Keresés ebben a blogban

Betöltés...

Tollforgató Irodalmi Lap Blog

Válogatások az Internetről.

A blogban pályázatokról, rendezvényekről, és hirdetésekről tájékozódhat, valamint zenét hallgathat, videót nézhet, és az interneten megjelent hivatalos műveket olvasgathatja. Ha folytatni akarja a mű olvasását, akkor kattintson a szöveg címére!

Az alsó sávban weboldalakat, videósávot, és híroldalakat talál!

A fő oldalunkat itt találhatja:

Az alkotásokat a tollforgato.lap@gmail.com és a tollforgato.lapcsoport@gmail.com címre várom! Köszönöm, hogy megtiszteled az olvasóidat az alkotásokkal, a türelmeddel és a tanításaiddal!

Keresd meg a jobb oldalon a rejtett linkű, vagy lent a középen látható Chat-falat! Beszélgess, vitatkozz irodalomról, művészetről, történelemről, régészetről, vagy írástörténetről, logikáról, másról oldalainkon!


Új aloldalaink nyíltak:

Látogass el új blogunkra is!


A fiók nem Adsense fiók, támogatókat keresek!

2010. február 26., péntek

Németh László - Égető Eszter

Németh László

Égető Eszter

TARTALOM

Árnyékok
Két férfi
Háborús tavasz
Lajosfalvi paradicsom
Asszonyok
Angyalharag
Tanyai internátus
Menekülők és maradók
Elefánttemető
Epilógus





Árnyékok

Az első dolog, ami Esztike fejébe szöget ütött, olyan volt, mint egy tréfa. Nagytata a székiben ült, s az újságot olvasta; ő a sublód előtt a babáját énekeltette. Helyet csinált neki a zsámolyon maga mellett, s fölváltva énekeltek; egyszer ő, egyszer a baba. Amikor ő énekelt, a szája egész picikét elnyílt, s a hangszálai, anélkül, hogy hangot adtak volna (legföljebb noha nyikkant egy kicsit), megfeszültek. Amikor a baba énekelt, az ő gégéje pihent, csak a feje billent félre, s a hallása feszült a messzibe.

Esztike nagyon szeretett így kettesben ülni nagytatával. A néha-néha megcsördülő papír a feje fölött, a meleg, ismerős test fönn a széken barátságosabbá tette a lemerülést a maga világába. Nagytatának nem volt az a szokása, mint nagymamuskának, hogy orvul megfigyelte őt. Az ember egyszer csak azt látja, hogy nézik, s nevetnie kell és elpirulnia. Nagytata csak ott volt, és olvasott vagy az öreg, hosszú könyvben számolt, s ha eszébe jutott, hogy vele is foglalkozzék, akkor nagy papírcsörgés, széknyekergés, nyögés figyelmeztette, hogy nagytata le fog hajolni, s kövér arca őt fogja keresni a szék- és asztallábakon át. Ha nagytatával ült az ember, éppen csak azokat a tétova csápokat kellett fönnjártatni, amelyekkel a játékban elmerült gyermek kémli a szoba magasát maga fölött.

Most is csak ezek a csápok tudósították (olyan édes volt így együtt énekelni), hogy nagymamuska a szokott árnyék módján bejött, az újság nagytata térdére konyult, s arról, amit olvasott, halk beszélgetésbe kezdenek. - Nagyon prüszköl - hallotta nagytata hangját. - Már megint ellene beszéltek? - kérdezte nagymamuska. - A tarhonyát meg a százezer kereket hozták föl. Pedig a kővel is aligha így nem jár. Rajta ragad, hogy egy hegyet akart letutajozni...

Ha nagymamuska jelet nem ad, tán ezek a furcsák szavak is megmaradnak zsongásnak az Esztike hallásában; de nagymamuska odaintett nagytatának. Esztike nem látta ezt az intést vagy hunyorítást, de annyi volt, mintha látta volna. Ahogy elhallgattak, a beállt szünet, nagytata bosszús, lázongó mormogása mind arra vallott, hogy azt a jól ismert jelet adták le, amellyel a felnőttek az ő jelenlétére emlékeztetik egymást. Szürke szemét egy pillanatra fölemelte az ének meredtségéből, s figyelmesen végigjárta őket a tekintetével. A szem is csak azt mondta, amit a fül; nagytata arcán még ott volt a belefojtott szó, nagymamuskáén pedig a kétféle ijedelem, hogy nagytata olyat mond, amit ő otthon visszamondhat, s hogy nagytata rossz néven veszi, amiért leckézteti. Ez alatt a szemfordulás alatt füléből is feljöttek esze világosságába az utolsó szavak: a tarhonya meg a százezer kerék, de legfőképpen, aminél nagytatát elnémították, hogy apuska (mert hiszen az ilyen elnémulásokkor róla volt szó) egy hegyet akar ide letutajozni.

Esztike nem volt kíváncsi természet. Illemtudón cipelte ide-oda a sámliját, tisztelte a határokat, amelyeken túl a felnőttek járnak-kelnek a maguk sámlijával és a maguk babájával. De még ezen vagy a következő napon Bora egy más furcsa dolgot mondott a konyhán, amiről nagytata beléje fojtott tréfájára kellett gondolnia. Bora anyuskáék szolgálója volt, s anyuska tízórai edényét hozta át, a félig megevett tojást s az éppen hogy megcsipegetett pirított kenyeret. Amióta anyuska beteg volt, ők is innen ettek, nagytatáéktól. Borának csak az edényekkel kellett a két lakás közt szaladgálnia: mosdásnál a spongyát fogni, evésnél a tálcát a szalvétával az ölébe rakni. De Bora unta magát odaát, s ha Juszti néni vagy nagymamuska rá nem szólt, szívesen elácsorgott a konyhán. A tojássárgája most is rég rászáradt a visszahozott kistányérra, s ő még mindig a kredenc sarkát támasztotta. Juszti néni egy halat pucolt, s szabadkozott, hogy olyan ritkán csinál halat. - Pedig mindig nézem ám, mert tudom, hogy szegénykének (ez anyuska volt) semmihez sincs olyan kedve, mint a halhoz. A többin csak elnyámmog, de a halat múlt vasárnap is utolsó morzsáig megette. Az Isten tudja, hova teszitek ti ott Körtvélyesen a halat. (Mert Bora is a halászfaluból való volt.) Egész nap ott kinn ladikáznak a Tiszán, azt még sincs hal. Ami van, olyan, hogy az ember nem meri megvenni. Isten őrizz, hogy valami romlott halat etessek meg szegény nyomorulttal.

Amíg beszélt, sebesen kotorta a pikkelyt, úgy, hogy az ezüst végre mind a késen volt, a pikkelyek helyén meg rózsaszínűen bújt elő a hús. Esztike és Bora is ugyanazt nézték: a sebesen járó kést s a tisztuló halat. Esztikének volt egy kis körül zárt konyhaköténye, abban neki is szabad volt a konyhába kijönnie, megmoshatta a hokedliján a zöldséget, s fölvághatta a petrezselymet - nagymamuska azt mondta, hadd szokjék a háztartáshoz; most azonban csak ott állt Juszti néni könyöke mögött, s merev pillával nézte a pikkelyek fényjátékát. Bora is azt nézte az ajtófától, de benne most is a bolondság járt; mert Bora tele volt bolondsággal, föl-le járt benne, a kiböffenő arca s a hol erre, hol arra ficamodó csípeje közt. Most is egyszer csak azt mondja: - Ne féljen, lesz itt hal. Csak a Tiszát hozzák be az urak a város alá... Mért, nem hallotta tán, Juszti néni? Itt fog elfolyni abban a gödörben a gimnázium alatt. Ahol most a céllövölde van. - Ezt a bolondgombát meg hol szedted? Neked mindig vannak ilyen bolondgombáid - szólt rá Juszti néni, de látszott, hogy ő is szívesen hallgatja. - Ez nem bolondgomba. Csodálom, hogy Juszti néném nem hallotta. Tessék csak megkérdezni Márton bácsit; ott beszélték Janikával a műhelyben...

Márton bácsi a Juszti néni ura volt, s az, hogy az ő műhelyében beszélték, hozzá azzal a szeles rokongyerekkel, aki folyton az úr körül hallgatózott, egy kis méltóságot adott a dolognak. - Ja, a Víg Jancsi - mondta, mint aki tudja, honnan fúj a szél. - Hát régi időben úgy volt - tette aztán hozzá méltányolón. - Amíg a tó megvolt, mondják, itt vesztegeltek a hajók a város alatt. - Hát most megint úgy lesz. Itt lesz a kikötő a városház mögött. Akkor legalább én is kapok egy jóképű hajóst - böffent ki Borából az új bolondság. - Nem hajóst kapsz te, hanem tutajost - nevetett Juszti néni. - Ott gugyorogtok a tótoddal a fenyőfákon a kis kunyhótok előtt. - Juszti néni, kérem - szólalt meg most Esztike is, levéve a leöblített halról a szemét. - Igaz az, hogy egy hegyet is le lehet tutajozni?

Esztike ritkán tett fel kérdéseket. Nemcsak mert a felnőttek a kérdést zaklatásnak veszik, s ritkán adnak kielégítő feleletet; az esze is más volt, nem olyan, amelyik kérdéseket terem. Járt ide-oda, mint a virágállatok tapogatója, maga se tudta, mit tapogat ezzel az imbolygással. Képek, illatok, előérzetek gyűltek össze benne, kérdésekre ritkán volt szüksége ennek a tapogatózásnak. Most azonban egyik furcsaság a másik felé nyúlt. "A Tiszát behozni a város alá", ez olyan volt, mint amért nagymamuska nagytatát leintette. S az, hogy Juszti néni is a tutajosokat kezdte emlegetni, s kettőt szinte összerímelte. - A hegyet letutajozni, kedvesem - nézett rá Juszti néni. - Kitől hallott ilyet?

Az, hogy egy gyerek gondolkozik, s nagy hallgatásában ilyesmit forgat a fejében, Juszti nénit mindig meghökkentette egy kicsit. Bora azonban nem volt ilyen csodálkozó, ő jóformán maga is gyerek volt még; az efféle kérdésekben őt nem a váratlan lelki tartalom, hanem a váratlanul egymás mellé került dolgok ragadták meg. - Mit mond? Egy hegyet? - nézett Esztikére ő is, s az újabb nevetés mintha csak kijáratot keresne, egyszerre rázta meg a mellét, öntötte el fénnyel a szemét, míg csak a leglágyabb helyin, a száján egy "hihi"-ben ki nem rettyent. - Ki mondta ezt magának, kedvesem? - ismételte meg Juszti néni a kérdést. De Esztike megzavarodva nézett rá, s nem felelt. Hátha nagytata is csak úgy mondta, talán csak ráfogta apuskára. Az egész sokkal homályosabb volt, semhogy beszélni tudott volna róla, azonkívül tán meg is bántja vagy szégyenbe keveri apuskát, ha beszél. Csak nézte Juszti nénit és pirult. - Na látja, már hegyünk is lesz - vihogott Bora. De Juszti néni, úgy látszik, rájött valamire. Tán maga is hallott az urától róla; hisz a közgyűlésen is vitatták. Vagy csak a gyerek, zavarán fogott gyanút? Arra gondolt, hogy a kislány apja beszélt előtte valamit, s most majd elmondja, hogy a cselédek kinevették. - Te mit retyegsz? - ripakodott rá Borára. - Az asszonyod biztos csönget azóta. Hát persze hogy le lehet tutajozni - fordult kedvesen Esztikéhez. - Csak előbb ki kell bányászni s apróra törni. Sok hegyet széthordtak már az emberek. Azok a nagy várak meg kőgátak, mit gondol, miből lettek?

A rákövetkező nap vasárnap volt. Eszti nagyon szerette a vasárnapot. Vasárnap az emberen minden tiszta volt: a kising, a rékli, a hímzett ruha. Délben nagymamuska madártejet főzött: a hab mandulával volt megtűzdelve, s a sárga lében a mazsolák akkorára duzzadtak, mintha szőlőszemek lettek volna. A madártej az ebéd elejétől ott volt a pohárszéken, s az ember, amíg a két ujja közé fogva, a csirkecombról szép tisztán leszopta a húst, mindig a habba tűzött mandulákat nézte. Hanem amióta templomba is járt, s lába versenyt lépett a magasban kongó harangnyelvvel, ez az ünnepélyes érzés a madártejnél is nevezetesebbé tette a vasárnapot. A templomba is nagytatával mentek; nagymamuskának főznie kellett, anyuska már a tél óta ágyban volt, apuskát pedig dobálta a dolga, rá nem lehetett számítani. A templomajtóig együtt mentek; ott nagytata eleresztette a kezét, s ő ment egyenesen, előreszegezett orral a helye felé. Sosem érezte magát ilyen függetlennek, mint amíg a kongó téglán az órjási csarnokban elszánt léptével egyenest a helyére ment. A templomban már kóválygott az ének; az iskolás lányok félrehúzódtak, hogy helyet szorítsanak neki. Azt a lányok is tudták, hogy ő még nem iskolás lány, s ezért egy kicsit anyásan bántak vele, kétszer akkora helyet is szorítottak, mint ami nekik volt, s időnként még azok is, akik messzebb ültek, előrehajoltak és rámosolyogtak. Ő azonban nem nézett sem oldalt, sem előre; a pici zsoltáros könyvét hozzáfogta a zsebkendőjéhez (mert már zsoltáros könyve is volt, bár még csak anagybetűkre tanította meg apuska), s ahogy a levegő ürességét nézte, nagytata, aki egy öreg családi zsoltár fölött pillantott át reá a föltett pápaszemével, nem találhatta ki, hogy látja-e őt a férfiak fekete foltjában, s azt sem, mire gondol, amíg a nagy orgona nyögő előfutamával bebujdossa a termet, s egyszerre dobbanásszerűen mind fölállnak, csak a szószék lebeg fölöttük üresen még; mintha egy bajuszos angyal leszállását várná. Az ő komoly, kicsit hegyes arca még nem volt kapcsolatban a lelkével, s amíg a gyönyörű orgonaszót hallgatta (ez volt a legszebb hang a világban), csak annyi távolba figyelő áhítat volt rajta, mint amikor nagytata előtt ülve, a babája énekére fülelt.

