Keresés ebben a blogban

Betöltés...

Tollforgató Irodalmi Lap Blog

Válogatások az Internetről.

A blogban pályázatokról, rendezvényekről, és hirdetésekről tájékozódhat, valamint zenét hallgathat, videót nézhet, és az interneten megjelent hivatalos műveket olvasgathatja. Ha folytatni akarja a mű olvasását, akkor kattintson a szöveg címére!

Az alsó sávban weboldalakat, videósávot, és híroldalakat talál!

A fő oldalunkat itt találhatja:

Az alkotásokat a tollforgato.lap@gmail.com és a tollforgato.lapcsoport@gmail.com címre várom! Köszönöm, hogy megtiszteled az olvasóidat az alkotásokkal, a türelmeddel és a tanításaiddal!

Keresd meg a jobb oldalon a rejtett linkű, vagy lent a középen látható Chat-falat! Beszélgess, vitatkozz irodalomról, művészetről, történelemről, régészetről, vagy írástörténetről, logikáról, másról oldalainkon!


Új aloldalaink nyíltak:

Látogass el új blogunkra is!


A fiók nem Adsense fiók, támogatókat keresek!

2010. február 28., vasárnap

Németh András - Nemzetőr voltam Szegeden

Németh András

Nemzetőr voltam Szegeden

(emlékezés)

Szeged, 1991.


Hatvan éves vagyok, most mentem nyugdíjba. Valami betegségem van, az orvosaim mosolyognak és beígértek még legalább húsz évet. Én nem hiszek nekik, rájuk hagyom, csak bólogatok. De azért jó lenne a nyolcvan évet megérni, mert szeretem az életet. Mindig is harsányan szerettem; ezt akkor éreztem igazán, amikor az ügyész kötél általi halált kért a fejemre.

Valami nem hagy nyugodni, arra indít, hogy ne vigyem magammal városom történelmének egy rövid, de nagyon viharos időszakát, amelyben részt vettem, amit átéltem. Csak arról beszélek, amit én láttam, amiben benne voltam, és csak a tiszta igazat mondom, mert már nincs vesztenivalóm. Különben is, a törvény szabta büntetést letöltöttem.

A nevemet Szegeden sokan ismerik: Kendi József lakatos, egykori többszörös magyar középsúlyú birkózó bajnok. Az ötvenes évek elején dédelgetett, simogatott, agyontáplált sportoló voltam, ami nagy szó volt abban az időben, amikor hétvégén éjféltől kezdve álltak sorban az emberek, hogy megkapják a heti kis húsadagjukat, mert aki késön jött, annak csak a csont jutott.

Akkor hát miért fordultam én szembe a "kenyéradó gazdámmal"? Vagy egyáltalán szembefordultam-e? Vagy mivel, kivel fordultam szembe és miért? Ezt majd az okos történészek fogják eldönteni. Én csak a saját életemet ismerem, ami Nádudvaron kezdődött 1928-ban.

Apám székely volt, csíkszeredai. Végigbajlódta, küzdötte az első világháborút. Egy kisebb sebesüléssel megúszta. Trianon miatt átjött az anyaországba és mivel nem volt mestersége - erős, jókötésű ember lévén - hívásra, belépett a csendőrség kötelékébe. Nem tudta, hogy ez az elhatározása milyen hatással lesz a sorsomra. Hát igen, ha pedig ezt nem tette volna, akkor én nem lennék. Ugyanis Nádudvarra helyezték őrsparancsnoknak és ott ismerkedett meg édesanyámmal. Ő szép asszony volt, nagyon szép és erős, munkabíró. Ha kellett, csépléskor még a búzás zsákot is elvitte. A szülei, nagyapámék, nagygazdák voltak. Heten voltak testvérek. Mindig dolgozott mindenki. Amikor már felcseperedtek, béres, cseléd nem is volt a háznál.

Én harmadiknak születtem, előttem látta meg a napvilágot a bátyám és a nővérem. Mindannyiunkat egy évig szoptatott anyám. Egészségesek voltunk. Csak a nővérem betegedett meg egyszer, bárányhimlős lett. Akkor édesanyám összefektetett bennünket egy ágyba, hogy mi is túlessünk ezen a nyavalyán, mert annyi ideje nem volt, hogy sorban ápolgasson három gyereket. Nem győzte volna a munkát a jószágokkal. Disznókat hizlalt, teheneket fejt, libákat tömött, csirkéket nevelt, szóval hajnaltól vakulásig dolgozott. Most nyolcvankét éves.

Apám már nem él. A háború befejezése után - csendőr múltja ellenére - semmi bántódása nem volt, mert sohasem emelt kezet senkire. Simán igazolták és az új magyar hadseregben a rangját is megtarthatta 1945-ben.

Most visszaugrok egy évet...

Észak-Magyarország egyik kis falujában voltam, mint levente. Láttam, hogy nincs tovább. A háborúnak vége, haza kell mennem. Egy este otthagytam a századot. Apám azt mondta, amikor behívtak: fiam, itt találkozunk Nádudvaron, ha bármi lesz is. Ő is betartotta a szavát, mert amikor nyugatra akarták vezényelni, megszökött. Azt mondta, ebben az országban van a helye.

Menetrendszerű vonatok nem voltak. A kis állomásról elzavartak a szovjet katonák, de én mindenáron haza akartam menni. Elbóklásztam a sötétben és sikerült kifeszítenem egy szabad pályán veszteglő tehervonat egyik vagonjának az ajtaját. Finom almaillat csapott meg. Beugrottam, több kupac alma volt csomagolás nélkül felhalmozva a vagon egyik végén. Ez volt a szerencsém, mert rám zárták az ajtót. Egy hétig zötyögtettek, azt sem tudtam sokszor, hol vagyok. Almát ettem almával, emiatt nem haltam szomjan és éhen. Debrecenben magyar vasutasok kinyitották a vagon ajtaját. Amikor hallottam, hogy bajlódnak a zárral, ugrásra készen álltam. A fiatal erőm azért nem volt a régi. Ahogy kinyílt az ajtó, kiugrottam, de a lábaim összerogytak. Szerencsére a vasutasok annyira meglepődtek, hogy alma helyett egy ember van a vagonban, hogy el tudtam futni.

Hazavergődtem. Együtt volt a család...

A termés nagy részét nem tudtuk betakarítani. Áprilisban törtük a kukoricát. Ezt csak azért mondom el, mert nagyon emlékezetes számomra. Egy nagyon rendes, dolgos, tiszta cigánycsalád volt a segítségünk. Én az egyik szemrevaló lánnyal hajtottam a sort. Jól haladtunk. Megelőztünk mindenkit. Nem nagyon beszéltünk. Amikor harmadszorra értünk a tábla végére, sehol senki. A lány mosolyogva felém fordult, fölhúzta a szoknyáját - alsóruha nem volt rajta - és megmutatott mindent, amivel a természet a nőket szépségesen felruházta.

- Na, te fiatal bika - mondta -, tudod-e, mit kell csinálni? Mert ha nem tudod, én megtanítalak.

És megtanított. Nem tudom, hogy hányszor értünk a sorok végére, de lehet, hogy a kukoricatörésben is sztahanovista lettem volna. Hát Istenem, férfisors...

A földosztás nagyapám birtokát nem érintette, mert ő maga már korábban megtette: a hét gyerekének egyformán adott. Igaz, hogy kuláknak minősítették, de ebből nem származott baja, mert nagyon becsülte a szegény nép is az öreget, mivel igen szorgalmas ember volt, és ha valaki dolgozott nála, akkor az is a gazda asztala mellett ült és ugyanabból a tálból szedett, amiből a család minden tagja.

