Keresés ebben a blogban

Betöltés...

Tollforgató Irodalmi Lap Blog

Válogatások az Internetről.

A blogban pályázatokról, rendezvényekről, és hirdetésekről tájékozódhat, valamint zenét hallgathat, videót nézhet, és az interneten megjelent hivatalos műveket olvasgathatja. Ha folytatni akarja a mű olvasását, akkor kattintson a szöveg címére!

Az alsó sávban weboldalakat, videósávot, és híroldalakat talál!

A fő oldalunkat itt találhatja:

Az alkotásokat a tollforgato.lap@gmail.com és a tollforgato.lapcsoport@gmail.com címre várom! Köszönöm, hogy megtiszteled az olvasóidat az alkotásokkal, a türelmeddel és a tanításaiddal!

Keresd meg a jobb oldalon a rejtett linkű, vagy lent a középen látható Chat-falat! Beszélgess, vitatkozz irodalomról, művészetről, történelemről, régészetről, vagy írástörténetről, logikáról, másról oldalainkon!


Új aloldalaink nyíltak:

Látogass el új blogunkra is!


A fiók nem Adsense fiók, támogatókat keresek!

2010. február 6., szombat

Alexandr Szolzsenyicin - Ivan Gyenyiszovics egy napja

Alexandr Szolzsenyicin

Ivan Gyenyiszovics egy napja

(regény)

Fordította: Wessely László


Reggel ötkor - mint mindig - a parancsnoki barakk előtt lógó síndarabon a kalapács elkongatta az ébresztőt. Szaggatott csörömpölése gyengén hatolt át a kétujjnyi vastag jéggel bevont ablaküvegen, és hamarosan elhalt: a nagy hidegben a felügyelőnek nem volt kedve sokáig kongatni.

A kongatás véget ért, kint éppoly vaksötét volt, akárcsak az éjnek idején, amikor Suhov felkelt, hogy a küblihez menjen; az ablakon át csak három lámpás fénylett sárgásan: kettő a zónában s egy a táboron belül.

A barakkot valami oknál fogva még nem nyitották ki, s nem hallatszott, hogy a naposok rúdra akasztották volna a küblit, hogy kivigyék.

Suhov sohasem aludta el az ébresztőt. Mindig idejében felkelt, így a munkába indulásig maradt másfél órája, ami az övé és nem kincstári, s aki jól ismeri a táborban a dörgést, mindig kereshet valamit: egy régi kabátbélésből huzatot varrhat valakinek a kesztyűjére; valamelyik jómódú brigádtagnak egyenesen a priccséhez viheti a száraz nemezcsizmát, hogy ne kelljen ott topognia mezítláb a nemezcsizmák halmaza körül, míg kiválogatja a magáét; vagy bejárhatja gyorsan a raktárakat, talán valahol hasznát veszik, felseperhet, vagy ide, vagy oda szállíthat valamit; elmehet az étkezőbarakkba is, összeszedheti halomba a bádogtányérokat az asztalról, és behordhatja az edénymosogatónak - ezért is leesik némi ennivaló, persze ott sok a vállalkozó, csak úgy nyüzsögnek, nem lehet szabadulni tőlük, de ami a legfontosabb: ha a tányérban akad holmi maradék, az ember nem állja meg, és kinyalja. Suhov azonban jól megjegyezte első brigadérosának, Kuzjominnak a szavait. Öreg, dörzsölt táborlakó volt, ezerkilencszáznegyvenháromban már a tizenkettedik évét ülte, és a frontról akkor érkezett utánpótlást egy erdei tisztáson, a tábortűz mellett, így oktatta:

- Itt, fiúk, a tajga törvényei uralkodnak. De itt is élnek emberek. A táborban azok pusztulnak el, akik kinyalják a tányért, meg akik az ambulatóriumba vetik a reményüket, no meg akik a komának[1] járnak besúgni.

Ami a komát illeti, hát bizony egy kicsit elvetette a sulykot. A vamzerek, azok vigyáznak magukra. Csakhogy ez a vigyázat mások vérére megy.

Suhov mindig felkelt az ébresztőre, de ma fekve maradt. Már tegnap rosszul érezte magát, hol a hideg rázta, hol hasogatott mindene. Az éjszaka sem tudott átmelegedni. Még álmában is úgy rémlett, hogy alighanem komolyan megbetegedett, olykor meg úgy érezte, könnyebben van. Valahogy nem akarózott, hogy eljöjjön a reggel.

A reggel beköszöntött, annak rendje-módja szerint. De hát hol is melegedhetne itt meg az ember - az ablak egészen befagyott, és a falat a mennyezet mentén végig az egész barakkon - és mekkora barakk! - fehér pókháló vonta be. Belepte a dér.

Suhov nem kelt fel. Ott feküdt a felső priccsen, fején a takarója meg a buslát;[2] a pufajkája egyik ujjába pedig beledugta mindkét lába fejét. Látni nem látott, de a hangok után mindent pontosan tudott, ami a barakkban meg az ő brigádjuk táján történt. Hangos topogással a naposok most vitték ki az egyik nyolcvanliteres küblit. A naposok rokkantaknak számítanak, munkájuk könnyű munkának, de csak próbálja az ember kivinni ezt a küblit, anélkül hogy kilöttyintené! Most dobták a padlóra egy kötegben a 75-ös brigád szárítóból kihozott nemezcsizmáit. Most meg a miénket (a mi brigádunkon volt ma a nemezcsizma szárításának a sora). A brigadéros meg a segédbrigadéros némán felhúzzák a lábbelijüket, csupán a fülkéjük nyikorog. A segédbrigadéros egyenesen a kenyérkiosztóhoz megy, a brigadéros pedig a parancsnoki barakkba, a TTO[3]-hoz.

Ma nem a szokásos napi munkaelosztás miatt megy a TTO-ba, mint máskor. Suhovnak eszébe jutott: ma dől el a sorsuk: a 104-es brigádot a műhelyek építkezéséről egy új építkezési objektum, a közszolgáltatási telep építésére akarják átdobni. A telep egyelőre még pusztaság, hóval teli gödrökkel; mindenekelőtt árkokat kell ásni, oszlopokat felállítani, a terepet és önmagukat körülövezni szögesdrót akadállyal - nehogy megszökjenek. S csak azután lehet hozzákezdeni az építéshez.

Annyi bizonyos, egy álló hónapon át ott sehol sem melegedhet fel az ember, még egy kutyaól sincs. Tábortüzet sem lehet gyújtani - honnan vennének tüzelőt? Egy menekvés van: dolgozni rogyásig.

A brigadéros gondterhesen ment elintézni az ügyet. Talán sikerül egy kevésbé szemfüles brigádot odaküldetni maguk helyett. Természetesen üres kézzel nem ér el semmit. A főmunkavezetőnek egy fél kiló szalonnát kell odadugni. Esetleg egy egész kilót.

Próba szerencse, nem próbálkozhatna az ambulatóriumon, hátha adnak egy napra felmentést? Hisz úgy hasogat mindene.

Most meg arra gondol, melyik smasszer ügyeletes ma.

Aha, emlékszik már: Másfél Ivan, az a sovány, nyakigláb, fekete szemű őrmester. Aki először látja, megborzad tőle, de ha jobban megismeri, kiderül, ő a legengedékenyebb valamennyi felügyelő között: szigorítottba sem ülteti, a rendészeti parancsnok elé sem cipeli az embert. Így hát még lehet heverészni, az étkezőben most úgyis a kilences barakk van.

A fülke megcsikordult és meglengett. Egyszerre ketten is felkeltek: fent Suhov szomszédja, a baptista[4] Aljoska, lent pedig Bujnovszkij, a volt sorhajókapitány.

A két öreg napos már kivitte mind a két küblit, most azon civakodnak, ki menjen a forró vízért. Csepülik egymást, mint a vénasszonyok. A 20-as brigád villamoshegesztője rájuk mordul:

- Hé, ti rozogák! - és hozzájuk vágja a nemezcsizmáját. - Majd kibékítelek én benneteket!

A nemezcsizma tompán csapódik az egyik oszlophoz. Elhallgatnak.

A szomszédos brigádban alig hallhatóan dünnyögi a segédbrigadéros:

- Vaszil Fjodorovics! Azok a gazok a könyvelésen megint lefaragtak valamit; négy kilencvendekás kenyéradagunk volt, és csak hármat hagytak meg. Kinek adjak kevesebbet?

Bár halkan mondja, de természetesen meghallja az egész brigád; mindegyik szívszorongva gondol arra, kinek az adagjából vágnak le majd egy darabkát estére.

Suhov pedig ott fekszik, heverészik az agyonpréselt forgácsokkal kitömött matracán. Bárcsak eldőlne már, mi lesz - vagy rázná ki egészen a hideg, vagy pedig múlna el ez a hasogatás. Mert hol jobban, hol rosszabbul érzi magát.

Amíg a baptista imáját mormolta, Bujnovszkij visszajött az udvarról, és mintegy kárörvendően kijelentette, anélkül hogy valakihez intézné szavait:

- No, vörös matrózok, most vigyázzatok! Legalább harmincfokos a hideg.

Suhov közben döntött. Elmegy az orvosi vizitre.

Ekkor egy hatalommal felruházott kéz lerántotta róla a pufajkáját és a takarót. Suhov ledobta arcáról a buslátot, és feltápászkodott. A fülke felső priccsével egy magasságban megpillantotta a sovány Tatár fejét.

Így hát soron kívül most ő az ügyeletes, és csendben odalopakodott hozzá.

- Scs-nyolcszázötvennégy! - olvasta a Tatár a fekete buslát hátára varrt fehér vászoncsíkról a számot. - Három nap szigorított, de munkával!

Alighogy felhangzott a felügyelő sajátos, fojtott hangja, a félhomályos barakkban, ahol nem minden lámpa égett, s ahol az ötven poloskás fülkében kétszáz ember aludt, egyszerre megmozdult és sietősen öltözködni kezdett mindenki, aki addig még nem kelt fel.

- Miért, parancsnok polgártárs? - kérdezte Suhov, s hangjából több sérelem csendült, mint amennyit valóban érzett.

Munkával - ez még csak félszigorított, meleg ételt is adnak, és töprengésre sem marad idő. Teljes szigorított az, amikor munkára sem viszik ki az embert. - Nem keltél fel ébresztőre! Gyerünk a parancsnokságra - magyarázta lomhán a Tatár, mert hát neki is, meg Suhovnak és valamennyiüknek teljesen érthető volt, miért jár szigorított.

A Tatár szőrtelen, gyűrött arca teljesen szenvtelen maradt. Körülnézett, egy másik verebet keresett, de a félhomályban meg a lámpák alatt, a fülkék alsó meg felső priccsén már mindnyájan lelógatták a bal térd felett számmal ellátott, fekete vattanadrágba bújtatott lábukat, legtöbbjük már felöltözve igyekezett a kijárat felé - a Tatárral jobb az udvaron találkozni.

Ha Suhovnak valami másért adták volna a magánzárkát, amit esetleg megérdemelt, nem lett volna ennyire bántó. Főleg az volt a sérelmes, hogy mindig ő kelt fel az elsők között. Jól tudta, hogy a Tatártól nem várhat irgalmat. De, már csak a rend kedvéért is, még egyszer megpróbálta megenyhíteni a szívét. Közben felhúzta a vattanadrágot (bal térdnél kissé feljebb szintén oda volt varrva a már bemocskolódott fehér rongydarab, amelyen kifakult fekete betűkkel ott ékeskedett az Scs-854-es szám), felhúzta a pufajkáját (ezen két ilyen szám volt, egyik a mellén, másik a hátán), a padlón összegyűlt halomból előkereste a nemezcsizmáját, feltette sapkáját (ezen elöl, ugyancsak egy vászondarabon ott volt a szám), és kiment a Tatár nyomában.

