Keresés ebben a blogban

Betöltés...

Tollforgató Irodalmi Lap Blog

Válogatások az Internetről.

A blogban pályázatokról, rendezvényekről, és hirdetésekről tájékozódhat, valamint zenét hallgathat, videót nézhet, és az interneten megjelent hivatalos műveket olvasgathatja. Ha folytatni akarja a mű olvasását, akkor kattintson a szöveg címére!

Az alsó sávban weboldalakat, videósávot, és híroldalakat talál!

A fő oldalunkat itt találhatja:

Az alkotásokat a tollforgato.lap@gmail.com és a tollforgato.lapcsoport@gmail.com címre várom! Köszönöm, hogy megtiszteled az olvasóidat az alkotásokkal, a türelmeddel és a tanításaiddal!

Keresd meg a jobb oldalon a rejtett linkű, vagy lent a középen látható Chat-falat! Beszélgess, vitatkozz irodalomról, művészetről, történelemről, régészetről, vagy írástörténetről, logikáról, másról oldalainkon!


Új aloldalaink nyíltak:

Látogass el új blogunkra is!


A fiók nem Adsense fiók, támogatókat keresek!

2010. február 20., szombat

Magyar őstörténet (MEK)

ŐSTÖRTÉNET

A magyarság eredete

A nyelvtudomány a 19. század második felében a maga sajátos eszközeivel - az ún. "ugor-török háború" során - bebizonyította, hogy a Kárpát-medencében honos, és közvetlen szomszédaink nyelvéhez képest idegen magyar nyelv a finnugor, pontosabban az uráli népek nyelvével rokon. E népektől jelenleg hatalmas földrajzi távolság választ el bennünket, hiszen közeli s távoli nyelvrokonaink főleg Észak- és Kelet-Európában, valamint az Uráltól keletre, a Nyugat-Szibériától a Baltikumig elnyúló - még a legmodernebb közlekedési lehetőségeinket tekintve is - óriási területeken élnek, egymástól meglehetősen szétszórva. E nyelveken beszélnek ma a baltikumi finnek, észtek, karjalaiak, lappok, lívek, izsórok, vótok; a Volga felső szakaszánál élő mordvinok, cseremiszek (önelnevezésük szerint: marik), a Káma mentén lakó votjákok (udmurtok), zürjének (komik); az Európát Ázsiától csak névlegesen elválasztó Uráltól, e zömében lekopott röghegységtől keletre a vogulok (manysik), osztjákok (hantik); tőlük keletre és északra a szamojéd népek (nyenyecek, enyecek, nganaszánok, szölkupok).

A nyelvtörténeti kutatások szerint nyelvünk már sok évezred óta önálló életet él. Az uráli, majd finnugor népek nyelvközössége több évezrede felbomlott, egyes alkotórészei pedig egymástól többé-kevésbé független fejlődésnek indultak. Ez a magyarázata annak, hogy a távolabb élő finnugor népek ma már egyáltalán nem értik egymás nyelvét. Az elválás időtartamának különbségére és következményeire jellemző a szláv népek példája, akik "csupán" másfél évezreddel ezelőtt rajzottak szét, s többé-kevésbé anélkül tudnak ma is kommunikálni egymással, hogy tolmácsra lenne szükségük.

Az egymással rokon nyelvet beszélő uráli népek valaha egymás közelségében éltek. Egykori lakóterületük, az őshaza meghatározásához a mai uráli nyelvek ősi szókészletéből rekonstruálható ún. uráli alapnyelv életföldrajzi szavai állnak rendelkezésünkre. Ezek alapján megállapították, hogy a Kr.e. VI-IV. évezredben az uráli népek közössége a névadó Urál hegység környékén, annak főleg a keleti oldalán élhetett. A régészeti leletek alapján megállapítható, hogy a IV. évezredben az uráliaknak még zömmel a nagykiterjedésű hegység középső és déli szakaszán, annak is a keleti lejtőin volt a lakóhelye. Egyes csoportjaik innen vándorolhattak szét keleti és nyugati irányban valamikor Kr.e. 4000 és 3000 között. A nyugat felé indulók a későbbiek során elérték a Baltikumot, keleten pedig egészen az Altáj-Szaján vidékéig jutottak. Az ugor közösség tagjai, amelybe a mai obi-ugorok és a magyarok elődei tartoztak, minden bizonnyal az Uráltól keletre eső területeken maradtak - emiatt lettek a legközelebbi nyelvrokonaink a vogulok és az osztjákok.

