Keresés ebben a blogban

Betöltés...

Tollforgató Irodalmi Lap Blog

Válogatások az Internetről.

A blogban pályázatokról, rendezvényekről, és hirdetésekről tájékozódhat, valamint zenét hallgathat, videót nézhet, és az interneten megjelent hivatalos műveket olvasgathatja. Ha folytatni akarja a mű olvasását, akkor kattintson a szöveg címére!

Az alsó sávban weboldalakat, videósávot, és híroldalakat talál!

A fő oldalunkat itt találhatja:

Az alkotásokat a tollforgato.lap@gmail.com és a tollforgato.lapcsoport@gmail.com címre várom! Köszönöm, hogy megtiszteled az olvasóidat az alkotásokkal, a türelmeddel és a tanításaiddal!

Keresd meg a jobb oldalon a rejtett linkű, vagy lent a középen látható Chat-falat! Beszélgess, vitatkozz irodalomról, művészetről, történelemről, régészetről, vagy írástörténetről, logikáról, másról oldalainkon!


Új aloldalaink nyíltak:

Látogass el új blogunkra is!


A fiók nem Adsense fiók, támogatókat keresek!

2010. február 26., péntek

Móricz Zsigmond - A szerelmes levél




Móricz Zsigmond

A szerelmes levél


1

A szán sebesen futott előre az ezüst fák alatt.

A magyar mező csodálatos volt, végtelenül véghetetlen; nagy ívben hajlott meg az út, s ereszkedett a lovak előtt egy lendülő szelíd lejtő, csak éppen a szem látta a rajzát a távol felé, a hó kéken szikrázott, s a fehér fák lila árnyékot vetettek.

Az asszonyka közelebb bújt az urához.

Nem volt ez még mozdulat sem, csak érzés; lelkében bújt hozzá. Persze Samu nem vette észre. Nyugodtan ült a nagy farkasbundában, amivel fölszerelve küldték elibük a szánat.

- Olyan jól érzem magamat - szólalt meg később, fiatal férjek büszkeségével -, isten bizony, csak egy cigaretta hiányzik a tökéletes boldogsághoz.

Aranka nem nézett rá, mosolygott. Neki isten bizony semmi se hiányzott, s szinte bosszantotta, hogy Samunak még cigaretta is kell ehhez a paradicsomi boldogsághoz.

A nap valahol fellegek mögött volt, de mintha a távolt megaranyozta volna; ők opálszínű fényben futottak előre. Az útmenti ákácfák tündéri ezüstjén túl a szántóföldek egyenletes síkja terült el, nagy távolban Patay-tanyák, a közelben egy-egy szállongó fekete varjú. Párolgott, sugárzott a hómezőkön a természet tündéri nyugalma, amint hó alatt szunnyadt az élet, az ígéretes jövő nyári vetés.

A fiatalasszony imádságos szívvel, begubózva, a boldogság becsületességébe bónyálva ült a szán puha ülésén. Olyan jól melege volt a bundákban, lábzsákokban, a friss levegő oly kellemesen csípte ki az arcélét: most először jön haza a szülőföldre az esküvője óta. Jaj, istenem, de jó! De jó így jönni haza, asszonyfővel! Jaj, de rossz volna még mindig itthon élni, a kis földszintes kúriában özvegy anyjával, szegény lánynak, s várni és egyre csak arra gondolni, hogy vajon elviszi-e, aki elvitte a csókját, a zongora mögötti sarokban elárult boldog vallomását, a fiú, aki úgy repked a világban, mint a madár.

Vékony piros ajka zártan takarja a belső érzéseket, s barna szeme alig nyílik ki a világra, olyan bágyadt, olyan boldog, olyan nedves.

- Én bizony rágyújtok - szólalt meg egyszerre határozottan Samu.

Mindjárt hozzá is fogott a két keze a nagy bunda belsejében dolgozni, mint a bányász a föld mélyében. Szétzilálta a meleg szőröket, s kikotorta erős munkával a belső zsebből az ezüst szivartárcát.

Aranka csak mosolygott, nem mozdult, mosolygott. Bágyadt volt, mint egy szerelmes macska, ült bekuporodva, ellankadva, elalélva; a nagy mezők szépek voltak, az ég hihetetlenül tágas és derült, s olyan nagy, oly rettentően nagy volt minden, mint az ő nagy, nagy, mértéktelenül nagy boldogsága.

Akkor eszmélt fel, mikor szivarfüst csapódott az arcába.