Az apám egyszer azt mondta:

- Fiam, ez a paraszti sors olyan bizonytalan, és te kijártad a négy polgárit is, szakmát kéne tanulnod. Én már ki is terveltem, hogy mit: a bátyáddal együtt lakatosok lesztek.

Debrecenben Kaszab Gyula mester fogadott föl minket inasnak. A Szepességi utcában volt a műhelye, éppen a kupleráj mellett. A lányok kedvencei lettünk, mert a főnök motorján sokszor elvittük egyiket-másikat - a szebbjeit - kirándulni. Nekünk sohasem kellett fizetnünk.

Nem volt rossz a dolgunk, rendesen kaptunk enni és a szállásunk is emberi volt, de azért sokat kellett dolgozni. Az egyik ebédszünetben észrevettem az udvaron egy autótengelyt. Nem tudtam ki hozta oda és mi célból. A gazdája akarta-e megjavíttatni, vagy a főnökömnek volt valami terve vele. Mindegy. Olyan hetven kiló lehetett.

- Na fiúk, ki tudja ezt felemelni, kinyomni? - kérdeztem.

A két fiatal inas nagyon igyekezett, virtusból is, de csak pirosodtak, erőlködtek, köpködtek, káromkodtak. A bátyámnak többszöri kísérletre sikerült a tengelyt egy pillanatra két karral a feje fölé emelni.

- Na Jóska, most te jössz! - kiáltott felém.

- Ha te két karral kinyomtad - replikáztam neki -, akkor én majd eggyel.

Bevallom, nem voltam benne biztos, hogy meg tudom csinálni, dehát dicsekedtem az erőmmel. Megmarkoltam a tengelyt a jobb kezemmel és az lassan engedelmeskedett. Jött egyre magasabbra, és sikerült kinyomnom.

Akkor lépett ki a konyhából a főnökünk.

- Az anyád! - mondta csodálkozva -, mekkora erő szakadt beléd, neked a munkás birkózó csapatban van a helyed!

Így lettem a DMTE-nek a tagja.

Háromig dolgoztunk, utána volt az edzés, sokszor este nyolcig, kilencig. Jó volt, szórakozásból csináltuk. Nem kaptunk érte pénzt, csak szódavizet ihattunk ingyen, és lavórban mosakodtunk, hideg vízben.

Az országos versenyeken fölfigyeltek rám. Súlycsoportomban igencsak magam alá gyűrtem a riválisaimat.

Három hónap múlva, a negyvenes évek végén, országos ifjúsági bajnok lettem. Emlékszem, amikor a szőnyegre léptem, kinevettek a klottgatyám és a mezítlábasságom miatt. Nagyon szégyelltem magam, mert a pesti versenyzők mind szabályos, a csapatoknak megfelelő színű öltözékben voltak. Dühös lettem, de amikor az első ellenfelem nagyot nyekkent és a bíró az én kezem emelte föl, elment a mérgem.

Később ott kellett hagyjuk a DMTE-t, mert arra sem volt pénze, hogy a versenyekre az útiköltséget kifizesse. Hódos Imrével, a későbbi olimpiai bajnokkal együtt átmentünk a vasutasokhoz, a DVSC-be, azok legalább ingyenjegyet adtak. Jó állást is kaptam, kazánkovács lettem. Betyár kemény munka volt: napi 300-400 szegecs. Az viszont biztos, hogy ha a szegecsverő karommal az ellenfelemet átkulcsoltam, az abból a fogásból nem tudott szabadulni.

A debreceni Honvéd fölfigyelt rám és be is hívtak. Jó dolgom volt a sportszázadban. Sok szabadidőt is kaptam, aminek egy szép, nálam néhány évvel idősebb elvált asszony még jobban örült, mint én.

Sokat edzettem, erősítettem magam. Egy alkalommal a honvédségi moziban a híradóban bemutatták az akkor Magyarországon szereplő francia cirkusz erőművészét, aki ujjnyi vastag vasrudacskákat hajligatott könnyedén, mosolyogva. Kristófnak hívták, Krisztofnak ejtették a nevét. Vetítés közben odaszóltam a mellettem ülőnek:

- Ezt én is meg tudnám csinálni!

- Ne hencegj az erőddel - válaszolta -, majd akkor hiszem, ha látom!

Másnap elmentem a régi mesterem műhelyébe. Minden lakatosnál van egy vas "szemétdomb". Sose lehet tudni alapon, hátha valami fölhasználható. Találtam olyan negyvenöt centi hosszú, egy centi átmérőjű levágott, kihajlított vasrudacskákat és elkezdtem gyakorolni. Eleinte nehezen ment, de amikor a huszadikat formáltam patkó alakúvá, meg voltam magammal elégedve. Egyet elvittem a haveromnak megmutatni.

A francia cirkusz Debrecenben is fölállította a sátrát. Az egyik előadás előtt fölkerestem az igazgatót, aki magyar származású volt. Megkérdeztem tőle:

- Mit szólna hozzá, ha a porondon én is megpróbálkoznék a vashajligatással, mikor Kristóf úr fellép?

- Óh, az nagyszerű - mondta -, legalább az előadás érdekességét emeli. Majd én bekonferálom, hogy van itt egy debreceni katona, aki erősnek tartja magát és utánozni akarja Kristófot.

A szünet után következett a nagy szám. Az első mutatvány után - Kristóf beleegyezésével -, az igazgató a nézőtér felé fordulva, hangosan kiabálta az előzetes megbeszélés szerint:

- Van-e itt önök között olyan erős ember, aki Kristófot utánozni tudná?

Jelentkeztem és lementem a porondra. Az erőművész a kezembe nyomott egy vasrudat és a közönség felé mosolyogva rám mutatott. Én jól megmarkoltam a két végét és kis erőfeszítéssel patkót csináltam belőle. Kristóf abbahagyta a mosolygást, mert a közönség óriási tapsba, ünneplésbe fogott, a fülemhez hajolt és magyarul belesúgta:

- Uram, hagyja abba, mert engem tönkretesz.

Láttam, hogy nagyon szomorú lett, én meghajtottam magam, kezet fogtunk és ki is jöttem a cirkuszból...

Még egy hasonló kalandom, élményem volt. Nem tudom, hogy keveredtem el Kenderesre, azt sem tudom, hogy hányban. Még a helsinki olimpia előtt. Ott tébláboltam és ráakadtam egy pankrációs cirkuszra. Hirdették, hogy száz forintot fizetnek annak, aki ki mer állni valamelyik birkózó ellen és leteperi. Akkor még a fülem nem volt összegyűrve, tehát nem láthatták rajtam, hogy értek valamit a "szakmához". A feszelegve kiálló birkózó hangosan kiáltotta:

- Ki mer velem kiállni?!

- Én - mondtam, és lementem a szőnyegre; illetve nem szőnyeg volt, hanem szalma, ponyvával leterítve.

Ledobtam a ruhámat, csak a nadrágom hagytam magamon. Mikor összefogódzkodtunk, odasúgta nekem:

- Ne félj, fiam, kíméletes leszek!

Azt válaszoltam neki:

- Uram, engem ne kíméljen, hanem védekezzen!

Sikerült elkapnom a derekát "magyar alsó" fogással. Azt már tudtam, hogy ha az ellenfelet két karral megfogom, akkor nem szabadul. Erős voltam, mint a bivaly. Felemeltem a pankrátort; hiába próbálkozott különböző fogásokkal, a két karom olyan volt, mint a bilincs. Felemeltem a levegőbe, utána levágtam a földre, meg is sajnáltam, mert úgy láttam, hogy megszédült, alig tudott fölkelni. Annyit mondott:

- Neked birkóznod kéne, fiam.

A száz forintot nem kaptam meg, helyette meghívtak vacsorára.


