Keresés ebben a blogban

Betöltés...

Tollforgató Irodalmi Lap Blog

Válogatások az Internetről.

A blogban pályázatokról, rendezvényekről, és hirdetésekről tájékozódhat, valamint zenét hallgathat, videót nézhet, és az interneten megjelent hivatalos műveket olvasgathatja. Ha folytatni akarja a mű olvasását, akkor kattintson a szöveg címére!

Az alsó sávban weboldalakat, videósávot, és híroldalakat talál!

A fő oldalunkat itt találhatja:

Az alkotásokat a tollforgato.lap@gmail.com és a tollforgato.lapcsoport@gmail.com címre várom! Köszönöm, hogy megtiszteled az olvasóidat az alkotásokkal, a türelmeddel és a tanításaiddal!

Keresd meg a jobb oldalon a rejtett linkű, vagy lent a középen látható Chat-falat! Beszélgess, vitatkozz irodalomról, művészetről, történelemről, régészetről, vagy írástörténetről, logikáról, másról oldalainkon!


Új aloldalaink nyíltak:

Látogass el új blogunkra is!


A fiók nem Adsense fiók, támogatókat keresek!

2010. december 27., hétfő

LEV TOLSZTOJ ANNA KARENINA

LEV TOLSZTOJ
ANNA KARENINA


REGÉNY

FORDÍTOTTA:
NÉMETH LÁSZLÓ



TARTALOM

ELSŐ RÉSZ
MÁSODIK RÉSZ
HARMADIK RÉSZ
NEGYEDIK RÉSZ
ÖTÖDIK RÉSZ
HATODIK RÉSZ
HETEDIK RÉSZ
NYOLCADIK RÉSZ

ELSŐ RÉSZ


Enyém a bosszúállás,
és én megfizetek.


1

A boldog családok mind hasonlók egymáshoz, minden boldogtalan család a maga módján az.

Oblonszkijéknál teljes volt a zűrzavar. Az asszony megtudta, hogy az urának viszonya van a ház hajdani francia nevelőnőjével, s kijelentette, hogy ezek után nem hajlandó egy fedél alatt élni vele.

Ez a helyzet már harmadnapja tartott, s a házaspár, a családtagok, sőt a személyzet is szenvedett tőle. A családtagok és a személyzet is úgy érezte, hogy az együttlakás értelmét vesztette, s hogy egy vendégfogadóban véletlenül összeverődött társaság tagjainak több köze van egymáshoz, mint nekik, az Oblonszkij családnak s a ház népének. Az asszony nem jött elő lakosztályából; a férje harmadik napja nem volt otthon. A gyerekek magukra hagyottan futkostak a házban; az angol nevelőnő összekapott a kulcsárnővel, s írt a barátnőjének, hogy keressen új helyet neki; a szakács még előző nap, épp az ebéd idején, távozott; a mosogatólány és a kocsis fölmondott.

Az összeveszés után harmadnap Sztyepan Arkagyics Oblonszkij herceg - Sztyiva, ahogy a társaságban hívták - a szokott időben, azaz reggel nyolckor, nem a felesége hálójában, hanem a saját dolgozószobájában, a szattyánbőr díványon ébredt fel. Megfordította telt, ápolt testét a ruganyos díványon, mint aki szeretne újra és hosszú időre elaludni, szorosan átölelte a párnát, s odanyomta az arcához, de hirtelen felpattant, fölült, s kinyitotta a szemét.

"Igen, igen, hogy is volt? - próbálta felidézni az álmát. - Hogy is? Alabin ebédet adott Darmstadtban. Nem Darmstadtban, Amerikában valahol. Igen, csakhogy Darmstadt Amerikában volt. Igen! Alabin üvegasztalokon adta az ebédet, s az asztalok az Il mio tesoró-t[1] énekelték, nem is az Il mio tesoró-t, valami jobbat; holmi borosüvegek is voltak ott - jutott eszébe még -, amik tulajdonképpen hölgyek voltak."

Sztyepan Arkagyics szeme vidáman csillogott; mosolyogva tűnődött. "Igen, jó volt, nagyon jó. Még sok nagyszerű dolog volt ott; csakhogy nincsenek rá szavak, és ébren még a gondolat sem tudja kifejezni." Majd észrevéve a posztófüggöny szárnyai közt a fénycsíkot, jókedvűen nyújtotta le lábát a díványról; arannyal hímzett szattyánpapucsát kereste vele, amit a felesége varrt neki (a múlt évben ez volt a születésnapi ajándéka), s anélkül, hogy fölállt volna, régi, kilencéves szokása szerint a felé a hely felé nyújtotta kezét, ahol a hálószobában a köntöse függött. S csak ekkor jutott hirtelen az eszébe, hogyan és miért töltötte az éjszakát a felesége hálószobája helyett ezen a díványon; a mosoly eltűnt arcáról, és összeráncolta a homlokát.

- Ah-ah-ah! Á-á! - nyögött föl, ahogy mindaz, ami történt, eszébe jutott. Emlékezetében újra felmerült a veszekedés minden részlete, helyzetének kilátástalansága, s ami a legkínzóbb: a maga bűnössége.

"Nem, nem bocsát meg, nem is bocsáthat. S a legszörnyűbb, hogy mindenben én vagyok a hibás. A hibás, de nem a bűnös. Ebben van épp a dráma - gondolta. - Ah-ah-ah!" - mondogatta kétségbeesetten, ahogy a veszekedés emlékei közül az, amelyik a legjobban nyomasztotta, eszébe jutott.

A legkellemetlenebb az első perc volt; vígan és elégedetten jött meg a színházból, kezében egy hatalmas körte, amit a feleségének hozott. De nem találta a szalonban, nagy csodálkozására nem találta a dolgozószobában sem, végül is a hálószobában akadt rá, kezében a szerencsétlen, mindent eláruló levél.

A mindig gondterhelt, mindig szorgoskodó s - ahogy ő tartotta - kicsit együgyű Dolly mozdulatlanul ült, kezében a levél, s az irtózat, kétségbeesés és düh kifejezésével nézett rá.

- Mi ez? Mi ez? - kérdezte a levélre mutatva.

Ahogy ehhez az emlékhez ért, Sztyepan Arkagyicsot, amint az gyakran megesik, nem annyira maga az eset gyötörte, inkább az, ahogy a felesége szavaira felelt.

Az történt vele ebben a pillanatban, ami az emberekkel általában, ha váratlanul valami szégyenletes dolgon érik tetten őket. Arcát nem tudta a helyzethez szabni, amelybe bűne felfedésével a felesége előtt került. Ahelyett, hogy megsértődött, tiltakozott, szabadkozott volna, bocsánatot kért, vagy akár közönyös maradt volna - mind jobb annál, mint amit csinált -, hirtelen s egészen önkéntelenül ("az agyvelő reflexe" - gondolta Sztyepan Arkagyics, aki szerette a fiziológiát) a megszokott, jóságos s épp ezért ostoba mosoly ömlött el az arcán.

Ez az ostoba mosoly volt az, amit nem tudott magának megbocsátani. Ennek a mosolynak láttára Dolly, mintha fizikai fájdalom érné, összerándult; jellemző hevességével vad szavak özönét zúdította rá, s kirohant. Azóta látni sem akarta az urát.

"Mindennek az az ostoba mosoly az oka" - gondolta Sztyepan Arkagyics.

"De mit tegyek? Mit tegyek hát?" - mondogatta magában kétségbeesve, s nem talált feleletet.



2

Sztyepan Arkagyics igazságos volt önmagához. Nem tudta áltatni magát, nem bizonygatta, hogy megbánta, amit tett. Most sem volt képes bűnbánatot érezni amiatt, hogy ő, a harmincnégy éves, szép, szerelmes természetű férfi nem szerelmes a feleségébe, öt élő s két halott gyerek anyjába, aki csak egy évvel fiatalabb nála. Egyedül azt sajnálta, hogy nem tudta jobban titkolni előtte. A helyzet súlyát azonban érezte, és sajnálta az asszonyt, a gyerekeket, önmagát. Lehet, hogy jobban igyekezett volna eltitkolni a bűneit, ha számít rá, hogy ez a hír így hat majd a feleségére. Sosem gondolta ezt határozottan végig, de homályosan úgy képzelte, hogy a felesége rég megsejtette hűtlenségét, és elnézi neki. Mi több, Oblonszkijnak úgy tűnt, hogy ennek az elnyűtt, megöregedett, már nem szép, nem is különleges asszonynak - jó családanya, semmi más - merő igazságérzetből elnézően kellene viselkednie. Éppen az ellenkezője történt.

"Iszonyú, jaj, jaj, de iszonyú - bizonygatta magának Sztyepan Arkagyics, és nem tudott semmit kieszelni. - Milyen jól ment eddig minden, milyen szépen éltünk! Elégedett volt, boldog a gyermekeivel, én nem szóltam bele semmibe, rábíztam, foglalja el magát, gyerekekkel, háztartással, ahogyan akarja. Az igaz, nem szép, hogy a lány nevelőnő volt nálunk. Nem szép! Van abban valami közönséges és ízléstelen, hogy az ember a nevelőnőjének udvaroljon. De milyen nevelőnő! (Megelevenedett előtte Mlle Roland pajkos fekete szeme, mosolygása.) De hiszen amíg a házunkban volt, nem engedtem meg magamnak semmit sem. S a legkínosabb az, hogy a lány már... Mintha készakarva történt volna. Jaj, jaj, jaj! De hát mit tegyek, mit?"

Felelet nem volt, csak az az általános válasz, amit az élet minden bonyolult s eldönthetetlen kérdésre ad. Ez a válasz: hogy felejthessünk, adjuk át magunkat a hétköznapok gondjainak. Álomba feledkezni, legalábbis estig, lehetetlen; visszatérni ahhoz, amit az üveghölgyek énekeltek, nem lehetett; az élet álmába kell tehát belefeledkezni.

"Majd meglátjuk" - mondta magában Sztyepan Arkagyics, s fölkelve egy kék selyembélésű, szürke hálókabátot öltött magára, megcsomózta, s széles mellkasát jól teleszíva, kifelé fordított lábával, mely telt testét olyan könnyen hordta, a megszokott fürge léptekkel az ablakhoz ment, fölhúzta a függönyt, s hangosat csöngetett. A csengetésre rögtön ott termett öreg barátja, Matvej, a komornyik; a ruhát és csizmát hozta s egy sürgönyt. Matvej nyomában a borbély lépett be, a szerszámaival.

- A hivatalból jött valami irat? - kérdezte Sztyepan Arkagyics, s a táviratot átvéve a tükörhöz ült.

- Az asztalon van - felelte Matvej, s részvéttel és kérdően nézett az urára. - A bérkocsitulajdonostól voltak itt - tette hozzá kis szünet után, furfangos mosollyal.

Sztyepan Arkagyics nem felelt, csak a tükörben pillantott Matvejre; de a tükörben találkozó pillantásukon látni lehetett, hogy jól megértik egymást. Sztyepan Arkagyics pillantása mintha azt kérdezte volna: "Minek mondod? Talán nem tudod?"

Matvej a mellénye zsebébe dugta a kezét, szétterpesztette a lábát, s némán, jóindulatúan, egy csöppet mosolyogva nézett az urára.

- Megmondtam nekik, jöjjenek jövő vasárnap; addig ne szerezzenek hiábavaló alkalmatlanságot sem önnek, sem maguknak - mondta el a nyilván előre megcsinált mondatot.

Sztyepan Arkagyics elértette, hogy Matvej tréfálni akar, s szeretné magára terelni a figyelmet. Feltépte a sürgönyt, átolvasta, s miután sikerült megfejtenie a mint mindig, most is eltorzított szavakat, arca felsugárzott.

- Matvej, holnap érkezik a húgom, Anna Arkagyevna - mondta, egy pillanatra megállítva a borbély püffedt, fényes kezét, amely épp hosszú, göndör pofaszakállát fésülte kétfelé.

- Hála Istennek - mondta Matvej. Ez a válasz is azt mutatta, hogy éppúgy érti, akár a gazdája, ennek a látogatásnak a jelentőségét, azt, hogy Anna Arkagyevna, Sztyepan Arkagyics szeretett húga talán segít kibékíteni férjet és feleséget.

- Egyedül vagy az urával? - kérdezte Matvej.

Sztyepan Arkagyics nem beszélhetett, mert a borbély a felső ajkával volt elfoglalva, s az egyik ujját nyújtotta csak fel. Matvej belebólintott a tükörbe.

- Egyedül. Fönn helyezzük el?

- Jelentsd Darja Alekszandrovnának; ahogy ő parancsolja.

- Darja Alekszandrovnának? - ismételte Matvej, mintha kételkednék benne.

- Igen, jelentsd. És vidd magaddal a sürgönyt, aztán mondd el, mit szólt hozzá.

"Próbálkozni akar" - értette meg Matvej, de csak annyit mondott:

- Szolgálatjára.

Sztyepan Arkagyicsot már megmosdatták, megfésülték, s épp öltözni készült, amikor csikorgó csizmájában, lassan lépegetve, Matvej visszajött a sürgönnyel. A borbély már elment.

- Darja Alekszandrovna azt mondta, jelentsem, hogy elmegy itthonról. Csináljon, mármint a kegyelmes úr, amit akar - mondta, csak a szemével nevetve, s kezét a zsebébe dugva, oldalvást hajtott fejjel bámult az urára.

Sztyepan Arkagyics hallgatott. Aztán jóságos, kicsit szánalmas mosoly jelent meg szép arcán.

- No, Matvej? - kérdezte fejcsóválva.

- Nem tesz semmit, uram, majd kialakul - mondta Matvej.

- Kialakul?

- Ahogy mondom.

- Úgy gondolod?... Ki az? - kérdezte Sztyepan Arkagyics, ruhasuhogást hallva az ajtó mögött.

- Én vagyok - mondta egy határozott és kellemes női hang, s Matrjona Filimonovna, a dajka szigorú, ragyás arca jelent meg az ajtónyílásban.

- No, mi az, Matrjosa? - lépett oda Sztyepan Arkagyics.

Annak ellenére, hogy Sztyepan Arkagyics egyértelműen bűnös volt a feleségével szemben, s ezt maga is érezte, a házban majdnem mindenki, még a daduska, Darja Alekszandrovna legkedvesebb barátnője is az ő pártján volt.

- No, mi az? - ismételte csüggedten.

- Menjen le hozzá, uram, kérlelje; Isten tán segít. Nagyon gyötrődik, nézni is szívfájás; meg aztán az egész ház tótágast áll. Meg kell hogy essék az ember szíve a gyerekeken. Kérlelje meg, uram. Mit is tehetünk? Aki szeret szánkázni...[2]

- De hisz nem fogad.

- Azért csak tegye meg a magáét. Isten irgalmas, hozzá imádkozzék, Istenhez imádkozzék, uram.

- No jó, elmehetsz - mondta Sztyepan Arkagyics, s hirtelen elpirult. - Akkor hát öltözzünk - fordult Matvejhez, hálókabátját egy határozott mozdulattal lehajítva.

Matvej már tartotta az inget, mint valami hámot, s egy láthatatlan pelyhet fújva le róla, nyilvánvaló gyönyörűséggel bújtatta bele ura ápolt testét.



3

Miután felöltözött, beparfümözte magát, megigazította az ingujját, Sztyepan Arkagyics a cigarettát, pénztárcát, gyufát s a mütyürkékkel ékes kettős láncon függő órát a megszokott mozdulatokkal szétosztotta a zsebeiben, megrázta a zsebkendőjét, és bánata ellenére is tisztának, illatosnak, egészségesnek, testileg frissnek érezte magát. Könnyedén, ruganyosan ment be az ebédlőbe, ahol már várta a kávéja, mellette a levelei s a hivatalából érkezett iratok.

Előbb a leveleket olvasta át. Az egyik igen kellemetlen volt, egy kereskedőtől jött, aki egy, a felesége birtokán lévő erdőre alkudott. Ezt az erdőt okvetlenül el kellett adnia, de most, amíg a feleségével ki nem békül, szó sem lehetett róla. A legkellemetlenebb az volt, hogy a küszöbönálló békülésbe ezzel anyagi érdek keveredett. S az a gondolat, hogy érdek vezethetné, hogy az erdő eladása miatt keresi feleségével a békét, sértette őt.

Amikor a levelekkel végzett, a hivatali aktákat húzta maga elé; két ügyet gyorsan átlapozott; nagy ceruzájával itt-ott megjelölt ezt-azt, eltolta az iratokat, s hozzálátott a kávéjához. Kávézás után kihajtogatta a még nedves reggeli újságot, s olvasni kezdte.

Sztyepan Arkagyics liberális újságot járatott s olvasott; nem szélsőségeset, hanem olyan irányút, amilyenhez a többség húzott. S annak ellenére, hogy igazából sem a tudomány, sem a művészet, sem a politika nem érdekelte, mind e területeken szilárdan kitartott a többség s az újságja által vallott nézetek mellett. Csak akkor változtatott a véleményén, ha a többség véleménye is változott; jobban mondva nem is váltott véleményt, megváltoztak a nézetei észrevétlenül.

Sztyepan Arkagyics nem választott az irányzatok és nézetek közt, az irányzatok és nézetek maguk jöttek hozzá, ahogy kalapja vagy öltönye szabását sem ő választotta ki, azt vette, amit a többiek. Azt, hogy nézetei legyenek az embernek - ami rendszerint az érettebb korosztályt jellemzi -, s a társaságban, ahol forog, bizonyos szellemi tevékenységet fejtsen ki, éppúgy elvárják tőle, mint azt, hogy kalapot viseljen. S ha volt egyáltalán ok, amiért a liberális irányt a konzervatívnál - melyet az ő körében szintén sokan vallottak - többre becsülte, az nem az volt, hogy a liberális irányt ésszerűbbnek tartotta; az életmódjának ez felelt meg jobban. A liberális párt azt mondta, hogy Oroszországban minden rossz, és valóban Sztyepan Arkagyicsnak sok volt az adóssága, és kevés a pénze. A liberális párt azt mondta, hogy a házasság elévült intézmény, új alapokra kell fektetni, s a családi élet Sztyepan Arkagyicsnak valóban kevés gyönyörűséget szerzett; hazugságra és képmutatásra kényszerítette, ami ellentétben állt természetével. A liberális párt azt mondta, helyesebben azt sejtette, hogy a vallás csak a lakosság barbár részének megfékezésére való, s Sztyepan Arkagyics valóban egy rövidke misét is nehezen bírt ki lábfájás nélkül, s nem értette, minek az a sok rémítő és dagályos beszéd a másvilágról, amikor az élet itt is olyan vidám lehetne. Ráadásul Sztyepan Arkagyics szerette a tréfát, és kedvére volt időnként azzal elképeszteni jámbor embereket, hogy azt mondta: ha már olyan büszkék a fajtájukra, ne álljanak meg Ruriknál, ne tagadják meg legrégibb ősüket - a majmot. Vagyis a liberális irány szokásává lett Sztyepan Arkagyicsnak; az újságját is, mint az ebéd utáni szivarját, azért a könnyű ködért szerette, amit a fejében előidézett. Elolvasta a vezércikket, amelyben előadták, hogy korunkban teljességgel haszontalan amiatt jajveszékelni, hogy a radikalizmus minden konzervatív elemet elnyeléssel fenyeget, s a kormánynak, hogy a forradalom hidráját elfojthassa, sürgősen lépéseket kell tennie; épp ellenkezőleg: "A mi véleményünk szerint a veszedelem nem az állítólagos forradalmi hidrában van, hanem a progressziót fékező tradicionalizmus makacsságában" stb. Elolvasott egy pénzügyi cikket is, amelyben Benthamet és Millt emlegették, s egy kicsit megszurkálták a minisztériumot. Gyors észjárásával minden célzást azonnal megértett; hogy ki ki ellen, milyen alkalomból sütötte el, s ez, mint mindig, most is némi élvezetet okozott neki. A mai élvezetét azonban megmérgezte Matrjona Filimonovna tanácsa, s hogy a háza olyan szerencsétlen állapotban van. Elolvasta, hogy gróf Beust a hírek szerint Wiesbadenbe érkezett, hogy nincs többé ősz haj, továbbá hogy eladó egy homokfutó, s fiatal leány állást keres; ezek az értesülések azonban most nem okoztak neki olyan csöndes, ironikus gyönyörűséget, mint máskor.

Miután végzett az újságjával és a második csésze kávéval meg a vajas kaláccsal, felállt, lerázta mellényéről a morzsákat, kihúzta széles mellét, s jókedvűen elmosolyodott: nem mintha valami különösen kellemes dolog lett volna a lelkében; a vidám mosolyt a jó emésztés idézte föl.

De ez a jókedvű mosoly rögtön eszébe juttatott mindent, s elgondolkozott.

Két gyerekhang (Sztyepan Arkagyics megismerte a kisebb fia, Grisa, és a nagyobb lánya, Tánya hangját) hallatszott az ajtó mögül. Valamit vittek, és elejtették.

- Megmondtam, hogy a tetőre nem lehet utasokat ültetni - kiabálta a leányka angolul. - Szedd föl!

"Minden a feje tetején áll - gondolta Sztyepan Arkagyics -, a gyerekek is magukra hagyva szaladgálnak." Odament az ajtóhoz, és beszólította őket. Azok eldobták a vonatnak kinevezett dobozt, s az apjukhoz szaladtak.

A kislány, az apja kedvence, merészen futott be, átölelte s nevetve csimpaszkodott a nyakába; a pofaszakállából áradó illat, mint mindig, most is élvezetet szerzett neki. A lányka megcsókolta a lehajlástól kipirult, gyöngédségtől sugárzó arcát; aztán eleresztette a nyakát, el akart futni, de az apa visszafogta.

- Mi van a mamával? - kérdezte, kezét a lányka sima, friss nyakán végighúzva. - Szervusz - mondta mosolyogva az odaköszönő fiúnak.

Tudatában volt, hogy a fiút kevésbé szereti, de igyekezett egyformán bánni velük; a fiú azonban érezte ezt, s nem viszonozta az apja hideg mosolyát.

- A mamával? Fölkelt - felelte a kislány.

Sztyepan Arkagyics fölsóhajtott. "Azaz megint nem aludt egész éjjel" - gondolta.

- No és jókedvű?

A kislány tudta, hogy a papa és a mama összevesztek, s hogy az anyja nem lehet jókedvű; az apjának ezt tudnia kell, szóval tetteti magát, amikor ilyen könnyedén érdeklődik. És a kislány elpirult az apja helyett. Sztyepan Arkagyics rögtön elértette, s ő is elpirult.

- Nem tudom - mondta a kislány. - Nem kell tanulnunk; azt mondta, sétáljunk el Miss Hull-lal a nagymamához.

- No, menj akkor, Tancsurocskám. Nem, várj csak - tartotta vissza mégis, üde kezecskéjét megsimítva.

Egy doboz bonbont vett le a kandallóról, ahova tegnap tette, kiválasztott kettőt - egy csokoládést és egy mentolosat, Tánya kedvenceit -, s odaadta neki.

- Grisának? - mondta a lányka, a csokoládésra mutatva.

- Igen, igen - s még egyszer megsimogatta a vállát, megcsókolta a haja tövét és a nyakát, majd elengedte.

- A kocsi előállt - mondta Matvej. - Egy kérelmező van itt - tette hozzá.

- Rég vár? - kérdezte Sztyepan Arkagyics.

- Egy félórácskája.

- Hányszor parancsolták neked, hogy azonnal jelentsd be!

- A nagyságos úrnak is el kell fogyasztania legalább a kávéját - mondta Matvej abban a barátian goromba hangnemben, amelyért nem lehetett megharagudni.

- No, küldd be hát minél előbb - mondta Oblonszkij fintorogva a bosszúságtól.

A kérelmező, Kalinyin törzskapitány neje, lehetetlen és értelmetlen dolgot kért, de Sztyepan Arkagyics szokás szerint leültette, figyelmesen, félbeszakítás nélkül hallgatta végig, részletes tanácsot adott, hogy kihez forduljon s hogyan; sőt, nagy betűs, elnyújtott, szép, jól olvasható írásával még egy ügyesen szerkesztett levelet is írt ahhoz a személyiséghez, aki segíthet rajta. Miután a törzskapitánynét elbocsátotta, Sztyepan Arkagyics fogta a kalapját, s megállt eltűnődve, nem felejtett-e el valamit. Kiderült, hogy nem felejtett el semmit, kivéve, amit el akart felejteni - a feleségét.

"Ah! Igen!" Lehorgasztotta a fejét, s szép arca elborult. "Bemenjek? Ne menjek?" - mondta magában. És egy belső hang azt mondta, nem érdemes bemennie; őszintén úgysem tudnak szólni egymáshoz, a viszonyukat megjavítani, helyrehozni lehetetlen, hisz sem Dollyt nem teheti még egyszer vonzóvá, szerelemgerjesztővé, sem önmagát öreggé, szerelemre képtelenné. Csaláson és hazugságon kívül nem sülhet ki semmi, s a csalás és hazugság ellenkezett a természetével.

"De hát előbb-utóbb mégiscsak meg kell lennie, elvégre nem maradhat így" - gondolta, s igyekezett összeszedni a bátorságát. Kihúzta magát, cigarettát vett elő, rágyújtott, kettőt szippantott, aztán a gyöngyházfényű kagyló hamutartóba dobta a cigarettát, s gyors léptekkel szelve át a komor szalont, benyitott a felesége hálószobájába.



4

Darja Alekszandrovna ingben, tarkójára tűzött, ma már ritkuló, de valaha sűrű és gyönyörű hajfonataival, megnyúlt, beesett arccal, a soványságtól még nagyobbnak látszó ijedt szemekkel állt a szobában szétdobált holmi között a nyitott szekrény előtt, és valamit keresett. Ahogy férje lépteit meghallotta, az ajtóra nézett, s arcának hasztalan próbált szigorú és megvető kifejezést adni. Érezte, hogy fél tőle s a rá váró találkozástól. Csak az imént próbálta, amit az utolsó három napban már vagy tízszer is megpróbált: a gyerekek s a maga dolgait, amelyeket az anyjához magával visz, kiválogatni, de megint csak nem tudta rászánni magát. De mint korábban, most is elmondta magában, hogy ez nem maradhat így, el kell szánnia magát valamire, megbüntetni, megszégyeníteni; bosszút kell állnia, hogy a férje legalább töredékét érezze annak a fájdalomnak, amit neki okozott. Még mindig azt hajtogatta, hogy elmegy tőle, de ez, érezte, lehetetlen, hisz nem tud leszokni arról, hogy férjének tekintse és szeresse. Azonkívül érezte, hogy ha itt, a saját házában alig-alig képes öt gyereket ellátni, akkor ott, ahová költözni készül velük, még sokkal rosszabb dolguk lesz. Hiszen a kicsi már ebbe a három napba is belebetegedett, romlott bouillon-nal etették meg; a többi meg tegnap majdnem teljesen ebéd nélkül maradt. Érezte, hogy lehetetlen elköltözni, de azért csalta magát, válogatta a holmikat, s úgy tett, mint aki elmegy.

Ahogy az urát meglátta, mintha keresne valamit, a szekrény fiókjába mélyesztette a kezét, s csak akkor pillantott rá, amikor a férfi szorosan mellé állt. De arcán, amelynek szigorú, elszánt kifejezést akart adni, nem volt csak zavar és szenvedés.

- Dolly - mondta az ura csöndes, félénk hangon. Válla közé húzta a fejét, szánalomkeltő, alázatos képet akart vágni, de csak úgy sugárzott a frisseségtől és egészségtől.

Dolly egy gyors pillantással tetőtől talpig végigmérte üdeségtől sugárzó, egészséges alakját. "Igen, ő boldog és elégedett - gondolta -, és én?... Ez a jóság is undorító, amelyért mindenki úgy szereti és dicséri, gyűlölöm a jóságát!" Szája összeszorult, sápadt, ideges arcán jobboldalt megrándultak az izmok.

- Mit akar? - mondta gyorsan, idegen mellhangon.

- Dolly! - ismételte meg Sztyepan Arkagyics reszkető hangon. - Anna ma érkezik.

- Mi közöm hozzá? Én nem fogadhatom! - kiáltott föl Dolly.

- De mégiscsak, Dolly...

- Menjen, menjen, menjen! - kiáltott föl, rá sem nézve, mintha testi fájdalom préselte volna ki belőle a kiáltást.

Sztyepan Arkagyics nyugodt lehetett, amikor a feleségére gondolt, reménykedhetett, hogy, amint Matvej mondta, majd kialakul, olvashatta békén az újságját, s ihatta a kávét, de amikor ezt az elgyötört, szenvedő arcot megpillantotta, és meghallotta ezt a sorsába, a kétségbeesésbe is beletörődő hangot, a lélegzete elakadt, torka összeszorult, s szemében könny csillogott.

- Istenem, mit csináltam! Dolly! Az Isten szerelmére, hisz... - nem tudta folytatni; a zokogás ott volt a torkában.

Dolly becsapta a szekrényt, és rápillantott.

- Dolly, mit mondhatnék? Egyet: bocsáss meg! Bocsáss meg! Gondolj vissza, kilencévi együttlét nem tehet-e jóvá perceket, néhány percét a...

Dolly lesütötte a szemét, és hallgatott; várta, mit mond, szinte esdekelt, hogy foszlassa szét a bánatát valahogy.

- ...néhány percét a fellobbanásnak - mondta ki az ura, s folytatni akarta, de erre a szóra, mint valami testi fájdalomra, Dolly megint beszívta az ajkát, arca jobb oldalán megint megrándultak az izmok.

- Menjen, menjen innen! - kiáltotta még élesebben. - És ne beszéljen nekem a fellobbanásairól, az undokságáról.

A férfi ki akart menni, de megtántorodott, s hogy megtámaszkodjék, egy szék támlájába kapaszkodott.

Sztyepan Arkagyics arca elszélesedett, ajka földuzzadt, a szeme könnyes lett.

- Dolly - mondta már szipákolva -, az Isten szerelmére, gondolj a gyerekekre; azok nem bűnösök. Én vagyok a bűnös, engem büntess meg. Mondd meg, hogyan vezekeljek. Ami tőlem telik, megteszem. Bűnös vagyok, nincs szó rá, mennyire bűnös vagyok. De Dolly, bocsáss meg!

Az asszony leült. Sztyepan Arkagyics hallotta súlyos, nehéz lélegzését, s kimondhatatlanul fájt érte a szíve. Dolly néhányszor meg akart szólalni, de nem bírt. Sztyepan Arkagyics várt.

- Te gondolsz a gyerekekre - mondta -, de csak azért, hogy játssz velük; én is gondolok rájuk, és tudom, hogy végük van. - Nyilván ez is egyike volt azoknak a mondatoknak, amelyeket ebben a három napban nemegyszer elmondott magának.

Tegezte az urát, és Sztyepan Arkagyics hálásan pillantott rá, s megmozdult, hogy megfogja a kezét. De Dolly undorral húzódott el tőle.

- Én gondolok a gyerekeimre, s a világon mindent megtennék, hogy megmentsem őket, de magam sem tudom, mivel mentsem meg: ha elviszem, vagy ha itt hagyom őket egy feslett, igen, egy feslett apa mellett. Vagy mondja meg, lehetséges tán ezután... ami történt, hogy együtt éljünk? Lehetséges? Mondja, lehetséges? - ismételte megemelt hangon. - Azután, hogy a férjem, a gyerekeim apja szerelmi viszonyba keveredik a gyerekei nevelőnőjével?

- De hát mit tegyünk, mit tegyünk? - mondta Sztyepan Arkagyics panaszos hangon. Maga sem tudta már, mit beszél, s mind mélyebbre horgasztotta a fejét.

- Undorodom, nem állhatom magát! - kiáltott fel Dolly, mind jobban és jobban fölhevülve. - A maga könnye: víz. Soha nem szeretett! Nincs szív, nemesség magában. Förtelmes, undorító, idegen nekem, igen, teljesen idegen - ejtette ki fájdalommal és haraggal a számára rettenetes szót: idegen.

Sztyepan Arkagyics ránézett; a Dolly arcán kifejeződő düh megijesztette és meg is lepte. Nem értette, hogy a sajnálkozása tette a feleségét ilyen ingerültté: Dolly csak részvétet s nem szerelmet látott benne. "Gyűlöl engem. Nem fog megbocsátani" - gondolta Sztyepan Arkagyics.

- Ez rettenetes, rettenetes! - hajtogatta.

A másik szobában ebben a pillanatban az egyik gyerek felsírt, nyilván elesett. Darja Alekszandrovna hallgatózott, s az arca egyszerre ellágyult.

Néhány másodpercbe került, amíg fölocsúdott; mintha nem tudná, hol van, s mihez fogjon; aztán gyorsan fölállt, s az ajtóhoz sietett.

"A gyermekemet, lám, szereti - gondolta Sztyepan Arkagyics, mert észrevette, hogy megváltozott a felesége arca, meghallván a gyermeksikolyt. - Az én gyermekemet. Hogy gyűlölhet hát engem?"

- Csak egy szót még, Dolly - mondta utánamenve.

- Ha utánam jön, behívom a személyzetet, a gyerekeket. Hadd tudja meg mindenki, milyen aljas. Még ma elköltözöm, éljen itt a szeretőjével.

Bevágta az ajtót, s kiment.

Sztyepan Arkagyics fölsóhajtott, megtörölte az arcát, s csendes léptekkel kiment a szobából. "Matvej azt mondta: kialakul. De hogyan? Nem látok rá esélyt. Ó, milyen szörnyűség! S milyen közönségesen kiáltozott" - mondta magának Dolly szavaira, kiáltásaira, az "aljas" és "szerető" szavakra visszaemlékezve. "Meglehet, hogy a cselédlányok is hallották. Rettenetesen közönséges, rettenetesen." Sztyepan Arkagyics néhány percet ott állt még magában, a szemét dörzsölte, fölsóhajtott, kihúzta magát, és kiment a szobából.

Péntek volt, az ebédlőben a német órás az órát húzta fel. Sztyepan Arkagyicsnak eszébe jutott a tréfája, amit erről az akkurátus kopasz kis órásról csinált: "A német arra van egy életre felhúzva, hogy órákat húzzon föl" - s elmosolyodott. Sztyepan Arkagyics szerette a jó tréfákat. "Lehet, hogy mégiscsak kialakul. Jó kis szó: kialakul - gondolta -, ezt el kell mesélni."

- Matvej - kiáltott föl -, akkor hát a pamlagos szobában készítsetek Marjával Anna Arkagyevna számára helyet!

- Szolgálatjára.

Sztyepan Arkagyics fölvette a bundáját, s kiment a tornácra.

- Itthon ebédel? - kérdezte Matvej, ahogy kikísérte.

- Majd meglátom. Nesze a költségekre - szólt, s tíz rubelt adott neki a tárcájából. - Elég lesz?

- Elég vagy sem, nem költhetünk többet - mondta Matvej, majd becsapta az ajtót, s visszalépett a tornácra.

Darja Alekszandrovna eközben lecsillapította a gyereket; s a kocsi zörgéséből megtudva, hogy az ura elment, visszatért a hálószobájába. Ez volt az egyetlen menedékhelye a házi gondok elől, amelyek, mihelyt kiment, rögtön körülfogták. Azt a rövid időt, amíg a gyerekszobába ment, az angol nevelőnő és Matrjona Filimonovna most is kihasználták, s halasztást nem tűrő kérdéseket tettek föl neki, amelyekre csak ő tudott felelni: a sétához mibe öltöztessék a gyerekeket, adjanak-e tejet nekik, ne küldjenek-e másik szakácsért?

- Hagyjanak, hagyjanak! - mondta. A hálószobájába érve ugyanarra a helyre ült vissza, ahol az urával beszélt, lesoványodott kezét, melynek csontos ujjain csúszkáltak a gyűrűk, összeszorította, s emlékezetében újra végiggondolta az egész beszélgetést. "Elment, de mit végzett vele? - gondolta. - Vajon szoktak találkozni? Miért is nem kérdeztem meg? Nem, nem, lehetetlen a kibékülés. Ha megmaradunk is egy házban, idegenek leszünk. Örökre idegenek! - ismételte újra különös nyomatékkal ezt a számára rettenetes szót. - Pedig mennyire szerettem, Istenem, mennyire szerettem! És most tán nem szeretem? Nem szeretem jobban, mint azelőtt? A legszörnyűbb épp az, hogy..." - de gondolatát nem fejezte be; Matrjona Filimonovna kukkant be az ajtón.

- Hadd küldjek el a fivéremért - mondta. - Ő majd megfőzi az ebédet, különben megint úgy lesz, mint tegnap, este hatig egy falatot sem kapnak a gyerekek.

- Jó, mindjárt megyek, és intézkedem. Friss tejért elküldtek?

És Darja Alekszandrovna a nap gondjaiba temetkezett, s egy időre bánatát is beléjük fojtotta.



5

Sztyepan Arkagyics, hála jó képességeinek, az iskolában jól tanult, de minthogy pajkos és lusta volt, az utolsók közt végzett; de feslett élete, alacsony rangja s fiatal kora ellenére is tiszteletre méltó és szép fizetésű állást töltött be, mint az egyik moszkvai hivatal főnöke. Ezt az állást sógora, Alekszej Alekszandrovics Karenin révén kapta, aki az egyik minisztériumban, amely alá ez a hivatal is tartozott, a legfontosabb állások egyikét töltötte be. De ha Karenin nem is neveztette volna ki sógorát erre a helyre, Sztyiva Oblonszkij száz más ember, fivérei, nővérei, közelebbi, távolabbi rokonai, nagybátyjai, nagynénjei révén úgyis megkapta volna ezt az állást vagy egy ehhez hasonlót, s hozzá vagy hatezer rubel fizetést, amire, minthogy felesége szép vagyona ellenére pénzügyei elég ziláltak voltak, szüksége is volt.

Fél Moszkva és Pétervár rokona és barátja volt Sztyepan Arkagyicsnak. Olyan emberek között született, akik ennek a világnak a hatalmasai voltak vagy lettek. Az államférfiak egyharmada, az öregek, apjának voltak barátai, s pendelyes korából ismerték, a másik harmad tegeződött vele, a harmadik: a jó ismerősök. Következésképp a földi javakat állások, bérletek, koncessziók s effélék formájában osztogató személyek mind jó emberei voltak, s nem mellőzhették. De Oblonszkijnak nem is nagyon kellett erőlködnie, hogy előnyös állást kapjon, csak visszautasítania, irigykednie, összevesznie és megsértődnie nem volt szabad, amit, lévén nagyon jó lélek, nem is tett soha. Nevetségesnek találta volna, ha valaki azt mondja neki, hogy nem kaphat meg egy olyan fizetésű állást, amilyenre szüksége van; hiszen ő nem követelt semmi rendkívülit; csak annyit akart kapni, mint a kortársai, s ezt az állást ő sem töltötte be rosszabbul senki másnál.

