Keresés ebben a blogban

Betöltés...

Tollforgató Irodalmi Lap Blog

Válogatások az Internetről.

A blogban pályázatokról, rendezvényekről, és hirdetésekről tájékozódhat, valamint zenét hallgathat, videót nézhet, és az interneten megjelent hivatalos műveket olvasgathatja. Ha folytatni akarja a mű olvasását, akkor kattintson a szöveg címére!

Az alsó sávban weboldalakat, videósávot, és híroldalakat talál!

A fő oldalunkat itt találhatja:

Az alkotásokat a tollforgato.lap@gmail.com és a tollforgato.lapcsoport@gmail.com címre várom! Köszönöm, hogy megtiszteled az olvasóidat az alkotásokkal, a türelmeddel és a tanításaiddal!

Keresd meg a jobb oldalon a rejtett linkű, vagy lent a középen látható Chat-falat! Beszélgess, vitatkozz irodalomról, művészetről, történelemről, régészetről, vagy írástörténetről, logikáról, másról oldalainkon!


Új aloldalaink nyíltak:

Látogass el új blogunkra is!


A fiók nem Adsense fiók, támogatókat keresek!

2010. február 26., péntek

T. PETRONIUS ARBITER - SATYRICON


T. PETRONIUS ARBITER

SATYRICON

FORDÍTOTTA
HORVÁTH ISTVÁN KÁROLY

A kötet T. Petronius Arbiter Satyricon címmel jelölt műve ránk maradt részleteinek, a Satyricon elveszett részeihez tartozó hiteles töredékeknek és a Petroniusnak tulajdonított töredékeknek első teljes magyar fordítása. A fordítás A. Ernout szövegkiadása (Párizs, 1922) alapján készült. A jegyzeteket írta, valamint a fordítás hűségét ellenőrizte Szepessy Tibor. A töredékek közötti összekötő szöveget írta Horváth István Károly.

TARTALOM

SATYRICON

FÜGGELÉK
UTALÁSOK A SATYRICON ELVESZETT RÉSZEIRE
PETRONIUS VERSEI A SATYRICON ELVESZETT RÉSZEIBŐL
PETRONIUSNAK TULAJDONÍTOTT VERSEK ÉS VERSTÖREDÉKEK

JEGYZETEK


SATYRICON

Egy szép napon három ismeretlen csavargó jelent meg Itália egyik görög alapítású, dúsgazdag tengerparti városának utcáin. Közülük kettő, Encolpios és Ascyltos, már meglett férfi volt, valamivel túl a harmincon, a csinos kamasz pedig, aki a Giton névre hallgatott, még nem volt több tizenhat évesnél. Szerény poggyászt hoztak magukkal - inkább csak batyunak lehetett nevezni -, s mindjárt szobát béreltek egy középszerű fogadóban. Szabad születésű római polgároknak látszottak, és senki sem tudta róluk, mi minden rejlik múltjuk homályában. Pedig, viszonylag fiatal koruk ellenére, sok kalandon mentek már keresztül, különösen Encolpios, a kalandos regény főszereplője, aki az események legtöbbjét első személyben mondja el.

Encolpios már egész fiatal korában valamilyen súlyos sérelemmel illethette a kertek és mezők védőjét, a férfiúság jelképének tartott s éppen ezért óriási vörös phallosszal ábrázolt istent, Priapust, aki attól kezdve egész életén át üldözte. Talán az ő haragjának következménye volt az is, hogy rabszolgasorba jutott; - mint maga bevallja - elárulta gazdáját, sőt talán meg is ölte. Mindenesetre: emberölés és templomfosztogatás vádja miatt üldözte a rendőrség, míg végül is elfogták, s a bíróság a vadállatok elé vettetés súlyos büntetését rótta ki rá, ami annyit jelentett, hogy a cirkusznak a gladiátori küzdelmek számára fenntartott porondján fegyvertelenül kellett megmérkőznie a kiéheztetett oroszlánokkal vagy más vadállatokkal. A halálos ítélet végrehajtása előtt azonban sikerült kereket oldania; majd megismerkedett a szépséges fiúval, Gitonnal, akit testvérévé fogadott, s ettől kezdve együtt csavarogtak városról városra, és kisebb-nagyobb lopásokkal tengették életüket, hacsak nem tudtak meghívást szerezni valamelyik előkelő polgár lakomájára - ez azonban nagyon ritkán sikerült a szegény, toprongyos tolvajoknak. Ilyen körülmények között ismerkedtek meg Lichasszal, a gazdag kereskedővel, aki a szolgálatába fogadta őket. Ettől kezdve ott lebzseltek Lichas mellett: elkísérték többek közt külföldi utazásain, amelyekben gyakran részt vett a híres kalandornő, Tryphaena is, a férfiak kielégíthetetlen szerelmese. Tryphaena előbb Encolpiosra vetette szemét, majd az ínyencebb falat, a kis Giton szította fel vágyát, miközben a hajótulajdonosnak, a kéjenc Lichasnak, a jóképű Encolpios szúrt szemet. Így aztán Lichas és Tryphaena megosztoztak a két sorsüldözött ifjún. Encolpios azonban, aki kétszeres féltékenységgel nézte Tryphaena és Giton szerelmét, bosszúra határozta el magát: a nyilvánosság előtt szégyenbe hozta a kalandornőt, elcsábította Hedylét, Lichas feleségét, majd Gitonnal együtt megszökött, és új várost keresett szélhámosságuk színhelyének. Útközben megismerkedtek Ascyltosszal, ezzel a hozzájuk hasonló sorban élő, de durva és faragatlan fickóval, s befogadták harmadiknak testvéri együttesükbe.

Így érkeztek meg, immár hármasban, abba a városba - a nevét pontosan nem ismerjük (talán Nápoly vagy Puteoli?) -, amely az itt következő történet első részének színhelye. Útközben - vagy talán már útjuk végállomásán? - követték el azt a betöréses rablást, amelynek során kifosztották egy Lycurgus nevű férfiú villáját: rongyaik helyett tisztességes ruhákat szereztek, sőt, a háziúr félretett aranyait is megkaparintották, s ezeket Encolpios bevarrta tunicájába, hogy semmiképpen el ne veszíthesse. Aztán körülnéztek a városban, s elvetődtek Priapus templomába is, ahol kilesték az isten papnőjének, Quartillának titokzatos áldozati szertartását. Meglehetősen furcsa szertartás lehetett. A papnő és női cimborái Priapusnak áldoztak; a leselkedésen rajtakapták hőseinket, akiknek azonban ezúttal is sikerült eliszkolniuk. Mikor hazaértek, döbbenten vették észre, hogy az ócska tunicát, amelybe Encolpios az aranyakat bevarrta, elemelte valaki. Még szerencse, hogy Priapus templomának közelében nekik is sikerült elcsenniük egy parasztember köpenyét. Ilyen módon rájöttek arra, hogy az egyetlen "tisztességes" megélhetési forrás: cliensi viszonyba kerülni a város gazdag polgáraival, akiknek dús lakomáira nem lesz nehéz meghívatni magukat, ha irodalmilag művelt, finom embernek tudnak mutatkozni; s ez nem is látszott nehéz feladatnak a hétpróbás kalandorok szemében.

Ezért mindenekelőtt elmentek a város egyik ligetébe, ahol a város tanárai szónokképző iskolát tartottak fenn, s ahol a "rábeszélés" és "vitatkozás" tudományára tanították az ifjakat. Encolpios, végighallgatva az egyik szónoklattanár, Agamemnon előadását, maga is felszólalt. Ezzel kezdődik aSatyricon ránk maradt része, mely a korabeli szónokképzés fölött gúnyolódik...