Nem értettem, miért csak én vagyok szakaszvezető, én aki fél kézzel nyertem meg a honvéd bajnokságot, a társaim pedig mind hadnagyok, tisztek. Meg is kérdeztem a parancsnokunkat, akivel jó viszonyban voltam, hogy ez miért van? Félre hívott és csöndben megsúgta:

- A csendőr apád miatt.

- Dehát őt simán igazolták! - mondtam. - Még az új hadseregnek is tagja lett!

- Nézd - válaszolta -, a politikai tisztünk azt mondta, amikor az előléptetésedről volt szó, hogy a csendőr az mindig csendőr marad.

1950-ben bekerültem az országos válogatott keretbe. Jutalom üdülésre is elküldtek a pesti Vörös Csillag szállodába. Az nagy szó volt abban az időben, amit az is bizonyít, hogy a sztahanovista Muszka Dániel is ott pihent, egy szobában laktunk. Nagyon jó barátok lettünk.

Egyik napon Endreffy Lóránt, a szegedi Honvéd Sportszázad prancsnok-helyettese keresett meg. Akkor voltam 23 éves. Nem volt nehéz a csábítás. Beígérte a törzsőrmesteri rangot, lakást és így kerültem Szegedre.

Arany életünk volt, a csapatban jó hangulat uralkodott, kaptuk az olimpiai csomagot, csak arra emlékszem, hogy abban egy kiló szalámi, egy kiló cukor, sajt, csokoládé is volt. Akkoriban szinte hozzáférhetetlen csemegéket tartalmazott. A város nem jó szemmel nézte a délelőtti lődörgéseinket a korzón. A futballistákat kedvelték csak, mert nagyon jó csapat volt. Az NB I. csoport negyedik helyén állt.

A mi csapatunk 51-ben országos bajnok lett. Meg is ünnepeltük a Tombácz vendéglőben. Vászin, a 140 kilós nehézsúlyú társunk már a huszonötödik korsó sörnél tartott és vacsora után, ami neki egy kupac rántott húst jelentett, fogadásból megevett harminc krémest. Záróra után valakinek eszébe jutott, hogy menjünk át a Kishungáriába, az négyig van nyitva. Hétköznap lévén volt is hely bőven. Jól szórakoztunk az igazán jó zenekar mellett, annak ellenére, hogy én akkoriban egyáltalán nem ittam szeszes italt.

Úgy két óra felé kivágódott a bejárati ajtó és berobbant egy ávós tiszt. Állj-t kiáltott a zenészeknek és nekünk meg azt parancsolta:

- Kifelé mindenki! Most mi szórakozunk! Kiintett a társainak, voltak vagy húszan-harmincan.

Hát pechjük volt. Nem tudták, hogy az ország legerősebb embereivel állnak szemben. Amikor beözönlöttek, először Vászin kezdte, vérbeforgó szemekkel, oroszlán ordításhoz hasonló hangon:

- Ki innen, rohadt disznók! - felemelt egy mázsás tölgyfa asztalt és az ávósok közé vágta, hárman mindjárt alatta maradtak. Azután megtanítottuk őket a "magyarok istenére..." Erre nem számítottak. Jó néhányat a mentők vittek el, akik még lábra tudtak állni, azok elfutottak.

Városi botrány volt, de természetesen az újságok nem írhatták meg, mert honvédségi alakulatok között zajlott le a verekedés. Másnap egyenruhában sorakoztunk a szállásunk udvarán. A parancsnokunktól kaptuk a "szöveget", majd megjelent az ávós tiszt, aki ki akart zavarni bennünket a vendéglőből.

Jó nagy kötés volt a fején, az arca beragasztva. Mindenkit végignézett, s akiket fölismert, azokra rámutatott. A büntetés lefokozás volt. Én megúsztam, pedig az utcán a sötétben én is adtam neki még egy "lapáttal".


Hamarosan megnősültem. A strandon megláttam egy arányosan szép alakú, kreol bőrű lányt, akit az atlétikai pályáról ismertem, odajárt edzeni. Azt mondtam a mellettem heverő, napozó társaimnak:

- Fiúk, van egy fogadásom: ez a lány lesz nemsokára a feleségem.

Röhögtek rajtam, de karácsony után megesküdtünk. Irigyeltek a szép asszonyért.

Tagja lettem az olimpiai keretnek, de föltűnt, hogy engem sose visznek nyugatra a válogatottal. A szocialista államokba igen, ott mindig jól szerepeltem.

Növényi, félnehézsúlyú társunk (a későbbi olimpiai bajnok apja) megsúgta egyszer a tatai edzőtáborban:

- Jóska, nagyon jó birkózó vagy, de felsőbb utasításra te nem jöhetsz ki velünk Helsinkibe.

- Miért? - kérdeztem.

- Mert csendőr volt az apád! - ez volt a válasz.

Nagyon elkeseredtem...

Békéscsabán, egy barátságos erőmérő összecsapásunk volt a szovjet válogatottal. Én Cimakuridzéval birkóztam. Húsz másodperc alatt kétkaros szaltóval a földre fektettem.

A bíró meglepődve nézett, de nem fütyült. Én vártam az eredményhirdetést, mert a szovjet versenyző két vállon volt. Térdelő helyzetben vártam a füttyszót, de az nem hangzott el, erre Cimakuridze nekem ugrott, én az egyik vállamra estem, de azonnal talpra is álltam. Ennek ellenére a bíró az ellenfelem kezét emelte föl a magasba. A békéscsabai sportvezetők föl voltak háborodva az igazságtalan ítélet miatt és a győztesnek járó legszebb kupát én kaptam.

1952-ben Cimakuridze lett Helsinkiben az olimpiai aranyérmes.

Így lett az életem keserves emléke, fájdalma az, hogy a csendőr apám miatt vétlenül engem büntettek, pedig Helsinkiben lehet, hogy az én hazámnak, nekem játszották volna a himnuszt, mindenesetre az ellenfeleimet ismerve biztos, hogy dobogóra kerültem volna.


Bukarestben vert meg először egy bolgár. Az edzőm kitalálta, hogy váltósúlyban induljak. Három nap alatt kilenc kilót fogytam a verseny előtt. Birkózás alatt rosszul lettem, föladtam.

1956-ban még versenyezgettem, de az olimpiai kiküldetésem elmaradása miatt egyre kisebb ambícióval.

A házasságom jól alakult. Debrecenben a MÁV-nál főintéző lettem, de a feleségem nem bírta a "cívis" várost és vissza kellett jönnünk Szegedre. Először műszaki rajzolóként helyezkedtem el, de jobban megtaláltam a számításomat az egyetem üvegtechnikai műhelyében.

Az 1953-ban ért nagy szomorúságunkat - meghalt a három hónapos kislányunk - az 55-ben született kisfiúnk enyhítette.

Nem politizáltam, csak figyeltem. Az a kirakat bántotta a szemem, ami a Kárász utcán volt: néhány sonka lógott ott, egy oldal szalonna, pár szál kolbász, egy zsákban krumpli, fél bödön zsír és nem tudom még mi, efféle fölírással: ezt találtuk "ilyen" nevű kuláknál, aki nem teljesítette a beszolgáltatást. Hát arra nem gondoltak, hogy a parasztember évi húsadagját a kevés baromfin kívül az az egy-két levágott hízó jelentette?

Előre ugorva tíz évet, a kulák rokonaimról: Nádudvaron 33 unokatestvérem van, mind a tsz-ben dolgozik. A vezetőállásokat nagyobbára ők töltik be. Dolgos, értő parasztemberek.

Visszatérve a politikára, 56-ban már a nyáron mozdult valami. Nem sokat törődtek vele. A strandon megismerkedtem Fábián Ferenc újságíróval. Ő is szeretett horgászni és a csöndes Tisza-parton sokat beszélgettünk. Beszélt a Petőfi körről, Rákosi bukásáról, az ávósok túlkapásairól. Azt mondta, hogy fiatal embereket azért vertek meg, mert kockás inget viseltek, amit a nyugati rokonok küldtek.