Sztyepan Arkagyicsot jó és vidám természete s kétségtelen becsületessége miatt az ismerősei nemcsak hogy szerették, de szép, derűs külsejében, csillogó szemében, fekete szemöldökében és hajában, arca fehérségében és pirosságában volt valami, ami azokra, akik az útjába kerültek, fizikailag is barátságkeltően és szívvidítóan hatott. "Aha! Sztyiva! Oblonszkij! Hát ő is itt van!" - mondták csaknem mindig örvendő mosollyal, akik találkoztak vele. S ha a beszélgetés után néha az derült is ki, hogy semmi különösen örvendetes dolog nem történt; másnap, harmadnap, ha találkoztak vele, éppúgy megörültek.

Miután három éve volt már az egyik moszkvai hivatal főnöke, Sztyepan Arkagyics munkatársainak, alárendeltjeinek, főnökeinek s mindazoknak, akiknek csak dolguk volt vele, nemcsak szeretetét, de tiszteletét is megszerezte. Sztyepan Arkagyics legfőbb tulajdonságai közül, amelyek révén ezt az általános tiszteletet kiérdemelte a munkahelyén, első helyen rendkívül elnéző viselkedése állt, aminek alapja az volt, hogy ismerte saját hibáit; második helyen valódi liberalizmusa, nem olyasfajta, amilyenről az újságjában olvasott, hanem az, ami a vérében volt, s lehetővé tette, hogy tökéletesen egyformán, egyenrangúként kezeljen minden embert, függetlenül vagyonától és rangjától; harmadsorban pedig - és ez a lényeg - teljes közönye az ügy iránt, amellyel foglalkozott: ennek köszönhette, hogy sohasem ragadtatta el magát, és nem követett el hibákat.

Ahogy hivatalába ért, a tiszteletteljes kapus kíséretében, aki az irattáskáját hozta, kicsiny dolgozószobájába ment, felvette az egyenruháját, s az ülésterembe lépett. Az írnokok és tisztviselők fölálltak, vidáman és tiszteletteljesen meghajoltak. Sztyepan Arkagyics, szokása szerint, gyorsan a helyére ment, kezet szorított a jelenlevőkkel, és leült. Eltréfált és elbeszélgetett kicsit; éppen annyit, amennyi illő, s munkához látott. Senki sem tudta jobban eltalálni, mint ő, szabadság, egyszerűség és hivatalosság közt a kellemes ügyvitelhez szükséges határt. A titkár, mint Sztyepan Arkagyics hivatalában mindenki, vidáman és tiszteletteljesen lépett oda hozzá az iratokkal, s abban a családiasan liberális hangnemben beszélt vele, amelyet Sztyepan Arkagyics vezetett be.

- Megkaptuk a penzai kormányzósági hivatalból az adatokat. Itt vannak, parancsoljon.

- Meg, végre? - mondta Sztyepan Arkagyics, s az ujjával megkopogtatta az aktát. - Nos, uraim? - S az értekezlet megkezdődött.

"Ha tudnák - gondolta, miközben komolyan, lehajtott fejjel hallgatta a jelentést -, milyen bűnös kisfiú volt fél órával ezelőtt az elnökük." S szeme mosolygott a felolvasás alatt. Kettőig megszakítás nélkül dolgoztak; két órakor: szünet és villásreggeli.

Még nem volt két óra, amikor az ülésterem nagy üvegajtaja hirtelen kinyílt, és valaki bejött. A tisztviselők megörültek a kikapcsolódásnak, az arckép s a tükör alól mind az ajtóra néztek; az őr azonban tüstént kituszkolta a betolakodót, s becsukta mögötte az üvegezett ajtót.

Amikor az ügyirat olvasását befejezték, Sztyepan Arkagyics fölállt, nyújtózott egyet; hogy lerója adóját a kor liberalizmusának, már a teremben cigarettát húzott elő, s bement a szobájába. Két munkatársa, a vén bútor Nyikityin s Grinyevics kamarás vele távoztak.

- Reggeli után be tudjuk fejezni - mondta Sztyepan Arkagyics.

- Már hogyne tudnánk - szólt Nyikityin.

- Csinos kis kópé lehet ez a Fomin - jegyezte meg Grinyevics a vizsgált ügy egyik szereplőjéről.

Sztyepan Arkagyics összeráncolta a homlokát; ezzel adta Grinyevics értésére, hogy illetlen dolog idő előtt véleményt alkotni, s nem felelt semmit sem.

- Ki akart bejönni? - kérdezte az őrt.

- Éppen hogy elfordultam, kegyelmes uram, s valaki engedélyt sem kért, csak berontott. Ön után kérdezősködött. Mondom, majd ha kijönnek, akkor...

- Hol van most?

- Talán kiment az előcsarnokba: addig itt járt-kelt. Itt van, ez az - mondta, s egy göndör szakállú, széles vállú, erős kötésű emberre mutatott, aki báránybőr sapkáját le sem véve, gyorsan és könnyedén szaladt föl a kőlépcső kikopott fokain. Egy ösztövér hivatalnok, aki kezében aktatáskával éppen lefelé ment, megállt, s rosszallóan nézett a futó alak lábaira, majd kérdő pillantást vetett Oblonszkijra.

Sztyepan Arkagyics a lépcső tetején állt. Ahogy a fölfelé szaladót megismerte, kedélyesen sugárzó arca még jobban felsugárzott az egyenruha kivarrt hajtókája fölött.

- Ő az! Levin! No végre! - mondta barátságosan, s tréfás mosollyal nézett a feléje tartó Levinre. - Nem viszolyogtál attól, hogy ebben a bűnbarlangban felkeress? - mondta Sztyepan Arkagyics, aki nem érte be kézszorítással, hanem meg is csókolta barátját. - Régen itt vagy?

- Most érkeztem, s nagyon szeretnék együtt lenni veled - felelte Levin elfogultan; s ugyanakkor haragosan és nyugtalanul pillantott körül.

- No, gyerünk be akkor a szobámba - mondta Sztyepan Arkagyics, aki ismerte barátja önérzetes és indulatos elfogódottságát; kézen fogta, s úgy húzta maga után, mintha valami veszedelmen vezetné keresztül.

Sztyepan Arkagyics csaknem minden ismerősével tegeződött: hatvanesztendős aggastyánokkal és húszéves fiúkkal, színészekkel és miniszterekkel, kereskedőkkel és főhadsegédekkel; úgy, hogy azok közül, akikkel tegeződött, igen sokan a társadalmi ranglétra két végén álltak, és bizonyára csodálkoztak volna, ha megtudják, hogy Oblonszkijon át közük van egymáshoz. "Pertu" volt mindenkivel, akivel együtt pezsgőzött, márpedig mindenkivel pezsgőzött; épp ezért, ha alárendeltjei előtt találkozott valamelyik megszégyenítő "pertu"-jával, ahogy több barátját tréfásan nevezte, tapintatával csökkenteni tudta a kellemetlen benyomást, amit az rájuk tehet. Levin nem volt ugyan megszégyenítő "pertu", de azt hihette - Oblonszkij tapintata megérezte ezt -, hogy alárendeltjei előtt tán nem akarja barátságukat kimutatni, s épp ezért sietett bevinni őt a szobájába.

Levin csaknem egykorú volt Oblonszkijjal, s nemcsak pezsgőzés révén tegeződtek össze. Levin kora ifjúságától pajtása és barátja volt. Szerették egymást jellemük és ízlésük különbségei ellenére, ahogy azok szeretik egymást, akik serdülőkorukban barátkoztak össze. Mindazonáltal, mint ahogy az különféle foglalkozást választó emberekkel gyakran megtörténik, ha jól megfontolva helyeselték is, lelkük mélyén megvetették egymás foglalkozását. Mindenik úgy érezte, hogy az az élet, amelyet ő él, az egyedül üdvözítő, a barátjáé meg csak légvár. Oblonszkij, ha Levint meglátta, nem tudott elnyomni egy könnyed, gúnyos mosolyt. Pedig hányszor látta már Moszkvába érkezni a falujából, ahol csinált valamit, de hogy pontosan mit, azt Sztyepan Arkagyics soha nem tudta igazán megérteni, igaz, hogy nem is nagyon faggatózott. Levin mindig izgatottan érkezett Moszkvába, nagy sebbel-lobbal, egy kicsit szorongva, s bosszankodva is a szorongásán; s többnyire valami egészen új, váratlan gondolattal; Sztyepan Arkagyics nevetett ezen, és szerette érte. Levin pedig barátja városias életmódját vetette meg éppígy a lelke mélyén, hivatalát haszontalanságnak tartotta, és nevetett rajta. De volt köztük különbség: Oblonszkij azt tette, amit mindenki, kedélyesen és magabiztosan nevetett, Levin pedig biztonság nélkül s néha haragosan.

- Rég vártunk - mondta Sztyepan Arkagyics, miután a szobába lépve Levin kezét elbocsátotta, ezzel mutatta mintegy, hogy itt nincs veszély. - Nagyon, de nagyon örülök, hogy látlak - folytatta. - Nos, mi újság? Hogy vagy? Mikor jöttél?

Levin hallgatott, Oblonszkij két hivatalnoktársát nézegette, akiket nem ismert. Tekintete megállt az elegáns Grinyevics kezén: azon olyan hosszú, fehér ujjak voltak, az ujjakon olyan hosszú, sárga, a végükön visszahajló körmök, a kézelőjében olyan hatalmas, ragyogó inggombok, hogy ez a kéz nyilván minden figyelmét elnyelte, s megakadályozta a gondolkodásban. Oblonszkij rögtön észrevette ezt, és elmosolyodott.

- Ah, igen, engedjétek meg, hogy összeismertesselek benneteket - mondta. - Társaim: Filipp Ivanics Nyikityin, Mihail Sztanyiszlavics Grinyevics - majd Levin felé fordulva: - Konsztantyin Dmitrics Levin, Szergej Ivanics Koznisev fivére, ügybuzgó zemsztvo-tag, egy az új zemsztvo-emberek közül, különben tornász, fél kézzel öt pudot nyom ki, marhatenyésztő, vadász s a barátom.

- Nagyon örvendek - mondta a kis öreg.

- Van szerencsém ismerni a bátyját, Szergej Ivanicsot - szólt Grinyevics, odanyújtva vékony, hosszú körmű kezét.

Levin elkomorodott, hidegen kezet fogott vele, s rögtön Oblonszkij felé fordult. Noha nagy tisztelettel volt anyai féltestvére, a híres, egész Oroszországban ismert író iránt, nem szenvedhette, ha nem mint Konsztantyin Levinhez, hanem mint a híres Koznisev öccséhez fordultak hozzá.

- Nem, már nem vagyok zemsztvo-tag. Mindenkivel összerúgtam a port, s nem járok többet a gyűléseikre - mondta Oblonszkijhoz fordulva.

- Ez gyorsan történt - mondta Oblonszkij mosolyogva. - De hogy? Miért?

- Hosszú történet, egyszer majd elmondom - szólt Levin, de rögtön mesélni is kezdte. - Nos, röviden: meggyőződtem, hogy zemsztvo-munka nincs, és nem is lehet - mondta, mintha épp ebben a pillanatban bántotta volna meg valaki. - Egyrészről játék; parlamentet játszanak, s én nem vagyok már sem elég fiatal és még nem vagyok elég öreg se, hogy játékszerekkel szórakozzam; másrészről - itt elakadt a szava - ez is csak a járási coterie-knek[3] jó, hogy pénzt csináljanak belőle. Azelőtt itt voltak a gyámhatóságok, bíróságok, most meg a zemsztvo; többé nem a megvesztegetés, hanem a meg nem szolgált fizetés jegyében - mondta olyan hevesen, mintha a jelenlevők közül valaki vitába szállt volna a véleményével.

- Aha! Úgy látom, megint új fázisban vagy, konzervatív lettél - mondta Sztyepan Arkagyics. - No, erről különben majd később.

- Igen, később. De látnom kellett téged - mondta Levin, s gyűlölettel pillantott Grinyevics kezére.

Sztyepan Arkagyics alig észrevehetően elmosolyodott.

- Nem azt mondtad, hogy nem veszel föl többet európai ruhát? - pillantott Levin francia szabótól származó új ruhájára. - Ebből is látom: új fázis.

Levin váratlanul elpirult, de nem ahogy a felnőtt emberek - könnyedén, úgy, hogy maguk sem veszik észre -, hanem mint a kisfiúk, akik elfogultságukban nevetségesnek érzik magukat, szégyenkeznek, s épp ezért még jobban elpirulnak, egész a könnyekig. Olyan furcsa volt ezt az okos, férfias arcot ilyen gyermekes állapotban látni, hogy Oblonszkij elfordította róla a tekintetét.

- De hol találkozzunk hát? Nekem nagyon, nagyon fontos, hogy beszéljek veled - mondta Levin.

Oblonszkij mintha kicsit eltűnődött volna.

- Tudod, mit? Átmegyünk Gurinhoz reggelizni; ott beszélhetünk. Háromig szabad vagyok.

- Nem lehet - felelte Levin némi gondolkodás után -, nekem még el kell mennem valahová.

- Jó, akkor ebédeljünk együtt.

- Ebédelni? De hiszen nincs semmi különös dolgom veled, két szót kell mondanom, kérdeznem; aztán beszélgethetünk.

- Hát akkor mondd most azt a két szót; ebéd alatt meg majd elcsevegünk.

- Nos, az a két szó... - mondta Levin. - Különben semmi különös.

Az arca egyszerre haragos lett: az erőfeszítéstől, hogy erőt vegyen zavarán.

- Mit csinálnak Scserbackijék? - kérdezte. - Minden a régiben?

Sztyepan Arkagyics, aki rég tudta, hogy Levin az ő sógornőjébe, Kittybe szerelmes, alig észrevehetően elmosolyodott, s a szeme vidámat villant.

- Azt mondtad, két szót, de én két szóban nem tudok felelni, mivel... Bocsáss meg egy pillanatra.

Bejött a titkár, s bizalmas tisztelettel és főnöke fölötti fölényének azzal a szerény tudatával, amely az összes titkárokra jellemző, s az ügyek alaposabb ismeretéből ered, irataival Oblonszkijhoz ment, s kérdés színe alatt valamiféle bonyodalmakról kezdett magyarázni neki. Sztyepan Arkagyics nem hallgatta végig, kedveskedve a kabátujjára tette a kezét.

- Csinálja csak, ahogy mondtam - szólt egy mosollyal enyhítve megjegyzését, s miután röviden elmagyarázta, hogy érti ő a dolgot, eltolta az iratokat. - Így csinálja, kérem, Zahar Nyikityics.

A titkár zavartan eltávozott. Mialatt barátja a titkárral tanácskozott, Levin egészen megszabadult elfogultságától; mindkét könyökével egy székre támaszkodva állt ott; arcán gúnyos figyelem volt.

- Nem értem, nem értem - mondta.

- Mit nem értesz? - szólt Oblonszkij ugyanazzal a mosollyal, s cigarettát vett elő. Valami különc kirohanást várt Levintől.

- Nem értem, mit csináltok itt - mondta Levin a vállát vonva. - Hogy tudod ezt komolyan csinálni?

- Miért?

- Csak; hisz nincs is mit csinálnotok.

- Te így gondolod, de mi nyakig vagyunk a munkában.

- Papírmunkában. Persze, ehhez van adottságod - tette hozzá Levin.

- Úgy gondolod, hogy ez inkább valami fogyatkozás bennem?

- Lehet - mondta Levin. - De azért gyönyörködöm a nagyságodban, s büszke vagyok rá, hogy a barátom ilyen nagy ember. De nem feleltél a kérdésemre - tette hozzá, s kétségbeesett erőfeszítéssel egyenesen Oblonszkij szemébe nézett.

- Jól van, jól. Eljön az ideje, idejutsz te is. Szép dolog. Hogy háromezer gyeszjatyinád van Karazin járásban, meg ilyen izmaid, és hogy üde vagy, akár egy tizenkét esztendős lány; de ide jutsz még te is. Ami a kérdésed illeti: változás nincs, de kár, hogy olyan rég nem voltál itt.

- Miért? - kérdezte ijedten Levin.

- Semmi különös - felelte Oblonszkij. - Majd beszélünk róla. De voltaképp miért is jöttél föl?

- Erről is később beszélünk majd - mondta Levin, s újból fülig pirult.

- No jó, megértettem - mondta Sztyepan Arkagyics. - Tudod, meghívnálak hozzánk, de a feleségem nincs egészen jól. Hanem ide figyelj: ha látni akarod őket, ma négytől ötig valószínűleg az állatkertben lesznek. Kitty ott korcsolyázik. Menj oda, én utánad megyek, s együtt ebédelünk majd valahol.

- Nagyszerű, akkor hát a viszontlátásra.

- Hanem hallod-e, ismerlek: elfelejted az egészet, vagy hirtelen elutazol a faludba! - kiáltott utána Sztyepan Arkagyics nevetve.

- Nem, ott leszek.

S csak akkor jutott Levin eszébe, hogy elfelejtett Oblonszkij kollégáitól elköszönni, amikor már kilépett az ajtón.

- Nagyon erélyes úrnak látszik - mondta Grinyevics, amikor Levin kiment a szobából.

- Az ám, bátyuska - mondta Sztyepan Arkagyics a fejét csóválva. - Szerencsefi! Háromezer gyeszjatyina Karazin járásban, minden előtte van még, s micsoda frisseség! Nem mint a magunkfajta.

- Miért panaszkodik, Sztyepan Arkagyics?

- Eh, pocsék rosszul vagyok - mondta Sztyepan Arkagyics mélyet sóhajtva.



6

Amikor Oblonszkij megkérdezte, miért is utazott voltaképpen Moszkvába, Levin elpirult, s a pirulása miatt megharagudott magára: azt ugyanis nem felelhette, hogy a "sógornőd kezét jöttem megkérni", pedig kizárólag ezért jött.

A Levin-ház és a Scserbackij-ház régi moszkvai nemesi házak voltak; egymással mindig közeli s baráti viszonyban. Ez a kapcsolat Levin diákkorában még erősebbé vált; a fiatal Scserbackij herceg, Dolly és Kitty bátyja, Levinnel együtt készült és iratkozott be az egyetemre. Levin ebben az időben gyakran fordult meg Scserbackijéknál, és beleszeretett az egész házba. Lehet, hogy furcsán hangzik, de Konsztantyin Levin tényleg a házba, a családba, s főként a család nőtagjaiba szeretett bele. Levin az anyjára nem is emlékezett, egyetlen nővére idősebb volt nála, úgyhogy a Scserbackij-házban első ízben ismerte meg a régi művelt és becsületes nemesi házak levegőjét, melytől apja és anyja halála megfosztotta. E család minden tagja, de különösen a nők, titokzatos, költői fátyolban jelentek meg előtte; nemcsak hogy hibát nem látott bennük, de a rájuk boruló költői fátyol alatt a legmagasztosabb érzéseket s a legnagyobb tökéletességet gyanította. Hogy a három kisasszonynak miért kellett naphosszat franciául és angolul beszélni; miért játszottak egymást váltva bizonyos órákban a zongorán, amelynek a hangja a bátyjuknál tanuló diákokhoz is felhallatszott; miért jártak a házba franciairodalom-, zene-, rajz- és tánctanárok; atlasz subácskájukban miért hajtattak ki Mlle Linonnal a nap bizonyos órájában a Tverszkij bulvárra, Dolly hosszú, Nathalie félhosszú, Kitty egészen kurta subácskában, úgyhogy formás lábacskáit a feszes, vörös harisnyában mindenki láthatta; aranykokárdás kalapú inasuk kíséretében miért kellett a Tverszkij bulváron járkálniuk: mindezt és sok mást, ami titokzatos világukban történt, nem értette, de azt tudta, hogy amit csinálnak, mind gyönyörű, s épp az ott végbemenő dolgok titokzatosságába volt szerelmes.

Egyetemi hallgató korában majdhogy bele nem szeretett a legidősebbikbe, Dollyba; de őt csakhamar férjhez adták Oblonszkijhoz. Aztán a középsőbe kezdett beleszeretni, mintha csak érezte volna, hogy az egyikbe bele kell szeretnie, csak azt nem tudta eldönteni, melyik legyen az. De alig jelent meg a társaságban, Nathalie is férjhez ment egy Lvov nevű diplomatához. Kitty még gyermek volt, amikor Levin befejezte az egyetemet. A fiatal Scserbackij a flotta szolgálatába lépett, s belefúlt a Balti-tengerbe; úgyhogy, bár Oblonszkij a barátja volt, Levin érintkezése a Scserbackij-házzal ritkábbá vált. Amikor azonban Levin ebben az évben a tél kezdetén, egy falun eltöltött év után Moszkvába jött, s meglátta a Scserbackij lányokat, rögtön tudta, hogy a sors rendeléséből a három közül melyikbe kell beleszeretnie.

Azt gondolhatnánk, mi sem természetesebb, mint hogy ő, a jó családból való, inkább gazdag, mint szegény, harminckét éves férfi Scserbackaja hercegnőt megkérje; minden valószínűség szerint jó partiként fogadták volna. De Levin szerelmes volt, s épp ezért úgy rémlett neki, hogy Kitty minden tekintetben tökéletes, földöntúli lény, ő meg olyan alsórendű, földhöztapadt halandó, hogy nem is gondolhat rá, hogy akár mások, akár Kitty szemében méltó parti legyen.

Miután két mámoros hónapot töltött el Moszkvában, s a társaságban, ahova csak azért járt, hogy találkozzék vele, Kittyt mindennap láthatta, Levin hirtelen úgy döntött, hogy mindebből úgysem lehet semmi, s elutazott a falujába.

Levin meggyőződése, hogy mindebből úgysem lehet semmi, azon alapult, hogy a gyönyörű Kittynek a rokonok szemében ő meg nem felelő s méltatlan parti, és Kitty úgyse tudná megszeretni. A rokonok szemében őneki nem volt semmiféle rendes, megszabott munkája és társaságbeli helye; ugyanakkor kortársai harminckét éves korukra ki ezredes és szárnysegéd, ki professzor, némelyik bank- vagy vasútigazgató vagy hivatalvezető, mint Oblonszkij. Ő pedig (nagyon jól tudta, milyennek kell hogy lássák mások!) tehenek körül tébláboló, sárszalonkára lődöző, építkezésekkel bíbelődő földesúr, vagyis egy tehetségtelen fickó, aki nem vitte semmire, és aki a társadalom fogalmai szerint olyasmivel foglalkozik, amivel csak semmire sem alkalmas emberek.

A titokzatos és gyönyörű Kitty nem szerethetett bele egy ilyen, mint ahogy ő tartotta, csúnya, s ami a fő, hétköznapi és semmiben sem kitűnő emberbe. Ezenkívül régi kapcsolatuk is - a felnőtté a gyerekkel, amely a Kitty fivéréhez fűződő barátsága alapján keletkezett - új akadálynak tűnt fel szerelme előtt. Egy csúnya, de jó embert, amilyennek magát tartotta, lehet szeretni mint barátot, de hogy olyan szerelemmel szeressék, amilyennel ő szerette Kittyt, ahhoz szépnek, s ami fő, rendkívüli embernek kellett volna lennie.

Hallotta ugyan, hogy asszonyok sokszor nem szép, egyszerű emberekbe is beleszeretnek, ebben azonban, maga után ítélve, nem hitt, minthogy ő csak a szépbe, titokzatosba és rendkívülibe tudott beleszeretni.

De miután két hónapot töltött el egymagában a falujában, belátta, hogy ez nem afféle szerelem, amilyeneken kora ifjúságában ment át; hogy ez az érzés egy percnyi nyugtot sem hagy neki; s amíg el nem döntötte: Kitty a felesége lesz-e vagy sem, most már élni sem tud; s hogy csak a képzelete kergette kétségbeesésbe, hiszen semmi bizonyítéka nincs arra nézve, hogy el fogják utasítani. Most tehát azzal a szilárd elhatározással érkezett Moszkvába, hogy megkéri Kitty kezét, s ha igent mond, feleségül veszi. Vagy pedig... gondolni is képtelen volt arra, mi lesz vele, ha kikosarazzák.



7

Levin a reggeli vonattal érkezett Moszkvába, s féltestvérénél, Koznisevnél szállt meg. Miután átöltözött, azzal a szándékkal ment be a bátyja szobájába, hogy azonnal elmondja, miért jött, és tanácsot kér tőle. A bátyja azonban nem volt egyedül. Egy ismert filozófiaprofesszor ült nála, aki egyenesen azért jött Harkovból Moszkvába, hogy megvitasson egy igen fontos filozófiai kérdésben felmerült nézeteltérést, hevesen polemizált a materialistákkal; Szergej Ivanovics érdeklődéssel követte a vitát, s a professzor utolsó cikkét olvasva, megírta neki ellenvetéseit. Azzal a szemrehányással illette, hogy túlzott engedményeket tesz ellenfeleinek. A professzor azonnal Moszkvába utazott, hogy a dolgot megbeszéljék. Arról a divatos kérdésről volt szó: van-e határ az ember tevékenységében pszichikai és fiziológiai jelenségek között, és hol van az?

Szergej Ivanovics megszokott, mindenkinek szóló, kedveskedőn hideg mosolyával fogadta az öccsét, s miután bemutatta a professzornak, tovább folytatta a beszélgetést.

A kicsiny, sárga; szűk homlokú és szemüveges ember az üdvözlés idejére egy pillanatra abbahagyta a társalgást, aztán anélkül, hogy Levinre hederített volna, tovább beszélt. Levin leült, s várta, mikor megy el a professzor; a társalgás tárgya azonban csakhamar érdekelni kezdte.

Levin látta az újságokban a cikkeket, amelyekről itt szó volt, el is olvasta őket; mint természettudományi végzettségű embert, érdekelte a tudomány ismerős alapelveinek a fejlődése; de az ember állati eredetéről, a reflexekről, biológiáról és szociológiáról szóló tudományos fejtegetéseket sosem kapcsolta össze a maga életére és halálára vonatkozó azon kérdésekkel, amelyek az utóbbi időben mind sűrűbben ötlöttek eszébe.

Ahogy bátyja s a professzor beszélgetését hallgatta, azt vette észre, hogy a tudományos kérdéseket lelkiekkel kötik össze, néhányszor szinte nekimennek az utóbbiaknak, mihelyst azonban egész közel értek a legfontosabbhoz, nagy sietve mintha tüstént elhúzódtak volna, s a finom osztályozások, meghatározások, idézetek, célzások, tekintélyekre hivatkozások birodalmába mélyedtek megint, úgyhogy csak nagy nehezen értette meg, miről is van szó.

- Ezt fel sem tudom tételezni - mondta Szergej Ivanovics szokásos szabatosságával s a rá oly igen jellemző választékos kifejezésekkel és elegáns dikcióval -, semmiképp sem érthetek egyet Keisszel abban, hogy képzeteim a külső világról mind érzéki benyomásokból eredtek. A létezés alapvető fogalmát sem érzékelés útján nyertem, aminthogy nincs is külön szerv ennek a fogalomnak az átadására.

- Igen, de Wurst, Knaust és Pripaszov erre azt felelik önnek, hogy a létezés tudata az érzéki benyomások összességéből ered, tehát ez a tudat is érzékelések eredménye. Wurst egyenesen kimondja, hogy ahol nincs érzékelés, ott nem ismerhetik a létezés fogalmát sem.

- Én épp az ellenkezőjét mondom - kezdte Szergej Ivanovics.

De ekkor Levinnek megint úgy rémlett, hogy a legfontosabbhoz érve újból eltávolodnak tőle, s elszánta magát, hogy kérdést tesz föl a professzornak.

- Szóval ha érzéseim megsemmisülnek, ha a testem meghal - kérdezte -, már semmiféle létezés nem lehetséges?

A professzor, mintha a félbeszakítás szellemi fájdalmat okozna neki, bosszúsan pillantott a különös kérdezőre, aki inkább hajóvontatóra hasonlított, mint bölcselőre, és Szergej Ivanovicsra pillantott, mintha azt kérdené: "Mit mondjak neki?" De Szergej Ivanovics, aki távolról sem tett akkora erőfeszítéseket, s nem is volt olyan egyoldalú a beszédben, mint a professzor, s maradt a fejében hely, hogy a professzornak is megfeleljen, s ugyanakkor azt az egyszerű, természetes szempontot is megértse, amelyből Levin tette föl a kérdést, elmosolyodott.

- Ezt a kérdést - mondta - még nincs jogunk eldönteni...

- Nincsenek adataink - hagyta helyben a professzor, s tovább folytatta az érvelést. - Nem, én azt állítom - mondta -, hogy ha az érzékelésnek, ahogy azt Pripaszov kimondja, alapja is a benyomás, ezt a két fogalmat mégis szigorúan meg kell különböztetnünk.

Levin nem figyelt tovább oda; várta, mikor megy el a professzor.



8

Amikor a professzor elment, Szergej Ivanovics az öccséhez fordult:

- Nagyon örülök, hogy itt vagy. Hosszabb időre? Mi van a gazdaságoddal?

Levin tudta, hogy a gazdaság nem nagyon érdekli a bátyját, s csak udvariasságból kérdi; épp ezért csak a búzaeladásról s a pénzügyekről beszélt.

Levin nősülési tervéről akart a bátyjával beszélni, el is volt szánva, hogy a tanácsát kéri, de ahogy meglátta, s miután végighallgatta beszélgetését a professzorral, és meghallotta azt az önkéntelenül is atyai hangot, amellyel a bátyja a gazdasági dolgai iránt érdeklődött (az anyai örökséget nem osztották szét, mindkettőjük részén Levin gazdálkodott), úgy érezte, van valami, ami miatt a bátyjával nem lehet a nősülési szándékáról beszélnie. Érezte, hogy a bátyja nem úgy fogná fel a dolgot, ahogy ő szeretné.

- No, mit csinál nálatok a zemsztvo? - kérdezte Szergej Ivanovics, akit a zemsztvo igen érdekelt, s nagy jelentőséget tulajdonított neki.

- Igazán nem tudom.

- Hogyan? Hisz választmányi tag vagy!

- Nem, már nem vagyok, kiléptem - felelte Konsztantyin Levin. - Már a gyűlésekre sem járok.

- Kár! - mondta erre Szergej Ivanovics elkomorodva.

Levin a maga igazolására magyarázni kezdte, mi folyt a járásukban a gyűléseken.

- Nahát, ez mindig így van! - szakította félbe Szergej Ivanovics. - Mi, oroszok, mindig ilyenek vagyunk. Lehet, hogy jó tulajdonság ez: képesség, hogy lássuk tulajdon hibáinkat, de mi fel is nagyítjuk őket, és iróniával vigasztalódunk, amely mindig ott van a nyelvünkön. Én csak azt mondom neked, add ezeket a jogokat, a mi zemsztvo-intézményünket, egy másik európai népnek; a német, az angol a szabadságát dolgozná ki belőle; mi meg csak nevetünk rajta.

- De hát mit tegyek? - mondta Levin bűntudatosan. - Ez volt az utolsó kísérletem. Teljes szívemből rajta voltam. Nem megy. Alkalmatlan vagyok.

- Dehogyis vagy alkalmatlan - mondta Szergej Ivanovics -, nem jól fogod fel a dolgot.

- Lehet - felelte csüggedten Levin.

- Tudod, hogy Nyikolaj bátyánk megint itt van?

Nyikolaj édesbátyja volt Konsztantyin Levinnek s féltestvére Szergej Ivanovicsnak; elkallódott ember, vagyona nagy részét elherdálta, a legfurcsább és leghitványabb társaságba került, a testvéreivel összekapott.

- Mit mondasz? - kiáltott fel Levin rémülten. - Honnét tudod?

- Prokofij látta az utcán.

- Itt, Moszkvában? Hol? Tudod? - Levin fölkelt a székéről, mint aki azonnal menni akar.

- Sajnálom, hogy megmondtam - csóválta Szergej Ivanovics öccse izgalmán a fejét. - Elküldtem megtudni, hol lakik; s elküldtem neki a Trubin-féle váltót, amit kifizettem. Itt van a felelete.

S Szergej Ivanovics a papírnehezék alól egy levelet nyújtott oda az öccsének. Levin átolvasta a különös, ismerős betűkkel írott levelet: "Alázatosan kérem, hagyjanak békében. Ez az egyetlen, amit kedves testvéreimtől kérek. Nyikolaj Levin."

Levin, miután elolvasta, fejét lehorgasztva állt - kezében a levél - Szergej Ivanovics előtt.

A vágy, hogy boldogtalan bátyjáról elfeledkezzék, azzal a tudattal harcolt a lelkében, hogy ez csúnya volna.

- Nyilván meg akar bántani - folytatta Szergej Ivanovics -, de engem meg nem bánthat. Egész szívemből segítenék is rajta, de tudom, hogy ez lehetetlen.

- Igen, igen - ismételte Levin. - Megértem s méltányolom a viselkedésedet; de én azért elmegyek hozzá.

- Ha úgy tetszik, menj; de nem tanácsolom - szólt Szergej Ivanovics. - Ami engem illet, nem félek tőle; nem veszíthet össze velem. Neked jobb, ha nem mész el hozzá. Segítség úgy sincs. Különben tégy, ahogy jónak látod.

- Segítség lehet, hogy nincs, de ebben a percben - s ez más dolog - különösképp érzem, hogy nem tudnék nyugodt lenni.

- No, én meg ezt nem értem - szólt Szergej Ivanovics. - Egyet tudok - tette hozzá -, ez az alázat leckéje. Amióta Nyikolaj öcsém az lett, ami, én is elnézőbben tekintek arra, amit aljasságnak hívnak. Hisz tudod, hogy mit tett.

- Ó, ez szörnyű, szörnyű! - hajtogatta Levin.

Ahogy a bátyja címét Szergej Ivanovics inasától megkapta, rögtön szedelőzködött, hogy elmegy hozzá; de aztán meggondolta, s estére halasztotta a látogatását. Hogy a lelki nyugalma meglegyen, mindenekelőtt azt kellett dűlőre vinnie, amiért Moszkvába jött. A bátyjától Oblonszkijhoz ment a hivatalba, s miután megérdeklődte, hol vannak Scserbackijék, oda hajtatott, ahol, úgy mondták, Kittyt találja.



9

Amikor Levin négy órakor dobogó szívvel az állatkertnél a bérkocsiból kiszállt, s egy kis úton a szánkózódombok felé, a jégpálya felé indult, bizonyosan tudta, hogy találkozik Kittyvel, hisz Scserbackijék fogata ott állt a bejáratnál.

Derűs és fagyos nap volt. A bejáratnál egymás mellett álltak a fogatok és szánkók, kocsisok s csendőrök. A kapunál s a lesöpört utakon, a faragott ablakkeretekkel díszített orosz házacskák közt kicsípett nép nyüzsgött, a tűző napon csillogó kalapban; hótól lecsüggő ágaikkal a kert öreg, bozontos nyírfái mintha új, ünnepi miseruhába öltöztek volna.

Ahogy az ösvényen a jégpálya felé tartott, önmagához beszélt: "Nem szabad izgulnod, nyugodtnak kell lenned. Mi bajod? Mit akarsz? Hallgass, ostoba" - fordult a szívéhez. De minél jobban igyekezett lecsillapítani magát, annál nehezebb lett a lélegzete. Találkozott egy ismerősével, az odakiabált neki; Levin azonban azt sem tudta, ki volt. Odaért a dombhoz, amelyen csak úgy csörgött a leszálló és fölhúzott szánkók lánca; lesikló ródlik robogtak, s vidám hangok harsantak föl. Tett még néhány lépést, föltárult előtte a jégpálya, s a korcsolyázók nyüzsgésében nyomban meglátta őt.

A szívét elszorító örömről és félelemről tudta meg, hogy ott van. A jégpálya túlsó végén állt, egy hölggyel beszélgetett. Úgy tetszett, sem a ruháján, sem a tartásán nincs semmi különös. Levin azonban éppoly könnyen ismerte föl ebben a tömegben, mint rózsát a csalánosban. Ő ragyogott be mindent. Mosoly volt, amely mindenkire sugárzott. "Valóban rámehetek a jégre - gondolta Levin -, oda, őhozzá?" A hely, ahol Kitty állt, megközelíthetetlen szentélynek tetszett, s volt perc, amikor a férfi kis híján visszafordult, olyan szorongás fogta el. Erőt kellett vennie magán; meggondolnia, mennyi mindenféle ember van itt; ő is eljöhetett csak úgy, korcsolyázni. Lement, de mint a napra, igyekezett nem ránézni; azonban, mint a napot, látta anélkül is, hogy ránézett volna.

A jégen a hétnek ezen a napján s a napnak ebben a szakában egyazon társaság emberei gyűltek össze, akik egymást mind ismerték. Voltak köztük a művészetükkel kérkedő mesterkorcsolyázók s félénk, ügyetlenül mozgó kezdők, akik támlásszékekbe kapaszkodva tanultak; gyermekek és öregemberek, akik egészségügyi célzattal korcsolyáztak. Levin kiválasztott szerencsefinak tartotta valamennyit, hisz Kitty közelében lehettek. A korcsolyázók azonban, úgy látszik, egész közönyösen érték be és hagyták el őt, még beszéltek is vele; tőle egész függetlenül mulattak, élvezték a jó időt s a kitűnő jeget.

Nyikolaj Scserbackij, Kitty unokatestvére, lábán korcsolyával, kurta kabátban és szűk pantallóban ült egy padon. Levint meglátva, rákiáltott:

- Á, az első orosz gyorskorcsolyázó! Rég jött? Kitűnő a jég, kösse föl a korcsolyáját.

- Nem is hoztam korcsolyát - felelte Levin, s elbámult, hogy az ő jelenlétében ilyen merész és fesztelen lehet valaki, s bár nem nézett rá, egy pillanatra sem vesztette el Kittyt a szeme elől. Érezte a nap közeledését. A lány a jégpálya sarkán állt: vékony lábait a magas szárú cipőben ügyetlenül rakta, s szemmel látható félénkséggel siklott feléje. Egy kétségbeesetten hadonászó, a földig hajló, orosz ruhás fiú épp akkor érte be. Nem állt egészen biztosan a lábán, kezét a zsinóron függő pici muffból kihúzva, esésre készen tartotta, s ahogy Levinre pillantott, akit most felismert, egyszerre mosolyodott el rajta s a maga ijedtségén. Amikor a fordulót befejezte, ruganyos lábacskájával egy kis lökést adott magának, s egyenest Scserbackijhoz siklott, a karjába kapaszkodott, s mosolyogva bólintott Levinnek. Gyönyörűbb volt, mint ahogy Levin képzelte.

