Szerdahelyi István
Bevezetés az esztétikába
Főiskolai tankönyv
Zsigmond Király Főiskola
Budapest 2003
TARTALOM
1.2. Az esztétikai tárgyak és esztétikai alanyok
1.3. A dolgok esztétikai és nem esztétikai minőségeinek viszonya
1.4. Az esztétikum formai jellemvonásai
1.4.2. Az esztétikum és a látható-hallható érzéki forma
1.4.3. A belső érzékelés
1.4.4. Ugyanazon elvont érzéki formák eltérő esztétikai minősége
1.4.5. Eltérő érzéki formák azonos esztétikai minősége
1.5.2. Az esztétikum és az emberi lényeg
2. Az esztétikum tartalmi vonásainak alapfogalmai
2.1.2. Az állatok szabadsága
2.2.2. A szabadság és a társadalmi egyenlőtlenség
2.2.3. Az összemberi fejlődés érdekeit képviselő erők
2.2.4. A többség feláldozása a fejlődés oltárán
2.2.5. A vakon tapogatózó emberi haladás
2.2.6. A rabszolgák szabadsága
2.2.7. A rabszolgák mint a rabszolgaság haszonélvezői
2.2.8. A történelmi fejlődésvonalak gubancai
2.2.9. A bűntettek szabadsága
2.3.2. A célszerűség
2.3.3. Az érdekek és szükségletek
2.3.4. Az önérték és az eszközérték
2.3.5. A szabadság mint érték
2.3.6. Az anyagi értékek
2.3.7. A szellemi értékek
2.3.8. Az anyagi és szellemi értékek összefonódása
2.3.9. A hatásérték
2.3.10. Az értékek helyzethez kötöttsége és történelmi meghatározottsága
2.3.11. Az értékalakzatok és értékválasztások
2.3.12. A mérték
2.4.2. A természeti törvényszerűségek objektivitása
2.4.3. A társadalmi lét és az eszmék
2.4.4. A létszférák egymásraépülése
2.4.5. A társadalmi törvényszerűségek objektivitása
2.4.6. A társadalmi törvényszerűségek mozgásterének anyagi korlátjai
2.4.7. A társadalmi törvényszerűségek rugalmassága
2.4.8. Az eszmei jellegű társadalmi normák érvényesülése
2.4.9. A megkövetelt és az ajánlott társadalmi normák
2.5.2. A társadalmi normák hagyományossága
2.5.3. A normarendszerek hierarchiája
2.6.2. A mindennapiság mint mérték
2.6.3. A mindennapi élet mint a társadalmi fejlődés alapja
3. Az esztétikum mint érzéki formában megjelenő emberi lényeg
3.1.2. Osztályellentétek és esztétikai értékkülönbségek
3.2.2. Az antropomorf szemléletre épülő esztétikum
3.2.3. A közmegegyezésre épülő esztétikum
3.2.4. A hasonlóságra épülő esztétikum
3.2.5. A történelmi fejlődés bonyolult alakzatai
3.2.6. A survival
3.2.7. A kapcsolatok fő válfajai
3.2.8. Az esztétikum mint jel
4. Az esztétikai ítélet
4.1.2. Az ízlés mechanizmusa
4.1.3. Az eszmények
4.1.4. Az ízlés illetékessége
5. Az esztétikum mint értékminőség
5.1.2. Az esztétikum élvezeti önértéke
5.1.3. Az esztétikum érzelemformáló eszközértéke
5.1.4. Az esztétikai értékek élethelyzethez kötöttsége
5.2.2. Az esztétikai és nem esztétikai érték harmóniája
5.2.3. A negatív nem esztétikai értéket elfedő pozitív esztétikai érték
5.2.4. A pozitív nem esztétikai értéket elfedő negatív esztétikai érték
5.2.5. Az ellentmondásos értékalakzatok és az esztétikai jelrendszer
5.2.6. Az értékválasztások
5.3.2. Az értékelés megváltozása mint mértékváltás
5.3.3. Az egyéni értékrend és a társadalmi értékrendek
5.3.4. Az esztétikai értékrend szerveződése
5.3.5. Az előírt és az ajánlott esztétikai normák
5.3.6. Az objektív esztétikai értékrend
5.3.7. Az esztétikai értékrend és a mindennapi élet
5.4.2. Az esztétikai értékrend műveltségbeli változatai
5.4.3. Az értelmiségi ellenkultúrák értékrendjei
5.4.4. Az esztétikai értékrend korosztályi változatai
5.4.5. Az uralkodó esztétikai értékrend egysége
5.4.6. A kultúrák közötti kölcsönhatások
6. Az esztétikai minőségek
6.1.2. Az esztétikai minőségek mint gyűjtőfogalmak
6.1.3. Az esztétikai minőségek mint csomósodási pontok
6.1.4. Az esztétikai minőségek objektivitása
6.1.5. Az átvitt értelmű szóhasználat
6.2.2. A fenségesség
6.2.3. A magasztosság
6.2.4. A bájosság és a kecsesség
6.2.5. A hideg szépség
6.3.2. A borzalmasság
6.3.3. Az alantasság
6.3.4. A közönségesség
6.4.2. Az elégikusság
6.5.2. A humorosság
6.5.3. Az abszurdság
6.5.4. A bizarrság
6.5.5. A groteszkség
6.5.6. A tragikomikum
6.6.2. A felszabadultság
6.7.2. A belső szépség
6.9. Az esztétikai minősítések
6.9.2. A humorosság és a szarkazmus
6.9.3. Az irónia
6.9.4. Az esztétikai minősítések más válfajai
7. Az esztétikum a művészetben
7.1.2. A modern művészeti irányzatok kérdőjelei
7.1.3. Mi tekinthető emberi alkotásnak?
7.1.4. A művészeti kommunikációban átalakuló értékalakzatok
7.1.5. A szövegösszefüggés és a beszédhelyzet
7.1.6. Azonos esztétikai tárgyak eltérő esztétikai minősége a művészetben
7.1.7. Azonos esztétikai minőségű jelenségek negatív művészi értéke
7.1.8. A valósághűség és a valódiság művészisége
7.1.9. A művészi érték konkrét műstruktúrához kötöttsége
7.1.10. Önérték és eszközérték a művészetben
7.1.11. A művészeti ízlésítéletek
7.2.2. A visszatükröző és a szépművészet elkülönülése
7.2.3. Az alkalmazott művészet
7.2.4. A művészetfajok, művészeti ágak és műfajok rendszere
7.2.5. A művészetfajok egyenértékűsége
7.3.2. A visszatükröző műalkotás mint a történelmi pillanat összképének jele
7.3.3. A totalitás ikonikus jelei
7.3.4. A totalitás indexjelei
7.3.5. A totalitás szimbolikus jelei
7.3.6. A visszatükröző művészet hatáslehetőségei
7.4.2. A művészi szépség korszerűsége
7.4.3. Az építőművészet
7.4.4. Az iparművészet
7.4.5. A kertművészet
7.4.6. A szépművészet hatáslehetőségei
7.5.2. A kalandműfajok
7.5.3. A krimi
7.5.4. A lektűr
7.5.5. A komikus szórakoztatás
7.5.6. Az erotikus szórakoztatás
7.5.7. A szórakoztató művészet egyéb válfajai
7.6.2. A klasszikus didaktikus irodalom egyéb műfajai
7.6.3. A didaktikus irodalom modern műfajai
7.6.4. Didaktikus formák a többi művészeti ágban
7.7.2. A mágikus meggyőzés
7.7.3. A himnusz
7.7.4. A könyörgés, a bűnbánóének és a buzdítás
7.7.5. A vallásos meggyőzés egyéb műfajai
7.7.6. A politikai kérkedő ének és óda
7.7.7. A politikai gúnydal
7.7.8. A kiáltványlíra
7.7.9. Az agitatív katonadal
7.7.10. Az agitatív hazafias költészet
7.7.11. Az agitációs dráma
7.7.12. A reklámművészet
7.7.13. Az agitatív művészet egyéb ágazatai
7.8.2. A használati művészet egyéb ágazatai
7.8.3. A használati irodalom
8. Fogalomtár és ellenőrző összefoglalás
9. Szakirodalom a további tájékozódáshoz
1. Az esztétikum sajátosságainak körvonalai
A tantárgy, melynek ismeretanyagát az alábbiak hivatottak - a fő vonalakra tekintve - összefoglalni, az esztétika. Szokványos meghatározása szerint:
● az esztétika tudományának az a feladata, hogy az esztétikum sajátosságait feltárja.
Ez az állítás természetesen csak akkor válik megfoghatóvá, ha azt is megmondjuk, mi az esztétikum. Itt könnyű lenne a fentihez hasonló, lexikonba illő meghatározással válaszolni, de az abban szereplő szakkifejezések mindegyike további, hasonló kérdéseket vetne fel. Tanácsosabb hát, ha a fordított utat járjuk, s a közvetlen, mindennapi valóság tapasztalataiból kiindulva jutunk majd el az esztétikum meghatározásához.
Vegyük példaként a tantermet, ahol találkozni szoktunk. Összbenyomása szép, fehérre festett falai, ablakai tiszták, derűsen mézszínű padsorai szimmetrikus elrendezésűek, s a benne ülő hallgatók - különös tekintettel a lányokra - szintén szépek, fiatalok, egészségesek, jól öltözöttek.
Tegyük fel azonban, hogy odakinn, mint errefelé oly gyakran, légkalapáccsal bontják a kövezetet. E fülsiketítő dübörgés behallatszik hozzánk, zavarja az előadást, zaja otrombán fülsértő, kellemetlen, amit az esztétikában használatos kifejezéssel rútnak szokás nevezni.
Tekintsünk továbbá rám. Megkopaszodott fejem, arcom mélyülő ráncai, hórihorgas testalkatom görnyedt tartása a feltartóztathatatlan öregedés szomorítóanelégikus vonásait mutatják. Ha pedig most valamiért felállnék, s zakómat összegombolva, derekamat kiegyenesítve szép elegánsan leballagnék a katedráról, de elvéteném a lépést, és hasra esnék, elégikusból komikussá válnék; visszafojthatatlan nevetés hömpölyögne végig a szimmetrikusan szép padsorokon. Torkukra fagyna azonban a hahota, ha - mintegy Isten büntetéseként - a következő pillanatban egy váratlan földrengés romba döntené az egész városrészt, és a ránk zuhanó falak-mennyezetek alatt valamennyien egy tragikus katasztrófa áldozataivá válnánk.
1.1. Az esztétikum és az esztétikai minőségek
Emeljük ki a fenti leírásból a dőlt betűs szavakat: szépség, rútság, elégikusság, komikusság, tragikusság. Ezek az úgynevezett esztétikai minőségek sorába tartoznak.
Az általuk jelölt élmények igen különböznek egymástól: a szépségé vonz, a rútságé taszít, a komikusságé nevetést vált ki belőlünk, a tragikusságé elszorítja torkunkat. Kell azonban lennie bennük valami közösnek is, ami miatt egyaránt esztétikaiaknak tekinthetők: ez az esztétikum. S e megállapítással mindjárt eljutottunk az esztétikum-meghatározás egyik fő gondolatához: az esztétikum az esztétikai minőségek közös, lényegi vonása.
Ebből viszont az is következik, hogy a közvetlen valóságban magában általános értelemben felfogott esztétikum sehol nincsen, a dolgok maguk mindig csak az esztétikum egyes megjelenési formáival, az esztétikai minőségekkel rendelkeznek. Vagyis:
● az esztétikum az esztétikai minőségek közös lényegi vonásainak összessége, s így természetesen ott rejlik minden esztétikai minőségben, de a maga általános mivoltában csak az emberi gondolkodás tudja tetten érni.
Ebből következően viszont pontatlannak mutatkozik a köznapi szóhasználat, amikor a szép vagy tetszetős dolgokat - mintegy szinonimaként - "esztétikus"-nak mondja.
1.2. Az esztétikai tárgyak és esztétikai alanyok
Felfigyelhetünk azonban még valamire, ami egy eddig nem szereplő, de a későbbiekben fontos szakkifejezés értelmét világítja meg. A fenti leírásban az áll, hogy szépek a helyiség falai, a köztük elhelyezett padsorok, de szépek a padokban ülő lányok is, a kintről behallatszó dübörgés hangja rút, s ha fejünkre omlana az épület, az tragikus lenne. Amiből kitűnhet, hogy esztétikai minőségekkel a legkülönfélébb dolgok rendelkezhetnek: emberek ugyanúgy, mint tárgyak, hangok, események. Az esztétikai szaknyelvben
● azokat a jelenségeket, amelyek esztétikai minőségekkel rendelkeznek, esztétikai tárgyaknak (latinosan esztétikai objektumoknak) nevezzük.
Mint látható, a tárgy szó itt sajátos, filozófiai értelemmel szerepel. A mindennapi nyelvhasználatban csak a szilárd halmazállapotú, megfogható és nem élő dolgokat nevezzük tárgyaknak. Itt viszont ilyen különbségeket nem teszünk, s a szót jóval tágabb jelentéssel, mintegy a "jelenség" fogalom értelmében használjuk. Velük szemben
● a tárgyak esztétikai minőségeit befogadó vagy kialakító, megalkotó emberek összefoglaló megjelölése: esztétikai alany (latinosan esztétikai szubjektum).
1.3. A dolgok esztétikai és nem esztétikai minőségeinek viszonya
Az esztétikai tárgyaknak más, nem esztétikai tulajdonságai, minőségei is vannak. Tantermünk szép falairól a vonatkozó szabványokat ismerő szobafestő mester tudja, hogy milyen kémiai összetételű festékanyagokkal és hogyan festették ki, a mérnök pedig azt, hogy felépítésük megfelel-e a statikai előírásoknak, biztonságosak-e vagy sem. Ugyanígy meg tudja állapítani az orvos, hogy a padsorokban ülő hallgatónők hajkoronái milyen biológiai állapotok miatt oly pompásan dúsak, s arcbőrük miért szép sima, szemben az én üstököm elégikus kopaszságával és arcom ráncaival.
Sem a szobafestési szabványokban, statikai előírásokban vagy orvosi tankönyvekben nem találunk azonban választ arra, melyek a szépség vagy elégikusság kritériumai. Vizsgálhatja a vegyész a maga szempontjai szerint a festékanyagokat a laboratóriumok kémcsöveiben bármilyen tüzetesen, a szépség kémiai összetételét sohasem fogja megtalálni, aminthogy az elégikusság molekuláit vagy atomjait se lelheti fel sehol a vizsgálódó tudós mikroszkópja. Azaz:
● az esztétikum a jelenségek olyan tulajdonsága, amely abban az értelemben független minden nem esztétikai szemponttól, hogy csakis a maga sajátosságainak megfelelő esztétikai módszerekkel lehet kimutatni, leírni és magyarázni.
Ugyanakkor viszont az is világos, hogy a falak és a hajkoronák szépsége, valamint kopaszságom és ráncaim elégikussága nemhogy valamiképpen teljesen független lenne a kémiai, biológiai, fizikai sajátosságoktól, hanem szorosan összefügg velük. Ha a falakat rossz kémiai összetételű színezékekkel és kontár módon festették volna ki, megépítésük pedig nem felelne meg a statikai előírásoknak, nem szépek lennének, hanem rútak: repedezettek, foltosak, vakolatuk omladozna. Ugyanez áll fej- és arcbőröm esztétikai minőségére is: másmilyen molekuláris összetétel esetén hajhagymáim nem pusztultak volna ki, és ránctalan lehetnék. Vagyis:
● másfelől az esztétikum nemhogy teljesen független lenne a jelenségek nem esztétikai tulajdonságaitól, hanem éppenséggel mindig csupa nem esztétikai tulajdonságok együttesére épül, vagyis az esztétikum meghatározott nem esztétikai tulajdonságok sajátos egysége.