*

I - Nem ugyanilyen Furiák nyavalyája rángatja-e az olyan szónokokat, akik így harsognak: "Íme, ezeket a sebeket mindnyájunk szabadságáért kaptam! Íme a szemem, tiértetek áldoztam fel! Jelöljetek ki hát vezetőmül valakit, vezessen gyermekeimhez, mert roggyant térdeim nem bírják el testemet." S mindez még elviselhető volna, ha legalább jó ösvényként szolgálna az ékesszólás felé igyekvőknek. Csakhogy manapság a dagályos témákkal és a "bölcs" mondatok kongó zengetésével legfeljebb azt érik el, hogy mikor a tanítvány a forumra kiáll, úgy érzi, mintha egy másik bolygóra csöppent volna. Ezért mondhatom meggyőződéssel, hogy az ifjoncok az iskolában mérhetetlenül ostobákká válnak, mivel azokról a dolgokról, amelyeknek a gyakorlatban hasznát vehetnék, nem is hallanak, nem is látnak semmit; de bezzeg van részük tengerparton álló bilincsbe vert kalózokban[1]; rendeletet fogalmazó zsarnokokban, akik arra adnak parancsot a fiúknak, hogy apjuk torkát elvágják; járványos idők jóslataiban, melyek három vagy ennél is több szűz feláldozását javallják; és van részük mézédes körmondatokban és mindenfajta, szinte mákonnyal és bódító szézámmal behintett szavakban és tettekben. Akik ilyen

II anyatejen nőnek fel, csak olyan jó ízlésre tesznek szert, amilyen jó illatra azok, akik konyhaszagban élnek. Szíves engedelmetekkel azt kell mondanom, hogy minden idők szónokai közt elsőnek tettétek tönkre az ékesszólást. Kecses és tartalmatlan szózenével játszadozva ugyanis azt éritek el, hogy a szónoklás izmai elernyednek és maga roskataggá lesz. Nem ilyesféle ékesszólás foglalkoztatta az ifjúságot akkor, amikor Sophocles és Euripides megtalálták az illő kifejezéseket, amikor Pindarus és a kilenc lírikus[2] merészen lemondott a homerusi hexameterről. És hogy ne is idézzem most már a költőket tanúimként: bizonyára Platon és Demosthenes sem efféle szavalásra adta fejét akkoriban. A komoly és - hogy úgy mondjam - szemérmes szónoklás nem használ arcfestéket, nem fújja fel magát, hanem természetes szépségével áll elibénk. Ázsiából vándorolt nem is olyan régen Athénbe[3] az a széllelbélelt, irdatlan fecsegés, s az ifjúság szárnyalni vágyó lelkét, mint valami dögvészthozó, rossz csillagzat, hatalmába kerítette, s a szónoklás ott állt a régi szabályok romjain némán-süketen. Egyszóval: ki juthatott azóta Thucydides vagy Hyperides[4] hírnevének ormára? Még a költemények sem tündökölnek természetes bájjal: egyetlen műalkotás sem volt képes békés öregségben megőszülni, mintha valamennyien egyféle eledelen éltek volna. Sőt! A festészet sem jutott más végre, miután az egyiptomiak elvakultsága[5] e nagy művészetben is megtalálta a kisszerű megoldások lehetőségét.

III Agamemnon nem hagyott tovább szónokolni a csarnokban, csak addig, míg maga az iskolában verejtékezett; hanem így szólt:

- Édes fiam! Minthogy nem a közízlésnek megfelelő beszédet tartasz és mert - ami valóságos fehér holló - józan eszedet használod, nem ámítlak csalafinta mesterkedéssel. A szónoki gyakorlatokat illetően nem a tanárokat terheli a vétek, akiknek kényszerűség parancsolja, hogy az esztelenekkel együtt bolonduljanak. Hiszen, ha nem azt mondják, amit az ifjoncok várnak, úgy járnak, ahogy Cicero mondja: "Egymaguk maradnak az iskolában." Mint ahogyan a képmutató hízelgők vadásznak a gazdagok ebédjére, csak azzal törődve, ami hallgatóik előtt kedves - hisz másképp célt nem érhetnek, hacsak cselt nem vetnek a füleknek: ugyanígy az ékesszólás tanára, ha - mint valami halász - csalétket nem tesz horgára, amelyről tudja, hogy harapnak rá a halacskák, zsákmány reménye nélkül üldögélhet a sziklán.

IV Mit mondjak még? A szülőket kellene megfeddeni, akik nem akarják, hogy fiacskáik szigorú elvek szerinti oktatásban részesülvén érjenek el eredményeket. Először persze, mint minden mást, a fiúkkal kapcsolatos reményeiket is saját nagyravágyásukra építik. Aztán, hogy kívánságuk mielőbb teljesedjék, a még éretlen tanulót a forumra hajszolják, s az ékesszólást, amelyet pedig mindennél többre értékelnek, ifjoncokba tömik. Ha viszont tűrnék, hogy a küzdelmes munka lépcsőfokain átverekedjék magukat, oly módon, hogy a tanulni vágyó ifjakat szigorú feladványok terheljék, hogy a filozófia tanai elméjükben rendet teremtsenek, hogy sokáig hallgassák azt, akit követni akarnak, s közben meggyőződnének arról, hogy a gyermekek előtt semmi nagyobbszerű dolog nem tetszetős - az érett szónoklás már fenségéhez méltó súllyal szerepelne életünkben. Most viszont? A gyermekek csak játszadoznak az iskolában, az ifjak mókáznak a forumon, s ami mindezeknél szégyenletesebb: a gyermekfejjel kénytelenségből bemagolt sok hiábavalóságot öregségükre legszívesebben maguk is letagadnák. De hogy ne gondolj olyannak, aki megveti a Lucilius-féle hitvány rögtönzést[6], érzéseimet magam is versben mondom el:

V Ki nagy s komoly művész nevére pályázik
s nagy célokkal jegyezte el magát, lelkét
kemény törvény alatt csiszolja, érlelje,
gőgös királyi várakkal ne gondoljon,
hatalmasok lakmáiért se kapdosson,
s ne fojtsa borba, züllött cimborák társa,
az elme lángját, és szinész-rajongóként
szinházban ülve bérencként se tapsoljon.
Ám ha a lándzsavivő Pallas bástyája[7] nevet rá,
vagy lacedaemon-gyarmatosítók lakta telep, vagy
szírének kastélya, először is éljen a versnek,
s maeoni forrásvíz[8] öntözze szivét italával.
Majd, hogy a socratikus tanokon[9] már túlvan, eressze
gyeplőjét szabadon, s forgassa a szónoki lándzsát,
s míg Rómának népe körötte tolong, a görög szót
római hangra cserélje ki benne az otthoni ízlés.
Majd a forumtól visszavonulva se tedd le a tollat:
zengd a sebes forgásáról közhírü Szerencsét,
hősi eposzba való zord harc legyen esteli étked,
s nagyharagú Cicero mennydörgő szózata zengjen.
Íly javakat gyűjts lelkedben, s így bő patakokban
csordult kebledből ömleszthetsz múzsai szókat.

VI Miközben figyelmesen hallgattam a mestert, elkerülte figyelmemet Ascyltos elillanása... S mialatt e tüzes vitatkozás közepette a kertben sétálgattam, a tanítványok hatalmas tömege gyűlt össze a csarnokban, akik - ahogy kivehettem - egy illetőnek Agamemnon rögtönzését cáfoló rögtönzött szónoklatáról érkeztek. Míg tehát az ifjak az érvelésen derültek, s az egész beszéd felépítéséről megvető szavakat szóltak, elérkezettnek látva a pillanatot, elinaltam, s nagy loholva Ascyltos nyomába szegődtem. De az útirányra nem ügyeltem elég figyelemmel, és nem is nagyon tudtam, merre van a szállásunk. Így akármerrefelé indultam, mindig ugyanoda érkeztem vissza, míg végre a futástól kimerülve és az izzadtságtól már csuromvizesen egy anyókához léptem, aki réti főzelékféleségeket árult, és így szóltam:

VII - Kérlek, anyó, nem tudod, hol lakom?