Mosolyogva nézett oda Samura, ennek csak a nagy orra látszott. Pirosló, nagy Mátyás király-orra s alatta a hetyke, fehér cigarett.

Samu észrevette, hogy feleségecskéje ránéz. Odapillantott, hirtelen szerette volna átölelni, de nem volt karja az irtó nagy eszkimóbundában, hát rádőlt, mint a szénaboglya, ráborult, mint a fűz a patakra, füstjével legyezte, úgy nevetett a szemébe vidám szerelmesen:

- No, hogy van, báránykám? Jól?... Nincs semmi baja?... Nem fázik... Nem fúj be?... No jól van akkor... Egy óra múlva ott leszünk Gedi bácsiéknál.

Aztán megint csak a rohanó lovak patkósuppogása hallatszott, a pára is látszott, ami csak úgy dőlt a tüzes paripákról. A kocsis egészen dérbe volt burkolva, s olyan furcsa volt az egyenletes rohanás át a hómezőkön a tiszta levegőben, a nagy csöndességen, át a boldogság édes vidékén, még egyszer haza, még egyszer farsang... Háromhónapos asszony...


2

A nagy ház tömve volt emberekkel. Mintha szét lettek volna válogatva. Aranka egyszerre ráeszmélt, mennyire magára maradt. A lányok közt volt, a kerti szobában, itt voltak a barátnői: Sárika, Julcsa, Erzsike, mind, mind, mint ezelőtt három-négy hónappal, mikor még ő is lány volt köztük itt.

S mégis annyira magában volt, annyira elhagyatott; valamennyien becézték, annyi figyelemmel, irigységgel, örömmel vették körül, de hogy ünnepelték, s mégis teljesen magános árva volt.

Samut leszakították róla, mint ahogy levették a bundát, elszedték a fejkötőt, a kendőket, a kesztyűket, úgy vitték el tőle az urát.

Látta, hogy ez a világ rendje. Hiszen hamar felfogta, hamar beletalálta magát, nem is volt neki szokatlan, s mégis olyan megfoghatatlan, oly érthetetlen volt:

Miért nincs itten, vele, Samu?

Ezt sose hitte volna. Már egy órája, már kettő, és nincs itt Samu. Ott van a másik, a harmadik, a tizedik szobában. Ott van az urak közt, s politizál vagy iszik vagy kártyázik, vagy isten tudja, hol s mit csinál, nincs itt. Arankának folyton az ajtón a szeme, s egyre azt lesi, mikor toppan már be.

A lányok körülte hamar eluralkodtak az ő szótlanságán, s ő volt az egyetlen téma. Folyton róla, az ő kis dolgairól beszéltek. S neki ki kellett vallogatnia a kis, emeleti lakást, a városi kis fészket, s olyan büszke volt a két kicsi szobára, oly naiv volt, olyan ártatlan: elmondta. Nem gondolt rá, mit gondolnak ezek; ő meg volt elégedve az élettel, boldogsága volt minden tartalma, s olyan idegenül hallgatta a lányok sikongó nevetéseit. A lányokat csiklandozta minden szó, amit régi barátnőjük elárult; csak épp annyi ideje nem látták, amennyi idő így falun akármikor el szokott telni két találkozás közt. S ez már asszony, ez már egészen távoli s idegen világnak részese. Úgy fel-felfakadó pillantással nézték körül, hol? miben? mitől változott el? mi az, hogy asszony? hol ennek a szónak a titka? nem olyan lány, mint három hónappal ezelőtt...

- Ír még Samu szerelmes levelet? - támadták meg végül.

Aranka fülig elvörösödött.

- Törődöm is én az ő firkáival - mondta.

Ez imponált, de persze nem hittek az őszinteségében.

Mindjárt akadt is, aki megerősítette, amit a lányok jól tudtak, hogy Samu még most is levelez régi ideáljaival. Egy kis szőke lány a múlt héten Nyírbagolyban látta a Samu levelét!

Aranka ezen nagyon eltűnődött. Nevetett ugyan, és adta a bankot, de igazán gyanús lett neki egy és más tünet, ami most visszaidéződött az emlékébe.

- Nahát, Aranka - kiabáltak a lányok -, hogy tudod ezt tűrni!

- Miért, - vonogatta a vállát, kissé tüntető nyugalommal Aranka -, hadd szórakozzon szegény.

- Szegény? - s a lányok kacagtak.

Az Aranka nyugalma azonban hasonlított a csalithoz, amelybe kígyó siklott be. Már be volt lopva a gyanú ártatlan lelke fodraiba, s most ott emelgette sziszegő fejét.