Következő lépésként tehát azt kell megvizsgálnunk, miféle nem esztétikai tulajdonságok alkotnak egységet az esztétikumban, s mi ennek az egységnek a sajátossága.
1.4. Az esztétikum formai jellemvonásai
Térjünk vissza a tanterem szép fehérre festett falai, derűsen mézszínű és szimmetrikusan elrendezett padsorai közé. Amit itt tudnunk kell, az, hogy mindezt csak a mi emberi szemünk látja ilyennek.
1.4.1. Az esztétikum és az emberi érzékelés
Ha a nyitott ablakon berepülne hozzánk egy pillangó, ezernyi szögletes látószervből összetett mozaikszemével ezernyi pontból összetett képet látna, melyben csak az arasznyi távolságra levő dolgok lennének éles körvonalúak, hátterük elmosódott foltokból állna; hiányoznának belőle színek, amelyeket mi látunk, de ott ragyognának számunkra felfoghatatlan ultraibolya sugarak.
S ez nem azt jelenti, hogy a mi szemünk jobb, mint a pillangóké. Jól tudjuk ugyanis, hogy a valóságban színek egyáltalán nincsenek, csak különböző hullámhosszú fénysugarak, amelyeket az ember szeme ilyen, a lepkéé pedig amolyan színűnek lát. Alaklátásunk sem sokkal jobb a pillangókénál, csak a felszín fő vonásait érzékeli. Egy pontosabb, mikroszkopikus részleteket is észlelő szem számára e tanterem falai, ablakai, padsorai és a bennük üldögélő emberek nem lennének mások, mint a szerves és szervetlen anyag különféle alakzatai, kisebb és nagyobb, hol sokszálú, hol csillag vagy orsó alakú, szögletes vagy kerek sejtek, molekulák bonyolultan összekapcsolódó tömkelegei. Vagy a legaprólékosabb és legátfogóbb nézőpont egységében vizsgálva: atomszerkezetek mikrokozmoszai, egyre kisebb és kisebb részecskék mértani rendjének végtelenjei az egyre nagyobb és nagyobb makrokozmikus alakzatok, naprendszerek, tejútrendszerek, a világmindenség végtelenében.
1.4.2. Az esztétikum és a látható-hallható érzéki forma
Mindezt nem érzékeljük azonban, s minthogy számunkra láthatatlanok-hallhatatlanok, esztétikai minőségeik sincsenek. A fehér falakról visszaverődő napfény szép és a légkalapácsok hangja rút, de az emberi érzékekkel felfoghatatlan ultraibolya vagy infravörös sugarak, a 16 és 20 ezer hertz alatti és fölötti rezgésszámú hangok stb. se nem szépek, se nem rútak, ezeknek számunkra esztétikai jelentőségük nincsen, noha tudunk a létezésükről, különleges eljárásokkal még hasznosítani is tudjuk őket, s mihelyt technikai berendezéseink segítségével láthatóvá-hallhatóvá tesszük őket, nyomban esztétikai minőségeket is nyernek.
Ugyanez áll a gondolkodásunkban oly kitüntetett szerepet játszó elvont fogalmakra is. Ha azt mondom, "tanterem fala", "tantermi padsor" vagy "főiskolai hallgatónő" ezzel a szóban forgó jelenségeket meglehetősen pontos fogalmi megjelölésekkel különítettem el a dolgok végtelen sokaságán belül. Ezek az elvont fogalmak azonban így, önmagukban semmiféle információt nem tartalmaznak arra vonatkozóan, hogy tündökletesen szépek-e vagy kacajra fakasztóan komikusak, netán riasztóan rútak. Az esztétikai kutatások évszázados közhelye is, miszerint az esztétikumnak elengedhetetlen sajátossága, hogy az ember számára felfogható érzéki formával rendelkezzék; elvont fogalmak, nem érzékelhető jelenségek esztétikai tárgyak nem lehetnek.
Az emberi érzékelés azonban igen sokrétű, a látás és hallás mellett az ízlelés, szaglás, izomérzékelés és bőrérzékelés (pl. tapintás, hőérzékelés stb.) is rendkívül fontos információkkal segíti elő tájékozódásunkat. Mégis, ha szemünket bezárva és fülünket befogva próbáljuk megítélni a környezetünkben levő dolgok esztétikai minőségeit, kudarcot vallunk. Ha megnyaljuk a falat, végigsimogatjuk a padokat vagy megszagolgatjuk a mellettünk ülő hallgatónők illatát, ebből még következtetni sem tudunk arra, szépek, komikusak, tragikusak vagy rútak-e. Fenti megállapításunk tehát így pontosítandó:
● az esztétikumnak elengedhetetlen sajátossága, hogy az emberi látás vagy hallás számára felfogható érzéki formával rendelkezzék; elvont fogalmak, nem érzékelhető, vagy csupán az ízlelés, szaglás, izom- és bőrérzékelés számára hozzáférhető jelenségek esztétikai tárgyak nem lehetnek.
A látás és hallás ilyen kitüntetett szerepe ismét arra mutat, hogy az esztétikum érzékelése az ember sajátos képessége. Más élőlények az érzékelés súlypontja tekintetében is döntően különböznek tőlünk. "Ha olyan orrunk volna, mint a patkánynak - mondja erről egy jeles szakíró -, közvetlenül érzékelnénk embertársaink érzelmi skálájának valamennyi rezdülését. Szagolható lenne például a másik ember ingerültsége. Mindenki számára nyílt titok lenne, ki kinek az otthonában járt; közvetlenül értesülnénk a társaink otthonában zajló események érzelmi felhangjairól, valameddig csak érzékelhetők maradnának az érzelmeket kísérő jellegzetes illatok. Az elmebetegek mindnyájunkat megőrjítenének; az aggódók a többiek aggodalmát is növelnék. Az élet bonyolultabb és intenzívebb lenne - ezt túlzás nélkül állíthatjuk." Ha tehát lennének esztétikai érzékkel rendelkező patkányok, ezek akkor sem ugyanazokban az érzéki benyomásokban lelnék fel az esztétikumot, mint mi: A patkányok Shakespeare-je nyilván szagokkal tenné érzékelhetővé Rómeó és Júlia tragikus szerelmének történetét.
1.4.3. A belső érzékelés
A látást és a hallást azonban nem szabad azonosítanunk a szem és a fül működésével, hanem ide értendő az úgynevezett belső érzékelés is. Az ember érzékelési analizátora (ingereket felfogó, közvetítő és feldolgozó szerve) ugyanis nemcsak az érzékszervekből áll, hanem hozzá tartoznak azok az idegrostok is, amelyek az érzékszervek által felfogott ingereket továbbítják az agyba, valamint az agy kérgi központja, ahol az érzékletek adataiból összeáll az észlelet. Ez a kérgi központ pedig olyan dolgokat is láthat, hallhat, szagolhat stb. amilyenek éppen akkor nincsenek is a közelünkben, s amilyeneket így szemünk, fülünk, orrunk nem is érzékelhet. Ilyen képeket, hangokat, szagokat stb. érzékelhetünk pl. álmunkban, de képzeletünk segítségével éber állapotban is fel tudunk idézni hasonló dolgokat, s mi több, a képzettársítások esetében tudatunk mintegy önmagától ajándékoz meg bennünket olyan képzetekkel, érzéki emléknyomokkal, amelyeket más képzeteink idéznek fel. Ha erősen gondolunk valakire, "lelki szemeink" előtt megjelenik az arca, alakja, s az ismert zenét hangok nélkül, fejben is "el tudjuk énekelni", belülről halljuk a dallamát; narancsillatot szimatolva képzettársításként felbukkan bennünk a gyümölcs képe stb. Így válik lehetővé a vakok számára is, hogy tapintásukkal "lássanak".
Ezt az "érzékszerv nélküli érzékelést" nevezzük belső érzékelésnek, s bizonyított tény, hogy akkor, amikor a dolgok esztétikai sajátosságait fogadjuk be, ez a belső érzékelés mindig fontos szerepet játszik. E tanteremben pl. bizonyára nincsenek esetlen, csúnya ruhába öltözött, de valójában csinos, harmonikus mozgású lányok. Ha azonban lennének, igazi szépségüket fel tudnánk fedezni a ruhákon köztudomásúan átlátó fantáziánk lelki szemeivel, bármennyire leplezné ezt az előnytelen öltözék. A fordított eset is áll természetesen, amikor a legdivatosabban kendőzött, gondosan kikozmetikázott testi rútság lepleződik le belső látásunk előtt.
A műalkotások esztétikumának befogadásában különlegesen fontos szerepet játszik ez a belső érzékelés, leginkább pedig az irodalmi művek olvasásakor. Ilyen esetekben ugyanis szemünkkel csak az írásjegyek és írásjelek képét látjuk, s az irodalmi élmény kizárólag a belső érzékelésben tárul fel, amikor tudatunk megfejti a leírt szavak értelmét. Vagyis:
● az emberi látás és hallás körébe kell számítanunk a belső érzékelés élményeit is, és az esztétikai élményben adott látható-hallható forma nem mindig azonos a szóban forgó jelenség önmagában vett érzéki tulajdonságaival, hanem gyakori, hogy az esztétikai minőség a külső érzékelés adatainak a belső érzékelésben jelentősen módosult, fantáziaképekkel, képzettársításokkal átalakított formáját jellemzi.
A képzettársítások játszanak közre abban is, hogy jóllehet az ízlelés, szaglás, izomérzékelés, bőrérzékelés stb. érzékletei önmagukban nem hordoznak esztétikai minőségeket, jelentős mértékben befolyásolhatják esztétikai élményeinket. A szemre szép tükörtojásos bélszínszelet nyomban undorítóan rúttá válik, mihelyt a falatot szájunkba véve érzékeljük, hogy a hús romlott, s ugyanígy fordul át a rettenetesség esztétikai minőségébe a gyönyörűen formatervezett lábas esztétikuma, ha kezünkkel a füléhez közelítve megérezzük az ujjainkat csontig égető forróságát. Ugyanez állhat az elvont fogalmakra is. Képzeljük el, hogy amint itt üldögélünk e szép tanteremben, egyszer csak kivágódik az ajtó, és valaki bekiabál:
- Radioaktív sugárzás!
Az előadás addig oly idillikus élménye menten ugyanolyan tragikus-borzalmas színezetet nyerne, mintha a plafon szakadt volna ránk, s visítozva, egymást taposva menekülne mindenki, amerre lát, noha csupán egy önmagában minden esztétikai minőséget nélkülöző, elvont fogalom keltette asszociáció színezné át korábbi idillünket. Vagyis:
● A látható-hallható érzéki forma elengedhetetlensége nem jelenti azt, hogy a többi emberi érzékszerv ingerei nem épülhetnek be az esztétikai élménybe. A jelenségek esztétikai minőségét döntően befolyásolhatják más, nem látható-hallható érzéki tulajdonságaik, sőt, számottevő mértékben átszőhetik vagy módosíthatják az esztétikai élményt minden érzéki forma nélküli, merőben fogalmi mozzanatok keltette képzettársítások is.
1.4.4. Ugyanazon elvont érzéki formák eltérő esztétikai minősége
Az esztétikák egyik nagy, az ókorig visszanyúló hagyományú irányzata a látható-hallható érzéki formák itteni jelentősége alapján arra a következtetésre jut, hogy a különböző tárgyak esztétikai minőségét nem is határozza meg más, mint a formájuk. Azaz: bizonyos látható-hallható formák a maguk elvontságában tekintve eleve és mindenütt szépek, mások pedig - a szép formák megváltoztatott, elrontott alakzataiként - ugyanígy rútak vagy komikusak stb.
Az általánosan szépeknek tartott formák közé szokás sorolni mindenekelőtt a szimmetrikusakat, amilyen pl. a kör, a gömb vagy a négyszög. Csakhogy amilyen szép a kör és a négyszög a legkülönbözőbb ékítményeken vagy építőművészeti alkotásokon, olyan rémületesen rút pl. halálraítélteket kísérő kivégzőosztagok mértani alakzataként. Szép a ritmikus rendezettség, az olyan térbeli vagy időbeli folyamat, amelyben a hasonló jelenségek felismerhető szabályossággal ismétlődnek: a templomcsarnoké, ha oszlopai egyenlő távolságra állnak egymástól vagy a tiszta daktilusokból álló versé, ahol minden hosszú szótag elhangzása után két rövid szótag következik. Az ellenpéldák azonban itt sem hiányoznak, hiszen a börtönrácsok geometriai ritmusa rút, a katonai temetések daktilikus dobütéseinek hangja pedig tragikus.
Az emberek többsége a piros színt a maga elvontságában egyértelműen szépnek mondja, megfeledkezve arról, hogy e szín lehet komikus is az orron, a rühös testhajlatokban pedig alantas. Ugyanilyen különbség mutatkozik aközött, hogy az egyformán fénylő és mértanilag is egyforma csepp-alakzatok harmatként himbálóznak a virág szirmán, vagy a kínjában verejtékező ember homlokán futnak-e végig. Gyönyörű a csepp alakúra csiszolt rubin nyakék is, de rémületesen rút az átszúrt nyakból kibuggyanó ugyanilyen vércsepp elvont formájaként. Bizonyítottnak tekintetjük hát, hogy azoknak az esztétáknak van igazuk, akik szerint
● nincsenek olyan elvont érzéki formák, amelyek eleve és általánosan ilyen vagy amolyan esztétikai minőséget hordoznának,
s tehetjük ezt annál inkább, mert a későbbiekben számos olyan példával találkozunk majd, amelyik azt is kétségtelenné teheti, hogy eltérő körülmények között éppenséggel ugyanazok a dolgok is eltérő esztétikai minőségűek lehetnek.
Más kérdés, hogy - amint ezt alább szintén látni fogjuk - a valóság minden olyan jelensége, amely látható-hallható érzéki formával rendelkezik, egyben esztétikai tárgy is, azaz valamiféle esztétikai minőséggel szükségképpen rendelkezik.
1.4.5. Eltérő érzéki formák azonos esztétikai minősége
Azt a tételt, hogy nincsenek olyan érzéki formák, amelyek eleve és általánosan ilyen vagy amolyan esztétikai minőséget hordoznának, az is alátámasztja, hogy ugyanakkor
● egymással ellentétes érzéki formák is lehetnek ugyanolyan esztétikai minőségűek.
A harmónia pl. köztudottan szép forma; kiegyensúlyozottsága nyugodt, derűs hatást kelt az emberben, feloldja feszültségeinket, növeli lelki biztonságunkat. Ám ellentéte, a diszharmónia szintén lehet akár gyönyörű is. Feltündökölhet a szépség zaklatottan hevült, mámoros lírai költeményekben - ditirambusokban, rapszódiákban - is. A legmagávalragadóbb szépség diszharmonikus feszültségek ellentéteitől izzik a nyolcszáz esztendővel ezelőtt élt indiai költőzseni, Dzsajadéva ezer soron át sodró, mámoros szerelmi dala, a világköltészet egyik csúcsteljesítménye, A Pásztor éneke:
Szekfüvirágleheletzuhatagos-örömillatu délövi szélben,
fülemüleszavu, kusza méhzizegésü lugas susogó sürüjében
Hari vigad a gyönyörü dalu kikeletben,
sírjon az elhagyatott, ime táncol a vadörömü lánykaseregbenVándorok asszonyait szerelem tüze gyötri a szívbe-szövődve,
méherajos szirom-árban emelkedik a bakula tárt legyezője;
Hari vigad a gyönyörü dalu kikeletben,
sírjon az elhagyatott, ime táncol a vadörömü lánykaseregben
(ford. Weöres S.)
Vadul diszharmonikus a vers ritmusa is, ahol nyolc-tíz rövid szótagos rohanó-zuhanó aprózások után emelkednek ki a hosszú szótagok, s a költői képek is éles ellentétekre épülnek, a lánykasereg öröme vad és a gyönyörű Hari isten gyönyörűséges táncát elhagyott szerelmének, Rádhának zokogása kíséri.