Az egész 104-es brigád látta, hogyan viszik el Suhovot, de meg se mukkant senki: minek, no meg mit is mondjanak? A brigadéros talán még védelmére kelhetett volna, de nem volt ott. Suhov sem szólt senkihez egy szót sem, nem akarta felbőszíteni a Tatárt. Annyi eszük biztos lesz, hogy félretegyék a reggelijét.

Így hát kimentek mind a ketten.

Sötét éjszaka és lélegzetelállító fagy fogadta. A távoli, sarki őrtoronyból két hatalmas fényszóró pásztázta a zónát. Fénylettek a zónabeli meg a belső lámpások. Annyi volt belőlük mindenfelé, hogy túlragyogták a csillagokat.

Az udvaron fegyencek szaladgáltak, nemezcsizmájuk csikorgott a havon - szapora léptekkel ki az árnyékszékre, ki a raktárba igyekezett, mások a csomagmegőrzőbe, volt, aki a csomagban kapott kásáját vitte az egyéni konyhába megfőzni. Valamennyien válluk közé húzták a fejüket, összefogták magukon a buslátot, és nem is annyira a fagytól, mint inkább attól a gondolattól fáztak, hogy az egész napot ebben a fagyban kell eltölteniük. A Tatár fakó kék parolis öreg köpenyében egyenletesen lépdelt, mintha a fagy nem is fogna rajta.

Elhaladtak a szigorított fegyelmibarakk, a táboron belüli kőbörtönt körülvevő magas deszkakerítés mellett, a raboktól szögesdróttal védett táborpékség előtt; a parancsnoki barakk sarkánál, ahol egy oszlopon, vastag drótkötélen ott függött a dérlepte síndarab, majd egy másik oszlop előtt, ahol szélcsendes helyen - nehogy túl sokat mutasson - a zúzmarás hőmérő lógott. Suhov reménykedve sandított a tejfehér üvegcső felé: ha negyvenegyet mutat, nem hajtják ki őket a munkára. Csakhogy ma sehogy sem száll le negyvenig.

Beléptek a parancsnoki barakkba, s egyenesen a felügyelők szobájába nyitottak. Ott aztán kiderült, ahogyan Suhov már útközben is kitalálta: szó sincsen magánzárkáról, egyszerűen a smasszerek szobájában piszkos a padló... A Tatár most kijelentette Suhovnak, hogy ez egyszer megbocsát, és ráparancsolt: mossa fel a padlót.

A felügyelők szobájának a takarítására külön fogoly volt kirendelve, akit nem vittek ki a zónából munkára - a parancsnoki barakk naposának ez lett volna a kötelessége. A napos már régóta volt a parancsnoki barakkban, bejárása volt az őrnagy, a rendészeti parancsnok és a koma szobájába, apró szolgálatokat tett nekik, és néha olyasmiket is hallott, amiről még a felügyelőknek sem volt fogalmuk, egy bizonyos idő óta pedig úgy érezte, hogy az egyszerű smasszerek szobájának takarítása túl alacsonyrendű munka a számára. A felügyelők szóltak neki egyszer-kétszer, a végén rájöttek, hogy áll a bál, erre a padlómosásra a közmunkás fegyenceket kezdték előráncigálni.

A felügyelői szobában alaposan bedurrantottak. Két felügyelő dámázott piszkos katonazubbonyra vetkezve, a harmadik pedig derékszíjjal átkötött irhabundában és nemezcsizmában mélyen aludt a keskeny padon. A sarokban állt a vödör meg a felmosórongy.

Suhov megörült, és ezzel búcsúzott a Tatártól:

- Köszönöm, parancsnok polgártárs! Ezentúl sosem fogok elaludni!

Itt egyszerű törvény járta: ha végeztél, eredj. Most, hogy Suhovnak munkát is adtak, valahogy megszűnt a kínzó hasogatás. Fogta a vödröt, és kesztyű nélkül (siettében kesztyűjét a párna alatt felejtette) megindult a kúthoz.

A TTO-ba induló brigadérosok odacsődültek az oszlophoz, és az egyik fiatalabb, a Szovjetunió volt hőse, felmászott az oszlopra, és letörölte a hőmérőt.

Lentről jöttek a jó tanácsok:

- Ne lehelj rá, akkor fölmegy.

- Lófaszt! Fölmegy. De nem ettől.

Tyurin, Suhov brigadérosa nem volt köztük. Suhov letette a vedret, és kezét pufajkája ujjában melengetve kíváncsian figyelt.

Az, aki az oszlopra mászott, rekedtes hangon leszólt:

- Huszonhét és fél, a nyavalyát bele.

Biztonság kedvéért még egyszer megnézte, aztán leugrott.

- Nem jó ez a hőmérő, mindig hazudik - mondta valaki. - Hát ideakasztanák, ha jól működne?

A brigadérosok szétszéledtek. Suhov a kúthoz szaladt. Füles sapkáját nem kötötte meg az álla alatt, s a fagy hasogatta a fülét.

A kútban vágott léket vastag jéghártya fedte be, úgyhogy alig tudta begyömöszölni a vödröt. A fagyott kötél is állt, mint a cövek.

Suhov szinte nem is érezte a kezét, szaladt vissza a párolgó vederrel a felügyelői szobába, s kezét ott bemártotta a kútvízbe. Egyszerre felmelegedett.

A Tatár már nem volt ott, de közben négyre szaporodott a felügyelők száma, abbahagyták a dámajátékot meg az alvást, s arról vitatkoztak, mennyi kölest adnak ki nekik januárra (a telepen rosszul álltak élelem dolgában, s bár a jegyrendszert régen eltörölték, a smasszereknek külön juttattak bizonyos élelmiszereket olcsóbb áron).

- Húzd be azt az ajtót, te dög! Huzat van! - fordult felé az egyik.

Vigyázni kellett, nehogy már reggel átnedvesedjen a nemezcsizmája. De más felvennivalója nincs, még ha elfutna is érte a barakkba. Nyolcéves fogsága alatt Suhov már sok mindenféle rendet megért a lábbeli körül: volt úgy, hogy az egész telet nemezcsizma nélkül vészelték át, az is megesett, hogy cipő helyett csak háncsbocskort vagy pedig használt autógumiból készült bocskort adtak ki nekik. Úgy látszik, most már a lábbelivel valahogy rendbe jöttek. Októberben Suhov igen rendes, tartós bakancsot kapott, s elég nagyot, úgyhogy két meleg kapca is belefért (persze azért kapott ilyet, mert a segédbrigadérossal együtt állított be a raktárba). Egy hétig úgy járt, mint valami ünnepelt, csak úgy kopogott az új bakancs sarkával. Decemberre megjöttek a nemezcsizmák - ez már döfi. Sose halunk meg! De valamelyik nyavalyás ott a könyvelésben azt sugalmazta a táborparancsnoknak, a nemezcsizma fejében vegyék el a bakancsokat. Mert, úgymond, nincs az rendjén, hogy a fogolynak egy időben két pár lábbelije is legyen. Suhovnak választania kellett: vagy az egész telet bakancsban kínlódja át, vagy pedig kivételezi a nemezcsizmát, amit még akkor is viselhet majd, ha olvad, a bakancsot viszont le kell adnia. Pedig úgy vigyázott rá, kenőolajjal puhította, egészen vadonatúj bakancs, a kutya teremtésit. Még semmit sem sajnált ennyire a nyolc esztendő alatt, mint ezt a lábbelijét. Aztán a bakancsokat egy csomóba dobták, tavaszra úgyse kapja vissza az ember a sajátját.

Suhov most rájött, mit tegyen: fürgén lehúzta a nemezcsizmát, letette a sarokba, odadobta a kapcáját is (közben a kanala megkoppant a padlón; akármilyen gyorsan kapkodta is össze a holmiját, mikor a szigorítottba készülődött, a kanalát nem felejtette el), aztán mezítláb nekiállt, bemártotta a felmosórongyot a vízbe, és bőségesen szétlocsolta a padlón a felügyelők nemezcsizmájának talpa alá.

- Hé, te dög! Vigyázz! - kapott észbe az egyik, és lábát felrakta a székre.

- Rizst? A rizst más norma alapján adják, ne hasonlítsd össze a kölessel!

- Te barom! Minek ennyi víz ide? Ki mos így padlót?

- Parancsnok polgártárs! Másképp nem lehet felmosni, beleette magát a piszok...

- Hát sose láttad, hogyan mossa a feleséged a padlót, te fafejű?

Suhov kiegyenesedett, egyik kezében ott lógott a csöpögő rongy. Foghíjas szája együgyű mosolyra húzódott. Foga még negyvenháromban ment tönkre a skorbuttól az uszt-izsmai táborban, amikor testileg teljesen leromlott. Annyira legyengült, hogy véres hasmenés kapta el, a kimerült gyomor már semmit sem akart befogadni. Azokra az időkre ma már csak egy kis selypítés emlékeztet.

- Parancsnok polgártárs, az asszonytól engem még negyvenegyben elválasztottak. Arra sem emlékszem már, milyen egy asszony.

- Hát így mossák ezek a padlót... Ezek a dögök semmit sem tudnak és nem is akarnak csinálni. Még azt a kenyeret sem szolgálják meg, amit adnak nekik. Ganéjjal kellene őket etetni.

- Mi a lófasznak kell ezt a padlót mindennap felmosni? Ez a szoba állandóan nyirkos. Ide figyelj te, nyolcszázötvennégyes! Töröld csak fel nedves ronggyal, csak úgy nedvesítsd meg egy kicsit, aztán tűnj el a fenébe!

- Rizs! A rizst ne hasonlítsd össze a kölessel!

Suhov hamarosan végzett.

A munkának, akárcsak a botnak, két vége van: ha talpig embernek csinálod, legyen jó minőségű, ha ostobának, akkor csak tessék-lássék végezd.

Hát persze: másképpen régen megdöglöttek volna valamennyien.

Suhov feltörölte a deszkapadlót, igyekezett, nehogy valahol is egy száraz helyet hagyjon, a rongyot ki se csavarta, csak úgy odadobta a kályha mögé, a küszöbnél felhúzta a nemezcsizmáját, a vizet kilöttyintette az útra, ahol a parancsnokok közlekedtek, s aztán a fürdő meg a sötét, hideg klubhelyiség mellett gyorsan átvágott az étkezőbarakkhoz.

Még el kellett érnie az orvosi rendelésre; most megint sajgott mindene. De közben arra is ügyelt, nehogy beleütközzék az étkező előtt valamelyik smasszerbe; a táborparancsnok szigorú utasítást adott ki: a magányosan járókelő fegyenceket le kell fülelni és szigorítottba dugni.

Az étkező előtt - szinte csodaszámba menő eset - ma nem tülekedtek, nem volt sorbaállás. Nyomban bemehetett.

Bent olyan gőz volt, mint a fürdőben, az ajtó felől a fagy támadott, a pára pedig a zupából szállt fel. A brigádok vagy az asztaloknál ültek, vagy az asztalok között tülekedtek, és várták, mikor szabadul fel egy hely. Minden brigádból két-három ember kiabálva furakodott át a sűrű tömegen, fatálcákra rakott bádogtányérban hordta szét a zupát meg a kását, és igyekezett szabad helyet találni az asztalokon. Hé, te fafejű, nem hallod, te érzéketlen tuskó, meglökted a tálcát, most kilöttyent! Vágd jól nyakon a szabad kezeddel! Helyes? Ne állj az útba, ne lesd, hol nyalhatsz bele az ételbe.

Amott, az egyik asztalnál egy fiatal fickó még a kanalát sem mártotta a tányérba, előbb keresztet vet, bizonyára nyugat-ukrajnai, s méghozzá újonc.