Amikor rágondolt, egész elevenen állt előtte, különösen szőke, gyermekien derült, bájos és jóságos arcocskája, amelyet oly szépen hordott formás leányvállán. Arcának ez a gyermeki kifejezése s hozzá alakja finom szépsége árasztotta a sajátos varázst, amelyre olyan jól emlékezett. Ami azonban mindig meglepetésként érte, az a lány szemének szelíd, nyugodt és nyílt kifejezése volt; különösképp pedig a mosolya, mely Levint mindig egy varázslatos világba vitte, ahol ő maga is olyan elérzékenyült és lágy lett, amilyen emlékezete szerint csak kora gyermekkora ritka óráiban tudott lenni.

- Rég van itt? - kérdezte Kitty, kezét odanyújtva. - Köszönöm szépen - tette hozzá, amikor Levin a muffjából kiesett zsebkendőt fölemelte.

- Én? Nemrég, tegnap... azaz csak most... érkeztem meg - felelte Levin, izgalmában meg sem értve mindjárt a kérdést. - Magukhoz készültem - mondta, s visszaemlékezve, hogy milyen szándékkal kereste, megzavarodott és elvörösödött. - Nem is tudtam, hogy korcsolyázik, mégpedig remekül!

Kitty figyelmesen nézte, mintha zavarának az okát igyekezne megérteni.

- Meg kell becsülnöm a dicséretét. Itt úgy emlékeznek, hogy maga a legjobb korcsolyázó. - Fekete kesztyűs kezecskéjével leverte muffjáról a ráhullott zúzmara tűkristályait.

- Igen, valaha szenvedélyes korcsolyázó voltam; tökéletes akartam lenni benne.

- Úgy látszik, mindent szenvedéllyel csinál - mondta Kitty mosolyogva. - Szeretném látni, hogy korcsolyázik. Csatolja fel a korcsolyát, és gyerünk, korcsolyázzunk együtt.

"Együtt korcsolyázni! Hát lehetséges ez?" - gondolta Levin rápillantva.

- Rögtön felcsatolom - mondta.

S elment, hogy korcsolyát kössön.

- Régen volt nálunk, uram - mondta a korcsolyamester, ahogy a lábát fogta, s a korcsolyát a sarkára csavarta. - Amióta ön nincs itt, nincs mester az urak közt. Jó lesz így? - mondta, meghúzva a szíjat.

- Jó, jó, csak minél gyorsabban, kérem - felelte Levin, alig bírva visszatartani a boldogság mosolyát, mely akarata ellenére is kiült az arcára. "Ez aztán az élet, a boldogság! - gondolta. - Azt mondta, együtt, korcsolyázzunk együtt. Most szóljak? Épp azért félek szólni, mert boldog vagyok, reményem van csak, de az boldog. Hanem ha... De muszáj, muszáj! Le a gyöngeséggel!"

Fölállt, levette a kabátját; nekifutott a házikó körüli érdes jégnek, ki a sima jégpályára. Minden erőlködés nélkül siklott, mintha futásának gyorsaságát, lassúságát, irányát kizárólag az akaratával irányítaná. Félénken közeledett Kitty felé, de mosolya megint megnyugtatta.

Kitty odaadta a kezét, mind gyorsabban haladtak egymás mellett, s minél gyorsabban siklottak, Kitty annál erősebben szorította a kezét.

- Magával gyorsabban tanulnék - mondta neki -, magában valahogy megbízom.

- Amikor rám támaszkodik, én is bízom magamban - de nyomban megijedt attól, amit mondott, és elpirult. S valóban, alighogy Levin kiejtette ezeket a szavakat, hirtelen, ahogy a nap siklik felhők mögé, Kitty arcáról eltűnt minden kedvesség, s Levin ráismert arra az arckifejezésére, amely a feszült gondolkodást tükrözte: a sima homlokon redőcskék támadtak.

- Bántja tán valami?... Különben sincs jogom megkérdezni - mondta gyorsan Levin.

- Miért ne?... Nem, nem bánt semmi - felelte Kitty hidegen. - Találkozott már Mlle Linonnal? - tette hozzá mindjárt.

- Még nem.

- Menjen oda hozzá, annyira szereti magát.

"Mi ez? Istenem, segíts!" - gondolta Levin, s odasiklott a padon ülő, ősz loknis, öreg francia kisasszonyhoz. Az, hamis fogait kivillantva, mosolyogva, régi barátként fogadta.

- Az ám, növünk - mondta Levinnek, a szemével Kittyre mutatva -, és öregszünk. Tiny bear[4] is nagy már - tette hozzá nevetve. Régi tréfájára emlékeztette Levint, aki a három kisasszonyt egy angol mese alapján három mackónak nevezte. - Emlékszik? Így hívta őket.

Levin egyáltalán nem emlékezett rá; de a kisasszony már tíz éve nevetett ezen a tréfán, és nagyon szerette.

- No, menjen, korcsolyázzék csak. A mi Kittynk is jól korcsolyázik már, ugye?

Amikor Levin újból odaszaladt hozzá, Kitty arca nem volt már szigorú, a szeme megint jóakarón és kedvesen mosolygott; Levinnek azonban úgy rémlett, hogy kedvességében van valami különös, szándékoltan nyugodt, és ettől elszontyolodott. Miután az öreg nevelőnő furcsaságairól beszélgettek, Kitty Levin élete felől érdeklődött.

- Igazán nem unatkozott télen a faluban? - kérdezte Kitty.

- Nem, nem unalmas, nagyok sok dolgom van - s érezte, mint kényszeríti rá Kitty a maga nyugodt modorát, amelyből neki éppen úgy nem lesz ereje kitörni, mint a tél elején.

- Hosszabb időre jött? - kérdezte Kitty.

- Nem tudom - felelte, meg sem gondolva, mit mond. Az ötlött eszébe, hogy ha ennek a nyugodt, baráti modornak aláveti magát, megint úgy megy el, hogy nem dőlt el semmi, s eltökélte, hogy föllázad.

- Hogyhogy nem tudja?

- Nem tudom. Magától függ - mondta, s rögtön el is borzadt a saját szavaitól.

Nem hallotta, mit mond, vagy nem akarta meghallani, de Kitty mintha megbotlott volna, a lábacskájával kettőt toppantott, és sebesen elsiklott tőle. Mlle Linonhoz ment, mondott valamit neki, s a házikó felé indult, ahol a hölgyek a korcsolyáikat vetették le.

"Istenem, mit tettem! Uram, Istenem! Segíts, ne hagyj el!" - fohászkodott Levin, s ugyanakkor erős testmozgás szükségét érezve, nekifutott, s belső és külső köröket írt le a jégen.

Egy fiatalember, az újabb műkorcsolyázók közül a legjobb, korcsolyásan, cigarettával a szájában épp ebben a percben jött ki a kávéházból, nekiszaladt, s nagy robajjal föl-fölszökve, korcsolyástul ereszkedett alá a lépcsőkön. Leröpült, s anélkül, hogy keze fesztelen tartásán változtatott volna, továbbsiklott a jégen.

- Hohó, ez valami új mutatvány - mondta Levin, s már futott is föl, hogy ő is megcsinálja.

- Meg ne üsse magát, szokni kell hozzá! - kiáltott rá Nyikolaj.

Levin fölment az emelvény szélére, amennyire tudott, nekifutott, és kezével tartva a szokatlan mozgás közben az egyensúlyt, leereszkedett. Az utolsó lépcsőbe azonban beleakadt; s alig súrolva kezével a jeget, egy heves mozdulatot tett, majd kiegyenesedett, s nevetve továbbsiklott.

"Milyen derék és kedves" - gondolta Kitty, ahogy Mlle Linonnal a házikóból kijött, s mint kedves fivérre szokás, csöndes, gyöngéd mosollyal pillantott rá. "Valóban hibás vagyok? - gondolta. - Csakugyan valami rosszat követtem el? Azt mondják: kacérság. Nem őt szeretem, tudom; de olyan jó vele, olyan derék ember. De minek mondta azt?"

Ahogy a távozó Kittyt s a lépcsőn elébe jövő anyját megpillantotta, Levin a gyors mozgásba belepirulva megállt, és elgondolkozott. Levetette a korcsolyáját, és a kertkijáratnál utolérte őket.

- Nagyon örülök, hogy látom - mondta a hercegnő. - Csütörtökön fogadunk most is.

- Tehát ma?

- Nagyon fogunk örülni, ha láthatjuk - mondta a hercegnő szárazon.

Ez a szárazság bántotta Kittyt, s nem tudott ellenállni a vágynak, hogy anyja hidegségén enyhítsen valamit.

- A viszontlátásra - fordult Levin felé mosolyogva.

Ekkor ért a kertbe Sztyepan Arkagyics félrecsapott kalappal, csillogó arccal és szemmel, mint egy vidám hódító. De az anyósához lépve, amikor az Dolly hogylétéről kérdezte, szomorú, bűnbánó arccal felelt. Miután az anyósával egy ideig halkan és leverten elbeszélgetett, kihúzta magát, s karon fogta Levint.

- No, mi az, megyünk? - kérdezte. - Egyre rád gondoltam, s nagyon boldog vagyok, hogy eljöttél - mondta, jelentős pillantással nézve a szemébe.

- Megyünk, megyünk - felelte a boldog Levin, akinek még mindig fülében volt a hangnak a zengése, amely a viszontlátást mondta; látta a kísérő mosolyt is.

- Az Angliába vagy az Ermitázsba?

- Nekem mindegy.

- Akkor hát az Angliába - mondta Sztyepan Arkagyics. Azért választotta az Angliát, mert ott több pénzzel tartozott, mint az Ermitázsban; nem tartotta volna hát szépnek, ha elkerüli ezt a szállodát. - Van bérkocsid? No, akkor nagyszerű, úgyis elengedtem a fogatomat.

A két barát egész úton hallgatott. Levin arra gondolt, mit jelentett az az átalakulás a Kitty arcán, s hol arról győzte meg magát, hogy van remény, hol kétségbeesett, s tisztán látta, hogy a reménye esztelen; közben azonban egészen más embernek érezte magát; szinte nem is hasonlított ahhoz, aki Kitty mosolya s az előtt a "viszontlátásra" előtt volt.

Sztyepan Arkagyics az ebéd étlapját állította össze az úton.

- Te, ugye, szereted a turbot-t?[5] - mondta Levinnek, ahogy odaértek.

- Mit? - kérdezte Levin. - A turbot-t? Igen, rettenetesen szeretem a turbot-t.



10

Amikor Levin Oblonszkijjal belépett a szállodába, lehetetlen volt észre nem vennie Sztyepan Arkagyics arcán és alakján egy különös kifejezést, valami türtőztetett sugárzásfélét. Oblonszkij levetette a kabátját: félrevágott kalappal lépett az étterembe, s közben a frakkban, szalvétával hozzá siető-tapadó tatároknak utasításokat osztogatott. Jobbra-balra köszönt ismerőseinek, akik, mint mindenütt, itt is örömmel fogadták; odament a büféhez, bekapott egy kis halat, ivott egy kis vodkát; odasúgott valamit a kifestett és fölszalagozott, csipkés-bodros francia nőnek, aki a pult mögött ült, úgyhogy még az is szívből nevetett. Levin csak azért nem ivott vodkát, mert sértette ez a francia nő, aki mintha kizárólag álhajból, poudre de riz-ből[6] és Vinaigre de toilette-ből[7] lett volna összeállítva. Mint valami mocskos helyről, gyorsan odább sietett mellőle. Az egész lelke Kitty emlékével volt tele; szemében a diadal és a boldogság mosolya ragyogott.

- Ide, kegyelmes uram, parancsoljon; itt nem fogják zavarni kegyelmességedet - mondta a leginkább hozzájuk tapadt öreg, őszes tatár; széles farán szétnyílt a fecskefarkú kabát. - Tessék, kegyelmes uram - mondta Levinnek is; Sztyepan Arkagyics iránti tiszteletből a vendégét is körüludvarolta.

Egy pillantás alatt friss abroszt terített az amúgy is megterített kerek asztalra, a bronzcsillár alá, bársonyszékeket tolt oda, s Sztyepan Arkagyics mellé állva, étlappal a kezében várta a rendelést.

- Ha parancsolja kegyelmességed, a különszoba rögtön szabad lesz; Golicin herceg van ott egy hölggyel. Friss osztrigát kaptunk.

- Á, osztrigák!

Sztyepan Arkagyics elgondolkozott.

- Ne változtassuk meg, Levin, a tervünket? - állt meg az ujja az étlapon; arca komoly töprengést árult el. - De jók-e az osztrigák? Vigyázz!

- Flensburgiak, kegyelmes uram, ostende-i nincs.

- Flensburginak flensburgiak, de frissek-e?

- Tegnap kaptuk őket.

- Kezdjük akkor osztrigával inkább? Persze így az egész terv megváltozik. Igaz?

- Nekem egészen mindegy. Én a legszívesebben káposztalevest és kását ennék: az azonban itt nincs.

- Kása à la russe, azt tetszik parancsolni? - kérdezte a tatár, miközben úgy hajolt Levin fölé, mint a dajka a gyermekre.

- Nem, tréfán kívül, bármit választasz, jó lesz; korcsolyáztam, éhes vagyok. Azt ne gondold - tette hozzá, mert Oblonszkij arcán elégedetlenséget látott -, hogy nem értékelem a választásodat; élvezem, ha jót ehetek.

- Hát persze, akármit mondasz, ez is az élet egyik gyönyörűsége - mondta Sztyepan Arkagyics. - Hozzál hát, testvér, osztrigát, két, nem, az kevés, három tucatot, utána zöldséglevest!

- Printanière - kapta el a tatár. De úgy látszik, Sztyepan Arkagyics nem akarta megszerezni neki az örömöt, hogy franciául nevezze meg az ételeket.

- Zöldséglevest, érted, aztán turbot-t, sűrű mártásban, utána rosztbifet. De vigyázz, jó legyen. Aztán még kappant, no és befőttet.

A tatárnak eszébe jutott Sztyepan Arkagyics szokása, hogy nem a francia étlap szerint nevezi meg az ételeket; nem mondta utána, csak a végén szerezte meg az örömöt magának, hogy az egész rendelést étlap szerint elismételje. "Soupe printanière, turbot, sauce Beaumarchais, poulard à l'estragon, macédoine de fruits", s az egyik bekötött étlapot letéve, mint aki rugón jár, a másikat, a borlapot kapta fel, azt tette Sztyepan Arkagyics elé.

- Mit igyunk?

- Én, amit akarsz, csak ne sokat... pezsgőt.

- Hogyhogy? Azzal kezdjük? Különben igazad van, kérlek. Szereted a fehérkupakost?

- Cachet blanc - kapta föl a tatár.

- Adjál hát azt az osztrigához, azután majd meglátjuk.

- Szolgálatára. Milyen asztali bort parancsolnak?

- Nuit-t adj. Nem, jobb lesz a klasszikus chablis.

- Szolgálatára. Sajtot az önét parancsolja?

- Igen, parmezánt. Vagy te mást szeretsz?

- Nem, nekem egészen mindegy - mondta Levin, aki nem tudta mosolyát visszatartani.

A szétálló frakkú tatár elfutott; öt perc múlva egy tál fölnyitott, gyöngyházfényű osztrigakagylóval s ujja közt egy palackkal repült vissza. Sztyepan Arkagyics megpuhította és mellénye mögé gyömködte kikeményített szalvétáját, s karjával kényelmesen nekihelyezkedve hozzálátott az osztrigának.

- Nem rossz - mondta, s a gyöngyházkagylókból ezüstvillácskájával egymás után kaparta ki és kapta be a sikamlós osztrigákat. - Nem rossz - ismételte meg, nedves, ragyogó szemét hol Levinre, hol a tatárra vetve.

Levin ette az osztrigát, noha fehér kenyeret sajttal jobban szeretett volna. De Oblonszkijban gyönyörködött. Még a tatár is, aki, miután kinyitotta az üveget s széttöltötte a habzó bort az öblös, finom poharakba, miközben fehér nyakkendőjét igazgatta, észrevehető gyönyörűséggel mosolygott Sztyepan Arkagyicsra.

- Te nem nagyon szereted az osztrigát? - mondta Sztyepan Arkagyics, ahogy a poharát kiürítette. - Vagy bánt valami? Hm?

Azt szerette volna, ha Levin is jókedvű. De Levin, ha nem is volt rosszkedvű, feszengett. Azzal, ami a lelkében volt, kínosan és félszegen érezte magát ebben a vendéglőben, az ebédlő párok különszobái, a szaladgálás, sürgölődés közt; ez a környezet: bronzok, tükrök, gázlángok, a tatár - sértette. Félt bemocskolni vele, ami a lelkét betöltötte.

- Én? Igen, bánt valami, de azonkívül feszélyez is ez a hely - mondta. - El sem tudod képzelni, milyen vad dolog mindez nekem, a falusinak, mint annak az úrnak a körmei, akivel nálad találkoztam.

- Igen, láttam, mennyire nézted szegény Grinyevics körmeit - mondta Sztyepan Arkagyics mosolyogva.

- Nem tehetek róla - felelte Levin. - Erőltesd meg magad egy kicsit, képzeld magad a helyembe, helyezkedj egy falusi lakos nézőpontjára. Mi falun azon vagyunk, hogy kezünk alkalmas legyen a munkára; épp ezért levágjuk a körmünket, néha a ruha ujját is feltűrjük. Itt meg az emberek szántszándékkal akkora körmöt eresztenek, amekkorát csak bírnak, és mandzsettagomb helyett kistányért viselnek, hogy végképp ne használhassák a kezüket.

Sztyepan Arkagyics jókedvűen mosolygott.

- Ez annak a jele, hogy nem kell durva munkát végeznie. Az eszével dolgozik...

- Lehetséges, én mégis vad dolognak tartom. Mint ahogy az is vad dolog, hogy mi falusiak azon vagyunk, hogy minél előbb jóllakjunk, s a munkánk után láthassunk; itt veled meg azon vagyunk, hogy lehetőleg minél később lakjunk jól, és ezért osztrigákat eszünk.

- Hát persze - kapta el Sztyepan Arkagyics. - A civilizációnak épp ez a célja: mindenből élvezetet csinálni.

- No, ha ez a célja, én inkább vadember akarok maradni.

- Úgyis az vagy. Ti, Levinek, mind azok vagytok.

Levin felsóhajtott. Nyikolaj bátyja jutott az eszébe: lelkifurdalás és fájdalom fogta el, s elkomorodott. Oblonszkij azonban olyasmiről kezdett beszélni, amitől azonnal megváltozott a hangulata.

- Nos, elmégy ma este a mieinkhez, vagyis Scserbackijékhoz? - kérdezte, s az üres, érdes kagylókat odább tolva, a sajtot húzta maga elé; szeme jelentőségteljesen csillogott.

- Igen, föltétlen elmegyek - felelte Levin. - Bár úgy láttam, a hercegnő nem szívesen hívott.

- Mit beszélsz! Micsoda badarság! Ilyen a modora. No, testvér, ide azt a levest... Ez a modora, grande dame[8] - mondta Sztyepan Arkagyics. - Én is ott leszek, csak Banyina grófnőhöz kell mennem énekpróbára. Hát hogyne volnál vadember? Mivel magyarázod, hogy egyszer csak eltűntél Moszkvából? Scserbackijék állandóan kérdezősködtek felőled; mintha énnekem tudnom kellene. Holott én csak azt tudom, hogy te mindig mást csinálsz, mint a többiek.

- Igen - mondta Levin lassan és izgatottan. - Vadember vagyok, igazad van. De nem azért vagyok vad, mert akkor elmentem, hanem mert most idejöttem. Azért jöttem...

- Ó, milyen boldog ember vagy te - szakította félbe Sztyepan Arkagyics, Levin szemébe nézve.

- Miért?

- Megismerem egy jegyből a jóvérű paripát, szeméről ismerem meg a szerelmes daliát[9] - szavalta Sztyepan Arkagyics. - Te még mindennek előtte vagy.

- S te tán utána?

- Hát ha nem is utána, de a tiéd a jövő, az enyém meg a jelen, szóval kialvóban vagyok.

- Miért, baj van?

- Baj. De nem akarok magamról beszélni. Úgysem mesélhetnék el mindent - mondta Sztyepan Arkagyics. - Tehát miért is jöttél most Moszkvába? Hé, vidd el már! - kiáltott a tatárra.

- Sejted? - felelte Levin, s belülről sugárzó pillantását Sztyepan Arkagyicson tartotta.

- Sejtem, de én nem kezdhetek beszélni róla. Már ebből is láthatod, rosszul sejtem-e vagy jól - mondta Sztyepan Arkagyics, s finom mosollyal pillantott Levinre.

- Nos, mit szólsz hozzá? - mondta Levin reszkető hangon; arcán, érezte, minden izom remeg. - Mi a véleményed róla?

Sztyepan Arkagyics lassan kiitta a chablis-t a poharából; közben nem vette le Levinről a szemét.

- Én? - mondta Sztyepan Arkagyics. - Én semmit sem óhajtok jobban, mint ezt. A legjobb, ami csak történhetik.

- De nem tévedsz? Tudod, miről beszélünk? - mondta Levin, tekintetével a társára tapadva. - Azt gondolod, lehetséges?

- Azt gondolom, igen. Miért ne lenne lehetséges?

- Nem, te tényleg azt gondolod, hogy ez lehetséges? Nem, mondj csak el mindent, amit gondolsz! Na és ha... ha kosarat kapok?... És én biztosra is veszem...

- Hát ezt meg miből gondolod? - mosolyodott el barátja izgalmán Sztyepan Arkagyics.

- Néha úgy rémlik. Szörnyű lenne nekem is, neki is.

- Nos, a lány számára semmi esetre sincs ebben semmi rettenetes. Minden lány büszke, ha megkérik.

- Igen, minden lány, de nem ő.

Sztyepan Arkagyics elmosolyodott. Nagyon jól ismerte Levin érzéseit; tudta, hogy a világ lányai az ő szemében két fajtára oszlanak: az egyik fajta a világ minden lánya, Kittyn kívül, ezekben minden emberi gyengeség megvan, s nagyon köznapi lányok; a másik fajta: Kitty egymaga, benne nincs gyarlóság, s fölötte áll minden emberinek.

- Várj csak, végy mártást is - fogta meg Levin kezét, aki a mártást eltolta magától.

Levin vett engedelmesen a mártásból is; Sztyepan Arkagyicsot azonban nem hagyta enni.

- Nem, várj csak egy kicsit - mondta. - Ez énnekem, értsd meg, élet-halál kérdés. Soha, senkivel nem beszéltem és nem is beszélhetek senkivel sem róla, csak veled. Mi mindenben mások vagyunk: más ízlés, nézetek, minden; de tudom, hogy szeretsz és megértesz, s épp ezért borzasztóan szeretlek. De az Isten szerelmére, légy egészen őszinte.

- Azt mondom, amit gondolok - szólt Sztyepan Arkagyics mosolyogva. - De hogy többet mondjak: az én feleségem csodálatos asszony. - Fölsóhajtott, eszébe jutott dolga az asszonnyal, s egy pillanatra elhallgatott. - Adománya, hogy a jövőbe lát - folytatta aztán. - Keresztüllát az embereken; ez azonban semmi; tudja, mi lesz, különösen házasságok terén. Előre megmondta például, hogy Sahovszkaja Brentelnhez megy férjhez. Senki sem akarta elhinni, és úgy lett. És ő a te pártodon van.

- Mármint hogyan?

- Úgy, hogy nemcsak szeret téged, de azt mondja, hogy Kitty föltétlenül a te feleséged lesz.

Ezekre a szavakra Levin arcán az a mosoly sugárzott föl, amely már az ellágyulás könnyeihez jár közel.

- Ezt mondja! - kiáltott föl Levin. - Mindig mondtam, hogy a te feleséged nagyszerű teremtés. No de elég, elég, ne beszéljünk erről - mondta, s fölállt a helyéről.

- Jól van, de azért csak ülj le.

Levin azonban nem tudott leülni. Kemény lépteivel vagy kétszer is végigment a kalitkaforma szobán, szemével, hogy a könny föl ne tűnjék benne, hunyorgott néhányat, csak azután ült le megint az asztalhoz.

- Értsd meg - mondta -, ez nem szerelem. Voltam szerelmes, de ez nem az. Ez nem is az én érzésem: egy külső erő, amely a hatalmába ejtett. Azért utaztam el, mert beláttam, hogy ez lehetetlen; mint az olyan boldogság, érted, amilyen a földön nem fordul elő. De küzdöttem magammal, s látom, hogy enélkül nem élet az élet. Dönteni kell...

- De hát miért utaztál el?

- Várj egy kicsit! Mennyi gondolat! Mi mindent kell kérdeznem! Hallgass meg. Nem tudod elképzelni, mit tettél értem azzal, amit mondtál. Olyan boldog vagyok, hogy utálatos lettem; mindent elfelejtettem. Most tudtam meg, hogy Nyikolaj bátyám... itt van, tudod, róla is megfeledkeztem. Úgy rémlik, mintha ő is boldog volna. Ez valami eszelősség. Csak egy a szörnyű. Te nős vagy, ismered ezt az érzést. Szörnyű, hogy mi öregebbek, akiknek már múltunk van... nem szerelmek, hanem bűnök... egyszer csak egy tiszta, ártatlan lény közelségébe kerülünk. Ez visszataszító; lehetetlen, hogy az ember méltatlannak ne érezze magát.

- No, neked nem sok a bűnöd.

- De mégis - mondta Levin. - "Borzadva olvasom, életem az a könyv, képei itt állnak köröttem: Átkozok, vádolok, sírok, de semmi könny ki nem olt egyetlen betűt sem."[10] Igen.

- Mit tegyünk? Ez a világ rendje - mondta Sztyepan Arkagyics.

- Egy vigaszom van, mint abban az imádságban is, amit mindig úgy szerettem: "Ne az érdemeimért bocsáss meg, hanem könyörületből." Ő is csak így bocsáthat meg énnekem.



11

Levin kihörpintette a poharát, s elhallgattak.

- Egyet azonban meg kell mondanom. Ismered Vronszkijt? - kérdezte Sztyepan Arkagyics.

- Nem ismerem. Mért kérded?

- Hozz még egy üveggel - fordult Sztyepan Arkagyics a serlegeket töltő tatárhoz, aki épp akkor sürgölődött körülöttük, amikor nem kellett volna.

- Mért kéne Vronszkijt ismernem?

- Azért kéne Vronszkijt ismerned, mert ő az egyik vetélytársad.

- Miféle Vronszkij ez? - mondta Levin, és arckifejezése abból a gyermeki elragadtatásból, amelyben Oblonszkij az imént gyönyörködött, hirtelen a haragosba és kellemetlenbe csapott át.

- Vronszkij Kirill Ivanovics Vronszkij gróf egyik fia s a pétervári aranyifjúság egyik legkülönb példánya. Tverben ismertem meg, amikor magam is ott szolgáltam; a toborzásra jött el. Szörnyen gazdag, szép, komoly összeköttetései vannak, szárnysegéd, s ugyanakkor igen kedves és jó gyerek. De több, mint egyszerűen jó gyerek. Ahogy most megismertem, művelt és okos is, olyan ember, aki sokra fogja vinni.

Levin komoran hallgatott.

- Csakhamar teutánad tűnt föl itt, s ahogy hallom, fülig beleszeretett Kittybe. S Kitty anyja, megérted...

- Bocsáss meg, de nem értek semmit sem - mondta Levin komoran. Nyikolaj bátyja jutott rögtön az eszébe, milyen undok is, hogy el tudta feledni.

- Várj már egy kicsit - mosolyodott el Sztyepan Arkagyics, s teletöltve Levin poharát, megérintette a kezét. - Én elmondtam, amit tudok, s amennyire az ilyen kényes és finom ügyben találgatni lehet, ismétlem, úgy látom, neked van esélyed.

Levin hátravetette magát a széken, az arca halvány lett.

- De azt ajánlanám, vidd döntésre, amilyen hamar csak tudod - folytatta Oblonszkij.

- Nem, köszönöm, nem bírok többet inni - szólt Levin, és félretolta a poharat. - Berúgok. No és te hogy éldegélsz? - kérdezte aztán, mint aki másra akarja a beszédet terelni.

- Egy szót csak: azt tanácsolom, vidd mindenesetre minél előbb dűlőre a dolgot. Nem ajánlom, hogy ma szólj - mondta Sztyepan Arkagyics. - Menj oda holnap reggel; kérd meg annak rendje-módja szerint a lányt, aztán segítsen az Isten.

- Azt ígérted, lejössz vadászatra. Gyere le most tavasszal - mondta Levin.

Egész szívéből bánta már, hogy elkezdte ezt a beszélgetést Sztyepan Arkagyiccsal. Ez a beszélgetés arról a rivális pétervári tisztről, Sztyepan Arkagyics javaslatai és tanácsai bepiszkolták ezt a kivételes érzést.

Sztyepan Arkagyics elmosolyodott. Megértette, mi játszódik le Levin lelkében.

- Majd lemegyek egyszer - mondta. - Bizony, testvér, az asszonyok, ez az a csavar, amin minden forog. Az én dolgaim is rosszul állnak, nagyon rosszul, s mind a nők miatt. Légy őszinte hozzám - folytatta, miközben szivart vett ki, s egyik kezét a poharán tartotta -, adj tanácsot.

- Miben?

- Elmondom. Tegyük föl, nős vagy, szereted a feleségedet, de belebolondultál egy másik nőbe.

- Bocsáss meg, de ezt végképp nem tudom megérteni. Éppúgy nem értem, mintha én most, miután jóllaktam, a pék mellett elmenve ellopnék egy kalácsot.

Sztyepan Arkagyics szeme a szokásosnál is jobban csillogott.

- Miért ne? A kalács néha olyan illatos, hogy nem tudod türtőztetni magad.

Himmlisch ist's, wenn ich bezwungen
Meine irdische Begier;
Aber noch wenn's nicht gelungen,
Hatt' ich auch recht hübsch Plaisir!
[11]

Ahogy ezt mondta, Sztyepan Arkagyics finoman elmosolyodott; Levin se állhatta meg, hogy el ne mosolyodjék.

- De tréfán kívül - folytatta Oblonszkij -, a nő, érts meg, kedves, szelíd, szerető lény; magányos és szegény, s mindenét föláldozta érted. Most, hogy már minden megtörtént, nem lehet - ezt értsd meg - eldobni. Elszakadni lehet; hogy családi életét az ember szét ne dúlja; de nem szánni, nem segíteni, nem könnyíteni a sorsán?

- Már megbocsáss. Az én szememben, tudod, kétféle nő van... azaz helyesebben... van nő, és van... Bukott teremtésben én még gyönyörűt nem láttam, nem is fogok látni; az ilyen, mint ez a kifestett, bodros francia ott a pultnál, csak undorító, s minden bukott nő ilyen.

- És az evangéliumbéli?

- Ugyan, hagyd abba! Krisztus sosem mondta volna azokat a szavakat, ha tudja, ennyire visszaélnek majd velük. Az egész evangéliumból csak ezeket a szavakat ismerik. Én különben nem azt mondom, amit gondolok, hanem azt, amit érzek. Viszolygok a bukott nőktől. Te a pókoktól félsz, én ezektől a viperáktól az igaz, hogy valószínűleg te sem tanulmányoztad a pókokat, s nem ismered az erkölcsüket, így vagyok én is.

- Könnyen beszélsz te; úgy teszel, mint Dickens urasága,[12] aki bal kezével a jobb válla mögé dob minden nehéz kérdést. A tény tagadása azonban nem válasz. Azt mondd meg, mit tegyek, mit csináljak? A feleséged öregszik, s te tele vagy élettel. Jóformán körül sem néztél még, s azt érzed, hogy akármennyire tiszteled is, nem tudod többé szerelemmel szeretni a feleségedet. Ekkor bukkan fel hirtelen a szerelem, s te elvesztél, elvesztél! - mondta Sztyepan Arkagyics csüggedt kétségbeeséssel.

Levin elnevette magát.

- Igen, elvesztem - mondta Oblonszkij. - De mit tegyek hát?

- Ne lopj kalácsot.

Sztyepan Arkagyics fölnevetett:

- Ó, te moralista! De értsd meg hát; itt van két asszony, egyik csak a jogait hajtogatja, a joga az, hogy szeresd, amit nem tudsz megtenni; a másik meg mindent föláldoz, és semmit sem követel. Mit tegyél? Hogy járj el? Itt az iszonyú dráma.

- Ha azt akarod, hogy meggyónjam, mit gondolok erről, hát azt mondom, nem hiszem, hogy itt dráma volna; azt is megmondom, miért: szerintem a szerelem... mind a két fajta szerelem, amelyet Platón aLakomá-ban meghatároz, próbakő az ember számára. Vannak, akiknek csak az egyik létezik, s vannak, akiknek csak a másik. S azok, akik csak a nem plátói szerelmet értik, ok nélkül beszélnek drámáról. Az ilyen szerelemben nem lehet semmiféle dráma. "Alázatosan köszönöm az élvezetet, tiszteletem" - ennyi az egész dráma. De a plátói szerelem sem ismerheti a drámát; az ilyenben ugyanis minden világos és tiszta, mivel...

Levinnek ebben a percben eszébe jutottak a bűnei, az átélt belső küzdelmek.

- Különben lehet, hogy igazad van - tette hozzá váratlanul. - Nagyon könnyen lehet. Nem tudom. De nem tudom, igazán nem tudom.

- Látod - mondta Sztyepan Arkagyics -, te túlságosan egységes ember vagy. Ez az erényed és ez a hibád. Egységes jellem lévén azt akarod, hogy az élet is egynemű jelenségekből álljon; márpedig ez nincs így. Megveted az állami tisztviselők tevékenységét, mert azt szeretnéd, hogy a munka mindig megfeleljen a céljának, ez azonban nem szokott így lenni, Azt követeled, hogy az ember tevékenységének mindig célja legyen, hogy szerelem és családi élet egy legyen. Azonban ez sem szokott így lenni. Az élet egész tarkasága, gyönyörűsége, szépsége fényből és árnyból tevődik össze.

Levin fölsóhajtott, és nem felelt. A maga dolgára gondolt, s nem figyelt Oblonszkijra.

S hirtelen mindketten azt érezték, hogy noha barátok, noha együtt ebédeltek s boroztak is, aminek még közelebb kellett volna hoznia őket, mindegyikük csak a maga dolgára gondol, s nincs közük egymáshoz. Oblonszkij nemegyszer tapasztalta már, hogy ebédek után összebarátkozás helyett néha a legnagyobb eltávolodás áll be, s tudta, hogy ilyen esetben mi a helyes eljárás.

- A számlámat! - kiáltotta, s a szomszéd terembe ment, ahol tüstént egy ismerős adjutánsba botlott, s egy színésznőről s a kitartójáról kezdett el beszélgetni vele. Ez a csevegés, amint azt rögtön érezte is, a Levinnel folytatott beszélgetés után, amely mindig túlságosan szellemi és lelki erőfeszítést kívánt tőle, megkönnyebbülés és pihenés volt.

Amikor a tatár a huszonhat rubelt s néhány kopejkát meg a borravalót feltüntető számlával megjelent, Levin, akit mint falusit a ráeső tizennégy rubel más alkalommal elborzasztott volna, most nem is figyelt oda, fizetett s indult haza, hogy átöltözzék, s Scserbackijékhoz menjen, ahol majd eldől a sorsa.



12

Kitty Scserbackaja hercegnő tizennyolc éves volt. Ezen a télen vitték először társaságba. Nagyobb sikere volt, mint a két nővérének; nagyobb, mint ahogy a hercegasszony várta volna. Nem elég, hogy a moszkvai bálokon táncoló ifjak csaknem mind beleszerettek, már az első télen két komoly parti jelentkezett: Levin s rögtön az elutazása után Vronszkij gróf.

Levin feltűnése, gyakori látogatása s nyilvánvaló szerelme adott rá először alkalmat, hogy Kitty szülei a lányuk jövőjéről komolyan beszéljenek, s mindjárt össze is kapjanak rajta. A herceg Levin pártján volt; azt mondta, nem is kíván Kittynek jobbat. A hercegnő asszonyi szokás szerint megkerülte a kérdést; Kitty, mint mondta, még nagyon fiatal; Levin semmivel sem mutatja ki, hogy komoly szándéka van, Kitty nem is vonzódik eléggé hozzá, s más efféle érveket hozott föl; a legfőbbet azonban, hogy jobb partit vár, s Levin nem rokonszenves neki, és hogy nem tudja megérteni, nem mondta ki. Amikor Levin hirtelen elutazott, a hercegnő örült, s diadalmaskodva mondta az urának: "Látod, igazam volt." Amikor Vronszkij megjelent, még jobban örült, s hite, hogy Kittynek nem egyszerűen jó, hanem ragyogó partit kell csinálnia, még szilárdabb lett.

Az anya szerint Vronszkijt említeni sem lehetne egy napon Levinnel, Levinben nem tetszettek neki különös, éles ítéletei, társaságbeli félszegsége, ami föltevése szerint gőgön alapult, barmok és parasztok közt folyó, az ő fogalmai szerint elvadult falusi élete. Az is nagyon ellenére volt, hogy miután lányába beleszeretett, másfél hónapot járt a házba, mintha várt, fontolgatott volna, mint aki fél, nem lesz-e túl nagy tisztesség, ha megkéri. Nem akarta megérteni, hogy annak, aki lányos házba jár, nyilatkoznia kell. S egyszer csak, anélkül, hogy nyilatkozott volna, elutazott. "Szerencse, hogy a külseje annyira nem vonzó - gondolta az anya -, s Kitty nem szeretett belé."

Vronszkij viszont minden óhaját kielégítette volna. Nagyon gazdag, okos, előkelő, fényes katonai és udvari pálya áll előtte, amellett bűbájos ember. Lehetetlen jobbat kívánni.

Vronszkij a bálokon nyíltan udvarolt Kittynek; táncoltatta, eljárt hozzájuk; lehetetlen volt szándéka komolyságában kételkedni. A hercegnő ennek ellenére az egész telet rettenetes nyugtalanságban és izgalomban töltötte.