1.5. Az esztétikum tartalmi jellemvonásai
Abból, hogy az ugyanolyan érzéki formák más és más, egymással ellentétes formák pedig azonos esztétikai minőségűek lehetnek, logikusan következik, hogy e formák mögött valamiféle tartalmi mozzanatnak kell lennie, ami esztétikai minőségüket meghatározza. Vagyis: az esztétikum érzéki formája mindig valamiféle tartalmat fejez ki, jelenségformát ad egy lényegi-tartalmi mozzanatnak, s ha e lényeg más és más, akkor lesz az azonos érzéki formák esztétikai minősége is másmilyen, aminthogy megfordítva, a tartalmi-lényegi mozzanat azonossága teszi az egymással ellentétes érzéki formákat azonos esztétikai minőségűvé.
A következő kérdés természetesen az, miféle tartalmi-lényegi mozzanatokat juttatnak kifejezésre az esztétikai tárgyak formái?
1.5.1. Az esztétikum és a természeti lényeg
Az esztétika különböző irányzatai igen különféle válaszokat adnak erre a kérdésre. Igen nagy hagyománya van pl. annak az álláspontnak, miszerint itt a jelenségek természeti lényegével állunk szemben; minél jobban megfelel valamely dolog formája saját faja ideális mértékeinek, annál szebb, s minél inkább eltér ezektől, annál torzabb, komikusabb vagy rútabb. Valóban áll ez az emberre vagy az őzikékre és számos más lényre, amelyek szépek, ha testük felépítése és arányai faji jellegzetességeiket tükrözik, de viszolyogva tekintünk rájuk, ha sziámi ikrekként jönnek a világra, vagy a kelleténél több végtagjuk van. Könnyű azonban az ellenpéldákat is felsorakoztatni: egy lótetű vagy szőrös testű madárpók bármilyen tökéletes példánya saját fajának, frászt hoz ránk, ha látjuk, hogy felénk mászik.
1.5.2. Az esztétikum és az emberi lényeg
Hasonló ellentmondások mutatkoznak a számos esztétikai irányzat felfogásában, kivéve azt, amelyik a költőként és drámaíróként is kiemelkedő Friedrich Schiller elgondolásait veszi alapul. Eszerint a szépség lényegi mozzanata az emberi szabadság, a rútságé pedig a korlátozottság, s a többi esztétikai minőség mélyén is ezek rejlenek, vagyis
● az esztétikum látható-hallható érzéki formában megjelenő emberi szabadság-korlátozottság.
A szakirodalom egy része a szabadságot és korlátozottságot az embert a többi élőlénytől megkülönböztető leglényegesebb sajátosságnak tekinti, s így e kettő együttesét "emberi lényegnek", "az ember nembeli lényegének", "nembeliségnek" nevezi. Ez a felfogás szerintem is helytálló, de bizonyítása igen messze vezető filozófiai kitérőket igényelne, amelyek szétfeszítenék az itteni kereteket. A szakkifejezés használata viszont "az emberi szabadság és korlátozottság egysége" körülírás hosszadalmassága miatt annál tanácsosabbnak látszik, s így jegyezzük meg, hogy
● az emberi szabadság és korlátozottság egységét emberi lényegnek nevezzük.
Az a megállapítás, miszerint az érzéki formák önmagukban, a dolgokban rejlő emberi lényegtől elvonatkoztatva nem köthetők konkrét esztétikai minőségekhez, s másfelől e lényeg csak akkor hoz létre esztétikai minőséget, ha érzéki formában jelenik meg, vagyis
● az, hogy az esztétikum érzéki formában megjelenő emberi lényeg, bizonyíték arra is, hogy az esztétikum meghatározott nem esztétikai tulajdonságok sajátos egysége, hiszen önmagában sem az érzéki forma, sem az emberi lényeg nem esztétikai tulajdonság.
2. Az esztétikum tartalmi vonásainak alapfogalmai
2.1 A szabadság és korlátozottság
A fentiekben csak úgy odavetett szabadság és korlátozottság fogalmát közelebbről is meg kell vizsgálnunk, minthogy ez a köznapi gondolkodásban azt jelenti, hogy az ember saját hajlamainak, "belső természetének" ösztönzéseit követve azt csinál, amit akar, s ha ezt bármi okból nem teheti meg, korlátozott.
2.1.1. A szabadság és a szükségszerűség
A probléma, mint ismeretes, itt az, hogy hajlamainkat vakon követve beleütközhetünk olyan objektív, megváltoztathatatlan szükségszerűségekbe, amelyeknek működése céljainktól igen eltérő, olykor pedig ezekkel éppenséggel ellentétes következményekhez vezetnek. A mámoros boldogság vágyát követve megtehetjük pl. azt, hogy naponta elfogyasztunk egy liter pálinkát, figyelmen kívül hagyva azt a biológiai szükségszerűséget, hogy ennek hatása kisvártatva az eszméletlen részegség, később pedig a gyötrelmes macskajaj, s végül a szenvedélybetegség állapotába juttat. A köznapi gondolkodás itt önellentmondásba kerül, hiszen ha a szabadság azt jelenti, hogy valaki azt csinál, amit akar, akkor az effajta cselekedeteket végrehajtó embert nyilván szabadnak kellene mondanunk, holott azt mondjuk rá, hogy "a pálinka rabja", "részeges hajlamainak foglya".
A hasonló példákat a végtelenségig sorolhatnánk. Belső hajlamaink szerint valamennyien a legrövidebb, egyenes úton szeretnénk elérni céljainkat. Ám legyen ez a cél akár a munkahelyünk elérése, akár valamiféle társadalmi célkitűzés, ha nem vesszük figyelembe az objektív szükségszerűségeket, fizikai vagy átvitt értelemben "fejjel megyünk a falnak", vélt szabadságunk korlátozottságnak bizonyul.
Akkor lehetünk tehát szabadok, ha felismerjük az adott feltételek esetén kikerülhetetlenül bekövetkező szükségszerűségeket, s nem vállaljuk azt, hogy szembeszegülünk velük - hiszen ez a biztos kudarcot jelenti -, hanem megpróbáljuk őket felhasználni céljaink érdekében, uralkodni rajtuk. A szabad ember uralkodik önmagán, megálljt parancsol belső hajlamainak, s nem issza ki azt a poharat, amelytől már kivetkeznék emberségéből. Megismeri a természeti erőket, s minthogy ezek nem teszik számára lehetővé a falakon való áthatolást, feltalálja a lovas kocsit, villamost, autót, helikoptert, hogy még hamarább is érkezzék a kívánt helyre, mintha át tudna gyalogolni a falakon. Uralma alá hajtja a "társadalmi természet" erőit is, megismeri a mind célszerűbb együttélési formák közlekedésrendjének titkait, feltalálja a taktikai kerülőutakon való előrehaladás lehetőségeit és a forradalmakat, amikor az ósdi falakat romba döntve sugárutakat nyithat céljai felé. A szó igazi értelmében véve tehát
● a szabadság a szükségszerűségek megismerésére alapozott uralom önmagunk és a természeti-társadalmi erők fölött, a korlátozottság pedig a fel nem ismert vagy figyelmen kívül hagyott szükségszerűségek erőinek uralma fölöttünk.
2.1.2. Az állatok szabadsága
Az esztétika egyes képviselői - bár jobbára elszigetelt véleményként -, mindmáig azt próbálják bizonyítani, hogy az állatoknak, rovaroknak is van szépérzékük. Túl azonban azon, hogy az élőlények jó része - mint láttuk - már a valóság érzéki formáit is eleve másként érzékeli, mint mi, cselekvéseiket sem a szükségszerűségek megismerésére épülő tudatos megfontolások, hanem ösztönök vezérlik. Csak a legfejlettebb állatoknál, és egyes, ritka esetekben lehet kimutatni a célkitűző-célmegvalósító tevékenység csíráit, míg az embernél az ösztönös és tudatos cselekedetek aránya fordított. A fenti meghatározásból tehát az is következik, hogy
● az általunk ismert világban esztétikai érzékkel csak az ember rendelkezik, vagyis az esztétikai alany szerepét csak az ember képes betölteni.
2.2. A szabadság és a társadalmi fejlődés
Kanyarodjunk azonban vissza az emberi szabadsághoz és korlátozottsághoz, az emberi lényeghez. Minthogy a szabadság szükségszerűségek megismerésére alapozott uralom, az emberi megismerő tevékenységről pedig köztudott, hogy a történelem során egyre változik, finomodik és hatósugara mind szélesebb körű, ebből magától értetődően következik, hogy szabadságunk ismérvei is történelmileg változók.
● az emberi szabadság és korlátozottság ismérvei történelmileg változók.
E változások részint úgy jelentkeznek, hogy ami hajdan szabadságunk forradalmi növekedését biztosító vívmánynak mutatkozott, az később, a fejlődés magasabb szintjén már nevetségesen korlátolt lehetőségeket nyújthat. Az őskorban fenséges-titokzatos leleményeknek számítottak a tűzcsinálás olyan találmányai, mint a kövek összeütögetése vagy a fadarabok dörzsölése. Ma viszont, a gyufa és öngyújtó világában igencsak bizarr különcködésnek ítélnénk, ha valaki a főiskola üldözött dohányosai számára kijelölt száműzetési helyen ragaszkodnék ahhoz, hogy ilyen eszközökkel gyújtson cigarettára.
Másrészt azonban "az emberi szabadság" olyan desztillált fogalom is, amellyel - mint látni fogjuk - az esztétikában sem megyünk semmire. A szépség-rútság ügyeit se lehet világosan áttekinteni, ha nyitva hagyjuk azt a jobbára kínosnak tekintett kérdést: pontosan kinek a szabadságáról van szó? Egész történelmünk arról tanúskodik ugyanis, hogy
● a változások problémáinak vizsgálatakor megkülönböztetendő az egyes ember egyéni szabadsága, a meghatározott közösségek (csoportok, rétegek, társadalmi osztályok, népek-nemzetek) szabadsága, valamint minden ember, az egész emberiség szabadsága, minthogy ezeknek érdekei éles ellentétekbe kerülhetnek egymással.
2.2.1. Az ember mint társadalmi lény
Kiindulópontunk itt az a közhely lehet, hogy az ember társadalmi lény, s nem szúnyog, hogy a petéből kikelve minden segítség, neveltetés nélkül megkezdhesse önálló vérszívó életét. Az állatok által felnevelt Mauglik híres esetei minden kétséget kizáróan bizonyítják, hogy csak az emberi közösségek tagjaiként válhatunk emberré; csak a társadalomban lehetünk szabad lények. Az egyéni szabadság stabil továbbfejlődésének tehát az a feltétele, hogy a társadalom szabadsága egyre jobban kiteljesedjék a természeti erők igába fogásával és a társadalmi igák levetésével. Az egyes társadalmak sem elszigetelten élnek azonban, hanem az emberiség egészének részeiként, s fejlődésük döntő tényezői a különböző társadalmak közötti kölcsönhatások. A fenti tétel tehát az érdekek szemszögéből nézve kiegészítendő azzal, hogy
● az egyes ember, valamint a társadalmi csoportok, rétegek, osztályok, népek-nemzetek érdekei aszerint rangsorolhatók, hogy milyen mértékben fejezik ki minden ember, az egész emberiség fejlődési érdekeit, az úgynevezett nembeli érdeket.
2.2.2. A szabadság és a társadalmi egyenlőtlenség
Az emberi nemnek ez a folytonos érdeke azonban a történelem különböző szakaszaiban igen eltérő, adott esetekben egyenesen ellentétes társadalmi célkitűzésekben öltött testet.
Eredetileg, az ősközösségi viszonyok között a fejlődés az évezredek végtelenjein át úgy ment végbe, hogy az egész emberiség haladása minden ember megközelítően egyenlő szabadsága jegyében csoszogott előre. Ez a sokak által idillinek képzelt egyenlőség valójában ma már elképzelhetetlen béklyókat jelentett, egy olyan állapotot, ahol - Engelst idézve - "az ember csaknem teljesen ki van szolgáltatva a tőle idegen, számára érthetetlen természeti erőknek", s ahol "a törzs áthághatatlan határ az ember számára", aki "a természetes ősközösség köldökzsinórjához van nőve".
Egy adott fokon azután egyes közösségek e béklyózott csoszogást rohamos ütemű, addig sosem tapasztalt mértékű fejlődéssel váltották fel, de úgy és azáltal, hogy az egyenlőséget is felváltották az egyenlőtlenség különféle formáira. Ezek az egyenlőtlen struktúrájú társadalmak törtek az élre, fejlesztették az azóta eltelt viszonylag igen rövid idő alatt kultúránkat az ujjak segítségével történő számolástól az elektronikus számítógépekig, a szekértől az űrhajóig, a tűzenergiától az atomenergiáig, a kurjongatástól és dobolástól a távközlési műholdakkal közvetített tévéprogramokig. S azok a közösségek, amelyek megőrizték az ősi egyenlőséget; mint a dzsungelek mélyén még ma is "felfedezetlenül" élő törzsek, megőrizték egyben az ősi, primitív nyomorúságot is. "Afrikában ma is tapasztalható - írja Clement Greenberg -, hogy a rabszolgatartó törzsek kultúrája rendszerint magasabb, mint a nem rabszolgatartó törzseké."
Ez a forradalmi lépés, amely az egész emberiség szabadságának bámulatos kiteljesedéséhez vezetett, gyakorlatilag tehát úgy megy végbe, hogy - a fenti Engels-idézetet folytatva - "a legalantasabb érdekek avatják fel az új, a civilizált osztálytársadalmat: aljas kapzsiság, hitvány élvhajhászás, piszkos zsugoriság és a közös vagyon önző szétrablása; a régi, osztálynélküli nemzetiségi társadalmat a leggyalázatosabb eszközökkel ássák alá és buktatják meg: lopással, erőszakkal, csellel, árulással".
E legalantasabb érdekek viszont a legmagasabb rendűeket szolgálták, hiszen az összemberi szabadság továbbfejlesztésének érdeke követelte meg, hogy a szabad és egyenlő nyomorúságot az ember az olyan kirívó egyenlőtlenségre cserélje fel, amilyen a rabszolgatartó társadalmi rend is volt. Hogy egyes emberek megfejthessék a csillagok járásának titkát vagy a csillagoknál is távolibb filozófiai kérdéseket oldjanak meg, egyszóval kozmikus lépésekkel vigyék előre az emberi szellem szabadságát, a kultúrát, ehhez más embereknek embertelen rabságban kellett gürcölniük, minthogy a korabeli termelőerők más választást nem tettek lehetővé. Hogy a márványoszlopos athéni virágkor polgárai felépíthessék a művészet és a demokrácia - legalábbis az utókor szemében - oly harmonikus mintaállamát, minden egyes szabad emberért négy rabszolgát kellett korbáccsal munkára késztetni.
S noha azóta rabszolgák már nincsenek, a társadalmi egyenlőtlenség változatlan. "Világos - írta Engels, s neki bízvást elhihetjük -: mindaddig, amíg az emberi munka még olyan kevéssé volt termelékeny, hogy a szükséges létfenntartási eszközökön túl csak kevés többletet szolgáltatott, a termelőerők fokozása, a forgalom kiterjesztése, az állam és a jog fejlesztése, a művészet és a tudomány megalapozása csak fokozott munkamegosztás révén volt lehetséges, amelynek alapzata az egyszerű kézi munkát ellátó tömegek és a munka vezetését, a kereskedelmet, az államügyeket és utóbb a művészettel és tudománnyal való foglalkozást űző kevés számú kiváltságosok közti nagy munkamegosztás kellett, hogy legyen."