Ettől a sületlen szellemességtől felvidulva ezt mondotta:

- Már hogyne tudnám!

Majd felkelt, és elindult előttem az úton. Isteni jósnőnek véltem, és... Nemsokára, hogy félreesőbb negyedbe értünk, a szolgálatkész anyóka félrehúzta egy bódé függönyét, mondván:

- Biztosan itt laksz!

S miközben mondom, hogy én bizony nem ismerem fel a házamat, látom ám: a cégéres ajtók között meztelen örömleányok járkálnak. Későn, most már végleg elkésve jöttem rá, hogy bordélyba vezettek. Káromkodva az anyóka cselszövése miatt, ruhámat a fejemre borítottam, és iszkolni kezdtem a bordélyon át a szemközti épületszárny felé, mikor egyszerre csak mit látnak szemeim! A bejáratnál karjaimba szalad, éppoly kimerülten és halálraváltan, Ascyltos. Azt mondhatta volna az ember, őt is ugyanaz az anyóka vezette. Így aztán, hogy

VIII nevetve üdvözöltem, mindjárt meg is kérdeztem, mit művel egy ilyen mocskos helyen. Ő homlokáról kézzel törölve az izzadtságot azt mondja:

- Jaj, ha tudnád, mi minden történt velem!

- Na, ugyan mi újság? - így én.

Ő pedig, bár alig áll a lábán, beszélni kezd:

- Ahogy föl-alá bolyongok az egész városon át, s nem találom a helyet, ahol szállásunkat hagytam, odajön hozzám egy derék családatya, és megígéri nagy emberségesen, hogy megmutatja az utat. Aztán a legsötétebb sikátorokon át erre a helyre vezet, és pénzt dugdosva a markomba, szemérmetlen ajánlatokat tesz. A nőszemély már behajtotta rajta a pénzt a kibérelt bódéért, s a fickó már-már rám vetette a kezét, és ha nem vagyok izmosabb nála, most testem bánná a gyalázatot.

*

Az itt következő, csak igen töredékesen ránk maradt jelenet eredetileg a bordélyház szatirikus, színes ábrázolása lehetett. Megjelentek a költő tolla nyomán a bódító és izgató italoktól felingerelt férfiak és nők; az előbbiek megpróbáltak erőszakoskodni hőseinkkel, mire azok elmenekültek. Útközben Encolpios észrevette Gitont az egyik utcasarkon, s Ascyltost faképnél hagyva utána iramodott. Giton azonban eltűnt az utca forgatagában. Mire Encolpios hazatért, már mindkét cimborája otthon volt. Ascyltos éppen az ebéd elkészítésével foglalatoskodott, Giton pedig bevallotta, hogy milyen sérelem érte...

*

...valamennyien olyannak tűntek, mintha satureumot ittak volna[10]...


...összeszedve erőnket, közösen szálltunk szembe a kellemetlenségekkel...


IX
Mintegy ködfátyolon keresztül megláttam Gitont; éppen egy utcasarkon ácsorgott, s magam is ugyanoda iramodtam...


Miközben utánanéztem, hogy testvérkém mit készített ebédre, a fiú az ágyra ült, és ujjával letörölte patakzó könnyeit. Testvérkém viselkedése felkavarta a lelkemet, s megkérdeztem, mi történt. Ő meg jósokára, akkor se szívesen, csak mikor már a könyörgésembe harag is vegyült, megszólalt:

- Az a te cimborád, vagy bánom én, útitársad, valamivel előtted rontott be a lakásba, és azonnal nekilátott, hogy a szemérmemtől engedményt csikarjon ki. Mikor erre én kiabálni kezdtem, kardot rántott, és így szólt: "Ha te Lucretia vagy[11], bennem Tarquiniusodra akadtál!"

Ahogy ezeket hallottam, ökleimet Ascyltos szeme elé tartva ordítottam:

- Mit tudsz mondani erre, te cédaként lefekvő rongy, akinek még a lehelete is fertelmes?

Ascyltos fölháborodást színlelt, majd még nagyobb hévvel rázta az öklét, s még hevesebb dühvel kiáltotta:

- Nem hallgatsz, te aljas gladiátor, akit még a cirkuszból is elzavartak, mert kudarcot vallottál? Nem hallgatsz, te éjszakai orgyilkos, aki, mikor még sokkal keményebb legény voltál, akkor sem tudtál egy tiszta asszonnyal sikeres csatát vívni; akinek ugyanolyan célra lettem cimborája odakinn a parkban, amiért ez a fiú itt van a vendéglőben?!

- Eliszkoltál - mondom én - a tanár előadása alatt!

X - Mi a fenét csinálhattam volna, te tökkelütött, mikor már haldokoltam az éhségtől? Talán ott maradtam volna hallgatni az érvelést, ezt a darabokra tört üvegcserepet, ezt az álomfejtést? Herculesre, sokkal gyalázatosabb vagy énnálam te, aki hajlandó voltál dicsőíteni azt a poétát, csakhogy házon kívül kaphass ebédet!

Ilyenformán, a leggyalázatosabb civódásból vidám kacagásba átcsapva, szent békességgel láttunk dolgaink után.

*

A három cimbora egy ideig békességben élt, közben azonban - úgy látszik - Ascyltos újabb kísérletet tett, hogy Gitont meghódítsa. Encolpios végre megsokallta a dolgot, és elhatározta, hogy mindkettejüket megszabadítja Ascyltostól...

*

Sérelmem ismét eszembe ötlött, s így szóltam:

- Nézd, Ascyltos, rájöttem, hogy mi nem tudunk egy gyékényen árulni. Ajánlom, osszuk ketté a közös poggyászt, és szegénységétől ki-ki külön ügyeskedéssel próbáljon szabadulni. Te is tanult ember vagy, jómagam is. Hogy tehát a haszonszerzésben utadban ne legyek, majd valami más foglalkozást keresek magamnak, különben naponként ezer és egy ok akad, amiért összeugorjunk s városszerte hordozza nevünket a pletyka.

Ascyltos nem ellenkezett, csak ennyit mondott:

- Minthogy a mai napon tudós hírű férfiakként ígérkeztünk el ebédre, ezt az estét még ne tegyük tönkre; holnap aztán, ha már egyszer így döntöttél, gondoskodom magamnak más lakásról és új cimboráról.

- Csak időhúzás - mondom én - eldöntött ügyet halogatni...


Ezt az oly hirtelen szakítást a szerelem okozta; már régen vágyakoztam arra, hogy csak terhünkre lévő őrünket lerázva magamról Gitonommal visszatérhessünk régi életmódunkhoz.

*

Ascyltos összeszedte cókmókját, és búcsút vett társaitól. Encolpios azonban, minthogy nem hitt Ascyltos szándékának őszinteségében, egy idő múltán bejárta a környező utcákat, nem leselkedik-e valahol a közelben vetélytársa, majd megnyugodva tért vissza a fogadóba...

*

XI Miután szememet az egész városon végigjártattam, visszatértem szobácskánkba, s végre teljes odaadással csókolhattam a fiúcskát, s a legszorítóbb öleléssel zárva magamhoz, élvezni kezdtem legszebb vágyaim beteljesültét, úgy, hogy bárki megirigyelhetett volna. De még végére sem jutottunk mindennek, amikor Ascyltos alattomban az ajtóhoz lopakodott, és egy vad ütéssel leverve a zárat, odabenn termett, játszadozáson kapva kispajtásommal. Kacagással és tapssal töltötte be a szobát, majd lerántva a ránk borított köpenyt, így kiáltott:

- Mit művelsz, cimborám, nagy barátja az erénynek? Mi? Köpeny-alatt-társbérletesdit játszol?

S nem maradva meg csupán a szavaknál, szatyrából szíjat húzott elő, s engem kezdett korbácsolni, nem éppen kontár módra, még trágár megjegyzéseket is eregetve hozzá:

- Hát így választod ketté a cimborádét? Hát így bizony szigorúan tilos!