Templom után egy bácsi csatlakozott hozzájuk. Ő nagytata bal kezén ment, s nemigen kukucskálhatott át rajta. De azt látta, hogy úriember volt, mint apuska, s nem gazdálkodó, mint nagytata; nem fekete ruha és fehér ing volt rajta, hanem világosszürke ruha és nyakkendő. Magasabb volt a nagytatánál, s ahhoz, hogy a haja ősz s az orra mekkora, nagyon is fiatalos volt rajta a sárga cipő és ruha, de még a csillogó, magas gallérja is. Az ujján nagy, szögletes gyűrűt hordott, ez a gyűrű tűnt fel Esztikének legjobban. Amikor a főutcán a házuk elé értek, nagytata s az úr még soká beszéltek a zárt, boltos kapu előtt. Esztike tudta, hogy benn már észrevették őket. Nagymamuska félrehúzta fejük fölött a függönyt s kikukkantott. Nagytata nem láthatta, mert háttal állt neki, ő azonban látta; de félt, hogy megharagítja, s nem mert bekéredzni. Olyan furcsa arccal hallgatta az urat, nem lehetett tudni, hogy tiszteli-e vagy haragszik-e; ő csak a lábait cserélte hát, s anélkül hogy a fejét tekergette volna, a szembeáramló népeket, különösen pedig az újtemplomból jövő kislányokat szemlélte. - Hát te még itt vagy? - mondta nagytata, amikor az úrtól elbúcsúztak, s abból, ahogy a kaput kinyitotta s fölment, Esztike már tudta, hogy az úr megharagította. A kis kapu, amin bement az ember, egy nagyobb, mozdulatlan kapuba volt befoglalva, amit csak a kocsiknak nyitottak ki; az nagyon pontosan jelezte, hogy az ember milyen erővel nyitja-csukja, amint a hatalmas, visszhangzó kapualj is mintha csak arra készült volna, hogy a kopogó csizmában a jókedvet vagy haragot hírül adja.

Nagymamuska is mindjárt észrevette, hogy nagytatával baj van, s azt az aggodalmas arckifejezést vette föl, amellyel ő a bajt kerülgetni szokta. "Nehezen esne - szokta mondani Juszti néninek -, ha megbántana." Most inkább Esztikét fogta elő a csirke kirántása közben. - Tatád, hogy jött össze a képviselő úrral? - kérdezte, a szép ruhát gyorsan lerángatva. - Ő jött oda hozzánk - felelte Esztike pontosan, mert látta, nagymamuskának fontos, hogy pontosan feleljen. - Itt a háznál? - Nem, még mikor a templomból kijöttünk. - S nem hallottad, miről beszéltek? Esztike elmeresztette a pilláit. Már bánta, hogy nem figyelt jobban, de akkor nem érdekelte, meg kislánynak nem is illik odafigyelnie. - A tégláról - mert erre csakugyan emlékezett... Azt hitte, nagymamuska ostobának fogja őt tartani, amiért annyi mindenből csak a téglára emlékszik. Nagymamuska azonban nemhogy ostobának tartotta őt, de szinte izgatott lett. - A tégláról, ugye? S nem tudod, mit mondott? Csak emlékszel rá? - Hogy a téglagyárból sok szegény ember él - mondta tétován -, s azokat nem lehet szélnek ereszteni. Ez már csak úgy ködszerűen jött föl az eszében; akkor épp a bérházbeli cukrászda előtt mentek el, s ő arra gondolt: milyen jó volna megállni, s a kirakatba kitett esküvői tortát megcsodálni. Égetett mandulából volt a torta, s koronaforma cukorgirlandok alatt egy cukorpásztor meg egy cukorpásztorlány szerelmeskedett.

Nagymamuska attól, amit hallott, még izgatottabb lett. - Ez megint az útkövezésre megy ki - magyarázta a segédkező Juszti néninek. - Mert ellene írt az újságban a téglakövezésnek. Nagymama gondterhelten szedte ki a sültcsirke-darabokat a zsírból, s közben a fejét is megcsóválta. Juszti néni, mint aki föl tudja fogni a bajt, maga is gondterheltebben vágta az uborkát. De mivel hallani akart, mondott is valamit. - Hát az igaz, hogy húsz év alatt az a tégla mind kikopik. A járda már csupa lyuk, hát akkor az úttest! - De ha egyszer téglánk van - csattant föl nagymamuska. A haragja azonban nem a magáé volt; nagytatáé, amelyet neki úgyis vállalni kell. - Ha ezen az agyagos alföldön születtünk. Onnan a Bodrog mellől akar kőhegyet lehozatni? Az egész várost magára uszítani... Hirtelen abbahagyta. Most úgy látszik, Juszti néni adta le azt a jelet, persze, még óvatosabban, mint nagymamuska szokta, ami a gyerekek jelenlétére emlékeztet. Nagymamuska nem szólt többet, de ahogy a serpenyő, a kredencen levő prézli s az asztalon levő bepanírozott csirkedarabok közt ide-oda kapott, nem tudva, melyikhez nyúljon, elárulta, hogy nagytata rosszkedve s a várható összecsapás mennyire fölzaklatta.

Délután átvitték anyuskához. Amióta nagymamuskáéknál lakott, Borának időnként át kellett szaladnia: anyuska sírt érte, azt mondta, nem tud tovább élni, ha nem láthatja. Néha egymás után többször is megtörtént ez, máskor meg két vasárnap is elmúlt, hogy nem volt odaát nála. Esztike tudta, hogy neki örülnie kell, ha átmehet anyuskához; azok a csápok azonban, amelyekkel ő a világot tapogatta, nem nagyon örültek neki. Anyuskánál először is sötétebb volt, mint a többi szobában; a spalétának csak egy táblája nem volt behajtva; hogy a szoba a nagy nyárban is hűvös legyen, s ebben a félhomályban a pállott párnák, az összegubancolt paplan, az orvossággal telirakott éjjeliszekrény mintha még jobban kiadta volna a szagát, csípős, állott és émelyítő szagok úsztak a sokszögletű bútorok közt. Aki a világosságról jött, szinte csak szagokat, bútoréleket látott a szobában.

Anyuska az ágy mélyében ült. A két ágy közül csak az övé volt megvetve, abba süppedt bele, a fölpolcolt párnába. A fekete haja lucskos fürtökben tapadt a homlokába, nyakán is oda volt tapadva egy csomó haj, s a teste úgy fölpuhult az izzadságtól, hogy az inge minden ráncát megőrizte. - Átjöttél, kicsikém? Látod, még meg se csókolhatlak. Ne, ne gyere közelebb - mondta sírós hangon, s lázas szemével úgy nézte őt, hogy Esztike szinte félt a tekintetétől. Aztán le kellett ülnie az ablak alá és játszania. Azért oda, hogy anyuska láthassa, amit játszik. A fény porszemei ott táncoltak a feje fölött, s a szoba másik feléből egy lázas tekintet s magukat zaklató gondolatok figyelték őt, minden percben készen az elpityeredésre. Esztike nem tudott játszani, ha nézték, de most, azért, hogy szegény anyuskát meg ne bántsa, úgy tett, mintha játszana: föl-lehúzta a babán a harisnyát, inget. Volt egy külön játéka is, amelyet csak itt volt szabad nézegetnie. Két egyforma kép egy kártyára fölragasztva; azt bele kellett tenni egy keretbe, s két ablakon át nézni. A keretet egy rúdon ide-oda lehetett tologatni, s ha az ember jól eltalálta, a kép domború lett; a hó nagy, kövér pamatokban lógott a fáról, s a kis puli olyan domború volt, hogy ki kellett kapnia a kis kukucskából a fejét, s úgy nézni meg, hogy ott a képen még mindig lapos-e. Ezt a játékot keresztmamától kapta, aki fényképész volt (az ő főnöke, Pohl bácsi, apuskának barátja), s anyuska nyilván azért tartotta itt, hogy legyen valami, amivel csak ő tud kedveskedni. A figyelő, lázas szemek alatt azonban ezt sem volt olyan élvezet nézni, mint anyuska gondolta. S ha végre igazán beleveszett a vitorlások nézésébe, amelyeken minden kis vászondarabot külön dagasztott a szél: anyuska egyszer csak arccal fordult a párnának, s pillantása helyett a csendesen rángatózó válla dermesztette meg, úgyhogy most már a képet sem merte megcserélni a kukucskában.

Ezen a délutánon anyuska még nyugtalanabb volt, mint máskor. Nem sírt, de folytonosan forgott, s minden zajra előrehajolt a párnájáról. - Az úr még nem jött vissza odaátról? - kérdezte Borát, aki időnként benézett rájuk. Esztike ebből tudta meg, hogy amíg ő a képeket nézi, apuska odaát van. Az máskor is nagy szó volt, ha apuska átjött őhozzájuk. Többnyire csak a beteg miatt szaladt be, megmondani, mit írt elő a doktor, vagy őt nézte meg, hogy nem náthás-e, s nincs-e szüksége valamire. A szótlan ebéd után apuska hosszú látogatása odaát még őfölötte is sűrűbbé tette a levegőt. Az ember innen átról is érezte, hogy odaát történik valami. Nagymama benyit a szobába, mert nem bírja ott kinn a bizonytalanságot; elmegy a szekrényig, mintha keresne valamit, közben egy aggodalmas pillantást vet a férfiakra. Aztán megint kimegy, nehogy előtte mondjanak olyasmit. Anyuska is ezt érzi; ezért ül föl s kérdi meg Borát, valahányszor bejön. Már nem is őt figyelte, csak ült egyenesen az ágyban és gondolkozott.

Végre megjött apuska. Menet otthagyta a szivarját a szivartartóban az ebédlőben, s most kiment elszívni a folyosóra, mert amióta anyuska beteg volt, csak a folyosón dohányzott. Majd hozzájuk is benézett; néhányszor végigmérte a hálót, s egyszer csak, mint aki elfeledt valamit, odament anyuskához, elsimította és megcsókolta, ahogy figyelve ült ott, a homlokát. Őt nem volt olyan könnyű kiismerni, mint nagytatát; de most az ő vörhenyes képe is égett, különösen a homloka volt vörösebb és fényesebb a megszokottnál, s szálas testében, mely különben sem nyughatott soha, a nyugtalanság mellett türelmetlenségféle is forrt. Esztike érezte, hogy mondani szeretne valamit anyuskának, de ő itt van, azért néz rá olyan oldalvást. - Esztike rég van itt? - kérdezte végre. - Nem olyan rég - mondta anyuska, noha már régen ott volt. De apuska nem szerette, ha soká ott volt, majd ha meggyógyul anyuska, együtt lehetnek. - Nem akarsz még hazamenni, kicsikém? - szólt rá anyuska panaszosan. Ő nem mondta, hogy akar, de fölállt. - Tedd csak oda a képeket a toalett tükörre - mondta anyuska - éseredj. Holnap majd átjössz megint. Jó?

Esztike rebbenten nyitott be magukhoz: látni-e a nyomot, hogy apuska itt volt. De a két kis szobában tökéletes csönd ült. Nagytata az almárium előtt állt, a kis fiók kihúzva, egy halom írás az asztalon, azokban keresgélt. Nagymamuska nesze a kamrából hallatszott. De a csönd, az más csönd volt, mint máskor; az ő vékony "kezicsókolom"-ja úgy fölszívódott benne, mintha nem is mondta volna. Rálesett nagytatára. A kurta, húsos keze, amely most a szokásosnál is nyugtalanabbul járt az asztalra kidobott papírok közt, az is azzal volt teli, amivel a csönd. Szegény nagytata, ahogy hol ehhez, hol ahhoz az íráshoz nyúlt, anélkül hogy az orrára csúszott szemüvegen át megnézte volna őket, aztán megint a beszorult kis fiókot ráncigálta kijjebb, olyan volt, mintha ő is ügyvéd akarna lenni, mint apuska, de ez sehogy sem sikerül neki. Esztike már látta őket együtt; jól megfigyelte, hogy ők ketten hogy vannak egymással. Nagytata mindig nagyon csendes volt apuskával, mintha félt volna tőle. Vőmuramnak szólította, s mintha vendég lett volna, úgy bánt vele. De utána mogorvább volt a rendesnél, mintha aztán kezdene el vitatkozni vele, amikor elment. "De hiszen, vőmuram, ez nem jól van - mondaná magában. - Nekem is van ám magamhoz való eszem." Most is ki tudja, mért nézi azokat az írásokat. Mit keres bennük, amit az orra alá dörgölhetne. Egyszer csak kimegy a konyhára, s onnét kezd nagymamuskának a kamrába bebeszélni. Szokatlan ez is, hogy nagytata nagymamuskának a szóval utánamenjen. Nagymamuska is tudja, hogy nem ő az, akit így megtisztel, hanem a tulajdon izgatottsága, s félénken nézegeti a kompótos-üvegeket, melyiken mutatkozik egy kis penész, nehogy a rövid kis mondatkáival megbánthassa. A vacsorát is úgy eszik meg, mintha apuska ülne ott az asztal üres oldalánál. Pedig hát a vasárnapi vacsora, az még a vasárnapban is vasárnap, azt szerette az egész napból a legjobban. Más napokon nem is volt vacsora. Nagymamuska még délután megkávézott; öregasszonynak, azt mondta, nem kell már vacsorázni; elég, ha azt a kis kalácsot (Esztike ettől borzadt a legjobban) a kávéjában megáztatja. Neki lefekvés előtt a gyorsforralón melegített valamit, a hokedli volt az asztal, a zsámoly a széke. Arra nagyon vigyázott nagymamuska, hogy ő rendesen vacsorázzék, még szalvétát is tett a hokedlire, ne mondhassák, hogy csak úgy odadob elé valamit vacsorára. Hogy nagytata hol vacsorázott, azt Esztike nem tudta. Rendesen úgy aludtak el, hogy nagytata nem volt otthon: a körben volt vagy kinn a tanyán; nagymamuska maga ült az állólámpa fényében, az orra hátát még egyszer megrajzolta a fény, szája egy picit járt, ahogy a könyveket olvasta. Ha mégis itthon volt, tán a kamrában vágott az erős paprikájához szalonnát, ő azonban olyankor aludt már. Vasárnap azonban együtt ettek mind a hárman.