S bár a kiváltságosak rétege a történelem során "soha nem mulasztotta el, hogy a maga előnyére mind több és több munkaterhet ne rakjon a dolgozó tömegekre", létezését a történelmi fejlődés, az emberi szabadság kiteljesedése a modern nagyipari technika létrehozásáig kikerülhetetlen szükségességgel követeli meg. A "kizsákmányoló osztályok" tehát mindaddig, amíg idejük le nem jár, s el nem kezdik játszani a történelmi kísértetek komédiáját, éppolyan szükséges tevékenységet folytatnak, mint a "dolgozók"; az előbbiek "munkától való szabadsága" (azaz szellemi munkája) éppoly értékes eleme az emberi nem szabadságának, mint az utóbbiak testi munkafeladatokon úrrá lett szabadsága. Eddigi tanulságainkat tehát úgy összegezhetjük, hogy:
● az emberiség szabadságának kiterjesztése szükségszerűvé tette az ősközösségi egyenlőség felcserélését az egyenlőtlen struktúrájú társadalmakra, amelyekben az alávetett néposztályok fizikai munkája biztosítja az anyagi alapokat a szellemi munkát - s ezen belül a társadalom irányítását - végző "kiváltságos" rétegek számára. E kettő egyszerre és egyformán valós feltétele a szabadság történelmi továbbfejlődésének.
A kiváltságosak hatalma sem örökéletű azonban. Miután az emberi fejlődés érdekei létrehívták a rabszolgaság intézményének bevezetését, egy történelmi szakasszal később ugyanezek az érdekek írták elő a rabszolgaság megszüntetését. Amikor e gazdasági-társadalmi alakulat a Pitagorasz-tételtől és az arisztotelészi esztétikától a római jogig és a birodalom-irányítás ismereteiig már mindazokat az értékeket felhalmozta, amelyek e keretek között felhalmozhatók voltak, termelési viszonyai a további fejlődést megállították. A rabszolgának igazán nem volt oka, hogy "túlteljesítsen", a termelést fokozza, a Lucullus asztalánál étkező uraknak pedig a rabszolgakezek is megfelelő életszínvonalat biztosítottak, nem volt érdekük a termelőeszközök fejlesztése. Az öregebbik Hérón aeol-labdája mindmáig ördöngös játékszer lenne csupán, s nem gőzgép, ha a fejlődés megáll ezen a fokon. Azaz:
● az egyenlőtlenség konkrét formáit az összemberi szabadság fejlődésének erői határozzák meg, amelyek előbb-utóbb mindig elsöprik a további kiteljesedést már gátló közösségi formákat, s magasabb szintű lehetőségeket biztosító társadalmi alakulatokat hoznak létre.
2.2.3. Az összemberi fejlődés érdekeit képviselő erők
Az esztétikának azonban jóval földhözragadtabb tudománynak kell lennie annál, semhogy közelebbi vizsgálat nélkül elfogadhatna olyan fenséges fogalmakat, amilyen "az összemberi szabadság fejlődésének erői" is. Itt Lukács György lehet segítségünkre, aki éles szemmel vette észre, hogy ezeket az erőket nem valamiféle elvont, a társadalmi küzdelmek lovasrohamokkal és cifra zászlókkal, illetve rakétafegyverekkel és plakátokkal teli világától messze csillogó, általános emberi ideák érdekei vezérlik, hanem ezek az érdekek leginkább éppenséggel a mindenkori haladó osztálytörekvésekben öltenek testet.
Ami engem illet, elhagynám a szóösszetételből az "osztályt". Az egyenlőtlen struktúrájú társadalmak szerkezete ugyanis igen bonyolult rendszer, amelyben a nagyobb egységeken belül kisebb és még kisebb egységek helyezkednek el: a társadalmi osztályokon belül különböző rétegek, a rétegeken belül csoportok. Ezeknek szabadságlehetőségei és érdekei, törekvései igen eltérők. Lehetnek továbbá e törekvések a társadalmi osztályoknál átfogóbbak, össznemzetiek is. Megfordítanám továbbá a sorrendet is, úgy fogalmazva, hogy
● mindig azok a történelmi törekvések a leghaladóbbak, amelyek leginkább felelnek meg az egész emberiség fejlődési érdekeinek.
Számos történelmi példából leszűrhető továbbá egy ezt kiegészítő tanulság is. Gondoljunk arra, hogy a "nagy"-ként számontartott francia forradalom a jakobinus diktatúra tömeggyilkosságainak méreteit tekintve se volt kicsi. S innen eszünkbe juthat az is, hogy a "szabadság, egyenlőség, testvériség" valóban igencsak haladó polgári jelszavaival ékes francia trikolórja alatt menetelő seregek a császárrá előléptetett Napóleonnal élükön Itáliától Spanyolországig hány nemzetet igáztak le, idegen - s ráadásul retyerutya-alapon kiválasztott, senkiházi - királyokat ültetve trónjaikra. Az ilyen helyzetek ellentmondásosságát nem leplezheti az a tény, hogy a polgári társadalom később egyre kevesebb jogos érvet szolgáltatott a feudális rendszerbe visszavágyók számára.
A jelenkori példák talán még ékesszólóbbak lennének, de elégedjünk meg azzal a következtetéssel, hogy
● a leghaladóbb társadalmi törekvések sem kizárólagos letéteményesei az összemberi érdekek képviseletének, a barikádok túloldalán is rendre felmutathatók olyan értékek, amelyek ilyen szempontból lényegesek, bár a helyzet lényegéből kifolyóan kisebb, s a fejlődés során egyre csökkenő számban.
2.2.4. A többség feláldozása a fejlődés oltárán
Haladás ide vagy oda, az a tény, hogy a történelem mindmáig az egyenlőtlenség jegyében hömpölyög előre, nehéz választás elé állítja erkölcsi érzékünket. A bennünk élő humánum ugyanis egyfelől azt diktálja, hogy minden ember testvérünk, s ennek megfelelően valamennyien egyenlők vagyunk. Ha pedig e testvériség-érzés súlyos sérelmeket szenved, állásfoglalásainkat az az önmagában véve igen nemes indulat fűti, hogy mindig az elnyomott néposztályokkal, a korbáccsal munkára kényszerített rabszolgákkal és a botosispánokkal, művezetőkkel hajszolt jobbágyokkal, munkásokkal kell együtt éreznünk, nem pedig a paloták lakóival.
Másfelől viszont ugyanilyen elevenen él bennünk az a képzet is, hogy tisztelettel kell adóznunk azoknak, akik a csillagvilág küszöbéig emelték az emberiséget. A tudomány és a művészet oltárképein örökítjük meg az ókori szellem nagyjait, noha a lehető legdurvábban gázoltak át a humánumon: "beszélő gépeknek" tekintették a rabszolgákat. Úgy látjuk, az emberiség örök hálával tartozik James Wattnak, aki a modern gőzgép feltalálásával megszabadított bennünket a legnehezebb fizikai munkáktól. Megfeledkezünk azonban arról, hogy Wattnak kizárólag azért volt módja erre, mert a tetves és éhenkórász proletárok ezrei e legnehezebb fizikai munkák elvégzésével lehetőséget teremtettek neki a megfelelő ismeretek elsajátításához és kísérleteinek kivitelezéséhez.
A csodagyereknek született XVIII. századi angol jogfilozófus, Jeremy Bentham bizonyára mindnyájunk szívéből - de nem az eszéből - beszélt, amikor azt állította, hogy valamely dolog értéke pofon egyszerű művelettel kiszámítható: csak azt kell lemérni, milyen nagyságú és időtartamú élvezeteket vagy fájdalmakat okoz (közvetlenül és közvetve) az érintett személyek számára, s ami minél több embernek minél nagyobb élvezetet okoz, az az értékesebb. A baj csupán az, hogy egy ilyen grammra kiszámítottan harmonikus társadalom fejlődésképtelen lett volna. Ahhoz, hogy az emberek egyre többen egyre nagyobb élvezetek közepette élhessenek, igen sokáig az kellett, hogy a többség érdekeit korlátozzák.
Hegel ezt egyenesen úgy fogalmazta meg, hogy az emberek feje fölött - vagy épp ellenükre - fejlődik a történelem, s színpada így egy nagy "vágóhíd", ahol "feláldozták a népek boldogságát, az államok bölcsességét és az egyének erényét". Marx - és az ő nyomán a pályakezdő Marcuse - se látta ezt másképp, de hozzátették, hogy mindez csak átmeneti jelenség, melynek végén az összemberi haladás és minden egyes ember szabadságának érdeke egybeesik majd.
2.2.5. A vakon tapogatózó emberi haladás
Ezek a teóriák azonban csak évezredekkel az osztálytársadalmak kialakulása után születtek meg; az emberek - filozófiai közhely ez - általában úgy szokták csinálni a történelmet, hogy erről sejtelmük sincsen. A rabszolgaságot bevezető barbár rablóvezér-törzsfőnökök bizonyára az őrülteket megillető szent borzalommal hallgatták volna azt, aki felvilágosítja őket, hogy az egész emberiség szabadságának kiterjesztésén munkálkodnak. A rabszolgák, jobbágyok vagy a kapitalizmus kezdetén bányában dolgoztatott gyerekek ugyanígy fogadták volna azokat a jövendőmondókat, akik vigaszként elárulják nekik, hogy a gürcölésük eredményeként felépülő humán kultúrában majd létrejön egy olyan társadalomfilozófiai elgondolás is, amelyik szenvedésük igazi értelmét megvilágítja. (Előfordult, s a modern világban különösen gyakori persze a fordítottja is. Egy-egy társadalmi osztály vagy nép óriási öntudattal léphet fel a haladás, az igaz hit, Isten országa, az európai rend vagy a fejlett civilizáció stb. nevében, noha valójában többet árt az emberiségnek, mint a történelem valamennyi járványa együttvéve.)
E vak tapogatózás pedig szükségszerű is. Lukács György igen meggyőzően mutatta ki, hogy az egyes ember életében - legyen akár a kiváltságos, akár az alávetett réteg tagja -, nem válnak külön a saját önös érdekét, osztálya, nemzete érdekét s az összemberi érdeket szolgáló tettek olyasformán, hogy az illető ettől eddig magánéletet, mindennapi életet, attól amaddig pedig történelmi-nembeli életet él. E mozzanatok (én hozzátenném: ritka kivételektől eltekintve) a gyakorlatban egységet alkotnak, egybeötvöződnek, összefonódnak, s egy-egy adott helyzetben mindig az ember cselekedeteinek konkrét tartalma dönti el, hogy az egységen belül e tényezők egymással szemben vagy párhuzamosan működnek-e, s melyik tényező jut túlsúlyra. Vagyis:
● az egész emberiség fejlődési érdekeit képviselő törekvések a történelem legutóbbi szakaszáig öntudatlanul, s ma is legtöbbször többé-kevésbé hamis tudat által vezéreltetve működnek, aminthogy cselekedeteinkben is általában szétválaszthatatlanul összefonódnak a pusztán egyéni, az osztály- vagy nemzeti, valamint összemberi érdekeket szolgáló mozzanatok.
Hogy e tétel ne legyen ilyen irgalmatlanul elvont, a következőkkel illusztrálnám. Amikor e sorokat írom, egyéni érdekem is vezérel, hiszen könyvemért szerzői honoráriumot kapok, amelyre bizony igencsak szükségem van. Másfelől viszont a fent dőlt betűkkel szedett tétel hangoztatásával - eléggé nyilvánvaló módon - az egész emberiség fejlődési érdekeit képviselő törekvések fontosságát hangsúlyozva, ezek érdekeit képviselem. Harmadrészt, ha igazam van, ezzel az igazsággal a hozzám hasonlóan gondolkodó értelmiségi réteg tekintélyének növekedését, s nem kevésbé nemzeti kultúránk gyarapítását is szolgálom.
2.2.6. A rabszolgák szabadsága
Mindezzel azonban csak tovább növeljük a kérdések láncolatát. Az embernek ugyanis egyetlen élete van, s így az alávetett néposztályok tagjai igencsak különös magatartást tanúsítottak, ha egy rettenetes fejlődéseszme áldozataiként évezredek végtelenjein át gürcöltek egy nem is tudott, fel sem ismert történelmi célkitűzés érdekében. Miután pedig megfogalmazódott és tudatosult bennünk, még felháborítóbbnak mutatkozik ez a fejlődéseszme. Úgy tűnik fel ugyanis, mintha a luxusban élő uralkodó rétegek azért vezethetnének bennünket az orrunknál fogva a siralmak völgyén keresztül, hogy valamelyik távoli leszármazottunk, akihez már semmi valóságos közünk nem lesz, s aki hajdani létünkről, áldozatkészségünkről semmit sem fog tudni már, olyan viszonyok között élhessen, ahol az összemberi haladás és minden egyes ember szabadságának érdeke egybeesik majd. Ha mi vagyunk többségben, miért nem változtatunk ezen? S amikor - rabszolga- és parasztlázadásokkal, proletárforradalmakkal - nekiveselkedtünk az öldöklésnek, miért kellett kivétel nélkül mindig elbuknunk?
E nyomasztó kérdések mellett ráadásul bajba kerül ilyesformán szabadság-meghatározásunk is, ami úgy hangzott, hogy "a szükségszerűségek megismerésére alapozott uralom önmagunk és a természeti-társadalmi erők fölött". S ám fogadjuk el, az ókorban szükségszerű volt, hogy egyeseknek rabszolgamunkát kellett végezniük ahhoz, hogy mások minél gyorsabb ütemben fejleszthessék tovább az emberi kultúrát. De mire ment volna azzal egy ókori rabszolga, ha felismeri társadalmi helyzetének szükségszerűségeit, s miféle uralmat, mennyi szabadságot biztosíthatott volna számára ez a felismerés? Érvényes-e a szabadság ilyen értelmezése az effajta szélsőséges helyzetekre is? Mert ha nem, akkor bizonyára más szabadság-meghatározást illenék keresnünk.
2.2.7. A rabszolgák mint a rabszolgaság haszonélvezői
A probléma megoldásához kiindulópontként szolgálhat Max Weber megállapítása, miszerint "minden igazi uralmi viszonyhoz hozzátartozik az engedelmeskedniakarásnak egy bizonyos minimuma, tehát az engedelmeskedéshez fűződő (külső vagy belső) érdek". S bizony, a rabszolgaság intézményének bevezetése még az ilyen sorsra jutott embereknek is érdeke volt. Korábban ugyanis az egymással marakodó vagy egymásra vadászó hordákban élő eleink a csatározásaik során elfogott embertársaikat egyszerűen megették. Később, a kannibalizmusról leszokott törzsek vagy a nem rabszolgatartó civilizációk sem bántak szelídebben foglyaikkal; rövid úton lemészárolták vagy feláldozták őket isteneiknek.
A normális történelmi helyzetekben tehát az alávetett osztályok nem egyszerűen áldozatai a történelmi fejlődésnek, hanem haszonélvezői is, az ő szabadságuk is mindig nagyobb, teljesebb, még ha nem is éri el az uralkodó osztályok szabadságlehetőségeinek mértékét. Az a történelmi fejlődés, amelyik - legalább lehetőség szerint - nem kamatozik az osztályszerkezet valamennyi lépcsőfokán még az adott nemzedékek életében, hanem korlátozza a már elért szabadságot, visszaveszi jelenünk értékeit valamiféle távoli jövő nevében, nem fejlődés, hanem visszafejlődés, a haladás mezében elkövetett reakciós történelmi bűntett.
Mindenesetre addig, amíg el nem érjük azt a paradicsomi állapotot, ahol az összemberi haladás és minden egyes ember szabadságának érdeke egybeesik majd, addig számolnunk kell az ilyen s másféle típusú történelmi bűntettekkel. Marcusénak igaza van, amikor megállapítja, hogy a despotikus uralmak igen gyakran mindenféle ésszerű indok nélküli, "fölösleges elnyomatással" is sújtják a tömegeket.