- Felőlem mulathat, én nem rontom senki mulatságát.

- Csodállak!

A lányok nevettek. Megzavarta őket a fiatalasszony nyugalma s fölénye. Nem tudták hirtelen, igazat adjanak-e neki, vagy ne. Nem tudták, milyen álláspont állana most jobban a hajuk színéhez.

- És te látod azokat a leveleket? Meg is mutatja neked? - kíváncsiskodtak. Volt, aki azt sikította bele:

- Együtt írják!

A kacagás egyre idegesebb lett. Aranka még duzmadtabban nézett s affektált, biggyedten csak abba a kis szóba kapaszkodott, amit legelőször bökött ki, hogy: - Sokat törődöm vele.

- Igazán? szavadra? ki se kutatod a zsebeit?... Este... mikor lefekszik, vagy reggel, mire felkelne...

Arankának lecsukódott a szempillája, s az otthoni édes, kibeszélhetetlenül édes lefekvésekre s a késő, bágyadt ébredésekre gondolt, s beleborzongott kis lelke. Hogy ő még akkor a zsebeket kutassa? ó, istenem, milyen képtelenség! Csak a szemével intett, hogy soha.

- Nahát, te valóságos hősnő vagy - fejezték be a vitát.

Úgy nevettek, majd széthullottak. Aranka csak tűrte régi barátnőit. Mennyire nem illik ez az ő asszonyi méltóságához. Milyen éretlen, szeles lányok maradtak ezek. Mennyire elszakadt ő a világtól, ettől az ideges, lánykacajos világocskától. Alig várja, hogy kiszabaduljon közülük, hogy az asszonyok közé ülhessen, akik olyan szépek, komolyak, kedvesek, méltóságosak, és olyan fontos dolgokról beszélnek: drágaságról, beszerzésről, ruhavarrásról, ételreceptekről, annyit lehet tanulni közöttük... Ah, ezek a lányok a fitri-futri eszükkel...

Már unalmas volt, hogy még mindig csak ezt faggatják belőle, hogy:

- Igazán egy levelét se olvastad? Nem akartad? előtted volt, és nem olvastad el? hosszú levelek? igaz, rossz az írása, rossz olvasni, de mégis a máshoz írt leveleket? hát ez nagyon furcsa...

Arankát egyre jobban nyugtalanította az íróasztal bal oldali fiókja, ahol egyszer olyan női írásokat látott, s a Samu nagy sárga bőrtárcája, amelyben valami furcsa papírok szoktak lappangani!... De hát ő a jóllakott ember unalmával tolta el ezeket a kis históriákat... Hát hogy lehet az: olyan gazdag ebéd után még kocsmába járni rossz kosztra...

S akkor Samu, a legnagyobb kacagások pillanatában, csak bedugta nagy orrát a lányok közé.

Aranka egy pillanat alatt látta, milyen fiatal fickó ez a Samu, milyen kis szőke bajuszkája van, s hogy csillog a szeme! Biztos már bort ivott... S nem is őt látja meg először, s nem marad rajta a pillantása örökre. Ez szétnéz, szétnevet, ez minden lányt megérez, aki körülötte van. Most már bizonyos volt benne, hogy ír, csakugyan ír... És a lányok, hogy rápillantanak, hogy megnézi mind; mind egyszerre kacérkodik vele... Persze, ha ez olyan levelező Samu; egyszerre mind flörtölni kezd vele.

- Fiacskám - mondta Samu, s a szeme tüntetően mondta: lássátok, én a feleségemhez jöttem, nekem feleségem van, kis feleségem, s Aranka az én kis feleségem, nem ti, s meg is fogta a feleségecskéje állát, mint egy kis babáét, minden respektus nélkül; Aranka elpirosodott tőle... -, nem látta, fiacskám, a cigarettatárcámat?...

Aranka lángpiros lett, érezte a tisztelet híját, s az ő pirossága átterjedt a Samu arcára, s látta, hogy Samu röstelli, hogy pirul, szinte bosszús érte, s a lányok nevetnek, kinevetik őket.

- Sokat törődöm a maga tárcájával - mondta Aranka, s a szemét elfordította Samuról.

A fiatal férjecske kinyitotta a száját, s körülnézett, mintha segítségül hívná a többieket, hogy ez nem szép, ezt ő nem érdemelte, nem érti, ez meglepetés, ez sértés, ez neki fáj, s nem tűri az ilyet.