A vasárnap általában arról volt nevezetes, hogy az emberek ilyenkor jobban megbecsülik az evést s az ételeket. Ott ültek ők is hárman a lámpa előtt; őalatta párna, hogy a két kis könyöke fölérje az asztalt. Többnyire csak maradékot ettek, legföljebb a csirkéhez bontott nagymamuska másik befőttet; mégis olyan jó volt ott hármasban, csinosan eddegélni. Nagytata úgy ette a csontot, hogy kissé fölhúzta közben a felsőajkát, mint a kutya, amikor vicsorít, s ha megette, késivel kikotorta a foga közül a húst. Néha azt is megtette, hogy a mutatóujjával benyúlt a szájába, s úgy kotorta el, ami az ínyére odaragadt. Egy kislánytól nem volna szép, ha ilyeneket csinálna, de nagytatánál ez nem volt illetlenség, csak férfiasság, éppúgy mint a tréfálkozás. Az az ő, Esztike kiváltsága volt, hogy nagytata tréfálkozzék vele. Nagymamuska sokszor elmondta Juszti néninek a konyhán, hogy ő soha így nem látta senkivel tréfálni. - Maga látta, Jusztikám? - kérdezte. De Juszti néni se látta. Esztike tehát így is fogadta a tréfát, kis orra szinte csillogott a hálától és az élvezettől. Ha máson nem, a madártejen vicceltek. Nagymamuska abból mindig tett el egy tányérral, de arról a tányérról mindig megfeledkezett. Csak amikor ő a vacsora végén fészkelődni és pillantgatni kezdett, akkor jutott az eszébe. - Az ám, még madártej is van... Nagytata nem szerette a madártejet; az ő idejében a gyerekek, ha jók voltak, túrós lepényt kaptak, tejföllel leöntve, nagymamuska sem főzött madártejet anyuskának. A madártej az úri világgal jött be. - Madárfejért mégy? - mondta nagytata. - Azért ne menj, most nyalta föl a macska. Még néztem, miféle borotvahab van ennek a bajszán. Akkor láttam, hogy madártej.

Most ebből nem volt semmi. Nagymamuska őt igazgatta folyton, mintha attól, hogy szépen áll nyakában a kendő vagy kényelmesebb alatta a párna, nagytata kevésbé haragudna. Nagytata pedig most is fölhúzta rágás közben a felsőajkát, az arcán azonban látszott, hogy máshova gondol. Mintha belül, a csirkecsont mögött is rágott volna még valamit. Egyszer aztán csak kiszakadt belőle. - A tarhonya, azzal sem lesz semmi baj, azt mondja, ha az ügyvédi kamara rá nem ír. De azok azt írták: vagy ügyvéd, vagy tarhonyás. Ezért kellett neki az Ániszfeldre bízni az egészet. Az kevert kátrányfestéket a tarhonyába. Máskülönben a nép boldog lett volna, mert az angol flotta ötszáz vagont is átvesz. Ő nem kevert volna tojás helyett kátrányfestéket a tarhonyába.

Mintha maga se venné észre, hogy már hangosan mondja, amit előbb csak magában mondott. Nagymamuska kínosan ült a helyén. Akárhogy szerette volna, nem merte leadni a jelet, amivel a gyerekre szokta figyelmeztetni. Tudta, hogy abból még nagyobb baj lehet, mintha Esztike meghall valamit. Nagytata azonban ezt a kínos hallgatást is megértette. Körülnézett, s csak azért is tovább beszélt. Mintha könnyebbült volna tőle a dühe, hogy olyat mond, amit nem szabadna. - Csak ott a bibi, hogy mindenütt van ilyen máskülönben. Mi minden adja elő magát, amíg annyi követ, amennyi ide kell, letutajoznak. Azért mind őt szidnák, kellett neki a kő, mondanák, amikor itt volt helyben a tégla... Már apuska nevét is kimondta, mintha csak az lett volna a célja, hogy nagymamuskából a kumkodást kiváltsa s aztán rátörhessen. De nagymamuska csak ült ott, mint a megbűvölt, s nem szólt egy szót sem. - Azt mondja, hogy nem a munkások fájnak annak, hanem a téglagyáros. Annál rosszabb, vőmuram. Annál biztosabb, hogy megnyomorítják.

Esztike merev pillával ült ott, s még a szárny-letisztogatást sem merte befejezni. Ott tartotta a szétálló ujjacskái közt, s időnként fölpillantott nagytatára. Ha fiú, rég összeállítja azt a sok mindent. Apuska köveztetni akarja a várost, a többiek tégláztatni. A képviselő úr a téglások nevében volt nagytatánál. Tán el is dönti már, hogy ő kinek a pártján van: apuskáén, aki a várossal szembeszáll, vagy nagytatáén, aki fél, mert apuska már a tarhonyába is belebukott. Ő azonban kislány volt, a kőhegy, amit le fognak tutajozni, a tarhonya, amibe kátrányfestéket tettek, s az angolok a vízbe borították, a téglagyári munkások, akiket nem lehet szélnek ereszteni, maga a képviselő úr is, ujján a szögletes gyűrűvel, valami zagyvaság volt. A világ, az ő házukon, az ó meg az új templomon túl (no még a két tanyát kivéve) ilyen zagyva dolgokkal volt tele, úgy, mint az idegen udvarok dühös, harapós kutyákkal. S ezek az érthetetlen dolgok most őhozzájuk is betörnek. Apuskának lángol a homloka tőle, nagytata a vasárnapi vacsoránál, mintha csak kísértetet látna, egyszerre beszélni kezd. Még az állóóra sem úgy ketyeg a csöndben a sublódon. Az is mintha az ő ijedtségitől ketyegne. Ők mind boldogok lehetnének. Hisz a vasárnapi vacsoránál ülnek. Kinn a kamrában egy szita alatt ott van a madártej. Ahogy a tányérba kiöntötték, a fehér galuskák megfürödtek a sárga lében. Első pillantásra gusztustalanok, de azért csak madártej az, s a délinél is több mazsola van benne. Nagymamuska persze most is elfelejtette, ő azonban még fészkelődni sem mer. Nem olyan világ ez, amelyikben egy kislány madártejet követelhet.

Nagytata lerágta szépen a mellecsontját, kitakarította a száját, s mintha közben a lelke is elvégzett volna valamit, s most már csak az ámen hiányozna, bekattantotta a gyöngyházas bicskát. Ez is a nagytata eredetisége volt, hogy ő a villához mindig a maga zsebkését használta. - Az ő dolga. Ő tudja. Én megmondtam neki, hogy meg fogják fojtani. S az asztalkendőt a bajszán végignyomkodva, fölállt. Nagymamuska is megkönnyebbedetten nyúlt föl, és segítette le őt is a párnáról. - Úgy van - mondta. - Nem gyerek már. Ő tudja, milyen ágyat vet magának... S öreg hajós szemmel nézett nagytatára, hogy jól forgatta-e a nagy fúvásban a vitorláját.


A következő napok megint nyugodtak voltak; a vasárnapinak nem volt folytatása. Nagytata bicskájával mintha az egész kőúsztatási ügy bekattant volna. Esztike pedig nem volt az, különösen most, hogy iskolás lett, aki a jelen nem levő dolgokon sokat gondolkozzék. Anyuska és Juszti néni is elmondta, hogy ő biztosan szeretni fog iskolába járni. S csakugyan szeretett. Az ember úgy ül ott, mint a virág a cserépben, közben azt érzi, hogy ő már iskolás lány. Csakhamar már leckéje is volt: szép ferde vonásokat kellett írni, a három közül a középső, keskenyebb sorba. Esztike ugyan már a nagybetűket is ismerte, apuska tanította meg, amikor még velük lakott; de ez most egész más volt: iskolában adták fel, s nem holmi újságszélre írta, hanem egy friss, vonalzott füzetbe.

Boldogan kopogott haza a büszke kis sarkán, hogy minél előbb ott ülhessen a kihajtott füzete előtt. Fölhajtotta a fél asztalról a térítőt, a párnát maga alá rakta,az új tolltartót meg (már csak azért is öröm volt iskolába járni) maga elé; aztán jól megnézte mind a két könyökét, hogy úgy van-e az asztallapon, ahogy a tanító néni mondta. - Nagytata, tessék idenézni, már leckém is van - szólt oda a nagyapjának, aki akkor jött meg a tanyáról, mielőtt ő a párhuzamos vonalakba elmerült volna. - Ej ha, már leckéd is. Akkor te igazi diáklány vagy. Na nézd csak, akkor hát én is előveszem a leckém. S csakugyan levette az almáriumról, a pálinkásüveg mellől azt a régi, hosszú könyvet, amelyikbe az időjárást meg a tanyások járandóságát írta. Esztike tudta, hogy nagytata nem tőle kívánta meg az írást, hanem mert most jött meg a tanyáról, s ilyenkor mindig írni meg számolni szokott, de azért mosolygott. Ez még jobb volt: kettesben dolgozni. Az ember írja a ferde vonalakat, a sor végén a fejét félrehajtva oldalról is megnézi, hogy szép-e, aztán fölnéz a másik leckeíróra. Ha a nagy, fülre tekert szemüveg észreveszi, hogy néz, akkor egy kis nevetés böffen ki belőle; ha nem, megy neki a következő sornak.

Egyszer is így ültek ott kettesben, ő már az alul gömbölyített vonásokat írta, tudta már, hogy ebből meg a ferdéből i betű lesz, de csak annál szívesebben írta őket. Közben nagytata is beleereszkedett a székébe, s kibontotta az újságot. - Nagytata meg milyen újságot olvas? - szólalt meg Esztike hirtelen, ahogy a sor végén fölpillantott. - Milyet? - nézett a szemüveg az újság széle fölött. - Milyet olvasnék? Amelyik betűből van. A két szempár egy pillanatig még vizsgálta egymást az újság fölött, a szemhéjba behízott öreg szemek inkább megdöbbenve, a merev pillájúak inkább csodálkozva. Utána Esztike visszasüllyedt a hurkaiba. De azért érezte, hogy az újsággal nincs valami rendjén. Ez sokkal nagyobb újság, mint a Híradó; az ember, ahogy fölpillantott, rögtön látta, hogy nagyobb darabot fogott el nagytatából, a címlapján is több meg más volt a betű. A Híradón jól ismert minden betűt, hisz apuska, nemhiába az ő újságja, azon tanította a nagybetűkre. "Keress egy R betűt" - s neki oda kellett böknie a harmadikra. Ezen is volt R, de az elején: odább egy nagy I-t is látott. Már a sor közepén fölpislantott, hogy még egyszer megnézze, de nagytata addigra egész behajtotta, úgyhogy csak egy fél oldal apró betű látszott. Ameddigre pedig a sor végére ért, az egészet összehajtogatta. Nem úgy tett, mint máskor, hogy fölkelt, s az újságot félig nyitva, félig összegyűrve a székre borította, néha még a szemüvegét is rajtahagyta, hanem apróra összecsukta, s a belső zsebbe tette. Mintha az ő kérdése vette volna el a kedvét az olvasástól.

Nemsokára újra foglalkoznia kellett ezzel a nagyobb árnyékú újsággal. Esztikének régi előjoga volt, hogy mosogatás után, amikor Juszti néni végzett, ő is leszökött vele a kis házba. Ilyenkor nagymamuskáék nem bánták, ha nincs körülöttük. Nagymamuskának ebéd után a háta kezdett fájni, leült a kanapéra, úgy nyomkodta neki a hátát a kemény párnázatának; közben a nyakát és fejét is hátrafeszítette, hogy annál jobban nyomkodhassa a hátát a fájával. Nagytata ezalatt vagy a hosszú könyvet vette az ölébe, melybe száz és száz apró cédula volt beledugdosva, vagy pedig az újságból írta ki egy kis noteszba az aznapi terményárakat. Hogy később mit csináltak, már nem tudta. Azt gondolta, hogy elaludhattak. Nagytata térdéről csúszni kezdett a könyv, a könyvből a számlák és elszámolások; nagymamuska pedig egyre lassabban dörgölte a hátát, amíg a feje egész hátra nem hanyatlott; úgy feküdt ott, a kendőbog alól kilátszott nyakkal. Erről azonban nem illett beszélni, mert különösen nagymamuska az alvást szégyennek tartotta. Ő éjszaka is fönn szokott lenni. Juszti néninek sokszor mondta, hogy nagytata egy moccanására már fönn van, és semmi sem bántotta úgy, mint ha nagytata, akár hazajövet, akár hajnalban, alva érte őt. Most is, ha el is dőlt később a kanapén, a lábát biztos, hogy nem húzta utána, s időnként ijedten pillantott nagytatára, hogy nem ébredt-e föl. Esztike azonban mindezt már nem láthatta, mert Juszti néni, mihelyt az öregek csendesedni kezdtek, kihívta őt a konyhába. Ilyenkor még arra is ügyelt, hogy a tányérok egymásnak ne ütődjenek a mosogatólében. Ha egy villa nagyobbat csörrent, megállt, mintha a csörrenést akarná fölszívni a csönddel. Amikor pedig végzett, s az ura maradékjával a maguk kis konyhájába lement, természetesnek tartotta, hogy Esztike is utánamenjen a babájával.

Juszti néniéknél lenni, ez már akkor is nagy izgalom volt, amikor Döméékről még nem is hallott, s nem várták napról napra a gyilkosság folytatását. Azt nehéz lett volna megmondani, hogy Esztike mit talált olyan nagyszerűnek Juszti néniéknél, hisz náluk minden rosszabb meg szegényesebb volt. A hajlott deszkamennyezet olyan alacsony, hogy Juszti néni pár üveg befőttje a sifonon a gerenda mögé bújt; a konyhatűzhelyhez pedig, amelynek egyik törött lába téglával volt kifoldva, Juszti néninek oldalt fordulva kellett befúrnia magát, a stelázsi meg az asztal között. De már ebben a szűkösségben is volt valami édes. Apuskáéknál gyönyörű, soktornyos kredencek és szekrények voltak, állandóan a díszt kellett rajtuk ragasztani, de az ő lakásukról senki sem gondolta volna, hogy olyan, mint a kis ház, amelybe a vándorló gyerekek a mesében bekopogtatnak. Nagytatáék már más: ott a sublódnak meg az ágyaknak is olyan öregemberszaguk volt, mint nekik. Amíg nem lakott náluk, az volt a boldogság, nagytatáékhoz átmenni. Juszti néniéknél azonban még érdekesebb volt, mint nagymamuskáéknál. Az aranykeretű tükörbe fényképek voltak dugva, s ha belenézett az ember, a fél arca mintha el akart volna válni a másiktól, oldalt húzódott. A tükör rámáján Juszti néni mirtuszkoszorúja s néhány szalmavirág függött, az ágya fölött pedig egy huszárt lehetett látni, amint a kardjával előre mutat: a huszárnak a feje azonban a Juszti néni uráé, a Márton bácsié volt, úgy ragasztották oda, amikor a katonaságtól elbocsátották.