Szóval nagy zavar volt a fejemben. Röplapokat is találtunk, amelyek nem a szocializmust pocskondiázták, hanem az önkényuralmat.

Október második felében, valamelyik nap, azt mondta nekem Fábián:

- Gyere Jóska, gyűlés lesz az egyetem bölcsészkari nagy termében.

- Milyen gyűlés? - kérdeztem.

- Majd meglátjuk- válaszolta. - Én is kíváncsi vagyok, de az biztos, hogy az egyetemisták nagyon izgatottak.

Telt ház fogadott bennünket. Alig tudtunk befurakodni. Hihetetlen beszédek és közbekiáltások hangzottak el. Az egyik egyetemista a marxizmus tantárgy eltörlése miatt szólalt föl. Most már csak a jelszavakra emlékszem:

"Ruszkik haza!"

"A szocializmus a mienk!" "Le Rákosival!"

"Le az ávóval!" - A csendőrök angyalok voltak hozzájuk képest.

Így kezdődött...

Fasizmust senki sem akart...

Kovács Jóska, akit az uszodából ismertem, vérlázító beszédet mondott - 58-ban kivégezték -, de a szocializmus ellen nem szólt egy rossz szót sem. A professzorok békés lázadásra próbálták inteni az egyetemistákat, de lehurrogták őket. Ez október 19-én történt, ha jól emlékszem.

24-én délelőtt nagy tömeg gyűlt össze a Klauzál téren. Én Fábiánnal együtt egy ismerősénél voltam, aki a Kígyó patika fölött lakott; az erkélyről néztem, hogy mi történik. A Kossuth szobor talapzatán Kaló Flórián elszavalta a "Nemzeti dalt". Közben egy ávós motorral behajtott a tömegbe, hogy szétzavarja a tüntetőket. Kis híja, hogy nem lincselték meg, alig tudott elmenekülni néhány higgadtabb ember segítségével.

A motoros incidens után a tanácsháza elé hömpölygött a nép. A kapu előtt katonák állták el a tömeg útját. A tiszt kivette a pisztolyát, és fenyegetően fölemelte. Az emberek meghökkentek, megálltak, és azután lassan szétszéledtek.

Este, úgy kilenc óra tájban a színházban megszakították a Jeanne d' Arc előadást és bejelentették, hogy a nép az utcán van, és Budapesten kitört a forradalom. A nézők kitódultak és mindenki a Klauzál tér felé igyekezett. A Kossuth Lajos sugárút teljes szélességében özönlöttek a munkások a gyárakból, és még sok irányból. A tér kicsinek bizonyult. Hirtelen hangszórót kerítettek valahonnan. Először Bicskei Károly lépett a talapzatra és elszavalta a Szózatot. Utána mindenki beszélt, aki akart: munkások, egyetemisták, és aki mert. Nyugtalan volt a város, de se rendőrök, se ávósok, se katonák nem zavarták a gyülekezőket.

A legjelentősebb esemény október 26-án délelőtt történt. A Kárász utcán és a nagyposta előtt zajongott a nép. Én hazafelé tartottam, többen kiabálták: "Állj közénk!" Megkérdeztem, hová mennek? Azt mondták, a Széchenyi térre, megkoszorúzni a legnagyobb magyar szobrát. Katonák jöttek elő és nem engedték be a tömeget. Erre az emberek a Bajcsy-Zsilinszky, a Dózsa György és az Arany János utcán keresztül megkerülték a teret, és a Takaréktár utcán tódultak ismét befelé a koszorúkkal.

Sikerült bejutnom a tanácsházára. Ott azt mondták, hogy nem engedik a népet a térre. Egy kiskunhalasi ezrednek kellett őrizni a teret. A parancsnokot, Botond őrnagyot, még sport-szakosztályvezető korából ismertem. Amikor kijöttem a tanácsházáról kértem, ne lőjenek.

- A katonaságnak lőni kell! - válaszolta.

Néhányunk a takarékpénztárnál próbálta a tömeget visszatartani. Akkorra már a katonák felsorakoztak velünk szemben. A Svarcz gyerek harmadik vagy negyedik volt tőlem. Az ávósok három sorban álltak a villamossíneken. Az első sor letérdelt. Hallottam a kattanásokat, ahogy a géppisztolyokat kibiztosították. A százados vezényelt:

- Tűz!

Óriási pánik tört ki. A tíz ezres tömeg menekült, csak a sebesültek maradtak ott. Én a patika falának egy mélyedésébe húzódtam be. Onnan láttam, ahogy Svarczot bevonszolták egy benyílóba. A fejéből vér csorgott az ingére. Nemsokára megállt a vérzés, halottsápadt lett, szemei üvegesen meredtek az ég felé. Egy férfi ugrott mellé, valószínűleg orvos volt, ujjával megérintette a szemét, és csak annyit mondott, ennek a gyereknek vége.

Svarcz Lajos meghalt... Élt 18 évet...

Megérkeztek a mentők. Összeszedték a sebesülteket. Svarcz Lajos holttestét a fiatalok hordágyra tették és tüntetően bevitték a Széchenyi térre. Botond már elvezényelte az embereit, csak néhányan maradtak ott őrségben, de nem szóltak senkire azután.

Fábián barátommal a tanácsházára mentünk. Botond is ott volt, a munkástanács vezetői is gyülekeztek. Pártvezetők is részt vettek a hevenyészett ülésen. A Délmagyarország szerkesztőségéből is elmerészkedtek néhányan. Botond mellé sündörögtem.

- Mondd, mit csináltál? Megérte?!

Sápadtan válaszolt:

- Arra nem számítottam, hogy az emberek képesek nekimenni a fegyvereknek. Erre az esetre pedig tűzparancsom volt.

- De a saját honfitársaidra lőttél! - emeltem föl a hangom, úgyhogy többen is ránk figyeltek. - És ráadásul fegyvertelen emberekre!

Botond magába roskadva leült.

Az ülés fő témája a helyi újság megszerzése volt. Másnap a Délmagyarország is kezdte az igazat írni.

Országszerte, így Szegeden is, megalakult a nemzetőrség. Mogyorósi rendőr alezredes szervezte. Plakátokon hirdették, így verbuváltak. Az első jelentkezők között voltam. Fűtött a hazafiság és a magyar függetlenségre törekvő érzés.

A Honvéd téri laktanyában helyezkedtünk el. Lehettünk vagy ezren. Főleg munkásfiatalok, de jócskán voltak egyetemisták is. Mogyorósi Palotás Józsefet nevezte ki parancsnoknak. Ő a MÁV-nál dolgozott valamilyen rangban, és arra emlékszem, hogy párttag volt. Vezetésre nem volt alkalmas. Gyengekézzel nem lehet ennyi embert fegyelemben összetartani. Két nap múlva leváltották.

Amikor hírt kaptunk, hogy az öthalmi laktanyában 500 ávós van, és meg akarnak bennünket támadni, Palotás engem nevezett ki helyettes parancsnoknak, és az anyja betegségére hivatkozva elment.

Jó néhányan leléptek. A fegyvereket szanaszét hajigálták, magyarán beszartak. Maradtunk vagy százan.

A megmaradt emberekkel szerveztem meg a védelmet. Az ablakokba őröket állítottam, sőt a környező utcákba is, ahonnan az esetleges támadást várni lehetett. Éreztem, hogy 500 jól felfegyverzett ávóssal szemben nem sok esélyünk lehet. De vaklárma volt. Nem támadott meg senki bennünket. Kiküldtem néhány embert biciklivel a pesti út mellett lévő öthalmi laktanya felé, de azok semmi mozgolódást nem észleltek.