Mert hát az oroszok azt is elfelejtették, melyik kézzel szokás keresztet vetni.

Az étkezőben hideg van, legtöbbnyire a sapkát se veszik le, úgy esznek szép komótosan, igyekeznek kihalászni a szétfőtt apró haldarabokat a feketés káposzta közül; a szálkát kiköpdösik az asztalra. Mikor már egész halomnyi összegyűlt, a következő brigád előtt egyszerűen lesöpri valaki az egészet a padlóra, s aztán ott tapossák tovább.

Mert majdnemhogy illetlenség a szálkát közvetlenül a padlóra köpni.

Az étkezőbarakk közepén két sor oszlop vagy inkább támfa húzódik, az egyik ilyen oszlopnál ott ül Suhov brigádtársa, Fetyukov, ő őrizte számára a reggelijét. Ő a brigád legutolsó embere, jóval hitványabb Suhovnál. Úgy szemre a brigád egészen egyforma, mind fekete buslátban, mind számokkal, de belülről bizony nagyon is másformák - sok a fokozat köztük. Bujnovszkijt nem lehetne rávenni, hogy itt üldögéljen egy tányérral, és Suhov sem hajlandó elfogadni minden munkát, vannak nála alantasabbak.

Fetyukov észrevette Suhovot, nagyot sóhajtott, és átadta a helyét.

- Már minden kihűlt. Meg akartam éppen enni helyetted, azt hittem, ott ülsz a szigorítottban.

Tovább nem is várt; tudta, hogy Suhov nem osztja meg vele a reggelijét, mind a két tányért alaposan kitöröli.

Suhov előhúzta kanalát a nemezcsizma szárából. Ragaszkodott ehhez a kanálhoz, végigjárta vele az egész Északot, ő maga öntötte ki alumíniumhuzalból homokformába, és a nyelén ott is állt belekarcolva: "Uszt-Izsma 1944".

Suhov levette a sapkát kopaszra borotvált fejéről - akármilyen hideg volt, nem bírt sapkában enni -, s kevergetni kezdte a kihűlt zupát, gyorsan ellenőrizte, mi került a tányérba. Hát olyan közepes volt. Nem az üst tetejéről, de nem is a fenekéről merték tele. Persze Fetyukovtól kitelik, hogy egy-két szem burgonyát kihalászott belőle, amíg őrizte a tányért.

A zupa akkor szerez igazán örömet, ha forró, de Suhovnak most egészen hideg leves jutott. Mégis szép lassan, elmélyülve kanalazgatta. Mert nem érdemes sietni még akkor sem, ha a tető ég a feje felett. Az éjjeli álmot leszámítva a táborlakó csak a reggeli alatt tíz percig, no meg az ebéd meg a vacsora alatti öt-öt percig él igazán önmagának.

A zupa napról napra ugyanaz, attól függ, milyen főzelékfélét szereznek be télre. A múlt esztendőben csak sózott répa volt a raktáron, így hát a zupa szeptembertől júniusig csupán répából állt. Ebben az évben pedig megfeketedett káposzta volt soron. A fegyenc számára a legbőségesebb időszak a június: ilyenkor már minden főzelékféle kifogyott, ezért kásával helyettesítik. A legrosszabb hónap a július: ilyenkor csalánt aprítanak az üstbe.

Az apró halnak főleg a szálkái úszkálnak a levesben, a húsa szétfőtt, csak a fején meg a farkán maradt valami. Suhov a hal törékeny csontvázán se húst, se pikkelyt nem hagyott, a csontvázat is összerágta, szopogatta, és a végén kiköpte az asztalra. Megevett ő mindent a halból, legyen az kopoltyú vagy farok; még a szemét is, ha a fejében volt, de a tányérban úszkáló nagy halszemeket már nem ette meg. Ki is nevették ezért.

Suhov ma gazdagnak érezte magát: mivel a kenyérkiosztáskor nem volt a barakkban, nem kapta meg az adagját, és most anélkül evett. Majd később, külön megeszi, így laktatóbb is.

Aznap magarakása volt a zupa után. Suhov darabokban tördelte le a csomóba fagyott kását. A magara nemcsak hidegen, még forrón sem ízletes, és nem is lakatja jól az embert. Egyszerűen fű, csak sárga, mint a köles. Kiókumlálták, hogy kása helyett ezt adják, mondván, hogy ezt a kínaiaktól vették át. Megfőzve egy adag harminc dekát nyom, és hát aztán: ha kása, ha nem kása, mégis kásaszámba megy.

Suhov lenyalta a kanalát, visszadugta a helyére, a nemezcsizma szárába, felvette a sapkáját, és ment az ambulatóriumba.

Az ég még egész sötét volt, s a tábor lámpásai továbbra is elkergették a csillagokat. A két fényszóró széles sugara éppúgy vágta ketté a zónát, mint előbb. Miután ez különleges tábor, kitalálták, hogy felhasználják a harctéri világító rakétákat, amelyekkel az őrség bőven rendelkezett, és alighogy besötétedett, a zóna fölé röppentették a fehér, zöld és vörös rakétákat, mint az igazi háborúban. Aztán abbahagyták a rakéták röpítgetését. Talán sokba került?

Éppoly sötét éjszaka volt, mint az ébresztő pillanatában, de a tapasztalt szem apró kis jelekből már könnyen megállapította: nemsokára kongatnak a munkára. A Sánta segédje (az étkezde naposa, a Sánta még egy segédet is tartott maga mellett és táplálta) éppen indult; reggelizni hívta a hatos barakk rokkantjait, akiket nem vittek ki a zónából munkára. A szakállas, öreg festőművész ott ballagott a kulturális-nevelési osztály felé, a festékért meg az ecsetért ment, hogy írhassa a számokat. Újra felbukkant a Tatár, széles léptekkel vágott át az úton, sietett a parancsnoki barakk irányába. Az udvaron alig akadt ember, bizonyára mindenki behúzódott, és melegszik az utolsó édes percekben.

Suhov fürgén a barakk mögé bújt a Tatár elől: ha másodszor is szeme elé kerül, megint meggyűlik vele a baja. És soha nem szabad elbámészkodni. Igyekezz mindig csoportban maradni. Ha magányosan mész, egyetlenegy smasszer se lásson. Lehet, éppen valakire vadászik, hogy munkára vigye, de talán csak keres valakit, akin kitöltheti a dühét. A barakkokban felolvasták a parancsot - a felügyelők előtt öt lépéssel le kell venni a sapkát, és csak két lépéssel mögöttük szabad feltenni. Akad olyan felügyelő, aki úgy jár-kel, mintha vak lenne, annak mindegy, a másik meg épp ilyesmiben leli örömét. Hányat dugtak már magánzárkába ezért a sapkáért! Hát akkor inkább bújjunk meg egy darabig itt, a barakk mögött.

A Tatár továbbment, és Suhov megindult az ambulatórium felé, amikor hirtelen észbe kapott: ma reggel, munkába indulás előtt várja a hosszú lett fiú a hetedik barakkból, két pohár szűzdohányt akar neki eladni, de Suhov ebben a nagy hajcihőben egészen megfeledkezett róla. A hosszú lett tegnap este csomagot kapott hazulról, holnapra talán már egy csipetnyi sem marad abból a szűzdohányból, akkor aztán várhat az ember egy egész hónapot, amíg újból csomagot kap. Mert a dohánya jó, nem túlságosan erős, no meg illatos is. Olyan barnás színű.

Suhov bosszankodva topogott egy darabig, ne forduljon-e vissza a hetes barakkhoz. De hát az ambulatórium egészen közel volt, odasettenkedett az egészségügyi épület tornácára. Csikorgott lába alatt a hó.

Az egészségügyi épület folyosóján vakítóan tiszta volt minden, mint mindig, szinte félt az ember a padlóra lépni. A falakat is fehér olajfestékkel vonták be, hófehér volt a bútorzat is.

A rendelők ajtajai mind zárva voltak. Az orvosok alighanem még mind ágyban, az ügyeletesszobában csak Kolja Vdovuskin, a felcser üldögélt - egy egészen fiatal fiú. Ott ült a tiszta asztalnál, frissen mosott fehér köpenyben, és valamit írdogált.

Egy lélek sem volt rajta kívül.

Suhov levette sapkáját, mint a parancsnokok előtt, és mert a tábori szokás szerint szeme már fürkészve járt ott is, ahol nem kellett volna, nem kerülhette el figyelmét, hogy Nyikolaj egyenletes sorokban, gyöngybetűkkel írdogál valamit, mindegyik sort nagybetűvel kezdi. Egy szempillantás alatt rájött, hogy ez nem tartozik a felcser munkájához, ez valami privát munka, de hát neki mi köze van hozzá.

- Hát izé... Nyikolaj Szemjonics... én, hogy úgy mondjam... beteg vagyok... - kezdte Suhov kissé feszengve, mintha idegen holmira kacsingatna.

Vdovuskin nyugodt, nagy szemét felemelte munkájáról. Hófehér sapka, hófehér köpeny volt rajta, nem volt azon szám sem.

- Mért ilyen későn? Mért nem jöttél este? Nem tudod, hogy reggel nincs fogadás? A beteglistát már leadtuk a TTO-ba.

Suhov ezt mind jól tudta. Meg azt is: este sem könnyebb betegállományba kerülni.

- De hisz, Kolja... este, amikor tán kellene, nem fáj úgy...

- Mért... mi van? Mi fáj?

- Az igazat megvallva, semmi. De mindenem hasogat.

Suhov nem tartozott azok közé, akik folyton az ambulatóriumban lebzselnek. Vdovuskin ezt jól tudta. De reggel nem volt joga két embernél többet betegállományba venni, s ez már megtörtént; az asztalt borító zöldesen csillogó üveglap alatt ott volt a két név egy papíron, tintával aláhúzva.

- Korábban kellett volna észbe kapnod. Mit gondolsz, közvetlen a munkába indulás előtt jössz? Na!

Vdovuskin egy gézzel fedett üvegedényből kihúzta a hőmérőt, letörölte róla a fertőtlenítőt, és odanyújtotta Suhovnak, tegye a hóna alá.

Suhov leült a fal mellett húzódó lóca legvégére, de vigyázva, nehogy felforduljon a lócával együtt. Nem készakarva választotta a kényelmetlen helyet, de ezzel ösztönösen azt mutatta, hogy nem otthonos az ambulatóriumban, és hogy nem valami apróságért jött ide.

Vdovuskin folytatta az írást.

Az ambulatórium a zóna legeldugottabb sarkában épült, ide semmiféle hang nem jutott el. Falióra sem ketyegett - a raboknak nem dukál óra, helyettük a parancsnokság méri az időt. Még egerek sem kaparásztak - valamennyit elvadászta az erre a célra beszerzett kórházi kandúr.

Suhovnak csoda jólesett, hogy már teljes öt perce itt üldögél ebben a jól kivilágított, csendes, tiszta szobában, tétlenül. Megbámulta a falakat, de semmit sem talált rajtuk. Majd a pufajkáját nézegette - a szám lassan lekopik róla, nehogy emiatt meggyűljék a baja, itt az ideje, hogy felfrissíttesse. Szabad kezével végigsimította borostás arcát - jócskán kinőtt a szakálla a múlt fürdő óta, annak már vagy tíz napja. De hát ez nem zavarja. Három nap múlva megint fürdő lesz, akkor majd megborotválják. A borbélyműhelybe nem szívesen megy, ott sorba kell állni. Suhov nem akart senkinek sem tetszeni.