Az uráli népesség természeti gazdálkodást folytatott, létalapját a halászat és a vadászat jelentette. Telepeiket folyók és tavak mellett létesítették, ahol nyáron nyírfakéreggel borított sátrakban, télen földbe mélyített gödörházakban éltek. Anyagi kultúrájuk emlékei közül sokat megőrzött a föld mélye, illetve a későbbiekben elmocsarasodott vidékeken a lápi tőzeg: pattintott kőeszközök, csontból és fából készült tárgyak, állat alakúra formált áldozati faedények, ivócsanakok, ember- és állatalakos szobrocskák kerültek elő a régészeti feltárások során. Fegyverzetüket íjak és nyilak alkották, télen szán- és sítalpakon közlekedtek. Hitviláguk és művészetük nyomát őrzik az Urál keleti oldalán talált sziklarajzok, melyeken ember- és állatalakokat, égitesteket ábrázoltak mágikus jelek és tamgák (nemzetségjelek) társaságában.

A Kr.e. II. évezred során jelentős változások történtek a finnugor népek életében - ezekről mind a nyelvészeti, mind a régészeti leletek egyaránt tanúskodnak: a tőlük délre élő, s már termelőgazdálkodást folytató, ősiráni nyelveket beszélő népcsoportok hatására körükben is elterjedt az új gazdálkodási mód két legfontosabb ágazata, az állattartás és földművelés. A bronzkori településekről és temetkezési helyekről háziállatcsontok (szarvasmarha, juh, ló), növényi magvak (búza, árpa, köles) kerültek elő. Az ugyanekkor megismert fémművesség virágkora a Kr.e. 16-14. századra esik. Nyugat-Szibéria és Kelet-Európa finnugorok lakta vidékein magas óntartalmú bronzkészítmények terjedtek el, melyek előállítási területe az öntőminta-leletek alapján az Ob-Irtis vidékén lehetett; az ónt ebben az időben pedig még csak a távoli Altáj-hegységben bányászták. Fémneveink közül - az ugor kori ón és ólom mellett - pl. az arany és az állattartás szókincsének néhány eleme is ősiráni eredetű.

Az ugor kori állattartás bizonyítékai tehén és tej szavunk. A szarvasmarha- és juhtartás elterjedése mellett fontos adalék a nemez, hiszen e gyapjúból készült vastag anyag nyári sátraik fedésére is szolgálhatott. A magyar és az obi-ugor nyelvekben is ekkor honosodott meg a ló, nyereg, fék (=zabla), ostor, kengyel szó, a másodfű és harmadfű ló (két- és hároméves csikó) kifejezés. (Az azóta teljesen megváltozott életmódot folytató vogulok és osztjákok hősi énekei ebből az időből őrizték meg a lóáldozat és egyéb steppei elemekkel telített hitvilág és ábrázolásművészet ősi emlékeit.)

A nyugat-szibériai steppe északi sávjában és a tőle északra levő ligetes steppe övezetében ebből az időből már nemcsak külterjes, hanem istállózó állattartás nyomaival is találkoztak a régészek. Temetkezési szokásaik szerint az előkelőket étel-ital- és állatáldozatbanrészesítették. Túlvilági útravalóként húst, tejet (kumiszt?) helyeztek különféle edényekben a halott mellé. Szarvasmarhát, juhot és lovat áldoztak tiszteletükre, s a feltorozott állatok csontjai a sírgödörbe, vagy az elhunyt fölé emelt halomba kerültek. A földművelésük minőségére nemcsak az őrlőkövek, gabonafélék magjai és a sarlóleletek utalnak. Ugor kori horol szavunk az egykori, a földet valóban csak felkarcoló ásóbottal vagy fémpapucs nélküli faekével végzett szántásra emlékeztet. Valószínűleg szintén ugor kori jövevényszó szekér szavunk (szán jelentéssel az osztjákban); ugyancsak arra a műveltségi hatásra mutat, mely a déli ősiráni népektől eredt, akiknek szekeres temetkezéseik már jóval korábbról, a Kr.e. III. évezredből ismertek. Tőlük eredhetett az ún. részleges lovas temetkezés szokásának ismerete is, amely a honfoglaló magyarság egyik jellegzetes ismertetőjegye lesz: a halotti toron leölt ló húsát elfogyasztották, a lenyúzott bőrt - benne az állat fejével és lábaival - az elhunyt mellé, vagy fölé helyezték.