*

A három csavargó - kénytelen-kelletlen - újra összebékült. Minthogy pedig a tunicába varrt aranyak elvesztése miatt a pénznek nagyon is szűkében álltak, elindultak a forumra, hogy túladjanak a paraszttól csent palliumon...

*

XII A forum felé igyekeztünk napfogytával, ahol eladó holmik egész tömkelegét pillantottuk meg, amelyek nem voltak éppen értékesek, de bicegő becsületüket az est félhomálya kellőképpen eltakarta. Miután tehát magunk is kihoztuk a tolvajlás útján szerzett palliumot, a nagyszerű alkalmat megragadva egy sarokban porolni kezdtük az anyag külső felét, hátha a ruha ragyogása még majd valamiféle vevőt szerez nekünk. Nem is kellett sokáig várnunk: egy - különben szememnek ismerős - parasztember lépett hozzánk asszonykája kíséretében, és mind tüzetesebben forgatta-nézegette a palliumot. A mi részünkről viszont Ascyltos lövellt mind fürkészőbb pillantásokat az alkudozó paraszt vállai felé, és egyszer csak szinte halálra váltan megdermedt. És persze én magam sem minden fölindulás nélkül néztem ezt az embert, mivel úgy tűnt, ő az, aki ama félreeső helyen tunicámat meglelte. Valóban ő volt. De Ascyltos még nem mert hinni a saját szemének, s nehogy hebehurgyán cselekedjék, előbb, mintha ő is vásárló volna, a paraszt mellé lépett, lerántotta válláról a ruhát, és gondosan végigtapogatta.

XIII Ó csodálatos játéka a véletlennek! A paraszt kíváncsi kezei még a varrást sem tapogatták meg eddig a pillanatig; mintha kolduscondra lett volna, olyan megvetéssel árulgatta. Mikor Ascyltos látta, hogy vagyonkánk sértetlen, s az eladó csak valami jelentéktelen alak, kissé félrevont a sokaságtól, és így suttogott:

- Tudod-e, cimbora, hogy visszajött hozzánk a kincs, amelyről panaszkodtam? Ez az a tunicácska, ha jól látom, s érintetlenül benne vannak az aranyak is. Mit tegyünk most? Milyen ürüggyel szerezzük vissza jogos tulajdonunkat?

Módfelett megörültem, nemcsak azért, mert zsákmányunkat viszontláttam, de mert a véletlen így a legrútabb gyanúsítástól szabadított meg; azt javasoltam, ne járjunk kerülőúton, hanem egyenesen a törvény és jog fegyverével harcoljunk, s ha a paraszt megtagadná, hogy a más tulajdonát törvényes gazdájának visszaadja, vigyük az ügyet bíróság elé.

XIV Ascyltos ezzel szemben viszolygott a törvényes úttól.

- Ki ismer minket ebben a városban - mondta -, és ki ad majd hitelt szavunknak? A magam részéről jobbnak látom, ha megvásároljuk saját tulajdonunkat, még ha felismertük is, és inkább visszaszerezzük pár fillérért kincsünket, mintsem hogy a per kétélű fegyveréhez nyúljunk.

Mit tesz a törvény ott, hol a kormánypálca a Pénzé,
és a Szegénységnek nincs diadalra remény?
Ők is, akik cynicus-batyuval[12] járják a világot,
pénzért adják el gyakran a színigazat.
Szóval az ítélet nem más, mint üzleti áru,
s pervezető lovagod[13], hogyha fizetsz, helyesel.

De két ason kívül, melyet borsóra és babra szántunk, semmi pénzünk nem volt kéznél. Így, nehogy közben a zsákmány elillanjon, abban maradtunk, hogy tartsuk akár kevesebbre a palliumot - majd a másik üzlet nagyobb nyeresége kárpótol a veszteségért. Mikor tehát kiterítettük árunkat, az a bekötött fejű asszony, ki a paraszttal együtt volt, tüzetesebben megvizsgálta árunk ismertetőjeleit, aztán két kézzel megragadva a szélét, éles sipítozással: "Fogják meg! Tolvaj!"-t kezdett kiabálni. Mi viszont megzavarodva, hogy ne tűnjünk megbénultnak, magunk is megmarkoltuk a szakadozott és mocskos tunicát, és ugyanolyan méltatlankodással kiabáltuk, hogy miénk a holmi, ami őnáluk van.

Csakhogy az esélyek semmilyen vonatkozásban nem voltak egyenlőek: az alkuszok, akik a kiáltozásra odacsődültek, méltatlankodásunkon - valljuk meg: méltán - hahotáztak, hiszen amazok értékes ruhadarabot követeltek, mi pedig rongynak is alig nevezhető ócskaságot. Ascyltos sikeresen elcsitította a hahotát, aztán a beálló csendben így szólt:

XV - Világos, hogy mindenkinek a magáé a legkedvesebb; ők adják vissza nekünk a tunicánkat, és vigyék a maguk palliumát.

De, bár a parasztnak és feleségének tetszett volna a csere, a már csaknem éjszaka odahívott ügyvédek, akik hasznot akartak húzni a palliumból, követelték, hogy mindkét tárgyat helyezzük letétbe náluk, és majd másnap bíró vizsgálja meg a panaszt. Mert nemcsak maguk a nézeteltérés tárgyát képező holmik szorulnak bírói vizsgálatra, hanem egészen más, éspedig az, hogy mindkét fél részéről lopás gyanúja forog fenn. Már-már bele is egyeztünk a közvetítő megoldásba, mikor az egyik alkusz - kopasz, bibircsókos homlokú férfi, aki máskor is bele szokta ártani magát a peres ügyekbe - lecsapott a palliumra, azt állítva, hogy másnap majd bemutatja a bíróságnak. Világosan kitűnt most már: csupán arról van szó, hogy az egyszer letétbe helyezett ruha a rablók kezei közt sikkadjon el, mi pedig, a lopás vádjától rettegve, ne merjünk törvényszék elé állni... Ugyanezt akartuk már mi magunk is. Így aztán mindkét fél kívánságát teljesítette a vakszerencse. A paraszt ugyanis, fölháborodva azon, hogy mi egy ócska rongy bemutatását követeljük a bíróság előtt, a tunicát Ascyltos fejéhez vágta, és kényszerített bennünket, hogy a palliumot, amely most már a per egyedüli tárgyát képezte, helyezzük le egy semleges harmadik kezébe.

...és, ahogy véltük, visszaszerezve kincsünket, hanyatthomlok rohantunk szállásunkra, és belülről jól bereteszelve az ajtót, nagyokat nevettünk az alkuszok éleselméjűségén, csakúgy, mint vádlóinkén, akik oly bámulatos ravaszsággal juttatták vissza pénzünket saját kezünkbe.

Nem kell rögtön, amit szívünk kíván, és
tálcán nyújtva a győzelem sem izgat.

XVI Amikor aztán a Giton jóvoltából elkészült ebéddel eltöltekeztünk, az ajtón valami egészen félénk kocogás koppant. Mi magunk is falfehéren kérdeztük:

- Ki az?

A látogató így felelt:

- Nyisd ki, aztán majd meglátod!

Miközben tanakodtunk, a retesz magától eltolódott, s a hirtelen föltáruló ajtó bebocsátotta az érkezőt. Ugyanaz a bekötött fejű asszony volt, akit kevéssel előbb a paraszttal láttunk. Ahogy belépett, így szólt:

- Azt gondoltátok, kijátszottatok engem? Quartilla szolgálója vagyok, akinek áldozati szertartását a barlang előtt megzavartátok. Íme! Ő maga jött el szállásotokra, és beszélni kíván veletek. De azért nem kell megriadni: nem vádol benneteket eltévelyedéstekért, nem kíván megbüntetni sem, inkább csodálkozva kutatja, melyik isten küldött ilyen remek ifjakat az ő birodalmába.