Ahhoz, hogy milyen kis lakás volt, sok kedves dolog volt Juszti néniéknél. Az igazi bűbáj azonban tán nem is a holmikban volt, hanem az elfogultságban, amivel az ember belépett hozzájuk. Hisz ez nem az ő lakásuk, hanem a Juszti néniék lakása volt; itt más szagok, más törvények uralkodtak, s nem apuska vagy nagytata, hanem Márton bácsi volt a félelmetes ember (aki ugyan az ő részes gépészük, de a műhelyében olyan úr, hogy nagytata sem mer a dolgába szólni). Juszti néniéknél ő is vendég volt; másképp, még szebben kellett viselkednie. Meg kellett köszönnie, ha leültették, s a Juszti néni süteményéből sem fogadhatott el, csak egy darabot. Viszont Juszti néni is egész másképp bánt vele itt lenn, mint ott fönn. Ott úgy szólt rá, mint akinek hatalma van rajta; itt azonban: "tessék, Esztikém, foglaljon helyet, Esztikém" - volt a neve, s beszélni is úgy beszélt vele, mint egy felnőttel. A tükörről levette anyuska leánykori képét meg a hason fekvő dundi kisgyereket. Ha élne, nagyobb lenne már, mint ő. Annak a halálát nem tudják ők kiheverni: mert ki tudja, miért, az Isten nem ad helyette másikat. Pedig Juszti néni igazán megtett neki mindent. Egyszer ki volt sebesedve a kis combja köze: mindjárt orvoshoz vitte.

Az mindig jó, vágyakozással teli érzés volt, amikor babájával a hóna alatt Juszti néni mögött az udvaron át, a kis házba lebandukolt. Amióta azonban a Döméék szörnyű története is ott várt rá a fuksziás ablak s a behúzott függöny mögött, ebbe az izgalomba türelmetlenség, sőt egy kis bűntudatféle is vegyült. Bora hozta a hírt, hogy Kardoskút felé, egy tanyán, az egész családot kiirtották. Hárman voltak: a tanyás, a felesége meg egy gyerek, az ember testvérének a fia, akit az állatot hajkurászni adott oda az apja. Úgy találták meg őket vérben, összekaszabolva. Délben nagytata is hazajött, s megerősítette a dolgot: benn volt a Híradóban. Attól fogva a konyhán meg az ebédnél is csak erről a gyilkosságról folyt a szó. Bora azt mondta, ő sosem menne egy tanyáshoz feleségül. Mit, ott élni éven át, egész nap csak a jószág hátulját meg a fű növésit nézni. Ha az embert éjszaka agyonverik, az sincs, aki fölébredjen a kiáltozásra. Juszti néni az államot kárhoztatta, hogy nincs erősebb kézzel a csavargókhoz. Ő megállítaná: hol dolgozol, mi a munkád, s ha nem tudja igazolni magát, gyerünk be valami fogházba, kosarat fonni. Nagymamuska a kapun sopánkodott. Ő mindig mondja, hogy a kapunak állandóan zárva kéne lenni. Múltkor is anyuskáék előszobájából hozott le egy cigányasszonyt. Az a szegény beteg asszony sokszor óraszám is ott van egyedül; nem is nyikkanhatna, ha történne valami. Nagytata viszont a gazdán gondolkozott, akié a tanya. - Ficsér lénia - azt mondja -, a Ficsér léniára megy ki. Ott köll annak már egészen Sámson alatt lenni. Emlékszem, voltam ott kataszteri biztos. S az arcán látszott, amint a sok kis tanya közt a Dömééket keresgéli. Aztán, mint aki a fejtörést elunta s vidámabb tárgyat keres, elnevette magát. - Na, van akkor most gondja a Meszlényinek! Meszlényi a gazda volt, az újságban is benne volt, hogy övé a tanya. Nagytata jól ismerte őt, majd mindennap találkozott vele a körben, s most aprókat nevetgélt rajta, hogy benne van a bajban. - Ki-be a csendőr, hogy miféle tanyások voltak azok, mit tud, kik jártak náluk, megbízható emberek voltak-e; foglalkoztak-e dohánycsempészettel. - Elege lesz, amíg egy meglehetőst talál a helyükbe - mondta nagymamuska. - Jóérzésű nép nem költözik be abba a tanyába. - A fenét. Szegény ember nem olyan válogatós - mondta nagytata. - Ha különben jó tanya, belemén az.

Délután ott lenn is mind erről volt szó. Ilyenkor Borának is volt egy félórácskája; fölrázta anyuska ágyát, megmosdatta, a friss ágyban aztán anyuska olvasott vagy elszenderedett, többnyire fölváltva aludt és olvasott, s Borát egy darabig békén hagyta. A gyilkosság miatt most a szokottnál tovább is ott ragadt, kockáztatva, hogy ott fönn az üres konyhában lármáz a csöngő, mert ahhoz már igen hosszan kellett csöngetni, hogy a nyitott tornácajtón ide is lehallasson. Az élvezetet növelte, hogy ezen a délután, a gyilkosság melegében, Márton bácsi is jobban összeereszkedett, mint különben szokott, az asszonyokkal. Márton bácsi, mióta a masinázás megvolt, s a gép benn állt a műhelyben, alkalmi munkákat végzett, gépeket javított, artézi kutakon fabrikált, egy kovácsműhelybe jártbe segíteni. Így a gyilkosságról sok olyat tudott, amit az asszonyok nem tudtak. S bár ő nem hozta elő, Bora és Juszti néni olyan ügyesen tudtak sopánkodni, találgatni, hogy lehurrogásul vagy kiigazításként lassan minden tudományát kitálalta. Így tudta meg Esztike, hogy a gyilkosságot a gyerek apja vette észre. Épp kiment a bátyjához, a fiút vitte volna haza, mert beállt az iskola. A tanyában sehol senki. Azt gondolta, tán ebédelnek, mert dél volt, s a meleg elől behúzódtak a sötétre. Bemegy a pitvarba, s onnét szól be: "István, idebenn vagytok?" Elképzelhető, mit érzett, amikor a szobába benyitott. Márton bácsi ismerte azt a kovácsműhelyt, amelyikben a tanító meg a mester épp beszélgetett, amikor az ember loholva odafutott. Nem úgy volt, ahogy Bora tudta, hogy egy vasdarabbal ütötték le őket; - a Döme tulajdon karabélyával. Csak amikor az ember fején eltört, s még mindig mozgott, akkor vette ki a konyhakést a félretolható tetejű asztalból. Az meg az ember állkapcsába tört bele. - Maga ezt honnét hallotta, Márton bácsi? - kérdezte Bora többször is. - Ne érdekeljen az téged, csak tudom - mondta Márton bácsi. De egyszer aztán, amikor Juszti néni is kérni kezdte, alattomban, úgy látszik, megmondta. Esztike nem nézett oda, de tudta, hogy sugdosnak. - Majd én hozok egyet - mondta egyszerre hangosabban Bora. - Mennyi? - Egy krajcár... S Juszti néni már rázta is ki a bögréből, amibe a kisebb pénzt rakni szokta. - Te, aztán vigyázz ám - szólt utána Juszti néni az ablakon. - Majd a kötőm alatt hozom - kiabálta az szinte örömében, hogy mehet. Juszti néni a fejét rázta; ennek a Borának több van egy kerékkel.

Esztike ott ült a kis székin, babájával a karján, a zsámoly magasságában, s elmeredt pillával tünekedett. Ha ő is kérdezhetett volna, mint Bora, a kisfiúról kérdezte volna Márton bácsit. Hogy azelőtt is járt-e iskolába, vagy csak most adták fel, mint őt. S mért csak most ment érte az apuskája, amikor az iskola régen megkezdődött. Közben Bora is visszatért. S az, amit a kendő alatt hozott, már ott volt az asztalon. - Itt van. "Hármas rablógyilkosság a pusztán" - mutatta Bora, mert az úton azért már megkereste és kibetűzte. Esztike rögtön megismerte. Ez nem a Híradó volt; az az újság, amit nagytata olvasott. Juszti néni vette föl; hármójuk közül ő volt a legolvasósabb. Esztikének is föl szokta olvasni anyuska kártyáit, amiket a Tátrából írt, amikor gyógyulni volt. Márton bácsi ugyan biztosan jobban olvasott, mint ő, de egy gépész, akin kék zubbony van, s olajos a keze, nem olvashat asszonyoknak. Hallgatni is csak állva hallgatta, mint aki indul már, csak egy percre állt meg s hallgat oda, hogy jól olvassák-e az asszonyok. Az első vagy második mondatnál Bora megbökte Juszti nénit. Esztike tudta, hogy ez a bökés őneki szól. Hogy őneki ittbenn szabad-e maradnia. Borának eszébe jutott, hátha nem jó, hogy ő ittbenn van. Hízelegni akart Juszti néninek, hogy őneki még erre is van gondja. De Juszti nénit már húzta a betű. - Á, játszik a babájával - mondta, s visszanézett rá, mert épp oldalt ült felé. - Játszik, kedvesem? Játszik a babájával? - Igen - mondta Esztike, s köréjehúzta a babának a paplant, mert egy paplannal volt betakarva. - Na, csak játsszon szépen - mondta, s visszafordult az újságjához.

Ettől fogva Esztike mindennapos hallgatója lett a Döméék történetének. Az újság mindennap írt róluk. Most már nem Borát kellett szalajtani érte, ott volt Márton bácsi zubbonyzsebében. - Na, mit ír? - nézett rá Juszti néni, amikor Márton bácsi odadobta az asztalra. S nem nyugodott, amíg rá nem talált a címre, ami Dömééket jelentette. "Ki a gyilkos?" Vagy: "A pusztai gyilkosság." - Ez az - mondta megörülve. S még az aláírt vastagabb betűket is elolvasta. Azt írja: "Szenzációs fordulat." S ment ki Márton bácsihoz, aki már nekiült a fönti maradéknak. - Akkor megvan már, ugye? Máskor meg: "Kétségbeejtő bizonytalanság." - Ugye, hogy még sincs meg? Aztán megint: "A gyilkos nyomában. Újabb letartóztatás." Azt az embert, akinek vérnyom volt a nadrágján, elbocsátották, de ugyanakkor már egy másik "rovott múltú egyént" vittek ki oda a csendőrök. Erről már azt is megírta, hogy a Hattyas utcában lakik, s a "körömházában" apró vérsejtek voltak; Juszti néni biztosra vette, hogy ez lesz az. De aztán megint összekavarodott minden. Még az is kétséges volt: miért ölték meg őket. Először azt mondták, a disznó áráért rabolt a gyilkos. Mert Döméék szegénységre jutottak, s el kellett adni a disznóikat. Aztán kiderült, hogy a disznó ára megvan, kétszázat kölcsönadtak belőle. "Az indítóok másban keresendő." - Ez mit jelent? - nézett az urára Juszti néni. - Hogy nem a pénzéért ölték meg? A vizsgálat érdekében azonban nem nyilatkozhatott az újságíró. - Nehogy gyanút fogjon az illető, ugye? Á, ki tudja, hol jár az már... Abban sem tudott az újság megállapodni, hogy ismerős vagy vidéki volt-e a gyilkos. Előbb az írták: egy szalmazsák volt a sarokban, azon feküdt az illető. Bekéredzett, mint afféle szegény ember. De az is lehet, hogy dohánycsempész volt, mert Döméék adtak el kéz alatt dohányt. Márton bácsi is azt mondta, hogy ismerősnek kell lennie. Aztán azt írták, hogy nem szalmazsák, hanem egy suba volt a vackon, azon alhatott. Majd meg, hogy tán nem is aludt rajta senki, csak úgy dobták oda. Juszti néni különösen azt szerette volna tudni, mitől félt úgy a Döme-család. Mert Döméné panaszkodott Mucsinénak, hogy rossz fogja őket érni. Ilyen érzései Juszti néninek is voltak. A kisgyerek halála előtt már rég nyugtalan volt. De Márton bácsi azt mondta: megfenyegették őket.

Közben az újságíró újra meg újra kiment a tanyára (vagy legalább úgy tett, mintha kiment volna), s ott leírt mindent, a sötét pitvart, amelybe a gyerek apja bekiáltott, a fiókos asztalt, amelyben a két kötelezvény volt, az egy szál fát, ami a komor tanya mellett a pusztát nézte. Olykor máshogy is írta, mint előbbre. Egyszer az volt, hogy a gazda fölsúroltatta, kimeszeltette már a tanyát: aztán kiderült, hogy a "vérrel meszelt" falnak a vizsgálat érdekében úgy kell maradnia. Ezt mind a hárman észrevették, de nem haragudtak meg érte; inkább büszkék voltak, hogy jól emlékeznek. Az sem volt baj, hogy az ágy fekvését, a "bűnjeleket" többször is leírták, mert mindig tettek valami újat hozzá. A karabélyról először csak az volt, hogy letört a tusa, aztán megírták, hogy hol tört le, pontosan, ahol a ravasz van. Márton bácsi mint gépész ezt meg is magyarázta. A disznó árát is többször elszámolták. Harminc forint a zsebben, hét apróban a kabátjában, két kötelezvény, aztán a kétszáz forint, amit a szomszédok szerint kölcsönadtak. Ők maguk is utánaszámoltak, mindig pontosabban jött ki az összeg. Amit tudtak már, annak örültek, hogy ráismertek. Amit meg nem tudtak még, azt érdekes volt a többibe beigazítani. A tanya, az éjszaka, a vizsgálat folyton más képet váltva gomolygott a várakozásukban. - Ma jó hosszú lesz - mondta Juszti néni a besompolygó Borának. S szemük csillogásában szinte a bőrük borsódzása is érzett, az olvasás, a félelem, a találgatás boldogsága borsódzott bennük. Esztike az első felolvasást úgy hallgatta, mint mesét. Nyáron, amikor kinn voltak a tanyán (ő is kinn volt, mert anyuska fönn volt a Tátrában), nagymamuska majd minden este felolvasott. Nagytata máskülönben haragudott az olvasásért, úgyhogy az olvasókörből Juszti néni titokban hozta a könyveket; de nagy munka idején nem bánta, ha egy kis szórakozást szerzett a népeknek. Juszti néni, a tanyás, a tanyásné, de maga nagytata is, a kivitt könyvek - János vitéz, Jókai, Párizs rejtelmei - mellől támogatták a szemük, amíg csak a fáradtság el nem nyomta őket. Amit az újság írt - a kis tanya a pusztán, az apa, ahogy a gyerekéért jön, a kovácsműhely, a csendőrök -, épp olyanformán káprázott Esztike előtt, mint amit a könyvekből megértett. Az se volt szokatlan, hogy az asszonynak le volt vágva a feje; a mesében is le szokták vágni az emberek fejét, a szegény legényét néha még vissza is ragasztják. Lassan azonban rajta is erőt vett a felnőttek izgatottsága. Juszti néni nem olvasott olyan gyorsan, mint a nagymamuska, a hosszabb szavaknál meg is állt; előbb csak magában, az ajkával betűzte, s amikor megvolt az értelme, akkor olvasta ki, nehogy rosszat mondjon. De néha még így is kétszer kellett nekilódulnia. Ezalatt a kidülledt szemű Bora, de még Márton bácsi is (aki pedig a sifonnál állt), úgy nézték a száját, mintha gyöngy vagy varangy akarna kiesni belőle. Bora időnként nem állhatta meg, ha letorkolják is, hogy közbe ne kotyogjon. Izgalmában még Márton bácsi karját is elkapta. - Jaj, én úgy félek, Márton bácsi. Maga nem fél, Juszti néni?