- Azért ne fordítsa el a fejét - mondta hangosan, s el is hárított magáról minden felelősséget a kettős pirulásért: - Nem kell úgy szégyellni magát!...

Aranka érezte, hogy most megütötte a szívét. Samu őt támadja meg itt, mindenki előtt, a lányok kuncogva nevettek, Samu még csíptetett is nekik a szemével, s kiszolgáltatta Arankát. De azért érzett rajta, hogy az a baja, nincs hozzászokva, hogy kell bánni az asszonykájával idegenek előtt. Valahogy úgy csinálta, mint mikor otthon mórikáltak kettecskén a világító kályha előtt...

- Tudja, hogy nem szeretem azt, ha elfordítja a fejét - ismételte Samu, s azt hitte, ezzel már helyreállította a békét.

De Aranka idegesen emelte el arcát a csipkedő csúf keze elől:

- Hagyjon békén, kérem...

- Hagyjam békén?!... Jó!... Hagyhatom... Nem rossz!...

A lányok nevettek:

- Samu kikap! - kiabáltak. - De milyen szigorú ez az Aranka!... Úgy, úgy, Aranka, úgy kell! - avatkoztak bele, és minden szavuk árulás volt a barátnővel szemben, minden szó a Samut cirógatta, flört volt, cicározás.

Samu megérezte, hogy valami hajsza van itt körülötte ismeretlen okból, s nem tudta, mit tegyen. Igazán csak csacsiságból jött be, csak úgy megszokásból kérdezte Arankát a tárca felől, mert megszokta otthon, hogy olyan jólesően kiszolgáltatja magát, még azt is megkérdi, hogy hol van, amit a kezében tart. Csak hogy érezze, hogy állandóan ott van nála a jótevő angyal, akinek semmi más dolga, gondja e földi létben, mint kiszolgálni urát, parancsolóját, ejha, ilyen basa lenni, nem is utolsó dolog!

- Nanana - mondta, s egészen hozzádugta a nagy orrát -, barika nem néz rám? barika! nem néz rám? - gorombácskán megrázta a vállát, mire Aranka haragos szemeket vetett rá. - Ugye rám néz!

- De hagyjon! - villogott meg az Aranka barna szeme, s Samu kényelmetlenül játszotta a megelégedettet.

- Így-így-így - mondta nevetősen, s eleresztette a feleségét.

Ki volt elégítve, úgy érezte, győzött. Megmutatta, hogy nem papucshős, s ez a fő, a többi mind mellékes. Sokat törődik ő az asszonyka dühével. Grimászt vágott a rovására, mire a lányok nevettek, s kiment kissé elbizakodott léptekkel, mint egy primadonna.

Alig húzta ki a lábát, a lányok mind feltámadtak:

- Na hallod, Aranka! Hát te ilyen asszony vagy! Veled így packázik!

Egyre jobban heccelték.

- S te ezt csak úgy tűröd? Minek engedsz magaddal! Én nem volnék ilyen balek.

S mint a villamos szikra, szurkálva sistergett a sok piszkálódás.

- Most már elhiszem, hogy ír... Persze hogy ír! Samu nagy legény... Legénykedik a Samu!... el van bizakodva! Nem fél!... Nincs kitől félni... Még nem égette meg a körmét... Mért nem tanítod meg egy kicsit.

Aranka összevont szemmel, szomorkásan, magánosan, idegesen ült. Mi közük ezeknek hozzá. Védte magát, beoltotta magát ellenállásra, s egyformán gyűlölte most Samut s ezeket a fecsegő lányokat.

Akkor minden összefüggés nélkül eszébe jutott, hogy Samu az úton, a szánon, cigarettára gyújtott, akkor pedig biztosan a nagykabátja külső zsebébe eresztette a tárcát, mert a farkasbundában nem lehetett mozogni... Ha ugyan le nem ejtette a szánba, amitől isten őrizzen, mert akkor vége az ezüsttárcának...

Rögtön fel is ugrott, s futott kifelé az előszobába. A lányok rajban utána, nem értették, mi az. A nagy előszoba most sötét s tömött ruhatár volt, de Aranka egy pillanat alatt megtalálta az ura szép pézsmabéléses bundáját, tele volt kívülről tapadva tarka szőrökkel, a kocsibundától. A lányok valami titkos borzadállyal nézték, hogy mer belekotorászni a férfibundába. Nekik ez még idegen világ volt, a férfibundák országa megközelíthetetlen tér, be sem mernének közéjük lépni, azt hinnék, rögtön beléjük karol valamelyik. S lám ez az Aranka, alig pár hónapos asszony, hogy végigturkálja, kívül-belül minden zsebét; izgató.