A hercegné harminc évvel ezelőtt egy nagynénje közvetítésével ment férjhez. A kérő, akiről mindent tudtak már előre, megjött, megnézte az eladó lányt, őt is megnézték; a házasságszerző nagynéni kitudta s elmondta, hogy kölcsönösen jó hatást tettek egymásra; a szülőktől a kitűzött napon megkérték, ők meg odaadták a lányt. Minden igen könnyen s egyszerűen ment. A hercegnének legalább úgy tetszett. A maga lányain tapasztalta csak, mennyire nem könnyű s egyszerű ez a hétköznapinak látszó feladat: egy lányt férjhez adni. Mennyi félelmet élt át, hány gondolatot gondolt végig, mennyi pénzt dobott ki, mit küzdött az urával a két nagyobb lány, Darja és Natalja férjhez adásakor. Most, hogy a kisebbiket is bevezették a társaságba, ugyanazokat a félelmeket, ugyanazokat a kétségeket élte át, s a régieknél még nagyobb veszekedéseket az urával. Az öreg herceg, mint minden apa, nagyon kényes volt a lányai becsületére, tisztaságára; esztelenül féltékeny is, különösképp Kitty miatt, aki a kedvence volt; s lépten-nyomon jeleneteket rendezett, hogy a hercegnő kompromittálja a lányát. A hercegnő a másik két lánynál hozzászokott már ehhez, most azonban úgy érezte, a herceg skrupulusainak több alapja van. Az utóbbi időben a társadalmi szokások, úgy látta, megváltoztak, s az anyák kötelessége nehezebbé vált. Kitty kortársai, azt látta, különböző társaságokat alakítanak, mindenféle tanfolyamokra járnak, szabadon viselkednek a férfiakkal, az utcán magukban kocsiznak, sokan már pukedlit se vágnak, s ami a fő, mind erősen meg vannak győződve, hogy a férjválasztás az ő dolguk s nem szüleiké. "A lányt ma nem úgy adják már férjhez, mint rég" - gondolták és mondták ezek a fiatal lányok, sőt az öregemberek is mind. De hogy most miképpen kell férjhez adni őket, azt a hercegnőnek nem sikerült senkitől se megtudnia. A francia szokást - hogy a szülők döntsék el gyermekeik sorsát - nem fogadták el s megrótták. Az angol szokást, a lányok teljes szabadságát, szintén nem fogadták el; az orosz viszonyok közt nem is volt lehetséges. Az orosz szokást, a közvetítést pedig idétlennek tartották, maga a hercegnő is nevetett rajta. De azt, hogy miképpen kell férjhez menni és férjhez adni, nem tudta senki sem. Mindenki, akivel a hercegnő eszmét cserélt erről a témáról, ugyanazt mondta: "A mi korunkban, ideje, könyörgöm, hogy ezt az ócskaságot elhagyjuk már. Végül is a fiatalok lépnek házasságra, nem a szüleik, tehát rájuk kell bízni, üssék nyélbe, ahogyan tudják." De könnyű volt így beszélni annak, akinek nem volt lánya, a hercegnő azonban látta, hogy ha férfiakat enged a közelébe, a lánya valamelyikbe beleszerethet, mégpedig olyanba is, aki nem akar nősülni vagy nem férjnek való. S akármennyit hajtogatták is a hercegnőnek, hogy a fiataloknak a mi időnkben maguknak kell a sorsukról dönteni, ő nem tudott ebben hinni, amint abban sem tudott volna, hogy ötéves gyerekek számára, akármiféle korban is, a töltött pisztoly a legjobb játék. Kittyért épp ezért még jobban izgult, mint valaha a nénjeiért.

A félelme most az volt, hátha Vronszkij beéri a puszta udvarlással. A lánya, látta, már szerelmes belé, de azzal vigasztalta magát, hogy Vronszkij becsületes ember, s nem követ el ilyet. Ugyanakkor azonban tudta, hogy a mostani szabad érintkezés mellett milyen könnyű a lányok fejét elcsavarni, és hogy a férfiak általában milyen könnyedén veszik az efféle bűnt. Kitty az elmúlt héten elmondta neki, mit beszélt Vronszkijjal a mazurka alatt. Ez a beszélgetés némiképp megnyugtatta a hercegnőt; egészen nyugodt azonban nem tudott lenni. Vronszkij azt mondta Kittynek, hogy ő és a bátyja annyira megszokták, hogy az anyjuknak mindenben alávessék magukat, hogy soha semmi fontos dologba nem kezdenek anélkül, hogy a tanácsát ki ne kérnék. "Most is mint különös boldogságot várom - mondta -, hogy anyuskám Pétervárról megérkezzék."

Kitty elmondta ezt, s nem tulajdonított semmiféle jelentőséget neki. Az anyja azonban másképp fogta föl. Az öregasszonyt, tudta, napról napra várják; azt is tudta, hogy örülne a fia választásának. Különösnek találta, hogy Vronszkij fél az anyját megbántani, s azért halogatja a lánykérést; azonban annyira kívánta ezt a házasságot s még inkább izgalma csillapodását, hogy elhitte. Akármilyen keserűséget szerzett is a hercegnőnek legidősebb lánya, Dolly boldogtalansága, aki ott készült hagyni az urát, nyugtalansága kisebbik lányának most eldőlő sorsa miatt minden érzését lekötötte.

Ez a nap, Levin megjelenése, újabb nyugtalanságot szerzett neki. Félt, hogy lánya, aki egy időben, úgy rémlett neki, érzett valamit Levin iránt, túlzott becsületességből nem kosarazza-e ki Vronszkijt, általában hogy Levin megjelenése nem kavarja-e össze s nem késlelteti-e ezt az ügyet, amely olyan közel van a befejezéshez.

- Mi van vele; régen jött? - kérdezte a hercegnő Levinről, amikor hazaérkeztek.

- Most, maman.

- Én csak egyet akarok mondani... - kezdte a hercegnő, s komoly, megélénkülő arcából Kitty kitalálta, miről lesz szó.

- Mama - mondta fülig pirulva, s hirtelen feléje fordult -, kérem, nagyon kérem, ne beszéljen róla. Tudom, mindent tudok.

Ő is azt óhajtotta, amit az anyja, de anyja óhajának a motívumai sértették.

- Csak azt akarom mondani, hogy miután az egyiket remélni engedted...

- Anyukám, galambom, az Isten szerelmére, hagyjuk ezt. Olyan rettenetes erről beszélni.

- Nem fogok, nem fogok - mondta az anyja, könnycseppet pillantva meg a lánya szemében. - Csak egyet, lelkem: megígérted, hogy nem lesz titkod előttem. Nem lesz?

- Soha, semmilyen, mama - felelte Kitty elpirulva, s egyenest az anyja arcába nézett. - De most nincs mit beszélnem. Én... ha akarnék is, akkor sem tudnék mit mondani... Nem tudnék.

"Nem, ezekkel a szemekkel mást, mint igazat, nem tud mondani" - gondolta az anyja, izgalmán és boldogságán elmosolyodva. Azon mosolygott, milyen hatalmasnak és jelentősnek tűnik fel szegényke előtt, ami most a lelkében végbemegy.



13

Kittynek ebéd után s az este kezdetén olyan érzése volt, mint egy fiatal katonának csata előtt. A szíve erősen dobogott; a gondolatai nem tudtak megállapodni.

A mostani este, amikor a két férfi először találkozik, úgy érezte, eldönti a sorsát. Szüntelen maga előtt látta őket, hol külön, hol együtt mind a kettőt. Amikor a múltra gondolt, gyönyörűséggel és gyöngédséggel állt meg Levinnel kapcsolatos emlékein. Gyerekkori emlékei, Levin barátsága halott bátyja iránt különös költői szépséget adott kettőjük viszonyának. Levin szerelme, amelyről meg volt győződve, hízelgett s örömöt okozott neki. És ezért könnyű volt Levinre gondolnia. Vronszkijra vonatkozó emlékeibe, bár ő maga a legnagyobb mértékben nyugodt és társaságbeli ember volt, valami félszegség vegyült, mintha valami hamisság lenne, nem Vronszkijban, ő nagyon kedves és egyszerű, hanem benne magában; míg ha Levinnel volt, mindig egészen egyszerűnek és derültnek érezte magát. Hanem ha a jövőjére gondolt: Vronszkijjal ragyogó, boldog távlat nyílt előtte, míg Levinnel a jövő ködösnek látszott.

Amint fölment, hogy estére felöltözzék, s a tükörbe pillantott, örömmel látta, hogy jó napja van, teljes birtokában van az erejének, de ahhoz, ami várta, szüksége is volt rá; külsőleg, érezte, nyugodt, s a mozdulatai kecsesen szabadok.

Fél nyolckor, alighogy lement a szalonba, Konsztantyin Dmitrics Levint jelentette az inas. A hercegnő a szobájában volt még, s a herceg sem jött le. "Bekövetkezett" - gondolta Kitty, s a vér kiszaladt az arcából. Ahogy a tükörbe nézett, elszörnyedt sápadtságán.

Most már biztosan tudta, hogy Levin azért jött korábban, mert egyedül akarta találni s megkérni. S az egész ügy most jelent meg először előtte egy másik, új oldalról. Most értette meg, hogy itt nemcsak arról van szó, hogy ő kivel lesz boldog, és kit szeret, hanem hogy tüstént meg kell bántania egy embert, akit szeret. Mégpedig kegyetlenül. Miért? Mert kedves, szereti őt, szerelmes belé. De mit tehet mást? Így kell, így muszáj.

"Istenem, csakugyan énnekem magamnak kell ezt megmondanom neki? - gondolta. - De mit mondjak? Csak nem fogom azt mondani, hogy nem szeretem? Hisz ez nem igaz! De hát mit mondjak? Azt, hogy mást szeretek? Nem, ez lehetetlen. Elmegyek, elmegyek."

Már az ajtó felé indult, amikor a férfi lépéseit meghallotta. "Nem! Nem lenne becsületes dolog. Mitől féljek? Nem követtem el semmi rosszat. Lesz, ami lesz, megmondom az igazat. Igen, vele ez sem lehet kínos. Itt van" - mondta magának, ahogy Levin erős, bátortalan alakját, a ragyogó, rámeredő szemeket megpillantotta. Egyenest a férfi arcába nézett, mintha kegyelemért könyörögne, s kezet nyújtott neki.

- Úgy látszik, nem jókor jöttem; nagyon korán van még - szólt Levin, az üres fogadószobában körülnézve. Amikor látta, hogy várakozása teljesült, senki sem zavarja, nyilatkozhat, arca komorrá vált.

- Ó, nem - mondta Kitty, s leült az asztalhoz.

- De azt is akartam - kezdte Levin -, hogy egyedül találjam.

Nem ült le, nem nézett rá, nehogy elveszítse a bátorságát.

- Mama rögtön kijön, nagyon elfáradt tegnap. Tegnap...

Beszélt, maga sem tudta, mit mondanak az ajkai, s nem vette le róla könyörgő és becéző tekintetét.

Levin ránézett, ő elvörösödött s elhallgatott.

- Azt mondtam, nem tudom, hosszabb időre jöttem-e... s hogy ez csak magától függ.

Kitty mind lejjebb és lejjebb horgasztotta a fejét, maga sem tudta, mit felel majd arra, ami közeledőben van.

- Hogy ez magától függ - ismételte meg Levin. - Azt akartam mondani... Azt akartam... Azért jöttem föl, hogy, legyen a feleségem - mondta ki, s maga sem tudta már, mit beszél; de megérezvén, hogy a legrettenetesebbet kimondta, elhallgatott és rápillantott a lányra.

Kitty nem nézett fel, alig kapott levegőt. Elragadtatást érzett. A lelke tele volt boldogsággal. Sohasem gondolta, hogy Levin szerelmének a megvallása ilyen hatást tesz rá. De ez csak egyetlen pillanatig tartott. Eszébe jutott Vronszkij. Levinre emelte fényes, becsületes szemét, s kétségbeesett arcát látva, sietve felelt:

- Bocsásson meg... ez lehetetlen.

Egy perccel előbb milyen közel volt Levinhez, milyen fontos neki. S most milyen idegen és távoli egyszerre.

- Nem történhetett másképp - mondta Levin, anélkül, hogy ránézett volna. Meghajolt, és el akart menni.



14

Ebben a pillanatban lépett be a hercegnő. Amikor itt látta őket, zilált arccal és egyedül, arcára rémület rajzolódott ki. Levin meghajolt, és nem szólt semmit; Kitty hallgatott, és lesütve tartotta a szemét. "Hála Isten, kikosarazta" - gondolta az anyja, s arcán a megszokott mosoly sugárzott föl, amellyel a csütörtöki vendégeit fogadta. Leült, s a falusi életéről kezdte kérdezgetni Levint. Ő is leült, várta a vendégek érkezését, hogy észrevétlen mehessen el.

Nem telt bele öt perc, Kitty barátnője, Nordstone grófnő lépett be, aki a múlt télen ment férjhez.

Sovány, sárga nő volt, ragyogó fekete szemű; beteges és ideges. Szerette Kittyt, s szeretete - mint a férjes asszonyoké a lányok iránt általában - abban az óhajban nyilvánult meg, hogy a maga boldogságideálja szerint adja férjhez; épp ezért Vronszkijhoz akarta férjhez adni. Levin, akivel a tél kezdetén sűrűn találkozott náluk, mindig ellenszenves volt neki. Hogyha találkoztak, állandó és kedves foglalatossága volt gúnyt űzni belőle.

- Szeretem, ha nagysága ormáról néz le rám, vagy megszakítja bölcs társalgását velem, mert ostoba vagyok - mondta róla -, esetleg még le is ereszkedik hozzám. Leereszkedik; ezt nagyon szeretem; örülök, hogy ki nem állhat.

Igaza volt, mert Levin valóban nem állhatta, épp azért vetette meg, amire büszke volt, amit érdemként viselt: az idegességéért, finomkodó lenézéséért és közönyéért minden iránt, ami durva és hétköznapi.

Az a társaságban nem ritka viszony alakult ki közöttük, amikor két ember, akik látszatra nagy barátságban vannak, annyira megvetik egymást, hogy még csak érintkezni sem tudnak komolyan, sőt meg sem bánthatják egymást. Nordstone grófnő azonnal Levinre vetette magát.

- Á, Konsztantyin Dmitrics, megint itt, a mi züllött Babilonunkban - mondta odanyújtva neki apró, sárga kezét. A tél elején mondott szavaira emlékeztette, hogy Moszkva: Babilon. - Nos, Babilon javult meg, vagy maga romlott el? - tette hozzá, gúnyosan pillantva Kittyre.

- Nagyon hízelgő, grófnő, hogy ennyire eszében tartja a szavaimat - felelte Levin, akinek sikerült végre magához térnie, s rögtön beletalált megszokott, tréfásan ellenséges modorukba, - Bizonyára nagyon nagy hatással vannak magára.

- Már hogyne. Mindet feljegyzem. Mi az, Kitty, megint korcsolyázni voltál?

S Kittyvel kezdett beszélgetni. Akármilyen kényelmetlen is volt Levinnek, hogy most menjen el, mégis könnyebb volt egy ilyen félszegséget elkövetni, mint egész este ott maradni, s látni Kittyt, aki nagy néha rápillantott, és kerülte az ő tekintetét. Föl akart kelni, de a hercegnő észrevette, hogy hallgat, s hozzáfordult:

- Hosszú időre jött Moszkvába? Úgy emlékszem, zemsztvo-ügyekkel volt elfoglalva, s nem lehet itt hosszasabban.

- Nem, hercegnő, nem foglalkozom többé a zemsztvoval - mondta. - Csak néhány napra jöttem.

"Mi olyan különös rajta? - gondolta Nordstone grófnő, ahogy szigorú, komoly arcára pillantott. - Miért nem merül bele az okoskodásaiba? No, majd én belehergelem. Rettenetesen szeretem Kitty előtt bolonddá tenni, s azzá is teszem."

- Konsztantyin Dmitrics - mondta neki -, fejtse ki, kérem, hisz maga mindent tud, mit jelent ez: nálunk, Kalugában, a parasztok és parasztasszonyok mindenüket elitták, s most semmit sem fizetnek nekünk. Mit jelent ez? Maga úgy dicséri mindig a parasztokat.

Ebben a pillanatban még egy hölgy jött be a szobába, s Levin fölállt.

- Bocsásson meg, grófnő - mondta -, de én igazán semmit sem értek ehhez, s nem is tudok semmit sem mondani - és a hölgy mögött belépő katonára pillantott.

"Ez biztosan Vronszkij" - gondolta, s hogy meggyőződjék róla, Kittyre nézett. Kitty már megjáratta Vronszkijon a szemét, s most Levinre pillantott. És elég volt egyetlen pillantás ezekből az akaratlanul is felsugárzó szemekből, s Levin tudta már, hogy Kitty szereti ezt az embert; olyan biztosan tudta, mintha szóval mondta volna. De hát miféle ember ez?

Most már, helyes volt-e vagy helytelen, Levin nem tudott ott nem maradni; meg kellett tudnia, miféle ember az, akit Kitty szeret.

Vannak emberek, akik, ha bármiben is szerencsés vetélytársra akadnak, a benne levő jótól készek tüstént elfordulni, s csak a rosszat látják benne. Vannak aztán, akik, ellenkezőleg, épp azt a tulajdonságot akarják a boldog vetélytársban látni, amellyel legyőzte őket, s fájdalomtól elszoruló szívvel csak a jót keresik benne. Levin ezek közé tartozott. De Vronszkijban nem is volt nehéz a jót és vonzót megtalálnia. Azonnal meglátta. Alacsony, jókötésű, barna férfi volt, az arca jóindulatú és szép; rendkívül nyugodt és határozott. Arcán és alakján, rövidre nyírt fekete hajától s frissen borotvált állától bő, vadonatúj zubbonyáig minden egyszerű volt és választékos. Miután a belépő hölgyet előreengedte, a hercegnőhöz ment, s mindjárt utána Kittyhez.

Ahogy odalépett hozzá, szép szeme különös gyöngéden csillogott, tiszteletteljesen és óvatosan (Levinnek legalább úgy rémlett), alig észrevehető, boldog, szerényen diadalmas mosollyal hajolt Kitty fölé, s nyújtotta oda nem nagy, de széles kezét.

Mindenkit üdvözölt; mondott egypár szót s leült, közben egyszer sem pillantott oda a tekintetét reá tapasztó Levinre.

- Hadd ismertessem össze magukat - mondta a hercegnő Levinre mutatva. - Konsztantyin Dmitrics Levin, gróf Alekszej Kirillovics Vronszkij.

Vronszkij fölállt, barátságosan pillantott Levin szemébe, és kezet fogott vele.

- Idén télen, úgy rémlik, egy ízben együtt kellett volna ebédelnünk - mondta egyszerű, nyílt mosolyával -, de ön váratlanul falura utazott.

- Konsztantyin Dmitrics megveti és gyűlöli a várost és bennünket, városiakat - mondta Nordstone grófnő.

- A szavaim nyilván nagy hatással vannak magára - szólt Levin -, hogy ennyire észben tartja őket - s visszaemlékezve, hogy az imént is ezt mondta, elpirult.

Vronszkij Levinre és Nordstone grófnőre nézett, és elmosolyodott.

- Állandóan falun él? - kérdezte. - Télen, úgy gondolom, unalmas.

- Ha az embernek van elfoglaltsága, nem: de én magamban sem unatkozom - felelte élesen Levin.

- Én szeretem a falut - mondta Vronszkij; Levin hangja feltűnt neki, de úgy tett, mintha nem venné észre.

- De maga, gróf, remélem, nem törődne bele, hogy folyton falun éljen - mondta Nordstone grófnő.

- Nem tudom, nem próbáltam huzamosabban. Furcsa tapasztalatom van erről - folytatta. - Sehol sem vágyódtam úgy a falu, a mi bocskoros, muzsikos orosz falvaink után, mint amikor anyuskámmal egy telet Nizzában töltöttem. Hisz tudja, hogy Nizza már önmagában is unalmas: Nápoly, Sorrento is csak rövid időre szép. Éppen ott különös élességgel emlékeztem Oroszországra és különösen a falura. Olyanok ezek a...

Beszéd közben Kitty és Levin felé fordult, nyugodt és barátságos tekintete egyikről a másikra siklott. Nyilván azt mondta, ami épp az eszébe jutott.

Észrevéve, hogy Nordstone grófnő mondani akar valamit, elhallgatott, nem fejezte be, hanem figyelmesen felé fordult.

A társalgás egy pillanatra sem némult el, úgyhogy az öreg hercegnőnek, akinek témahiány esetére mindig volt tartalékban két nehézütege: a klasszikus és reális nevelés meg az általános hadkötelezettség, nem kellett előállnia velük; Nordstone grófnőnek sem kellett Levint ingerelnie.

Levin akart, de nem tudott a társalgásba elegyedni. "Indulok" - mondta pillanatonként magának, de nem ment, várt valamire.

A beszéd a táncoló asztalokra, szellemekre fordult, s Nordstone grófnő, aki hitt a spiritizmusban, elmesélte, milyen csodákat látott.

- Hozzon össze velük, grófnő, az Isten szerelmére, hozzon feltétlenül össze! Soha semmi rendkívülit nem láttam, pedig váltig kerestem - mondta Vronszkij mosolyogva.

- Jó, majd a jövő szombaton - felelte Nordstone grófnő. - Hát maga, Konsztantyin Dmitrics Levin, hisz-e bennük? - kérdezte Levint.

- Miért kérdezi? Tudja, mit fogok mondani.

- De szeretném hallani a véleményét.

- Az én véleményem szerint - felelte Levin - ezek a táncoló asztalok csak azt bizonyítják, hogy az úgynevezett művelt társaság nem áll magasabban a parasztoknál. Ők a szemmel verésben, a rontásban és az igézésben hisznek, mi meg...

- Hát maga nem hisz bennük?

- Nem tudok hinni, grófnő.

- De amikor én magam láttam!

- Az öregasszonyok is maguk látták, azt mondják, a házimanókat.

- Szóval azt hiszi, nem mondok igazat? - És bosszúsan felnevetett.

- De nem, Mása, Konsztantyin Dmitrics azt mondja, hogy nem tud hinni benne - szólt Kitty, Levinért pirulva. Levin elértette, még ingerültebb lett, s felelni akart, de Vronszkij nyílt, vidám mosolyával azonnal odább segítette az elmérgesedéssel fenyegető beszélgetést.

- A lehetőségét sem fogadja el? - kérdezte. - De miért? Föltételezzük, hogy van elektromosság, pedig nem ismerjük. Miért ne lehetne egy idáig még ismeretlen, új erő, amelyet...

- Amikor az elektromosságot fölfedezték - szakította félbe gyorsan Levin -, csak a jelenséget fedezték föl; bizonytalan volt, honnét ered, s mire képes; századok múltak el, mielőtt az alkalmazására gondoltak. A spiritiszták azonban azzal kezdték, hogy az asztalok írnak nekik, a lelkek beszélnek velük; csak aztán kezdtek arról beszélni, hogy ez is valami ismeretlen erő.

Vronszkij figyelmesen hallgatta Levint, ahogy ő már hallgatni szokott; nyilvánvaló érdeklődéssel.

- Igen, de a spiritiszták azt mondják: most még nem tudjuk, miféle erő, de az erő megvan, s ilyen és ilyen körülmények közt hat. A tudósok, tessék, fedjék föl, mi ez az erő. Nem, nem látom be, miért ne lehetne valami új erő, ha...

- Azért - szakította félbe Levin -, mert az elektromosság esetében valahányszor csak gyantát gyapjúhoz dörgöl, az ismert jelenség mindig bekövetkezik; ez pedig nem mindig, tehát nem is természeti jelenség.

Vronszkij nem mondott ellent: bizonyára érezte, hogy a beszélgetés egy szalon számára túlságosan komollyá kezd válni, s hogy más tárgyra térjen, jókedvűen elmosolyodott, s a hölgyekhez fordult:

- Próbáljuk ki mindjárt, grófnő - kezdte; de Levin végig akarta mondani, amit gondolt.

- A spiritisztáknak az az igyekezete - folytatta -, hogy csodáikat valami új erővel magyarázzák, úgy hiszem, a legszerencsétlenebb dolog; folyton szellemi erőkről beszélnek, s anyagi kísérletnek akarják alávetni.

Mind várták, mikor fejezi be, s ezt maga is érezte.

- Pedig magából, azt hiszem, kitűnő médium lenne - mondta Nordstone grófnő -, van magában valami elragadtatottság.

Levin kinyitotta a száját, mondani akart valamit, de aztán elpirult, s nem mondott semmit sem.

- Gyerünk, hercegkisasszony, kérem, próbáljuk ki rögtön az asztalokat - szólt Vronszkij. - Hercegnő, megengedi?

S fölállt, szemével asztalt keresve.

Kitty is fölállt az asztalka mellől, s ahogy elment mellette, tekintete összeakadt a Levinével. Egész lelkéből sajnálta; annál inkább, mert olyan boldogtalanság miatt szánta, amelynek maga volt az oka. "Ha meg lehet nekem bocsátani, bocsásson meg - mondta a pillantása -, olyan boldog vagyok."

"Gyűlölök mindenkit, magát, magamat" - felelte Levin tekintete, s a kalapja után nyúlt. De nem az volt a sorsa, hogy kijusson.

Épp el akartak helyezkedni az asztal körül, Levin meg indult volna, amikor az öreg herceg bejött. A hölgyeket köszöntve mindjárt Levinhez fordult:

- Á - kezdte örvendezve -, régen itt vagy? Nem is tudtam, hogy megjöttél. Nagyon örülök, hogy látom.

Az öreg herceg hol tegezte, hol magázta Levint. Átölelte, úgy beszélt vele, és nem is hederített Vronszkijra, aki fölállt, és nyugodtan várta, hogy a herceg mikor fordul feléje.

Kitty érezte, hogy azután, ami történt, az apja kedvessége terhes Levinnek. Azt is látta, hogy az apja nagy sokára milyen hidegen válaszol Vronszkij meghajlására; az meg milyen barátságos csodálkozással pillant rá; nyilván próbálta megérteni, s nem értette, miért ilyen barátságtalan iránta - s ezt látván Kitty elpirult.

- Engedje vissza hozzánk, herceg, Konsztantyin Dmitricset - mondta Nordstone grófnő. - Kísérletet akarunk csinálni.

- Miféle kísérletet? Asztalt táncoltatni? No, bocsássanak meg, hölgyeim és uraim, szerintem okosabb csen-csen gyűrűt játszani - mondta az öreg herceg, s Vronszkijra nézett, mert kitalálta, hogy ő volt a kezdeményező. - Annak legalább van némi értelme.

Vronszkij csodálkozva nézett kemény tekintetével a hercegre; éppen hogy elmosolyodott, s a jövő heti nagy bálról kezdett Nordstone grófnővel beszélgetni.

- Remélem, ott lesz? - fordult Kittyhez.

Mihelyt az öreg herceg elfordult tőle, Levin észrevétlenül kiment, s az utolsó benyomás, amit az estéről magával vitt, Kitty boldogan mosolygó arca volt, amellyel Vronszkij kérdésére felelt.



15

Amikor az est véget ért, Kitty elmesélte az anyjának a Levinnel folytatott beszélgetést, és a férfi iránt érzett minden szánakozása ellenére örömmel töltötte el a gondolat, hogy megkérték a kezét. Nem kételkedett abban, hogy úgy járt el, ahogy kellett. De miután lefeküdt, még sokáig nem tudott elaludni. Egy kép üldözte állandóan: Levin arca volt, az összeráncolt szemöldök, a komoran és csüggedten pillantó jóságos szemek, amint ott áll, az apját hallgatja, s rá és Vronszkijra néz. Annyira megsajnálta, hogy könny öntötte el a szemét. De rögtön arra gondolt, akivel fölcserélte; elevenen jelent meg előtte férfias, határozott arca, nemes nyugalma, mindenkire egyformán sugárzó jósága. Annak a szerelme jutott az eszébe, akit maga is szeretett; a lelke újra örömmel telt el, s a boldogság mosolyával dőlt a párnájára. "Sajnálom, sajnálom, de mit tegyek? Nem vagyok bűnös" - mondta magának; egy belső hang azonban mást mondott. Azt bánta-e meg, hogy Levint magához vonta, vagy azt, hogy kikosarazta, nem tudta, de boldogságába a kétely mérge csöppent, "Istenem, könyörülj, Istenem, könyörülj!" - mondogatta magának elalvóban.

Ugyanekkor lenn, a herceg kicsiny szobájában azoknak a jeleneteknek egyike folyt le, amelyek kedvenc leányuk miatt oly gyakran ismétlődtek a szülők közt.

- Hogy mit? Hát azt! - kiabálta hadonászva s mókusprémes köpenyét sebtiben begombolva a herceg. - Azt, hogy nincs büszkeség, méltóság magában; megszégyeníti, tönkreteszi a lányát az aljas, ostoba házasságszerzésével!

- De herceg, könyörgöm, mit tettem én, az Isten szerelmére? - mondta csaknem sírva a hercegnő.

Miután a lányával kibeszélte magát, boldogan, elégedetten ment be a herceghez, hogy szokása szerint elbúcsúzzék tőle. Nem volt szándéka Levin ajánlatáról és Kitty kosaráról beszélni; mégis célzást tett, hogy ő úgy látja, a Vronszkij-ügy megérett, s mihelyt Vronszkij anyja megjön, el is dől. S épp itt, amikor ezt mondta, a herceg hirtelen fellobbant, s illetlen szavakat kezdett kiabálni:

- Hogy mit tett? Hát először is idecsalja a kérőket; egész Moszkva erről fog beszélni s jogosan. Ha estet ad, hívjon meg mindenkit, ne csak a vőlegényjelölteket. Hívja meg valamennyi tacskót (így nevezte a herceg a moszkvai fiatalembereket), hozasson tapeur-t,[13] aztán, rajta, táncoljanak; de ne így, mint ma, csakis a férjjelölteket, és kész. Undorodom, ha látom, érti, undorodom; de maga elérte, amit akart, elszédítette a lánya fejét. Levin ezerszer különb ember. Ez a pétervári egy ficsúr, ezek egy kaptafára készülnek mind, és egyik se ér semmit. De ha vérbeli herceg volna is, az én lányom nem szorul senkire.

- De hát mit tettem én?

- Hát azt... - kiáltott fel dühösen a herceg.

- Ha rád hallgatok - szakította félbe a hercegnő -, tudom, soha férjhez nem adjuk. Ha így vagyunk, menjünk le falura.

- Jobb is volna odamenni.

- De hát figyelj ide: talán én hízelgek neki? Egyáltalán nem hízelgek. Ez egy nagyon helyes fiatalember, szerelmes lett, s Kitty, szerintem...

- Ah, szóval maga szerint! És ha csakugyan beleszeret, az meg annyira készül a házasságra, mint én? Bár ne látna a szemem! "Ah, spiritizmus, ah, Nizza, ah, bálok!" - s a herceg mintha a feleségét utánozná, minden szónál bókolt egyet. - Így tesszük Katyenkát boldogtalanná; a végén csakugyan fejébe veszi...

- De miért gondolod?

- Nem gondolom, tudom; erre minekünk van szemünk, nem az asszonyoknak. Megismerem az embert, akinek komoly szándéka van, Levin az; s megismerem a díszpintyet, aki, mint ez a semmirekellő, csak szórakozik.

- Miket veszel a fejedbe?

- Majd eszedbe jut, de későn, mint Dasenykával.

- Jó, jó, ne beszéljünk erről - hallgattatta el a hercegnő, mert eszébe jutott Dolly boldogtalansága.

- Hát jó, Isten veled.

A házastársak keresztet vetettek egymásra, összecsókolóztak, de érezték, hogy nem sikerült egymás véleményén változtatniuk, s elváltak.

A hercegnő az előbb meg volt még győződve, hogy ez az este meghozta Kitty sorsában a döntést; Vronszkij szándékában nem lehet többé kételkedni; az ura szava azonban megzavarta. És miután visszament a szobájába, éppúgy, mint Kittyt, elfogta a rémület az ismeretlen jövő miatt, s magában ismételgette: "Istenem, könyörülj, Istenem, könyörülj!"



16

Vronszkij nem ismerte a családi életet. Az anyja fiatal korában ragyogó nagyvilági hölgy volt; házassága alatt, de főként utána, sok kalandja volt, amiről az egész társaság tudott. Apjára alig emlékezett; katonaiskolában nevelték.

Amikor mint nagyon fiatal, ragyogó tiszt az iskolából kikerült, a pétervári gazdag katonatisztek szokásos útján indult el. Noha nagy ritkán a pétervári társaságban is megfordult, szerelmi kapcsolataival kívül állt ezen a világon.

A durva, fényűző pétervári élet után Moszkvában érezte meg először annak a varázsát, hogy egy ártatlan, kedves, társaságbeli leányhoz közeledhet, aki szerelmes is lett belé. Eszébe sem ötlött, hogy kettejük viszonyában valami rossz is lehet. A bálokon főként vele táncolt, és eljárt a házukba. Olyasmiket beszélt vele, amiket a társaságban általában beszélnek; mindenféle haszontalanságot, de olyan haszontalanságokat, amelyek Kitty szemében akaratlanul is jelentőssé váltak. S noha semmi olyat nem mondott, amit akárki előtt el ne mondhatott volna, érezte, hogy a lány mind jobban és jobban a befolyása alá kerül, s minél erősebb lett ez az érzés, annál jobban esett neki, s annál gyöngédebb lett Kitty iránt. Nem tudta, hogy ennek az eljárásnak megvan a határozott neve: lányszédítés házassági szándék nélkül; hogy az ilyen szédítés egyike a legcsúnyább bűnöknek, s elég megszokott a hozzá hasonló, tündöklő fiatalemberek közt. Úgy tetszett neki, hogy elsőként fedezi fel ezt a gyönyört, s élvezte a fölfedezést.

Ha hallhatta volna, mit beszélnek azon az estén a szülők, ha a család álláspontjára tud helyezkedni, s megtudja, hogy Kitty boldogtalanná lesz, ha ő el nem veszi, bizonyára csodálkozik, és nem hiszi el. Nem hihette volna el, hogy ami neki, a lánynak meg még inkább, olyan nagy és szép gyönyörűséget szerez, rossz is lehet. Azt meg még kevésbé hitte volna el, hogy meg kell nősülnie.

A házasság az ő szemében soha nem tartozott a lehetséges dolgok közé. Nemcsak hogy a családi életet nem szerette, de a családban, főként pedig a férjben, mint egész legénytársasága, valami idegent, ellenségeset, legfőképp pedig komikusat látott. De ha nem is gyanította, amit a szülők beszéltek: ahogy ezen az estén Scserbackijéktól eljött, kettőjük között az a titkos lelki kapcsolat, úgy érezte, annyira megerősödött, hogy tennie kell valamit. De hogy mit lehetne és mit kéne tenni, azt el se tudta képzelni.

"Épp az a gyönyörű - gondolta, ahogy Scserbackijéktól hazatartott, s mint mindig, a tisztaság és üdeség kellemes érzését hozta el tőlük, ami részben onnan eredt, hogy egész este nem dohányzott, de új ellágyulásából is Kitty iránta érzett szerelme miatt -, épp az a gyönyörű, hogy semmit se mondunk, sem ő, sem én; a tekintetek és hangsúlyok rejtett beszédében mégis úgy megértjük egymást, hogy ma még világosabban adta tudtomra, mint bármikor, hogy szeret. És milyen kedvesen, egyszerűen, és ami a fő, bizalommal! S én is jobbnak, tisztábbnak érzem magam. Érzem, hogy van szívem, és sok jó van bennem. Azok a kedves, szerelmes szemek! Amikor azt mondta: nagyon is..."

"No és most? Hát semmi. Nekem is jó és neki is" - s eltűnődött, hogy fejezze be az estéjét.

Képzeletében végigjárta a helyeket, ahová elmehet. "Klub? Egy parti besigue pezsgőzés Ignatovval? Nem, nem megyek. A Château des fleurs[14]-be? Ott találom Oblonszkijt, kuplék, kánkán. Nem, unom. Hisz épp azért szeretem Scserbackijékat, mert jobbá leszek náluk. Hazamegyek." Egyenest a Dussot-szállodabeli szobájába ment, vacsorát rendelt, levetkőzött, s ahogy fejét a párnájára tette, mély, nyugodt álomba merült, mint mindig.

MÁSODIK RÉSZ




1

A tél végén Scserbackijéknál konzíliumot tartottak; ennek kellett eldöntenie, milyen is hát Kitty egészségi állapota; mit kell tenni, hogy apadó erőit visszanyerje. Beteg volt, s ahogy a tavasz közeledett, állapota még romlott. A háziorvos csukamájolajat rendelt, azután vasat, azután meg lápiszt, de minthogy sem ez, sem az, sem a harmadik nem használt, az orvos pedig azt tanácsolta, hogy mihelyt tavaszodik, külföldre utazzanak, elhívtak még egy nagynevű orvost is. A nagynevű orvos, egy még nem öreg és igen szép férfi, mindenáron meg akarta vizsgálni a beteget. A szűzi szemérem, ahogy azt szemmel látható gyönyörűséggel hangoztatta, szerinte csak a barbárság maradványa, s egyáltalán nincs abban semmi, ha egy férfi egy meztelen leánykát megtapogat. Ő ezt természetesnek tartotta, hisz mindennap megtette, s közben, ő legalább úgy látta, semmi rosszat nem érzett s nem gondolt. A lányka szégyenlősségét épp ezért nemcsak hogy a barbár kor maradványának, de a maga sérelmének is tekintette.

Mit volt mit tenni, bele kellett nyugodni, mert bár minden orvos egy iskolában, ugyanazokból a könyvekből tanult, ugyanazt a tudományt tudta, egyesek pedig még azt is mondták, hogy ez a nagynevű orvos rossz orvos, a hercegnő házában s környezetében, ki tudja, miért, az volt a nézet, hogy csak ez a nagynevű doktor tud valami különöset, s Kittyt egyedül ő mentheti meg. Miután a szégyentől fejvesztett, elkábult beteget megvizsgálta s megkopogtatta, a nagynevű orvos gondos kézmosás után ott állt a fogadószobában, s a herceggel beszélgetett. A herceg a homlokát ráncolta, köhécselt, úgy hallgatta. Mint sokat megélt, nem buta s nem beteg ember, nem hitt az orvostudományban, lelke mélyén az egész komédiáért haragudott, annál inkább, mert alighanem ő volt az egyetlen, aki Kitty betegségének az okát tökéletesen ismerte. "Üres csaholás" - gondolta, míg a lánya betegségének a tüneteiről szóló fecsegést hallgatta, a vadászszótárnak ezt a terminusát alkalmazta gondolatban a nagynevű orvos szavaira. A doktor közben alig tudta türtőztetni magát, hogy megvetését az öreg uracs iránt ki ne mutassa, s csak nagy fáradsággal szállt le alacsony értelmi színvonalára. Az öreggel, látta, hasztalan beszél; e ház feje az anya. Ő elé szándékozott hát gyöngyeit szórni. A hercegnő ebben a pillanatban lépett be a háziorvossal a fogadószobába. A herceg kiment, igyekezett észre nem vétetni, milyen nevetségesnek találja az egész komédiát. A hercegnő zavarban volt, s nem tudta, mihez fogjon. Bűnösnek érezte magát Kittyvel szemben.

- Nos, doktor - szólt -, döntsön a sorsunkról. Mondjon el mindent. - "Van-e remény?" - akarta kérdezni, de az ajka megremegett, nem tudta kimondani. - Nos, doktor?

- Rögtön, hercegnő, csak megbeszélem a kollégával; utána lesz szerencsém a véleményemet előadni.

- Hagyjuk tán magukra?