Másnap, miután Palotás vissza sem jött, Lazur Barna főhadnagy, az egyetem katonai tanszékének helyettes vezetője lett a parancsnok.

Átköltöztünk a Tolbuhin sugárúti kollégiumba. Az egyetemisták nagy része hazautazott, néhányan közibénk álltak. Lazur kezdte rendezni a sorainkat. Csoportokat alakított.

- Az ávósoktól össze kell szedni a fegyvereket! - hangzott a parancs.

Egy Volán teherautóra ültünk. Akikre emlékszem: Bíró István, Szabó Miklós, a futballista, Borbély Pista, a hentes, a két Lakatos fiú, egy nagyon jóvágású kardvívó válogatott, Magai Attila, aki később az USA kardvívását szervezte, és maga is amerikai színekben versenyzett. Lumpen nem volt köztünk. Nagyobbára gyári munkások voltak a többiek, jó melósok.

Először Kelemen századoshoz mentünk - ő később városi rendőrfőparancsnok lett. Szabóval és Borbéllyal mentem be a lakásba. Az asszony nyitott ajtót, halálra rémült.

- Az uramért jöttek?

- Nem - válaszoltam. - Csak fegyverért.

Kelemen is előkerült. Hallotta a párbeszédet.

- Nincs fegyverem - mondta. - Ha találnak, mindjárt főbe is lőhetnek.

Közben Borbély tépdesni kezdte Kelemen széktámlára akasztott zubbonyáról a rangjelzéseket. Rákiabáltam, hogy hagyja abba. Meglepődve fölnézett.

- Akkor fegyvert keresünk - válaszolta.

Kizavartam, még utána is kiáltottam, hogy egy katona igazat mond, nincs fegyver és kész! Elmentünk.

Kelemen a tárgyalásomra nem jött el tanúnak, hogy elmondja, nem érte bántódás. Egyébként sem ütöttünk meg soha senkit.

Visszatérve a kollégiumba jelentettem Lazur Barnának, hogy fegyvert nem találtunk.

- Jól van, Jóska. Van itt egy másik feladat - mondta. - Itt volt egy kübekházi parasztember, és arról beszélt, hogy az ottani ávós határőrök szervezkednek ellenünk. Nézzetek körül, mi történik ott. Legyetek óvatosak és számítsatok ellenállásra. Valami Kormos nevű ávós a parancsnokuk.

Gyorsan visszaültünk a teherkocsira, és átviharzottunk Kübekházára. Mondtam a gépkocsivezetőnek, hogy a határőr laktanya kapujához hajtson. Úgy tíz méterrel a kapu előtt megálltunk. Éreztem, hogy ez nem játék, de nem féltem. Leugrottam a kocsiról és szóltam a fiúknak, hogy nagyon figyeljenek. Az épület bejárata előtt egy kiskatona állt őrt.

- Állj! - kiáltotta. - Ide nem lehet bemenni! - és rám fogta a fegyverét.

- Idefigyelj, öcsi - mondtam neki. - Nézd csak meg ott azt a húsz fegyverest, lőj, ha mersz, de utána veled fogják a lisztet szitálni, mert annyi lyuk lesz rajtad. Na! Add ide azt a gitárt, amíg egészséges vagy!

Elvettem tőle a géppisztolyt.

- Hol a parancsnok? - kérdeztem.

- Az irodában.

- Vezess oda! Menj előttem! - böktem meg a fegyver csövével. - Borbély, Szabó és még ketten gyertek velem! - szóltam a társaimnak. - Ti meg - mondtam a többieknek -, szálljatok le, vegyétek körül a laktanyát, és ha balhé lesz, segítsetek.

Berontottunk az irodába. A pisztolyom a bent lévőkre fogtam, lehettek öten-hatan.

- Fel a kezekkel! - kiáltottam.

Nagyon megijedtek.

- Ki a parancsnok?

Egy Kormos nevű tiszt előlépett.

- Én vagyok. Agyon akarnak lőni?

- Dehogy. Azt a jelentést kaptuk, hogy maguk a nemzetőrség ellen szervezkednek.

- Erről szó sincs. Nézze, itt vannak a karszalagok, mi is nemzetőrséget alakítunk a parasztokból.

Nem hittem neki. Időközben az udvaron gyülekeztek az emberek, civilek, katonák, határőrök, vegyesen. Egy kis beszédet tartottam nekik. Elmondtam, hogy a nemzetőrség arra való, hogy rendet tartson, és csak a forradalom ellenségeit tartóztatja le, de semmi erőszak. Megkérdeztem őket, hogy kit akarnak parancsnoknak? Az emberek tébláboltak, hallgattak, majd valaki rámutatott egy mokány parasztra.

- Őneki van esze, hiszen tanácstag.

A szegedi nemzetőrség nevében kineveztem parancsnoknak.

Kormosnak nem hittem. A biztonság kedvéért magunkkal vittük. Egész úton reszketett, de meg is értem, mert azt gondolhatta, hogy most vége lesz. Szegedre érve elkezdett könyörögni, hogy engedjük el, az anyja itt lakik, hagyjuk, hogy odamenjen.

- Higgyenek nekem, én nem vagyok a forradalom ellensége!

Megsajnáltam, elengedtük.

Később a tárgyalásomon, mint tanú, az ellenkezőjét vallotta. Bizonygatta, hogy milyen erős ellenállást tanúsított, és hogy ő a párthoz sohasem lett hűtlen.

A bíró nem nagyon hitt neki, mert én a szemébe mondtam az igazat. Visszatérve az eseményekhez, Lazur Barna magához hívatott.

- Te, Jóska, ugorjatok már át Makóra, azt hallottam, hogy a pártházban sok fegyver van a raktárban. Nézzetek szét, nehogy valami zűr legyen. Gervai a párttitkár, őt keressétek.

Beültünk egy teherautóba, és elszáguldottunk Makóra.

Először a rendőrségre mentünk. A sofőrünk csak azt az épületet ismerte. Egy ember volt szolgálatban. Nem örült nekünk, amikor berontottunk. Megnyugtattuk, hogy vele nincs dolgunk, csak azt mutassa meg, merre van a pártház? Megmutatta. Odahajtottunk. A fiuknak azt mondtam, hogy vegyék körül a házat, és vigyázzanak. Négyen velem jöttek. Több szobába benyitottunk, senkit sem találtunk. Jártuk az emeleteket, míg végre hangokat hallottunk.

- Vigyázzatok! - figyelmeztettem a társaimat. - Ezeknél fegyver van.

Az ajtó nem volt bezárva, beugrottam, kezemben a kibiztosított pisztoly. Számítva arra, hogy lőnek, a plafonba engedtem egy golyót. Nagy riadalom tört ki. Nők is voltak ott.

- A fal mellé! - kiáltottam. - Kezeket föl! Ki a párttitkár?

Először nem mozdult senki, de amikor a nevén szólítottam Gervait, megfordult:

- Én vagyok...

- Mit csinálnak itt?!

- A pártot oszlatjuk föl, mert nincs a népnek ránk szüksége.

- Nem szégyellik magukat! Megijedtek? Egy kis enyhe szellő bevágta ezt az erős hatalmat?! Lenint kövessék, ne azt a ... Sztálint és az őt utánzó pojáca Rákosit!

A pisztolyom csövét lefelé fordítottam.

- Jöjjenek el a faltól! Akinél fegyver van, dobja ide a lábam elé!

- Nincs itt fegyver senkinél - mondta Gervai.

- Jó, akkor elmegyünk, de maga velünk jön.

- Gondoltam. Vért akarnak?

- Nem! Mi tisztességes demokráciát akarunk, szabad Magyarországot, amelyben a kommunista pártra is szükség van.