Esztike nem félt úgy, mint Bora. De lassan benne is dolgozni kezdtek a részletek, amik a könyvekből kimaradnak. A kisfiúnak a fejebúbja egészen hiányzott. Ott feküdt az ágy végében a vackon, s amikor hallotta, hogy a bátyjáékat ölik, bebújt a dunyhája alá. Ezért verték széjjel a fejebúbját. A kisfiú szétvert fejebúbja s a vacogása, mielőtt szétverték: ezen másképp kellett elálmélkodni. Döméék egy idő óta korán bezárkóztak. Ott ültek a sötét házban, s várták, hogy mit hoz az éjszaka. A kisfiú velük. Ki tudja, meddig hallgatták akkor is a kutyák ugatását. - Képzeljétek el azt a kis jószágot - mondta Juszti néni -, fölébred, s hallja, hogy zuhog az ütés a sötétben. Mert a gyilkos csak azután gyújtott ki, hogy már megölte őket. Egyszerre ütötte a puskával mind a kettőt, azért voltak olyan összevissza, a halántékukon, a fejük tetején a horpadások. A kisfiút is még a sötétben ölte meg. Tán fölkiáltott az ártatlan. Az agyveleje, az újság szerint, ott volt a falon. - Ezen Juszti néni és Bora többször is elszörnyülködtek. - Mint a kievett tojás, olyan volt a boldogtalannak a kis koponyája.

Esztike lassan egészen otthonos lett a Döméék tanyáján. Ha nagymamuska nem volt a konyhán, s Juszti néni és Bora anyuska tízórai edénye fölött csendben tanakodni kezdtek: "Mit gondol, Juszti néni, hogy került a pitvar kulcsa a padkára?" - ő rögtön tudta, miféle kulcsok azok: látta a pitvarajtót s a padkán a kulcsot, mintha csak Juszti néniéknél lett volna. Balfelől az ágy, az eltolható tetejű asztal, az egy szem fa, az eresz, amely alatt a baromfiak hiába várták aznap a szemet, a tarló, amelyen a gyerek az utolsó nap az állatot zavarta: olyan ismerősek lettek neki, mintha csak itt lett volna az udvar végiben, a Juszti néniék házában. S ahogy az órája jött, hogy hóna alatt a babával Juszti nénihez lemenjen, a Döméék tanyája - mint egy kis gomoly, amit az iskola öröme, a szép egyenes tartás, a mindig friss ruha, a hurkolt és kétszer hajlított vonalak elfedtek - nőni és kavarogni kezdett, mintha csak most akarná megszülni másodszor azt a gyilkosságot. Érezte, hogy kislánynak nem illik ilyesmire gondolni, de a vonzás erősebb volt. Már nem kellett nagymamuskáék mellől Juszti néninek kiszólítani; ott volt magától a konyhán, s leste, mennyi kést meg villát bukik fel még a Juszti néni mosogató leve. S ahogy Juszti néni mögött az udvarra leballagott, mintha nem is a kis házba indult volna, hanem ki, a Döméék tanyájára, ahol most egész napon át üresen áll a kútvödör, éjszaka azonban kigyulladnak az ablakok, a szomszédok azt gondolnák, kísértetek járnak ott, pedig csak a csendőrök viszik ki ilyenkor, hogy jobban valljanak, a rossz kinézésű embereket.

Ami eztán jött, olyan volt már, mint egy szertartás; tudta s várta, hogy mi következik. A felnőttek bármely pillanatban összebökhettek, ezért a szokottnál is csendesebben kellett viselkednie. Ott ült, mint egy láthatatlan harangban, babájával a zsámolyon, meg-megigazította a kalapját, följebb húzta a kis harisnyáját; lássák, hogy a babájával játszik. Közben azonban minden zörrenésnek tudta az értelmét. Most Márton bácsi jött be. Az összehajtott újság már ott van a hamutálca mellett, amelyiken egy porcelánpipa van keresztben. Ismerte a mozdulatot, amellyel odadobta. Néhány lépést tett, a tükörben félkézzel lesimította a haját, aztán húzta ki a zubbonyzsebéből, ahol a pepita noteszét tartotta. Aztán Juszti néni jön be, a szekrényről veszi le az ecetet vagy a sifonról a kendőt. Előbb, mint aki lop, csak úgy összehajtva forgatja meg két zsíros ujja közt az újságot, hogy Döméék vannak-e kívül, aztán bontja ki negyedrétre, majd ha nem találja, egészen is. Akkor egy darabig a kanál járása, Juszti néni kérdései hallatszanak a konyháról. Aztán Bora hangja jön a folyosóról. - Már kész van? - szólt fel neki Juszti néni, egy kis levest téve ki a cicájuknak. - Márton bácsi már megjött? - hallatszik fentről. - A tekintetes asszony? - a ház elől. - Mindjárt jövök, addig ne kezdjék el... Egész másképp kiabáltak, mint amikor nagymamuska szólt le nekik a tornácról, vagy hivatalos üzenetük volt egymás számára. Most éppen csak annyira kiabáltak, amennyire szükséges volt, a többit jelekkel intézték el, úgyhogy beszélgetésük csupa halk, meleg kérdésből állt, amely közé a hallgatózó fül a bólintások, fejrázások, mosolygások gazdagabb nyelvét is odahallotta. Amikor Bora is ott lenn volt, akkor már igazán teli volt a kisház Döméékkel. Féloldalasan jött be, mint a kutya; a sündörgő csípője, mely a sok szoknyától sem volt kövér, nyikkanásra kész arcjátéka ott volt a köszönésiben is. Úgy köszönt, mintha ő se vette volna egészen komolyan magát, meg hogy neki vissza is köszönhetnek. De ettől a sündörgéstől még szemtelen is tudott lenni. - Ne egyen már annyit - mondta Márton bácsinak, ha még mindig nem akarta az evést abbahagyni.

Megtörtént olykor, hogy olvasás közben bejött az udvarra valaki. Juszti néni úgy ült, hogy ha kicsit megemelkedett a széken, a kis ablak fuksziái fölött épp odalátott az udvarra. Ilyenkor úgy lebegett, féltenyérrel a széke fölött, ajkán a félbeszakított szóval, s figyelte, míg kinn kialakul a dolog, elég-e hozzá az előcammogó udvaros, vagy neki kell az ablakon kiszólnia. Máskor nagymama ásításforma hangja szólt le a tornácról. - Te Jusztikám - sóhajtott bele az udvar kopárságába. Juszti néni ilyenkor azon nyomban kinn volt az ajtó előtt. - Esztike nálatok van? - mondta nagymamuska föntről panaszosan. - Itt van. - Mit csinál? - Játszik a babájával. Eszti ismerte már a csöndet, ami ezután jött. Ez ahhoz kellett, hogy nagymamuska behúzódjék a tornácról, s Juszti néni a konyhaajtóban állva erről (s a fenti ajtó becsukódásáról is) meggyőződjék. Az újság ezalatt ott feküdt kiterítve az asztalon. Márton bácsi, mintha eszébe jutott volna, hogy őt az egész nem érdekli, a tükör elé állt, s a szerszámos fiókban kezdett el matatni, Bora meg sutyorogva faggatta csak: - Mit gondol, akit most lefogtak, az lesz? Azt írja, szorul már a hurok. A legjobban azonban akkor lehetett érezni, hogy a felnőttek is félnek valamitől, ha kapucsukás nélkül egyszerre csak az udvar közepén koppantak föl nagytata vagy apuska lépései. Juszti néni ilyenkor úgy perdült ki a ház elé, mintha a testével akarná fölfogni a látogatót; Bora is ott volt mögötte, hogy ha őt keresik, már indulóban legyen. Közben Márton bácsi rátette olajos kezét az újságra, s mielőtt a kinti hangok beljebb nyomulhattak volna, nagy méltóságosan összehajtogatta s visszadugta a zubbonyba. Ilyenkor nem is került elő többet az újság, Márton bácsi fölszedelőzött, s ment hátra a szín alá, ahol a gazdasági gépek állottak télire.

Ez, hogy a felnőttek is féltek, majdnem olyan hátborzongató volt, mint a Döméék kiirtása. Az emberben két izgalom volt egyszerre: a kisfiú vacogása a pusztán s az ő összebújásuk, riadozásuk idebenn, az újság körül. Azt, hogy a felnőttek mért féltek, nem tudta bizonyosan. A felnőtteknek sem illik gyilkosságról olvasni? Vagy csak az a nagyobb újság - most már a nevét is tudta: a Reggeli - az, amit apuska elől dugniuk kell. Juszti néni egyszer azt mondta: - Á, a Híradó, abban semmi sincsen. De el is harapta mindjárt, mert Bora meglökhette. Tán azért félnek, hogy nem a Híradót olvassák. A Híradót apuska nyomdájában nyomták; tavaly, amikor az új gépek megjöttek, apuska örömében őt is elvitte, hogy a forgó hengereket, amik közül az újság kijön, ő is lássa. Juszti néniék azt gondolják, hogy apuska vagy nagytata kiabálnának, ha megtudnák, hogy ők ezt az idegen újságot behozták a házba. Pedig nagytata is behozta. Nemcsak akkor látta, azóta is. Valami nyugtát hoztak, amit nagytata már kifizetett. S ahogy az almárium fiókját rángatta, hogy a nyugtát előadja, egyszer csak kiszalad az egész fiók, s benne egy csomó Reggeli Újság; attól volt beszorulva. Meglehet, hogy amíg ők ott lenn az ablakot figyelik, odafönn nagytata is a Döméék dolgát olvassa föl nagymamuskának. Azért dugja be oda, nehogy Juszti néni tűzgyújtásnál a konyhán észrevegye. Ez a sok furcsa dolog Esztike fejében persze nem csomósodott össze határozott kérdésekké. Ő csak azt érezte, hogy ezzel a nagyobbrét újsággal új titkolózást, hátborzongást, mohó szomjúságot gerjesztő anyag került a házba, s ez benne is ott jár, éppen úgy, mint a felnőttekben. - Ma éjjel megint kiabáltál - mondta neki nagymamuska. - Ne, ne, mondtad, s húztad a fejedre a takarót.

A Döméék dolgának az vetett véget, hogy új gyilkosság történt. Esztike aznap délután nem volt lenn Juszti néniéknél. A keresztmamája jött érte rögtön ebéd után, s elvitte a cukrászdába. A keresztmama még lány volt, s úgy alkudott meg anyuskával, hogy Esztike minden hónapból egy napon az övé. Azon a délutánon aztán kianyáskodta magát. Cukrászdába vitte, cukrot vett neki, s mindenkinek elmondta, hogy a cukrosboltban az övének nézték. Esztike tudta, hogy őneki nagyon kell szeretni a keresztmamáját, de azért nem nagyon örült a napjának. Minduntalan összevissza csókolta, aztán félrehajtotta a fejét, s mintha méz dőlt volna az arcából, azt mondta anyuskájának: - Hát nem édes? De néha elfelejtette, hogy milyen boldog is ezen a napon a keresztlányával, s akkor csúnyán összeveszett a mamájával. Az, hogy a tejszín nem verődött föl, elég volt, hogy a régi vőlegényeit (akiket mind a mamája üldözött el) sorba előhozza.

Este a nagytatájától hallotta meg, hogy új gyilkosság történt. Nagytatának a szeme s a beszéde is olyan volt, mint amikor dühös szokott lenni. Semmit sem türtőztette magát őmiatta. - Na, most van mit írnia a Nagy Gábornak - fordult vissza az ablakból. Szép enyhe őszi este volt, s nagytatának az volt a szokása, hogy föltett kalappal állt, s nézte az embereket az ablakban. - A Híradó, ha így megy, hát becsukhat. Az a Fejérvári (ez volt apuska újságírója) vagy elaludt, vagy összejátszik velük. Egy bekezdés van benne: "Lapzártakor értesültünk." Amaz meg már kinn is járt; azt is tudja, hogy rítt az asszony. "De kivetkőztettek, édes uram." Mintha egy miniszter mondta volna. Az asszony sírásán még kacsintott is egyet nagytata. Nagymamuska azonban ismerte már azt a pirosságot az arcán, s nem merte lekumkodni. Csak a beszédet próbálta az újságra terelni. - Ezzel bátorítják föl a népet, hogy annyit írnak róla. Megvolt, eltemettük, nem kéne annyit emlegetni. Meglehet, aki ezeket megölte, az is az újságból kapott rá kedvet... De nagytata tudta, miért mondják ezt neki, s nem ment bele az erkölcsösködésbe. - Újság, az újság. Azért van, hogy a mocskot kavarja. Akinek rossz szagú a pöcegödör: ne legyen cigány.