Amint erre később kitérek, a visszatükröző művészetnek is fontos feladata, hogy az effajta látszatokat leleplezze. Az emberek túlnyomó többsége azonban magától is ősi ösztönnel szokott fegyver után nézni, ha túlságosan komolyan követelik meg tőle, hogy fokozódó evilági ínséggel érdemelje ki a túlvilági boldogságot, vagy növekvő mai nyomorúsággal törlessze távoli leszármazottainak holnapi jólétét. S ha az alávetett néposztályok forradalmait rendre le is verik, leveretésük és a megtorlás szakasza után ezek mindig diadalmaskodnak. Az ideológiai vitákban a megerőszakolt nemeskisasszonyok, szalmacsóvákkal porig égetett kastélyok vagy lábuknál fogva felakasztott állambiztonságiak és Molotov-koktélokkal felrobbantott tankok érveivel alátámasztott kérések előbb vagy utóbb kegyes meghallgatásra találnak. Összegezve:
● ha az egyes ember és a közösség, valamint a különböző emberi közösségek szabadságának érdekei ellentétbe kerülnek egymással, a legmagasabbrendű érdekek mindig az egész emberiség történelmi fejlődésének irányába mutatnak E fejlődés elengedhetetlen ismérve azonban, hogy belátható történelmi távon belül az osztályszerkezet valamennyi lépcsőfokán a szabadság kiteljesedését eredményezze; az alávetett rétegek szabadságát radikálisan csökkentő változások szükségképpen az összemberi fejlődést visszavető vagy megtorpantó társadalmi kataklizmákhoz vezetnek.
Ami pedig azt a kérdést illeti, igazolható-e szabadság-meghatározásunk a rabszolgák esetében is, itt mindenekelőtt azt kell tudnunk, hogy a rabszolgatartó társadalom - a dilettáns hiedelmekkel ellentétben - egyáltalán nem volt szükségszerű része a történelmi fejlődésnek. Épp ellenkezőleg, az így nevezhető társadalmi formáció, ahol a gazdaságban döntő szerepet játszott a rabszolgamunka, sokkal inkább mutatkozik egyes, abnormális történelmi utat bejáró földközi-tengeri népek, a görögök, punok és rómaiak zsákutcájának. (Miként a kínaiak "ázsiai termelési módja" is.) Az egyenes út a törzsi társadalmakból közvetlenül a feudalizmusba vezetett, s ezen haladtak a római birodalmat megsemmisítő népvándorlás európai népei is. Rabszolgák voltak ugyan mindenfelé, Amerikában, mint tudjuk, még a XIX. században is, és egyes helyeken ma is vannak, de létezésük nem meghatározó tényezője a társadalmi struktúrának.
A másik szempont, amelyre Marcuse hívta fel a figyelmet, az, hogy "a szolga két okból nem szabad: először azért, mert ténylegesen szolgaságban van; másodszor pedig, mert nincs tapasztalata vagy ismerete a szabadságról". "Márpedig "az ember csak akkor lehet szabad, ha tisztában van lehetőségeivel". A történelmi szükségszerűség felismerése tehát igenis növelhette (volna) a rabszolgák belső szabadságát, önuralmát, segíthetett (volna) abban, hogy sorsukat ne nehezítsék kilátástalan lázongásokkal. E szükségszerűség továbbá különböző lehetőségeket nyújtott számukra. Egyéni szabadságukat az adott keretek között is növelhették úgy, hogy a könnyebb sorsú házi cselédség, vagy éppenséggel a tudásuk miatt megbecsült orvos- és pedagógus-rabszolgák soraiba törekedtek, magatartásukkal kiérdemelték a felszabadítást, leleményesen kihasználták a sikeres szökés alkalmait stb. Osztályhelyzetük sem volt pontosan meghatározott végzet; mozgalmaik, lázadásaik könnyíthettek vagy ronthattak helyzetükön, szabadságlehetőségeiken, s ha a szükségszerűséget mindig felismerhették volna, a fennálló rend által biztosított kereteket maradéktalanul kihasználhatták volna.
S ebben sorsuk semmiben nem különbözött a korábbi és későbbi korok embereinek sorsától. Szabadságlehetőségeink határait az anyagi termelőerők fejlődési foka jelöli ki; a faekével szántogató paraszti munkából élő társadalmakban képtelenség bevezetni az ingyenes egészségügyi ellátást és oktatást, az atomerőművek és automatizált gépsorok világában viszont az ilyen intézmények hiánya dühítő anakronizmus. Amit megtehetünk, csupán annyi, hogy a termelési viszonyokat és az ezeknek megfelelő jogi-politikai intézményrendszert úgy alakítjuk, hogy ezek minél jobban kihasználják az adott lehetőségeket. Történelmünksorán ez eddig sosem sikerült; társadalmi fejlődésünk a rég elavult korlátok tragikomikus továbbélésének és a gyakorlatilag megvalósíthatatlan szabadság-célkitűzések tragikus bukásának rossz végletei között tántorogva halad előre. Ez a tény azonban a mi hibánk, s nem a szabadság meghatározásáé.
2.2.8. A történelmi fejlődésvonalak gubancai
Az emberi szabadság kiteljesedésének vakon tántorgó haladása természetesen nem is olyan egyenes vonalú pálya, ahogyan azt elképzelni szeretnénk. Először is nem egyetlen vonal, hanem több: ugyanakkor, amikor mi televízióink előtt az atomkorszak problémáin töprenkedünk, a Fülöp szigetek őserdői mélyen élő kortársaink a kőkorszak társadalmi kérdéseivel birkóznak, s még tudni sem tudunk egymás létezéséről. E fejlődésvonalak pedig kacskaringósak, visszaesések és zsákutcák teszik őket kanyargóssá, s csak végösszegükben, a társadalmi berendezkedés egészét tekintve állítható; hogy az egyik vonal előbbre tart, mint a másik. A mi atomkorszakunk természetesen sokkal tágabb szabadságlehetőségeket biztosít számunkra, mint a kőkori lét a dzsungellakók számára, de bizonyos vonatkozásokban ők a szabadabbak: civilizációs betegségekben például érthető módon nem szenvednek.
Az, hogy a fejlődés során szabadságunk egyre inkább kiteljesedik, mozgástere egyre bővül, korlátozottságunk pedig mindinkább visszaszorul, szintén nem valamiféle egyenletesen előrehaladó folyamat. Hogy az emberi lényegben mindig egységet alkot a szabadság és korlátozottság, ez nemcsak úgy értendő, hogy egy-egy adott korban az ember már ismer bizonyos dolgokat, képes ilyen vagy amolyan törvényeket a maga szolgálatába állítani, felfedezett valamit, s ennyiben szabadabb lett, másfelől viszont még mindig sok mindent nem tud, sok mindenre nem képes, és ennyiben még mindig korlátozott. Gyakran ugyanaz a dolog, például ugyanaz a tudományos-technikai felfedezés egyszerre növeli is az emberi szabadságot, egyben azonban új korlátokat is emel elénk.
Civilizáltuk a környezetünket, az őserdők helyére városokat építettünk, melyeknek utcáin már nem fojthatnak meg bordáinkat összeroppantó, hatméteres óriáskígyók; fuldoklunk viszont saját autóink pöfögésétől. S ha a barlangok mélyén féltve őrzött parázshoz képest az atomfizikai törvények megismerése bámulatos energiaforrást adott kezünkbe, társadalmi problémáink megoldatlansága miatt ez egyben az atomtöltetű rakéták egyre ránk mutogató ujjainak fenyegetését is jelenti. Az atomerőművekben termelt árammal kivilágított utcák tündöklése és az atomfelhők árnyéka így egyszerre és egyformán jelképe a XX-XXI. századi emberi lényegnek: szabadságunknak és korlátozottságunknak. Mindebből kitűnhet, hogy
● az emberi lényeg fejlődése során - az összképet tekintve - szabadságunk egyre inkább kiteljesedik, mozgástere folyamatosan bővül, korlátozottságunk pedig mindinkább visszaszorul. Ez az előrehaladás azonban nem egyetlen és nem egyenes vonal, s gyakran súlyos ellentmondásokkal is terhes.
2.2.9. A bűntettek szabadsága
Az esztétikai problémákhoz való szoros kapcsolatai miatt szembe kell néznünk végezetül azzal a ténnyel is, hogy mióta világ a világ, nemcsak az egyes társadalmi osztályok, rétegek érdekei ütközhetnek össze, hanem az egyes ember szabadságának érdekei s az adott társadalomban elfogadott-elfogadtatott erkölcsi és jogi követelmények is. Ahogyan az uralkodó osztályok, rétegek mindig arra törekednek, hogy az egész társadalom számára biztosított szabadságlehetőségekből a valóban szükségszerű kedvezményeken túl, az alávetett osztályok rovására menően minél több jusson nekik, az egyes ember is gyakran hajlamos arra, hogy személyes szabadságát erkölcstelen, jogtalan eszközökkel növelje, s ez feltűnően sokszor sikerül is neki.
Igaza van tehát Nicolai Hartmann-nak - aki szintén felismerte, hogy a szabadság "az ember alapvető attribútuma, hatalmának jellemző jegye" -, amikor azt írja, hogy "nincs szabadság kizárólag a jóra, csak a jóra és a rosszra"; a szabad ember nem feltétlenül erkölcsös, bár a szabadság az ember "erkölcsiségének alapfeltétele, azé, hogy jó vagy gonosz lehet".
Okoskodhatnánk persze úgy is, hogy aki latormód él, az saját érdekei felől nézve éppúgy korlátozott, ahogyan az emberiség fejlődési érdekeit tekintve az. Elvakultságában nem ismeri fel azt a szükségszerűséget, hogy tettei előbb-utóbb visszaütnek rá, vagy ha nem, akkor is sunyítva-settenkedve kell bejárnia életének görbe útjait, s latorkodásaival hozzájárul ahhoz, hogy a társadalomban ellenőrizhetetlen, kiszámíthatatlan erők nyűgét kelljen cipelni.
E tanítónéni-filozófia - melynek báját főként az tudja fokozni, ha gumibotot lóbáló rendőrök és mord pofájú rendőrségi tévériporterek hangoztatják - csak arról feledkezik meg, hogy egy bonyolultabb bűntett sikeres végrehajtásához számtalan szükségszerűséget kell különleges agyafúrtsággal felismerni, s ennek alapján kifinomult módszerekkel kell uralkodni társadalmi és természeti erőkön, arról nem is szólva, mekkora önuralom kell hozzá. Vagyis: feltéve - de meg nem engedve -, hogy minden galádság buta korlátoltság a következményei felől nézve, a legnagyobb galádságok akkor is szabad tetteknek mutatkoznak a sikeres végrehajtás nézőpontjáról. S ezt úgy is megfogalmazhatjuk, hogy ilyenkor a szabadság feltétele a korlátozottságnak, hiszen nélküle nem következnék be a tett, amely következményeiben korlátozottá teszi elkövetőjét.
Ha pedig azt is figyelembe vesszük, hogy az igazán nagy latrok attól azok, hogy tetteik buktatóit ki tudják kerülni, s belső természetük fölötti uralmuk, lelki szabadságuk is olyan fokú, hogy minden szorongás-aggályoskodás nélkül, vidám eleganciával vállalják a veszélyeket, akkor meg kell állapítanunk, hogy az önérdekek szemszögéből nézve az erkölcstelen, jogtalan tettek csak a korlátozottakat teszik még korlátozottabbakká, de az igazán szabadokat aligha.
S ha a végső mérték, az emberiség fejlődésének, az összemberi szabadság kiteljesedésének érdekeit nézzük? Világos, hogy így tekintve
● valamely erkölcsi norma vagy jogszabály megsértése csak akkor és annyira mutatkozik negatívumnak, amikor és amennyire e szabály vagy norma egybeesik a fejlődés érdekeivel. A maradéktalan egybeesés pedig a történelemben eléggé ritka.
Nagy igazság ugyan, hogy minden társadalom alapja a szilárd erkölcs - de ki akarja a társadalmakat fejlődésképtelenné szilárdítani? Bizony, hogy normáinak megsértése éppúgy szolgálhatja az emberi haladást, ahogyan a jogrend áthágása is. Ebből következően pedig a jogot vagy erkölcsöt sértő ember olykor eléggé nyomós érveket tud felhozni szándékai mellett, s tetteinek következményei sem mindig ütköznek össze közvetlenül az emberiség fejlődési érdekeivel, a közvetett esetek pedig általában igen kétarcúak. Ha léteznék olyan bíróság, amelyik nem a törvények betűi, hanem az elemi logika és igazságtudat alapján ítélkeznék, aligha csukatná börtönbe azt a fegyveres vonatrablót, aki John D. Rockefeller pénzeszsákjait akarná megkaparintani. E rabló ugyanis napjaink leghíresebb közgazdászainak egyikére, P. A. Samuelsonra hivatkozva cáfolhatatlanul mutathatná ki, mit ér a XXI. század viszonyai között egy olyan ásatag jogrend, ahol "John D. Rockefeller kutyája kaphatja meg azt a tejet, amelyre egy szegény gyermeknek lenne szüksége, hogy ne legyen angolkóros".
Érdemes továbbá itt is felfigyelni Marx egyik ironikus kérdésére: "És vajon a bűn fája nem egyszersmind a tudás fája is Ádám napjaitól fogva?" Később részletesebben kitérek arra, hogy a dolgok értékének megítélésénél mindig meg kell különböztetni az önértéket és az eszközértéket. Lehet valami önmagában negatív értékű, káros, és ugyanakkor tartalmazhat olyan, addig ismeretlen vagy figyelmen kívül hagyott mozzanatot, amely más összefüggésbe állítva, más célokhoz vezető eszközként fontos, pozitív szerepet tölthet be. Vonatkozik ez az olyan esetekre is, amikor egy-egy tett önmagában véve nemcsak jogtalan, erkölcstelen, hanem az emberi fejlődés érdekeivel is szemben áll, ugyanakkor viszont végrehajtásában elsajátítandó, másra használva az emberi szabadságot kiteljesítő eszközök vannak.
Ha az atomenergia felfedezésének tettére az emberi szabadság nagy teljesítményeként tudunk tekinteni, megjelenhet előttünk így egy vonatrablás tökéllyel kitervelt és mesterien végrehajtott tette is, hiszen az előbbi az atomhalál fenyegetéséhez is elvezetett, az utóbbi pedig adott esetben csak egy-két biztosító társaság bankszámláját apasztja. A szabadság kiterjesztésén munkálkodva, sajnos, van mit tanulnunk szervezési technikában a vonatrablóktól is, és korunk III. Richárdjaitól csak úgy tudunk megszabadulni, ha erkölcstelen szabadságukból okulva alakítjuk ki közerkölcsünket.
2.3. Az értékminőség
Térjünk azonban vissza kiindulópontunkhoz, az osztályteremhez. Ha ennek falai felújításra szorulnának, a munkadíj megállapítása végett a festők megmérnék felületének nagyságát. Ezzel is a falra jellemző tulajdonságot rögzítenének, de ez így, önmagában nem árulna el semmit az értékéről: érzelmileg közömbös, egyszerűen tudomásul veendő tény lenne.
Ezzel szemben a fal szépsége vagy rútsága - azaz esztétikuma - értékminőség. A szépség vonz bennünket, élménye pozitív érzelmeket kelt bennünk, s ennek létrehozására és fenntartására törekszünk. A rútság mindennek fordítottja, taszít, lehangol, megszüntetésére vagy elkerülésére késztet.