S ahogy elnézte Vdovuskin hófehér orvosi sapkáját, eszébe jutott a Lovaty folyó partján felállított tábori kórház, meg az, hogyan vánszorgott oda sérült állkapcsával, és - a fene vitte volna el! - a maga jószántából visszament az első vonalba. Pedig vagy öt napot elheverészhetett volna.

Most meg arról ábrándozik, milyen jó volna két-három hétre megbetegedni, persze nem halálosan, nem úgy, hogy műtétre kelljen mennie, csak épp bevinnék a kórházba - ott feküdne mozdulatlanul vagy jó három hétig, s még ha üres levessel etetnék is, az is jó lenne.

De Suhovnak hirtelen eszébe jutott: a kórházban sem lehet heverészni. Valamelyik transzporttal egy Sztyepan Grigorics nevű új doktor érkezett nemrégiben, afféle sürgölődő, nagyhangú ember, aki a betegeknek nem hagy nyugtot: kitalálta, hogy a járó betegeket kizavarja a kórház körüli munkára, kerítést csináltat meg utat, virágágyakat, télen pedig havat lapátoltat. Azt hajtogatja: betegség ellen legjobb orvosság a munka.

A munkától még a ló is megdöglik. Ez persze sehogy sem megy a fejébe. Ha őt hajszolnák ott a kőművesmunkán, alighanem kisebb hangja lenne.

Vdovuskin csak írogatott tovább. Valóban privát munkát végzett, de Suhov ezt fel nem foghatta. Egy hosszú, új verset másolt le, amelyet tegnap költött, megígérte, hogy ma megmutatja Sztyepan Grigoricsnak, annak az orvosnak, aki annyira híve a munkaterápiának.

Ilyesmi persze csak a táborban fordul elő; Sztyepan Grigorics azt tanácsolta Vdovuskinnak, jelentse be, hogy felcser, és mindjárt be is állította felcseri munkára, s Vdovuskin a buta fegyenceken tanult meg injekciót adni vénába, mert hisz ezeknek a tisztességes embereknek még véletlenül sem jutott eszükbe, hogy olyan felcser is létezhet, aki egyáltalán nem is felcser. Kolja a bölcsészkaron hallgatott irodalmat, másodéves korában tartóztatták le. Sztyepan Grigorics szerette volna, ha itt a börtönben írja meg mindazt, amit szabadlábon nem engedtek meg neki.

A vastag jéggel bevont kettős ablakon keresztül alig-alig hallatszott be a munkára hívó kongatás. Suhov sóhajtott és felállt. Éppúgy rázta a hideg, mint azelőtt, de úgy látszik, nem sikerül leakasztania egy napot. Vdovuskin a hőmérő után nyúlt, megnézte.

- Látod, se ide, se oda, harminchét kettő. Ha harmincnyolc lenne, az mindenki számára világos. Nem vehetlek betegállományba, de ha akarsz, maradj a barakkban saját szakálladra. S ha névsorolvasás után az orvos is betegnek tart, még felmenthet, de ha egészséges vagy, akkor mehetsz a szigorítottba mint munkamegtagadó. Menj ki inkább dolgozni.

Suhov nem válaszolt, még csak nem is biccentett, felcsapta a sapkáját, és kiment.

Vajon a jóllakott hisz-e az éhesnek?

Csikorgott a fagy. Csípősen marta Suhovot, és köhögésre ingerelte. Kint huszonhét fok volt, Suhovban harminchét. Majd eldől, melyik az erősebb.

Suhov loholt a barakkba. Az utak mindenütt néptelenek, kihalt az egész tábor területe. Ez az a rövid pillanat, amikor már minden szál elszakadt, de az emberek úgy tesznek, mintha nem történne semmi, és nem vinnék ki őket munkára. Az őrkíséret még benn ül a meleg laktanyában, álmos fejüket a puskákra támasztják, számukra sem fenékig tejfel ilyen fagyban álldogálni az őrtoronyban. A főkapunál a kapuőrök tömik a kályhát szénnel. A felügyelők a felügyelői szobában az utolsó cigarettát szívják a kutatás előtt. A fegyencek már felvették minden kacabajkájukat, valamennyien vastag zsineggel szorítják össze derekukat, az álluktól egész a szemükig rongyokkal fedik be magukat a fagy ellen, de még ott fekszenek a priccseken a takarók felett, nemezcsizmában, csukott szemmel, mintha meghaltak volna, de csak addig, amíg a brigadéros nem kiált: "Indu-lás!"

A 104-es brigád is ott szundikál, akárcsak az egész kilences barakk. Csak Pavlo, a segédbrigadéros ajka mozog, kezében ceruza, valamit számol, no meg a felső priccsen Suhov szomszédja, a baptista Aljoska tisztán, megmosakodva olvasgatja jegyzetfüzetét, amelybe az evangélium fele van bemásolva.

Suhov, bár lélekszakadva rohant idáig, mégis egész csendben lép oda a segédbrigadéros fülkéjéhez.

Pavlo fölemeli a fejét.

- Nem ültették le, Ivan Gyenyiszics? Él? - kérdi erős nyugat-ukrajnai kiejtéssel (mint minden földije, még a táborban sem szokott le a magázásról).

Aztán elvesz az asztalról egy adag kenyeret, és odanyújtja. A kenyéren kiskanálnyi cukor púposodik fehéren.

Bármennyire siet is Suhov, azért udvariasan válaszol (a segédbrigadéros szintén a főnökséghez tartozik, tőle talán még sokkal több függ, mint a táborparancsnoktól). Akárhogy siet, a cukrot a kenyérről felszippantja, ajkát végignyalogatja, aztán egyik lábával a priccs tartóvasára lép, hogy rendbe szedje a fekvőhelyét, közben az adagját ide-oda forgatja, mintegy latolgatja a tenyerén: megvan-e a neki járó ötvenöt deka. Suhov már sok ezer ilyen kenyéradagot kapott a börtönökben meg a táborokban, s bár még egyetlenegynek a súlyát sem ellenőrizhette, meg aztán félénk ember lévén képtelen is lett volna zajongva követelni a jogát, nem is merte volna, de akár a többi fogoly, ő is régen tudta, hogy az, aki tisztességesen mérné a kenyeret, soká nem maradhatna a helyén. Minden adagból hiányzik valamennyi, a kérdés az, hogy mennyi. Így hát minden áldott nap elnézi az ember a magáét, és saját megnyugvására azt ismételgeti: hátha ma nem csaptak be nagyon, hátha ma az utolsó grammig megkaptam, ami járt.

"Két deka hiányzik" - döntötte el magában Suhov, és kettétörte az adagját. Egyik felét a pufajka bélésébe, a külön e célra maga varrta fehér zsebbe dugta (a gyárban zseb nélkül varrják a rabok számára a pufajkákat). A másik felét, amelyet a reggelinél elspórolt magától, előbb meg akarta enni, de arra gondolt, hogy bekapkodni az ételt nem sokat ér, szinte hiábavaló, és nem lakat jól. Már már betette az éjjeliszekrényébe a fél adagját, de ismét meggondolta magát: eszébe jutott, hogy a naposokat két ízben is jól helybenhagyták lopás miatt. A barakk nagy, és olyan, mint egy átjáróház.

Így hát Ivan Gyenyiszovics a kenyerét nem engedte ki a markából. Lábát kihúzta a nemezcsizmából, oly ügyesen, hogy a kapcája és a kanala is benne maradt, aztán mezítláb felmászott a priccsre, kissé kitágította a matracán a lyukat, és a fél adagját odadugta a forgácsok közé. Lekapta a sapkáját, kihúzta belőle a befűzött tűt (ezt is jól elrejtette, hisz a hippisnél a sapkákat is megtapogatják; egy alkalommal valamelyik felügyelő megszúrta az ujját a tűvel, és dühében bizony majdnem szétverte Suhov fejét). Egyik öltés a másik után, és az eldugott kenyér eltűnt a matracban. Ezalatt a cukor is elolvadt a szájában. Suhovban minden a végletekig feszült - bármely pillanatban jöhet a munkavezető, beordíthat az ajtón. Suhov ujjai szaporán mozogtak, agya előre gondolkodott, azt latolgatta, mi lesz tovább.

A baptista az evangéliumot olvasgatta, de nem némán, hanem mintegy lihegve (meglehet, készakarva tette Suhov miatt, mert ezek a baptisták szeretnek agitálni).

- "Mert senki se szenvedjen közületek mint gyilkos vagy tolvaj, vagy gonosztevő, vagy mint más dolgába avatkozó. Ha pedig mint keresztény szenved, ne szégyellje, sőt dicsőítse azért az Istent."

Mégis ügyes fickó ez az Aljosa: olyan ravaszul elrejti a fal hasadékába ezt a könyvecskét, hogy még egyetlenegy hippisnél sem bukkantak rá.

Suhov ugyanolyan gyors mozdulattal a priccs támlájára akasztotta a buslátját, a matrac alól előhúzta a kesztyűjét, és még egy pár elnyűtt kapcát, egy vastag zsineget meg egy vászondarabot, két oldalán hosszúkás szalaggal. A matracban a forgácsot egy kissé elsimította (nehéz ez a tömött forgács), összegöngyölítette a takaróját, a párnát a helyére dobta, aztán mezítláb leereszkedett, és hozzálátott az öltözködéshez, először az új, jobbik kapcát csavarta föl, föléje pedig a régit.

A brigadéros ebben a percben elkrákogta magát, felállt, és kijelentette.

- E-lég az alvásból, 104-es! Indulás!

S az egész brigád, akár szundikált, akár nem, nyomban talpon van, és ásítozva indul a kijárat felé. A brigadéros már tizenkilencedik esztendejét üli, egy perccel sem hajtja ki az embereket előbb, mint kell. Ha azt mondja, "Indulás!", akkor itt az utolsó pillanat.

S amíg a brigádtagok nehézkesen topogva, némán, libasorban kivonulnak előbb a folyosóra, aztán a tornácra, addig a húszas brigadérosa, Tyurint utánozva, szintén kijelenti. "Indu-lás!" Suhovnak még van ideje, hogy a kettős kapcára felrántsa a nemezcsizmát, a pufajkára felvegye a buslátot, és szorosra fogja a zsineggel (akinél bőröv volt, attól elvették - a különleges táborban nem engedélyezték a bőrövet). Suhovnak így hát mindenre marad ideje, a tornácon utoléribrigádja utolsó tagjait, akik hátukon a számmal épp akkor mennek ki az ajtón. Vastagon felöltözve, magukra szedve mindazt a fehérneműt, amijük csak akadt, a brigádtagok rézsút, libasorban, anélkül hogy egymást utolérni igyekeznének, nehézkesen cammogó léptekkel vonulnak a kijárat felé vezető úton, csupán nemezcsizmájuk csikorog.

Még mindig sötét van, bár az ég alja már zöldesen dereng. Csípős, gonosz szél fújdogál kelet felől.

(Ez a legkeservesebb pillanat: a reggeli munkába indulás. Sötétben, fagyban, korgó gyomorral, egész napra. A nyelv is megbénul. Senkinek sincs kedve beszélgetni...)

A kijárathoz vezető útnál sürgölődött a munkaügyis:

- Hé, Tyurin, mennyit várjak? Már megint húzod az időt?

A munkaügyistől legfeljebb Suhov félhet, de Tyurin aztán nem. Ebben a fagyban még csak egy leheletre sem méltatja, csak topog némán. Mögötte meg a brigád vonul a havon: top-top-top, csrik-csrik.

A kiló szalonnát pedig bizonyára odaadta - mert hát a 104-es a régi menetoszloppal együtt vonul, kiderül ez abból is, melyik brigád megy előttük. A közszolgáltatási telepre egy szegényebb, no meg ostobább brigádot hajtanak ki. Jaj, szörnyű lesz ma ott: huszonhét fok, s méghozzá széllel, sehol egy fedél, sehol egy meleg zug!