Lazur Barnával elbeszélgettek Szegeden, utána Gervai szabadon elmehetett. A bírósági tárgyalásomra személyesen nem jött el tanúskodni, gondolom, nem tanácsolták neki, de írásban mellettem vallott, hogy nem érte bántódás annak idején.

Ha már itt tartunk, akkor azt is elmondom, hogy kiszabadulásom után találkoztam vele. Jól elbeszélgettünk, megköszöntem neki, hogy nem ártott a vallomásával. Kezet fogtunk. Azóta nem láttam.

Október végén egy nap a parancsnokom a következő utasítást adta:

- Jóska, a Vörös Csillag mozi előtt a feldühödött nép elfogott négy pesti ávóst, és lámpavasra akarják akasztani őket. Szaladjatok oda, ne játsszuk meg a francia forradalmat, ahhoz kicsik vagyunk.

Négyen gyorsan beültünk egy Wipponba, és a mozihoz hajtottunk. Akkorra már nagy tömeg gyűlt össze. A négy ávóst a falhoz szorították. A lincselés hangulata fogta el az embereket. Kiugrottunk a kocsiból.

- Ne csináljátok! - kiáltottam. - Majd mi elvisszük őket!

- Éljen a birkózó! - hangzott a tömegből.

Elengedték a civil ruhába öltözött ávósokat. Halálsápadtan, verejtékesen, reszkető inakkal alig tudtak felszállni a kocsinkba.

- Most hová visznek? - kérdezte az egyik elcsukló hangon. - Kivégeznek?

- Nem! - válaszoltam határozottan. - Hajts a Kossuth Lajos sugárúton! - utasítottam a sofőrt.

- Főnök, így kerülünk!

- Ne törődj vele, csak menjünk!

A Rókusi templomnál mondtam neki, hogy forduljon jobbra a Pacsirta utcába.

- Itt állj meg!

- Falhoz állítanak? - kérdezte az egyik az ávósok közül.

- Mondtam már, hogy nem! Ugorjanak le a kocsiról, és sürgősen tűnjenek el a városból!

- Köszönjük, parancsnok! - intett vissza távozóban egyikük, egy bajuszos. - Ezt nem felejtjük el!

Az egyik közülük föl akarta írni a nevét és a címét, dehát mit csináltam volna vele, nem tulajdonítottam neki jelentőséget. Valamelyikük neve mégis a fejemben maradt. Lazur Barnának elmondtam, mi történt.

- Izgatott vagy, Jóska - jegyezte meg a parancsnok.

- Hogy a fenébe ne lennék az, ha nem érünk oda idejében, meglincseli őket a tömeg!

- Igyál egy pohár konyakot, attól majd megnyugszol.

- Tudod, hogy nem iszom, csak vizet, és különben sem vagyok olyan izgatott.

(Később, a tárgyaláson eszembe jutott az egyik ávós neve. Mind a négyet megtalálták. Nagyon rendesek voltak, írásba adták, hogy nekem köszönhetik az életüket. Az egyikük személyesen is akart tanúskodni, de a bíró úgy döntött, hogy - bár a beadványt tudomásul veszi -, a tanú meghallgatásától eltekint.)


A városházán gyűlések voltak; Lazurral együtt többször mentünk oda. Ott ismertem meg Perbíró Józsefet, a városi munkástanács elnökét. Kemény, józan gondolkodású, demokratikus beállítottságú, talpraesett ember volt. Lazur elmesélte neki a Makón történteket.

- Barna, a ti feladatotok mindenféle vérontásnak a megakadályozása - mondta Perbíró.

Én ezt parancsként, de meggyőződésből is, szigorúan betartottam.

A forradalmi munkástanács vezetői a városházán üléseztek. Pár névre emlékszem: Joszt, Királyházi a kendergyárból (később mindkettőt lecsukták), Forrás nevű katona százados. Lehettünk olyan ötven-hatvanan. Egyszer a volt tanácselnök, Dénes Leó is megjelent az ülésen; én akkor nem voltam ott.

Ülést ülés követett. A Délmagyarországot akarta megszerezni a munkástanács, ami végül sikerült is. Azután írtak a nemzetőrségről, hogy ennek a szervezetnek a rendfenntartás a feladata. Rólam is említést tett az újságíró.

Éppen a városházán voltunk, amikor híre jött annak, hagy Mindszentit kiszabadították. Salamon, egy magas, fekete göndör hajú fiatalember kiszaladt az erkélyre és a városháza előtt álló több ezres tömegnek tudtul adta a hírt. Azután tovább kiabált, ilyeneket, hogy: minden kommunistát falhoz állítunk! És hasonló hülyeségeket. Nem értettem vele egyet. Megúszta, mert Franciaországba disszidált.

Egyik nap be akartam menni a kollégiumba, Lazur irodájába. A második emelet folyosóján olyan 18 éves forma katona állta utamat, fegyverrel a kezében:

- Állj! Ide nem lehet bemenni, mert ez a defenzív osztály!

- Micsoda?! - kérdeztem. - Ne tréfálj, öcsi! Én vagyok ennek a laktanyának a parancsnok-helyettese, ki állított ide?

- Sztahó alezredes úr.

- Ide figyelj, itt Lazur Barna a parancsnok, ez a Sztahó, vagy mit tudom én kicsoda, nem dirigál itt!

Közben Borbély István, az egyik emberem is megjött.

- Pajtás - mondtam a fiúnak -, add ide azt a szerszámot, nem jó, ha egy gyerek a tűzzel játszik.

Megfogtam a géppisztoly csövét, és kicsavartam a kezéből. Odaszóltam Borbélynak:

- Pista, kísérd ki a "tiszt" urat! - Még utánuk is kiabáltam: - Fiam, te meg menj vissza anyádhoz szopni!

Szétnéztem a folyosón. Az egyik szobaajtón keresztül hangok szűrődtek ki. Benyitottam. Hat-nyolc tiszt - százados, őrnagy, alezredes -, horthysta díszegyenruhában állt ott. Még kardot is viseltek, arany bojttal.

- Mi ez itt? - kérdeztem. - Mit csinálnak maguk itt? Kitől kaptak megbízást? Talán jelmezbálra készülnek ebben a maskarában? Perbíró semmiféle defenzív osztályról nem beszélt nekünk, ha ez megalakult volna, akkor Lazurnak és nekem erről tudni kellene. Ezt itt azonnal megszüntetjük!

Izgatottan, ingerülten kérdezték, ki vagyok én?

- Ez vagyok!

Kivettem a pisztolyomat és azt mondtam:

- Na uraim, így ahogy vannak, kardostól, mindenestül távozzanak. A mi forradalmunknak nem a múlt visszahozása a célja. A fegyvereket tegyék le az asztalra! Ne kényszerítsenek, hogy lőjek. Menjenek! Értik?! Menjenek!

Kivezettem őket a folyosóra, ott még okoskodtak, próbáltak ugrálni, de olyan öreg urak voltak, hogy megijedtek az én fellépésemtől. Nem kellett ez nekünk, mi demokratikus Magyarországot akartunk, éljenek békében a régi urak is, de ne szóljanak bele a dolgunkba.

Sztahó visszaszólt:

- Legalább egy pár rúd szalámit vihessek magammal, nagy családom van. Ott van az íróasztalomban.

Visszaléptem; a fiók tele volt szalámival. Valaki lophatta.

- Mindenki kap egy szálat, aztán viszontlátásra!

Még mammogtak, morogtak, megkapták a szalámit és én pisztollyal kikísértem őket. Mivel Lazur még nem ért vissza, felhívtam Perbírót:

- Professzor úr, itt a laktanyában horthysta tisztek valami Sztahó vezetésével meg akarták alakítani a defenzív osztályt.

- Micsoda?! Semmit se, Jóska, kifelé velük

- Már megtörtént, kizavartam őket.