Itt megjegyzendő, hogy a mindennapi szóhasználat és a filozófiai szakirodalom egy része csak a pozitív - pl. szép, hasznos, jó - dolgokat nevezi értéknek, s a negatív - rút, káros, rossz - esetekben értéktelenségről beszél. Ez már szóhasználati síkon sem szerencsés, hiszen a negatív értékű dolgok nem értéktelenek abban az értelemben, hogy hiányoznék belőlük az érték mozzanata, értékszempontból közömbösek lennének. Ha valami rút, akkor az esztétikai értékrendben negatív értékű, s nem értéktelen. Az esztétikai értékrend számára csak az értéktelen, ami nem látható és nem hallható, mert akkor nincsen esztétikai minősége. Tanácsosabb tehát az értékelmélet azon tekintélyeit követni, akik pozitív és negatív értékekről beszélnek. Így az esztétikum meghatározását azzal kell kiegészítenünk, hogy
● az esztétikum értékminőség; az esztétikai minőségek értékszempontból rangsorolhatók, s e rangsor pozitív pólusán a szépség, negatív pólusán pedig a rútság helyezkedik el.
2.3.1. Az érték
Ez a megállapítás viszont egy újabb fogalmat emel az esztétikum tartalmi jellemvonásainak vizsgálatához tartozó kategóriák sorába: az értékét.
Itt emlékezzünk vissza arra a kiinduló megállapításunkra, mely szerint tantermünk falait vizsgálva a vegyész a szépség kémiai összetételét sohasem fogja megtalálni, aminthogy az én küllemem elégikusságának molekuláit vagy atomjait se lelheti fel sehol a vizsgálódó tudós mikroszkópja. Ez ugyanis nem az esztétikum sajátossága, hanem mindenfajta értéké, s az esztétikumra azért jellemző, mert értékminőség. Marx elhíresült mondása, miszerint természettudományos eljárásokkal a gyöngyben vagy gyémántban nem mutatható ki csereérték, az értékek minden fajtájára kiterjesztendő, az árvízből sem tud kielemezni a hidrológus egyetlen csepp károsságot se, és a fonetikus a legtrágárabb üvöltözésben se tudja tetten érni az erkölcsi rosszat. Az értékelmélet (más néven értékfilozófia, axiológia) legkülönfélébb irányzatai is egyetértenek abban, hogy
● az érték a dolgok tulajdonságainak pozitív nagy negatív emberi jelentősége, tehát minden érték csak az emberi lét számára létezik.
Ebben pedig semmi különös nincsen, hiszen - mint már említettem - színek sincsenek, csak különböző hullámhosszú sugarak, amelyek az emberi szem mértékével mérve ilyen vagy amolyan színűnek mutatkoznak. Ugyanígy mutatkozhatnak a dolgok tulajdonságai más emberi mértékkel mérve ilyen vagy amolyan értékűnek. A kérdés csak az, miféle mérték ez?
2.3.2. A célszerűség
Számos értékfilozófus - mint Eduard Hartmann és Windelband - szerint e mérték az ember célja, s így a dolgok olyan tulajdonságai pozitív értékűek, amelyek céljaink megvalósulását elősegítik, s negatívak, amelyek gátolják. A cél a tudatos cselekvés végpontjának, eredményének eszmei-tudati előképe, tehát
● a célszerűség a dolgok olyan tulajdonsága, amely elősegíti azt, hogy valamely tudatosan kitűzött eredményhez eljussunk.
E felfogásban nagy igazság van, amennyiben kétségtelen, hogy minden pozitív értékű célkitűzés elérésének elengedhetetlen feltétele, hogy célszerű dolgok álljanak rendelkezésünkre. Csakhogy egyrészt a pozitív érték az elért cél, s nem a célszerűség maga, másrészt pedig célkitűzéseink lehetnek negatív értékűek is, és ezek elérését a dolgok célszerűsége ugyanúgy szolgálja. Az emberrel bizony előfordulhat - mutat rá Nicolai Hartmann -, hogy "az értékelleneset is öncélúan törekvésének tárgyává teszi".
A célszerűség maga tehát semmiképpen nem azonosítható a pozitív értékkel. Ha a bezárt ajtajú tanterembe be akarok menni, hogy megtarthassam az előadásomat, elkérem a portán a kulcsot, amely célszerű eszköze az ajtó kinyitásának. E kulcs azonban egyrészt nem azonos az ajtó kinyitásával - lehet, hogy kétbalkezességem folytán képtelen leszek úrrá lenni a záron -, másrészt egy tolvaj is ugyanígy felhasználhatja, ha el akarja lopni innen - mondjuk - a krétákat.
2.3.3. Az érdekek és szükségletek
Többre jutunk hát, ha abból indulunk ki, hogy a dolgok olyan tulajdonságai pozitív értékűek számunkra, amelyek kielégítik szükségleteinket, a negatív értékűek viszont hiányt támasztanak bennünk. S itt igen gyakori megoldás az, hogy a szükségletet úgy határozzák meg: az, ami érdeke az embernek. E megoldás azonban látszólagos, mert
● a szükséglet mindig az ember saját tulajdonsága, amely meghatározza, hogy kellő állapotának létrehozásához vagy fenntartásához mire van szüksége,
ahogyan pl. az a szükséglet, hogy a reggeli felkelés megpróbáltatása utáni kellő lelki és fizikai állapot elérése végett szeretek reszelt sajttal megszórt tükörtojást enni és sűrű, fekete teát inni, reám jellemző, s nem a sajtra, tojásra, teafűre vagy a reggelizés szokására. Ezzel szemben
● az érdek az embertől független külső körülmény fennállásának igénye, amely körülmény előfeltételként szükséges valamely szükségletünk kielégüléséhez, de fennállása önmagában nem elégíti ki szükségleteinket.
Magyarán: érdekem az, hogy a fent emlegetett kulccsal bejuthassak a tanterembe, és ott megtarthassam az előadásomat, mert ezért megfelelő honoráriumot kapok, s így a kereskedelmi hálózat révén - melynek léte szintén érdekem - tojást, sajtot és teát tudok majd venni a reggelimhez. Önmagában azonban se a nyitott ajtó, se az előadás megtartása, se a honorárium bankjegyei, se az élelmiszerboltok léte nem elégíti ki a reszelt sajttal megszórt tükörtojás és a sűrű, fekete tea iránti szükségletemet.
2.3.4. Az önérték és az eszközérték
Mindazonáltal az se állítható, hogy - a nyitott ajtótól a boltok működéséig - e dolgok meghatározott tulajdonságai (az értéksemlegesség értelmében) értéktelenek lennének számomra. Ha ugyanis nem rendelkeznének ilyen tulajdonságokkal, vagy egyáltalán nem léteznének, sose juthatnék hozzá a szükségleteimnek megfelelő reggelihez. Az értékfilozófusok ennek megfelelően - az ókortól napjainkig - megkülönböztetik az értékek e két fajtáját, mondván, hogy
● a dolgok azon tulajdonságai, amelyek közvetlenül elégítik ki szükségleteinket, önértékek (egyes szerzők szóhasználatában terminális értékek),
míg
● a dolgok olyan tulajdonságai, amelyek csak közvetve járulnak hozzá szükségleteink kielégüléséhez, eszközértékűek (következményes, konszekutív, instrumentális értékek).
Ennek megfelelően
● az érték a dolgok tulajdonságainak az ember szükségleteihez mért pozitív vagy negatív jelentősége. Pozitív értékű a dolgoknak minden olyan tulajdonsága, amely (önértékként) szükségleteinket közvetlenül kielégíti vagy (eszközértékként) ezek kielégítését elősegíti, negatív értékűek azok a dolgok, amelyeknek tulajdonságai fenntartják vagy növelik bennünk a kielégületlen szükségletek okozta hiányt.
Az önérték és eszközérték megkülönböztetése azonban ördögi körhöz vezethet, ha szembenézünk azzal a kérdéssel is, miért van valamire szükségünk. Érdekem, hogy létezzenek élelmiszerboltok, mert így tojást, sajtot és teát tudok venni a reggelimhez. A reszelt sajttal megszórt tükörtojás és a sűrű, fekete tea elfogyasztása azonban csupán szubjektív érzeteim szerint végpontja ennek a láncolatnak. Valójában e reggelire azért van szükségem, hogy zavartalan legyen testem táplálék- és folyadékellátása, e mögött pedig (durván leegyszerűsítve a dolgot) az a szükséglet áll, hogy táplálék- és folyadékellátásom biztosítsa az anyagcsere-folyamataimat, s ez valamennyi életfolyamatomhoz szükséges, amelyek pedig lehetővé teszik, hogy éljek. S itt aztán zárul a kör, mert ha feltesszük a kérdést, miért szükségletünk az, hogy éljünk, visszajutunk az olyasféle dolgokhoz, amilyen az, hogy csudajó érzés reggelire reszelt sajttal megszórt tükörtojást enni és a sűrű, fekete teát inni.
Az ilyesféle dolgok a másféle gasztronómiai élvezetektől a szexuális gyönyörön át a szépség vagy igazság élvezetéig, a hatalom mámoráig stb. beláthatatlanul számosak, s bármelyikből indulnánk ki, hasonló ördögi körök láncolataira lelnénk. A főiskolai előadások megtartásának lehetősége a fenti esetben eszközértékű a tükörtojás és tea elfogyasztásának önértékéhez képest. Fordított viszont a helyzet akkor, ha abból indulok ki, hogy az előadás megtartása - a kutatási eredményeim közrebocsátásaként - fontos szellemi szükségleteimet kielégítő önérték, amelyhez képest igencsak alárendelt jelentőségű eszközértéket nyújt az, hogy a reszelt sajttal megszórt tükörtojást és a sűrű, fekete tea elfogyasztása után könnyebb előadást tartani, mint korgó gyomorral vagy egy kutyafuttában bekapott zsíros kenyér és egy pohár csapvíz keltette hangulatban. Amiből kitűnhet, hogy
● az egyes dolgok tulajdonságai sosem önmagukban véve önértékűek vagy eszközértékűek, hanem mindig a konkrét élethelyzetek körülményei határozzák meg, hogy melyik feladatkört töltik be.
Ez az élethelyzetekhez kötöttség abban is megmutatkozik, hogy az értékek felcserélhetetlenek. Bármilyen fontos szellemi önérték számomra egy előadás megtartása, ha reggel éhes vagyok, semmire nem megyek azzal, hogy a konyhában a feleségemet felvilágosítom legújabb értékelméleti elgondolásaimról, s megfordítva, ilyen közlési szükségleteimet nem tudom tükörtojással és teával kielégíteni. S jóllehet az értékelméletek nagy része rendkívüli erőfeszítésekkel igyekszik bizonyítani, hogy ez vagy amaz az értékfajta filozófiai megfontolások okán eleve értékesebb a másiknál, ebből logikusan következik az is, hogy Einstein relativitáselmélete és a tükörtojás, mint olyan között nincs értékkülönbség, mert
● az egymással felcserélhetetlen értékeket csak a konkrét élethelyzetek viszonylatában lehet rangsorolni, elvont-általános szinten minden ilyen érték egyenértékű.
2.3.5. A szabadság mint érték
E tételnek látszólag ellentmond az, hogy fenti gondolatmenetemben az eszközértékek láncolata azzal zárult: ezek végső soron mind az élet fenntartásának szükségletét elégítették ki, s ez azért szükségletünk, mert az élet az alapja minden emberi érdeknek, szükségletnek és értéknek. Ha valaki nem él, nem lehetnek érdekei, szükségletei sem, s megszűnik számára minden érték. Vajon nem az élet-e a legfőbb önérték, amelyhez képest minden más érték alacsonyabb rendű?
Akadnak is olyan filozófiai elgondolások, amelyek e kérdésre határozott igennel válaszolnak. Ezek közül nálunk egykor a legismertebb Csernisevszkijé volt, aki a szovjet világbirodalom fennállása idején Dobroljubov és Herzen mellett igen tekintélyes bölcselőnek számított. "A legáltalánosabb, ami az embernek kedves - írta -, egyúttal a legkedvesebb is neki: az élet; leginkább az olyan élet, amilyet szíve kíván, amilyet szeret; de egyben bármiféle más élet is, mert mégiscsak jobb élni, mint nem élni: minden élő már természeténél fogva retteg a pusztulástól, a nem-élettől, és szeret élni".
Nagyon fiatalnak kell lennie az embernek ahhoz, hogy így lássa az életet. Csernisevszkij is 25 éves fejjel rótta papírra e sorokat; ilyenkor még oly távoli számunkra a halál, hogy nem vetünk vele komolyan számot, s az előttünk álló élet gyakorlatilag végtelen hosszúnak és így végtelen lehetőségek távlatának látszik. Később, amikor túllépünk életünk delelőjén, s kezdjük felismerni, hogy az élet számunkra egyre inkább az volt, ami mögöttünk van, s egyre kevésbé azlesz, ami előttünk áll, csak akkor kezdjük igazán elhinni, hogy egyszer - mert már nem is oly távoli időpontban - valóban meg kell halnunk. S ha ezt valóban elhittük, akkor az is világossá válik, hogy a csernisevszkiji "bármiféle élet" egyáltalán nem szükségletünk. Van olyan élet, amelynél jobb a halál, a halál, amely előbb-utóbb amúgy is utolér, s amely a maga szükségleteken és értékeken kívül álló, közömbös mivoltában egyetlen megoldása is lehet egy olyan élethelyzetnek, ahonnan már valóban nem vezethet út sehová, csak az egyre gyötrőbb korlátozottság végül mindenképp pusztulással záruló mélységeibe. Az élet tehát csak akkor szükségletünk, ha szabad, s annyira szükségletünk, amennyire szabad: a korlátozott élet nemhogy nem szükségletünk, hanem éppen az válhat gyötrő szükségletünkké, hogy megszabaduljunk tőle.
A filozófiai gondolkodás olyan nagyjai, mint Kant, Hegel, Fichte vagy Marx, szerették is úgy emlegetni a szabadságot, mint az ember végső célját, igazi öncélját. Ezt - bár elgondolásaik ilyen vonatkozásban kidolgozatlanok - úgy is érthetnénk, hogy a szabadság a legfőbb érték, tehát az értékeket mégis rangsorolnunk kell.
Nagy baklövés lenne egy ilyen értelmezés. Az az abszurdum következnék ugyanis belőle, hogy jóllehet valós szükségletem a tükörtojás elfogyasztása vagy a főiskolai előadás megtartása, de sokkal magasabb rendű értékkel elégíteném ki e szükségleteimet, ha helyettük a szabadságot választanám. Valójában pedig a helyzet itt ugyanolyan, mint az esztétikum esetében. Ahogyan világunkban sehol nem találunk külön esztétikumot, mert ez az egyes, konkrét esztétikai minőségek közös lényegi vonásainak összessége, ugyanígy
● a szabadság valamennyi pozitív értékfajta közös lényegi mozzanata (amiként - értelemszerűen - a negatív értékeké a korlátozottság), s így nem létezik külön, a többi értékfajta mellett, illetve fölött, hanem csak a többi pozitív értékben.
Az, hogy nem választhatunk a szabadság vagy más pozitív értékfajták - a kellemesség, a hasznosság, a szépség vagy az erkölcsi jó stb. - között, azért van, mert ezek végső soron mind arra szolgálnak, hogy szabadságunkat bizonyos vonatkozásokban biztosítsák, kiteljesítsék. Bármelyiket választjuk, a szabadság egyik konkrét lehetőségeket nyújtó formája mellett döntünk, s e döntésünk helyességét az adott helyzet konkrét sajátosságai igazolhatják, nem pedig valamiféle örök értékrangsor általános szempontjai.
2.3.6. Az anyagi értékek
E pozitív értékfajtákat nyújtó dolgoknak, amelyeket javaknak szoktunk nevezni, két fő válfaját különböztetjük meg, aszerint, hogy miféle javunkra szolgálnak. Az egyik
● az anyagi javak csoportja, amely az ember ön- és fajfenntartásának fizikai feltételeit biztosítja.
E javak tehát táplálékul, az időjárási viszontagságok elleni oltalmul szolgálnak, tartózkodási vagy helyváltoztatási szükségleteinket elégítik ki stb.