- Ahogy parancsolja.

A hercegnő felsóhajtott és kiment.

Amikor a doktorok magukra maradtak, a háziorvos nagy félénken elő próbálta adni a véleményét; vagyis hogy tuberkulotikus folyamat kezdődik, de... és így tovább. A nagynevű orvos hallgatta; a beszéd derekán hatalmas aranyórájára nézett.

- Így van - mondta -, de...

A háziorvos a szó közepén tiszteletteljesen elhallgatott.

- Amint tudni tetszik, a tuberkulotikus folyamat kezdetét nem lehet megállapítani; a kavernák megjelenéséig nincs határozott tünet. Gyanakodnunk azonban lehet. Útmutató: a rossz táplálkozás, az ideges ingerlékenység és a többi. A kérdés ez tehát: tuberkulotikus folyamat gyanújával mit kell a táplálkozás fenntartására tenni?

- De amint tudni méltóztatik, az ilyen esetek mögött erkölcsi és lelki okok is szoktak lappangani - kockáztatott meg a háziorvos finom mosollyal egy közbevetést.

- Ez magától értetődik - felelte a nagynevű orvos, és megint az órájára nézett. - Bocsánat, helyreállították már a Jauza-hidat, vagy még mindig körül kell mennem? - kérdezte. - Á, kijavították! No, akkor húsz perc alatt odaérek. Amint mondtuk, a feladat ez: fönntartani a táplálkozást, megnyugtatni az idegeket. Egyik összefügg a másikkal; a kör mindkét oldalán be kell avatkoznunk.

- És a külföldi utazás? - kérdezte a háziorvos.

- Ellensége vagyok a külföldi utaknak. Méltóztassék meggondolni: ha tuberkulotikus folyamat kezdődik, amit nem tudhatunk, a külföldi út úgysem használ. Olyan beavatkozásra van szükség, amely a táplálkozást elősegíti, és nem ártalmas. - S a nagynevű orvos kifejtette tervét, hogy sodeni vízzel kellene a beteget gyógykezelni. Ennek az előírásnak a fő értelme nyilván az volt, hogy ártani nem árthat.

A háziorvos figyelmesen, tisztelettel hallgatta végig.

- A külföldi utazás mellett az életmód változását hoznám föl, hogy eltávolítsa a beteget az emlékekkel terhes életkörülmények közül. Azonkívül - mondta - az anyjának is kedve van hozzá.

- Vagy úgy! Ebben az esetben ám utazzanak; csak tönkre ne tegyék azok a német sarlatánok... Engedelmeskedniük kell... De hát csak menjenek.

Megint az órájára nézett.

- Mennem kell - s az ajtó felé indult.

A nagynevű orvos kijelentette a hercegnőnek (mert ezt diktálta a jó ízlés), hogy a beteget még egyszer látnia kell.

- Hogyan? Még egyszer megvizsgálni? - kiáltott föl rémülten az anya.

- Dehogyis, hercegnő. Csupán néhány kérdést tennék fel.

- Legyen szerencsénk.

S az anya az orvos kíséretében a szalonba ment, Kittyhez. Kitty soványan és kipirultan állt a szoba közepén; a kiállt szégyen nyomaként különös fény volt a szemében. Amikor a doktor belépett, fülig pirult, s a szeme könnyel lett teli. Az egész betegsége és a gyógyítás is ostoba, sőt nevetséges dolognak tűnt föl. A gyógykezelést éppoly nevetségesnek tartotta, mint egy eltört váza darabjainak az összerakosgatását. Neki a szíve tört össze. Mit akarnak gyógyítani rajta a piruláikkal és poraikkal? De nem bánthatta meg az anyját, annál kevésbé, mert az amúgy is magát okolta.

- Üljön le, kérem, hercegnő - mondta a nagynevű orvos.

Mosolyogva szembeült Kittyvel, megfogta a pulzusát, s újabb unalmas kérdéseket adott föl. Kitty felelgetett, de egyszer csak megharagudott s fölállt.

- Bocsásson meg, doktor, de ennek igazán nincs semmi értelme. Harmadszor kérdezi ugyanazt.

A nagynevű orvos nem sértődött meg.

- Beteges ingerlékenység - mondta a hercegnőnek, amikor Kitty kiment. - Különben kész is vagyok.

S a doktor a hercegnő mint kivételesen okos asszony előtt a hercegkisasszony állapotát tudományosan is meghatározta, s befejezésül utasítást adott, miképp igya a gyógyvizet, amelyre nem is volt szüksége. Arra a kérdésre, elmenjenek-e külföldre, az orvos komolyan töprengeni kezdett, mintha valóban nehéz kérdést kellene eldöntenie. A döntés végül is így szólt: utazzanak, de ne higgyenek a sarlatánoknak, s forduljanak mindenben őhozzá.

Amikor az orvos elment, mintha valami vidám dolog történt volna. Az anya, ahogy a lányához visszatért, földerült, s Kitty is úgy tett, mintha fölvidult volna. Mostanában gyakran kellett alakoskodnia - majdnemhogy mindig.

- Én igazán egészséges vagyok, maman. De ha utazni akar, menjünk - mondta, s mintha érdekelné az előtte álló út, az utazás előkészületeiről kezdett beszélni.



2

A doktor után nem sokkal megérkezett Dolly. A konzíliumnak, tudta, ezen a napon kell lennie, s noha nemrég kelt föl a gyermekágyból (a tél végén lánykája született), s neki magának is elég gondja-baja volt, otthagyta a csecsemőt és a beteg kislányát, s eljött, hogy Kitty sorsáról, amelynek most kellett eldőlnie, halljon valamit.

- No, mi az újság? - kérdezte, ahogy kalapját le sem téve a szalonba lépett. - Mindnyájan jókedvűek vagytok. Minden rendben, ugye?

Megpróbálták elmesélni, mit mondott a doktor, de kiderült, hogy bár a doktor igen összefüggően és sokáig beszélt, azt, amit mondott, sehogy sem lehetett továbbadni. A legérdekesebb az volt, hogy a külföldi út mellett döntöttek.

Dolly önkéntelenül fölsóhajtott. A legjobb barátnője, a húga elutazik. Pedig az ő élete nem volt vidám. Viszonya Sztyepan Arkagyiccsal a kibékülés után megalázóvá vált. A forrasztás, Anna munkája, nem bizonyult tartósnak; a családi egyetértés ugyanazon a ponton tört el. Nem volt különösebb baj, de Sztyepan Arkagyics szinte sohasem volt otthon, pénz szinte sohasem volt, a hűtlenség gyanúja állandóan gyötörte Dollyt, csakhogy most már elűzte, félt a féltékenység már megismert szenvedésétől. Az első roham, ahogy egyszer már átélte, nem ismétlődhetett meg; a hűtlenség felfedezése sem hatott volna rá úgy, mint első ízben. Az efféle fölfedezés már csak megszokott családi életét forgatta volna föl; hagyta hát, hogy csalják, megvetve az urát s magát még jobban ezért a gyöngeségért. A nagy család gondja is szakadatlanul gyötörte, majd a kisbaba táplálásával volt baj, majd a dada ment el, vagy mint most, az egyik gyerek betegedett meg.

- Hát a tieid? - kérdezte az anyja.

- Ó, maman, baj, épp elég bajotok van magatoknak is. Lily megbetegedett; félek, skarlát. Eljöttem, hogy hírt halljak; de ha Isten ments, csakugyan skarlát, nem mozdulhatok ki otthonról.

Az orvos távozása után az öreg herceg is kijött a szobájából. Odatartotta Dollynak az arcát, elbeszélgetett vele, aztán a feleségéhez fordult:

- Nos, mit határoztatok, utaztok? Hát velem mit kezdtek?

- Azt hiszem, jobb, ha te maradsz, Alekszandr - mondta a felesége.

- Ahogy tetszik.

- De maman, miért ne jöhetne papa is velünk? - kérdezte Kitty. - Vidámabban lennénk.

Az öreg herceg felállt, s megcirógatta Kitty haját. A lánya fölemelte az arcát, erőltetett mosollyal nézett az apjára. Kitty mindig úgy érezte, hogy az apja mindenkinél jobban megérti a családban, habár az apja keveset beszélt róla. Mint legkisebb, ő volt a kedvence, s a szeretete, úgy érezte, éleslátóvá tette. Ahogy tekintete merőn rászegezett, jóságos, kék szemével találkozott, úgy rémlett, az apja átlát rajta; látja mindazt a bajt, ami benne kavarog. Pirulva hajolt hozzá, a csókját várta; de az apja csak a haját simogatta meg.

- Ezek az ostoba chignon-ok![27] - mondta. - Oda sem férhetsz az igazi lányodhoz, egy elpatkolt nő haját simogatod. No, Dolinyka - fordult az idősebb lányához -, a te piperkőcöd mit csinál?

- Megvan, papa - felelte Dolly, elértve, hogy az uráról van szó. - Folyton jár-kel, szinte nem is látom. - Nem állhatta meg, hogy gúnyos mosollyal ennyit hozzá ne tegyen.

- Nem utazott le még falura az erdejét eladni?

- Nem, egyre készülődik csak.

- No lám - mondta a herceg. - Akkor hát én is készülődjek? Ahogy parancsoljátok - fordult a feleségéhez, leülve. - Hallgass csak ide, Kátya - tette hozzá, a legkisebb lányához fordulva: - Egy szép napon, amikor fölébredsz, mondd ezt magadnak: hisz én egészséges és jókedvű vagyok; újra sétálgathatok a friss, kora reggeli fagyban a papával. No?

Amit az apja mondott, látszólag nagyon egyszerű volt, Kitty azonban zavarba jött tőle, s mint a tetten ért bűnös, elvesztette a fejét. "Igen, ő mindent tud, mindent ért, s ezzel csak azt adja tudtomra, hogy ha szégyenletes is, el kell a szégyent is viselnünk." Képtelen volt összeszedni magát, hogy feleljen valamit. Belekezdett, de elsírta magát, és kiszaladt.

- Tessék, a te tréfáid - esett a hercegnő az urának. - Te mindig... - kezdte a korholást.

A herceg elég soká némán hallgatta a hercegnő szemrehányását, az arca azonban mindjobban elborult.

- Olyan szánni való szegényke, olyan szánni való, te meg nem érzed, hogy minden célzás fáj neki, arra, ami az oka volt. Ekkorát csalódni az emberekben! - mondta a hercegnő, s hangja változásából Dolly és a herceg is elértette, hogy Vronszkijról beszél. - Nem is értem, hogy nincs törvény az ilyen undok, nemtelen emberek ellen.

- Csak ezt ne hallanám! - mondta a herceg, a karosszékéből fölállva, komoran. Úgy tett, mint aki menni készül, de az ajtóban megállt. - Törvény, anya, az van, s ha már egyszer rákényszerítesz, hát megmondom neked, mindebben ki a bűnös: te és te, egyedül te. Törvény az ilyen uracsok ellen mindig volt és lesz. Ne volna csak az, aminek nem kellett volna lennie - öreg vagyok, hát én állítanám azt a ficsúrt a pisztolyom elé. Most persze gyógyítgatjátok, és ideszabadítjátok ezeket a sarlatánokat.

A hercegnek, úgy látszik, még sok mondanivalója volt; a hercegnő azonban alig hallotta meg ezt a hangot; ahogy komoly kérdéseknél lenni szokott, rögtön békülékeny és bűnbánó lett.

- Alexandre, Alexandre - suttogta odahúzódva, és elsírta magát.

Ahogy felsírt, a herceg elhallgatott.

- No, hagyjuk, hagyjuk! - lépett hozzá. - Nehéz neked is, tudom. Mit tegyünk? Nem olyan nagy a baj. Az Isten irgalmas... adj hálát... - mondta, s már maga sem tudta, mit mond. Visszaadta a hercegnő nedves csókjait, amelyeket ott érzett a kezén, s kiment a szobából.

Anyai, családias ösztönével Dolly tüstént meglátta, már amikor a könnyező Kitty a szobából kiment, hogy itt asszonyi munkára van szükség, s föl is készült rá. Levetette a kalapját, s lelke ruhaujjait föltűrve, készült a beavatkozásra. Amikor az anyja az apjának esett, megpróbálta, amennyire a leányi tisztelet engedte, csillapítani. A herceg kitörése alatt hallgatott; az anyjáért szégyent, az apja iránt, gyorsan visszatérő jósága miatt, gyöngédséget érzett; hanem amikor az apja kiment, a fődologra szedte össze magát, arra, amire szükség volt: bemenni Kittyhez s megnyugtatni.

- Már rég akartam mondani, maman; tudja-e, hogy Levin, amikor utolszor volt itt, meg akarta Kittyt kérni? Sztyivának beszélt róla.

- No és? Nem értem.

- Lehetséges, hogy Kitty kikosarazta? Nem mondta?

- Nem, semmit sem mondott, sem róla, sem amarról. Túl büszke. De én tudom, hogy minden azért van.

- De tessék elképzelni, ha csakugyan kikosarazta! Pedig ha a másik nincs, nem ad kosarat, tudom. Az meg ilyen szörnyű mód rászedte!

A hercegnőnek rettenetes volt elgondolnia, mekkorát vétett a lányával szemben, ezért hát megharagudott.

- Eh, én már semmit sem értek az egészből. Manapság mindenki a maga esze szerint akar élni. Az anyjuknak nem mondanak semmit, aztán itt van.

- Maman, én bemegyek hozzá.

- Menj. Megtiltottam tán? - mondta az anyja.



3

Ahogy a Kitty csinos, rózsás, vieux saxe[28] babákkal díszített szobácskájába lépett, amely éppen olyan fiatalos, rózsás és vidám volt, amilyen még csak két hónappal ezelőtt Kitty is, Dollynak az jutott eszébe, hogyan rendezték be együtt a múlt évben ezt a szobácskát, milyen jókedvűen, milyen szeretettel. Elhűlt a szíve, amikor Kittyt az ajtó melletti alacsony széken, a szőnyeg sarkára meresztett, mozdulatlan szemmel megpillantotta. Kitty a nővérére nézett, s arcának hideg, kissé komor kifejezése nem változott meg.

- Én most elmegyek, és sokáig nem jöhetek el, és te sem jöhetsz hozzám - ült le Darja Alekszandrovna a húga mellé. - De szeretnék beszélni veled.

- Miről? - kérdezte gyorsan Kitty, s ijedten kapta föl a fejét.

- Mi másról, mint a bánatodról?

- Nincs bánatom.

- Ugyan, Kitty! Azt hiszed, nem tudom? Mindent tudok, s az egész dolog, hidd el, olyan jelentéktelen. Mindnyájan átestünk rajta.

Kitty hallgatott, az arca szigorú volt.

- Nem érdemli meg, hogy szenvedj miatta - folytatta Darja Alekszandrovna, egyenest a tárgyra térve.

- Igen, mert megvetett - mondta reszkető hangon Kitty. - Ne beszélj! Kérlek, ne beszélj erről!

- De ki mondta ezt neked? Senki. Meg vagyok győződve, hogy szerelmes volt beléd, s ma is az, de...

- Mindennél szörnyűbbek ezek a részvétnyilvánítások! - kiáltott föl Kitty haragra lobbanva. Megfordult a széken, elpirult, az ujjai gyorsan jártak; hol ezzel, hol azzal a kezével szorongatta az öve csatját. Dolly ismerte már a húga szokását, ha megharagudott, így babrált mindig az ujjaival. A harag percében, tudta, képes volt megfeledkezni magáról, és sok fölösleges és bántó dolgot összehadart. Le akarta hát csillapítani, de késő volt már.

- Mit akarsz velem éreztetni, mit? - mondta Kitty sebesen. - Azt, hogy szerelmes voltam egy emberbe, aki nem akart tudni rólam, s hogy belehalok a szerelembe? S ezt a néném mondja, aki azt hiszi, hogy... hogy... részvéttel van irántam. Nem kérek ebből a részvétből és ebből a tettetésből.

- Kitty, nem vagy igazságos.

- Mit kínzol?

- Épp ellenkezőleg... Látom, hogy el vagy keseredve.

De Kitty hevességében nem hallgatott már rá.

- Nincs miért bánkódnom vagy vigasztalódnom. Elég büszke vagyok, s nem engedem meg magamnak, hogy olyan embert szeressek, aki nem szeret engem.

- De hát... nem is azt mondom. Csak azt kérdem, de az igazat mondd - szólt Darja Alekszandrovna a kezét megfogva -, Levin beszélt veled?

Levin nevének az említése mintha végső önuralmától is megfosztotta volna Kittyt. Fölugrott a székről, földhöz vágta a csatot, és hevesen hadonászott.

- Mi köze ehhez Levinnek? - mondta. - Nem értem, miért kell így kínoznod. Megmondtam s még egyszer mondom, hogy büszke vagyok, és soha, de soha meg nem teszem, amit te: hogy visszatérjek egy emberhez, aki megcsalt, aki más nőt szeret. Én ezt nem értem, nem értem. Te képes vagy rá, én nem.

Ahogy ezeket a szavakat kimondta, a nénjére nézett. Látva, hogy Dolly hallgat s szomorúan csüggeszti le a fejét, Kitty ahelyett, hogy mint szándéka volt, kiment volna a szobából, leült az ajtó mellé, zsebkendőjébe temette az arcát, s lehorgasztotta a fejét.

A hallgatás vagy két percig tarthatott. Dolly magára gondolt. Megaláztatása, melyet állandóan érzett, most, hogy a húga hányta a szemére, különös fájdalommal támadt föl benne. Nem várt ilyen kegyetlenséget tőle, s megharagudott. De hirtelen ruhasuhogást hallott, ugyanakkor türtőztetett és ki-kitörő zokogást, s alulról két kar ölelte át a nyakát. Kitty térdelt előtte.

- Dolinyka, én olyan, olyan boldogtalan vagyok - suttogta bűnbánóan.

S kedves, könnyborította arcát Darja Alekszandrovna ruhaaljába rejtette.

Mintha a könny lett volna a nélkülözhetetlen kenőcs, ami nélkül a két testvér közt a kölcsönös eszmecsere gépezete meg nem indulhatott - a sírás után a testvérek nem arról beszéltek, ami foglalkoztatta őket; de ha másról beszéltek is, megértették egymást. Kitty belátta, hogy a férje hűtlenségéről s a maga megaláztatásáról haragjában mondott szavak szíve mélyéig bántották szegény nénjét, de megbocsátott neki. Másrészről Dolly is megtudta, amit tudni akart; meggyőződött, hogy gyanúja helyes volt; Kitty gyógyíthatatlan bánata épp az, hogy Levin megkérte, ő visszautasította, Vronszkij pedig megcsalta, s hogy most már kész volna szeretni Levint, Vronszkijt meg gyűlölni. Kitty egy szót sem szólt erről, csak a lelkiállapotáról beszélt.

- Énnekem nincs semmiféle bánatom - mondta megnyugodva -, de meg tudod-e ezt érteni: minden olyan undok, ellenszenves és durva a szememben, elsősorban én magam. Nincs fogalmad, milyen undok gondolataim támadnak mindenről.

- Ugyan, milyen undok gondolataid lehetnek neked? - kérdezte Dolly elmosolyodva.

- A legeslegundokabbak, legdurvábbak: el sem mondhatom neked. Ez nem bánat vagy epekedés; sokkal rosszabb. Mintha mindaz, ami jó volt bennem, elrejtőzött volna, s csak a legundokabb maradna meg. Hogy mondjam el? - folytatta, látva nénje szemében a meghökkenést. - Papa éppen az imént beszélni kezd hozzám... s nekem úgy rémlik, arra gondol, hogy férjhez kéne mennem. Mama bálba visz, énnekem úgy rémlik, csak azért visz, hogy minél előbb férjhez adjon, s megszabaduljon tőlem. Tudom, hogy nem igaz, de nem tudom ezeket a gondolatokat elkergetni. Az úgynevezett kérőket látni sem bírom. Mintha mértéket vennének rólam. Báli ruhában menni valahová régebben egyszerűen öröm volt számomra; élveztem magam ilyenkor, s most szégyellem, kényelmetlenül érzem magamat. Mit mondjak? Az orvos... Még... - Kitty elakadt. Azt akarta mondani, hogy amióta ez a változás végbement benne, Sztyepan Arkagyics is kiállhatatlanul kellemetlen neki; nem tud ránézni anélkül, hogy a legdurvább és legidétlenebb dolgokat ne gondolná.

- Igen, minden a legdurvább, legundokabb színben van előttem - folytatta. - Ez a betegségem. Lehet, hogy elmúlik.

- Ne gondolj rá.

- Nem tudok. Csak a gyerekek közt jó és nálad.

- Kár, hogy nálam most nem lehetsz.

- De, odamegyek. Volt vörhenyem, megkérem maman-t.

Kitty kitartott a szándéka mellett, átköltözött a nénjéhez, s az egész vörheny alatt, mely valóban kitört, a gyerekeket ápolta. A két testvér mind a hat gyereket szerencsésen áthúzta a betegségeken. Kitty egészségi állapota azonban nem javult, és Scserbackijék a nagyböjtben külföldre utaztak.



4

Pétervári magasabb társaság tulajdonképp egy van; abban mindenki ismeri egymást, járnak egymáshoz. De ennek a nagy körnek megvannak az alcsoportjai. Anna Arkagyevna Kareninának három különböző csoportban voltak barátai és szoros kapcsolatai. Az egyik férje hivatalos, szolgálati köre volt: ez hivataltársaiból és alárendeltjeiből állt, társadalmi tekintetben a legkülönfélébb s legszeszélyesebb módon összefűzött és elválasztott emberekből. Anna most már csak nehezen tudott arra a csaknem áhítatos tiszteletre visszaemlékezni, amellyel kezdetben ezek iránt az emberek iránt viseltetett. Most már mindnyájukat ismerte, ahogy csak egy vidéki városban ismerik egymást; tudta, kinek mi a szokása, gyengéje; kit hol szorít a cipő, ki milyen viszonyban van a központtal és a többiekkel, ki miért, kivel és miben ért vagy nem ért egyet. Ez a kör azonban férfias, politikai érdeklődésével Ligyija Ivanovna grófnő sugalmazása ellenére sem tudta soha érdekelni, s kerülte is.

A másik, Annához közel álló kör az volt, amelyen át Alekszej Alekszandrovics karriert csinált. Ennek a körnek Ligyija Ivanovna grófnő volt a központja. Ez az öreg, csúnya, erényes és istenfélő nők s az okos, tanult, becsvágyó férfiak csoportja volt. A társasághoz tartozó okos emberek egyike a "pétervári társaság lelkiismereté"-nek nevezte el. Alekszej Alekszandrovics nagyon sokra tartotta ezt a kört, s Anna, aki annyira értett hozzá, hogy mindenkivel összeszokjék, pétervári élete első idejében ebben a körben is talált barátokat. Amióta Moszkvából visszatért, ezt a kört elviselhetetlennek találta. Úgy rémlett, hogy ő meg azok is, mind csak képmutatóskodnak, s úgy unta s olyan kényelmetlenül érezte magát ebben a társaságban, hogy Ligyija Ivanovna grófnőhöz is a lehető legritkábban járt el.

A harmadik kör végül, amelyben összeköttetései voltak, a tulajdonképpeni nagyvilág, a bálok, ebédek, ragyogó toalettek világa, az, amely egyik kezével az udvarba kapaszkodik, nehogy a félvilágba csússzék, melyről e kör tagjai azt hitték, megvetik, holott ízlésük nemcsak hogy hasonló volt, de egy és ugyanaz. Ezzel a körrel Betsy Tverszkaja hercegnőn át tartották a kapcsolatot, aki unokatestvérének volt a felesége, évi százhúszezer rubel jövedelme volt, s Annát attól fogva, hogy a társaságban feltűnt, rendkívül megszerette, udvarolt neki, a körébe vonta, Ligyija Ivanovna grófnő körét pedig kinevette.

- Ha öreg és csúnya leszek, én is úgy fogok viselkedni - mondta Betsy -, de magának, fiatal, csinos asszonynak korai még szegényházba vonulni.

Anna az első időben, amennyire csak tehette, elkerülte Tverszkaja hercegnő világát; tehetségén felüli költekezést is követelt, de meg az első kört többre becsülte; moszkvai útja után azonban fordulat következett be. Erkölcsös barátait kerülte, s a nagyvilágba járt. Itt találkozott Vronszkijjal, s találkozásaik nyugtalanító örömet szereztek neki. Különösen gyakran találkozott vele Betsynél, aki született Vronszkaja volt, Vronszkij unokatestvére. Vronszkij ott volt mindenütt, ahol Annával találkozhatott, s beszélt neki, amikor csak módja volt rá, a szerelméről. Anna nem biztatta erre, de valahányszor együtt volt vele, lelkében ugyanaz az elevenség gyúlt fel, mint aznap, a vonatban, amikor váratlanul megpillantotta, s maga is érezte, hogy ha látja, szemében öröm ragyog föl, ajka mosolyra húzódik, s öröme kitörését nem tudja elnyomni.

Az első időben Anna őszintén hitte, hogy neheztel rá, amiért üldözni meri; de nemsokára az után, hogy Moszkvából visszatért, egy estélyre volt híva, ahol azt hitte, Vronszkij is ott lesz, és nem volt ott, s ő a rácsapó szomorúságból világosan megértette, hogy csalja magát; ez az üldözés nemcsak nem kellemetlen neki, de életének ez minden értelme.

A híres énekesnő másodszor lépett föl, s az egész előkelő világ ott volt a színházban. Ahogy első sorbeli székéből az unokanővérét meglátta, Vronszkij a szünetet be sem várva, fölment hozzá a páholyba.

- Miért nem jött el ebédre? - mondta neki a hercegnő. - Bámulom a szerelmeseknek ezt az éleslátását - tette hozzá mosolyogva, úgy, hogy csak Vronszkij hallhatta: - Nem volt ott. De jöjjön el opera után.

Vronszkij kérdően nézett rá. Betsy lehajtotta a fejét. Vronszkij egy mosollyal mondott neki köszönetet, s melléje ült.

- Hogy emlékszem a gúnyolódásaira! - folytatta Betsy hercegnő, aki különös gyönyörűséggel követte ennek a szenvedélynek a fejlődését. - Hova lett mindez? Meg van fogva, kedvesem.

- Nem is kívánok mást, mint hogy meg legyek fogva - felelte Vronszkij nyugodt, jóindulatú mosolyával. - Ha panaszkodom, hát csak arra, hogy őszintén szólva nagyon kevéssé vagyok megfogva. Kezdem elveszteni a reményemet.

- Milyen reménye lehet egyáltalán? - kérdezte Betsy, a barátnőjéért megbántódva. - Entendons nous[29] - de a szemébe szökő tűz azt mutatta, nagyon is jól tudja, éppúgy, mint Vronszkij, milyen reménye lehet.

- Semmiféle - nevetett Vronszkij, sűrű fogait villantva. - Szabad? - tette hozzá, s Betsy kezéből a látcsövet kivéve, meztelen válla fölött a szemben levő páholysort kezdte nézegetni. - Attól tartok, nevetségessé válok.

Nagyon jól tudta, hogy Betsy és a többi társaságbeli ember szemében nem kell félnie, nem válhat nevetségessé. Nevetségessé ezeknek az embereknek a szemében, nagyon jól tudta, csak akkor válhat, ha lányba vagy szabad asszonyba lesz reménytelenül szerelmes. Aki férjes asszonyhoz szegődik, s az életét teszi rá, hogy törik-szakad, házasságtörésre csábítsa, annak a szerepében van valami szép, fenséges, és nem is lehet soha nevetséges; az ő bajusza alatt is büszke, vidám mosoly játszott hát, ahogy a távcsövet leeresztve a hercegnőre nézett.

- De hát miért nem jött el az ebédre? - kérdezte a hercegnő, s gyönyörködve nézett végig a férfin.

- Ezt el kell mondanom. El voltam foglalva. Hogy mivel? Százat, ezret egy ellen, nem találja el. Egy férjet békítgettem a felesége megsértőjével. De komolyan!

- No és kibékítette?

- Majdnem.

- Ezt muszáj elmesélnie - mondta Betsy fölállva. - Jöjjön föl a következő felvonásközben.

- Lehetetlen. A Francia Színházba megyek.

- Nilsson kedvéért? - kérdezte elszörnyedve Betsy, aki a világ minden kincséért sem tett volna különbséget Nilsson s egy kóristalány közt.

- Mit tegyek? Ott van találkám; még mindig ebben a békéltetési ügyben.

- Boldogok a békéltetők, mert ők üdvözülnek - mondta Betsy, emlékezve, hogy valami hasonlót hallott valakitől. - No, akkor üljön le hát, s mondja el, mi az.

S visszaült a helyére.



5

- Egy kicsit illetlen, de olyan bájos, hogy nagyon nagy kedvem van elmondani - szólt Vronszkij, nevető szemmel pillantva rá. - Nem mondok neveket.

- De én majd kitalálom; annál érdekesebb.

- Hallgassa hát: két vidám fiatalember megy az utcán.

- Ezredének a tisztjei, természetesen.

- Nem mondom, hogy tisztek; egyszerűen két jól bereggelizett fiatalember.

- Fordítsuk le így: becsípett.

- Lehet. Ebédre mennek az egyik cimborájukhoz, a legvidámabb lelkiállapotban. Egyszer csak azt látják, hogy egy csinos kis asszonyka kerüli el őket bérkocsin; visszanéz, őnekik legalább úgy tetszik, int s rájuk nevet. Ők persze utána. Lélekszakadva rohannak. Nagy csodálkozásukra a szépség ott áll meg, annak a háznak a bejáratánál, amelybe ők is igyekeznek. A szépség fölfut a legfelső emeletre. A rövid fátyol alatt csak ajka pirosságát látják, s ahogy a szoknyáját megemeli, a gyönyörű pici lábát.

- Annyi érzéssel meséli, mintha maga lett volna az egyik.

- Mit is mondott az imént? Nos, a fiatalemberek fölmennek a cimborájukhoz, aki búcsúebédre hívta őket. Ott iszogatnak egy kicsit, többet is talán a kelleténél; ahogy az már búcsúebédeken szokás. Ebédnél kérdezősködni kezdenek, ki lakik fölöttük a házban. Senki sem tudja. A gazda inasa arra a kérdésre, laknak-e odafenn mamzelek, azt feleli, nem is egy. Ebéd után a fiatalemberek a házigazda dolgozószobájába mennek, levelet írnak az ismeretlennek. Szenvedélyes levelet, vallomást; a levelet maguk viszik föl, hogy ami a levélben nem volna egészen világos, elmagyarázzák.

- Mit mesél nekem ilyen undokságokat? Nos?

- Csöngetnek. Kijön a szobalány, átadják neki a levelet; annyira szerelmesek, erősködnek, mindketten, hogy itt halnak meg tüstént az ajtóban. Az elképedt szobalány tárgyalásba ereszkedik velük. Egyszer csak megjelenik egy úr, kolbászforma pofaszakállal, vörös, mint a rák, s kijelenti, hogy a feleségén kívül nem lakik senki a házban, s kikergeti őket.

- Honnan tudja, hogy a pofaszakálla, amint mondja, kolbászforma?

- Csak hallgassa meg. Most voltam békíteni őket.

- No és?

- Ez a legérdekesebb. Kiderül, hogy boldog párral van dolgunk, címzetes tanácsos és címzetes tanácsosné. A címzetes tanácsos panaszt emel, s én békéltető leszek, de még milyen! Biztosíthatom, Talleyrand hozzám képest egy senki.

- Mi volt a bonyodalom?

- Hallgassa csak meg. Mi bocsánatot kérünk, ahogy illik: "Kétségbe vagyunk esve, elnézést kérünk a szerencsétlen félreértés miatt." A címzetes tanácsos a kolbászforma pofaszakállával felenged, de ő is kifejezést akar adni az érzelmeinek, s ahányszor csak rákezd, nekitüzesedik, gorombaságokat kezd mondani, s nekem egész diplomáciai képességemet mozgósítanom kell. "Egyetértek önnel, hogy eljárásuk nem volt szép, de vegye figyelembe, kérem, a félreértést és ifjúságukat. A fiatalemberek épp akkor reggeliztek. Megért engem? Teljes lelkükből megbánták, és bocsánatot kérnek bűnükért." A címzetes tanácsos megint puhul: "Én egyetértek önnel, gróf, s kész vagyok megbocsátani, de belátja, hogy a feleségem, az én feleségem, egy tisztességes asszony, nem tudom, miféle fickók üldözésének, durvaságának és arcátlanságának volt kitéve. A gazfic..." A fickók persze ott vannak - érti -, s nekem ki kell békítenem őket. Megint mozgásba hozom diplomáciai tehetségemet, s amikor az egész ügy megint lezáródna, az én címzetes tanácsosom megint dühbe jön, kivörösödik, két kolbász-szakálla föláll, s én megint nyakig vagyok a diplomáciai finomságokban.

- Ah, ezt el kell mondanom magának is - fordult Betsy mosolyogva a páholyba lépő hölgyhöz. - Úgy megnevettetett.

- Nos, bonne chance[30] - tette hozzá, a legyező tartásában szabadon maradt ujját Vronszkijnak nyújtva s fölcsúszott vállpántját egy vállrándítással lerázva, hogy amikor a gázlángok s a rászegezett szemek elé kerül, ahogy illik, teljesen meztelen legyen.

Vronszkij elment a Francia Színházba, ahol valóban találkoznia kellett az ezredparancsnokával, aki a színház egyetlen előadását sem engedte el, hogy a békéltetésről, amely már harmadnapja foglalkoztatta s szórakoztatta, beszámoljon neki. A dologba Petrickij volt belekeverve, akit szeretett, s egy másik derék, nemrég odakerült pompás fiú s kitűnő barát, a fiatal Kedrov herceg. De legfőképpen az ezred érdekei.

Mind a ketten Vronszkij századában szolgáltak. Az ezredest fölkereste egy tisztviselő, Venden címzetes tanácsos, s panaszt emelt a tisztek ellen, akik megsértették a feleségét. Ahogy Venden elbeszélte, fiatal felesége - fél éve házasodtak össze - az anyjával templomban volt. Hirtelen rosszul lett - mostani állapotával ez vele jár -, nem bírta tovább az állást, s az első útjába akadó bérkocsin hazahajtatott. Ekkor vették üldözőbe a tisztek, ő megrémült, s még rosszabbul lett, ahogy fölrohant a lépcsőn a lakásba. Maga Venden, ahogy a törvényszékről hazajött, csöngetést hallott, s valami hangokat; kiment, részeg tiszteket látott, akik levelet hoztak, s kituszkolta őket. Most szigorú büntetést kér.

- Nem, akármit beszéltek - mondta az ezredparancsnok, Vronszkijt magához híva -, Petrickij lehetetlenné teszi magát. Nem múlik el hét botrány nélkül. Ez a tisztviselő nem hagyja annyiban, továbbmegy.

Vronszkij látta az ügy kényes voltát, hogy párbajról szó sem lehet, s mindent meg kell tenni, hogy ezt a címzetes tanácsost megbékítsék, s az ügyet elsimítsák. Az ezredparancsnok épp azért hívatta magához Vronszkijt, mert nemes gondolkodású, okos embernek ismerte, s ami fő, olyannak, aki szívén hordja az ezred becsületét. Megbeszélték a dolgot, s azt határozták, hogy Petrickijnek és Kedrovnak el kell menniük Vronszkijjal a címzetes tanácsoshoz, bocsánatot kérni. Az ezredparancsnok, de maga Vronszkij is tudta, hogy Vronszkij neve s a szárnysegédi vállpánt puhító hatással lesz a címzetes tanácsosra. S ez a két tényező részben csakugyan hatásosnak bizonyult, a békítés eredménye azonban még mindig kétes maradt, amint azt Vronszkij elmesélte.

Ahogy a Francia Színházba ért, Vronszkij félrevonult az ezredparancsnokkal a foyer-ba, s beszámolt vállalkozása sikeréről, illetőleg kudarcáról. Mindent megfontolva, az ezredparancsnok úgy döntött, hogy nem csinál ügyet a dologból; utána azonban a maga gyönyörűségére a találkozás részleteiről kezdte Vronszkijt kérdezgetni, s amikor Vronszkij elbeszéléséből meghallotta, hogy az elcsendesedett címzetes tanácsos hogy lobbant föl megint, amint a dolog részletei eszébe jutottak, Vronszkij pedig a békítés utolsó félszavai körül lavírozva, hogy húzódott vissza s tolta Petrickijt maga elé, jó darabig nem tudta a nevetést abbahagyni.

- Csúnya történet, de roppant mulatságos. Csak nem verekedhetik meg Kedrov ezzel az urasággal! Olyan rettenetes dühbe jött? - kérdezte nevetve. - Hanem hogy milyen jó volt ma Claire! Csuda! - mondta az új francia színésznőre. - Ahányszor látja az ember, mindig más. Erre csak franciák képesek.



6

Betsy hercegnő nem várta be az utolsó felvonás végét; eltávozott a színházból. Annyi ideje volt csak, hogy az öltözőjébe menjen, hosszú, sápadt arcát berizsporozza s letörölje, rendbe szedje a haját, a teát a nagy szalonba rendelje; máris egymás után érkeztek Bolsaja Morszkaja-i hatalmas háza elé a fogatok. A vendégek kiléptek a széles feljáróra; a testes kapus, aki az üvegajtó mögött délelőttönként az arra menők épülésére újságot olvasott, nesztelen nyitogatta a hatalmas ajtót, s engedte be maga mellett az érkezőket.

A fölfrissített frizurájú és fölfrissített arcú háziasszony az egyik ajtón, a vendégek a másikon csaknem egyidőben léptek a sötét falú, bolyhos szőnyegű nagyszalonba, ahol a ragyogó gyertyafényben úszó asztal a terítő fehér, a szamovár ezüst s a teáskészlet áttetsző porcelán fényében szikrázott.

A háziasszony a szamovárhoz ült, s levetette a kesztyűjét. A vendégek az észrevétlenül bekapcsolódó lakájok segítségével addig rendezgették a székeket, mígnem két részre oszlott a társaság: a szamovárnál a háziasszony, a szalon ellenkező végén egy követ felesége, egy fekete bársonyruhás, feltűnő fekete szemöldökű szépség körül. A társalgás, mint az első percekben általában, mind a két központban ingadozott; találkozás, üdvözlés, a tea kínálása szakította félbe; kereste szinte, min állapodjék meg.

- Színésznő létére szokatlanul jól mozgott. Látszik, hogy Kaulbachot tanulmányozta[31] - mondta a nagykövetné körében egy diplomata. - Észrevették, hogy esett el?