- Nagyon jól tetted, csak az én írásos engedélyemmel mehet oda bárki. Ilyesmit nem tűrünk, jól csináltad.

Amikor Lazur megérkezett, neki is elmeséltem, mi történt. Jót nevetett rajta:

- Az anyjuk istenit! Én elhiszem, hogy jó szándékúak, de ne kompromittáljanak minket. Egyébként nekem nem szólt senki. Hogy kerülhettek ide?

- Nem tudom. Mi oda voltunk vagy négy-öt óra hosszáig, közben ezek szépen befészkelték magukat.

Sztahó a tárgyalásomon harmad- vagy negyedrendű vádlottként letagadott mindent. Saját szempontjából lehet, hogy neki volt igaza, megértem. Ő nem akart semmit - vallotta -, csak a gyerekeinek (volt neki 6 vagy 8) egy kis szalámit szeretett volna vinni. A barátaitól hallotta, hogy a kollégiumba vittek nagyobb mennyiséget. Esze ágában sem volt semmiféle defenzív osztály alapítása. Ezt én találtam ki.

Szorult a kötél a nyakam körül. A szembesítésnél csak annyit kérdeztem tőle:

- Akkor miért volt horthysta egyenruhában, azt véletlenül vette föl?

Ő nem sokat kapott, talán három évet.

Visszatérve az eseményekre: egyszer azt a hírt (rémhírt) kaptuk, hogy az öthalmi laktanyában az ávósok készülnek valamire. Lazur szólt nekem:

- Jóska, menj már ki néhány bátor embereddel oda, és nézz szét, mi van ott?

Összeszedtem húszegynéhány srácot.

- Gyerekek, kimegyünk az öthalmi laktanyába.

- Hű! - kiáltotta az egyik.

- Nyugi! Csak megnézzük, hogy mi van. Készülnek-e valamire, vagy sem? Biztos, hogy nem esznek meg bennünket. Fegyvert csak akkor használhattok, ha ők lőnek.

Teherautónkkal megálltunk a laktanyától úgy 30-50 méterre, a másik oldalon. Én leszálltam. Utánam jött Borbély Pista, Szabó Miklós és még ketten. A kapuhoz mentünk. A szolgálatos kapus katonásan, tőle 4-5 méterre megállított, megkérdezte, hogy mit akarunk. Mondom neki, hogy a parancsnokkal szeretnénk beszélni.

- Nemzetőrök vagyunk, a forradalmi tanács elnöke küldött bennünket, hogy megnézzük, mi itt a helyzet, és mindenféleképpen be akarunk menni!

A kiskatona a kapualjba lépett, hogy telefonáljon. A balga letette az asztalra a géppisztolyát. Utána mentem. A fiúknak intettem, hogy vegyék körül az épületet. A fegyvert fölvettem.

- Fiú, te odaállsz félre, majd én telefonálok - mondtam neki.

Kicsit remegett a szája.

Közben a parancsnok fölvette a telefont:

- Ki beszél? - kérdezte.

- Majd megtudja, ha lejön - válaszoltam -, vagy ha nem, akkor mi megyünk föl.

- Kik maguk, mit akarnak, hányan vannak?

Fölmentünk. A parancsnok, egy őrnagy, kis kopasz, mokány ávós volt, elébünk jött.

- Hogy képzelik ezt - mondta -, ez egy katonai létesítmény, ide engedély nélkül tilos belépni!

- Nekünk nem! - feleltem. - A munkástanács nevében magát letartóztatom. Velünk jön. Hol vannak a többiek!

A két kísérőm felemelte a fegyverét. Az őrnagy egy ajtóra mutatott. Beugrottam. Voltak ott vagy tizenöt-húszan. Megriadtak a pisztolyomtól. Igyekeztem szelíden beszélni:

- Akinél fegyver van, szépen, óvatosan tegye le az asztalra, és akkor hazamehetnek.

Meg is tették, el is mentek. Kifelé haladtukban az őrnagy rászólt az egyik tisztre:

- Főhadnagy elvtárs, adjon parancsot a legénységnek, hogy menjenek eltávozásra.

- Őrnagy elvtárs, sokan szabadságon vannak, mindössze ötszáz fő lehet az állomány.

Hirtelen melegem lett. Hű, Jóska, mondtam magamban, mi meg húszan vagyunk. Ha ezek rájönnek, még puszta kézzel is megesznek bennünket.

Megvártam, hogy a főhadnagy elküldje a legénységet. Mindvégig a ravaszon tartottam a kezem. Ennyi ember ellen? Talán azért sikerült, mert határozott voltam, és ha megtámadnak, nem adtam volna olcsón az életem. A kiskatonák meg örültek, hogy ledobhatják a mundért. Amikor kiürült a laktanya így szóltam az őrnagyhoz:

- Most már maga is mehet, de ne próbáljon visszajönni, mert ez a ház a miénk.

Lazurnak telefonon jelentettem, hogy vérontás nélkül elfoglaltuk az öthalmi laktanyát.

- Jól van, Jóska, nézz szét, és állíts őrséget.

Megtaláltam a fegyverraktárt, rengeteg lőszerrel és kézigránáttal. Az élelmiszerraktárra is ráakadtam. Volt ott minden. Az ajtókat lakattal lezárattam és őrt állítottam a bejáratukhoz. Egyszer csak a legnagyobb meglepetésemre zajt hallottam az alsó emeleten. A ruharaktárból jött. A nyitott ajtón benézve elképedve láttam, hogy mintegy húsz-harminc ember (civil) pakolászik, kofferba, hátizsákokba. Bakancs, csizma, köpeny, bundák, mindent pakoltak, ami csak ott volt. Egy ma is élő, megbecsült szűcs az udvaron már targoncára rakta a csomagokat. A nevét nem mondom, nem akarok bajt senkinek.

- Kifelé! - kiáltottam rájuk. - Mindent hagyjanak itt!

Megijedtek, üres kézzel elrohantak.

El sem tudom képzelni, mikor és hogy kerültek oda. Valószínű, hogy a parancsnok, vagy a hadtápos tudott róluk, az is lehet, hogy pénzt kaptak a sisere hadtól. Egy laktanyába nem lehet csak úgy bemenni.

A fiúknak megmondtam, hogy ne nyúljanak semmihez. Én bementem Lazurhoz, hogy személyesen tegyek jelentést. Három teherautónyi nemzetőrrel jöttem vissza.

De hogy, hogy nem, nagyon sok fegyvert hoztak be a József Attila kollégiumba, és azokat boldog-boldogtalannak osztogatták. Egy tizenötéves gyerek is géppisztolyt vitt magával. Elvettem tőle:

- Kisfiam, ez nem játékszer, eredj és kergetőzzél inkább a lányokkal, ez nem neked való.

Szóltam Lazurnak, hogy túl sok fegyver van itt, és mind a "Csáki szalmája". Azt válaszolta, hogy ő nem lehet mindig itt.

- De Barna - mondtam neki -, ez fejetlenség, ebből baj lehet.

- Lezáratom a fegyverraktárt - felelte -, és megtiltom, hogy bárkinek is adjanak belőle az engedélyem nélkül.

Ez október harmincadika körül történt. Utána eseménytelen pár nap jött, bejártunk a városházára hírekért. Ott hallottam, hogy Endreffy Lóri bácsi, a volt parancsnokom, Budapestre ment Maléterhez az egyetemisták 12 pontos memorandumával. Nem tudom, hogy ez mit tartalmazott. Bizonytalanság vett erőt rajtunk. Azzal foglalkoztunk, hogy jártuk az utcákat, és akinél fegyver volt - ha az illetőnek nem volt nemzetőr igazolványa -, attól elvettük. A nemzetőr igazolványokat még Mogyorósi adta ki. A tárgyalásomon tanú volt. Nem akart megismerni, biztosan a védője tanácsára. Ő is kapott néhány évet.