XVII Mi csak hallgattunk és semmilyen értelemben nem nyilatkoztunk, mikor belépett ő maga, egyetlen szűztől kísérve, s az ágyamra települve sokáig zokogott. Még ekkor sem ejtettünk egyetlen szót sem, hanem döbbenten vártuk a hazug könnyáradat elapadását. Mikor aztán az oly jól színlelt záporeső elállt, a hölgy kibontotta büszke fejét palliumából, s összekulcsolva kezét, úgy, hogy ujjperecei is megroppantak, beszélni kezdett:

- Honnan ez az arcátlanság bennetek, hol tanultátok ezt a meséket is meghazudtoló betörőmesterséget? Isten az atyám, szánakozom rajtatok; büntetlenül még senki nem lehetett tilalmas dolgok[14] szemtanúja. Egyébként, a mi vidékünk annyira tele van személyesen közénk járó istenségekkel, hogy könnyebb itt istenbe, mint emberbe botlani. De azért ne gondoljátok, hogy bosszúvágy vezetett ide tihozzátok; jobban megindít fiatal férfiúságtok, mint a rajtam esett sérelem. Meg vagyok győződve róla, hogy csupán tudatlanságból követtétek el a jóvátehetetlen vétket. Engem magamat azon az éjszakán olyan veszedelmes hidegrázás borzongatott, hogy már a harmadnapos láz rohamától rettegtem; ezért az álomban kerestem gyógyulást. Azt a parancsot kaptam, hogy keresselek fel titeket, és a kapott útmutatások szerint enyhítsem a lázrohamot. De a gyógyírral nem túlságosan törődöm. Nagyobb fájdalom dúl ugyanis a szívemben, s egyenesen a sírba kerget: attól való félelmem, hogy fiatalos könnyelműségtekben még majd elhíresztelitek, amit Priapus szentélyében láttatok, és az istenek titkos terveit a köznép tudomására hozzátok. Ezért karolom át térdeiteket, és kérem és rimánkodom: az éjszaka szent szertartásait ne tegyétek gúny és nevetség tárgyává, ne hozzátok napfényre annyi sok év rejtett titkait, amelyekbe alig ezer ember van csupán beavatva.

XVIII A nagy rimánkodás után újra megeredtek könnyei, s véghetetlen zokogástól rázva, egész arcával és keblével ágyamra borult. Én pedig, felkavarva a szánakozástól s egyszersmind a félelemtől, rászóltam, próbálja összeszedni magát, mindkét dologgal kapcsolatban egészen nyugodt lehet: a szent titkokat egyikünk sem fogja kifecsegni, s ha ezen kívül más orvosságot is jelzett az isten a harmadnapos lázra, mi segítünk az isteni gondviselésnek, akár a tulajdon épségünk kockáztatása árán is.

Ettől az ígérettől aztán felvidult a hölgy, hosszasan csókolt, és a könnyekből kacagásba oldódva szelíd, lassú mozdulatokkal simogatta fülemre bodorult hajtincseimet.

- Békét kötök - szólt -, és elállok a megkezdett pertől. Ám ha nem egyeztetek volna bele, hogy a kívánt gyógyszert megadjátok, már készenlétben állt seregem, hogy mindjárt a holnapi nap folyamán bosszút álljon a rajtam esett sérelemért s megbántott méltóságomért:

Szégyen a sértés; gőg mindjárt joghoz folyamodnunk.
Egy, amit én szeretek: járni saját utamon.
Mert helyes az, ha a sértett fél pert kezd igazáért:
ám aki mégsem megy vérre, azé a babér.

Aztán tenyerével tapsikolva olyan viharos kacagásban tört ki, hogy a hátunk is borsódzott. Másrészről ugyanígy cselekedett a szolgáló is, aki előtte érkezett, s ugyanígy a szüzecske, aki úrnőjét kísérte.

XIX Még az egész ház visszhangzott a színpadias kacagástól, miközben mi még csak nem is gyanítottuk, mi okozta ezt a hirtelen hangulatváltozást, és hol egymásra, hol hölgyvendégeinkre bámultunk.

*

Quartilla, Priapus papnője - rajtakapott barátnőivel és férficimboráival együtt - már jó előre megvesztegette a fogadóst, hogy bosszújukat zavartalanul végrehajthassák. A bosszú módja méltó volt az erkölcstelen papnőhöz: barátaival erőszakot tétetett Encolpioson és Ascyltoson, majd arra kényszerítette őket, hogy kimerültségük ellenére tivornyával töltsék az éjszakát, s így engeszteljék ki a megsértett Priapus haragját. Végül pedig Gitont is megbosszúlta azzal, hogy - valamennyiük szeme láttára - látványos nászéjszakát rendezett számára a gyermekleány Pannychisszel...

*

- Ezért megtiltottam, hogy a mai napon a fogadóba bárki teremtett lélek betegye a lábát; így a harmadnapos láz elleni gyógyszert zavartalanul kaphatom meg tőletek.

Ahogy Quartilla ezeket mondotta, Ascyltos egy kis ideig dermedten ült, én pedig elhűlve, jobban, mint a galliai tél fagya, egy szó nem sok, annyit sem bírtam kiejteni. De az erőviszonyok nem indokolták, hogy valami rosszabbra felkészüljek. Hárman voltak ugyanis a hölgyecskék; bármi legyen is a szándékuk, nagyon gyengék ők, legalábbis velünk szemben, akiknek - ha más nem is - férfi-voltunk feltétlenül előnyt biztosít. De azért csak felgyürkőztünk a küzdelemre, sőt én már a megfelelő ellenfeleket is kiosztottam: ha harcra kerül a sor, magam Quartillával akaszkodom össze, Ascyltos a szolgálóval, Giton pedig a szüzecskével...


Ekkor, mintha mennykő ütött volna belénk, minden bátorságunk inunkba szállt, és a biztos halál már-már homályt borított nyomorult szemünkre...


XX - Kérlek, úrnőm - mondom -, ha valami rosszabbat is szántál nekünk, hajtsd végre gyorsan: olyan nagy gaztettet mégsem követtünk el, hogy kínzások közepette kelljen elpusztulnunk...


A szolgáló, aki Psyche névre hallgatott, nagy gonddal egy szőnyeget terített a padlózatra...


Megkísérelte ezer haláltól jegessé dermedt tagomat életre kelteni...


Ascyltos a fejére borította palliumát, mivel már tudta, hogy veszedelmes dolog idegen titkok részese lenni...


A szolgáló két zsinórt húzott elő kebléből, s egyikkel kezünket, másikkal lábunkat kötözte össze...


Ascyltos, ahogy a társalgás teljesen összevissza folyt, megszólalt:

- Hogyhogy? Hát én méltatlan vagyok arra, hogy ihassam?

A szolgáló, akit a nevetésem elárult, tapsolni kezdett:

- Én odaadtam. S te, szépfiú, egyedül ittad ki az egész orvosságot?

- Csak nem?! - szólt közbe Quartilla. - Ami satureumunk volt, Encolpios mind kiitta?


...igen kecses kacagás ingatta csípőit...


Utoljára Giton sem tudta visszatartani a kacagást, főképp mikor a szüzecske a nyakszirtjének esett, és miriádnyi csókot adott a nem is védekező fiúnak...


XXI Nyomorult helyzetünkben kiabálni szerettünk volna, de nem volt senki, aki segítsen, s valahányszor megpróbáltam a polgártársakat becsületbeli kötelességük teljesítésére felszólítani, Psyche hajtűjével a képembe bökdösött, amott a másik hölgy pedig, pamacsával, azt is satureumba mártva, Ascyltost nyomorgatta...