- Megvan? - lélegzenek fel, amint az ezüst fehér csillogása szemükbe csap. Nem is tudták, hogy azt keresi.

- Nézd csak milyen helyes tárca - zsarolja el tőle valamelyik, míg Aranka a bundát visszarendezi -, kitől kapta ezt a Samu?

S egyszerre kézről kézre jár a tárca. Aranka csak nézi csodálkozva, majd felszippantják az idegen férfitárgyat...

- És ez mire való? - fedeznek fel még egy nagyobb sárga tárcát az Aranka kezében. - Leveleknek? pénz? ilyen sok pénze van? na hallod, ez nagyszerű! Ebben vannak a szerelmes levelei? Aranka, nyisd ki, bizony isten, Aranka, nyisd ki!

Már ki is szedték a kezéből, hízelgéssel, ravasz erőszakkal. De Aranka védi. Féltve védi, féltve védi.

- Isten bizony, Arany, nincs benned semmi vér.

S addig, míg csak bele nem kukannak.

S csakugyan ott van a levél, zárt, rózsaszínű kis levél. A Samu keszekusza betűivel címezve: Nagyságos Jasuch Masa úrleánynak, Eperjes.

Visítva és sikongva zsizsegnek fölötte. A megcímzett és leragasztott és felbélyegzett s még el nem küldött levélke fölött.


3

Samu erőszakkal iszik; szó sincs róla, hogy olyan rettentően ízlenék neki a bor, mint ahogy mutatja, de hát a tekintély kedvéért csak iszik az ember.

Mondhatni, hogy nem érzi jól magát. Nagy könnyelműség volt ez tőle, hogy lejött farsangra. Persze; ő azt hitte, hogy parádézni fog, s le akarta aratni a dicsőségét. Meg akarta mutatni a cimboráknak, hogy egykettőre milyen úr lett belőle, komoly ember, akinek hivatala van, házassága van, révbe ért, a szava számít, szóval huszonhat éves fővel élvezni akarta azt a tisztességet, amit más harminc-harmincöt éves korában szokott elérni. S most a legnagyobb zavarban van a kollégái, régi diákpajtásai előtt! Isten tudja, szinte szégyelli magát a házasságáért, mintha nem volna valahogy komoly ez az egész... Csak idegeskedik hát, s tüntetően hivatalos arcokat vág. Úgy veszi észre, hogy a komoly öregurak nem veszik be maguk közé. Utóvégre mért is vegyék? Béla bácsi takarékpénztári igazgató, s ő micsoda? Meg se meri mondani... András bácsi négyszáz holdján gazdálkodik, őneki nincs a spájzban egy fél sonkánál több... Ezek a bácsik mind régi meglett emberek, ő csak annyiban hasonlít hozzájuk, hogy felesége van... Hogy mosolyognak, ha ránéznek; hogy veregetik a vállát; milyen felülről s gyerekbecéző módon bólogatnak reá... Nem érzi jól magát közöttük... Azt találta mondani, hogy a "feleségem majdnem rosszul lett a vonaton, olyan fülledt volt a levegő az utasoktól..." Fülig vörösödött, mert az öregek keresztülnéztek rajta.

- Nohát ezek a rosszullétek fiatal menyecskéknél!... - mosolygott a Márton bácsi. - Nem is olyan nagy baj az!... Egészséges betegség lesz az!

Ő hebegett, s valamiképpen szerette volna tudtukra adni, hogy szó sincs arról! Egyáltalán szó sincs, sokkal okosabb ember ő annál... Míg meg nincs a kellő alapja az életnek, addig nem szabad megterhelni a büdzsét, hogy finoman fejezzük ki magunkat.

De mikor ezt így kikottyantotta, akkor még jobban nevettek a bácsik, s a fejüket csóválták, nézd csak a kis kakast, milyen okosak ezek a mai csirkék!...

Pironkodva kellett elkotródnia, s úgy érezte, hogy most már befellegzett az egész időre... Ezt a hibát soha ki nem fogja köszörülni. Teringettét, most befűtött magának, még öregkorában is el fogják neki emlegetni a büdzsét! Hogy finoman fejezzük ki magunkat.

El is határozta, hogy holnap reggel visszautazik. Föltétlenül. Ha nem a ma éjjeli vonattal! De ha nem ma éjjel, mert az mégis föltűnő volna, holnap éjjel mindenesetre.