A brigadérosnak sok szalonna kell: a TTO-ba is kell vinnie, no meg a saját gyomrát is meg kell tömnie. Ő maga sehonnan sem kap csomagot, még sincs soha szalonna híján. Ha a brigádból valaki csomagot kap, már viszi is neki az ajándékot.

Másképp bezzeg nem él itt meg az ember.

A főmunkaügyis feljegyzi a deszkára:

- Tyurin, ma egy beteged van, munkára huszonhárman mentek. Ugye?

- Huszonhárom - bólint a brigadéros.

Ki hiányzik? Pantyelejev. Beteg volna?

S a brigádtagok közt egyszerre megindul a suttogás: ez a piszok Pantyelejev ismét a zónában maradt. Kutya baja, a politikai nyomozótiszt marasztalta ott. Megint beköp valakit.

Nappal minden feltűnés nélkül kihívják, akár három óra hosszat is ott tartják, senki sem látta, senki sem hallotta.

S mint gyengélkedőt könyvelik el...

Az egész út a buslátoktól feketéllik, a brigádok lassan nyomulnak előre a hippishez. Suhovnak eszébe jut, hogy a pufajkáján fel kell frissíteni a számot, és átfurakodik az út másik oldalára. Ott már ketten-hárman állnak sorba a festőművész előtt. Suhov is odaáll. A rabnak ez a szám csak bajt okoz, a felügyelő már messziről észreveszi, az őrség is felírja, ha pedig nem frissíti fel idejében, azért szigorítottba rakják: miért nem gondoskodsz a számról?

A táborban három festőművész van, főleg a parancsnokoknak dolgoznak, portrékat meg tájképeket festenek, ingyen, no meg egymást váltva a munkába indulás előtt, ott állnak, és írják a számokat. Ma a deres szakállú kis öreg a soros. Ahogyan az ecsettel a sapkára festi a számot, éppolyan, akár egy pópa, amikor szentelt olajjal megkeni a hívő homlokát.

Mázolgat, mázolgat, aztán belefúj a kesztyűjébe. A kötött kesztyű vékony, a keze szinte megdermed, úgyhogy alig bírja a számokat írni.

A festő felfrissítette Suhov pufajkáján az "Scs-854"-es számot, s most már Suhov nyitott busláttal, zsineggel a kezében megy tovább; a hippistől csak egypár lépés választja el. Utolérte a brigádját. Mindjárt körülnéz: Cezar, az egyik brigádtársa dohányzik, méghozzá nem pipát, hanem cigarettát szív, így hát tán leesik valami. Suhov nem az az ember, aki egyenesen kérne, csak egész közel áll Cezarhoz, és féloldalt fordulva elnéz mellette.

Elnéz mellette, mintegy közönyösen, de figyeli, hogy minden szippantás után (Cezar ritkán szippant, töprengően) egyre hosszabb az izzó hamugyűrű, a cigaretta pedig egyre fogy, és közeledik a szipkához.

Az a sakál Fetyukov is odasompolyog, megáll éppen Cezarral szemben, a szájába bámul, és csak úgy ég a szeme.

Suhovnak egy csipetnyi dohánya sem maradt, és legfeljebb csak este szerezhet - szinte megfeszül a várakozásban, jobban vágyik erre a csikkre, mint a szabadságra -, de sose alacsonyodna le, mint Fetyukov; képtelen lenne másnak a szájába bámulni.

Cezarban sokféle nemzetiség keveredett: talán görög, talán zsidó, de az is lehet, hogy cigány, nem lehet megállapítani. Egészen fiatal. Filmrendező volt, de még az első filmjét sem forgatta végig, amikor leültették. Fekete, tömött bajusza van. Csak azért nem borotválták le, mert így szerepel az ügyiratához csatolt fényképen.

- Cezar Markovics! - szipog Fetyukov türelmetlenül. - Adjon egy szippantást!

Arca remeg a mohó vágyakozástól.

Cezar felhúzza fekete szemét félig beborító szemhéját, s végignéz Fetyukovon. Főleg azért pipázik gyakrabban, hogy ne zavarják meg, amikor dohányzik, ne kunyerálják el tőle a csikket. Nem a dohányt sajnálja, hanem a félbeszakadt gondolatokat. Azért dohányzik, hogy erős gondolatokat ébresszen magában, és ezekbe meneküljön. De alighogy rágyújt, máris néhány szempár mered rá: "Hagyd meg a végét!"

Cezar Suhovhoz fordult:

- Fogd, Ivan Gyenyiszics!

Nagyujjával kilökte a forró csikket a rövid borostyánszipkából.

Suhov szinte megremeg (várta is, hogy Cezar neki fogja felajánlani), egyik kezével gyors, hálás mozdulattal megfogja a csikket, a másikkal meg alulról óvja, nehogy elejtse. Nem sértődik meg, amiért Cezar viszolyog attól, hogy a szipkával együtt adja oda (van, akinek tiszta a szája, van, akinek egészen kipállott); edzett ujjait nem is égeti a parázs. S ami a fő, megelőzte azt a sakál Fetyukovot, és most szívja a cigarettavéget, míg csak meg nem perzseli ajkát a tűz. M-m-m-m! A füst szétárad éhes testében, érzi a lábában, a fejében.

Alighogy ez a kellemes érzés szétárad benne, már hallja is a morgást:

- Elszedik az alsóinget!...

A fogolynak ebből áll az egész élete, Suhov már megszokta: csak arra vigyázz, nehogy a torkodnak rohanjanak.

Mit akarnak az ingtől? Hisz az inget maga a táborparancsnok adta ki! Itt valami nem egyezik...

A hippisig már csak két brigád maradt előttük, és az egész 104-es felfigyel: a parancsnoki barakkból most ért oda Volkovoj hadnagy, a rendészeti parancsnok, és valamit odakiált a felügyelőknek. A felügyelők, akik Volkovoj nélkül csak úgy tessék-lássék motoztak, most mint a vadak rohangásznak, a főtörzsőrmester is elordítja magát:

- Felhúzni-i az inge-et!

Az mondják, a Volkovojtól nemcsak a foglyok, nemcsak a felügyelők, de maga a táborparancsnok is fél. Lám, az Isten pontosan tudja, kinek milyen nevet adjon! Mert ennek a Volkovojnak[5] még a nézése is olyan, mint egy farkasnak. Sötét bőrű, hórihorgas, görnyedt alakja gyorsan cikázik ide-oda. Váratlanul bukkan fel a barakkok mögül: "Hát itt miért gyülekeztek?" Előle nem lehet megbújni. Eleinte korbáccsal járt, fonott ágú, kar hosszúságú bőrkorbáccsal. Azt mondják, a szigorított fegyelmibarakkban ezzel csépelte az embereket. Megesett, hogy az esti névsorolvasásnál a rabok ott tolongtak a barakknál, ő meg hátul odasompolyog, és a nyakába cserdít valakinek: "Mért nem állsz a sorban, te dög?" A tömeg hullámszerűen húzódik el tőle. Az áldozat a nyakához kap, letörli a vért, hallgat. Még képes és a szigorítottba is becipeli.

Mostanában már korbács nélkül jár.

Fagyos időben az egyszerű hippis, ha este nem is, de legalább reggelenként elég enyhén folyt le: a fogoly kigombolta a buslátot, két szárnyát szétnyitotta. Így mentek előre ötösével, és velük szemben ott állt öt felügyelő. Megtapogatták a zsineggel összeszorított pufajka két oldalát, az egyetlen előírásos zsebet, a jobb térd fölött, olykor megrázták a kesztyűt, s ha valami olyasmit tapogattak ki, amiről nem tudták, micsoda, nem is húzták elő, csak lomhán megkérdezték: "Hát ez mi?"

Mit is keressenek reggelenként a rabnál? Kést? Az ilyesmit nem a táborból viszik ki, hanem oda szokták becsempészni. Reggel azt kell ellenőrizni, nem visz-e ki magával vagy három kiló élelmiszert, hogy ezzel aztán megszökhessen. Volt idő, amikor még a kenyértől is féltek, az ebédhez kivitt húsz dekától, azért aztán parancsba adták: minden brigád faládát készít magának, és csak abban viheti ki a brigádtagok kenyerét, a többit el kell kobozni. Ki tudja, mit akartak ezzel nyerni, talán az egész csak arra volt jó, hogy az embereket kínozzák, hogy felesleges gondot okozzanak: hisz mindegyik vagy beleharapott a saját kenyéradagjába, vagy valahogy megjegyezte, és úgy rakta a ládába, de hát ezek a darabok mind egyformák, mind ugyanabból a tésztából készült; és egész úton csak arra gondoljon és gyötrődjön az ember, nem cserélik-e ki az ő darabját, ezen civakodtak egymás között, néha ökölre is mentek. Egy ízben a munkahelyről hárman megszöktek egy gépkocsin, és magukkal vittek egy egész láda kenyeret. A parancsnokok erre észbe kaptak, a ládákat összeapríttatták a kapuőrség előtt. Azóta ismét mindenki viheti magával az adagját.

Reggel azt is ellenőrizni kell, nincs-e valakin polgári öltözet a fegyencruha alatt. Mert hát a polgári öltözetet már réges-rég elvették mindenkitől, és csak a büntetés letöltése után adják vissza, legalábbis így mondották. Ebben a táborban még nem fordult elő, hogy valakinek letelt volna az ideje.

Azt is megvizsgálják, nem csempésznek-e ki levelet, hogy esetleg egy szabad emberen keresztül továbbítsák. De ha még levelet is keresnek mindenkinél, akkor itt elpiszmognak egész ebédig.

Volkovoj odakiabált, hogy keressenek csak valamit - a felügyelők gyorsan lehúzzák a kesztyűt, minden egyes rabra ráripakodnak, hogy nyissa szét a pufajkáját (amely alatt mindenki a barakk melegét rejtegeti), húzza fel az ingét, s tapogatva keresik, nincs-e rajta a táborszabályok által tiltott ruhadarab. A fegyencnek két ing jár, egy alsó és egy felső, a többit levenni! Így adták szájról szájra a foglyok Volkovoj parancsát. Azok a brigádok, amelyek korábban átestek a motozáson, szerencséjükre már kinn vannak a zónából, de ezeknek aztán ki kell nyitni a ruhát! Akin felesleges ruhadarab van, annak ott kell ledobni a csikorgó fagyban!

El is kezdik, de kiderül, hogy ez így nem megy: a kapu környéke már elnéptelenedett, a kísérő őrség pedig kiabál: "Gyerünk! Gyerünk!" Mire a 104-eshez érnek, Volkovoj dühe megenyhül: meghagyja, írják össze azokat, akiken felesleges ruha van, s este pedig maguk adják le a raktárba, feljegyzés kíséretében: hogyan került hozzájuk, és miért nem jelentették be.

Suhovon csak az van, ami kincstári, őt tapogathatják. Csupasz a melle, csak a lélek háborog benne, Cezar flanelingét már felírták, Bujnovszkijon is, az anyjuk keservit, egy mellényt vagy valamilyen hasmelegítőt találtak. Bujnovszkij hajóskapitány korából megszokta, hogy ordítozzék, még három hónapja sincs, hogy a táborba került:

- Nincs joguk levetkőztetni az embereket ilyen fagyban! Nem ismerik a büntető törvénykönyv kilencedik szakaszát!

Megvan nekik. Ismerik. Te vagy az, aki nem ismered, barátocskám!

- Maguk nem szovjet emberek! - szidja őket a kapitány. - Maguk nem kommunisták!

Volkovoj a törvénykönyv szakaszát még eltűrte, de erre már lecsap, mint valami fekete villám:

- Tíz nap szigorított!

Aztán halkabban odaszól a törzsőrmesternek:

- Estére lecsukod!