Végezetül egy hímkéjenc települt ránk, mirtuszzöld darócöltönyét kötésig felgyűrve... s majd megriszált tomporával csapdosott bennünket, majd fertelmes csókjaival nyálazott össze, mígnem Quartilla bálnacsont pálcát tartva kezében, s ugyancsak magasan felgyűrekezve, elrendelte, hogy adassék kegyelem boldogtalan fejünknek...


Mind a ketten megesküdtünk mindenre, ami szent, hogy a borzalmas titok oly mélyen lesz eltemetve bennünk, akár a sírban...


Erre egy sereg gyúró lépett be, s kellőképpen megkenve olajjal, életre keltett bennünket.

A bágyadtságtól tehát úgy-ahogy megszabadulva, rendbe szedtük külsőnket a lakomához; aztán a szomszéd szobába vezettek, melyben három kerevet állt, s minden a legragyogóbb fényűzéssel volt berendezve. A felszólításra leheveredtünk, és kezdve a pompásnál pompásabb előételeken, még a falernumi borból is jócskán hörpintettünk. Mikor pedig, már számos fogást elfogyasztva, kezdtünk átevezni az álmok birodalmába, Quartilla ránk szólt:

- Hogyne! Ti az alvást forgatjátok fejetekben, mikor jól tudjátok, hogy Priapus istenségének virrasztással tartozunk?!

XXII Mikor Ascyltos, a sok szenvedéstől elnyomva, álomba merült, az a szolgáló, akit sértő módon visszautasított, egész arcát hosszú koromcsíkokkal mázolta be, és a kábult Gitonnak is, anélkül hogy az észrevette volna, ajkára és vállaira malac ábrákat pingált. A sok szenvedéstől elcsigázva már magam is szinte kóstolgattam az álom egy csipetnyi előízét; kint is, bent is ezt tette az egész háznép: egyesek a kereveteken heverők lábánál szanaszét feküdtek, mások a falnak dülleszkedtek, s voltak, akik, fejükkel egymást megtámasztva, magán a küszöbön aludtak el. Már a lámpák is, elfogyván az olaj, gyér fényükkel az utolsókat pislogták, amikor két szír szolga lépett az ebédlőterembe azzal a céllal, hogy egy boroskancsót elemeljen; s mialatt az ezüstneműk között kapzsin veszekedtek, sikerült a kétfelől ráncigált kancsót összetörniük. Ráadásul az asztal is felborult az ezüstneművel együtt, s a kereveten pilledő szolgálónak egy kissé magasról levert pohár csaknem betörte a fejét; az ütéstől felriadva elkiáltotta magát - ezzel a tolvajokat is elárulta, s egyszersmind a részegek egy részét is felköltötte. A szírek, akik lopni jöttek, mikor észrevették lelepleztetésüket, egy szempillantás alatt a kerevet lábához vágódtak, mintha előre megbeszélt terv szerint cselekedtek volna, és mintha már régóta aludnának, hortyogni kezdtek. Már a teremőr is magához tért, a haldokló lámpákba olajat töltött, s a szolgafiúk, egy kis ideig dörzsölgetve szemüket, ismét tisztükhöz láttak, miközben bejött egy cintányérosnő, és hangszerét csattogtatva mindenkit fölvert álmából.

XXIII Újra kezdődött a lakoma, és Quartilla ismét elrendelte az ivászatot. Mulatnivaló jókedvét a cintányérosnő még magasabbra szította...


Belépett a hímkéjenc, ez a minden halandók legfertelmesebbike, aki még egy ilyen házhoz is méltatlan volt, s ernyedt kezeit összecsapva, ilyesféle verset szavalt:

Erre, csak erre, ti hímkéjenctanoncok!
Boka feszűljön, mind idegyűljön, talpatok repüljön,
combbal remekkel, rezgő fenekkel, bizsergető kezekkel,
vének s asszonyosak, jó delusi módra heréltek[15].

Befejezve a szavalást, undorítóan mocskos csókot köpött a számra, majd kerevetemre dőlt, és bár kézzel-lábbal védekeztem, erőszakkal levetkőztetett. Ágyékom felett sokáig s nagy buzgalommal, de eredménytelenül üzekedett. Homlokán izzadságpatakok folytak a lemosott acacia-krémmel[16], és képén, a ráncok közt, annyi krétapor[17] ülepedett meg, mint egy felhőszakadással küszködő, pőrére mosott falon.

XXIV Nem tartóztathattam tovább a könnyeimet; elfogott a végső elkeseredés:

- Könyörgök, úrnőm - mondom -, te, ha jól emlékszem, kupákat ígértél nekem!

Ő könnyed-kecsesen tapsolt, s így felelt:

- Ó ragyogóeszű férfiú, városunkhoz méltó szellemességnek kútfeje! Hogy mondod? Hát nem tudod, hogy a hímkéjencet kupakosnak is nevezik?

De azért, nehogy kenyerespajtásom nagyobb szerencsével végezze, hozzátettem:

- Becsületszavatokra, nem szép, hogy Ascyltos egymagában ünnepel ezen a lakomán.

- Azám - mondja Quartilla -, Ascyltos is kapjon egy kis kupakot.

E szavakra a hímkéjenc lovat váltott, és átnyergelve cimborámra, most őt nyomorgatta farával és csókjaival. Eközben Giton csak állt, és majd megszakadt a kacagástól. Így aztán ráterelődött Quartilla figyelme, és nagymohó érdeklődéssel tudakolta, kié a fiúcska. Ahogy mondtam, hogy az én kispajtásom, így szólt:

- De hát akkor mért nem csókolt meg engem?

S magához intve, karjába zárta és megcsókolta. Majd kezét a fiú ölébe csúsztatta, és megtapogatta a még egész fejletlen fityulát:

- Holnap majd pompásan fog csatázni vele - mondta -, kéjelgésemhez előjátékot szolgáltatva. Ma azonban nem kívánok mindennapos nudlit az óriáshal után.

XXV Ahogy ezeket mondotta, nagy kacagva hozzálépett Psyche, s míg valamit halkan a fülébe suttogott, Quartilla bólogatott:

- Ez az, ez az! Remek, hogy említetted. Miért ne veszítse el a mi Pannychisünk a leányságát, ha egyszer itt a ragyogó alkalom?

Tüstént bevezettek egy eléggé csinos leánykát, aki nem látszott idősebbnek hét esztendősnél; ugyanaz volt, aki első találkozásunkkor Quartillával együtt lépett a szobánkba. Általános tapsvihar fogadta, mindenünnét a mennyegzőt követelték; csak én gyökereztem földbe, erősgetve, hogy sem Giton, a mi tiszta erkölcsű kisfiúnk nem érett még a férfias helytállásra, sem a leányka nem elég idős ahhoz, hogy az asszonyi odaadás törvényét be tudja tölteni.

- Ugyan? - így Quartilla. - Talán gyerekebb, mint én voltam akkor, mikor először adtam magam férfinak? Asszonylétem Oltalmazója ejtsen ki kezéből, ha emlékszem rá, hogy valaha is szűz voltam. Már kiskölyök koromban bemocskolódtam a velem egykorúakkal, és ahogy éveim előrehaladtak, mind nagyobb fiúkkal folytattam viszonyt, mígcsak e mostani korba nem léptem. Minden bizonnyal ebből született az a közmondás, hogy aki a borjút felemelte, a bikát is elbírja, mint mondani szokták.

XXVI Erre aztán, hogy tudtomon kívül valami nagyobb sérelem ne érje pajtásomat, magam láttam hozzá, hogy megtegyem a mennyegzői előkészületeket.