A diákcimborák közt meg még rosszabb. Ezek úgy affektáltak, hogy folyton ökölben volt a keze.

- Nagy merészség volt, barátom - mondta Géza, s Lajoska tódította. - Kurázsi kellett hozzá!

- Férfias tett volt mindenesetre - állapította meg Elemér.

- Ez az igazi házasság, fiatalon találni meg az embernek azt, akit az Isten élettársául rendelt. Mit ér az, mikor kihűltek a szív érzelmei! - mondta Paragh Jóska, aki a legcinikusabb volt valamennyiük közt.

Samu csak billegett a sarkán, s hebegett, nevetgélt, igazat adott, s ivott, s folyton azon törte a fejét, melyiket volna a legbölcsebb s legtapintatosabb dolog botrány nélkül jól felképelni...

- Hja, barátom - szólt kappanhangján a kis Máté Berti, s feltolja magát, szokása szerint, kéretlen szószólónak. - Ez predesztináció dolga! Nem mindenki olyan szerencsés, mint Samu barátunk, hogy megtalálja azt, akit az istenek az ő valódi párjául rendeltek. Mert a nagyságos asszony valóban rendkívül bájos, szeretetre méltó mintaszerű asszony!...

- Samu jól járt.

- Bizony, gratulálunk, Samukám.

- Mindig olyan jó orra volt neki!

- Jó nagy.

- Tudta, mit kell csinálni.

- Megszimatolta.

- Boldog vagy, barátom?

- Gazember volna, ha nem lenne.

- Hű vagy?

Ez volt az a pillanat, mikor Samu fölemelte a kezét, hogy szájon vágja Paragh Jóskát, de meglepő fordulat következett be. Megjelent az ünnepelt, mint szokás mondani: Aranka jött be az urak közé.

Egyszerre mindenki felé fordult, s Samu bíborvörös arccal nézett rémülten a feleségére, mintha kísértetet látna.

Szörnyű ideges lett, s elébe ment.

- Akar valamit, báránykám?

- Itt a tárcája - mondta Aranka egyszerűen. Olyan természetes volt, s annyira minden póz nélkül nézett rá, hogy lefegyverezte az egész társaságot. Elmúlt a feszültség, a féltréfa, félgúny. Az asszonykából áradt a lelki nyugalom, a szelídség, egyszerűség. Csak Samu volt annyira felidegesítve, hogy nem volt képes megcsillapodni. Az igazat megvallva a tárcaügy is bántotta. Mert nem minden célzatosság nélkül hagyta ő a nagykabátban a tárcát. Valahogy röstellte a házi töltésű cigaretteket, s nem akarta itt fitogtatni a fiúk előtt, mert igaz ugyan, hogy Kir van benne Purzicsánnal keverve, de hát mit fog itten izélni... egyiptomit, a felesége töltötte cigarettával kínálni vissza.

- Nagyszerű, báránykám! - mondta hangoskodva. - Nagyon jól van! No, nézd csak, én már meg voltam ijedve, hogy elveszett... - s érezte, hogy a nagy csendben mindenki feszülten figyeli Arankát. Lángba borult az arca, pedig már eddig is tüzelt, a gazemberek, vakuljanak meg, most megnézik a termetét, ruháját, a szennyes alacsony fantáziájú népség... De mi az ördögnek búvik ki egy fiatal házas az első három hónapban a házból, s még Arankát sem szidhatta érte, ő szegényke igazán nem akart jönni, semmi íze, semmi kedve nem volt a farsangoláshoz... De persze, ő, fösvénységre magyarázta, s annál cudarabbul erőltette...

- No, menjen báránykám, csak menjen szépen a lányokhoz - térítette vissza kétségbeesetten -, s mulasson, báránykám -, s úgy tuszkolta kifelé, egészen magánkívül az idegességtől, hogy tovább ne kompromittálja magát, pedig érezte, hogy ezzel még jobban belezavarodik az élet hínárjába, a társaság nagy mulatságára, már se holt, se eleven nem volt. - Viselje jól magát, gondoljon rám. Aztán majd írjon! - tette hozzá viccesen, s amint a felesége az ajtón eltűnt, azonnal visszafordult.

Kissé felduzzasztotta kis helyes tokáját a rettentően, gyilkosan magas gallérban, s úgy hagyta el kis hitvesét, mint a püspök a szemináristákat, amint megáldotta, már el is felejtette őket.

A fiúk összenevettek, s összenéztek.

- Hallatlan! - kotyogtak. - Nagy zsivány ez! Nagy betyár ez a Samu!