Reggelenként nem szeretik az embereket szigorítottba dugni: elvész egy munkanap. Hadd görnyedjen csak egész nap, este aztán bedugják a magánzárkába.

A szigorított fegyelmibarakk ott húzódik balra a kapuhoz vezető úttól. Kétszárnyú kőépület. A második szárnyat ezen az őszön építették hozzá, egy szárny már szűknek bizonyult. Tizennyolc zárkás börtön, s a zárkák is magánzárkákra vannak elválasztva. Az egész tábor fából épült, a börtön az egyedüli kőépület.

A hideg behatolt az ing alá, és most már el nem kergeti onnan az ember. Hiába voltak a rabok jól bebugyolálva. S hogy sajog Suhov háta! De jó lenne most a kis kórházi ágyon feküdni és aludni! Semmi egyebet nem kíván. Csak egy jó vastag takarót.

Ott állnak a foglyok a kapuk előtt, begombolkoznak, összekötözik rongyaikat, kívülről az őrség pedig már kiabál:

- Gyerünk! Gyerünk!

A munkaügyis is lökdösi a hátukat.

- Gyerünk! Gyerünk!

Az első kapu. A zóna sávja. A második kapu. A kapuőrség épületétől párhuzamos, hosszú fakorlát húzódik.

- Állj! - ordít a kapuőr. - Csürhe! Ötösével!

Lassan dereng. Az őrség tábortüze is lassan kihuny a kapun túl. Munkába indulás előtt mindig nagy tábortüzet raknak - ez melegít is, meg világít, könnyebb számlálni az embereket.

Az egyik kapuőr éles hangon számlál:

- Első! Második! Harmadik!

És az ötös sorok egymás után válnak el, és egyenként, láncban lépkednek, úgyhogy akár elölről, akár hátulról nézik: öt fej, öt hát, tíz láb.

A második kapuőr ott áll némán a másik korlátnál, ő csak ellenőrzi, helyes-e a számlálás.

Aztán még egy hadnagy is ott áll és néz.

Ezek a tábori őrség emberei.

Egy ember az aranynál is többet ér. Ha egy fő hiányzik a szögesdrót mögött, a magad fejével fizethetsz érte.

S a brigád megint egy csomóba verődik.

Most már a kísérő őrség őrmestere számlál:

- Első! Második! Harmadik!

Az ötös sorok újra elválnak, és egyenként vonulnak láncban.

A másik oldalon a kísérő őrség helyettes parancsnoka ellenőriz.

S még egy hadnagy.

Ezek a kísérő őrség emberei.

Tévedni sehogy sem szabad. Ha egy fővel többért írod alá a neved, a magad fejével fizethetsz érte.

A kísérő őrségnek se szeri, se száma. Félkörbe veszik a Hőerőmű építéséhez induló menetoszlopot, a géppisztolyokat már felkapták, egyenesen az ember pofájába tartják. Itt vannak a kutyás kísérők is, szürke kutyákkal. Az egyik kutya kivicsorítja fogát, nevet a foglyokon. A kísérő őrség bekecsben van, csak hat visel hosszú, bokáig érő irhabundát. Az irhabundákat cserélik: azok veszik fel, akik aznap az őrtoronyba mennek.

A kísérő őrség összekeveri a brigádokat, és még egyszer ötösével megszámolja a Hőerőműhöz induló rabokat.

- A legerősebben mindig napfelkeltekor fagy! - jelenti ki a sorhajókapitány. - Ez a legalacsonyabb pontja az éjszakai lehűlésnek.

A kapitány általában szeret magyarázgatni. Öregnek, fiatalnak pontosan kiszámítja, melyik évben milyen napra esik a születésnapja.

A kapitány szemlátomást megy tönkre, orcája már egész beesett, de még tartja magát.

Itt zónán kívül a fagy meg az átható szél erősen csípi még Suhov viharedzett arcát is. Rájött, hogy a Hőerőműig vezető egész úton arcába fúj majd a szél, és elhatározta, felveszi a vászon arcvédőt. Ezt a két hosszúkás szalaggal ellátott rongyocskát ilyen szeles napokra tartogatja, mint sokan mások. A fegyencek közt elterjedt nézet, hogy az ilyen vászondarab sokat segít. Suhov a szeméig betakarja arcát, a füle alatt átvezeti a két kis szalagot, és összeköti a tarkóján. Aztán a sapkát a tarkójára engedi, és felhajtja a buslát gallérját. A sapka ellenzőjét is a homlokába húzza. Így hát elöl csak a szeme marad szabadon. A zsineggel jó erősen összerántja a buslátot a derekán. Most már minden rendben lenne, csak a kesztyűje silány, a keze már elgémberedett. Dörzsölgeti, csapkodja, tudja, hamarosan hátra kell rakni a kezét, és így kell mennie a hosszú úton.

A kísérő őrség parancsnoka elmondja a régen megunt mindennapi "fegyencimádságot":

- Foglyok, figyelem! Menet közben betartani a legszigorúbb rendet! Tilos széthúzni a sorokat, előreszaladni, egyik ötös sorból a másikba átmenni, beszélgetni, tilos félrenézegetni! A kezet hátrakulcsolni! Egy lépés a sorból jobbra vagy balra szökésnek számít, s az őrség figyelmeztetés nélkül tüzet nyit! Első sor, indulj!

S elöl megindul az első két őr az úton. Imbolyogva lendül előre az egész menetoszlop, himbálóznak a vállak, és jobbról-balról - húszlépésnyire a menetoszloptól és tíz lépés távolságra egymástól - lépdelnek az őrök lövésre tartott géppisztollyal.

Már több mint egy hete nem havazott, az utat keményre, egyenletesre taposták. Megkerülik a tábort, a szél itt már egyenesen az arcukba fúj. Kezét hátrakulcsolva, lehorgasztott fővel vonul az egész oszlop, mint valami temetési menet. Csupán az előtted lépdelő két-három ember lábát, no meg a letaposott darab földet látod, amelyre lépsz. Időről időre felkiált valamelyik őr: "J-48! Kezet hátra!" "B-502! Lépést tarts!" Aztán egyre ritkábban kiabálnak. A szél korbácsol, a látást is zavarja. Az őröknek nem szabad befedni az arcukat. Ez sem irigylésre méltó szolgálat...

Melegebb időben az oszlopban mindenki beszélget, hiába kiabálnak rájuk. De ma mindenki összehúzza magát, mindenki az előtte haladó háta mögé bújik, és elmerül saját gondolataiba.

A fogoly gondolata - az se szabad. Egyre ugyanakörül forog, egyre csak visszatér: nem tapogatják-e ki a matracban eldugott kenyérdarabot? Estére betegállományba helyeznek-e az ambulatóriumban? Szigorítottba dugják-e a kapitányt vagy sem? Honnan a csudából szerezte Cezar a meleg fehérneműt? Bizonyára megkent valakit a ruharaktárban. Mert honnan szerezhette?

Amiért kenyér nélkül reggelizett, meg csak hidegen evett meg mindent, Suhov ma úgy érzi, nem lakott jól. S hogy elcsitítsa gyomra sajgását, hogy az ne kérjen enni, eltereli gondolatait a táborról, s arra gondol: nemsokára levelet írhat haza.

A menetoszlop elhalad a foglyok által épített famegmunkáló üzem előtt, aztán a lakótelep előtt (a barakkokat szintén foglyok építették, de a szabadok laknak bennük), az új klub mellett (az alapjától egészen a freskókkal díszített falakig, ez is a foglyok keze műve, de a mozit a szabadok nézik), s végül az oszlop kiér a sztyeppre, szembe a széllel, szembe a vöröslő, felkelő nappal. Jobbról-balról, ameddig a szem ellát, hólepte síkság, egyetlenegy fa sem nő az egész sztyeppen.

Nemrég kezdődött az új, az ezerkilencszázötvenegyes esztendő, és Suhovnak ebben az évben is joga van két levelet írni. A legutóbbit júliusban küldte el, és októberben kapott rá választ. Uszt-Izsmában más volt a rend, ott akár minden hónapban írhatott. De hát miről is írjon az ember? Suhov akkor sem írt gyakrabban, mint most.

Suhov ezerkilencszáznegyvenegy június huszonharmadikán hagyta el otthonát. Vasárnap megjöttek az emberek Polomnából, a miséről, és elmondták: kitört a háború. Polomnában a postán tudták ezt meg, mert a háború előtt Tyemgenyovóban még senkinek sem volt rádiója. Azt írják, hogy most már minden egyes parasztházban ott bömböl a vezetékes rádió.

Levelet írni most olyan, mintha egy szunnyadó, feneketlen tóba kavicsokat dobálna. Ami belehull, eltűnik, se híre, se hamva többé. Nem írhatja meg, milyen brigádban dolgozik, milyen Andrej Prokofjevics Tyurin, a brigadéros. Most Kilgasszal, a lettel, több megbeszélnivalója van, mint az otthoniakkal.

Családja is kétszer ír évente, de az ember nem ismeri ki magát az életükben. Új kolhozelnök van, de hát eddig is évenként változtak. A kolhozt összevonták - már egyszer, azelőtt is összevonták, aztán megint szétaprózták. No meg aki nem teljesíti az előírt munkaegységet, annak a háztájiját egytized hektárra csökkentik, sőt van, akinek csak a házát hagyják meg.

Suhovnak egy dolog sehogy sem ment a fejébe: a felesége azt írta, hogy a háború óta a kolhoztagok száma egyetlenegy lélekkel sem szaporodott, a fiúk, sőt a lányok is úgy ügyeskednek, hogy mind egy szálig vagy a városi gyárba, vagy a tőzegkitermelésre mennek dolgozni. A férfiaknak a fele se tért vissza a háborúból, de azok sem törődnek a kolhozzal, akik visszajöttek: otthon laknak, de máshol dolgoznak. Az egész kolhozban két férfi van. Zahar Vaszilics brigádvezető, no meg Tyihon, a nyolcvannégy esztendős ács, aki nemrégen nősült, s már gyereke is van. Az egész kolhoz gondja azoknak az asszonyoknak a vállán nyugszik, akik még a harmincas években léptek be.

Ez az, amit Suhov sehogy sem ért: otthon laknak, és máshova járnak dolgozni. Suhov még emlékszik az egyéni paraszti életre, látta a kolhozéletet is, de hogy a parasztok ne a saját falujukban dolgozzanak, ez sehogy se fér a fejébe. Háziipart űznek talán? És mi van a szénakaszálással?

A felesége válaszából kiderül, hogy háziiparral már régen nem foglalkoznak, még ácsmunkára se járnak, pedig erről híresek voltak, vesszőkosarat se fonnak, ez különben sem kell manapság senkinek. De találtak egy új, jóval vidámabb foglalatosságot: a faliszőnyegfestést. Valaki a háborúból kész mintákat hozott haza, s azóta aztán egyre több az ilyen festőmester a faluban: sehol sincsenek állásban, sehol nem dolgoznak, évente egy hónapon át segítenek a kolhozban a szénakaszálásnál meg a behordásnál, s a fennmaradt tizenegy hónapra a kolhozvezetőség kiadja nekik az igazolást, hogy ez meg ez a kolhoztag engedéllyel távozott a maga dolga ügyében, és a kolhoznak nem tartozik semmivel. Aztán beutazzák az egész országot, még repülőgépre is ülnek, mert hát drága az idejük, és garmadával söprik be az ezreseket, mindenfelé szőnyeget készítenek: ötven rubelért átfestenek akármilyen régi lepedőt, amiért nem kár - s ezt a munkát aligegy óra alatt végzik el. Felesége is dédelgeti a reményt, hogy ha Ivan hazamegy, szintén beáll faliszőnyegfestőnek. Akkor majd kilábalnak a nyomorúságból, amelyben most vergődnek, a gyerekeket beírathatják a technikumba, s a málladozó öreg házuk helyett újat építhetnek. A szőnyegfestők már mind új házat építettek maguknak, s a vasúthoz közeli házak ma már nem ötezret érnek, mint azelőtt, hanem huszonötezret.

