bajnok akhájok;
míg villámló Zeusznál ültek az istenek össze,
szemlélték, mi nagyot mívelnek a vértes akhájok:
s köztük a föld rázója Poszeidón szólt legelőször:

"Zeusz atya, mondd, a hatalmas földön lesz-e halandó,
elméjét s tervét aki bízza az égilakókra?
Nem látod, hogy a jólfésülthaju bajnok akhájok
már falat építettek a bárkáiknak előtte
árokkal, minekünk nem is adva dicső hekatombát?
S ennek híre szalad, valameddig terjed a hajnal:
s elfeledik majd azt, amit én és Phoibosz Apollón
Láomedón hősnek várul, fáradva, emeltünk."

Felsóhajtva felelte a fellegtorlaszoló Zeusz:
"Jaj, széltében-erős Földrázó, míly szavakat szólsz!
Másvalamely isten félhetne ilyen leleménytől,
más, akiben nincs ennyi erő, akinek keze gyatrább:
néked lesz híred, valameddig terjed a hajnal;
rajta tehát, ha a jólfésülthaju bajnok akhájok
visszahajóznak majd szeretett földjére honuknak,
dúld szét ezt a falat, döntsed tengerbe egészen;
és a hatalmas partot hintsd ismét be fövennyel,
tűnjék el tetemes bástyája az argosziaknak."

Ők egymással ilyen szavakat hallatva beszéltek;
és, hogy a nap lebukott, az akhájok műve is állt már.
Ökröket öltek sátranként, vacsorához is ültek.
S jöttek a bárkák Lémnoszból, jó lémnoszi borral,
mindet Iészonidész Euénosz küldte hazulról,
nép-pásztor nagy Iészónnak kit Hüpszipülé szült.
Ő Agamemnónnak s Meneláosznak külön adva
küldött éppen ezer mérték színbort a hajókkal.
Bort mind onnan vásároltak a fürtös akhájok,
volt, aki rézen, mások meg ragyogó vasat adtak,
más ökrök bőrét, más élő ökröket adva,
más rabszolgákat; viruló lakomát keritettek.
Hosszu egész éjjel lakomáztak a fürtös akhájok;
bent meg, a városban, segitőkkel a trójai hősök.
S hosszu egész éjjel gonoszat gondolt ki a bölcs Zeusz,
dörgött rémítőn: sápadt félsz fogta el őket:
kelyhükből az italt kilocsolták, senki se mert ott
inni előbb, mielőtt loccsantana nagy Kroniónnak.
Végül, az álom ajándékát átvenni, ledőltek.


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Kérlek, hogy csak etikusan és nyomdafestéket tűrően írj a bejegyzésekhez megjegyzést!