- Jaj, kérem, ne beszéljünk erről a Nilssonról! Róla semmi újat sem lehet már mondani - szólt rá egy kövér, piros arcú, szemöldöktelen és chignon nélküli szőke hölgy, régi selyemruhában. Az egyszerűségéről, goromba modoráról híres Mjagkaja hercegnő volt, akit nem is hívtak másképp, csak enfant terrible-nek.[32] Mjagkaja hercegnő a két kör közt középütt ült, ide is, oda is fülelt, hol az egyik, hol a másik társalgásba elegyedett bele. - Ma már hárman mondták nekem ugyanezt Kaulbachról, mintha csak összebeszéltek volna. Ez a mondás, nem tudom, miért, nagyon megtetszett nekik.

Ez a megjegyzés elakasztotta a társalgást; új témát kellett kitalálni.

- Meséljen nekünk valami mulatságosat, de ne gonoszkodjék - fordult a követ felesége, a választékos társalgás, az úgynevezett, small-talk nagymestere a diplomatához, aki maga sem tudta, mihez fogjon.

- Ez, azt mondják, igen nehéz, hisz csak a rossz mulatságos - kezdte mosolyogva. - De megpróbálom. Adjanak témát. Minden a témán múlik. Ha a téma megvan, kihímezni már könnyű. Gyakran eszembe jut, hogy a múlt század nagy társalgói bajban lennének most, ha okosan akarnának beszélni. Ami okos, mind olyan unalmas.

- Régi dolog - szakította félbe mosolyogva a követ felesége.

A beszélgetés kedvesen kezdődött, de éppen mert túlságosan is kedves volt, megint elakadt.

A biztos, mindig eredményes szerhez kellett folyamodni: megszólni az embereket.

- Nem találják, hogy Tuskevicsben van valami XV. Lajosból? - mondta a diplomata, s szemével az asztalnál álló szép, szőke fiatalemberre mutatott.

- De igen! Ugyanaz a stílus, mint a szaloné. Azért is jár ide olyan sűrűn.

Ez a beszélgetés tartotta magát; hisz célzások útján épp arról beszéltek, amiről itt nem lehetett beszélni, azaz Tuskevics és a háziasszony viszonyáról.

A szamovár és a háziasszony körül, ahol a beszélgetés egy ideig szintén a három kikerülhetetlen téma: a legutóbbi társasági hírek, a színház s felebarátaink megítélése közt ingadozott, szintén az utolsó témánál állapodtak meg.

- Hallották, hogy Maltyiscseva is - nem a leány, az anyja - diable rose[33] kosztümöt varrat magának?

- Nem lehet. Nahát, ez gyönyörű lesz.

- Csodálkozom, hogy okos asszony létére - mert hisz nem buta - nem látja, hogy nevetséges.

Mindenkinek volt szava a szerencsétlen Maltyiscseva elítélésére és kigúnyolására, s a beszélgetés jókedvűen ropogott, mint a meggyűlt máglya.

Betsy hercegnő férje, egy kedélyes, kövér ember, szenvedélyes metszetgyűjtő, meghallva, hogy a feleségénél vendégek vannak, mielőtt elment volna a klubjába, benézett a szalonba. A puha szőnyegen nesztelenül Mjagkaja hercegnőhöz lépett.

- Hogy tetszett Nilsson? - kérdezte.

- Hogy lehet így idelopakodni? Úgy megijesztett! Ne beszéljen velem, kérem, operákról, hisz nem ért semmit a zenéhez. Okosabb, ha én ereszkedem le magához, s a majolikáiról meg a metszeteiről beszélek. No, miféle kincseket vásárolt megint össze mostanában a zsibvásáron?

- Akarja, hogy megmutassam? De hisz nem ért hozzá.

- Mutassa csak. Kitanultam ezeknél a hogy is hívják... bankáréknál. Gyönyörű metszeteik vannak. Megmutatták nekünk.

- Hogyan, voltak Schützburgéknál? - kérdezte a háziasszony a szamovár mellől.

- Voltunk, ma chère. Meghívtak az urammal ebédre, s elmondták, hogy a mártás azon az ebéden ezer rubelükbe került - mondta Mjagkaja hercegnő jó hangosan, érezve, hogy mindenki őt hallgatja. - Mégpedig nagyon undorító mártás, olyan zöldes. Vissza kellett adnom a meghívást; csináltattam egy nyolcvanöt kopejkás mártást, mindenkinek nagyon ízlett. Nem tudok ezerrubeles szószokat csináltatni.

- Páratlan teremtés! - mondta a háziasszony.

- Csodálatos! - mondta valaki.

A hatás, amit Mjagkaja hercegnő szavai keltettek, mindig páratlan volt; a hatás titka pedig az, hogy ha nem is mindig olyan talpraesetten, mint most, de mindig egyszerű dolgokat mondott, amiknek értelmük volt. Abban a társaságban, ahol élt, az efféle beszéd éles elméjű tréfaként hatott. Mjagkaja hercegnő nem értette, miért hat így, de tudta, hogy így hat, s kihasználta.

Amíg Mjagkaja hercegnő beszélt, mindenki őt hallgatta, úgyhogy a követ felesége körül a társalgás elakadt: a háziasszony, aki az egész társaságot egybe akarta vonni, a követ feleségéhez fordult:

- Csakugyan nem kér teát? Jöjjenek át hozzánk.

- Nem, nagyon jól megvagyunk itt - felelte mosolyogva a követné, s folytatta a megkezdett beszélgetést.

A társalgás igen kellemes volt, Kareninékat szólták, az asszonyt és az urát.

- Anna nagyon megváltozott a moszkvai útja óta. Van benne valami különös - mondta a barátnője.

- A változás lényege, hogy magával hozta Alekszej Vronszkij árnyékát - mondta a követ felesége.

- Hát aztán! Van Grimmnek egy meséje:[34] az árnyék nélküli ember; egy ember, akit megfosztottak az árnyékától. Ez a büntetése valamiért. Sohasem tudtam megérteni, mi ebben a büntetés. Egy asszony azonban rosszul érezheti magát árnyék nélkül.

- Csakhogy az árnyékkal bíró nők rendesen rosszul végzik - mondta Anna barátnője.

- Ne jártassa a száját, kedvesem - szólt közbe hirtelen Mjagkaja hercegnő, meghallva ezt a beszédet. - Karenina nagyszerű asszony. Az urát nem szeretem, de őt nagyon.

- Miért nem szereti az urát? Olyan kiváló ember - mondta a követné. - A férjem azt mondja, kevés ilyen államférfi van Európában.

- Az én férjem is ezt mondja, de én nem hiszem - szólt Mjagkaja hercegnő. - Ha a férjeink nem beszélnének, meglátnánk, mi micsoda. Alekszej Alekszandrovics szerintem egyszerűen ostoba. Suttogva mondom csak. Ugye, hogy egyszeriben minden világos lett? Régebben, amikor azt kívánták, hogy okosnak tartsam, folyton kerestem az eszét, s minthogy nem találtam, azt hittem, én vagyok ostoba. Mihelyt egyszer kimondtam, hogy ő az ostoba - suttogva persze -, egyszerre minden világos lett. Igaz?

- Milyen gonosz ma.

- Egyáltalán nem. Nem maradt más menekvésem. Kettőnk közül az egyik ostoba. S az ember magáról, tudják, mégsem ismerhet el ilyet.

- Senki sincs megelégedve a vagyonával, mindenki elégedett az eszével - idézte a diplomata a francia verset.

- Pontosan így van - fordult feléje gyorsan Mjagkaja hercegnő. - Annát azonban nem hagyom. Olyan kedves, derék teremtés. Mit tegyen, ha mindenki beleszeret, s árnyékként jár mögötte?

- Én nem is akarom elítélni - mentegette magát Anna barátnője.

- Ha miutánunk nem szegődik árnyék, nem jelenti azt, hogy jogunk van megszólni.

S miután Anna barátnőjét annak rendje-módja szerint elintézte, Mjagkaja hercegnő fölállt, s a követ feleségével együtt ahhoz az asztalhoz ült, ahol a társalgás épp az porosz királyról folyt.

- Kit szapultok ott? - kérdezte Betsy.

- Kareninékat. A hercegnő Alekszej Alekszandrovicsról adott jellemrajzot - ült a követ felesége mosolyogva az asztalhoz.

- Kár, hogy nem hallottuk - mondta a háziasszony az ajtóra nézve. - No, itt van végre - fordult mosolyogva a belépő Vronszkijhoz.

Vronszkij nemcsak hogy mindnyájuknak ismerőse volt, de az itt levőkkel naponta találkozott; épp ezért azzal a nyugodt fesztelenséggel lépett be, amellyel olyanokhoz lép az ember, akiket csak az imént hagyott ott.

- Hogy honnan? - felelte a követné kérdésére. - Mit tegyek, be kell vallanom, a Bouffból.[35] Úgy tetszik, századszor már s mindig új gyönyörűséggel. Nagyszerű! Tudom, hogy szégyellni kell, de az operában alszom, a Bouffban meg az utolsó percig ott ülök s szórakozom. Ma...

Egy francia színésznő neve jött a szájára, s el akart mesélni róla valamit, de a követ felesége tréfás iszonyattal szakította félbe:

- Ne beszéljen, kérem, arról a borzalomról.

- No jó, nem beszélek, annál inkább, mert ezt a borzalmat mindenki ismeri.

- És mind el is járnának oda, ha ez is olyan divatos lenne, mint az opera - kapta el Mjagkaja hercegnő a szót.



7

A bejárat felől léptek hallatszottak. Betsy hercegnő, tudva, hogy Karenina az, Vronszkijra pillantott. Vronszkij az ajtóra nézett, s arca különös, új kifejezést vett föl. Örömmel és merően, de egyszersmind félénken nézett a bejövőre, s lassan fölemelkedett. A szalonba Anna lépett be. Mint mindig, rendkívül egyenesen tartotta magát; gyors, határozott és könnyed járásával, mely annyira különbözött más nagyvilági asszonyok járásától, anélkül, hogy tekintete irányán változtatott volna, megtette azt a néhány lépést, ami a háziasszonytól elválasztotta, kezet fogott vele, rámosolygott, s ugyanezzel a mosollyal Vronszkijra is rápillantott. Vronszkij mélyen meghajolt, s széket tolt alá.

Anna csak egy fejbólintással felelt; elpirult és elkomorodott, ismerőseinek gyorsan bólintott, s a felé nyújtott kezeket megszorítva, tüstént a háziasszonyhoz fordult:

- Ligyija grófnőnél voltam; korábban akartam jönni, de elüldögéltem az időt. Sir John volt nála. Nagyon érdekes ember.

- Á, az a hittérítő?

- Az; érdekes dolgokat mesélt az indiai életről.

A beszéd, melyet Anna érkezése megszakított, mint a felélesztett lámpaláng, ismét megélénkült.

- Sir John! Igen, Sir John. Találkoztam vele. Nagyon jól beszél. Vlaszjeva egész beleszeretett.

- Igaz, hogy a kisebbik Vlaszjeva Topovhoz megy?

- Igen, azt mondják, eldöntött dolog.

- Csodálkozom a szülőkön. Úgy mondják, szerelmi házasság.

- Szerelem? Milyen özönvíz előtti fogalom! Ki beszél ma már szerelemről? - mondta a követ felesége.

- Mit tegyünk? Ez a régi, ostoba divat sehogy sem akar kipusztulni - szólt Vronszkij.

- Annál rosszabb azoknak, akik ehhez a divathoz ragaszkodnak. Csak az észházasságok közt ismerek boldogat.

- Igen, csakhogy az észházasságok boldogsága gyakran épp attól foszlik szét por gyanánt - szólt Vronszkij -, hogy megjelenik a szenvedély, melyet nem ismertek el.

- Csakhogy észházasságnak épp azt nevezzük, amelyiknél mind a két fél kitombolta már magát. Olyan az, mint a vörheny, át kell esni rajta.

- Ahhoz meg kellene tanulni, hogy mint a himlővel, a szerelmi szenvedéllyel is meg tudják fertőzni az embereket.

- Én fiatal koromban egy sekrestyésbe voltam szerelmes - mondta Mjagkaja hercegnő. - Nem tudom, hogy használt-e valamit.

- De tréfán kívül - szólt Betsy hercegnő -, az embernek, hogy a szerelmet megismerhesse, én azt hiszem, előbb tévednie kell, s utána a jó útra térni!

- Ha mindjárt a házasság után is? - kérdezte tréfálkozva a követ felesége.

- A megbánás sosem késő - sütötte el a diplomata az angol közmondást.

- Ahogy mondja - kapta el Betsy -, tévedni kell, és a jó útra térni. Mi a véleménye? - fordult Annához, aki ajkán alig észrevehető, kemény mosollyal hallgatta ezt a beszélgetést.

- Én azt gondolom - mondta Anna, a lehúzott kesztyűjével játszva -, hogyha ahány fej, annyi ész, akkor ahány szív, annyiféle szerelem is.

Vronszkij Annára nézett, s szorongó szívvel várta, mit mond. Amikor Anna elhallgatott, Vronszkij, mint valami veszedelem után, fölsóhajtott.

Anna hirtelen odafordult hozzá:

- Levelet kaptam Moszkvából. Azt írják, hogy Kitty Scserbackaja nagybeteg.

- Igazán? - mondta Vronszkij elkomorodva.

Anna szigorúan nézett rá.

- Nem érdekli?

- Ellenkezőleg, nagyon. Mit írnak tulajdonképpen - kérdezte -, ha szabad tudnom?

Anna fölállt, és Betsyhez ment.

- Kérek egy csésze teát - mondta, s a széke mellé állt.

Mialatt Betsy a teát töltötte, Vronszkij Annához lépett.

- Mit írnak hát?

- Gyakran elgondolkozom rajta, hogy a férfiak, bár folyton emlegetik, nem tudják, mi az a nemtelen viselkedés - mondta Anna anélkül, hogy felelt volna. - Rég meg akartam mondani magának - tette hozzá, s néhány lépést téve, egy sarokasztal mellé ült, mely albumokkal volt telerakva.

- Nem egészen értem, mit jelentenek a szavai - mondta Vronszkij a csészéjét odanyújtva.

Anna a díványra pillantott, maga mellé. Vronszkij azonnal odaült.

- Igen, meg akartam mondani - szólt, rá se nézve. - Csúnyán viselkedett, csúnyán, nagyon csúnyán.

- Azt hiszi, nem tudom, hogy csúnyán viselkedtem? De ki az oka, hogy így viselkedtem?

- Miért mondja ezt nekem? - nézett rá Anna szigorúan.

- Tudja, hogy miért - felelte Vronszkij merészen és örömmel, a tekintetét elkapva s nem eresztve el.

Nem ő jött zavarba, hanem Anna.

- Ez azt mutatja csak, hogy nincs szíve - mondta. De a tekintete azt mondta, tudja, hogy van, s épp ettől fél.

- Az, amiről az imént beszélt, tévedés volt, nem szerelem.

- Nem emlékszik? Megtiltom, hogy ezt a szót, ezt az undok szót kimondja - szólt Anna megrebbenve, de már érezte is, hogy ezzel az egy szóval: "megtiltom", bizonyos jogot formál rá, s ezzel arra ösztökéli, hogy a szerelméről beszéljen. - Már rég akartam mondani - folytatta elszántan a szemébe nézve, s arcán égő pír lobogott föl -, s most épp azért jöttem ide, mert tudtam, hogy itt találom. Azért jöttem, hogy megmondjam, ennek véget kell vetnünk. Én soha senki előtt nem pirultam, s maga arra visz, hogy bűnösnek érezzem magam valamiben.

Vronszkij ránézett, s meg volt lepve arca új, átszellemült szépségétől.

- Mit akar tőlem? - kérdezte egyszerűen és komolyan.

- Azt akarom, hogy menjen el Moszkvába, és kérjen Kittytől bocsánatot.

- Ezt maga nem akarja - mondta Vronszkij.

Látta, hogy Anna azt mondja, amire rákényszeríti magát, s nem amit kíván.

- Ha, amint mondja, szeret - suttogta -, tegye meg, hogy nyugodt lehessek.

Vronszkij arca fölsugárzott.

- Mintha nem tudná, hogy maga az élet nekem; nyugalmat azonban nem ismerek, és nem adhatok; magamat, a szerelmemet... igen. Nem tudok külön gondolni magára s magamra. Maga és én, egy nekem; nyugalomra azonban nem látok sem a magam, sem a maga számára lehetőséget. A kétségbeesést, a boldogtalanságot, azt lehetségesnek látom... és lehetségesnek a boldogságot; milyen boldogságot!... Vagy lehetetlen talán? - tette hozzá az ajkával csak; Anna azonban meghallotta.

Minden erejét megfeszítette, hogy azt mondja, amit kell, ehelyett csak a tekintete állt meg rajta, telve szerelemmel - s nem felelt semmit sem.

"Megvan hát - gondolta Vronszkij elragadtatással. - Amikor már kétségbeestem, amikor úgy látszott már, hogy nem érem el, íme, megvan. Szeret. Beismeri."

- Akkor hát tegye meg, ne mondja ki többé azt a szót, s jó barátok leszünk - mondta Anna, a tekintete azonban egészen mást beszélt.

- Barátok mi nem leszünk, ezt maga is tudja. De a legboldogabbak vagy legboldogtalanabbak az emberek közt: ez magától függ.

Anna mondani akart valamit, de Vronszkij félbeszakította:

- Hisz én csak egyet kérek, jogot a reményre, hogy gyötrődhessek, mint most; de ha ez is lehetetlen, parancsolja meg, hogy eltűnjek, s én eltűnök. Ha a jelenlétem terhes, nem lát többé.

- Én nem akarom elkergetni.

- Csak ne változtasson semmin. Maradjon minden, ahogy van - mondta Vronszkij remegő hangon. - Itt a férje.

Valóban, ebben a percben Alekszej Alekszandrovics lépett be nyugodt, esetlen járásával a szalonba.

Egy pillantást vetett Vronszkijra és a feleségére, a háziasszonyhoz ment, leült egy csésze tea mellé, s lassú, tisztán hallható hangján, szokott tréfás modorában, valamin csúfolódva, beszélgetni kezdett.

- Az ön Rambouillet-ja megint teljes[36] - mondta a társaságon végignézve -, gráciák és múzsák.

De Betsy hercegnő nem szívelhette az ő, ahogy nevezte, sneering[37] modorát, s mint okos háziasszony, rögtön belevonta egy komoly társalgásba az általános hadkötelezettségről. Alekszej Alekszandrovicsot a beszélgetés azonnal elkapta, s most már komolyan kezdte védelmezni az új rendeletet Betsy hercegnő ellen, aki megtámadta.

Vronszkij és Anna ott maradtak a kisasztalnál.

- Kezd a dolog illetlenné válni - suttogta egy hölgy, a szemével Vronszkijra, Kareninára s a férjére mutatva.

- Mit mondtam? - felelte Anna barátnője.

De nemcsak ezek a hölgyek, a szalonban levők majd mind, még Mjagkaja hercegnő s maga Betsy is többször odapillantottak a félrehúzódó párra, mintha zavarta volna őket a dolog. Egyedül Alekszej Alekszandrovics nem pillantott egyetlenegyszer sem abba az irányba; az ő figyelmét semmi sem vonta el a megkezdett érdekes beszélgetéstől.

Észrevéve az általános kellemetlen benyomást, Betsy hercegnő más hallgatót ültetett Alekszej Alekszandrovics mellé, maga pedig Annához lépett.

- Mindig csodálkozom, hogy az ura milyen világosan és pontosan fejezi ki magát - mondta. - Amikor beszél, a legelvontabb fogalmak is érthetővé válnak a számomra.

- Ó, igen - mondta Anna a boldogság sugárzó mosolyával, bár egy szót sem értett abból, amit Betsy mondott neki. Átment a nagy asztalhoz, s a közös társalgásba vegyült.

Alekszej Alekszandrovics ott ült egy félórát, aztán a feleségéhez lépett, s fölajánlotta, hogy menjenek együtt haza; de Anna, anélkül, hogy ránézett volna, azt felelte, hogy itt marad vacsorára. A férfi meghajolt, és elment.

Az öreg, kövér tatár, Karenina fényes bőrkabátot viselő kocsisa alig tudta a bejáratnál az átfázott, megbokrosodott, bal oldali szürkét visszatartani. Az inas ott állt, a kocsi ajtaját kitárva. A kapus is állt; a külső ajtót fogta. Anna Arkagyevna pici, gyors kezével kiszabadította ruhája csipkéit a bunda kapcsából, s lehajtott fejjel, elragadtatottan hallgatta Vronszkijt, aki kikísérte, s egyfolytában beszélt hozzá.

- Maga semmit sem mondott - mondta Vronszkij -, s tegyük föl, hogy én nem is kívánok semmit. De tudja, hogy nekem nem barátság kell, számomra az életben egy boldogság lehetséges: az a szó, amelyet annyira nem szeret... igen, a szerelem...

- Szerelem... - ismételte meg Anna lassan, bensőséges hangon. S hirtelen, épp akkor, amikor a csipkét kiszabadította, még ezt tette hozzá: - Én azért nem szeretem ezt a szót, mert túlságosan sokat jelent nekem; sokkal többet, mint képzelné - s az arcába nézett. - A viszontlátásra.

Kezet nyújtott; gyors, ruganyos léptekkel ment el a kapus mellett, s eltűnt a kocsiban.

A pillantása, keze érintése megperzselte Vronszkijt. Ott, ahol Anna hozzáért, megcsókolta a tenyerét, s abban a boldog tudatban ment haza, hogy ezen az estén közelebb ért a céljához, mint a két utolsó hónapban.



8

Alekszej Alekszandrovics semmi különöset és illetlent nem talált benne, hogy felesége Vronszkijjal külön asztalnál ült, s valamiről élénken beszélgetett vele. De észrevette, hogy a többiek, akik a szalonban voltak, különösnek és illetlennek találták, ezért aztán ő is annak találta. Elhatározta, hogy beszélnie kell róla a feleségével.

Hazaérve, ahogy ezt megszokta, bement a dolgozószobájába, s a karosszékbe ült; kinyitotta a papírvágó késsel megjelölt helyen a pápizmusról szóló könyvet, s ahogy azt megszokta, olvasott egy órát, csak néha-néha dörzsölte meg közben magas homlokát s rázta meg a fejét, mintha el akarna kergetni valamit. A megszokott órában fölállt, és átöltözött éjszakára. Anna Arkagyevna még nem volt otthon. Hóna alatt a könyvével felment a hálószobába, de ezen az estén, ahelyett, hogy szokása szerint hivatali ügyeket forgatott volna a fejében, gondolatai a felesége körül forogtak: az volt az érzése, hogy valami kellemetlen dolog történt vele. Szokása ellenére nem feküdt le, hanem a háta mögé kulcsolt kézzel föl-alá kezdett a szobában járkálni. Nem tudott lefeküdni, mert érezte, hogy az újonnan felmerült körülményt okvetlenül át kell gondolnia.

Amikor Alekszej Alekszandrovics eltökélte, hogy beszélnie kell a feleségével, ez igen könnyűnek és egyszerűnek látszott; most azonban, hogy az újonnan fölmerült körülményt átgondolta, nagyon is bonyolult és kényes dolognak érezte.

Alekszej Alekszandrovics nem volt féltékeny. A féltékenység, meggyőződése szerint sértő a feleségre nézve; az embernek meg kell bíznia a feleségében. Hogy miért kell megbízni benne, azaz teljesen bizonyosnak lennie, hogy fiatal felesége mindig szeretni fogja, nem kérdezte meg magától, minthogy azonban nem érzett magában bizalmatlanságot, hát megbízott, s azt mondta magában, hogy ennek így kell lennie. Meggyőződése, hogy a féltékenység szégyenletes érzés, s hogy az embernek bizalommal kell lennie, most sem omlott össze; mégis úgy érezte, hogy valami logikátlannal s értelmetlennel áll szemtől szemben, s nem tudta, mit csináljon. Alekszej Alekszandrovics ott állt szemtől szemben az élettel - azzal a lehetőséggel, hogy a felesége rajta kívül másba is beleszerethet, s ez igen ésszerűtlennek és értelmetlennek tűnt föl előtte, hisz ez volt az élet. Alekszej Alekszandrovics egész életét a hivatal világában élte és dolgozta végig, s az életnek csak a tükörképével volt dolga. S valahányszor a valóságos életbe ütközött, elhúzódott tőle. Most aztán olyan érzése volt, mint annak az embernek, aki nyugodtan sétál át az örvény felett a hídon, s hirtelen azt látja, hogy a híd föl van szedve, s előtte az örvény. Ez az örvény maga volt az élet, a híd pedig az a mesterséges élet, melyet Alekszej Alekszandrovics élt. Először jutott eszébe, hogy a felesége másba is beleszerethet, s elszörnyedt.

Föl-alá járkált egyenletes lépteivel az ebédlő recsegő parkettjén, melyet egyetlen asztali lámpa világított csak meg, végig a sötét fogadószoba szőnyegén, ahol csak az ő nemrég csináltatott nagy arcképére vetődött némi fény a dívány fölött, át Anna szobáján, amelyben két gyertya égett, s vetett világot a rokonok és barátnők arcképeire s íróasztala csinos, rég ismert csecsebecséire. A felesége szobáján át a hálószoba ajtajáig ment; aztán megint visszafordult.

Sétája közben meg-megállt, legtöbbször a világos ebédlő parkettjén. "Igen, ezt föltétlenül el kell intézni - mondta magában -, véget kell vetni neki, közölni vele a véleményemet és az elhatározásomat. - S megindult visszafelé. - De mit közöljek vele, miféle elhatározást? - mondta a szalonban, s nem talált rá választ. - Végül is - kérdezte meg magát, mielőtt a szobájába visszatért - mi történt hát? Semmi. Hosszasan beszélt vele. No és? Nagy dolog, hogy egy asszony a társaságban beszél valakivel? Aztán féltékenykedni annyi, mint megalázni magamat és őt" - mondta magának, a felesége nappalijába lépve. Ez az eszmefuttatás azonban, amelynek régen olyan súlya volt, most mit sem nyomott a latban. A háló ajtajából megint visszaindult a szalon felé, de visszafelé, ahányszor csak a sötét fogadószobába lépett, egy hang azt mondta, hogy másképp van ez, hogy ha mások észrevették, akkor van is ott valami. S az ebédlőben megint azt mondta magában: "Igen, okvetlenül el kell intéznem, véget kell ennek vetnem, meg kell mondanom a véleményemet." A szalonban, mielőtt sarkon fordult, megint csak megkérdezte: elintézni, véget vetni, de hogyan? Azután megint: de mi is történt hát? S a felelet: semmi. S megint eszébe jutott, hogy a féltékenység megalázza a nőt; a szalonban azonban megint meggyőződött, hogy mégiscsak történt valami. Gondolatai, mint a teste is, körben jártak, de semmi újra nem bukkantak. Maga is észrevette ezt, megtörölte a homlokát, és leült a felesége szobájában.

Itt, ahogy az asztalára nézett, a fölül fekvő malachit itatósnyomóra, a megkezdett levélre, a gondolatai hirtelen más irányt vettek. Róla kezdett gondolkozni. Arra, amit ő gondol s érez. Először képzelte el élénken a felesége külön életét, gondolatait, kívánságait, s a gondolat, hogy lehet és kell is külön életének lennie, oly iszonyúnak tetszett, hogy sietve elűzte. Ez volt az örvény, melybe rettenetes volt belenézni. Egy másik lény gondolataiba, érzéseibe helyezkedni Alekszej Alekszandrovicstól teljesen idegen lelki tevékenység volt. S ő ezt a lelki tevékenységet káros és veszélyes képzelgésnek tartotta.

"S a legborzasztóbb - gondolta -, hogy épp most, amikor ügyem a végéhez közeledik (a tervre gondolt, amellyel épp foglalkozott), amikor minden nyugalmamra és lelkierőmre szükség van, most szakad rám ez az értelmetlen izgalom. De mit tegyek? Nem tartozom azok közé, akik elviselik ugyan a nyugtalanságot és izgalmat, de nincs erejük szembenézni vele."

- Meg kell gondolnom, döntenem, és elvetnem a gondját - mondta fennhangon.

"Az érzései, ami őbenne, a lelkében történt és történhet, nem tartozik rám; ez az ő lelkiismeretének a dolga, s mint ilyen, a vallás körébe tartozik" - mondta magában megkönnyebbülve, hogy megtalálta a fogalomkört, amelybe ez az újonnan fölmerült körülmény tartozik.

"Eszerint - mondta magában Alekszej Alekszandrovics - az ő érzelmei s a többi ehhez hasonló kérdés: lelkiismereti kérdés, melyhez énnekem nem lehet közöm. Az én kötelességem világosan meg van határozva. Mint családfő, én vagyok az a személy, akinek vezetnem kell őt, ilyeténképp felelős személy vagyok, az én kötelességem tehát rámutatni, hogy milyen veszélyeket látok, s intenem kell, sőt szükség esetén erőszakot is kell alkalmaznom. Ezt tudomására kell hoznom."

Alekszej Alekszandrovics fejében világosan együtt volt már minden, amit a feleségének mondani akart. Mialatt átgondolta, mit mond, sajnálta, hogy az idejét s szellemi erejét ilyen haszontalan házi ügyekre kell vesztegetnie; a fejében ennek ellenére, olyan világosan és szabatosan volt ott a tartandó beszéd alakja s tartalmi egymásutánja, akár egy jelentés. "A következőket kell mondanom s kijelentenem: először, magyarázat a közvélemény és illem jelentőségéről; másodszor, a házasság jelentősége vallási szempontból; harmadszor, ha szükség van rá, utalás, hogy milyen szerencsétlenség érheti a fiát; negyedszer, utalás a saját boldogtalanságára." S ujjait tenyérrel lefelé egymásba kulcsolva, Alekszej Alekszandrovics kinyújtózott, s az ujjízületei megroppantak.

Ez a mozdulat - rossz szokása: a kézkulcsolás és ujjainak ropogtatása - mindig megnyugtatta; azt a pedantériát idézte föl benne, melyre most olyan nagy szüksége volt. A bejáró felől érkező fogat zaja hallatszott. Alekszej Alekszandrovics megállt a szalon közepén.

A lépcsőn asszonyi léptek közeledtek: Alekszej Alekszandrovics a beszédére készülve, ropogó ujjait szorongatva állt ott, s várta, nem roppan-e még valami. Az egyik ízület reccsent még egyet.

A könnyű léptek zaja a lépcsőkön Anna közelségét éreztette már, s bár a beszédével meg volt elégedve, az előtte álló magyarázkodás rémülettel töltötte el...



9

Anna lehorgasztott fejjel jött, a csuklyája bojtjával játszott. Az arca sugárzott; ez a fény azonban nem volt vidám, a tűzvész rettenetes fényére emlékeztetett az éjszaka sötétjében. Ahogy a férjét meglátta, fölkapta a fejét, s mintha most ébredne, elmosolyodott.

- Még nem vagy ágyban? Ilyen csodát! - mondta hátravetve a csuklyát, s anélkül, hogy megállt volna, továbbment az öltözőjébe. - Ideje lefeküdni, Alekszej Alekszandrovics - szólt ki az ajtó mögül.

- Anna, beszélnem kell veled.

- Velem? - jött ki ő csodálkozva, és ránézett. - Hát ez meg mi? Miről van szó? - kérdezte és leült. - Rajta, beszéljünk hát, ha egyszer meg kell lennie. Bár jobb lenne aludni.

Anna azt mondta, ami a nyelvére jött, s ahogy hallgatta magát, maga is elcsodálkozott, hogy tud hazudni. Milyen egyszerűek, természetesek voltak a szavai; mennyire úgy festett, mintha csak aludni szeretne. A hazugság áthatolhatatlan páncéljába öltözöttnek érezte magát. Úgy érezte, egy láthatatlan erő segíti s támogatja.

- Anna, figyelmeztetnem kell téged - mondta Alekszej Alekszandrovics.

- Figyelmeztetned? - kérdezte Anna. - Mire?

Olyan természetesen nézett rá, olyan jókedvűen, hogy aki nem ismeri, ahogy az ura ismerte, semmi természetelleneset sem vesz észre sem szavai csengésében, sem az értelmében. Neki azonban, aki ismerte, s tudta, hogy ha öt perccel később feküdt le, Anna már észrevette s megkérdezte az okát, s azt is tudta, hogy minden örömét, jókedvét, bánatát rögtön közli vele, neki az, hogy az ura állapotát most nem akarja észrevenni, s egy szót sem hajlandó magáról beszélni, sokat mondott. Lelkének a mélye, amely régebben mindig nyitva volt előtte, most, látta, becsukódott. Mi több: a modora azt mutatta, hogy nem is jön zavarba miatta, sőt, mintha egyenest kimondaná: igen, bezárult, ennek így kell lennie, s ezentúl így is lesz. Alekszej Alekszandrovicsnak olyan érzése volt, mint aki hazatér, s a házát zárva találja. "De azért lehet - gondolta -, hogy még megtaláljuk a kulcsát."

- Figyelmeztetnem kell téged - mondta csendesen -, nehogy nemtörődömségből és könnyelműségből alkalmat adj a világnak, hogy beszéljen rólad. A te mai, túlságosan eleven társalgásod Vronszkij gróffal (határozott és nyugodt tagolással ejtette ki a nevét) rád irányította a figyelmet.

Mialatt beszélt, Anna nevető s kifürkészhetetlenségük miatt rettenetes szemeibe nézett, s szavai, érezte, hasztalanok és hiábavalók.

- Te mindig ilyen vagy - mondta Anna, mintha egyáltalán nem értette volna meg; mindabból, amit mondott, szándékosan csak a végét fogta föl. - Az sincs kedvedre, hogyha unatkozom, s az sem, ha vidám vagyok. Hát most nem unatkoztam. Ez bánt?

Alekszej Alekszandrovics összerezzent, s összekulcsolta az ujjait, hogy megroppantsa.

- Jaj, ne roppantsd, úgy nem szeretem - mondta Anna.

- Anna, te vagy az? - kérdezte csendesen Alekszej Alekszandrovics, erőt véve magán, a kézmozdulatát türtőztetve.

- De hát mi ez az egész? - kérdezte Anna őszinte, komikus csodálkozással. - Mit akarsz tőlem?

Alekszej Alekszandrovics hallgatott, megdörgölte kezével a homlokát s szemét. Ahelyett, amit tenni akart, hogy visszatartaná a feleségét attól, amit a világ hibának tart, azt látta, olyasmin ingerül föl, ami Anna lelkiismereti ügye, s valami elképzelt falat ostromol.

- A következőket akarom mondani - folytatta hidegen s nyugodtan -, s kérlek, hogy hallgass meg. Amint tudod, a féltékenységet sértő és lealacsonyító érzésnek tartom, és meg nem engedném soha, hogy az kormányozzon; vannak azonban az illemnek bizonyos törvényei, amelyeket büntetlenül nem lehet áthágni. Ma nem is én lettem figyelmes rá, a benyomásból következtettem, amit a dolog a társaságra tett; mindenki észrevette, hogy nem egészen úgy viselkedtél, ahogyan kívánni lehet.

- Végképp nem értek semmit sem - mondta Anna vállat vonva. "Neki mindegy - gondolta -, de a társaság észrevette, s ez izgatja." - Nem vagy jól, Alekszej Alekszandrovics - tette hozzá, és ki akart menni. Az ura azonban előrelépett, mintha meg akarná állítani.

Arca csúnya volt és komor, amilyennek Anna sohasem látta. Anna megállt, s hátra, majd oldalt vetve a fejét, gyors kezével szedni kezdte a hajtűket.

- Nos, hallgatom, mi lesz - mondta nyugodtan s gúnyosan. - Sőt érdeklődéssel várom: szeretném megérteni végre, miről van szó.

Beszélt, s elcsodálkozott a természetes, meggyőző hangon, amellyel beszélt; a jól megválasztott szavakon, amelyeket használt.

- Nincs jogom, hogy érzelmeid részleteibe hatoljak, ezt különben is hasztalannak és károsnak tartom - kezdte Alekszej Alekszandrovics. - Ha az ember a lelkében vájkál, gyakran olyasmit ás ki, ami észrevétlen hevert volna ott. Az érzéseid: a lelkiismereted dolga; de tartozom vele neked, magamnak, Istennek, hogy figyelmeztesselek a kötelességeidre. Az életünk össze van kötve, nem emberek kötötték össze, hanem Isten. Ezt a köteléket csak bűn tépheti szét, s az ilyenféle bűn súlyos büntetést von maga után.

- Nem értek semmit! És ráadásul irtózatosan álmos vagyok - babrált Anna fürgén a hajában, a benn maradt hajtűket keresve.

- Anna, az Isten szerelmére, ne beszélj így - szólt Alekszej Alekszandrovics szelíden. - Lehet, hogy tévedek, de amit mondok, hidd el, magamért és teérted mondom. A férjed vagyok, és szeretlek.

Anna arca egy percre elsimult, tekintetében kialudt a gúnyolódó szikra, a "szeretlek" szó azonban megint fölkavarta. "Szeret? - gondolta. - Hát képes egyáltalán szeretni? Ha nem hallotta volna, hogy van szerelem, sosem használná ezt a szót. Nem is tudja, mi a szerelem."

- Alekszej Alekszandrovics, igazán nem értelek - mondta. - Mondd meg világosan, miről van szó.

- Engedd végigmondanom. Én szeretlek. De nem magamról beszélek, a fő személy itt a fiunk s te magad. Nagyon könnyen lehet, ismétlem, hogy amit mondok, azt te egészen fölöslegesnek és helyén nem valónak találod; lehet, hogy egy tévedés mondatja velem. Ebben az esetben, kérlek, bocsáss meg. De ha te magad is úgy érzed, hogy van alapja, ha csak a legkisebb is, kérlek, gondolkozz el, s ha a szíved azt súgja, közöld velem.

Alekszej Alekszandrovics maga sem vette észre, hogy egyáltalán nem azt mondta, amire készült.

- Nincs mit mondanom. Különben is - hadarta Anna, nehezen tartva vissza egy mosolyt - igazán ideje már, hogy lefeküdjünk.

Alekszej Alekszandrovics fölsóhajtott, s nem szólt egy szót sem, indult a hálószobába.

Mikorra Anna is bement, lefeküdt már. Az ajka szorosan össze volt szorítva, a szeme nem nézett rá. Anna lefeküdt az ágyába, s minden percben várta, hogy újra beszélni kezd. Félt is tőle, hogy megszólal, meg kívánta is. De Alekszej Alekszandrovics hallgatott. Anna soká várt mozdulatlanul, s már el is feledkezett róla. Másra gondolt, Vronszkijt látta, s érezte, mint telik meg a szíve izgalommal és bűnös örömmel erre a gondolatra. Hirtelen egyenletes, nyugodt, sípoló orrhangot hallott. Alekszej Alekszandrovics az első pillanatban, mintha megijedt volna a maga sípolásától, megállt, de miután két lélegzetvételt kihagyott, a sípolás nyugodt egyenletességgel újra fölhangzott.