Megkérte akkor a feleségét, írja meg, hogyan lehet belőle szőnyegfestő, mikor még rajzolni sem tudott soha életében. És mik ezek a csodálatos szőnyegek, mi van rajtuk? Felesége válaszából kiderült, hogy csak a bolond nem tud így szőnyeget festeni: lerakja az ember a mintát, és a lyukakon keresztül már mázolhatja is. Háromféle szőnyegminta van: az egyik "Trojka" - három pompás paripa szánba fogva repít egy huszártisztet, a második: "Rénszarvas", a harmadik pedig perzsa mintájú. Egyéb választék nincs is, de ennek is örülnek az emberek országszerte, és úgyszólván elkapkodják. Mert hát egy igazi szőnyeg nem ötven rubelbe kerül, hanem ezrekbe.

Suhov nem bánná, ha csak fél szemmel is megpillanthatna egy ilyen szőnyeget...

Ivan Gyenyiszovics a hosszú börtön- és táborélet során már elszokott attól a gondolattól, mi lesz holnap vagy egy év múlva, miből tartja el a családot. Helyette mindenről gondoskodik a parancsnokság - mintha így könnyebb is lenne. És még két telet és két nyarat kell neki itt töltenie. De ezek a szőnyegek valahogy felbolygatták...

Nyilvánvaló, könnyű és tiszta kereset. Ámbár valahogy fájna elszakadnia a falujabeliektől... Lelke mélyén Ivan Gyenyiszovicsnak semmi kedve a szőnyegekkel foglalkozni, ehhez afféle fesztelen, tolakodó természet kell, mert bizonyára egy-két embert le kellene kenyerezni. Suhov negyvenedik évét tapossa, fogait már jócskán elhullatta, haja is ritkul, de még soha senkitől semmit el nem fogadott, soha senkit meg nem vesztegetett, és a táborban sem szokott erre rá.

A könnyen szerzett pénz valahogy semmit sem ér, és az embernek nincs meg az az érzése, hogy meg is dolgozott érte. Helyesen mondták az öregek: ingyenjószág nem tartós. Suhov keze még bírja, még sok mindenhez ért, nem találna-e a szabad életben munkát mint kályhás, asztalos vagy bádogos?

Ha a polgári jogoktól való megfosztottsága miatt nem fogadnák be sehol, vagy haza se engednék, majd akkor is ráér a szőnyegekkel foglalkozni.

A menetoszlop ezalatt céljához ért, és megállt a nagy kiterjedésű objektum bejáratánál. Előzőleg a zóna sarkánál már elvált a két bundás őr, és odaballagott a két távoli őrtoronyhoz. Amíg az őrség nem foglalja el helyét valamennyi őrtoronyban, a foglyokat nem engedik be. A kísérő őrség parancsnoka golyószóróval a vállán a kapuőrséghez ment, a kapuőrség helyiségének kéményéből csak úgy gomolygott a füst: a szabad kapuőr egész éjjel ott ül, s vigyáz, nehogy deszkát vagy cementet vigyenek ki.

A kaput, az egész építkezési zónát szögesdrót övezi, és amott oldalt, a távoli szögesdrót kerítés mögött lassan emelkedik föl a homályból a hatalmas, vörös nap. Aljoska ott áll Suhov mellett, nézi a napot, és örül, halvány mosoly játszadozik arcán. Orcája beesett, csak azon él, amit a táborban kap. Semmi mellékkeresete - minek örül? Vasárnaponként összeül a többi baptistával, és súgnak-búgnak. Mit nekik a tábor? Fel se veszik!...

Az úton viselt arcvédő rongy egészen átnedvesedett a lehelettől, imitt-amott szinte jéggé fagyott. Suhov arcáról lehúzza a nyakáig, és hátát a szélnek fordítja. A hideg nem nagyon kínozza, csak keze dermedt meg a silány kesztyűben, no meg a bal lába ujja: a bal nemezcsizmája egyszer megperzselődött, már másodszor talpalták.

A dereka meg a háta egészen a válláig csak úgy hasogat - hogyan dolgozzon?

Körülnéz, éppen szembekerül a brigadérossal, aki az utolsó ötös sorban lépdel. A széles vállú brigadéros jól megtermett ember. Komoran néz maga elé. Nem sajnálja a trágár szidalmakat, de azon van, hogy mindenki jóllakjon, és minél nagyobb falat jusson a brigád tagjainak. Már a második idejét tölti, a GULAG[6]fogadott fia, a tábor szokásait úgy ismeri, mint kevesen.

A táborban a brigadéros minden: a jó brigadéros szinte második apa, a rossz brigadéros pedig deszkabuslátba - koporsóba - juttathat. Suhov még Uszt-Izsmából ismeri Andrej Prokofjevicset, bár ott nem az ő brigádjában volt. Amikor az uszt-izsmai munkatáborból a politikai elítélteket ide, a kényszermunkatáborba átdobták, Tyurin magához vette. Suhovnak semmi dolga a táborparancsnokkal, semmi dolga a TTO-val, a munkavezetőkkel, a mérnökökkel: mindenütt a brigadéros áll ki helyette, a brigadérosnak acélból a melle. De ha csak rezdül a szemöldöke, vagy felemeli kisujját, szaladj és csináld. A táborban bárkit becsaphatsz, csak Tyurint ne csapd be. Akkor élni fogsz.

Suhov szeretné megkérdezni tőle, hogy ma is ott dolgoznak-e, ahol tegnap, vagy más helyre mennek, de fél megbolygatni a brigadéros mély gondolatait. Alighogy lerázta a válláról a közszolgáltatási telep gondját, máris azon töpreng, hogyan szerezze meg a százalékokat, hisz a következő öt napon ettől függ az élelmiszeradag.

A brigadéros himlőhelyes, ragyás arca szemben a széllel, de meg se rebben, arcán a bőr, akár a cserfa kérge.

A foglyok összeütögetik a kezüket, ott topognak a menetoszlopban. Gonosz szél! No, úgy látszik, már mind a hat őrtoronyban ott vannak a seggfejek, de még most sem engedik be az embert a zónába. Szinte felveti őket az éberség.

Na végre! Kijött a kísérő őrség parancsnoka a kapuőrség ellenőrével, s már ott állnak kétoldalt, s ki is tárják a kaput.

- So-ra-kozz ötösével! El-ső! Má-so-dik!

Megindulnak a fegyencek, olyan díszlépésben, mint valami szemlén. Csak már benn lennének a zónában, ott aztán tudják, mit csináljanak.

A kapuőrség helyisége mögött áll az iroda, az iroda előtt áll a főmunkavezető, már várja a brigadérosokat, akik egyenesen az irodába mennek. Der, a foglyok közül való pallér is odamegy, nagy gazember, saját fajtáját, a fegyenceket a kutyánál is jobban hajszolja.

Nyolc óra múlt öt perccel (a villanymozdony most sípolt), a főnökség fél, hogy a rabok elvesztegetik az időt, szétszélednek a melegedőkbe - hosszú nap várja őket, így hát mindenre jut idő. Aki már benn van a zónában, jobbra-balra hajolgat, emitt egy forgács, amott egy deszkadarab, ez jól jön majd otthon a kályhába. Bepillantanak minden zugba.

Tyurin Pavlót, a segédjét is magával vitte az irodába. Oda fordult be Cezar is. Cezar vagyonos ember, havonta kétszer kap csomagot, s már mindenkit megkent, akit kellett, s most itt dolgozik mint lógós az irodában, a normás segédje.

A 104-es brigád kinn maradt tagjai mindjárt félreállnak, és hajrá, gyerünk.

Vörösen emelkedik fel a homályból a nap a kihalt zóna fölé: szétszórtan fekszenek az előre gyártott házelemek a hó alatt, amott meg az alapozásnál félbehagyott épület feketéllik, jobbra egy exkavátor összetört kapcsolója hever, nem messze a kotróvödör, vashulladékok, arra meg árkok, gödrök a felbolygatott földben, s szemben a gépkocsijavító műhely épülete, amely már csak tetőjére vár, azon túl, a dombon emelkedik a Hőerőmű megkezdett első emelete.

És valamennyien megbújtak. Csak a hat őr áll fenn az őrtoronyban, csak az iroda körül van még sürgés-forgás. Ez az a pillanat, ami a táborlakóé! Azt mondják, hiába fenyegetőzik a főmunkavezető, bármennyire követeli is, hogy már az előző este osszák ki pontosan a munkát valamennyi brigádnak, ezt képtelen elérni. Mert estétől reggelig már minden tótágast áll náluk.

De ez a pillanat a miénk! Amíg a főnökök ott eligazodnak, bújj meg ott, ahol egy kissé melegebb van, ülj le, üldögélj, eleget görnyed majd a hátad. Az a jó, hasikerül helyet keríteni a kályha mellett - ilyenkor letekerheti az ember a kapcát, és megmelegítheti egy kissé. Akkor a láb egész nap meleg lesz. De ha kályha nincs, az se baj, úgy is jó.

A 104-es brigád bevonult az autójavító nagy csarnokába, amelyet még a múlt ősszel beüvegeztek. Ott most a 38-as brigád önti a betonlapokat. Néhány lap még a formában fekszik, egy csomó már ott áll felállítva, szép sorjában, a zsaluzás mellett. A csarnok magas, a padló meg földes, itt sincs ugyan meleg, de ezt a csarnokot mégis fűtik, nem sajnálják a szenet: nem az emberek kedvéért, hanem hogy a betonlapok jobban megszilárduljanak. Hőmérő is lóg a falon, és vasárnaponként, ha a táborból valami oknál fogva nem viszik ki a foglyokat munkára, akkor valamelyik szabad ember fűt.

A 38-as brigád tagjai természetesen egyetlen idegent sem engednek közel a kályhához, ők maguk veszik körül, és szárítják a kapcákat. Nem baj, a 104-esnek itt is jó, ebben a sarokban.

Suhov sok vihart látott vattanadrágja fenekét a fa öntőforma oldalára helyezi, s háttal nekidől a falnak. Ahogy hátrahajol, megfeszül rajta a buslát meg a pufajka, és bal oldalon, a szíve táján valami keményet érez. A belső zsebében ott lapul a reggeli kenyéradagnak az a fele, amelyet az ebédhez szánt. Mindig ennyit szokott magával hozni a munkába, és ebédig hozzá se nyúl. Csakhogy máskor a felét már a reggelinél megette, ma pedig nem. Suhov rádöbben, hogy semmit sem takarított meg: csak úgy marcangolja a vágy, hogy ezt az adagot itt a melegben megegye. Ebédig még öt hosszú óra van hátra.

Az előbb még a háta hasogatott, most pedig a lába sajog, és egészen elgyengült. Ej, de jó lenne a kályha mellé kerülni!...

Suhov térdére teszi a kesztyűt, kigombolkozik, nyakáról leveszi a keményre fagyott arcvédőt, egy kissé megropogtatja, és zsebre dugja. Aztán előhúzza a fehér rongyba csavart kenyeret, a rongyot az ölébe helyezi, nehogy egy szem morzsa is melléhulljon, szép lassan harapdálni kezdi. A kenyeret két felsőruha alatt hozta idáig, testén melengette, és ezért egy csöppet sem fagyott meg.