Psyche már menyasszonyi tűzfátyollal fedte be a leányka fejét, a kupakos vitte elől a fáklyát, a részeg némberek tapsolva, hosszú menetben vonultak utána, s a nászágyat szennyes célra szánt takaróval díszítették. Ekkor Quartilla, a bolondozó sereg kéjvágyától maga is föltüzelve felkelt, megragadta Gitont, és a hálószobába vonszolta. Az igazat megvallva, a fiú nem tusakodott, és a nász említésére a leányka sem sápadozott elszomorodva. Így aztán ők, a szobába zárva, lefeküdtek, mi meg lekuporodtunk a nászterem küszöbén. Elsőnek Quartilla tapasztotta kíváncsi szemét egy illetlenül kitágított résre, és kéjes buzgalommal figyelte a gyermekek enyelgését. Finoman kézen fogva engem is közelébb húzott a látványhoz és mivel közben összeért az arcunk, valahányszor nem volt érdekes látnivaló, hozzám tolta az ajkát, és újra meg újra, mintegy titokban, hirtelen végigkorbácsolt csókjaival...


...az ágyba zuhantunk, s az éjszaka hátralévő részét már riadalom nélkül töltöttük...

*

Agamemnon, a szónoklattan tanára, akinek rendkívül megtetszett Encolpiosnak az akkori neveléssel kapcsolatos talpraesett kritikája, elintézte, hagy a három csavargót meghívják a város díszpolgárának, Trimalchiónak épp akkor esedékes lakomájára, melyre ő maga is hivatalos volt. A három cimbora, a Priapus papnőjével és cinkostársaival töltött két nap után, lelkileg összetörve és fáradtságtól elcsigázva, semmi kedvet sem érzett az újabb tivornyához, bármilyen megtiszteltetésnek számított is a dúsgazdag Trimalchio meghívása...

*

Eljött végre a harmadik nap, s vele együtt a búcsúlakoma reményének beteljesedése - de az elcsigázottságtól szinte fölsebzett testünk számára kívánatosabbnak tűnt a menekülés, mint a nyugalom. Mikor így nekibúsulva épp azt hánytuk-vetettük, hogy mi módon kerülhetjük el a fejünk felett lógó zivatart, betoppant Agamemnon egyik szolgája, s e szavakkal szakította félbe tépelődésünket:

- Mi az? Talán nem tudjátok, kinél lesz ma a muri? Trimalchiónál, ennél a rendkívül előkelő embernél, aki napórát és betanított kürtöst tart az ebédlőjében, hogy mindig tudja, mennyit vesztegetett el az életéből.

Minden bajunkról megfeledkezve jól kicsíptük hát magunkat, s Gitonnak, aki mind ez ideig szíves-örömest látta el a szolgai teendőket, megparancsoltuk, hogy kísérjen bennünket a fürdőbe.

XXVII Mi magunk eközben, csak úgy ruhástól, járkálni kezdtünk... vagyis inkább tréfálkoztunk, és a játékosok körben álló csoportjai felé tartottunk, mikor hirtelen megpillantottunk egy kopasz öregurat skarlátszín tunicában, amint hosszú hajú fiúk társaságában labdázott. Nem is annyira a fiúk látványa nyújtott remek mulatságot, ámbár ők is minden pénzt megértek, mint inkább a gazda, aki papucsosan játszogatott az újhagymaszínű labdákkal. Amelyik labda a földet érintette, azt nem ütötte vissza még egyszer, viszont ott állt egy szolga labdákkal teli bőrzacskóval, és kisegítette a játékosokat. Egészen új dolgokat is megjegyeztünk magunknak: két herélt állt ugyanis a kör ellentétes pontjain, akik közül az egyik egy ezüst éjjeliedényt tartott a kezében, a másik pedig számlálta a labdákat, csakhogy nem azokat, amelyek a játék hevében kézről kézre pattogtak, hanem amelyek a földre estek. Mikor ezeken a nagyon előkelő dolgokon elbámultunk, hozzánk száguldott Menelaus, és így szólt:

- Ő az, akinél ma kerevetre dőltök, s amit itt láttok, az már bizonyosan a lakoma előjátéka.

Menelaus még be sem fejezte a mondatot, mikor Trimalchio ujjaival csattintott, s erre a jeladásra a herélt, a játék kellős közepén, ura alá tartotta az éjjelit. Az könnyebbítve hólyagján, kézmosóvizet kért, s ujjait kissé megmártva benne, kezét egy szolgálófiú hajába törölte.

XXVIII Hosszú lett volna egyenként mindent számbavenni. Beléptünk hát a fürdőbe, s a forró gőztől pillanatok alatt felhevülve, a jéghideg vizű zuhanyozóba távoztunk. Trimalchio ekkor már olajjal végigkent testét dörzsöltette, persze nem vászonkendővel, hanem a legpuhább gyapjúból készült törülközőkkel. Közben három gyúró felcser, az úr szeme láttára, falernumit iszogatott, s mikor egymással hajba kapva a bor nagy részét kilöttyintették, Trimalchio így szólt:

- Saját boromból köszöntötök saját egészségemre!

Ezután skarlátpiros gyapjúpokrócba bugyolálva hordszékébe helyezték, s előtte négy egyenruhába öltözött futó haladt egy kézikocsival, melyben szíve-szerelmét vitték, egy csipás vénfiút, aki még gazdájánál is fertelmesebb külsővel rendelkezett. Mikor pedig utazását megkezdte, egy zenész állt a fejéhez aprócska sípokkal felszerelve, és mintha állandóan valami titkot súgdosott volna a fülébe, egész úton fújta a nótáját. Mi magunk a csodálkozással már torkig eltelve követtük Agamemnonnal együtt, s csakhamar megérkeztünk a kapuhoz, melynek félfáján egy tábla állt a következő felirattal:

A RABSZOLGA
AKI AZ ÚR ENGEDÉLYE NÉLKÜL KILÉP INNEN
SZÁZ BOTÜTÉSBEN RÉSZESÍTTETIK

A bejáratnál újhagymaszínruhás ajtónálló ácsorgott, a derekán meggypiros öv, és ezüsttálcán borsót tisztogatott; a küszöb felett pedig arany kalitka lógott, amelyből egy tarka papagáj köszöntötte a belépőket.

XXIX Egyébként, míg e csoda dolgokat bámultam, egyszer csak hanyatt vágódtam, és majdnem kitörtem a bokámat. Ahogy beléptünk ugyanis, mindjárt balra, a portásfülkétől nem messzire, egy láncra kötött kutyaóriás tűnt szemünkbe, mely a falra volt ráfestve, s fölötte otromba betűkkel ez a felírás állt:

VIGYÁZZ A KUTYA HARAPÓS

Cimboráim jót nevettek rajtam; én pedig nagy lélegzetet véve, most már csakazértis végigszemléltem az egész falat. Volt pedig ott egy rabszolgapiacot ábrázoló festmény, a rabszolgák nyakában a feliratos tábla[18], és meg volt festve maga Trimalchio is, amint hosszú hajjal, kezében szárnyas pálcát tartva[19], Minerva vezetésével épp bevonul Rómába. Aztán látható volt, hogyan tanulta meg a számvetést, majd meg, hogy miképpen lett pénztáros, s a gondos festő nagy buzgalmában magyarázatokkal látott el minden egyes jelenetet. Az oszlopcsarnok utolsó falrészén Mercurius, állánál felemelve, a bírói emelvény magasába ragadta Trimalchiót. Mellette állt Fortuna, kezében hatalmas bőségszaruval, és a három Párka, aranyos fonalat sodorgatva. Megjegyeztem magamnak még a versenyfutók seregét is, akik edzőjük vezetésével épp gyakorlatoztak. S végül a sarokban egy óriási szekrényt pillantottam meg, amelynek rekeszeiben álltak a Lárok ezüst képmásai, Venus márványszobra, és egy kicsinek éppen nem mondható aranyszelence, amely - ahogy beszélték - a gazda első szakállát rejtette magában. Faggatni kezdtem a ház felügyelőjét, mit ábrázolnak a csarnok középső festményei.

- Az Iliast és az Odysseiát[20] - válaszolta -, és a Laenas-rendezte gladiátorünnepet.