November 4-én bementem a kollégiumba. Akkor már elterjedt a híre, hogy a szovjetek tankokkal bevonultak Budapestre, és áll a harc.

Valakinek közülünk eszébe jutott, hogy robbantsuk föl a hidat, ne tudjon több páncélos átjönni a Tiszán.

- Ne marháskodjatok, a háború után évekig tartott, amíg ezt megépítették. Gyertek nézzünk szét.

Néhányan odamentünk. Mind a két hídfőben ott álltak már a szovjet tankok.

- Várjatok - mondtam a fiúknak -, ott van egy katona a gépfegyver mellett, majd én beszélek vele.

Rám fogta a fegyverét, de én csak mentem. Nem lőtt. Az újszegedi oldalról orosz dzsipen jött át egy tiszt, aki beszélt magyarul. Megkérdezte, hogy mit akarunk itt fegyverrel.

- Nemzetőrök vagyunk - mondtam neki -, és nem szeretnénk, ha valaki felrobbantaná a hidat.

- Mi is arra vigyázunk - válaszolta.

Visszamentünk a laktanyába. Lazur is ott volt.

- Jóska - mondta -, nagy baj van Pesten. Súlyos harcok vannak, a felkelők nem sokáig fogják bírni, a szovjet tankok letapossák őket. Gyere, kérdezzük meg Perbírót, hátha lesz valami tanácsa, mert itt többen mondták, hogy fölmennének a pestieknek segíteni.

Kocsiba ugrottunk, és a városházára mentünk. Perbíró nagyon letört volt:

- Csináljatok, amit akartok. De ilyen erővel szemben?...

Hazamentem. A feleségem aggódva várt otthon.

- Mi lesz velünk, Jóska?

- Szívem, a forradalom elveszett. Két út: Ausztria vagy Jugoszlávia, különben engem fölkötnek.

Nem voltunk megijedve, de azért nem akartunk falhoz állítva ilyen fiatalon megdögleni. Elmentünk a Dóm térre, ott vártak a többiek. A nemzetőrök közül Vevő Gyulára emlékszem. Ő többedmagával Amerikába ment. Nekem is ezt kellett volna csinálni, de a hazámhoz való ragaszkodásom?... Lazur is azt mondta, maradjunk együtt. Menjünk át Jugoszláviába, míg a vihar elmúlik.

A röszkei határon nem szólt hozzánk senki. Mi emeltük föl a sorompót és már odaát is voltunk. A jugók elvették tőlünk a fegyvereket, átkutatták a kocsit és őrséggel elvittek Palicsra. Ott egy kastélyszerű házba kísértek és kérdezgettek bennünket, de inkább kíváncsiságból. Nem vallatás volt. Bőséges vacsorát kaptunk. Másnap már ők vittek tovább. Velencében ebédeltünk, és Gerovoban kötöttünk ki egy barakk táborban. A kijárást tiltották, szögesdróttal voltunk körülvéve. Egyre több menekült érkezett Magyarországról, főleg a déli megyékből. A bánásmódról annyit: az őrség egyes tagjai kutya magyarnak neveztek bennünket, de főleg a magyar őrök nekünk drukkoltak.

Rádiónk volt, és hallottunk egy Kádár beszédet. Azt mondta, hogy akinek vér nem tapad a kezéhez, az amnesztiát kap. Másnap néhány jugó őr beállított hozzánk és ugyanezt közölte velünk. Megkérdezte, hogy ki akar hazamenni. Lazur, Szabó Miklós, még négyen és én jelentkeztünk, hiszen nem bántottunk senkit. Néhány nap múlva egy tiszt jött, őrség kíséretében, és fölolvasta a nevünket.

- Maguk most Belgrádba jönnek! - mondta hangosan.

Egymásra néztünk, enyhén szólva szorongás fogott el bennünket.

A katonák adtak egy másfélkilós élelmiszer csomagot az útra. Majd engem szólítottak, magyarul. Ahogy közelítettem feléjük, mindjárt elkaptak, hátracsavarták a csuklómat és megbilincseltek. Ez történt a többiekkel is. Betuszkoltak egy rabkocsiba.

Az egyik társunk, aki nem szegedi volt, megszólalt:

- Fiúk, meglátjátok engem kivégeznek, mert Pesten a Köztársaság téren én is lőttem az ávósokat.

Másfél órát várakoztunk, majd újdonsült őreink bejöttek, levették a bilincseket és fűzőláncra helyeztek bennünket, hogy enni, inni tudjunk. Azt mondták, ha más szükségletünk van, szóljunk, akkor megállunk. Szabadkára értünk. Lazurt, Bánhegyit és engem bevágtak a város börtönének egyik cellájába. Olyan 3x1,5 méteres lehetett. Egy magas, erős, bajuszos smasszer kísért bennünket. Lazur jött utoljára, annak lekapta a sapkáját és belerúgott. Rossz magyarsággal, de érthetően mondta:

- Kutya magyar, meg fogsz dögleni. Úgyis fölakasztanak a társaiddal együtt.

A cella siralmasan nézett ki. Egy ágy és két szalmazsák volt a berendezés, és amellett szörnyű bűz terjengett, aminek okát nem volt nehéz megtalálni: az egyik sarokban volt egy púposra szart kibli, nyilván hetek óta ott ette a fene.

Egy óra múlva belöktek nekünk három csajka lencselevest, de én még ilyen rosszat nem ettem életemben. Úgy este 10-11 óra felé kinyelt az ajtó és géppisztolyos katonák kitessékeltek bennünket. Nyitott autóba ültünk, fegyveres kísérettel. Az egyik őr magyar volt.

- Magukat visszaadjuk a magyar hatóságoknak - mondta -, mert maguk gyilkosság miatt ültek. Úgy szöktek meg a Csillag börtönből.

Hiába tiltakoztunk.

Átvittek a határon, ahol Mogyorósi vezetésével hat fakabátos és a városban népszerű, két méteres "Csöpi" várt bennünket.

- Na, hosszú volt a kirándulás? - kérdezte Mogyorósi.

Beszálltunk egy Pobedába. Amerikai szorító bilincset tettek ránk. Csöpi izgatottabb volt, mint mi. Reszketett. Szovjetek kísértek bennünket egész a volt Tisza szállóig. Ott magánzárkába csuktak mindhármunkat. Egy óra múlva valami löttyöt is adtak, de a rendőr is izgatott volt, majd kiesett a kezéből a csajka. Egy kis idő múlva szovjet katonák jöttek. Kikísértek bennünket - akkor már nem volt rajtunk bilincs -, teherautóra szálltunk. Egy tolmács a tudtunkra adta, hogy ne próbáljunk szökni, mert azonnal lőnek. Előzőleg fölrakattak velünk 8-10 ásót és néhány csákányt.

- Jóska, ezekkel a szerszámokkal ássuk meg a saját sírunkat - súgta nekem Lazur.

- Ha ez így lesz, egy-kettő velem jön a gödörbe. Nem adom olcsón magam.

Az öthalmi laktanyába vittek bennünket. Ott is külön zárkába csuktak. Gondolkozom rajta, de nem emlékszem pontosan, talán november 19. lehetett. A cellákból egy kis ablakon keresztül lehetett beszélni. Lazur volt mellettem.

- Te, Barna, piszkosul átvertek bennünket a jugók. Ki intézhette, hogy visszaadtak, és egyenesen a börtönbe? Ezek után ki higgyen Kádárnak?

- Ne törd a fejed, Jóska, rács mögött vagyunk és kész.


folyt.: MEK

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Kérlek, hogy csak etikusan és nyomdafestéket tűrően írj a bejegyzésekhez megjegyzést!