Az önállósodás útján

A magyarság önálló néppé válásának legfontosabb állomásai vándorlásának kelet-nyugat irányú országútján: Nyugat-Szibéria, Magna Hungaria a Káma mentén, Levédia és Etelköz a délorosz steppén, majd a végállomás - a Kárpát-medence.

Az előmagyarság a bronzkor legvégén és a vaskor elején, Kr.e. 1000 és 500 között válhatott ki Nyugat-Szibériában az ugor népek közösségéből. Ekkortól beszélhetünk önálló ősmagyar népről. Ők élhettek az ugor népek lakóterületének legdélebbi részén, az Irtis-Isim-Tobol folyók vidékének ligetes steppei övezetében. Ekkortájt újfajta, hosszú időre meghatározó gazdálkodás mód alakult ki ezen a területen: a vándorló-legeltető állattartás, a lovas nomadizmus. Az ezzel járó mozgékony életmód területileg is eltávolította az ősmagyarokat az obi-ugor nyelvrokonoktól. Ettől az időtől nevezhették magyarnak magukat őseink (a szó két eleme: magy+er; egyik értelmezése szerint a népnév jelentése: beszélő ember, egy másik vélemény szerint ember-férfi). E kifejezés első eleme megtalálható a vogulok (manysi) önelnevezésében és az egyik obi-ugor házassági csoport (frátria) elnevezésében is, a mosz szóban.

Az etnikai öntudat kialakulásának fontos elemei a nyelv, a viselet, a szokások - mindaz, ami megkülönböztette őket másoktól, és szorosabbá tette köztük az összetartozás érzését. Ezt segítette elő a közös ősben való hit is, amelynek őseink eredetmondája lehet a visszfénye. A Kézai-féle krónikában megőrzött csodaszarvasmondáról is feltehető, hogy ebben az időben alakult ki. Az ősmagyarság déli szomszédai ugyanis ekkor az iráni nyelvű szkítákkal rokon szarmaták voltak. A szkíták körében a szarvas alakját különös tiszteletben részesítették, főembereik pajzsát aranyszarvas díszítette. Az ázsiai szkíták (szakák) neve egyenesen szarvas-népet jelent.

A nyugat-szibériai szargatkai régészeti műveltség a ligetes steppe területén (Kr.e. 6. - Kr.u. 5. század) feltehetően kapcsolatba hozható az ősmagyarság emlékeivel, amelyre többek között nomád termelőgazdálkodás és részleges lovas temetkezési szokások jellemzők. A Kr.u. 5. század körül - egy ismeretlen eredetű és lefolyású - népmozgás őseinket nyugati irányú vándorlásra késztette, melynek végállomása földrajzi értelemben már a mai Európa területére esett: a Volga középső szakasza és az Urál hegység között helyezkedett el, ahol Julianus domonkosrendi szerzetes 1236-ban megtalálta a magyarok keleten maradt töredékeit, s amely területet Magna Hungariának, azaz régi Magyarországnak nevezett (a nagy jelentésű latin magna szó itt régi értelemben használatos).

Régészeti emlékeiket többek között az 1980-as években Bolsije Tigani falu mellett tárták fel: a 8-10. századra keltezhető sírokban részleges lovastemetkezést, ezüstszemes halotti szemfedőt, s további, a honfoglaló magyarság fémművességével rokon jellegű övvereteket, ékszereket, viseleti tárgyakat és fegyvereket találtak.

A magyarság többsége feltehetőleg 700-750 körül tovább költözött Magna Hungariából, immár déli irányban a Volga mentén. Kisebb részük még félezer év múltán is megőrizte nyelvét: az ő töredékeiket találhatta meg Julianus barát e vidéken. A keletről előretörő tatárok azonban még abban az évben elpusztították az akkori volgai Bolgárország területére eső lakhelyeiket, s azután már csak elvétve hallunk az őshazában maradt magyarokról, valószínűleg beolvadtak az őket körülvevő népességbe. A Volga és Káma egybefolyása környékén, Csisztopol városában került elő egy 1311-ből származó sírkő, melyen ez olvasható: "Madzsar kádi fia, Iszmagil sírhelye ez".

Levédia és Etelköz

A 6. század második felében eurázsiai jelentőségre szert tett nagyhatalom, a Türk Birodalom. Ennek nyugati peremén alakult ki a 7. század közepén a Kazár Kaganátus, melynek érdekszférájában található a 8. század végén a magyar nép. Ez a szomszédsági kapcsolat hol szorosabb, hol lazább kötelékké alakult. A feltehetően hosszabb időn át tartó függőségi viszony a 830-as évekre megszűnhetett, aminek egyik legfontosabb jele a valószínűleg a magyarok ellen szánt téglafalú erődítmény, Sarkel megépítése 838 körül a Don bal partján.