Másnap délután, amikor Juszti nénihez lementek, nemcsak Márton bácsi, de Bora is ott volt már a konyhán. Megérezhette, hogy az újság már itt van; ott ült az asztalnál, kiolvasott egy-egy vastagbetűs sort, s rögtön kérdezte is Márton bácsit, hogy mi az, vagy mit szól ahhoz ("Maga elhiszi ezt, Márton bácsi"), amit ő olvasott. S lázas arcát hol kidugta, hol be, a szétterített lapba. Az új gyilkosság a körtvélyesi tanyákon történt, s Bora abból a faluból való volt. Ha az illetőket nem is ismerte, azt megértette, hol kell a tanyájuknak lenni. Azonkívül a fordulat is fölizgatta. - Olyat mondok magának, Juszti néni, hogy leül - emelte lázas arcát Juszti nénire, aki keményebb képpel jött be, mert nem tetszett neki, hogy Bora már itt van az urával. - Az asszony is benne van. Itt van. Megkereste, s újra kibetűzte az alcímet. "Az asszonyt letartóztatják." Ennek a hírnek Juszti néni sem tudott ellenállni. - Az asszony? A tanyásné? - Értették egymást a gyilkossal - magyarázta Bora. - Ugye? - kapott észbe Juszti néni. - Mindjárt gyanús volt ez nekem - mondta, mintha csakugyan gyanús lett volna. - Hogy ez olyan türelmesen kivárta a hajnalt, s csak akkor kezdett jajveszékelni. - Emlékszik, hogy elírta tegnap - kapott az emléken Bora -, mit kellett annak a szegény asszonynak ott kiállni. Amikor az ajtót feszegették. S hogy adta ki a pénzt az ablakon. Azt ehol. - Mindjárt gyanús voltam én, hogy itt valami hiba van - mondta Juszti néni mind mélyebb meggyőződéssel. - S hogy jajgatott a büdös. "Én szegény uram, de kivetkőztettek." Az ember azt gondolta volna, tán meg is zavarodott ott ijedtében. - Most meg azt írja, akkor is hátra volt kötve a kendője. Úgy hívja csak: a szép tanyásné. Nézze, itt van a ház is. S csakugyan, a másik oldalon ott volt lefényképezve a ház. Egy kicsit elmosódottan, de ott volt, mindent meg lehetett találni rajta. A tető ereszformán előrejött, s az oszlopos folyosón két ágy volt látható. Egyikben feküdt a tanyás, a másikban a gazdának a fia. Ott volt a pitvarajtó meg a padlásfeljáró is, azon ment föl a padlásra a gyilkos. Jobbról a ház végében még egy ablak volt, azon adta ki a pénzt az asszony. A magyarázatot már Juszti néni olvasta, s amit olvasott, rögtön megkeresték a képen. Márton bácsi is odahajolt mögéjük, mint aki valami térképet néz. Egyik kezét az asztalra támasztva. - Azt tudja, hogy az a szegény gazdalegény egész véletlen volt kinn. Este jött ki, amikor a gyilkosság már meg volt beszélve. Azért kellett meghalnia. - Vagy ki tudja, az is mért jött épp este - mondta Juszti néni, aki már benn volt a gyanakvásban.

A nagy beszédben Esztike sem foglalta el szokott helyét ott benn a szobában. Ott maradt ő is a konyhán, s ahogy mutogatni kezdték, bepillantott a Bora könyöke fölött az újságba. Látta a folyosót s rajta a két ágyat: a táborit, amit magának nyitott szét a tanyás s a magáét, amit átadott az éjjelre a gazda fiának. Nagytata mesélte, hogy amíg fiatalabbak voltak, tavasztól őszig kinn laktak a tanyán, s ő is a szabadban aludt. Ezen már máskor is tűnődött Esztike: milyen lehet a sok csillag alatt a messzi kutyaugatások közt aludni. Ezek is ott aludtak ketten, s egyszer csak (vajon melyiken kezdte) az éjszaka fölbukta a gyilkost. A két ember ott hörgött, s az ment hátra az ablakhoz. Az a kis ablak a képen is olyan sötéten, gonoszul lapított. Azon adta ki a tanyásné az erszényt. De nem, mint aki fél. Hanem mint aki várta már, s tudta, hogy mi készül. Esztike merev pillákkal nézte a szörnyű ablakot, amin az egyik gonoszság a másiknak beszól. Észre sem vette, hogy a többiek már nem a képet nézik, hanem csak őt. Csak a beállt csendről eszmélt föl. Juszti néni kutató pillantása, a Bora csiklandozott gombszeme, messziről még a Márton bácsi közömbös, szürke tekintete is őrajta volt. Úgy nézték, hogy el sem fordíthatta a szemét, csak elpirult. - Nézze, Esztikém, milyen szép idő van ottkinn. Használja ki - mondta Juszti néni. - Vegye a sámliját, nem való ez magának, üljön ki szépen a ház elé. A Teri cica is odaül magához.

Esztike engedelmesen kiült a ház elé. Karján ott volt a baba, lábához csakugyan odaült a cica, s most a szemközti folyosót nézte, a vastag, pillér nélküli íveket, a meszelt falon a vakító lefolyót. Juszti néninek igaza volt: a nap csakugyan gyönyörűen sütött, a cica szőrén, a maga hunyorgató arcán is ott érezte a sárgállását. Nem volt fölháborodva, nem forralt bosszúterveket, amiért kiküldték. Úgy vette, mint aminek be kellett következnie. Sőt, tán meg is könnyebbedett. Ez az új gyilkosság s a sok összevissza beszéd már olyan zavaros volt. Ő Döméékről s a kisfiúról szeretett volna még hallani. Márton bácsi is azt kérdezte: hát Döméék? De azok már kiszolgálták a magukét. Juszti néni nem talált már egy szót sem róluk. Egy ideig még átérezte a falon a bentiek izgalmát (Márton bácsi még nem is ebédelt ma), de lassan az a néhány mondatfoszlány is felszívódott, ami még ott kóválygott a fejében. Ha egy kicsit árván csücsült is a babájával, mintha mégis jobb lett volna idekinn a napon. Egy idő múlva Márton bácsi is kijött. - Gyüjjön, Esztikém - szólt oda neki -, megolajozzuk a gépet. Esztike tudta, hogy ez vigasztalás, sőt, tán lekenyerezés, amiért kiküldték. Márton bácsi őt úgy nézte, mint a Juszti néni jószágát; nem bánta, ha ott volt, de nem is szólt hozzá. Az olajozás meg épp fiúmunka. Hogy olajozna ő a fehér ruhájában? De azért vette a sámliját, s elballagott utána, mint akit megtiszteltek.

Márton bácsi ott szöszmötölt a cséplőn. Egy kis kannácskája volt, s azzal mindenhova nyomott, ahol kenőcs meg vas volt. A cséplő már elvégezte erre az évre a munkáját; elállt az a sajátságos szíj meg dob meg mindenféle zúgás, amelynél az ember, mint a süket, látja, hogy nyílanak a szájak, de amíg közelebb nem jönnek vagy nagyon nem kiabálnak, nem ért belőle egy szót sem. A nagykaput kinyitották, s Márton bácsi (ez volt a városban az első magánjáró) a lépcsőn állva beirányította a gépet az udvarra. Most már itt szunnyad a színben a jövő évig, a darálók, sorvetők s egyéb szerszámok közt. Márton bácsi azonban meg-meglátogatja, egy-két órát is eltisztogat, elreszelget rajta. Esztike ott ült a szerszámládán egy pokrócon, s csendesen követte őt a szemével. Egyszer csak Víg Jancsi is ott volt mellette, a szín lábának támaszkodva, mohó fiúszemekkel nézve a Márton bácsi munkálkodását. Ahogy jobban és jobban nézte, mind közelebb került a munkához. Amikor Márton bácsi fölmászott a gépre, s úgy tisztogatta a centrifugát, Jancsi már ott állt lenn alatta. - Na, szárnysegéd úr - szólt le rá, arccal alá, a magasból, hogy észrevette őt, Márton bácsi. - Mi újság a felsőbb politikában?

Jancsi apuska nővérének volt a fia, s az volt a boldogsága, hogy apuska körül forgolódjék. A szülei nem engedték meg, hogy kollégiumba járjon: azt akarták, hogy gazda legyen, mint ők, de ő akkor volt boldog, ha a nyomdában lehetett; elnézte, hogy rakják a betűt a nyomdászok, s hogy jön ki a hengerek közül az újságlap. Hozzájuk is egy nagy nyaláb papírral került, amit apuskának küldtek a nyomdából. Márton bácsi is ezért hívta szárnysegéd úrnak. Jancsi Márton bácsit is csodálta, de egy kicsit tartott is tőle. Mert Márton bácsi mindig hergelte őt valamiért. Jancsi el szerette volna tanulni, hogy a gép hogy jár, de Márton bácsi azt mondta: "Minek az magának? Majd tart egy kommenciós gépészt. Aztán csak hoci, te büdös gépész, s az megcsinálja. Minek egy pógárnak érteni valamihez? Elég, ha parancsolni tud, meg a tanyásnak utánaszámol." De Jancsi épp ezért haragudott a legjobban. Hogy ő csak egy paraszt, Márton bácsi nem akart többet látni benne. "Vagy már a géppel is maga akarja kormozni magát - szokta mondani. - Nem olyan könnyű munka ám az. Nemcsak annyiból áll, hogy fölöstökömmel egy hosszút fütyültetünk, s a részeslányok visítanak, s befogják a fülük. Meleg van ám ott egész nap, s kiolvad a pocakból a zsír." Most is aztnézte, mivel bosszanthatja meg legjobban. - Hanem baj van az újsággal, főnyomdász úr - mondta, a gép oldalán, a vasfokon megállva. - Nem volt érdemes a nagy rotációs gépeket meghozatni. Mért nem veszi a főszerkesztő úr a plajbászt, és kanyarít egy jót a gyilkosságokról?

Jancsi semmire sem volt olyan kényes, mint a Híradóra. Különben afféle féloldalas, sündörgő gyerek volt, de ha a bátyja gépeit vagy az újságot bántották, egyszerre neki is pirulni kezdett, mint a nagybátyjának, a homloka. - Majd megunják azt is a buta emberek - ment bele most is. - Hát a koalíciót nem unják meg? - forgatta meg egypárszor a kereket a tenyerével Márton bácsi. - Azt unják meg csak igazán. Hogy marad vagy megy-e a darabontkormány. A kormány az csak az uraknak meg a pógároknak fontos. Énnekem meg a többi szegény embernek mindegy, hogy milyen kormány van. - Azért a Híradó nem megy a Reggeli Újság után - mondta Jancsi eltökélten. - De a krajcárocskák sem mennek a Híradó után. Sok zsíros kis krajcárkának kell ám ahhoz összegurulni, hogy azok a gépek meg a nyomdászok meg a szerkesztőségek is kifizetődjenek. Maguknak is olyan nagy papírra kéne nyomtatniuk, mint az van. Mert az a buta nép szemre is megbecsüli: mért vegyen ő kis újságot, amikor nagyot is kaphat. - Nagy Gábor sem a magáéból nyom akkorát - mondta Jancsi, s látszott az arcán, hogy nagy bűnöknek a tudója.

De Márton bácsi nem úgy állt ott, mint akit kíváncsivá lehet tenni. Csak amikor már közönyét az urak dolga iránt végleg kimutatta, akkor szólt le a kifényesedő nyomásmérő mellől. - Mondja, hogy van az, hogy Nagy Gábor egyszer csak meggondolta? Elege volt neki, hogy a más kezelába legyen?... Nagy Gábort Esztike is ismerte; ott szokott lenni ő is a nyomdában. Nagy, barna ember volt, megfogta őt a két könyökénél, fölemelte a magasba, s alulról villogtatta rá a szép, vékony bajszát s a jókedvű fogait. - Fölheccelték rá - mondta Jancsi. - Akinek fontos volt, hogy Lőrinc bátyámat megfojtsa... Esztike a megfojtásra fölfülelt; a megfojtást nagytatától is hallotta. - Konkurrens - mondta Márton bácsi. - Előbb mindenes, aztán versenytárs. Az ilyen a legrosszabb. Az ilyen belülről tudja az üzletet. - Az egész a kövezés miatt van - mondta Jancsi. - Mert Lőrinc bányám nem akarta, hogy téglával kövezzék a várost. Erre a téglás Bauer azt mondta: majd megmutatom én neki. S csinált egy nagyobb újságot, s elcsábította Nagy Gábort. Ardai meg (ez a képviselő volt) kicsinálta, hogy ő legyen a Függetlenségi Párt hivatalosa. Lőrinc bátyám van olyan Kossuth-párti, mint bárki, de ő független akart lenni. Azt akarta, hogy az újság mindig az igazság mellé álljon. A mai újságban már képet is hoztak. Hogy mindenki lássa, melyik ágyban gyilkolták meg Szomor Palit. Mit gondol, Márton bácsi, mibe kerül ahhoz a klisé? Tán az is a krajcárokból futja?

A sápadt fiú úgy megtelt vérrel, mint a pulykataréj. Márton bácsi látta, hogy a nagybátyja nótáját fújja, s nem akart ellentmondani neki; hátha visszamondja. De azért azt is meg akarta mutatni, hogy ő nem színlel. Ha kommenciós gépész is, nem tartozik apuska pártján lenni. - Mindegy, hogy hogy volt. Elég, hogy benn van az újságban - mondta, mint aki eltökélte, hogy nem lesz több szava. Jancsi még egy ideig füstölt Bauerről, aztán hirtelen neki is megállt a szeme: a nyomásmérőről kérdezett valamit. A magasból Esztike a nevét hallotta. - Esztikém, Esztikém - panaszkodott bele az udvarba. Már Juszti néni is kijött. - Ott van hátul a színben a Mártonnal. Egy pillanatig még elgondolkozva ült ottan. Nem állította össze pontosan, amit hallott. Bauer, Ardai, Nagy Gábor: az egészből csak azt vette ki, hogy a tégla egyszer csak itt volt. Az a múltkori zagyvaság, a hegyúsztatás meg a tarhonya, hogy apuskát megfojtják, összefügg ezzel a nagyobb újsággal, a Döméék kiirtásával, a körtvélyesi szépasszonnyal meg az ő kitett zsámolyával. A dolgok jobban összefüggnek, mint gondolta, s attól, hogy így egymásba kapcsolódnak, mintha fenyegető zúgásuk támadna. - Esztikém, nagymamuska hívja - kiabált, mint a visszhang most már Juszti néni is, s ő vette babáját, s nem a karján, csak úgy félkézzel lógatva; fölballagott az udvarra.


Döméékről azóta nem hallott többet. Ha Juszti néni mosogatás után le is hívta: "Nem jön le, Esztikém?" - ő maga ajánlta föl, hogy majd kiül a kisház elé. De Juszti néni nem hagyta. "Nem, még meghűl; csak jöjjön be. Mért nem akar egyszerre bejönni?" - mondta meghökkent édességgel. Ő bement, s odabenn nem lett olvasás. Márton bácsi vagy nem volt otthon, vagy nem dobta oda az újságot, s hiába várta, Bora hangja sem szólt ki a tornácon. Ha olvastak, máskor olvastak. Este tán; az ágyterítővel beakasztott ablak mögött, amelyen olyan sötéten szivárgott át az udvar mélyin a fény.