XXX Nem volt már idő arra, hogy a sok érdekességet sorra megszemlélhessem. Megérkeztünk az ebédlőhöz, melynek elülső részében az intéző épp elszámolásokat vett át. Leginkább azonban azon csodálkoztam, hogy az ebédlőajtó szárnyaira vesszőnyalábok[21] voltak felszögezve a szokásos bárdokkal, melyeknek egyik végét hajóorrszerű bronzöntvény zárta le, rajta a következő felírással:

C. POMPEIUS TRIMALCHIÓNAK
A HATTAGÚ CSÁSZÁRI HIVATALTESTÜLET[22]
TAGJÁNAK CINNAMUS PÉNZTÁRNOK

Közvetlenül az ajánló sorok alatt egy kétkarú lámpa függött a mennyezetről, a két ajtófélfára pedig egy-egy táblát szögeztek, melyek egyike - ha jól emlékszem - ilyen tartalmú felirattal volt ellátva:

MIURUNK CAIUS
DECEMBER HARMINCADIKÁN ÉS
HARMINCEGYEDIKÉN HÁZON KÍVÜL EBÉDEL

A másik tábla a Hold pályájának képét és a hét planétát ábrázolta[23], s különböző színű dudorok mutatták, mely napok kedvező, és melyek kedvezőtlen előjelűek.

Mikor ezeknek a látnivalóknak gyönyörűségével eltöltekezve az ebédlőbe akartunk lépni, az egyik szolgafiú, aki ezzel a feladattal volt megbízva, ránk kiáltott:

- Csak jobb lábbal!

Egy kissé mindenesetre összerezzentünk attól való félelmünkben, hogy valamelyikünk a figyelmeztetést feledve rosszul lépi át a küszöböt. Egyébként, ahogy mindannyian egyszerre előrelendítettük jobb lábunkat, egy csupaszra vetkőztetett rabszolga borult elénk, és könyörögni kezdett, hogy ragadjuk el a büntetés elől: hiszen nem nagy az ő vétke, amely bajba sodorta; a fürdőben ellopták tőle a pénztáros ruháit, melyek értéke alig lehetett tíz sestertius. Erre visszahúztuk jobb lábunkat, és megkértük az előcsarnokban épp aranyat számláló pénztárost, hogy engedje el a szolga büntetését. Az gőgösen ránk emelte tekintetét, és így szólt:

- Nem maga a veszteség hozott ki sodromból, hanem a semmirekellő szolga nemtörődömsége. Elveszítette az ünneplő ruhámat, amelyet egy cliensem adott születésnapi ajándékul; szemmel láthatólag tyrusi szövet[24], bár egyszer már volt mosásban. Szóval, mit akartok?!... Jó, kezetekbe adom a fiút.

XXXI Ahogy a nagy szívességtől lekötelezve beléptünk az ebédlőbe, szaladt elébünk a szóban forgó rabszolga, akiért közbenjártunk, és míg mi elhűlve álltunk, ő csókok özönével halmozott el bennünket, kifejezve háláját emberbaráti cselekedetünkért. Végül azt mondta:

- Majd megtudjátok, kinek tettetek jó szolgálatot! A háziúr bora lesz a töltögető igazi hálája!

...Végre leheveredtünk, miközben alexandriai szolgafiúk hóval vegyes vizet öntöttek kezünkre, majd mások jöttek helyükbe, s lábunkhoz telepedve művészi szakértelemmel levagdosták körmeinket. De még e fáradságos feladat végzése közben sem fogták be a szájukat, hanem egyfolytában énekeltek. Kíváncsi voltam most már arra, hogy az egész szolganép énekesekből áll-e, s ezért italt kértem tőlük. Egy kifogástalanul szolgálatkész fiú nem kevésbé fülsértő énekkel vette tudomásul a kérést, s ugyanígy tett mindegyik szolga, bárkinek valami kívánsága volt. Az ember pantomím színészek kórusában, nem pedig egy tisztességes családfő ebédlőjében érezte magát.

De aztán csakugyan pompás ízelítő került az asztalokra; mert közben már valamennyi vendég elfoglalta helyét, Trimalchio kivételével, akinek - az új szokáshoz híven - a főhelyet tartották fenn. Az előételhez való talpas tálon egy corinthusi szamár állt, hátán általvetővel, melynek egyik zsákjában fehér, a másikban pedig fekete olajbogyó volt. A szamárra - háztetőként - két tálca borult, széleiken felírás jelezte Trimalchio nevét és az ezüst súlyát. A két tálcát forrasztott hidacskák kötötték össze, melyek mézzel és mákkal behintett pele-pecsenyétől roskadoztak. Egy ezüstrostély felett sült kolbász sercegett, a rostély alá pedig szíriai szilvát raktak gránátalma magjával vegyítve.

XXXII Alighogy elmerültünk e nagyszerű élvezetekben, zene hangjainál behozták magát Trimalchiót, és párnákkal körülbástyázott kerevetére helyezték; erre a látványra kirobbant meggondolatlan lelkünkből a kacagás. Fura látvány volt, ahogy smaragdszínű palliumából kikandikált töksíma feje, ruhaneműktől roskadozó nyakszirtje köré pedig bíborszegélyű szalvétát tekert, melyről innen is, onnan is rojtok csüngtek alá. Még bal keze kisujján is hatalmas aranyozott gyűrűt viselt, a kisujj végső ízén pedig ugyancsak gyűrű díszelgett, mely - ha jól láttam - színaranyból volt, és mintha vasból készült csillagokkal lett volna kirakva. És hogy ne csak ennyit lássunk gazdagságából, jobb karját is meztelenné tette, melyen arany karkötő és ragyogó lemezzel bevont elefántcsont-karperec ékeskedett.

XXXIII Azután, hogy ezüst fogpiszkálóval megvájkálta fogait, így szólt:

- Barátaim, még nem lett volna kedvem az ebédlőbe jönni, azonban nehogy távolmaradásommal titeket késleltesselek, megtagadtam magamtól legnagyobb élvezetemet. De azért engedjétek meg, hogy ezt a játszmát még befejezzem.

Egy szolgafiú jött utána terebinthus-fából készült ostáblával[25] és kristálykockákkal, én pedig megjegyeztem magamnak a legeslegelőkelőbb dolgot mindazok közt, amiket csak láttam. A fehér és fekete játékkövecskék helyett ugyanis arany és ezüst denariusok álltak a játékmezőn. Közben, míg a háziúr, folytatva a játékot, az összes irodalmi közhelyet újra elénk tálalta, az evéshez még épp csak hozzákészülődő vendégeknek új tálat hoztak, egy kosárral egyetemben, melyen fából faragott kotlóstyúk ült körben szétterített szárnyakkal, ahogy a tojásaikat költő kotlók szokták. Aztán nyomban megjelent két szolga; a termet betöltő fertelmes kornyikálás közben turkálni kezdték a pelyvát, majd az előkotort pávatojásokat szétosztották a vendégek között. Erre a jelenetre Trimalchio is felénk fordította tekintetét:

- Barátaim - mondta -, pávatojásokat tétettem a kotlóstyúk alá. És Herculesre, attól félek, most már ki is kelnek. De azért próbáljuk meg, hátha még kiszürcsölhetjük tartalmukat.

Megkapjuk erre a szükséges kiskanalakat, melyek mindegyike legalább fél librát nyom[26], és feltörjük a zsíros süteménytésztából gyúrt tojáshéjat. Én már csaknem földhöz vágtam a magamét, mert szinte látszott rajta, ahogy csibévé válik. Aztán mégis, meghallva egy régi vendég figyelmeztetését: "Ebben valami finomságnak kell lennie!" -, kezemmel kivájtam a belét, s egy pompássá hízott fügészrigóra leltem, mely borsos tojássárgájával volt körülvéve.



Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Kérlek, hogy csak etikusan és nyomdafestéket tűrően írj a bejegyzésekhez megjegyzést!