A kazárok számos területen mintát jelentettek a magyarság számára, így a hatalmi berendezkedés terén is. Első fejedelmünk Levedi volt, akiről az utókor Levédiának nevezte el a Don-vidéki szállásterületet. Az itt élő magyarság neve Anonymus krónikájának Dentümogyer (doni magyar) alakjában is fennmaradt.

Bíborbanszületett Konstantin bizánci császár a 10. század közepén írott művében Etelköznek (Folyóköz) nevezi a türkök (=magyarok) lakhelyét, ahol a Kárpát-medencei foglalásukat megelőzően laktak. A két terület, Levédia és Etelköz pontos lokalizálása, átfedésük illetve egymástól való elhatárolásuk nehézségekbe ütközik. Mindenesetre feltételezhető, hogy a 850-es évek elején hagyhatták el elődeink a Don-vidéket, s költöztek nyugatabbra, a Dnyeper-Dnyeszter-Prut folyók tájára, ahol hatalmuk az Al-Dunáig, és a Keleti-Kárpátokig terjedt.

A magyarság időközben gyarapodott létszámában és műveltségében a Volga melletti bolgár-török nyelvű eszkilek (eszgel, eszegel) csatlakozásával, akik - egyes kutatók véleménye szerint - a székelyek őseit képezték. A volgai bolgárok másik hozzájuk csatlakozó népét a berszil (barszil) csoportok alkották. A 820-830-as években a Kazár Kaganátus ellen fellázadt, majd vereséget szenvedett kabarok(=lázadók) menekültek a magyarokhoz. Feltehetőleg a nomád népeknél szokásos módon katonai segédnépként alkalmazták őket. 850 körül viszont egy jelentős nagyságú néprész szakadhatott le a Don-vidéki magyarságról: miután a kazárokkal szövetségben vereséget szenvedtek a besenyőktől, a Bíborbanszületett Konstantin által szavárd magyaroknak nevezettek a Kaukázustól délre, a perzsa határvidéken telepedtek le. Szintén a bizánci császár híradásából tudjuk, hogy ezek még száz esztendő múltán is (950 körül) követeket cseréltek a Kárpát-medencébe költözött magyar törzsekkel.

A nagy eurázsiai steppén kialakult klasszikus lovas nomadizmus a szélsőséges éghajlatú száraz pusztaságok gazdasági hasznosítását jelenti: a pásztorok nem az állandó településeik környezetében legeltetnek, hanem minden évszakban olyan területre terelik állataikat, ahol viszonylag dús füvű legelőket találnak. A vándorló-legeltetés két alapvető formája: a sík vidék és a hegyi legelők között, illetve a folyók mentén észak-déli irányban váltva a legelőket. A nomádok az állandó téli szállásukról tavasszal északabbra mennek, vagy a magasabban fekvő hegyi legelőket keresik fel. Mindig változó helyű szálláson töltik a nyarat, majd ősz közeledtével megindulnak az állandó szállások felé. A téli szállás általában folyótorkolatokban, az erős szelektől védettebb völgyekben található, ahol nem túl magas a hó, hogy a patás állatok lehetőleg a hó alól is elő tudják kaparni az élelmet. Kiegészítő termelési ágat jelentett körükben a téli szállások környékén végzett földművelés: a tavasszal elvetett gabonát a nyár végén aratták le; emellett természetesen halászattal és vadászattal is foglalkoztak. Gazdaságuk alapját, egyoldalú gazdálkodásuk cserekereskedelemmel való kiegészítésének lehetőségét azonban elsősorban és mindenekelőtt az állatállományuk mennyisége és állapota jelentette. Az állatcsordák sorsa szabta meg sorsukat - gazdagodásukat, vagy elszegényedésüket.