Ehelyett anyuskához kellett majd mindennap átmennie. Apuska most már egészen megtiltotta, hogy átvigyék őhozzájuk. Anyuska azonban annál jobban követelte. Nagymamuska napjában többször is elmondta Juszti néninek úgy, mintha szegény lánya mondta volna: "Azt mondja az uram, majd meggyógyulok. De mikor gyógyulok én meg, anyuskám? Ez a tél, meg tetszik látni, elkészít engemet. Ne is vigasztaljon (mert nagyanyuska persze tiltakozott), majd meglátja, a jövő tavaszt már nem érem meg." - "Dehogyis nem, szegény" - mondta Juszti néni, s igyekezett úgy tenni, mintha pityeregne. "Azt mondja az uram, hogy megfertőzöm őt" - folytatta nagymamuska, s egy ideig elgörbült szájjal tolta-keverte a rántást. "De hiszen nem is érek hozzá. Meg sem engedem, hogy a toalett tükörnél közelebb jöjjön. (Ez igaz is, mondta nagymamuska.) Pedig sokszor olyan jólesne, elhiggye, megcsókolni. Azt gondolom: most még itt vagyok, aztán az egész örökkévalóságig... Akármennyit él, az anyja nem fogja többé megcsókolni." Nagymamuskának itt megint táncolni kezdtek a szőrpihék a szája fölött. Más az állán kezd el sírni, nagymamuska azonban fönn a felsőajkát kezdte el ráncolni. Juszti néni igazat adott anyuskának. Nincs értelme annak a túlságos féltésnek. Kitalálás, hogy azt csak úgy el lehet kapni. Ő még utolsó este is maga adott az öccsére inget - az is sorvadásban halt meg -, s itt van, nincs semmi baja. Az öccse körül meg senki sem volt beteg, pékinas volt már, s mégis abban halt meg. Aki meg akarja kapni, az megkapja, akárhogy óvakodnak is. Apuskától azonban féltek, s amikor otthon volt, nem merték átvinni. Akkor lopták át, amikor tudták, hogy az irodán kell lennie neki. Így is megtörtént, hogy Bora egyszer csak bedugta a fejét: "tekintetes asszony, az úr". S akkor őt a fürdőszobán át (mert anyuskáék fürdőszobát is rendeztek be) kellett a konyhába kiszöktetni. Egy órát is ott lappangott. Bora éppolyan boldogan vacogott ezalatt, mintha Dömééket olvasták volna.

Szegény anyuska most már csakugyan nagyon sovány volt. Borával még mindig megfésültette magát: sőt, Bora azt mondja, most még jobban rajta volt, hogy szépen megfésüljék. Alig tudott már fönnülni, de azért csak tartani kellett neki a tükröt. Ő előre-hátra igazította a haját, s azt mondta: "Ugye, nagyon csúnya vagyok, Bora? Lassan már csak a hajam marad meg." Akkor olyan divat volt, hogy elöl nagy erkélyt csináltak az asszonyok a homlokuk fölé, abba, hogy kiteljék, műhajat dugtak. Ő is ilyet csinált magának a lankadt karjaival. De a sima, vékony szálú, csatakos haj az ágyban csakhamar szétbomlott; ki a homlokába, ki a nyakába tapadt, s az ijesztő eresz alól, melyből a világosabb műhaj is előbújt, egy elfogyott, hátraesett arc (a párna is mindjobban süppedt vele) rebbent a világba. Apuska egy köpőcsészét tétetett mellé az éjjeliszekrényre. De ő inkább lenyelte vagy a zsebkendőbe bukta; a fölcsapható fedelű csészébe csak annyit köpött, hogy apuska üresen ne találja. S most még könnyebben sírt, mind idáig. Szinte kereste, mit mondjon olyat, amitől a könny facsarni kezdte az orrát, szemét. Elég volt Esztike füzetébe belenéznie, hogy a rátóduló s visszatartott könnytől (mintha csak élvezte volna a könnyek lassú kibuggyanását) egyre nagyobb és csillogóbb legyen a szeme. Mert mostanában már nemcsak a babáját, az irkáját is át kellett vinnie. Bora elvette tőle, s odavitte az ágyhoz. Anyuska pedig könnybe lábadt szemmel dicsérgette, mintha az valami gyászjelentés lenne. - Milyen szép "á"-kat ír már ez a kislány - mondta furcsa, érzékeny hangon. - "Té"-t meg "á"-t is; már a tatát is le tudja írni. Most már csak az "ny"-et meg az "u"-t tanuld meg, hogy az anyuskát is leírd. Tavaszra ugye már levelet is fogsz írni? "Anyuskámnak a másvilágra."

Esztike az ilyen kérdésekre nemigen tudott mit válaszolni, odaült szépen a helyére, s írta, nyakát oldalt hajtva, amit a tanító néni leckéül előírt; időnként összehasonlította a maga "tibor"-ját a tanító néniével, s elégedetlenül ráncolta össze a homlokát. Odaát nagymamuskáék asztalán sokkal rendesebben lehetett írni. De hát szegény anyuskának ez az egy öröme maradt; a feje oldalt fordult a párnán a fáradtságtól, de azért még mindig őrajta van, s ha fölnéz, mosolyogni próbál a pillantása. Mostanában többször megtörtént, hogy keresztmama is megjött, amíg ő ott írt; azt mondta, így ebéd után ér rá a legjobban. Még iskolabeli barátnők voltak, s anyuska nagyon ragaszkodott hozzá. - Ha te nem néznél meg, Tónikám, még az sem lenne, akinek panaszkodjam. Jaj, vigyázz, ne csókolj meg - mondta, mikor a homlokát végigsimítva megcsókolta. - Vagy te nem félsz tőlem? - Ugyan mit félnék? - mondta keresztmama, s föl is nevetett nagy könnyedségében. - De azért a számat te sem csókolnád meg - mondta félig ingerkedőn, félig szomorúan. - Az uram is csak a homlokomat simogatja meg csókolja. De vele még ellenkedni sem merek, mint veled; mert ő biztosan megcsókolná. S az nekem olyan nehezen esne, hogy csókol, s közben a bacilusok járnak az eszében. Ő ugyanis olyan jó... Tónikám, azt csak én tudom... Csak hát annyi a dolga. Ilyen volt mindig; ment, szaladt, mintha az egész világ az ő gondja volna. Majd bánni fogod, mondom, hogy nem ültél többet az ágyamhoz. Mert asszonyt még kaphatsz, de aki... Az ilyen mondásokat már nem bírta befejezni. Csak gödörkézett az álla, csak folyott a könnye, s a szétfutott kis arcából, a bedagadt torkából csak Tóni hallhatta ki, amint befejezi a mesét. Ő meg csak simogatja a homlokát, s azt mondja: csacsi.

Máskor azonban nem volt így megelégedve apuskával. Esztike ugyan csak a "bé"-k hurkain és az "ó"-k fülein át hallotta, amint az ágynál sutyorogtak, vagy a nagy bőralbumon át, amelyre apuska nevének a kezdőbetűi - É. L. - voltak ráverve fémből, belül meg a családi arcképek: anyuska, amint egy galambot tart az ujján, aztán az esküvői kép: apuska honvédtiszti egyenruhájában, a lába mellett a kard, anyuska leomló fátyolban. A domború vitorlások helyett most ezeket nézegette. S bár az, amivel ő foglalkozott, sokkal valóságosabb valami volt a számára, mint az ágynál folyó; - mint zavaros, színes ár, az a beszéd is átfolyott rajta, s egy-egy hínárfoszlány időnként fönn-fönnakadt a "té"-k szárán vagy a kis vőfély nászbotján. "Már mint menyasszony is, megtörtént, hogy elfelejtette a nevem napját. Ahányszor a kapu nyílt, futottam ki a folyosóra, azt hittem, a virágot hozzák. S este beállít vörösen, s csak úgy fő benne a beszéd. Emlékszel, akkor volt az, hogy a munkások föllázadtak, s megostromolták a Városházát." "Tán a betegségem is másképp lesz, ha akkor ottmarad velem a Tátrában. Hogy könyörögtem neki: csak egy hónapot maradjon. Olyan szép lett volna a fenyőerdőben sétálni. Az a sok évi fenyőlevél: szinte hintál az ember talpa alatt, mintha pici rugókon járna, s édes kis tobozok feküsznek a füvön. Ha akkor ottmarad velem, én is örömest maradok. Tárkánynak sokkal nagyobb irodája van, mint neki, s ő is rábízza nyáron egy hónapra a bojtárjára. De nem is a praxist féltette ő, hanem a nyomdát. Akkor jöttek meg az új rotációs gépek; ő meg mint a gyerek, rohant haza, játszani velük. Így persze, én sem maradtam meg. Egyre az járt az eszemben, hogy ő mit csinál. Olyan kétségbeesett leveleket írtam, szegény anyuskának kellett feljönnie értem." Néha sötét képeket festett, mi lesz ebből a szegény kis jószágból, hogyha ő meghal. "Anyukáék már öregek, őneki meg csak a közügy a fontos. Ha én nem leszek, még inkább abba veti magát. Mert azért, akkor látja majd meg, mégiscsak nagy üresség lesz az, ha az én ágyamat kiviszik innét." S keresztmamát kérte: ő nézzen néha a nyomorult árvára. Máskor nagytatát hibáztatta, hogy nem adtak nagyobb iskolát neki. "Azt hitték, elég, ha egyik tanyát a másik után szerzik. Téged legalább beadott anyukád a zárdába Szegedre. S kitanultad a fényképezést. De én csak amit őmellette meg a regényekből összekapirgáltam."

A másik úgy hallgatta ezeket a panaszokat, ahogy egy barátnőhöz illik. A száján ott volt készen a megnyugtatás; a sok "dehogyis" meg "majd meglátod", "rémeket látsz, Lidikám". Nem mulasztott el egy rést sem, mindig bedobta őket, amikor a beteg panasza megkívánta. "Dehogyis halsz te meg, gondolj rám, ha a Szarvasban táncolsz az uraddal." "Én szívesen megígérem, hogy nézek Esztikére; tudod, mintha a leányom volna; de, hála isten, nem lesz arra szükség. Csak majd te elengedd hozzám. Majd azt mondod: mit jár ahhoz a szegény fotográfusnőhöz." "Nincs semmi baj a te iskoláddal. Sok gimnáziumot-járt nem beszél úgy, mint te. Az urad sem talál hibát a te műveltségedben. Ha meg te nem vagy megelégedve: elég fiatal vagy, meg pénzed is van: képezheted még magad." Azon a hit nélküli, fölényes hangon mondta, amit utolsó ínségükben a betegeknek mégis mint zsongítót kell elfogadniuk. A szegény asszony sem betelni nem tudott vele, sem lemondani róla. Még keservesebben panaszkodott tőle, hogy még többet kapjon belőle. Szinte belerészegedett a panaszkodásba; az, hogy volt, aki hallgassa, csiggassa, nemhogy eloltotta volna, még féktelenebbé, igazságtalanabbá tette. S lassan a barátnőjén is mintha valami mámor vett volna erőt. Szinte hallotta magát, amint otthon az anyjának, a főnökének, a műterembe bevetődő ismerősöknek meséli. "Rettenetes hallgatni azt a kétségbeesést. Én csak mondom, mondom. Mit tegyen az ember: kell tartani benne a hitet. De rettenetes közben azokra az átlátszó ujjaira nézni. Át lehet látni rajtuk."

De a könyörületnek a mámora alatt mintha mélyebb élvezet is megbútt volna a nagy panaszhallgatásban. Főként, ha a beteg a házasságukra panaszkodott, a barátnőben egy időre el-elbágyadt az ellentmondó lélek. - Tudod - kezdte ilyenkor álmodozóbban, mint amivel a "dehogy"-okat mondta -, szinte örülök neki, hogy nem mentem férjhez. Te, persze, túlozod keserűségedben a dolgokat. De ha csak harmada igaz: nem jobb akkor, ha az ember maga marad? Nálad igazán minden együtt volt a boldogsághoz. Emlékszem, sokszor mondtam anyuskának: Ez már igazán, mint a mesében olvasni. Tudod, akinek a bölcsőjéhez minden vénasszony elvitte a maga ajándékát. Tán egy kis zúgolódás is volt bennem; hogy az egyiknek minden, a másiknak semmi sem. Édesapád akkor vette meg Gorzsát, az irigyek csak a kis aranyhalnak hívták. S emlékszel: milyen hajad volt. Most is nagyon szép még, de akkor szinte panaszkodtál, hogy belefájdul a fejed, ha föltűzöd. Emlékszel, ahogy két copfra befontad, az embernek szinte méregetni jött kedve: az egyikben több volt, mint nekem a kettőben. Azt jósolták, hogy valami hozományvadász fog megkeríteni. S akkor egyszer csak egy szombat este a sétányon hallom: Égető megkérte a Tunyogi Lidika kezét. Még engem is egész váratlan ért; nekem sem mondtad, hogy már annyira haladt. Égetőt mindenki a jövő emberének tartotta. Polgármestert, képviselőt láttak benne. Alig nyitotta meg az irodáját, válásnál, bűnpernél, mindenütt az ő neve hallatszott. Emlékszem, amikor a templom előtt a fogatból kiléptetek. Tán azóta sem volt olyan esküvő. Ha akkor nekem azt mondja valaki, hogy így fogok az ágyad mellett ülni! Hisz lesz ez még másképp; de ha a legjobb házasságban is ennyi baj van. Akkor igazán nem olyan rossz vénlánynak maradni.

Az arca még alázatosabb volt, amíg ezt mondta, mintha az is azt hajtogatta volna: te túlzol, nem állnak olyan rosszul a dolgok, éppen csak magamat vigasztalom. De a beteg mintha elértette volna, mi beszél ebből. Egyszerre megkeményedett; az a puhaság, amelyből a könnyek meg a panaszok dőltek, dermedni kezdett. - Tudod, azért ha végiggondolok rajta, nem cserélném el senkivel - mondta, s a párnán lecsúszott derekát fölemelte kissé. - Akármilyen volt, énnekem azért szép volt - suttogta, a maga büszke mondatától meghatottan. - Azt te nem érted: mert te csak a testemet látod, ahogy a láz lepusztította. De az embernek emlékei is vannak. S végül az emlék a legfontosabb. Végül tebelőled is meg mindenkiből csak csont lesz, az emléke az, amit a másvilágra magával vihet. S én szép emlékeket viszek magammal - mondta, s vékony, fölemelt nyakában föl-le járt a gége, amint nyelte a könnyeit. - Szó sincs róla - hajtotta le a fejét a másik, mint akit megszúrtak, s érzi, hogy ezt nem szabad, nem lehet viszonozni. - S tudod, néha magam is azt érzem - mondta anyuska, barátnője kezét megfogva -, hogy az utolsó percben mégiscsak csodát tesz velem az Isten. Mert az csakugyan úgy van, ahogy te mondod, hogy én az Isten kedvence voltam. Sokszor azt gondolom: ez csak azért van, hogy aztán annál jobban tudjak örülni neki. Te nem hiszel abban, hogy az ember, akárhogy elgyengült, egy örömtől vagy gondolattól, tán csak egy reménytől is, egyszer csak elkezd erősödni? Mintha az szedné vissza az ember testére a húst. Én, tudod, mit próbáltam meg a minap? - folytatta suttogva. - Elképzelni, hogy meggyógyultam, s Lőrinccel Olaszországban utaztunk. Akármi volt körülöttem, én kitartottam amellett, hogy mi most egy idegen városban fagylaltozunk egy teraszon. Két napig voltam így, s hiszed vagy nem: két tojást ettem meg tízóraira. Azt is együtt ettük, s szinte láttam, hogy a karom is gömbölyödik. Aztán egy este, elalvás előtt, nem nyújtotta át hozzám a kezét úgy, ahogy szokta. Másnap kimentette magát: azt hitte, aludtam. De én megsértődtem.