Az a tény, hogy az emberi lényeg, a szabadság és a korlátozottság ismérvei a történelmi fejlődés során megváltoznak, természetesen azt is jelenti, hogy az anyagi javak iránti szükségleteink is változók. Nem mintha a mai embernek az életben maradáshoz lényegesen más minőségű vagy mennyiségű fehérjére, szénhidrátra, vitaminokra s egyéb tápanyagokra lenne szüksége, mint őseinek, avagy az a hőmérsékleti tartomány, amelyben létezni tudunk, alapvetően különböznék a korábbitól. Döntően mások - és egyre változók - viszont azok a körülmények és létformák, amelyekhez hozzászoktunk.
E tények közhelyszerűek, de igazi dimenzióikat nem szoktuk végiggondolni. Ahhoz a primitíven egyszerű ügyhöz, hogy táplálék- és folyadékellátásom szükségleteit reggelenként reszelt sajttal megszórt tükörtojás és sűrű, fekete tea elfogyasztásával elégíthessem ki, egy elképesztően óriási és átláthatatlanul bonyolult társadalmi intézményrendszer szükséges. Egyedül ahhoz, hogy a konyhai csapból egy pohárnyi teavizet ereszthessek magamnak, a szivattyúkkal működtetett kutaktól és szűrőberendezésektől a vízvezetékek hálózatáig, valamint az ezekben levő alkatrészek előállításához szükséges gyárak és bányák berendezéseiig a tárgyi világ millióféle eszközét kell hadrendbe állítani. S akkor még mindig nem szóltam az eszközöket működtető szakemberekről, akiket az oktatási intézményrendszerben kell kiképezni, valamint a kutatás műhelyeiről, ahol az effajta eszközöket feltalálják és továbbfejlesztik.
2.3.7. A szellemi értékek
Ezen a ponton azonban az anyagi javak világa már az értékek másik fő csoportjához, a szellemi értékekéhez kapcsolódik.
● A szellemi javak a létezéshez szükséges tudati-lelki feltételeket biztosítják
Ide tartoznak a tudományos ismeretektől az erkölcsi normákon át az esztétikai értékekig mindazok a javak, amelyek azt a szükségletünket elégítik ki, hogy belsőleg kiegyensúlyozott lelkivilágú, s a természettel való együttélésünket és társadalmi berendezkedésünket mind harmonikusabbá és gyümölcsözőbbé formáló, egyre szabadabb lényekké válhassunk.
Előállításukról (a kutatóintézetek, akadémiák, művészeti szövetségek stb. révén) és hozzáférhetővé tételükről (iskolák, könyvkiadók, könyvesboltok és könyvtárak, hanglemez-, magnókazetta-, videó-gyártó üzemek és kölcsönzők, boltok, rádió, televízió, képtárak, múzeumok stb.), valamint az előállítás és közvetítés társadalmi irányításáról (államhatalmi szervek, a mecenatúra és cenzúra különböző formái) a modern társadalmakban szintén igen kiterjedt intézményrendszer gondoskodik. Az ezek működtetéséhez szükséges tárgyi feltételek biztosítása révén itt ismét eljuthatunk a gyárakig és bányákig, amelyek éppúgy szükségesek a szellemi javak előállításához, mint az anyagiakéhoz.
2.3.8. Az anyagi és szellemi értékek összefonódása
A két szférát a kultúraelmélet egyes képviselői szeretik szembeállítani, mondván, hogy a szellemi javakhoz kapcsolódó kultúra magasabb rendű, mint az anyagi javak világa, a civilizáció. E teóriák nélkülözik az itt illetékes értékelmélet általi megalapozottságot - magyarán: légbőlkapottak -, hiszen, mint láttuk, az egymással felcserélhetetlen javak a konkrét élethelyzetek kereteiből kiemelve, általánosságban véve rangsorolhatatlanok. A józan szemlélet számára nyilvánvaló, hogy itt a két egyenértékű szféra szoros és harmonikus együttműködése szükséges, hiszen
● az anyagi javak előállításának bővülése csakis a szellemi javak (felfedezések, hatékonyabb munkaszervezési megoldások stb.) előállításának bővülése következtében lehetséges, másfelől viszont minél fejlettebb az anyagi javak termelése, az emberiségnek annál több lehetősége nyílik a szellemi javak fejlesztésére.
Anélkül, hogy e folyamatok igazi bonyolultságának messze vezető problémáiba belemerülhetnénk, jelzésként talán elég, ha arra utalok, hogy az erdőségek nemcsak a fakitermelés és vadgazdálkodás számára nyújtanak anyagi értékeket, hanem szellemi javaikkal, szépségükkel vonzzák a tisztásaikat teleszemetelő hétvégi kirándulókat is.
2.3.9. A hatásérték
E gondolatmenet végén szembe kell néznünk a hatásértéknek nevezett - az esztétika számára szintén sok gondot okozó - jelenség problémájával. Ennek lényege az, hogy az egyes embernek a javak nem mindig válnak javára. A finom táplálék, a hatékony gyógyszer anyagi érték, fontos javaink közé tartozik, de adott körülmények között igencsak káros hatású is lehet. A garantáltan friss alapanyagokból és a szakácskönyvek receptjeinek pontos betartásával készült ínyenc falatok elfogyasztása súlyos gyomorbántalmakat okozhat, a hivatalos gyógyszerként forgalmazott és előírt mennyiségben bevett tabletták pedig az ezekre a szerekre érzékeny beteget meg is ölhetik. Valamennyi dolog esetében - úgymond - meg kell tehát különböztetni tulajdonságainak általában jellemző értékét, valamint egy-egy sajátos helyzetben előálló hatásértékét.
Vannak filozófusok, akik e problémára a statisztikus valószínűséggel bekövetkező szükségszerűségek feltételezéséig menő elvont okfejtésekkel próbálnak megoldást keresni.
2.3.10. Az értékek helyzethez kötöttsége és történelmi meghatározottsága
Valójában pedig itt semmiféle probléma nincsen, hiszen
● minden dolog tulajdonságainak értéke csak konkrét körülmények konkrét mértékeire vonatkozóan áll fenn, és a körülmények megváltozása azonnal - többé vagy kevésbé - megváltoztatja e tulajdonságok értékét is, odáig menően, hogy a javak negatív értékűekké válnak vagy fordítva.
Az a jelenség, hogy fizikai állapotunk ilyen vagy amolyan körülményei között ugyanazon dolgok más-más hatást gyakorolnak ránk, semmiben nem különbözik azoktól az esetektől, amelyekkel korábban már találkoztunk: a történelmi körülmények megváltozása folytán bizarr erőfeszítés, ha fadarabokat összedörzsölve akarunk cigarettára gyújtani, s a körülmények mássága okán nem lehet egy főiskolai előadás megtartása helyett tükörtojást falatozni, noha mindkét tevékenység nemcsak egyformán fontos, hanem erőteljes szájmozgatással is jár.
A fenti tételből következően pedig
● E tétel - bár elvontabb síkon - természetesen a történelmi körülmények változására is áll, amelyek szintén lényegesen megváltoztathatják értékrendjeinket
A giliszták hasznos tulajdonsága például - hogy tudniillik rendkívül hozzájárulhatnak a termőtalaj javításához - teljesen érdektelen volt az emberiség számára mindaddig, amíg még nem találta fel a földművelés mesterségét. S lehet, hogy néhány évezred múlva, amikor anyagátalakító technikánk olyan fejlett lesz, hogy bármiből bármit elő tudunk állítani - tehát néhány marék homok atomszerkezetének átalakításával friss káposztát varázsolhatunk asztalunkra -, a giliszták munkálkodása ismét jelentéktelen körülménnyé válik. Még az idilli tantermet fertőző sugarak gyilkos tulajdonsága is mellékes körülménnyé csökkenne, ha - egy másik sci-fi ötlettel játszva - az egész Földet úgy beszennyeztük volna radioaktivitással, hogy az ellene védő öltözéket olyan természetességgel viselnénk, mint ma télidőn a jégeralsót és a gyapjúzoknit. Itt emlékeznünk kell arra is, hogy egyszer már átéltünk egy ilyen változást, amikor testalkatunk átalakulása során saját majomszerű bundánkat elvesztve más lények lenyúzott bőrébe bújtunk.
2.3.11. Az értékalakzatok és értékválasztások
Még jobban kiviláglik az értékek konkrét élethelyzetekhez kötött jellege, ha azt is tekintetbe vesszük, hogy
● a világ minden dolgának rendkívül sok - véges számú, de számunkra beláthatatlanul tömérdek - olyan tulajdonsága van, amelynek emberi jelentősége lehet, s hogy melyik a legfontosabb, azt mindig a konkrét körülmények döntik el.
Az erdőségek fáinak fenti példájánál csak azt említettem, hogy ezek nemcsak a fakitermelés és vadgazdálkodás számára nyújtanak anyagi értékeket, hanem szépségükkel szellemi javakat is képviselnek. Egyedül a fakitermelés számtalan is érdekünket szolgálja azonban. A fa fűtőanyag, a bútoripartól a fakanalak gyártásáig s a faszobrászattól a faékszerek készítéséig a legkülönfélébb tevékenységeink nyersanyaga. A belőle nyerhető cellulóz nélkülözhetetlen a papír- és textilipar számára, de celluloidként a filmszalagtól a szemüvegkereteken át a pingponglabdákig mindenfelé használatos. A befőzés életkörülményei között legfontosabb az, hogy üvegeinket cellofánnal zárhassuk le, és semmire nem megyünk a lőgyapotnak is nevezett robbanóanyaggal, a cellulóz-észterrel, gyilkosságra készülődvén viszont a helyzet fordított. Hogy a dolgok különböző értékei közül melyiket választjuk, ezt - racionális esetekben - szükségleteink döntik el:
● amikor tárgyainkat megformáljuk, rendeltetésszerű használatuk jellemző körülményeiből és céljaiból kiindulva rangsoroljuk a bennük rejlő értéklehetőségeket.
Választanunk mindenképpen kell, hiszen ugyanazt a faanyagot vagy fűtőanyagként használjuk fel, vagy bútort, illetve celofánt, netán robbanóanyagot készítünk belőle. A konkrét élethelyzetek pedig olyan kirívó választásokat is előírhatnak, amikor pl. a fagyhaláltól egy milliós értékű reneszánsz mennyezetes ágy feltüzelésével mentjük meg magunkat.
A művésziség problémáinak megértéséhez is lényeges végezetül felfigyelnünk arra a tényre, hogy
● azok a körülmények, amelyek között a dolgokkal találkozunk, igen fontos információkat hordozhatnak arra vonatkozóan, hogy kielégítik-e szükségleteinket, s ha ezek az információk félrevezetők, az önmagukban hasznos javak az adott helyzetben szintén negatív értékűek lehetnek.
Ha szomjas vagyok, és nagyot kortyolok az "Ivóvíz" feliratú üvegből, amelybe azonban sebbenzint töltöttek, igencsak kellemetlen élményben lesz részem, s nem fog vigasztalni, hogy a sebbenzin pénzbeli értéke jócskán meghaladja a csapvízét.
Az ilyen esetek azonban kivételesek, a jellemző az, hogy tárgyaink érzéki formája eleve elárulja, mire szolgálnak. "Amikor egy természeti tárgy kerül elénk - írja Panofsky -, teljesen rajtunk múlik, hogy esztétikailag akarjuk-e felfogni vagy sem. Az ember alkotta tárgy azonban vagy megköveteli, hogy esztétikailag fogják fel, vagy nem, mivel az ilyen tárgyban megvan az, amit a skolasztikusok »intenció«-nak neveznek. Ha a közlekedési lámpa vörös fényét - ahelyett, hogy rálépnék a fékre - esztétikailag akarom felfogni, mint ahogyan akarhatom is, a lámpa »intenciója« ellenére cselekszem".
2.3.12. A mérték
Ha mindezek után röpke pillantást vetünk arra is, hogyan megy végbe az ember értékelő tevékenysége, abból a közismert tényből kell kiindulnunk, hogy minden értékelésnek három tényezője van. Kell hozzá egy értékelő alany (filozofikusabb kifejezéssel egy szubjektum); s jegyezzük meg, hogy ez éppúgy lehet az egyes ember, mint egy társadalmi réteg, osztály, nemzet vagy az emberiség egésze a maga elvontságában. Kell az értékelés tárgya, objektuma, az a dolog, aminek az értékét meg akarjuk állapítani; s kell végezetül a mérték, az a valami, amihez hozzámérve minősül a dolog ilyen vagy amolyan értékűnek.
E valamit Hegel klasszikus elemzése óta úgy szokás meghatározni, hogy
● a mérték azoknak a határvonalaknak vagy csomópontoknak az összessége, amelyeken innen a dolog minden mennyiségi változás ellenére lényegében változatlan marad, de amelyen túllépve a mennyiségi változások már minőségi változásba csapnak át, azaz a dolog valami más dologgá változik. A mérték szerepe minden értékelésnél rendkívül fontos, hiszen hiába ítél ugyanarról a tárgyról ugyanaz az alany, az ítélet egészen más lesz, ha a mértékét megváltoztatjuk.
A lehető legközhelyszerűbb példával élve: ha ruhát vásárolunk, amelyben vizsgázni akarunk, a színének megválasztásakor az ilyen alkalmakra vonatkozó illemszabályok mértékeit vesszük alapul. Semmire nem megyünk azonban e mértékekkel, ha az így kiválasztott öltözék túl szűk vagy bő, mert ebben a vonatkozásban testalkatunk méretei a kellő mértékek.
2.4. A társadalmi törvényszerűségek
Azt a tételt, miszerint minden dolog tulajdonságainak értéke csak konkrét körülményekre vonatkozóan áll fenn, azzal kell kiegészítenünk: másfelől viszont objektív szükségszerűség, hogy azonos körülmények között a dolgok azonos tulajdonságai ugyanolyan hatásokat váltsanak ki. Ez az "objektív szükségszerűség" már szabadság-meghatározásunknak is kulcsszava volt, s így az esztétikum tartalmi vonásainak alapfogalmai közé tartozván, szintén közelebbről megvizsgálandó.
2.4.1. Az objektivitás
Az, hogy valami objektíve létezik, azt jelenti, hogy a szóban forgó dolog önmagában, az őt megismerő alany (az ún. szubjektum) tudatától függetlenül tulajdonsága a megismerendő tárgynak (az ún. objektumnak). Itt nem árt külön kiemelni, hogy a valóságban nemcsak anyagi jelenségek, dolgok vannak, hanem objektív törvényszerűségek is, olyan - épp az imént emlegetett -, a jelenségek tulajdonságai között fennálló oksági összefüggések, amelyek szükségszerűvé teszik, hogy egyes jelenségek meghatározott változásokat idézzenek elő más jelenségekben.
2.4.2. A természeti törvényszerűségek objektivitása
Egy ilyen objektív, szükségszerű törvény pl. az, hogy 760 higanymilliméter nyomás mellett a víz 100 Celsius fokon, a forrpontján halmazállapotot változtat, folyékony anyagból gőzneművé válik, valamint az is, hogy e 100 Celsius fok hőmérsékletű gőz, ha az ember testével érintkezik, égési szövetártalmakat, piros, fájdalmas duzzanatokat, hólyagokat, szövetelhalást okoz. Itt külön ki kell emelni, hogy
● a természet törvényszerűségek nemcsak az egyes ember, hanem az egész emberiség tudatától függetlenül léteznek, s örök, megváltoztathatatlan ok-okozati összefüggések, amelyek pontosan azonos körülmények között mindig és mindenütt azonnal ugyanolyan következményekhez vezetnek.
Hogy a víz 760 higanymilliméter nyomás mellett 100 Celsius fokon felforr, s az ilyen hőmérsékletű gőz megégeti a bőrünket, ez a világmindenség valamennyi pontján örök időktől az idők végezetéig érvényes, akár tudjuk, akár nem. Változtatni e törvényen nem lehet, csak alkalmazkodhatunk hozzá (nem megyünk csupaszon a forró gőz közelébe) és felhasználhatjuk a magunk céljaira (gőzgépet hajtunk vele); ha semmibe vesszük, a következmény azonnal és feltétlenül bekövetkezik: a szó közvetlen és átvitt értelmében egyaránt "leégünk".