De Samu olyan elszántan s oly felbőszülten pillantott körül vérben forgó szemekkel, ha most valaki megpisszen, abból párbaj lesz.

Valaki azonban olyan tapintatos volt, hogy poharat koccintott, ezen megenyhült a hangulat, aztán a Szabó Anti utolsó szigorlatáról kezdtek beszélni.


4

Aranka azonban igen csalódottan ment vissza a lányok közé.

Azért jött be, mert hiszen olyan magában volt. Olyan fájdalmasan egyedül. Azelőtt igen, akkor a mamához tartozott, s most szeretett volna ugyanúgy vagy sokkal jobban az uracskájához húzódni. És most mehet vissza a lányokhoz, akikhez meg már nem való. De minek is nekik a farsang! Milyen boldog tudna most lenni otthon, Debrecenben, a drága, bizalmas jó kis lakásukban, mint a madár a kalickában... A körmét rágicsálta, szórakozottan, mint a gyermek, míg visszalibegett kissé fáradtan, kissé megtépve, a lányok közé... S az a gonosz, az milyen jól tudja magát érezni az urak közt... Hát annak ma nincs itt a szíve?... Hát talán a szívét is otthagyta a kocsibundában?

Amint durcás arccal belépett az utolsó szobába, mert minden fajta csak összebúvik, bárány a bárányhoz, s persze, farkas a farkashoz... A lányok összebújva az asztal fölött, vihogva s visszafojtott lélegzettel néztek valami titokzatos munkát.

Aranka elsápadt, s az övéhez kapott. Csakugyan nem volt ott a levél, odadugta az imént az ura szerelmes levelét. Nem engedte, hogy közprédára menjen az ő kis uracskájának titka, bűne, még ha olyan gazember is a drága. S nincs a levél, kicsenték a lányok, biztosan a békítő ölelgetések alatt, mert apprehendált, mikor az erőszakoskodásokon megsértődve elindult a tárcával az urához... S most felbontották, ó, hogy falják, mint a csukák...

Belerohant, bumm! s elragadta a lila papirosú levélkét.

A lányok sikítottak, utánaszálltak:

- Add vissza, cicám, na Arany, no, kérlek, no, ne legyél olyan, még nem is olvastuk!

- Te olvasd fel, hisz olyan az írása, mint a macskakaparás! Bizony isten, nem tudtuk elolvasni, olvasd fel, Arany! No, Arany fiam, nézd ez a kötelességed!

- Mindnyájunk érdeke, hogy megtudjuk, mifélék azok a jómadarak!

- Téged akarunk megvédeni, Arany - zsibongtak, sikongtak, s szinte kétségbe voltak esve.

De Aranka egész lelkéből fel volt háborodva. Nem s nem engedte. Nem tűrte, hogy az ura kompromittálva legyen, szolidáris volt a gazemberrel. Vele, s nem a lánycimborákkal, jóllehet ezekkel élt gyerekkora óta, avval a svindlerrel pedig csak három hónapja... De fölgyúlt az asszonyi hűsége, s házasságának legfőbb érdeke e percben, hogy az ura el ne veszítse a nimbuszát.

- Hallatlan, micsoda asszony!

- Ez az Aranka, ez borzasztó! Még el fogja küldeni!

- Meglássátok! Ez megteszi! Ez az Arany, ez elküldi az ura szerelmes levelét!

- Nemhogy kikaparná a szemét inkább.

De hogy Arannyal nem bírtak, maguk ötletéből táplálták tovább a heccet. Piroska, aki legjobban föl volt izgatva, mintha csak személyes érdeke fűződnék a levélhez, hallatlan kacagások közt kiáltotta:

- Te: én mondok egy jót, lányok, én mondok egy jót: írjunk helyette másik levelet!

- Nagyszerű: "Kedves Masinka, kedves mismasinka..."

- Lányok, ki kell vágni a Pesti Hírlapból egy apróhirdetést, egy jót, elküldeni neki, fölragasztva fehér papírra, slussz!

- Jaj, de kitűnő, hol egy Pesti Hírlap! Ezt ni: ez jó lesz: "Édes Gyöngyvirágom, sok csókkal és üdvözlettel sokat gondolok rád. Bocid." Vagy ezt:"Keresztény gyáros, fiatalember, kétmillió saját vagyonnal, nősülne."

- Na hallod! ezt megtartjuk magunknak!

- Hát akkor ezt: "Varrónők azonnal felvétetnek." Vagy ezt: "Eladó negyvennégyes új bagariacsizma... Negyvennégyes, igaz..."