Az egyik délután különösen gyenge és nyugtalan volt. Arról beszélt, hogy ő egész életében két kő közt őrlődött. Még itt, a betegágyban is jobbra-balra húzzák, nem elég neki a lázzal küszködnie. Esztikének ezen a napon nagy figyelmet kívánó leckéje volt. A rajzfüzetbe kellett szilvákat rajzolnia. A szilva őszi gyümölcs; a bosnyákok megaszalják, minálunk lekvárt tesznek el belőle. A szilvák körvonala meg a száruk már megvolt, csak ki kellett színezni őket. Ez volt a legtöbb gondot kívánó munka. Ha ferdén színezte őket az ember, a szilva kitüskésedett, ha meg körbe kerekecskébe forgatta a színest: olyan lett, mint egy gombolyag. Fölnézett, hogy keresztmama tudna-e tanácsot adni. Akkor hallotta meg, hogy az ágy fölött is arról susognak, amiről Víg Jani. - Azt tudod, hogy Bauerék egy újságot indítottak. Névleg Nagy Gábor csinálja, de Bauer van mögötte. Én még nem láttam, te biztos ismered; azt mondják, csupa gyilkossággal van tele. A nép, persze, kap rajta. Pesten már megszokták, de itt még újság az ilyesmi. Ő meg most is csak tanítani akar az újságban. Olvastad, amit a gyümölcstermesztésről írt. Nagyon szép, de ki kíváncsi itt az ilyesmire? Szegény, mindig ilyeneken fantáziál, ahelyett, hogy az irodájánál maradt volna. Most aztán megharagudtak a torony alatt. (A városháza volt a "torony alatt": annak építettek, mint valami belga városházának, nagy messzelátó tornyot.) Ardai figyelmeztette édesapámat; ha a vője nem nyughat, kitekerik a nyakát. Elképzelheted itt az én helyzetemet. Amíg csak ki nem visznek az Aranyosba (ez volt a temető neve), mind engem fognak nógatni, édesanyám, hogy "apád haragszik", ő meg...

Nem fejezte be; még volt önuralma, hogy azt, ami nyomta, ne mondja ki. - Erre nem számított - mondta -, hogy ezt fogják csinálni. Azt hitte, a közgyűlésen támadják majd, vagy pört indítanak ellene. Az tetszett volna neki, az egész városnak odamondani. De ezeknek is volt eszük. Ott fogták meg, ahol a legérzékenyebb. Kétezer újságolvasó sem volt a városban, amikor elkezdte, s utóbb volt úgy, hogy csak a Híradóból tízezer fogyott el. Még a tanyaiakat is rászoktatta az újságolvasásra. Rotációs gépeket hozatott. Ki hallott olyat, hogy egy vidéki újságnak rotációs gépe legyen? Akkor is mondták édesapámnak, hogy belé fog bukni. De ő azért csak aláírt. S most tessék, estétől reggelre az egészet elveszik tőle. - Nagyon visszaesett az előfizetők száma? - kérdezte keresztmama, mint aki részt vesz a csapásban. De a beteg megérezhetett benne valami fojtó mohóságot, mert egy kicsit megcsendesedett. - Tán nem is olyan nagyon. S én igazat is adok neki. Az emberek ráunnak a gyilkosságokra, s akkor egy-kettő visszaszerzi... De momentán... Egy kicsit megállt a momentán szón, mely az ura világát, a beavatottságot jelentette, s nem tudta, mennyit mondhat utána. Aztán megelégedett azzal, hogy megismételte. - Értem, momentán - mondta keresztmama is -, persze. A könnyed hangsúly azt mondta: persze, múló dolog az egész. De abból, ami a lelkében járt, egy mélyebb, ferde zöngés került bele a hangjába, szemébe.

Esztike kész volt a szilvával, s már csak unalmában járatta bennük körbe a kék színest, közben azt a kis éneket hallgatta - mintha ott szólt volna a jobb füle mögött -, amit a negyedikesek énekeltek a nyitott ablaknál a szomszéd teremben. Amazok egy darabig másról beszéltek; keresztmama már szedelődzött is. De tán épp attól, hogy már szedte a tarsolyát, s ő itt marad maga, a beteg mégiscsak elmondta, amit odáig nagy önuralommal elhallgatott. A suttogás sűrűbb és mohóbb lett. A kis, lélegzet nélküli mell feljött a párnáról, keresztmama pedig mélyen behajolt fölé. - S te aláírtad? - hallotta keresztmama heves, rosszallást-javallást egyaránt kerülő suttogását. - Mondd, mit csináljak, Tónikám? - suttogta az még hevesebben. A fáradtságtól félkönyökre dőlt, a suttogása, a parázsló szeme azt mutatta, hogy a lelke nem fárad együtt a testével. - Tagadjam meg neki? Hogy egy életen át úgy gondoljon rám: akkor is megtagadta. - Igaz - mondta tétován keresztmama, csak aztán jutott eszébe, hogy ezt az "akkor"-t meg kell cáfolnia. - Mért mondod, hogy akkor is? Még épp eleget lesztek együtt. Még nagyon sokat fogsz megtenni meg megtagadni neki. De ő figyelembe sem vette a megnyugtatást; a maga riadalmával vitatkozott. - Édesapám, ha megtudja, haragudni fog. Azt mondja majd: mért velem... mért nem őhozzá ment? S ha nem írta volna alá? Hagytam volna megfojtani az uram? Lőrinc azt mondja: őhelyette még senkinek sem kellett egy fillért sem fizetnie. A régi váltókért sem verték meg Tunyogiék előtt a dobot. Mondd: mit válaszolnál te erre? Azt mondták, örökösnő vagyok. Az aranyhal, ahogy te is hívtál. Hát most hol van az a nagy örökség? Ennyi legyen, hogy aláírtam.

Pihegve dőlt vissza a párnáira. Keresztmama egy ideig még nyugtatgatta - ej, dehogy lesz abból baj, nagytatáék is belátják -, aztán fölszedte a széke mellől a retikült és elment. A beteg ottmaradt, hanyatt az ágyban, szemhéja félig leeresztve, csak az a kis előparázsló fényesség mutatta, hogy fenn van. Esztikének úgy rémlett, hogy szokása szerint most is őt nézegeti. Arcocskáján még ott volt a keresztmama nyála, s ceruzája elgondolkozva pihent az egyik szilva közepében, s furcsállva hajolt a fölé az édes, fájdalmas csomó fölé, amely a mellében emelkedett. Azt érezte, hogy sajnálja anyuskát. Eddig is tudta, hogy sajnálni kell, de most a pihegése tette, vagy átérzett valamit - egész másfajta sajnálkozás volt. A két barátnő suttogásából annyit értett, hogy anyuskát is elkapták azok az összefüggések, ő is ott hánykódik a zagyvaságban, amely Döméékkel zúdult a világra. Ahogy ott feküdt; bizonytalan szinte, hogy van-e hát vagy nincs test a bő, szétfolyó ingben: úgy el lehetett hinni, hogy őt egész életében kétfelől húzkodták. Szegény anyuska, gondolta, s néhány lépést tett felé, nem céllal, csak ahogy az érzés előretolta. A beteg szinte megdöbbenten nyitotta rá a szemét. Most lehetett látni, ezen a fölocsúdáson, hogy addig nem őt nézte. - Mit akarsz, kicsikém? - kérdezte, mint aki zenére hallgatott, s egyszerre csak ott áll előtte valaki. Esztike nem tudta: mit mondjon. Csak állt ott, és mosolygott szégyenkezve. Anyuska is csak nézte őt értelmetlen, mintha az ágy: induló hajó s szeme lázas párája: folyton növő távolság volna. Esztike előbb megzavarodott ettől a pillantástól, aztán félni kezdett tőle. Visszaült a kis székére, s alig várta, hogy jöjjön már valaki.

Nagymamuska nyári tutyija s a sötétben matató kezei jöttek a fürdőszobán át. Rögtön látszott, hogy valami baj van odaát. A bajtól neki összement az arca; a szája fölött a ráncok megfeketedtek, a bajuszkája meg erősebb lett. Előbb csak Esztin csodálkozott. - Terólad meg megfeledkeztünk, kedvesem. Majd ad nekünk apád, ha itt talál. Szedd szépen, angyalkám, az irkáidat. Az kell, hogy érted is pör legyen... S ő maga is gyömködte a tolltartóba a színeseket. A beteg még mindig mozdulatlanul feküdt: oldalvást, ahogy Esztit nézte. Csak a megállt szembogara, s ahogy ők jártak-keltek, a szeme járása mutatta, hogy ki próbál bontakozni a lázból s figyelni valamit. - Valami baj van? - - kérdezte halkan, meg sem mozdítva a fejét. Az anyja épp háttal volt neki; úgy szedegette a színeseket; meg kellett fordulnia (egy idő óta a csengőt sem hallotta meg mindig), hogy lássa, mondtak-e valamit. - Valami baj van? - ismételte meg anyuska a kérdést. Nagymamuska már úgy fogta Esztike kezét, mint aki azonnal indítja. Addig nem is akart a lányára nézni, amíg az kinn nincsen. De most, hogy a kérdés megfordította, érezte, minden rajta van az arcán; az egész aznapi gond, amit át nem gondolt diplomáciával titkolni is akart meg beszélni is róla. - Megtudta? - kérdezte csendesen a beteg. - A bankban az volt az első. A bankigazgató... - fordította volna nagymamuska a besúgók ellen a haragos, szorongó, titkolni akart érzéseit. Aztán látva, hogy nem tud uralkodni magán, s úgyis tovább fogja adni, ha tompítva is, e felé a nyomorult beteg felé a gondot, szemrehányást, tehetetlenségében elsírta magát: - Legalább apádnak szóltál volna, Lidi!

Az este odaát is a háború színét hordta. Nagytatában benne volt a járás, s mintha az, ami bántotta, a botlást és a sötétséget kívánta volna, a legsötétebb helyeken járkált; - míg nagymamuska kinn volt, a szobákban, lámpagyújtás után a konyhán, majd hogy ott kinn is egész este lett, a tornácon. Nem egyfolytában járt, mint apuska; meglódult - megállt, aztán irányt változtatott; néha hallani lehetett, amint egy széket odább tolt, a lábtörlőt elrúgta, egy ládába beleverődött. Nagymamuska összeszorult arcán az aggodalmas figyelés mellett elszánás is volt; amit még Eszti is észrevett. Komoran nézett ki a tornác elnyúlt íve alatt a fekete emberre. Esztike tudta, hogy itt csak az ő lefekvését várják, s készségesen rakta le ruhácskáit a dívány végén a székre. Nagymamuska a hálóajtót is behúzta, úgyhogy csak a réseken jött be a lámpafény. Ott feküdt, mint Dömééknél a kisfiú, még a paplanát is úgy húzta a fejére, hogy a búbja kinn volt. Előbb csak lépések hallatszottak kintről, aztán fojtott, de mind hevesebb beszélgetés is. A megszokott este, nagymamuska az ágy szélén, a lesimított paplan, az érdes kézhát, amin az ő kis ujjai mint valami barázdás dombokon szaladnak: nem volt sehol. A Döméék éjszakája elborított mindent. Odaát nagymamuska beszélt. Egyfolytában, csendesen, nagytata csak néha böffent közbe. Ez szokatlan volt, hogy nagymamuska ennyit beszéljen. Máskor ő is csak félt; de most állhatatosan mondta a magáét. A hangja csak akkor vált érthetővé, amikor kis sírás csuklott belé. "Hiszen már csak az átlátszó bőre van meg." Aztán nagytata: "Elég baj az nekem, hogy beteg. Azért még ki is hagyjam rabolni magam." "Még nem fizettél egy krajcárt sem; csak a nevedet írtad alá" - mondta nagymamuska. Ez a "te" még jobban megrémítette Esztit, mint nagytata haragja. Sosem hallotta ő ezt, hogy nagymamuska tatát tegezte volna. Kihúzta a karját a paplan alól, s megtapogatta a fejebúbját, hogy kinn van-e. A hajába nyúlt a keze. Akkor még jobban bebújt; érezte, ahogy a lehelete nagy, meleg ködöt támaszt az arca körül, s ebben a melegben elaludt.

Másnap megvolt a szüret. Errefelé nem voltak jók a szőlők; nagytatáék is inkább csak a munkásoknak adták a borukat. Úgy volt, hogy Esztike is kimegy a szüretre, de hűvös lett, esett is, úgyhogy csak Juszti néni ment ki velük. Az ebédet Juszti néni édesanyja főzte, az ott lakott a szomszédban, a másik lányánál, egy cipésznénél. Esztike ott ült mellette a konyhán. Szomorú, esős délután volt; arról beszélgettek, hogy rossz lehet ottkinn a szőlőt szedni. Egyszer csak jön Bora, de egy csöpp vér sincs az arcában. - Juliska néni - rebegi -, én nem tudom, mi az. Igazán csak egy percre voltam lenn. A stoppolófát vittem le Juszti néniékhez... Az öregasszony épp egy vaslábos fenekéről sikálta a kormot, és értelmetlenül nézett a leányra. Előbb értelmetlenül, aztán, hogy mind tovább nézte, gyanúsan, majd meghökkenten. - Te, ne beszélj ám - mondta, s gyorsan megtörülve a kezét elindult Bora után. Egy perc múlva Bora kiáltása hallatszott az ő folyosójukról. - Márton bácsi, Márton bácsi. Menjen már az úrért. Valami baj van a tekintetes asszonnyal... Márton bácsi kérdezhetett valamit lentről, mert Bora még azt mondta: Én nem tudom, Juliska néni azt mondja... Aztán még egy-két perc az üres konyhában. S nagymamuska sírása, jajgatása csap fel a kapualjból. - Jaj, éreztem én ezt. Azért is jöttem meg előbb. Nem volt nyughatásom. Egész nap mintha a szívemet fogták volna. S hangján is érezni lehetett a siető és rogyadozó térdeit, amint a sutyorgó szoknyában fulladozva szedik a lépcsőt.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Kérlek, hogy csak etikusan és nyomdafestéket tűrően írj a bejegyzésekhez megjegyzést!