Az esztétikai objektivitás problémáinak megoldásához itt fontos azonban felfigyelni arra a tényre, hogy a víz forráspontjáról és a gőz égető hatásáról mondottak nem igazak, ha nem olyan körülmények között vizsgáljuk őket, amelyeknél a szóban forgó törvényszerűség érvényesül. Ha nem 100 Celsius fokon és nem éppen 760 higanymilliméter nyomásnál vizsgáljuk a vizet, akkor műszereinkkel csak hidrogénből és oxigénből álló molekulákat (s más vegyületeket) találunk, forrpontot sehol, s ha a forró gőzt önmagában elemezzük, abban az "égetőség" minőségéből se fizikus, se kémikus egyetlen molekulát vagy atomot se talál. Mégsem habozunk - s joggal - azt állítani; hogy a víz objektív tulajdonsága az, hogy 100 fokon forr, s a 100 fokos gőzé, hogy éget. E megfogalmazás kissé pontatlan ugyan, de gyakorlatilag megfelelően fejezi ki azt, hogy létezik olyan természettörvény, amelyik előírja, hogy adott körülmények között a víz tulajdonságai ilyen változásokon menjenek át, illetve a gőz tulajdonságai ilyen hatást fejtsenek ki.
2.4.3. A társadalmi lét és az eszmék
A társadalmi törvényszerűségek - amelyek közé az esztétikaiak is tartoznak - jóval bonyolultabb képet nyújtanak. Ennek alapvető oka az, hogy - amint ezt Gordon Childe írja - "a társadalomban (...) az emberek olyan eszméknek is adnak nevet és olyan eszmékről is társalognak, amelyeket ténylegesen - nem úgy, mint a banánt - sem látni, sem szagolni, sem érinteni, sem ízlelni nem lehet, például kétfejű sasról, mannáról, elektromosságról vagy okról. Mindezek társadalmi termékek, akárcsak a szavak, amelyek kifejezik őket. A társadalmak úgy tesznek, mintha ezek valóságos dolgokat jelentenének. Valóban az a látszat, hogy az embereket sokkal fáradságosabb és kitartóbb tevékenységre ösztönzi a kétfejű sas, a halhatatlanság vagy a szabadság, mint a legzamatosabb banán!
Bármiféle metafizikai finomságok keresését mellőzve kijelenthetjük, hogy az ilyen cselekvést kiváltó, társadalmilag jóváhagyott és fenntartott eszméket a történettudománynak éppoly valóságos dolgokként kell kezelnie, mint a régészeti kutatás hatáskörébe tartozó, sokkal elérhetőbb tárgyakat. Gyakorlatilag valamennyi emberi társadalom számára az eszmék éppoly hatékony elemek, mint a hegyek, a fák, az állatok, az időjárás és a külső természet egyéb megnyilvánulásai."
2.4.4. A létszférák egymásraépülése
Ennek oka az - hogy kicsit mégis érintsük a Childe által kikerült "metafizikai finomságokat" -, hogy az emberi gyakorlat háromféle létforma törvényszerűségeihez igazodik:
a) a szervetlen természet,
b) a szerves természet és
c) a sajátosan társadalmi lét
törvényszerűségeihez. E három létforma világosan megkülönböztethető egymástól. A szerves természetben olyan jelenségekkel találkozunk, amelyek a szervetlen világban ismeretlenek, s a társadalmi lét hasonló módon merőben új dolgokat produkál. Ugyanakkor viszont e határok nem zárják el egymástól a létformákat, az alacsonyabb fok törvényszerűségei nem válnak érvénytelenekké a magasabb fokon, csupán új törvényszerűségekkel gazdagodnak. Az ember tehát nem olyan értelemben társadalmi lény, hogy reá nem vonatkoznak a szervetlen és szerves természet törvényei, hanem csak abban az értelemben, hogy világában ezeken túl sajátosan társadalmi törvényszerűségek is működnek.
2.4.5. A társadalmi törvényszerűségek objektivitása
Ezek legfőbb megkülönböztető sajátossága az, hogy a természeti törvényszerűségekkel szemben
● csak az egyes ember tudatától független ok-okozati összefüggések, amelyek azonban nemhogy nem léteznek a társadalmi tudattól függetlenül, hanem éppenséggel csak e tudatban léteznek, eszmei jellegűek.
Az a törvényszerűség például, hogy a közösség ellátására szolgáló javakat tároló helyről (magyarán: a boltból) csak azt vihetem el, aminek a pénzegyenértékét kifizettem a kasszánál, nem léteznék, ha az emberek tudatában nem élne a képzet, amelyik ezt a magatartásmintát előírja. Sem a fizikai, sem a biológiai törvények, semmiféle tudatunkon kívüli szükségszerűség nem teszi ezt a magatartást követendővé, s ilyen módon ennek követése fel sem merülhetne, ha a társadalom tagjainak mértékadó része nem alakította volna ki, nem fogadta volna el ezt az eszmei szabályt, s nem gondoskodnék arról, hogy a gyakorlatban is érvényesüljön. Ez az utóbbi mozzanat is elengedhetetlen természetesen, ami esetünkben azt jelenti, hogy a tudott eszmei szabályoknak gumibotok és zárkaajtók működtetésével kell érvényt szerezni: Eszmei jellegük azonban ezzel nem szűnik meg, hiszen a gumibotok és zárkaajtók működésének anyagi folyamata nem azonos az őket működtető eszmei szabályok rendszerével.
● E törvényszerűségek tehát csak a társadalmi létben rendelkeznek olyan értelmű objektivitással (amelyet épp ezért interszubjektivitásnak is szokás nevezni), hogy a közösség e törvényszerűségek normáit az egyes emberekkel betarttatja.
A társadalmi törvényszerűségek és normáik azonban ilyenformán a közösségi akarat függvényei, s bizonyos kereteken belül szabadon megváltoztathatók. Ez - hogy a boltok példájánál maradjunk - előírhatja, hogy a társadalom bizonyos tagjai (pl. a nyugdíjasok, szegények) kedvezményes áron vagy éppen ingyenesen juthassanak hozzá meghatározott árucikkekhez, vagy megfordítva, az eladók csak jogosítványokkal rendelkezőket szolgálhassanak ki (pl. a fegyverkereskedésekben). Vagyis:
● a társadalmi törvényszerűségek és normáik nem örök érvényűek, hanem a társadalmi változásokkal együtt változnak, s a közösség - bizonyos határokon belül - akaratlagos módon elő is tudja idézni, irányítani tudja változásaikat.
2.4.6. A társadalmi törvényszerűségek mozgásterének anyagi korlátjai
A tudathoz kötöttség azonban nem jelenti azt, hogy a társadalmi törvényszerűségek milyenségét nem befolyásolja semmi más, mint a közösség mértékadó részének puszta szándéka. A "strukturalista társadalommagyarázat" - szerencsére igen hamar lefutott - divatjának egyik legdilettánsabb vonása az volt, hogy ilyen szempontból nem tett különbséget a kultúra más-más területei között. Az irányzat vezéregyénisége, Lévi-Strauss könnyű kézzel egymás mellé helyezte a gazdasági viszonyokat, a házassági szabályokat, a vallást, tudományt és művészetet, valamint a nyelvet, mint a kultúrát alkotó legfontosabb "szimbolikus rendszereket". Úgy vélte, semmi akadálya annak, hogy "a társadalmat a maga egészében egy kommunikációelmélet segítségével értelmezzük", hiszen az ismeretek cseréje (a nyelv) és a gazdaság (a termékek cseréje) között semmi lényeges különbség nincsen.
Közhelyszerűen ismert tény pedig, hogy itt éppenséggel döntő különbségek mutatkoznak. Míg a nyelvhasználat kérdéseiben a közösség mértékadó része viszonylag szabadon változtathatja a társadalmi szabályrendszert (a hivatalos nyelv kérdésében rendeletileg lehet intézkedni, a nyelvi reformoknak csak a hagyományok tudati gátjait kell áttörniük stb.), addig más társadalmi szabályrendszereknél nemcsak jóval szilárdabb, hanem éppenséggel áttörhetetlen falakba ütközhetünk. Hiába akarná példának okáért egy közösség azt, hogy a boltokban rendelkezésre álló javakból mindenki annyit kaphasson, amennyit csak kíván, ha az általa megtermelt javak bősége ehhez nem nyújt alapot: a gyakorlatban ez az eszmei szabály oda vezetne, hogy az elsőként érkezettek még mindent megkaphatnának ugyan, de a későn jövők hoppon maradnának. Ahogyan tehát a legutóbbi tételben is szereplő "bizonyos határokon belül" megszorítás is jelzi,
● a társadalmi törvényszerűségek normáinak kialakításában a választási lehetőségek mozgásterét a természeti objektivitás áttörhetetlen korlátjaival keretezik be a társadalmak anyagi lehetőségei.
2.4.7. A társadalmi törvényszerűségek rugalmassága
E korlátok azonban - szemben a természeti törvényszerűségekével - nem vasból, hanem gumiból vannak. Áthatolhatatlanok ugyan, de rugalmasak. Míg ugyanis a 100 Celsius foknyi hőmérsékletű gőz azonnal megéget bennünket, mihelyt a csupasz bőrünkkel érintkezik, a társadalmi törvényszerűségek nem ilyen merevek. Amikor az országgyűlés közhírré teszi, hogy ezentúl mindenhez ingyen hozzájuthatunk, az adott pillanatban nem történik semmi, s később is csak az, hogy megjelennek a lökdösődő vásárlók hosszú sorai a boltok előtt. Napok is eltelhetnek, míg a raktárak mind kiürülnek, s a csőd még akkor is elodázható importtal, külföldi hitelekkel. A gumihasonlat azonban olyan értelemben is találó, hogy minél tovább feszítjük e korlátokat, annál nagyobb erővel fog visszavágni, s végül parittyaként röpít bennünket egy olyan pontra, amely az életszínvonal tekintetében messze távolabb esik majd célkitűzéseinktől, mint ahol e rendelkezés bevezetésekor álltunk. Mindenesetre
● a természeti és társadalmi törvényszerűségek között abban a tekintetben is különbségek mutatkoznak, hogy míg az előbbiek megsértése mindig azonnali negatív következményekhez vezet, az utóbbiaknál viszont e következmények még az anyagi lehetőségek túllépése esetén is lassúbb folyamatokban érvényesülhetnek.
Ez azonban nem azt jelenti, hogy a szükségszerűségek másfélék a társadalomban, mint a természetben, hanem csak azt, hogy a társadalmiak bonyolultabb körülmények között érvényesülnek. Jóllehet a fenti példa esetében az országgyűlési határozat megszületésének pillanatában semmiképp nem következik be azonnali katasztrófa, de az olyan halasztó körülmények hiányában, amilyen a raktárak tartaléka és a hitelképesség, e folyamat igen gyors is lehet.
2.4.8. Az eszmei jellegű társadalmi normák érvényesülése
Nemcsak rugalmasabbaknak, hanem egyenesen hézagosaknak mutatkoznak aztán e törvényszerűségek, amikor normáik megsértése nem ütközik a társadalom anyagi lehetőségeinek végzetes korlátjaiba. Mint ismeretes, bármilyen objektivitásként magasodik az egyes ember fölé a közösség gyanakvóan vizslató szemei által képviselt erkölcs és a rendőrség, a bíróságok hatalmával érvényesített jogrend, a körülmények itteni bonyolultsága még azt is lehetővé teszi, hogy éberségüket kijátsszuk.
Lukács György befejezetlen ontológiájában felbukkant egy olyan kifejtetlen gondolat, miszerint az, amit a tudományban szükségszerűségnek tekintünk, az a lét egyre előrehaladó és végtelen kölcsönkapcsolatokból álló folyamatai miatt csak egy "ha-akkor" jellegű, nagy statisztikai valószínűséget jelent. E megállapítást a szükségszerűségekre vonatkozóan nemigen tudnám elfogadni, hiszen "ha" valamely körülmények között valami szükségszerűen bekövetkezik, "akkor" azonos körülmények között ez nemcsak nagy valószínűséggel, hanem mindig száz százalékos bizonyossággal előáll, vagy pedig az adott esetben nem beszélhetünk - s különösen nem beszélhet a tudomány - szükségszerűségről. Ezzel szemben
● az anyagi lehetőségek korlátjaival össze nem fonódó eszmei normák valóban csak nagy statisztikai valószínűséggel érvényesülnek a társadalmi életben,
nevezetesen csak akkor, ha a körülmények olyanok, hogy az erkölcstelenség a tömegkommunikációban is megszellőztetett közbotrányt okoz, illetve a rendőrség kinyomozza a tettest, s annak nincs megfelelő védőügyvédje vagy összeköttetése ahhoz, hogy a bíróság előtt ártatlannak bizonyuljon.
2.4.9. A megkövetelt és az ajánlott társadalmi normák
E normák egyébként történelmileg változó mértékben korlátozzák az egyes ember választási lehetőségeit. A primitív közösségekben, ahol a tevékenységek összehangoltsága elemi létérdek, és úgyszólván minden mindenki szeme láttára történik, e kötelékek rendkívül szorosak. A fejlődés során azonban a magánszféra függetlensége egyre nő. Magasabb szinten, minthogy választásaink alapvető társadalmi érdekeket nem érintenek, étkezési, öltözködési vagy szexuális szokásainkban az egyéni ízlés igényei szabadon érvényesülhetnek, kivéve az olyan eseteket, amilyenek a vallási előírásokba ütköző étkezési, vagy a közerkölcsbe ütköző öltözködési és szexuális ízlés-megnyilvánulások.
Itt igen fontosnak mutatkozik az az értékelméleti elgondolás, amelyik szerint
● a társadalmi normákon belül minden korban különbséget kell tennünk a megkövetelt értékek ("imperatív értékek") és az ajánlott értékek ("optatív értékek") között: míg az előbbieket a közösségek szigorúan számon kérik rajtunk, az utóbbiakat csak ajánlatos követni, vagy követésük érdemnek számít.
A vallási hiedelmeket fenntartó közösségek pl. - a teokratikus államalakulatokban egyenesen hatalmi eszközökkel - még az étrendünkbe is kötelező érvénnyel beleszólnak. A hívő muzulmán nem fogyaszthat alkoholt, nem ehet disznóhúst, a zsidónak a kóser ételek bonyolult kötelmeihez kell tartania magát, de a kereszténynek is böjtölnie kellene péntekenként. A civilizáltabb közösségek tartózkodnak az étlapok cenzúrázásától, s csak az étkezés olyan ajánlatos normáit rögzítik, amilyen az, hogy nem illik kézzel belenyúlni a levesestálba, és a pezsgőt csak családi körben hörpöljük vizespohárból. Ha pedig még azt is tudjuk, hogy a halakat halkéssel kell enni, s meg tudunk birkózni a kagylók és rákok ildomos elfogyasztásának ceremóniájával, az már olyan érdem, amely utat nyithat előttünk a diplomáciai testületek köreibe is.
2.5. A társadalmi normák és az összemberi fejlődés
A fentiekben arra a megállapításra jutottunk, hogy az emberiség fejlődése a rég elavult korlátok tragikomikus továbbélésének és a gyakorlatilag megvalósíthatatlan szabadság-célkitűzések tragikus bukásának rossz végletei között tántorogva halad előre. Ez a tény az itteni szempontokból nézve arra vall, hogy
● a történelem során kialakuló társadalmi normák korántsem mindig és mindenben igazodnak az összemberi fejlődés igényeihez.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Kérlek, hogy csak etikusan és nyomdafestéket tűrően írj a bejegyzésekhez megjegyzést!