- Késő, késő, már késő - suttogta Anna mosolyogva. Sokáig feküdt mozdulatlanul, csillogó, nyitott szemmel; fényét, úgy rémlett, maga is látja a sötétben.



10

Ettől az estétől új élet kezdődött Alekszej Alekszandrovics és a felesége számára. Semmi különös nem történt. Anna szokása szerint eljárt a társaságba, rendkívül gyakran fordult meg Betsy hercegnőnél, s mindenütt együtt volt Vronszkijjal. Alekszej Alekszandrovics látta ezt, de semmit sem tehetett. Minden próbálkozása, hogy magyarázkodásra kényszerítse, Anna derült értetlenségének falába ütközött. Kifelé minden a régiben maradt, befelé azonban a viszonyuk teljesen megváltozott. Amilyen erős volt államügyekben, Alekszej Alekszandrovics itt olyan erőtlennek érezte magát. Mint az ökör, alázatosan horgasztotta le fejét, s várta a bárdot, amely, érezte, állandóan ott van a feje fölött. Ahányszor erre gondolt, úgy érezte, még egy kísérletet kell tennie, jósággal, gyöngédséggel, meggyőzéssel még van remény rá, hogy megmenti, magához téríti a feleségét. Készült is napról napra, hogy beszél vele. De valahányszor beszélni kezdett, a gonoszság és hamisság szelleme, amely Annát megszállta, érezte, őt is hatalmába keríti; egyáltalán nem azt mondja s nem azon a hangon, amelyen akarta. Önkéntelenül is a megszokott módján beszélt vele, mintha csúfolna valakit, akinek ilyen gunyoros a modora. S ezen a hangon pedig nem lehetett megmondani, amit el kellett mondania.



11

Ami Vronszkij életének csaknem egy éven át minden korábbit fölváltó egyetlen és kizárólagos vágya volt, Annának pedig a boldogság lehetetlen, iszonyú, de annál varázslatosabb álma - az a vágy teljesült. Vronszkij sápadtan, remegő állkapoccsal állt Anna fölé hajolva; úgy könyörgött neki, hogy nyugodjék meg, maga sem tudta, miért és miben.

- Anna, Anna - mondta reszkető hangon -, Anna, az Isten szerelmére!

De minél hangosabban szólongatta, Anna annál mélyebbre horgasztotta hajdan büszke, vidám, most megszégyenült fejét; aztán lehanyatlott a díványról, amelyen ült, Vronszkij lábához a földre. A szőnyegre esett volna, ha Vronszkij föl nem fogja.

- Istenem! Bocsáss meg! - mondta fölzokogva, Vronszkij kezét a melléhez szorítva.

Olyannyira vétkesnek és bűnösnek érezte magát, hogy egy maradt csak neki, megalázkodni s bocsánatot kérni. Vronszkijon kívül azonban nem volt most már az életben senkije, őhozzá fohászkodott hát bocsánatért. De ahogy ránézett, fizikai megaláztatást érzett, s nem tudott szólni többet. Vronszkij pedig azt érezte, amit a gyilkos érezhet, amikor látja a testet, amelyet ő fosztott meg az élettől. Ez az élettől megfosztott test a szerelmük volt; szerelmük első korszaka. Volt valami rettenetes és visszataszító az emlékezésben: mit kellett ilyen rettenetes árú szégyennel megfizetniük. A lelki meztelenség szégyene, amely Annát fojtogatta, átragadt Vronszkijra is. De akármilyen irtózás fogja is el a gyilkost a megölt test fölött, föl kell darabolni, elrejteni s felhasználni azt, amihez a gyilkosság révén jutott.

A gyilkos is nekivadultan, szinte szenvedéllyel veti magát a testre, rángatja, vagdalja, így borította Vronszkij is csókkal Anna arcát és vállait. Anna fogta a kezét, és nem mozdult. Igen, ezek a csókok, ezt vásárolta meg a szégyenén. Igen, ez az egyetlen kéz, mely mindig az enyém lesz: bűntársam keze. Fölemelte ezt a kezet, és megcsókolta. Vronszkij térdre ereszkedett; az arcát akarta látni, de Anna elrejtette, s nem szólt. Végre, mint aki erőt vesz magán, fölemelkedett, s eltolta magától. Arca éppen olyan szép volt, de annál szánalmasabb.

- Mindennek vége - mondta. - Most már semmim sincs rajtad kívül. Ezt el ne feledd.

- Nem felejthetem el, ami az életem... A boldogságnak ezért a percéért...

- Micsoda boldogság - mondta Anna undorral és irtózva, s ez az irtózás önkéntelenül átragadt Vronszkijra is. - Az Isten szerelmére, egy szót se, egy szót se többet.

Gyorsan fölállt, és elhúzódott tőle.

- Egy szót se többet - ismételte Anna, s Vronszkij különösnek találta az asszony arcán a hideg kétségbeesést, amellyel elhúzódott tőle. Anna érezte, hogy ebben a percben képtelen lenne szavakkal kifejezni a szégyent, örömöt és rémületet, ami most, hogy újfajta életbe készült lépni, elfogta, és nem akart beszélni róla, nehogy pontatlan szavakkal tegye közönségessé érzelmeit. Később is, a második, harmadik napon, nemcsak hogy szavakat nem talált, amivel ennek az érzésnek a bonyolultságát kifejezhette volna, de gondolatot sem, amellyel azt, ami a lelkében volt, magának el tudná mondani.

"Nem, most nem tudok erre gondolni - mondta magának -, később, majd ha nyugodtabb leszek." Csakhogy ez a nyugodtság, a gondolatoké, nem következett be soha. Valahányszor arra gondolt, hogy mit csinált, mi lesz vele, mit kéne tennie: elfogta a rémület, s elűzte a gondolatait.

- Később, majd később - mondta -, majd ha nyugodtabb leszek.

Álmában azonban, amikor nem volt a gondolatai ura, helyzete idétlen meztelenségben jelent meg előtte. Volt egy álma, az majd minden éjjel üldözte. Azt álmodta, hogy mindketten a férjei, mindketten elhalmozzák kedveskedésükkel, Alekszej Alekszandrovics, ahogy a kezét csókolta, sírt, s azt mondta: milyen jó is most. S Alekszej Vronszkij is ott volt, ő is a férje volt. Ő pedig csodálkozott, hogy ezt eddig lehetetlennek tartotta; nevetve magyarázta nekik, hogy így sokkal egyszerűbb, most mind a ketten elégedettek s boldogok. De ez az álomkép lidércként fojtogatta, s elborzadva riadt föl belőle.



12

Az első időben, hogy Moszkvából visszatért, amikor még minden alkalommal összerándult és elpirult, ha kikosarazásának a szégyene eszébe jutott, Levin így beszélt magához: "Éppígy pirultam s rándultam össze, elveszett embernek tartva magamat, amikor fizikából egyest kaptam, s meg kellett ismételnem a második évfolyamot; ilyen elveszettnek hittem magamat akkor is, amikor egy ügyet, amit a nővérem bízott rám, elpuskáztam. No és mi történt? Most, évek múlva, ahogy visszaemlékszem rá, csodálkozom, hogy keseríthetett el ennyire, így lesz ezzel a bánattal is. Telik az idő, s eziránt is közönyös leszek."

De elmúlt három hónap, s nem lett közönyössé; akárcsak az első napokban, most is fájt visszagondolni rá. Nem nyugodhatott meg, hisz ő, aki annyit ábrándozott a családi életről, s olyan érettnek is érezte rá magát, mégsem volt nős, sőt távolabb volt a nősüléstől, mint valaha. Fájdalmasan érezte, amit egész környezete is, hogy az ő korában nem jó az embernek egyedül élnie. Visszaemlékezett, mit mondott egyszer, mielőtt még Moszkvába utazott, Nyikolajnak, a tehenesének, egy naiv parasztembernek, akivel szeretett elbeszélgetni: "No, Nyikolaj, nősülni készülök", s hogy Nyikolaj milyen gyorsan felelt, mint aki olyat hall, amihez nem férhet kétség: "Rég itt az ideje, Konsztantyin Dmitrics." A nősülés azonban most távolabb volt tőle, mint valaha. Elfoglalták a helyét, s ha képzeletben más ismerős lányt tett arra a helyre, érezte, hogy ez teljességgel lehetetlen; azonkívül a visszautasítás s a szégyenteljes szerep emléke is kínozta. Akármennyit mondogatta is magának, hogy ő semmiben sem hibás, az emlék, éppúgy, mint a többi ilyenfajta szégyenletes emlék, összerezzentette és elpirította. Voltak a múltjában, mint minden embernek, csúnya, belátott ballépések, amelyek miatt a lelkiismeretének kínoznia kellett volna; a rossz, csúnya tettek emléke azonban korántsem gyötörte úgy, mint ezek a jelentéktelen, de szégyenletes visszaemlékezések. Ezek a sebek sohasem hegedtek be. S ezeknek az emlékeknek a sorában a kikosarazás s a szánalmas helyzet is ott volt már, amelyben azon az estén mások szemében lennie kellett. Az idő s a munka megtette mégis a magáét. A súlyos emlékekre mindjobban rárakódtak a falusi élet nem mutatós, de jelentős eseményei, Kitty mind ritkábban jutott az eszébe; türelmetlenül várta a hírt, hogy férjhez ment, vagy a napokban férjhez megy; ez a hír, azt remélte, akár a foghúzás, végleg megszünteti a fájdalmat.

Eközben megjött a tavasz, a gyönyörű, barátságos, az időjárás hitegetései és csalfasága nélkül; egyike azoknak a ritka tavaszoknak, amelyeknek növény, állat, ember együtt örül. Ez a gyönyörű tavasz még jobban fölbuzdította Levint, még jobban megerősítette benne, hogy a múltjával szakítson, s magányos életét szilárd alapokon, függetlenül rendezze be. Bár a tervek közül, amelyekkel a falujába visszatért, sok nem valósult meg, a legfontosabbra, élete tisztaságára vigyázott. Nem érezte többé a szégyent, amely bukásai után kínozni szokta, bátran tekinthetett az emberek szeme közé. Még februárban levelet kapott Marja Nyikolajevnától, hogy Nyikolaj bátyjának az állapota rosszabbra fordult, de nem akarja gyógyíttatni magát. Levin a levél hatására Moszkvába utazott, és sikerült is rábeszélnie a bátyját, hogy doktorhoz forduljon, s külföldi fürdőre utazzék. A rábeszélés jól sikerült, kölcsönt is úgy adott az útra, hogy nem izgatta föl: ebben a tekintetben meg volt tehát magával elégedve. A gazdálkodáson kívül, ami tavasszal különös figyelmet követel, az olvasás mellett Levin ezen a télen még egy gazdasági mű írásába is belefogott. Elgondolása az volt, hogy a munkás természetét a gazdálkodásban abszolút adottságnak kell vennünk, úgy, mint a talajt és az éghajlatot; a gazdaságtan föltevéseit tehát nemcsak a talaj és éghajlat adottságaiból kell levezetnünk, hanem a munkás ismert és változhatatlan jelleméből is. Így, magányossága ellenére, vagy épp annak következtében, az élete rendkívül tartalmas volt, s csak ritkán jelentkezett benne a kielégítetlen vágy, hogy a fejében kóválygó gondolatokat Agafja Mihajlovnán kívül mással is közölje; megtörtént ugyanis nemegyszer, hogy fizikai, gazdaságtani s különösképp filozófiai kérdésekről elmélkedett vele; a filozófia volt Agafja Mihajlovna kedvenc tárgya.

A tavasz sokáig váratott magára. A böjt utolsó heteiben derült, fagyos idő volt. A napon napközben olvadt, éjjel azonban mínusz hét fok is megvolt; a föld felszíne olyan fagykérges, hogy a szekér úttalan utakon járt. A húsvét hóval jött; ünnep másnapján aztán meleg szél érkezett, felhőket hozott, és három nap s három éjjel viharos, meleg esők estek. Negyednapra a szél elállt, sűrű szürke köd támadt, mintha csak a természetben végbemenő változás titkát akarta volna elrejteni. A ködben megindultak a vizek; fölpattant és elhúzódott a jég, a zavaros, tajtékos patakok futása meggyorsult, a Krasznaja Gorkán estére meghasadt a köd, a felhők bárányfelhőkké oszlottak, kiderült, kinyílt az igazi tavasz. Reggelre, ahogy a ragyogó nap megjelent, a vizeket fedő vékony jégkéreg gyorsan fölengedett, s a meleg levegő az éledő föld párolgásában reszketett. A régi fű megint zöld lett, s az új is kizöldült kibúvó tűivel; megduzzadtak a bangita, a ribiszke s a nyír ragadós-szöszös rügyei; az aranyvirággal beszórt füzeken fölbúgott a kitelelt s ide-oda röpdöső méh. Láthatatlan pacsirták öntötték a dalt a zöld rétek bársonya s a jégtől tisztuló tarlók felett; a barna, vadvízzel borított mélyedések és mocsarak fölött bíbicek sírtak föl; s tavaszi krúgással, gágogással húztak a magasban a darvak és vadlibák. A legelőkön felbőgött a szőrét hullató, helyenként még le nem vedlett marha, görbe lábú bárányok futkostak gyapjavesztett, bégető anyák körül; gyors lábú gyerekek szaladoztak, meztelen talpuk nyoma ott maradt a szikkadó ösvényeken; a tónál fölcsendült a sulykoló asszonyok vidám hangja; az udvarokon az ekét, boronát javító parasztok fejszéje kopogott. Itt volt az igazi tavasz.



13

Levin nagy csizmába bújt, s most először nem húzott subát, hanem posztókabátot; így ment ki a gazdaságba; hol jégen járt, hol ragadós sárban, csermelyeket lépegetve át, amelyek a napfényben csak úgy vakították a szemet.

A tavasz a tervek és elgondolások ideje. S ahogy az udvarba kilépett, akár a tavaszi fa, amelyik nem tudja még, merre s hogyan hajtanak ki a duzzadt rügyébe zárt fiatal ágak és hajtások, Levin maga sem tudta még jóformán, hogy kedves gazdaságában milyen vállalkozásba fog, de érezte, hogy teli van a lehető legjobb elgondolásokkal és szándékokkal. Mindenekelőtt a barmokhoz ment. A tehenek kinn voltak a karámban, szőrük a vedlés után simán fénylett; sütkéreztek, bőgtek, a mezőre kéredzkedtek. Elgyönyörködött a legkisebb porcikájukig ismert állatokban, aztán kihajtatta őket a mezőre, a karámba meg borjakat eresztett. A csordás vidáman futott el, s készült a mezőre. A tehenesasszonyok fölfogták szoknyájukat, s meztelen, fehér, még le nem égett lábbal cuppogtak a sárban; vesszőkkel futkostak a tavasz örömétől megmámorosodott bőgő borjak után, s terelték őket az udvarba.

Levin elgyönyörködött az idei szaporulatban, amely rendkívül szép volt. A korai borjak, mint egy-egy paraszttehén; Páva borja, a háromhónapos, felért egy esztendőssel. Levin vályút hozatott ki a számukra, s szénát vettetett a rácsuk mögé. De kiderült, hogy a rácsok, melyeket a télen át nem használt karám számára az ősszel csináltak, összetörtek. Elküldött az ácsért, akinek az ő rendelete szerint a cséplőgépen kellett volna dolgoznia. Kiderült, hogy az ács a boronákat javítja, amelyeket már a farsang hetében ki kellett volna igazítani. Ez nagyon bosszantó volt. Bosszantó, hogy a gazdaságban tovább folyik a rendetlenség, amely ellen annyi éve minden erejével küzd. A rácsokat, mivel télen át nem volt rájuk szükség, ahogy megtudta, átvitték az igáslovak istállójába, ott törtek el, minthogy csak úgy könnyedén, a borjaknak rótták össze őket. Mindebből az is kiderült, hogy a borona s a többi mezőgazdasági szerszám, amelyet még a télen átnézetett, s kijavíttatásukra három külön ácsot fogadott, nem volt kész: a boronákat még csak most csinálták, amikor már boronálni kellett volna velük. Levin elküldött az ispánért, de maga is a keresésére indult mindjárt. Az ispán, aki ezen a napon éppen olyan ragyogó volt, mint mindig, prémmel szegélyezett birkabőr bekecsében, egy szalmaszálat tördelve került elő a szérűskertből.

- Az ács meg mért nincs a cséplőnél?

- Az ám, jelenteni akartam már tegnap: a boronákat kell javítania. Szántani kell már.

- Hát a tél mire volt?

- Mire méltóztatna használni most az ácsot?

- A borjak karámjából hol vannak a rácsok?

- Megmondtam, vigyék a helyére; de beszélhet az ember ennek a népnek - legyintett az ispán.

- Nem ennek a népnek, ennek az ispánnak! - lobbant föl Levin. - Mire tartom magát?! - kiabálta. De aztán eszébe jutott, hogy ezzel nem sokra megy; félbeszakította magát, s fölsóhajtott. - Vetni lehet már? - kérdezte, miután egy darabot hallgatott.

- A Turkinon túl holnap vagy holnapután már lehet.

- Hát a lóhere?

- Elküldtem Vaszilijt és Miskát, vetik már. Csak azt nem tudom, nagy a sár, ki tudtak-e kecmeregni.

- Hány gyeszjatyinán?

- Haton.

- Miért nem az egészen? - kiáltott föl Levin.

Hogy a húsz helyett csak hat gyeszjatyinán vetnek lóherét, még bosszantóbb volt. A herevetés az elmélet, de a maga tapasztalata szerint is csak akkor jó, ha minél korábban, szinte hóban vetnek. De ezt soha el nem tudta érni.

- Nincs ember rá. Mit kezdjek, könyörgöm, ezzel a néppel? Hárman nem jöttek be, Szemjon se.

- Otthagyhatta volna a szalmát.

- Ott is hagytam.

- Akkor hát hol vannak az emberek?

- Öt kompótot csinál (értsd: komposztot); négyen a zabot forgatják, Konsztantyin Dmitrics, hogy meg ne dohosodjék.

Az, hogy "meg ne dohosodjék" - Levin ismerte már -, azt jelentette, hogy a magnak való angol zabját tönkretették; megint nem azt csinálták, amit ő parancsolt.

- De hiszen már a böjtben megmondtam, szellőztető kémények kellenek! - kiáltott föl.

- Ne nyugtalankodjék, mindent megteszünk idejében.

Levin mérgesen legyintett, ment a magtárba, megnézte a zabot, s jött vissza az istállóba. A zab még nem romlott meg. De a munkások lapáttal forgatták, amikor egyenesen az alsó magtárba ereszthették volna. Miután ezt is elrendelte, s két munkást a lóherevetéshez irányított, az ispán iránti haragja is lecsillapult. Olyan szép nap volt, nem lehetett haragudni.

- Ignat! - kiáltotta a kocsisnak, aki felgyűrt ujjal a hintót mosta a kútnál. - Nyergelj!

- Melyiket parancsolja?

- Hát Kolpikot.

- Szolgálatjára.

Amíg a lovat nyergelték, megint odahívta a láthatáron őgyelgő ispánt, hogy kibéküljön vele; a rájuk váró tavaszi munkáról s gazdasági terveiről beszélt neki.

A trágyahordást korábban kell kezdeni, hogy első kaszálásig minden készen legyen. Azt a távolabbi földet végig fel kell szántani, hogy ne száradjon ki. A kaszálást nem részért, hanem napszámosokkal végeztetik.

Az ispán figyelmesen hallgatta, azon volt, hogy a gazda szándékait helyeselje, de azért csak azzal a reménytelen, csüggedt képpel állt ott, amit Levin annyira ismert már, s amin mindig úgy dühbe jött. "Ez mind szép, de úgy lesz, ahogy Isten akarja" - mondta ez az arc.

Semmi sem keserítette el úgy Levint, mint ez a modor. De ilyen volt minden ispán, ahány csak dolgozott nála. Mind így bánt az ő elgondolásaival, úgyhogy nem is haragudott már rájuk; csak nekikeseredett, s még nagyobb felbuzdulást érzett magában, a harcra ez ellen az elemi erő ellen, melyet nem is tudott másképp nevezni, mint "ahogy az Isten akarja": ez akasztotta meg a szekerét mindig.

- Ahogy majd az időből telik, Konsztantyin Dmitrics - mondta az ispán.

- Már mért ne telne?

- Még vagy tizenöt munkást föltétlen föl kellene vennünk. De nem jönnek. Ma voltak itt, hetven rubelt kérnek a nyárra.

Levin elhallgatott. Megint itt volt vele szemben ez az erő. Akárhogy is próbálgatják, a mostani árak mellett negyven vagy harminchét-harmincnyolc munkásnál többet, tudta, nem vehetnek föl. Negyvenet fölvettek, többet nem lehet. S mégsem tudott fölhagyni a harccal.

- Ha nem jönnek, küldjenek Szuriba, Csefirovkába. Keresni kell.

- Küldeni küldök - mondta csüggedten Vaszilij Fjodorovics. - Csak a lovak is el vannak csigázva.

- Veszünk hozzá. De hiszen tudom - tette hozzá nevetve -, magának minden kevés meg rossz; hanem ebben az évben nem engedhetem ám a maga feje után menni. Mindent magam csinálok.

- Amondó vagyok, most nem sokat alszik. Mi is jobb kedvvel csináljuk, ha rajtunk a gazda szeme...

- Szóval Berjozovij Dolnál vetik a lóherét? Elmegyek, megnézem - mondta fölugorva a fakó kis Kolpikra, melyet a kocsis elővezetett.

- A patakon nem tud ám átmenni, Konsztantyin Dmitrics!

- Akkor hát az erdőn.

A derék, kipihent lovacska a tócsák fölött fel-felhorkant, aztán a gyeplőbe feküdve, fürge poroszkálással vitte át Levint az udvar sarkán, ki a kapun, a földekre. Ha Levinnek a karámnál s a baromfiudvarban már jókedve támadt, a mezőn még jobb kedve kerekedett. Ahogy a helyenként ott maradt, szétfolyó lábnyomokkal teleszórt poros havon, jó lova poroszkálásától csendesen himbálva, a hó és levegő meleg, friss illatát szívta, s az erdőn keresztülment, minden fájának örült, kérgükön a megéledő moha, a duzzadó rügy, mind külön öröm volt neki. Ahogy az erdőből kiért, a roppant térségen egyenletes bársonyszőnyegként terült szét a zöld mező, sehol egy kopasz folt vagy kimosás, csak itt-ott a mélyedésekben vetett rá foltot az olvadó hó nyoma. Még a csődörcsikó s a vetésbe taposó parasztlovak sem haragították meg (egy szembejövő paraszttal elhajtatta őket), sem a paraszt csúfondáros, buta válasza, akitől találkozóban azt kérdezte: "No, Ipat, lehet-e vetni már?" "Előbb szántani kell, Konsztantyin Dmitrics" - felelte Ipat. Minél messzebb haladt, annál jobb kedve kerekedett; egymás után jutottak eszébe a jobbnál jobb gazdasági tervek. A déli oldalakon, hogy a hó össze ne gyűljön alattuk, az egész földet fűzbokrokkal veszi körül; a trágyázott földeket hat részbe vágja, a szénatermő tartalék földeket háromba, a föld végében istállót csináltat, tavat ásat, a trágyázáshoz a marháknak hordozható karámot készíttet. Akkor lesz háromszáz gyeszjatyina búzája, száz burgonyája, százötven lóheréje, s egyetlen kimerült gyeszjatyinája sem.

Ilyen ábrándok közt ért a lóherevető munkásokhoz, óvatosan a mezsgyére fordítva lovát, nehogy a friss zöldbe tapodjon. A vetőmagos kordé nem a mezsgyén állt, hanem a szántáson: az őszi vetést a kerék kivágta, a ló kikapálta. Mindkét munkás a mezsgyén ült, valószínűleg a közös pipát szítták. A kordén a föld, amelybe a magot kellett keverni, nem volt szétzúzva; összetapadt vagy göröngyökbe fagyott. Ahogy a gazdát meglátta, az egyik munkás, Vaszilij, a kordéhoz ment, Miska meg vetni kezdett. Ez nem volt rendjén való, de a munkásokra Levin ritkán haragudott meg.

Amikor Vaszilij odajött hozzá, Levin rászólt, hogy vezesse a mezsgyére a lovát.

- Nem tesz semmit, uram, benövi - felelte Vaszilij.

- Ne okoskodj, kérlek - mondta Levin -, tedd, amit mondanak.

- Igenis - felelte Vaszilij, s a ló feje után nyúlt. - Ez aztán vetés, Konsztantyin Dmitrics, príma - mondta hízelegve -, csak járni rettenetes rajta. Egy pud sarat hurcol az ember a bocskorán.

- A föld mért nincs megszitálva? - szólt rá Levin.

- Szétnyomkodjuk - vett föl Vaszilij egy marék magot, s tenyere közt szétdörgölte a földet.

Vaszilij nem volt hibás benne, hogy szitálatlan földet adtak neki, a dolog mégis bosszantó volt.

Levinnek volt egy szere, amelynek nemegyszer látta már jó hasznát, ha a bosszúságát kellett csillapítania, s ami rossz, megint jóvátenni; most is ehhez folyamodott. Nézte, hogy lépdel Miska, a lábára tapadt hatalmas földkoloncokat forgatva; leszállt a lováról, átvette Vaszilij vetőzsákját, s hozzáfogott a vetéshez.

- Hol hagytad abba?

Vaszilij megmutatta lábával a jelet; Levin ment, ahogy tudott, és szórta a földdel kevert magot. A járás nehéz volt, akár a mocsárban. Egy paszta után megizzadt, s visszaadta a zsákot.

- No, uram, nyáron aztán meg ne szidjon ezért a pasztáért - mondta Vaszilij.

- Hogyhogy? - mondta Levin jókedvűen; a módszer hatása érzett már.

- Nézze meg majd a nyáron. Kiválik. Ehol, amit a múlt tavasszal vetettem. Hogy elosztottam! Úgy iparkodom, Konsztantyin Dmitrics, mintha az édesapámnak csinálnám. Magam sem szeretem rosszul csinálni, s másnak sem engedem. Ha a gazdának jó, nekünk is jó. Örül az ember szíve - mondta Vaszilij a földekre mutatva -, ahogy széttekint.

- Bizony, szép tavasz, Vaszilij.

- Az öregek sem emlékeznek ilyen tavaszra. Voltam otthon; az öregünk elvetett három véka búzát. Úgy mondja, nem lehet a rozstól megkülönböztetni.

- Mióta vetnek búzát?

- Az úr tanított meg rá, harmadéve; meg is ajándékozott két mérővel. A negyedét eladtuk, de három vékával elvetettünk.

- No, akkor hát vigyázz, s nyomd szét a göröngyöt - mondta Levin a lovához lépve -, s Miskára is nézz. Ha jól kel, ötven kopejkát kapsz gyeszjatyinánként.

- Köszönöm alázatosan. Mi az úrral amúgy is meg vagyunk elégedve.

Levin fölült a lovára, átment arra a földre, amelyiken a tavalyi lóhere volt, aztán arra, amelyiket tavaszi búza alá szántották.

A lóhere a tarlón csodásan hajtott. Már egészen kibújt, s javában zöldellt a múlt évi letört búzaszárak közt. A ló csüdig beleragadt, s lábai, ahogy a félig olvadt földből kirántotta, cuppantak egyet. A felszántott földön egyáltalán nem lehetett átmenni; csak ott tartotta meg az embert, ahol jég volt; a föllágyult barázdákban bokán felül belesüppedt. A szántás kitűnő; két nap múlva lehet boronálni és vetni. Minden gyönyörű volt, jókedvre hangoló. Visszafelé Levin a pataknak ment, azt remélte, hogy a víz megapadt már. S csakugyan át is jutott rajta, s két vadkacsát riasztott fel. "Szalonkának is kell lenni" - gondolta. Ahogy a ház felé befordult, az erdőőrrel találkozott, az megerősítette feltevésében.

Levin ügetve ment haza, hogy gyorsan megebédeljen, s elkészítse a puskáját estére.



14

Ahogy a legvidámabb hangulatában hazafelé tartott, csengőszót hallott a főbejárat felől.

"Igen, a vasútról jön - gondolta -, a moszkvai vonatnak most van az ideje... Ki lehet? Hátha Nyikolaj bátyám? Hisz azt mondta: Lehet, elmegyek fürdőre, de lehet, hogy leutazom hozzád." Első pillanatban szörnyű kellemetlennek találta, hogy a bátyja ittléte az ő boldog, tavaszi hangulatát szétdúlhatja. De mindjárt el is szégyellte magát ezért az érzésért, s lélekben máris ölelésre készen, ellágyult örömmel várta, s most már egész szívéből remélte, hogy a bátyja lesz az. Megveregette a lovát, s az akácsor mögé kiérve, meglátta az állomásról érkező bértrojkát s az urat a bundában. Nem a bátyja volt. "Bárcsak egy kellemes ember lenne - gondolta -, akivel el lehet beszélgetni!"

- Á! - kiáltott föl megörülve, s mindkét kezét a magasba lódította. - Ez aztán a kedves vendég! Ó, hogy örülök! - kiáltott föl, ahogy Sztyepan Arkagyicsot megismerte.

"Most bizonyára megtudom, hogy férjhez ment-e már, vagy mikor megy férjhez" - gondolta.

Ezen a gyönyörű tavaszi napon, úgy érezte, egyáltalán nem fáj Kitty emléke.

- Nem vártál, ugye? - mondta Sztyepan Arkagyics a szánból leszállva. Az orra tája, az arca, a szemöldöke tele volt sárrögökkel, de azért csak úgy sugárzott a jókedvtől és egészségtől. - Eljöttem, hogy megnézzelek, ez az első - mondta átölelve és megcsókolva Levint. - Hogy vadásszak, kettő; hogy a jergusovói erdőt eladjam, három.

- Nagyszerű! De micsoda tavasz! Hogyhogy szánon jöttél?

- Szekéren még rosszabb, Konsztantyin Dmitrics - felelt az ismerős bérkocsis.

- Nohát, nagyon, de nagyon örülök - mondta Levin őszinte, gyermekin örvendező mosollyal.

Levin bevitte a vendéget a vendégszobába, ahova a holmija: egy útizsák, tokban a fegyver s a szivarostáska is bekerült; aztán otthagyta, hogy megmosdjék s átöltözzék, maga meg az irodába ment, hogy a szántásról és herevetésről intézkedjék. Agafja Mihajlovna, aki mindig nagyon sokat adott a ház becsületére, az ebédre vonatkozó kérdésekkel állta el az előszobában az útját.

- Csinálja, ahogy jólesik, csak minél előbb - mondta Levin, s ment az ispánjához. Amikor visszatért, Sztyepan Arkagyics kimosdva, megfésülve, ragyogó mosollyal lépett ki az ajtaján; együtt mentek föl az emeletre.

- Mennyire örülök, hogy itt vagyok nálad. Most végre megértem, mi az a titokzatos dolog, amit itt művelsz. De nem; igazán irigyellek. Milyen ház ez, milyen remek itt minden! Ragyogó, vidám - mondta Sztyepan Arkagyics, elfeledve, hogy nem mindig van tavasz, s a napok nem ilyen derültek, mint most. - A dajkád is milyen pompás asszony. Kívánatosabb volna egy csinos, kötényes szobalány, de a te szigorú szerzetesi stílusodnak ez felel meg.

Sztyepan Arkagyics sok érdekes újdonságot mondott; Levin számára különösen fontos hír volt, hogy a bátyja, Szergej Ivanovics, nyárra ide készül hozzá.

De Kittyről s általában Scserbackijékról nem szólt Sztyepan Arkagyics egy szót sem, egyedül a felesége üdvözletét adta át. Levin hálás volt a tapintatért, s boldog a vendégével. Egyedülléte alatt, mint mindig, most is egy zuhatagnyi gondolat és érzés gyűlt föl benne, amit a környezetének nem adhatott át, s most Sztyepan Arkagyicsra zúdította: a tavasz költői örömét, gazdasági kudarcait és terveit, gondolatait és megjegyzéseit az olvasott könyvekről, különösképpen pedig megírandó könyve eszméjét, amelynek az alapja, bár maga se vette észre, minden régebbi gazdasági mű kritikája volt. Sztyepan Arkagyics, a mindig kedves, egy megjegyzésből mindent megértő, most különösen kedves volt, s Levin egy új, hiúságát legyező vonást figyelt meg benne: tiszteletet s valami gyengédségfélét maga iránt.

Agafja Mihajlovna és a szakács azon voltak, hogy az ebéd különösen jó legyen; a következménye ennek az lett csupán, hogy a két kiéhezett jó barát nekiült az előételnek, s vajas kenyérrel, füstölt hallal és sózott gombával ette teli magát, no meg még az, hogy Levin pirog nélkül adatta föl a levest, amivel pedig a szakács különösképp el akarta a vendéget kápráztatni. Sztyepan Arkagyics azonban, noha más ebédekhez volt szokva, mindent elsőrangúnak talált; a kisüsti, a kenyér, a vaj, főként pedig a füstölt hal, gomba, a csalánleves, tyúkhús fehér szósszal s a fehér krími bor - minden elsőrangú volt és csodálatos.

- Kitűnő, kitűnő - mondta, a sült után vastag szivarra gyújtva. - Úgy érzem itt magam, mint aki egy gőzhajóról a rázás és zaj után a csendes partra lép. Szóval te azt mondod, hogy magát a munkáselemet is tanulmányozni kell, s gazdasági módszereinket eszerint kell megválasztanunk. Hát én laikus vagyok ebben, de azért úgy rémlik, hogy az elmélet s alkalmazása hatással lehet a munkásra is.

- Igen, de várj csak: én nem a közgazdaságtanról beszélek, hanem a gazdálkodás tudományáról. Ennek a természettudománynak kell lennie, s az adott jelenségeket kell figyelembe venni, köztük a munkást, az ő gazdasági, néprajzi...

Ebben a pillanatban jött be Agafja Mihajlovna a befőttel.

- Nos, Agafja Mihajlovna - mondta neki Sztyepan Arkagyics, a tulajdon duzzadt ujja begyét megcsókolva -, micsoda füstölt haluk van maguknak, s az a pálinka! De nem kéne mennünk már, Kosztya? - tette hozzá.

Levin kinézett az ablakon, a fák csupasz csúcsai mögé lenyugvó napra.

- Bizony ideje - mondta. - Kuzma, fogj be a bricskába! - s maga is szaladt lefelé.

Sztyepan Arkagyics is lement, s nagy gondosan maga húzta le a lakktáskáról a vitorlavászon tokot, kezdte összeszerelni drága, új típusú fegyverét. Kuzma, nagy borravalót szimatolva, nem mozdult el Sztyepan Arkagyics mellől; ő húzta föl a harisnyáit, csizmáját, amit Sztyepan Arkagyics szívesen rá is hagyott.

- Hagyd meg, Kosztya - mondta Sztyepan Arkagyics -, hogy ha Rjabinyin, a kereskedő, eljön - már hívattam -, vezessék be, és kérjék meg, hogy várjon.

- Csak nem Rjabinyinnak adod el az erdőt?

- De igen, ismered tán?

- Hogyne, volt vele dolgom, "véglegesen és pozitíve".

Sztyepan Arkagyics elnevette magát. "Véglegesen és pozitíve" a kereskedő kedvenc szavajárása volt.

- Igen, roppant nevetségesen beszél. Megértette, hová készül a gazdája! - tette hozzá, s megveregette Laszkát, aki nyüszítve forgolódott Levin körül, s hol a kezét nyalta, hol a csizmáját, fegyverét.

A kocsi, amikor kimentek, már a tornác előtt állt.

- Befogattam, bár nincs messze; vagy gyalog menjünk inkább?

- Nem, menjünk csak kocsin - mondta Sztyepan Arkagyics, a bricskához lépve. Beült, körülbugyolálta a lábát a tigrissávos pléddel, és szivarra gyújtott. - Hogy lehet, hogy nem dohányzol? A szivar nemcsak hogy élvezet: jele és megkoronázása az élvezetnek. Hanem ez aztán az élet! Milyen szép! Így szeretnék én élni!

- Ki akadályoz meg benne? - mondta mosolyogva Levin.

- Nem, te igazán boldog ember vagy. Amit szeretsz, az meg is van. Szereted a lovat - van; kutya - van; vadászat - van; gazdaság - van.

- Talán mert örülök annak, amim van, s nem búsulok azon, amim nincs - jutott Levin eszébe Kitty.

Sztyepan Arkagyics elértette, rápillantott, de nem szólt.

Levin hálás volt Oblonszkijnak, amiért észrevette, hogy fél Scserbackijékról beszélni, s szokott tapintatával elő se hozta őket; most azonban már ő szerette volna kitudni, ami gyötörte, de nem mert megszólalni.

- Hát a te dolgaid? - mondta, meggondolva, mennyire nem szép, hogy folyton csak magán jár az esze.

Sztyepan Arkagyics szeme jókedvűt csillant.

- Te persze nem ismered el, hogy az ember a kalácsot is szeretheti, amikor megvan a házikenyere, szerinted ez vétek; én meg az életet nem ismerem el szerelem nélkül - mondta, a maga módján fogva föl Levin kérdését. - Mit tegyek, ha egyszer így vagyok teremtve? S másnak igazán olyan kevés bajt okozok vele; magamnak meg akkora gyönyörűség.

- Mi az, csak nincs valami új? - kérdezte Levin.

- De van, testvér. Ismered az ossziáni nőtípust: nők, amilyeneket álmodban látsz. Ilyen asszonyok ébren is akadnak, és döbbenetesek. Az asszony, látod, olyasmi: akármennyit tanulmányozod, mindig tökéletesen más.

- Akkor jobb nem tanulmányozni.

- Dehogynem. Egy matematikus azt mondta, hogy nem az igazság fölfedezése a gyönyör, hanem a keresése.

Levin némán hallgatta, s bármennyire erőltette is magát, sehogy sem tudott barátja lelkébe helyezkedni, érzéseit s hogy az efféle nők tanulmányozásában mi örömet lel, megérteni.



15

A húzás helye nem messze volt, egy kis nyárfásban a patak fölött. Ahogy az erdőhöz értek, Levin leugrott, s Oblonszkijt egy mohos, nyirkos tisztás sarkára vitte, amelyről a hó letisztult már. Ő a tisztás másik szélére húzódott, egy kettős törzsű nyírfa mellé; fegyverét a száraz, alsó ág villájának támasztotta, köpenyét levetette, fölvette a töltényövét, s kipróbálta, szabadon mozog-e a keze.

Az öreg, őszülő Laszka, aki mindig ott volt a nyomában, óvatosan leült vele szemben, s a fülét hegyezte. A nap a nagy erdő mögé szállt; a nyárfák közt elszórt nyírfák lecsüngő ágaikkal, kipattanni kész, duzzadt rügyeikkel élesen rajzolódtak ki az alkonyfényben.