Az ősmagyarság gazdálkodása azonban sem Nyugat-Szibériában, sem Magna Hungariában nem volt ennyire kiszolgáltatva a nyílt, száraz steppe életföldrajzi viszonyainak, időjárási viszontagságainak, ott ugyanis a ligetes steppe övezetében éltek. Megélhetésükben aránylag nagyobb teret kaphatott az állandó szállások körüli földművelés, így évközben is többen maradhattak a téli szálláson. Lakhelyeiken változatos építményeket emeltek. A nomád családok - már az ugor kortól kezdve - nemezzel fedett sátrakban éltek tavasztól őszig, vagy a szintén nemezzel borított ökrös szekereken utaztak s laktak. Az 5-7. században a steppén elterjedt a rácsos faszerkezete miatt könnyen szétszedhető-összerakható, s jól málházható kerek sátor, a jurt. A téli szállásokon továbbra is félig földbemélyített házakat építettek, melyekben kezdetben nyílt tűzhely, majd kőből, vagy agyagból készített kemencék szolgáltak fűtésre, sütésre-főzésre. Ebben az időben terjedt el körükben a szabadtűzön való főzésnél használt cserépüst, vagy cserépbogrács is.

A Don vidékén feltárt 8-9. századi falusi települések is arról árulkodnak, hogy a magyarok Levédiába költözködését követően ez a letelepedési folyamat folytatódhatott: a bolgár-török jövevényszavak jelentős része is a földműveléssel kapcsolatos: búza, árpa, tarló, eke, sarló, gyümölcs, alma, bor, seprő, komló, kender, borsó... Állattartásuk is belterjesebb lett (ökör, bika, tinó, ól, karám). Különösen disznó és tyúk szavunk bizonyság erre, hiszen a nomádok állandó mozgását sertés és baromfi nem tudná elviselni. Az etelközi magyarság így tehát nem csupán nomád pásztorokból állt, hanem jelentős földművelő réteggel is rendelkezett. A földművesek tapasztalataikat magukkal hozhatták a steppe legnyugatibb csücskét jelentő Kárpát-medencébe is.

A 850-es évektől a Dnyeper és a Keleti-Kárpátok között élt a nagy haderővel (két töménnyel = húszezer lovassal) rendelkező magyar törzsszövetség, melyet Levédia óta - kazár mintára létrejött - kettős fejedelemség irányított. Lovas csapataik nyugat felé indított portyázásaik során kikémlelhették az alföldi síkságokat, felderíthették a Kárpát-medencei hatalmi viszonyokat. Cselekedeteikről készült feljegyzések 862-ben kerültek először a nyugati évkönyvek lapjaira, hogy aztán a zsákmányszerző hadjárataik miatt száz esztendőn keresztül visszhangozzon a könyörgés szinte egész Európában: "A magyarok nyilaitól ments meg Uram minket!"

A magyar honfoglalást, a Kárpát-medencei honalapítást közvetlenül megelőző események a steppén szokásos módon, az éppen aktuális katonai erőviszonyok függvénye szerint zajlottak. 894-ben Bölcs Leó bizánci császár szövetségre lépett a magyar fejedelmekkel Simeon bolgár kán ellen, aki Macedóniában legyőzte őt. A magyar hadakat Árpád fia, Levente vezette; a sereget bizánci hajóhad szállította át a Duna déli partjára. Simeon csapatait legyőzve, a dunai bolgár főváros, Pliszka és Madara környékét dúlták fel.

Még ugyanebben az évben (894) Szvatopluk morva fejedelem kérte a segítségüket a frankok ellen. Feltehetően az ekkor megkötött szövetség emléke lehet a Fehérló-monda, mely szerint Árpád felszerszámozott paripát küldött földért, vízért és fűért (azaz a nagyállattartó lovasnomád nép fenntartását biztosító legfőbb három elemért) cserébe. A magyar csapatok ekkor a Dunántúlon könyörtelenül legyőzték a frankokat, s feltehetően a Felső-Tisza-vidékére vonultak át, hogy megvárják az Árpád vezette magyar fősereg bevonulását. A Volga és az Urál folyók között élő besenyők ugyanis döntő elhatározásra késztették a magyar törzsszövetséget: az etelközi szálláshelyek feladására a hegységekkel jól védett terület megszerzése érdekében. A kazárokkal állandó háborút viselő besenyőket 893-894 táján erős támadás érte: őket az úzok kényszerítették új haza keresésére. Az időközben a bizánci császárral békét kötött bolgárok szövetségre léptek a szorult helyzetben levő besenyőkkel, és harapófogóba szorították az etelközi szállásokon maradt magyarokat. A fő haderő távoztával az utóvéd nem bírt a túlerővel, s valószínűleg nagy vérveszteséget szenvedve, állatállományuk nagy részét elveszítve menekülhettek a Keleti-Kárpátok szorosain és hágóin keresztül a menedéket nyújtó Erdélybe, a Tiszántúlra és az Alföldre.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Kérlek, hogy csak etikusan és nyomdafestéket tűrően írj a bejegyzésekhez megjegyzést!