Már majd meghaltak a nevetéstől, észre sem vették, Aranka mikor szökött meg tőlük, s elbújt a kis kamrába, az ajtót magára zárta a nagy faretesszel, s mohón nekiesett a macskakaparásnak:

Kedves Masinka, a maga nyolcoldalas levelére, nem lévén időm, csupán nyolc sorban válaszolok, már megbocsát, ha ugyan célszerűnek látja megbocsátani. Különben is ezt a rövidséget nem kell úgy venni, mint sértést, majdnem azt írtam sertvést: Pardon, lássa, az én régi kedélyességemet megőriztem a sors csapásainak dacára, nemde? (Ó, a pimasz!) Tehát visszatérve az el sem kezdett sajnos! témára: ha csak barátságot parancsol, abban én miliárdos vagyok (egy l-lel!) észre sem veszem, hogy valakit megajándékozok egy pár meleg kézszorítással (hm, hm). Mivel pedig Magácska csak egy, mond eggy (két g-vel!) számmal: 1. kézszorítást parancsol!... tehát rendelkezésére állok és ha csak tűz kell, én nagyon tüzes vagyok... (Noo?!) Tehát rendelkezésére bocsátom a jobb, avagy balkezemet, vagy mancsomat, ha megengedi... Tehát kézcsók, ha megengedi..., ha megengedicsek: csok jasa, csok jasa!... Pá, pá, pá: Samu.

Arankának égett az arca, s nagyon, nagyon szégyellte magát ezért a levélért.

Még sokkal jobban szégyellte magát, mint amennyire meg volt ijedve.

Ó, mikor hozzá jöttek ilyenféle levelecskék, milyen boldog volt ezektől a fura kis viccektől, azt hitte, hogy ő érti, hogy csak neki kedves az ilyen. Samunak az efféle kis butikasága; úgy nézett rá, mint egy drága jó kisfiúra, az ő kis csacsikájára, s most... egy percig a hideg rázta... Most? hogy eltaszította őt, a magára hagyottat, hogy lerázta, kirázta az életből erre a napra... Hogy fogja ezt jóvá tenni?... s ezt... Ezt a levelet!...

Felgyűrődött a kis szája széle, pityergősre, keservesre, a szeme tele lett könnyel, s nem is hallotta, a lányok hogy dörömbölnek a nehéz tölgyfa ajtón apró ökleikkel:

- Arany, Arany, Aranka!

- Nyisd ki az ajtót!

- Agyongyilkolja magát odabenn!

- Agyon ne sírd magad!

- Meg ne mérgezd magad!

- Avval a levéllel!

Aranka lecsillapodott.

Szegény ember... Így kompromittálja magát... - mondta magában - milyen szerencse, hogy elkergetett onnan... nem volt idejük ezeknek kisilabizálni...

Megtörülte a szemét, az arcát, s a dolog komoly részére gondolt.

Gúnyosan mosolygott, s kivette a kis tárcáját, abból a parányi, aranyvágású kis naptárt. Abban volt nehány lap tiszta papír!... hisz még csak február... elkezdte teleírni: Pá, pá, pá...

Fogta, kitépte a lapocskát, s belerakta a megcímzett kis borítékba. Le is ragasztotta.

Hanem a Samu eredeti levelét, azt igen, azt eltette, s nem is az övébe, hogy még egyszer kicsenhessék, hanem egy sokkal biztosabb s jobb helyre.

Addig hiába dörömböztek a lányok, míg készen nem lett, akkor a legnagyobb lelkinyugalommal ajtót nyitott.

- Jesszusom, hát még élsz?

- Már azt hittük, a szita helyén lógsz.

- De hogy ki van sírva a szeme.

- Leragasztotta!... Megőrült ez az asszony!.. Nézzétek!

- De legalább mást írtál helyette? Így görbülj meg?... Esküdj meg!

A kis menyecske csalafintán mosolygott, s bemenekült a lányok közül az asszonyok szobájába. Oda senki se merte követni, ott voltak a mamák. Ők ott nem érezték jól még magukat. Olyan csodálkozva néztek be később Arankához; hogy megváltozott; de tényleg; hogy meg tud ülni az asszonyok között. És hogy figyel a puncstorta készítésének titkára!... S a szeméből semmit se lehet kiolvasni... Nahát ez a lány: ez egész asszony lett...

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Kérlek, hogy csak etikusan és nyomdafestéket tűrően írj a bejegyzésekhez megjegyzést!