Az erdő sűrűjéből, ahol még állt a hó, kis, kanyargó erekben, alig hallhatóan csörgedezett a víz. Apró madarak csevegtek, szálltak olykor-olykor egyik fáról a másikra.

A teljes csönd időközeiben hallatszott, hogy zizzen a felengedő föld s a növekvő fű moccanásaitól az avar.

"Lám, lám! Hallani s látni lehet a fű növését" - mondta magában Levin, egy palaszínű, nedves nyírlevél moccanását a fiatal fűszál mellett észrevéve. Állt, hallgatózott, hol le, a nedves és mohás fűre nézett, hol a fülelő Laszkára, hol a hegy tövébe, az erdő meztelen facsúcsainak előttük kiterülő tengerére, a fehér felhősávokkal bevont, elboruló égre. Egy ölyv lassan lengő szárnnyal röpült el, magasan a távoli erdő fölött, a másik utána ugyanabba az irányba, míg el nem tűnt. A madarak mind hangosabban, mind nyugtalanabbul csiviteltek a sűrűben. Nem messze egy fülesbagoly huhogott. Laszka összerezzent, nagy óvatosan néhány lépést tett előre, s oldalt hajtott fejjel fülelni kezdett. A patak mögül kakukkszó hallott. Kettőt kakukkolt a megszokott hangján, aztán elrekedt, hadarni kezdett, s belezavarodott.

- Hogyan! Már kakukk is van? - mondta Sztyepan Arkagyics a bokor mögül kilépve.

- Igen, hallom - felelte Levin; nem szívesen törte meg az erdő csöndjét magának is kellemetlen hangjával. - Már nem kell sokáig várni.

Sztyepan Arkagyics alakja megint eltűnt a bokor mögött. Levin csak a gyufa felfénylő lángját látta, s nyomban utána a cigaretta vörös parazsát s egy kis kékes füstöt.

- Csek, csek! - csattant meg, ahogyan felhúzta, Sztyepan Arkagyics puskakakasa.

- Hát ez meg miféle hang? - hívta föl Oblonszkij egy elnyújtott horkanásra Levin figyelmét; mintha egy rosszalkodó csikó nyerített volna vékony hangon.

- Nem ismered? A hím nyúl. Hanem elég lesz a beszédből. Hallod? Jönnek! - szólt Levin kiáltva szinte, miközben a kakast felhúzta.

Távoli vékony pisszegés hallatszott, pontosan két másodpercenként, a vadász által jól ismert ütemre - a második, harmadik után már kurrogást is lehetett hallani.

Levin jobbra-balra vetette a szemét, s íme, a homályos, kék égen, éppen előtte, a nyárfacsúcs összefolyó, gyöngéd ágai fölött egy repülő madár tűnt föl. Egyenest feléje röpült; a kurrogás közeli hangja, mintha feszes szövetet szakítanának egyenletesen, pont a füle mellett hallatszott; a madár hosszú csőrét és nyakát is látta már, de abban a pillanatban, amelyikben célba vette, a bokor mögül, ahol Oblonszkij állt, vörös fény villant fel, a madár, mint a nyíl, leereszkedett, azután megint fölcsapott. Új villanás, utána egy dördülés; a madár mintha a levegőbe akarna kapaszkodni, vergődő szárnyakkal megállt: egy pillanatig így maradt, aztán lezuppant a nyirkos földre.

- Csak nem hibáztam el? - kiabálta Sztyepan Arkagyics, aki a füsttől nem láthatta.

- Ott van - mondta Levin, s Laszkára mutatott, aki egyik fülét fölemelve, bolyhos farkavégét a magasban csóválta, s mint aki nyújtani akarja az élvezetet, mosolyogva szinte, lassú léptekkel hozta a megölt madarat gazdájának.

- No, örülök, hogy sikerült - mondta Levin, s ugyanakkor irigységet is érzett, hogy nem ő ejtette el a szalonkát.

- A jobb csővel csúnyát hibáztam - felelte Sztyepan Arkagyics, a fegyverét megtöltve. - Sss... jön.

Valóban, átható, egymást gyorsan követő pisszegések hallatszottak. Két játszó, egymást kergető szalonka repült el kurrogás nélkül, pisszegve csak, épp a vadászok feje fölött. Négy lövés dördült el; a szalonkák, mint a fecskék, gyorsan megfordultak, s eltűntek szem elől.

A húzás nagyszerű volt, Sztyepan Arkagyics még két szalonkát lőtt, Levin is kettőt; az egyiket nem találták meg. Sötétedni kezdett. A ragyogó, ezüstös Venus, mélyen lenn nyugaton, már a nyírfák mögül csillogott ki gyöngéd világával; magasan keleten pedig a komor Arkturusz öntötte vörös fényét. Levin a feje fölött elfogta s megint elvesztette a Göncöl csillagait. Szalonkák már nem szálltak, de Levin úgy döntött, megvárja, amíg a Venus, amelyet a nyírfaág alatt látott, fölébe kerül, s a Göncöl csillagai egészen fölragyognak. A Venus az ág fölé került már, a Göncöl kereke és rúdja a sötétkék égen egészen láthatóvá vált, s ő még mindig várt.

- Nem kéne indulnunk már? - kérdezte Sztyepan Arkagyics. Az erdőben már csönd volt, egyetlen madár sem mocorgott.

- Várjunk még - felelte Levin.

- Ahogy akarod.

Vagy tizenöt lépésre álltak egymástól.

- Sztyiva - szólalt meg váratlanul Levin -, mért nem mondod, megvolt-e már vagy mikor lesz a sógornőd esküvője?

Levin annyira erősnek és nyugodtnak érezte magát, hogy azt gondolta, semmiféle válasz sem izgatja fel. De arra, amit Sztyepan Arkagyics mondott, semmiképpen sem számított.

- Nem gondolt és nem is gondol rá, hogy férjhez menjen; nagyon beteg, az orvosok külföldre küldték. Az életéért is aggódnak.

- Mit mondasz? - kiáltott föl Levin. - Nagyon beteg? De hát mi baja? Hogy lehet, hogy ő...

Mialatt beszéltek, Laszka a fülét hegyezve fölfelé nézett az égre, majd szemrehányóan az emberekre pillantott.

"Eltalálták, mikor beszéljenek - gondolta. - Az meg ott repül. Már itt is van. Elszalasztják."

Ebben a pillanatban ők is meghallották az átható füttyöt, amely mintha csak fülön ütötte volna őket: mindketten fegyver után kaptak. Két villanás villant, s két durranás hangzott föl ugyanabban a pillanatban; a magasan repülő szalonka összecsukta a szárnyát, s a sűrűbe esett, a vékony ágakat meghajlítva.

- No, ez nagyszerű! Közös! - kiáltott fel Levin, s maga is beszaladt Laszkával a sűrűbe, a szalonkát megkeresni. "Mi is volt az a kellemetlen dolog? - jutott közben az eszébe. - Persze, Kitty beteg. Mit tegyünk, nagyon sajnálom."

- Á, megtaláltad! Okos állat vagy - vette ki Laszka szájából a még meleg madarat, s csaknem megtelt vadásztáskájába tette. - Megvan, Sztyiva! - kiáltotta aztán.



16

Hazatérőben Levin apróra elkérdezte Kitty egész betegségét és Scserbackijék terveit, s bár szégyellte volna beismerni, az, amit megtudott, kellemes volt neki. Kellemes azért is, mert volt még remény, de még kellemesebb, hogy aki annyi szenvedést okozott neki, maga is szenvedett. Hanem amikor Sztyepan Arkagyics Kitty betegségének az okáról kezdett beszélni s Vronszkij nevét említette, Levin félbeszakította:

- Nincs semmiféle jogom, hogy családi intimitásokat tudjak meg; az igazat megvallva, egyáltalán nem érdekelnek.

Sztyepan Arkagyics alig észrevehetően elmosolyodott; látta Levin arcán a jól ismert hirtelen változást; egy pillanat alatt ugyanolyan komor lett, amilyen vidám volt az előbb.

- Rjabinyinnal végleg megegyeztél az erdőre? - kérdezte Levin.

- Meg. Az ár nagyon szép: harmincnyolcezer. Nyolc előre, a többi hat esztendő alatt. Sokat bajlódtam vele. Senki sem adott többet.

- Ez azt jelenti, hogy ingyen adtad oda - mondta komoran Levin.

- Már mért ingyen? - mondta jólelkű mosollyal Sztyepan Arkagyics, aki tudta, hogy Levinnek most semmi sem lesz jó.

- Mert az erdő legalább ötszáz rubelt ér gyeszjatyinánként - felelte Levin.

- Ó, ezek a gazdák! - mondta Sztyepan Arkagyics tréfásan. - Milyen megvetően beszéltek ti velünk, városiakkal! De üzletet mégis mindig mi tudunk jobban kötni. Hidd el, mindent kiszámítottam - mondta -, nagyon előnyösen adtam el az erdőt, úgyhogy félek, nem lép-e még vissza. Ez nem haszonerdő - mondta Sztyepan Arkagyics, aki a haszon szóval, azt remélte, egészen meggyőzi Levint véleménye helytelenségéről -, inkább tüzelőfa. Nincs benne harminc ölnél több gyeszjatyinánként, s ő kétszáz rubelt ad érte.

Levin megvetően elmosolyodott. "Ismerem már - gondolta - ezt a tempót, nemcsak az övét, minden városiét. Tíz év alatt kétszer ha megfordulnak falun, fölszednek két-három falusi szót, aztán használják jókor-rosszkor, abban a szent hitben, hogy most már mindent tudnak. Haszonerdő, harminc öl van benne. Mondják a szót, de nem értenek semmit sem belőle."

- Én nem tanítalak, hogy mit irkálj ott a hivatalban - mondta -, de ha szükségem van rá, megkérdezlek. Te pedig meg vagy győződve, hogy az erdő egész tudományát érted. Nehéz dolog ez. Megszámoltad a fákat?

- Hogy számoljam meg? - nevette el magát Sztyepan Arkagyics, aki, akárhogy is, ki szerette volna zökkenteni barátját a rossz hangulatból. - A homokszemeket, a planéták sugarát egy nagy szellem ha meg is számolhatná...[38]

- No, a Rjabinyin nagy szelleme megszámolja. Egyetlen kereskedő sem veszi meg számolatlan, hacsak ingyen nem adják neki, mint te. Én ismerem azt a te erdődet. Minden évben járok ott vadászni, ötszáz rubelt ér készpénzben gyeszjatyinája: te részletre adod kétszázért, azaz vagy harmincezret ajándékoztál neki.

- Ugyan, hagyd már - mondta Sztyepan Arkagyics panaszosan -, akkor miért nem adta meg senki sem?

- Azért, mert a kereskedőink összebeszéltek; lelépést adott nekik. Volt dolgom minddel, ismerem őket; ezek nem kereskedők, hanem uzsorások. Ha csak tíz-tizenöt percentre van kilátás, bele sem megy, megvárja, amíg húsz kopejkán egy rubelt vehet.

- Hagyd el, rossz kedvedben vagy.

- Egyáltalán nem - mondta komoran Levin, ahogy a ház elé értek.

A tornác előtt ott állt már a vassal és bőrrel feszesen bevont parasztkocsi, előtte a széles istránggal befogott, jól táplált ló. A szekérben a vérbőségtől duzzadó, feszes övű segéd, aki egyszersmind kocsisa is Rjabinyinnak. Maga Rjabinyin benn volt már a házban, s az előcsarnokban köszöntötte a két barátot. Magas, sovány, középkorú ember volt; bajuszt hordott, kiugró álla borotvált, zavaros szeme dülledt; hosszú kék kabátot viselt, a hátulján gombok, magas csizmája bokában ráncos, szárban egyenes, fölötte még egy nagy sárcipő. Kendőjével jól körültörölte a képét, begombolta a kabátját, amely anélkül is igen jól állt, s mosolyogva köszöntötte a belépőket, olyanformán nyújtva Sztyepan Arkagyics felé a kezét, mintha valamit el akarna venni tőle.

- Hát megjött? - kérdezte Sztyepan Arkagyics, kezet fogva vele. - Nagyszerű.

- Az utak ugyan rendkívül rosszak, de nem merészeltem kegyelmességed parancsának nem engedelmeskedni. Az egész úton végig gyalog jöttem, de itt vagyok időre. Konsztantyin Dmitrics, tiszteletem - fordult Levinhez, azon igyekezve, hogy vele is kezet fogjon. De Levin komor képet vágott, s úgy tett, mint aki nem veszi észre a kezét; a szalonkákat szedte ki. - Vadászattal méltóztatnak szórakozni? Ez ugyan miféle madár lesz? - tette hozzá Rjabinyin, megvetően pillantva a szalonkákra. - Nyilván ízletes! - s rosszallóan csóválta a fejét, mint aki erősen kétli, hogy a gomb megérte a kabátot.

- Be akarsz menni a dolgozószobámba? - kérdezte Levin Sztyepan Arkagyicstól franciául, rosszkedvűen hunyorítva. - Menjetek be, beszéljétek meg ott.

- Tessék csak, ahova méltóztatnak - mondta Rjabinyin megvető méltósággal, mintha csak azt akarta volna éreztetni, hogy másnak okozhat nehézséget, kivel hogyan érintkezzék, neki azonban nehézséget soha és semmi sem okozhat.

A dolgozószobában Rjabinyin szokása szerint körülnézett, mintha a szentképet keresné, de amikor megtalálta, nem vetett keresztet. Megnézte a szekrényeket és könyvespolcokat, s azzal a gyanakvással, amellyel a szalonkákat nézte, megvetően elmosolyodott, s rosszallólag csóválta megint a fejét, sehogy sem látva be, hogy ez a gomb megérte a kabátot.

- No, elhozta a pénzt? - kérdezte Oblonszkij. - Üljön le.

- A pénzben nincs hiba. Azért jöttem, hogy találkozzunk, megbeszéljük.

- Mit kell itt megbeszélni? De üljön már le.

- Lehet - ült le Rjabinyin, a lehető legkényelmetlenebb módon könyökölve a karosszék támlájára. - Engednie kell, herceg. Bűn ez így. A pénz együtt van az utolsó kopejkáig. A pénz nem okoz fennakadást.

Levin, aki eközben a fegyverét rakta a szekrénybe, kiment volna már, de ahogy a kereskedő szavát hallotta, megállt.

- Így is ingyen kapta az erdőt - mondta. - A herceg későn jött hozzám, különben én szabtam volna meg az árát.

Rjabinyin fölállt, s mosolyogva mérte végig Levint.

- Túl fösvény, Konsztantyin Dmitrics - mondta mosolyogva, majd Sztyepan Arkagyicshoz fordult: - Végleg nem lehet semmit sem megvenni tőle, a búzájára alkudtam, jó pénzt adtam volna.

- Miért adjam oda ingyen a magamét? Nem a földön találtam; nem is loptam.

- Már engedelmet, a mai időben lopni pozitíve lehetetlen. A mostani világban végképpen nyilvános a törvénykezés. Szép rend van mindenben, nemhogy lopni lehetne. Mi becsületesen tárgyaltunk. Drágára tartják az erdőt, nem találja meg az ember a számítását. Csak egy picikét tessék engedni belőle.

- De hát meg van kötve ez az üzlet vagy nincs? Ha meg, nincs mit alkudni, ha pedig nincs - mondta Levin -, én megveszem az erdőt.

A mosoly egyszeriben eltűnt Rjabinyin arcáról. Karvaly szerű, mohó, kegyetlen kifejezés ült ki rá... Csontos ujjaival gyorsan kigombolta a kabátját; fölfedte kívül hordott buggyos ingét, mellénye rézgombját, az óraláncot, s kivette a vastag, öreg erszényt.

- Kérem, az erdő az enyém - mondta keresztet vetve gyorsan, s a kezét nyújtotta. - Itt a pénz, az erdő az enyém, így vásárol Rjabinyin, nem számolja a garast - mondta a homlokát ráncolva s az erszényt meglóbálva.

- Én a helyedben nem sietnék - mondta Levin.

- Miért? Bocsáss meg - csodálkozott el Oblonszkij -, hisz a szavamat adtam.

Levin kiment a szobából, s becsapta az ajtót, Rjabinyin az ajtóra nézett, s mosolyogva csóválta a fejét.

- Csupa fiatalság, végleg gyerek. Megveszem; a becsületszavamra mondom, a híréért csak, szóval hogy Rjabinyin s nem más vette meg az Oblonszkij rőzseligetét. A számításomat meg, ahogy Isten adja... Bizony isten. Ha tetszik, megírhatjuk a szerződést.

Köpenyét gondosan összefogva, a kabátja kapcsát begombolva, a kereskedő egy óra múlva a szerződéssel a zsebében a feszesen vasalt kocsiban ült, s indult hazafelé.

- Ó, ezek az urak - mondta a segédjének -, egy portéka mind.

- Úgy is van - felelte a segéd a gyeplőt átadva s a bőr sármentőt begombolva. - No és a vételecske, Mihail Ignatyics?

- Soha rosszabbat...



17

Sztyepan Arkagyics bankóktól duzzadó zsebbel ment fel az emeletre, a kereskedő három hónapot előre kifizetett. Az erdőügy elintézve, a pénz a zsebben, a húzás nagyszerű. Sztyepan Arkagyics a lehető legvidámabb lelkiállapotban volt, s épp ezért Levin rosszkedvét is rendkívül szerette volna eloszlatni. Azt szerette volna, ha a nap a vacsorával éppolyan kellemes véget ér, ahogy elkezdődött.

Levin valóban rosszkedvű volt, s hiába akart kedves vendégével nyájas és szíves lenni, nem tudott erőt venni magán. A hír, hogy Kitty nem ment férjhez, mámorossá tette, s mindjobban felzaklatta.

Kitty nem ment férjhez és beteg, beteg, mert olyan emberbe szerelmes, aki semmibe sem vette. Ez a sértés mintha őt érte volna. Vronszkij semmibe sem vette Kittyt, Kitty pedig őt, Levint - Vronszkijnak eszerint joga van Levint megvetni, tehát az ellensége. De mindezt nem gondolta el. Érezte csak homályosan, hogy itt van valami, ami sérti őt, s nem arra haragudott, ami fölzaklatta, hanem civódott mindenen, ami az útjába akadt. Az ostoba erdőeladás, a család, a balsors, amelynek Oblonszkij áldozata lett, s amely itt, az ő házában pecsételődött meg, fölháborította.

- No, végeztetek? - mondta, ahogy Sztyepan Arkagyiccsal odafönt találkozott. - Akarsz vacsorázni?

- Nem utasítom vissza. Hogy milyen étvágyam van itt falun, csuda. Mért nem hívtad meg ezt a Rjabinyint is?

- Az ördög belé!

- Hanem hogy te hogy bánsz vele! - mondta Oblonszkij. - Még kezet sem nyújtottál. Mért nem adsz kezet neki?

- Mert az inasomnak sem adok, pedig az százszor különb nála.

- Milyen retrográd vagy! Hát a társadalmi rétegek összeolvadása? - kérdezte Oblonszkij.

- Akinek tetszik, olvadjon - egészségére; engem undorít.

- Látom, végleg retrográd vagy.

- Az igazat megvallva, soha nem gondolkodtam rajta, hogy ki vagyok. Konsztantyin Levin vagyok, több semmi.

- Konsztantyin Levin, aki nagyon rosszkedvű - mondta elmosolyodva Sztyepan Arkagyics.

- Igaz, rosszkedvű, s tudod, miért? Bocsáss meg, a te ostoba üzleted miatt.

Sztyepan Arkagyics kedélyesen ráncolta össze a homlokát, mint akit ok nélkül sértegetnek, s rontják el a kedvét.

- Ugyan, hagyd már - mondta -, mikor történt meg, hogy valaki eladott valamit, s rögtön utána azt nem mondták: "Sokkal többet ér"? Hanem amíg el nem adta, senki sem ad meg annyit. Ez a szerencsétlen Rjabinyin, látom, a bögyödben van.

- A bögyömben, lehet. És tudod, miért? Megint azt mondod majd, hogy retrográd vagyok, vagy valami más rettenetes szót; engem azonban mégis bosszant és bánt, ha látom, hogy szegényedik el mindenfelé az a nemesség, amelyhez magam is tartozom, s az osztályok összeolvadása ellenére örülök is, hogy tartozom. S ez az elszegényedés nem a fényűzés következménye - az semmi volna; úri módra élni nemeshez illő dolog, csak nemesember ért hozzá. A parasztok körülöttünk mostanában összevásárolják a földeket; ez nem bánt. Az úr nem csinál semmit, a paraszt dolgozik, és kiszorítja a henyét. Ennek így is kell lennie. A parasztnak nagyon örülök. De bánt, ha ezt a, hogy is nevezzem, együgyű elszegényedést látom. Egy lengyel árendás féláron vett meg egy csodálatos jószágot a Nizzában élő földbirtokosnőtől. Amott gyeszjatyinánként egy rubelért adják bérbe a tíz rubelt érő földet egy kupecnek. Te minden ok nélkül harmincezret ajándékoztál ennek a csalónak.

- De hát mit tegyek? Számoljak meg minden egyes fát?

- Föltétlenül. Te nem számoltad, de Rjabinyin megszámolta. Rjabinyin gyermekeinek lesz miből élniük, tanulniuk, a tieidnek, elnézést, nem lesz.

- Már megbocsáss, van valami kicsinyes ebben a számolgatásban. Nekünk is megvan a foglalkozásunk, nekik is; a hasznuknak meg kell lenni. Különben lezártuk, vége... Hó, tükörtojás, ez az én kedvenc ételem. S Agafja Mihajlovna ad nekünk hozzá abból a csudás kisüstiből.

Sztyepan Arkagyics az asztalhoz ült, s Agafja Mihajlovnával kezdett tréfálkozni, neki bizonygatta, hogy ilyen ebédet s vacsorát régen nem evett már.

- Lám, ön legalább megdicsér - mondta Agafja Mihajlovna -, de Konsztantyin Dmitrics, akármit tesz elébe az ember, akár a kenyérhéját, megeszi s megy.

Bárhogy igyekezett is Levin erőt venni magán: komor volt s hallgatag. Még egy kérdése volt Sztyepan Arkagyicshoz, de nem tudta rászánni magát; nem talált rá sem formát, sem időt, hogyan s mikor tegye föl. Sztyepan Arkagyics már lement a maga szobájába; levetkőzött, újból megmosdott, belebújt a pliszírozott hálóingébe, s lefeküdt; Levin pedig még mindig ott ténfergett nála, különféle haszontalanságokról beszélt, s nem volt ereje megkérdezni azt, amit akart.

- Milyen bámulatos gyártmány ez a szappan - mondta megnézegetve s ide-oda forgatva a darab szagos szappant, melyet Agafja Mihajlovna a vendégnek odakészített, Oblonszkij azonban nem használt. - Nézd csak, valóságos műalkotás.

- Igen, minden a legnagyobb tökéletességet éri el manapság - mondta Sztyepan Arkagyics, nedveset és boldogat ásítva. - A színházak például és a mulatók, áá - ásította. - Mindenütt villanyvilágítás...

- Az ám, villanyvilágítás - mondta Levin. - No és Vronszkij hol van most? - kérdezte hirtelen, a szappant letéve.

- Vronszkij? - állt meg Sztyepan Arkagyics az ásításban. Pétervárott. - Rögtön utánad elutazott, s azóta nem volt Moszkvában egyszer sem. Tudod, Kosztya, hogy az igazat megmondjam - folytatta az asztalra könyökölve, szép piros arcát, amelyből mint a csillagok ragyogtak ki az olajos fényű, jóságosan álmos szemek, a kezébe hajtva -, magad voltál a hibás, megijedtél az ellenfeledtől. Én pedig - ahogy akkor is mondtam neked - nem tudom, melyiketeknek volt több esélye. Mért nem vitted törésre a dolgot? Megmondtam akkor is, hogy... - Csak az állcsontjaival ásított, anélkül, hogy a száját kinyitotta volna.

"Tudja vagy nem, hogy megkértem? - gondolta Levin, rápillantva. - Valami ravasz, diplomatikus van a képében." S érezve, hogy elvörösödik, némán Sztyepan Arkagyics szeme közé nézett.

- Ha volt is akkor Kittyben valami, csak a külső vonzóerő hatott rá - folytatta Oblonszkij. - A tökéletes arisztokratizmusa, tudod, s a jövendő helye a világban: ez hatott, nem is Kittyre, hanem az anyjára.

Levin elkomorodott. A visszautasítás elszenvedett sérelme mint friss, most kapott seb gyúlt fel a szívében. A maga házában volt, s otthon még a falak is segítenek.

- Várj csak! - szólalt meg Oblonszkijt félbeszakítva. - Te azt mondod, arisztokratizmus. De hadd kérdem meg tőled, mi is hát Vronszkijnak vagy akárki másnak ez az arisztokratizmusa, amely feljogosíthatná, hogy megvessen. Te Vronszkijt arisztokratának tartod, én nem. Egy ember, akinek az apja mindenféle alattomossággal kúszott elő a semmiből, az anyjának meg isten tudja, kivel nem volt viszonya. Nem, bocsáss meg, én tartom magamat arisztokratának, s a hozzám hasonlókat, akik a múltban három-négy becsületes nemzedékre mutathatnak vissza, a műveltség legmagasabb fokán - tehetség, ész más lapra tartozik -, soha senki előtt meg nem alázkodtak, soha senkire rá nem szorultak, s úgy éltek, ahogy az apám vagy a nagyapám. S én sok ilyet ismerek. Te kicsinyes dolognak tartod, hogy megszámlálom az erdőben a fát; magad pedig harmincezret ajándékozol Rjabinyinnak. De te földbért kapsz, s még nem tudom én, mit, én meg nem kapok, s épp ezért megbecsülöm az örökségem, a munkával szerzettet. Mi vagyunk az arisztokraták, nem azok, akik csak a világ hatalmasainak az ajándékából tudnak élni, s akiket két garason megvásárolhatsz.

- De kire célzol? Én teljesen egyetértek veled - mondta Sztyepan Arkagyics őszintén s jókedvűen, noha érezte, hogy Levin a két garason megvehetők közé őt is odaérti. Levin hevessége őszintén tetszett neki. - Kit akarsz meggyőzni? Ha sok minden nem is igaz abból, amit Vronszkijról mondasz, én nem erről beszélek. Megmondom neked egyenest, a helyedben felmennék Moszkvába, most velem, és...

- Nem tudom, tudod-e vagy sem, énnekem mindegy. Megmondom: kérőként léptem fel, és kosarat kaptam, s Katyerina Alekszandrovna most már csak nyomasztó és megszégyenítő emlék nekem.

- Miért? Micsoda badarság!

- Ne beszéljünk erről. Bocsáss meg, kérlek, ha goromba voltam - mondta Levin. Most, hogy mindent kimondott, megint olyan lett, mint reggel volt. - Nem haragszol rám, Sztyiva? Kérlek, ne haragudj - mondta, s mosolyogva fogta meg a kezét.

- Dehogyis, nincs miért, örülök, hogy kimagyarázkodtunk. Hanem tudod, hogy a reggeli húzás gyönyörű szokott lenni? Ne menjünk ki? Én úgysem aludnék, s a lesről egyenest az állomásra megyünk.

- Nagyszerű.



18

Annak ellenére, hogy Vronszkij egész belső életét szenvedélye töltötte be, külső élete a társasági és ezredbeli kapcsolatok és érdekek régi, megszokott kerékvágásában gördült változatlanul és feltartóztathatatlanul tovább. Az ezred érdekei, minthogy szerette az ezredét, s még inkább mert az ezrede szerette őt, fontos helyet foglalt el Vronszkij életében. Az ezredben nemcsak hogy szerették, de tisztelték és büszkélkedtek vele; büszkék voltak, hogy ez a fantasztikusan gazdag, nagy műveltségű és kiváló képességű ember, akinek nyitott útja van a siker, becsvágy és hiúság minden neme felé, mindezt elhanyagolta, s valamennyi életérdeke közül ezredének és bajtársainak az ügyei álltak legközelebb szívéhez. Vronszkij tudatában volt, hogy bajtársai így tekintenek rá, s azonfelül, hogy szerette ezt az életet, kötelességének is érezte, hogy róla alkotott véleményüknek megfeleljen.

Magától értetődik, hogy bajtársai közül senkivel sem beszélt a szerelméről, nem szólta el magát a legnagyobb tivornyák közben sem (nem is volt soha annyira részeg, hogy elveszítse az önuralmát), s elhallgattatta azokat a könnyelmű bajtársait, akik célozgatni próbáltak a viszonyára. De annak ellenére, hogy szerelme az egész városban ismeretes volt, s viszonyáról többé-kevésbé igaz találgatások folytak, a fiatalemberek nagy része épp azért irigyelte őt, ami szerelmében a legnehezebb volt: Karenin magas társadalmi helye, s ami ebből adódott, a viszony szembetűnő volta miatt.

A fiatal nők nagy része, Anna irigyei, akiket rég bosszantott már, hogy feddhetetlennek nevezik, örültek annak, amit előre láttak; a közvélemény fordulását várták csak, hogy megvetésük egész súlyát rázúdítsák. Már készítették a sárgöröngyöket, amiket alkalomadtán ráhajítsanak. Az idősebb emberek többsége s a magas állásúak a készülő társasági botrány miatt bosszankodtak.

Vronszkij anyja kezdetben, amikor a fia viszonyáról értesült, örült neki. Örült, mert egy ragyogó fiatalembernek szerinte semmi nem adja meg úgy az utolsó csiszolást, mint egy magasabb körbeli viszony, de meg azért is örült, mert Karenina, aki úgy megtetszett neki, s aki annyit emlegette a kisfiát, végül mégiscsak olyannak bizonyult, mint a többiek, akiket egyébként Vronszkaja grófnő szép és rendes asszonyoknak tartott. Az utóbbi időben azonban azt hallotta, hogy a fia, csak hogy az ezrednél maradhasson s Kareninával találkozhassak, egy megbízást, amely a karrierje szempontjából fontos lett volna, visszautasított, s hogy magas állású személyek emiatt elégedetlenkednek, s megváltoztatta a véleményét. Az sem tetszett neki, hogy amit erről a viszonyról hallott, mind arra vallott, hogy ez nem az a ragyogó, könnyed, nagyvilági szerelem, amelyet ő is helyeselt volna, hanem, amint mesélték, valami kétségbeesett, wertheri szenvedély, amely ostobaságokba ránthatja a fiát. Amióta Moszkvából olyan hirtelen elutazott, nem találkozott vele, s az idősebb fián át sürgette, hogy látogassa meg.

Az idősebb fiú sem volt az öccsével megelégedve. Ő nem elemezte, miféle szerelem ez, nagy vagy kicsiny, szenvedélyes vagy szenvedélymentes, bűnös vagy nem bűnös (maga, noha gyermekei voltak, kitartott egy táncosnőt, s elnéző volt az ilyesmi iránt), de tudta, hogy ez a szerelem nem tetszik azoknak, akiknek tetszeni kell; épp ezért nem helyeselte az öccse viselkedését.

Szolgálati és társaságbeli elfoglaltságán kívül Vronszkijnak még egy foglalatossága volt: a lovak, amelyeknek szenvedélyes kedvelője volt.

Ebben az évben tiszti akadályversenyeket írtak ki. Vronszkij is jelentkezett, angol fajkancát vásárolt, s szerelme ellenére, ha türtőztette is magát, szenvedélyesen készült a küszöbönálló versenyre. A két szenvedély nem zavarta egymást. Épp ellenkezőleg, szüksége volt erre a foglalatosságra és szórakozásra, amely független a szerelmétől, hogy fölüdüljön benne, s túlságosan izgató élményei után pihenést találjon.



19

A krasznoje-szelói verseny napján a szokásosnál korábban ment be az ezredkantin közös étkezőjébe, hogy a bifsztekjét megegye. Nem nagyon kellett tartóztatnia magát; súlya éppen hogy megütötte a kiszabott négy és fél pudot; de híznia sem volt szabad; kerülte hát a liszteset és édeset. Ott ült, fehér mellénye fölött kigombolta a kabátját, s mindkét karjával az asztalra könyökölt - várta a megrendelt bifszteket, s a tányérjára tett francia regénybe nézett. Csak azért nézett a könyvbe, hogy ne kelljen a ki-be járó tisztekkel beszélgetnie, s tűnődött.

Arra gondolt, hogy Anna ma a verseny utánra találkát ígért neki. Három napja nem látta már, és most, hogy az ura külföldről visszatért, nem tudta, találkozhatnak-e ma, s azt sem, hogy ezt honnét tudhatná meg. Utoljára az unokatestvére, Betsy nyaralójában találkozott vele. Kareninék nyaralójába lehetőleg minél ritkábban járt el. Most oda akart menni, s azon tűnődött, hogy csinálja a dolgot.

"Természetesen azt mondom majd, hogy Betsy küldött; ő kérdezteti, hogy a versenyre eljön-e? Persze hogy odamegyek" - döntötte el, fejét a könyvéből felütve. S olyan elevenen állt előtte a viszontlátás boldogsága, hogy az arca fölsugárzott.

- Küldj el a lakásomra, hogy fogják be hamar a trojkát - mondta a szolgának, aki a bifszteket forró ezüsttálon eléje rakta, s a tálat közelebb húzva, enni kezdett.

A szomszéd biliárdteremből golyócsattogás, beszéd és nevetés hallatszott. A bejáratnál két tiszt jelent meg; az egyik fiatalocska, vékony, finom arcú, nemrég került az apródiskolából az ezredhez; a másik pufók, öreg tiszt, a kezén karperec, apró szeme könnyezett.

Vronszkij rájuk nézett, összeráncolta a homlokát, s mintha nem látta volna őket, a könyvébe kancsalítva egyszerre evett és olvasott.

- Mi az, erőt gyűjtesz a munkára? - mondta a köpcös tiszt, melléülve.

- Látod - felelte Vronszkij rosszkedvűen, a száját törülve, anélkül, hogy rápillantott volna.

- Nem félsz, hogy meghízol? - mondta amaz, egy széket fordítva oda a fiatal tisztnek.

- Mi? - szólt oda Vronszkij bosszúsan, undorodó grimasszal, sűrű fogait kimutatva.

- Nem félsz, hogy meghízol?

- Pincér, xerest![39] - mondta Vronszkij, és nem felelt. Arrébb tette a könyvet, és tovább olvasott.

A köpcös tiszt fogta a borlapot, és a fiatalhoz fordult.

- Válaszd ki magad, hogy mit igyunk - nyújtotta oda neki, rápillantva.

- Talán rajnait - mondta a fiatal tiszt, félénken Vronszkijra sandítva, s alig serkenő bajszát az ujjai közé próbálta fogni. Látva, hogy Vronszkij nem fordult feléjük, a fiatal tiszt fölállt.

- Menjünk a biliárdterembe - mondta.

A köpcös tiszt engedelmesen fölkelt, s az ajtó felé indultak.

Ebben a pillanatban lépett be a szobába a magas és daliás Jasvin százados. Fölényesen és megvetően biccentett a két tisztnek, és Vronszkijhoz ment.

- Itt van ő! - kiáltott föl, nagy kezével jót vágva a váll-lapjára. Vronszkij haragosan nézett hátra, de arcán tüstént a rá jellemző nyugodt, magabiztos kedvesség sugárzott föl.

- Csak okosan, Aljosa - mondta a százados hangos baritonján. - Ezt edd meg most, és igyál rá egy pohárkával.

- De nem kívánom az ételt.

- Íme, az elválaszthatatlanok - tette hozzá Jasvin, gúnyos pillantást vetve a két tisztre, akik ebben a pillanatban mentek ki a szobából, s a szék magasságához képest túl hosszú lábszárát, melyen szűk lovaglónadrág feszült, éles szögbe törve, Vronszkij mellé ült. - Miért nem jöttél el tegnap a Krasznyenszkij színházba? Numerova igazán nem volt rossz. Hol voltál?

- Tverszkijéknél ültem el az időt - felelte Vronszkij.

- Á! - kiáltott föl Jasvin.

Jasvin - a dorbézoló és játékos, aki nem egyszerűen elvtelen ember volt, hanem erkölcstelen elvei voltak -, Jasvin volt Vronszkij legjobb barátja az ezredben. Szerette őt szokatlan testi erejéért, ami többnyire abban nyilvánult meg, hogy ivott, mint a gödény, s az éjszakázás nem látszott meg rajta, de nagy erkölcsi erejéért is, amelyet főnökeivel és bajtársaival szemben mutatott meg - félelmet és tiszteletet víva ki maga iránt -, s a játékban, amelyet tízezrekben folytatott, de bármennyit ivott, olyan finoman és határozottan játszott, hogy az Angol Klub legjobb játékosának tartották. Különösen pedig azért tisztelte és szerette, mert érezte, hogy Jasvin nem a nevéért és gazdagságáért, hanem önmagáért szereti. Minden élő ember közül egyedül vele szeretett volna a szerelméről beszélni. Jasvin látszólag minden érzést megvetett, Vronszkijnak mégis úgy rémlett, ő az egyetlen, aki azt az erős szenvedélyt, amely most egész életét eltöltötte, meg tudná érteni. S meg is volt győződve, hogy Jasvin nem talál a pletykában és botrányban örömet, hanem úgy fogja föl ezt a szerelmet, ahogyan kell, azaz elhiszi, hogy nem tréfa, nem mulatság, hanem komoly, életbe vágó dolog.

Vronszkij nem beszélt vele a szerelméről, de tudta, hogy mindent tud, és úgy nézi, ahogyan kell, s ezt jólesett a szeméből látnia.

- Á, igen! - mondta arra, hogy Vronszkij Tverszkijéknél volt, miután fekete szeme fölvillant, s bajusza bal felét rossz szokása szerint megfogta s a szájába dugta.

- Hát te mit csináltál tegnap? Nyertél? - kérdezte Vronszkij.

- Nyolcezret. Három belőle nem jó pénz, aligha kapom meg.

- Rajtam akkor akár veszthetsz is most már - mondta Vronszkij nevetve. (Jasvin nagyban fogadott Vronszkijra.)

- Terajtad nem vesztek. Egyedül Mahotyintól kell tartani.

A beszélgetés a mai verseny esélyeire tért; Vronszkij nem is igen tudott másra gondolni most.

- Gyerünk, kész vagyok - állt föl Vronszkij, s az ajtó felé indult. Hatalmas lábát s hosszú hátát kiegyenesítve Jasvin is fölkelt.

- Ebédelnem még korán van; innom kell. Rögtön jövök. Hé, bort! - kiáltotta a vezénylésben híressé vált vastag, ablakrezegtető hangján. - Nem, mégse! - kiáltotta rögtön utána megint. - Ha te hazamégy, én is veled megyek.

S elment Vronszkijjal.


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Kérlek, hogy csak etikusan és nyomdafestéket tűrően írj a bejegyzésekhez megjegyzést!