A táborban Suhovnak nemegyszer eszébe jutott, hogyan is étkeztek azelőtt a faluban: egész serpenyő krumplit, nagy vaslábasokban kását, és még korábban jó nagy darab húsokat ettek. S annyi tejet ittak, majd kipukkadt a hasuk. A táborban Suhov rájött arra, hogy ez helytelen volt. Enni viszont kell, mégpedig úgy, hogy minden gondolat az evés körül forogjon, ahogy most, amikor ezeket a kis falatokat harapdálja, nyelvével morzsolja, és szinte kérődzve szopogatja. S milyen illatos ez a ragacsos fekete kenyér! Mit eszik Suhov immár nyolc, kilencedik esztendeje? Semmit. S mégis bírja magát? Hohó, de mennyire!

Suhovot egészen lefoglalta a maga húsz deka kenyere, közelében pedig ott ült az egész 104-es.

Két észt, mint két édestestvér üldögélt egymás mellett egy alacsony betonlapon, és felváltva szívtak egy szipkába szorított fél cigarettát. Mind a két észt egészen világosszőke, mindkettő magas, szikár, mindkettőnek hosszú az orra, nagy a szeme. Úgy ragaszkodnak egymáshoz, mintha az egyik a másik nélkül lélegezni sem tudna. A brigadéros sosem választja el őket. Mindent felesben esznek, és együtt is alszanak a felső priccsen. Amikor a menetoszlopban álldogálnak, vagy a munkába indulásra várakoznak, vagy lefeküdni készülnek, állandóan halkan és tempósan beszélgetnek egymás között. Holott még csak nem is rokonok, itt a 104-esben ismerkedtek össze. Az egyik, ahogy mondották, tengerparti halász volt, a másikat pedig még gyermekkorában Svédországba vitték a szülei, amikor Észtországot a Szovjetunióhoz csatolták.[7] Közben felnőtt, és úgy határozott, visszajön - Észtországban akarta elvégezni a főiskolát.

Lám, azt mondják, a nemzetiség nem jelent semmit, és mindenfajta nemzetiségben akadnak rossz emberek. Ahány észtet eddig ismert Suhov, egyetlen gonosz embert sem talált köztük.

Ott üldögéltek valamennyien, ki a betonlapokon, ki az öntőládákon, ki pedig egyenesen a földön. Kora reggel az ember nyelve nem forog beszédre, mindenki a saját gondolataiba merül, hallgat. A sakál Fetyukov valahol szert tett egypár csikkre (ez még a köpőcsészéből is kiszedi, nem undorodik), s most a térdén bontogatja ki őket, a még használható dohányt beleszórja egy papirosba. Fetyukovnak három gyermeke maradt otthon, de amikor letartóztatták, valamennyit megtagadta, felesége is férjhez ment; így hát sehonnan sem várhat segítséget.

Bujnovszkij sandán Fetyukovra néz, végül rámordul:

- No, hát te mindenféle ocsmányságot összeszedsz? A végén szifiliszes lesz a szád is! Dobd el!

Sorhajókapitány, megszokta a parancsolást, valamennyiükkel úgy beszél, mint holmi parancsnok.

De Fetyukov semmiképpen sem függ Bujnovszkijtól - a kapitány sem kap csomagot. Fogatlan szája torz mosolyra nyílik, úgy mondja:

- Várj csak, kapitány... majd ha nyolc évet leültél... te is összeszeded a csikkeket. Nálad büszkébb emberek is kerültek már a táborba...

Fetyukov saját magáról ítél, meglehet, a sorhajókapitány állja majd a sarat...

- Micsoda? Micsoda? - kérdezi a nagyothalló Szenyka Klevsin. Azt hiszi, arról beszélnek, hogy ma reggel a munkába indulás előtt Bujnovszkij leégett. - Nem kellett volna ugrálni! - csóválja a fejét rosszallóan. - Ezt elkerülhette volna.

Szenyka Klevsin csendes, együgyű ember. A dobhártyája még ezerkilencszáznegyvenegyben megrepedt. Aztán fogságba került, megszökött, elfogták, és Buchenwaldba hajtották. A buchenwaldi táborban[8] csodával határos módon elkerülte a halál, és most zúgolódás nélkül viseli sorsát. Ha az ember ugrál, elvész, mondogatja.

Ez igaz is, nyögni nyöghetsz, de hajts fejet. Ha makacskodol, akkor megtörnek.

Aljosa tenyerébe hajtja arcát, hallgat. Imádkozik.

Suhov megette a kenyéradagját az utolsó morzsáig, csupán egy félkör alakú kis héjat hagyott meg. Nincs az a kanál, amellyel úgy kikaparhatná az ember a kását a bádogtányérból, mint a kenyérrel. A kenyérhéjat visszacsavarja a fehér rongydarabba, s elteszi ebédhez. A pufajka alá, a zsebébe dugja, begombolkozik a fagy miatt, és most már készen áll, küldhetik is munkára. De jobb lenne, ha nem nagyon sietnének.

A 38-as brigád feláll, szétszélednek az emberek: ki a habarcskeverőhöz, ki pedig a zsaluzáshoz megy.

De Tyurin még nem jött meg, nem jött meg Pavlo se, a segédje. És bár a 104-es alig húsz percig üldögélt ott - a rövidített téli munkanap pedig este hatig tart -, mégis valamennyiüknek úgy rémlett, hogy szerencséjük van, és már nincs messze az este.

- Eh, régen nem volt hóvihar! - sóhajt fel Kilgasz, a pirospozsgás, jól táplált lett. - Egész télen egyetlen hóvihar sem volt! Micsoda tél ez?

- Igen... hóvihar... hóvihar... - sóhajtozik az egész brigád.

Ha ezen a vidéken hóvihar kerekedik, nemcsak hogy munkára nem viszik az embert, de még a barakkokból sem merik kiengedni: ha a barakkból az étkezőig nem húznak ki kötelet, könnyen eltéved az ember, és megfagy a hóban. Ha megfagy, hát egye a fene. De ha megszökik? Volt már példa rá. A hóviharok idején apró szemű hó hull, nagy kupacokba gyűlik fel, mintha préselték volna. Megesett már, hogy néhányan felkapaszkodtak rájuk, és átszöktek a drótkerítésen. Igaz, nem jutottak messzire.

Ha jól meggondolja az ember, a hóviharból semmi hasznuk nincs. A rabok ott ülnek lakat alatt: szén se jut oda idejében, a barakk egészen kihűl; a táborba nem hoznak lisztet - kenyér sincs; van úgy, hogy még a konyhának sincs mit főzni. Akárhány napon át dühöng is a hóvihar - három napot vagy egy álló hetet -, ezeket a napokat a szabadnapok terhére írják, és vasárnaponként kergetik ki az embereket a munkára.

De a foglyok mégis szeretik a hóvihart, és imádkoznak érte. Ha kissé erősebb szél kerekedik, valamennyien az eget lesik: csak már hullana, csak már hullana!

Mármint a hó.

Mert a földet söprő szélből igazi hóvihar sosem támad.

Egyikük odasompolyog a 38-as brigád kályhájához melegedni, de elkergetik.

Végre megjelent Tyurin a csarnokban. Arca komor volt. A brigádtagok megértették; valami sürgős munka akadt.

- Nocsak - nézett körül Tyurin. - Itt az egész 104-es?

S anélkül hogy ellenőrizné vagy megszámolná - mert hát Tyurintól soha senki sem mehet el -, gyorsan kiosztotta a munkát. A két észtet, Klevsint meg Gopcsikot elküldte innen a közelbe egy nagy habarcskeverő ládáért, és meghagyta, vigyék fel a Hőerőműhöz. Már ebből világos volt, hogy az egész brigád a félig kész és késő ősszel otthagyott Hőerőmű építéséhez kerül át. Két másikat a szerszámkiadóhoz küldött, ahol Pavlo már vételezi a szerszámot. Négy embert hótisztítással bízott meg a Hőerőmű körül, ott a bejáratnál a gépterem előtt, meg a gépteremben és a pallókon. Két másiknak meghagyta, fűtsenek be a csarnok kályhájába, de szénnel, a deszkákra vigyázzanak. Egy fogolynak kéziszánkón cementet kellett odaszállítania, két másiknak vizet hordani, kettőnek homokot, ismét egy másiknak pedig eltakarítani, megtisztítani a homokot a hótól, és bontórúddal széttördelni.

Csak Suhov meg Kilgasz, a brigád két legjobb munkása maradt feladat nélkül. A brigadéros magához intette őket:

- Ide figyeljetek, fiúk! (Nem volt idősebb náluk, de már megszokta, hogy mindenkit "fiú"-nak nevezzen.) Rögtön ebéd után az első emeleten salakblokkokkal falazni fogtok, ott, ahol ősszel a hatos brigád abbahagyta. Addig be kell fűteni a géptermet. Három hatalmas ablaka van, elsősorban azokat kell valamivel befedni. Még kaptok néhány embert segítségül, de gondolkozzatok, mit tegyetek rá. A gépteremben fogjuk a habarcsot keverni, s ott lesz a melegedő is. Ha nem fűtünk be, megfagyunk, mint a kutyák. Megértettétek?

Meglehet, mondott volna még egyet s mást, de Gopcsik, ez a hamvas-rózsás arcú, tizenhat éves fickó érte szaladt, s elpanaszolta, hogy a másik brigád nem akarja odaadni a habarcsos ládát. Tyurin már rohant is oda.

Bármilyen nehéz is megkezdeni a munkanapot ilyen fagyban, a legfontosabb mégis a kezdet.

Suhov és Kilgasz egymásra néztek. Már nemegyszer dolgoztak együtt, és tisztelték egymás ács- meg kőművestudását. Nem könnyű dolog itt a csupasz hómezőn olyasmit találni, amivel befedhetnék az ablakot. De Kilgasznak támadt egy ötlete:

- Ványa! Ott, ahol az előre gyártott házelemek fekszenek, tudom, van egy köteg kátránypapír. Magam dugtam oda. Érte megyünk?

Kilgasz lett létére úgy ismeri az orosz nyelvet, mint az anyanyelvét, a szomszéd faluban orosz óhitűek[9] éltek, még gyermekkorában tőlük tanulta meg. Csak két éve van táborban, de már tökéletesen kiismeri magát, tudja, hogy itt csak azt kapja meg az ember, amit kiharap magának. Kilgasznak Johan a keresztneve, de Suhov őt is Ványának hívja.

Elhatározták, kettesben elmennek a kátránypapírért. Előbb azonban Suhov az épülő autójavító műhelyhez szaladt, hogy magához vegye az eldugott spatliját. A spatli - a simítólapát - mindene egy igazi kőművesnek, ha könnyű, és jól kézhez áll. De minden építkezésnél az a rend, hogy reggel kiadják a szerszámokat, este pedig beszedik. S hogy másnap milyen szerszám kerül a kezedbe, ez már szerencse dolga. Suhovnak egy ízben sikerült becsapni a szerszámraktárost, és a legjobb spatli nála maradt. Most tehát este eldugja, és reggelenként, ha falazásra kerül a sor, előveszi. Persze ha ma reggel a 104-est a közszolgáltatási telepre hajtották volna ki, Suhov elvesztette volna. De most már csak félredob egy követ, s a résbe dugja az ujját - megvan! -, s már húzza is ki.

Suhov és Kilgasz elhagyták az autójavító műhely épületét, és megindultak a házpanelek felé. Leheletük sűrű párában csapott ki. A nap már felkelt, de sugarai még megtörtek, mintegy ködbe vesztek, és a nap két oldalán, az anyja keservit, oszlopok ágaskodtak.

- Micsoda oszlopok ezek? - biccent Suhov Kilgasz felé.

- Minket ugyan nem zavarnak - legyint Kilgasz, és felnevet -, amíg egyiktől a másikig nem húznak szögesdrótot, csak arra ügyelj.

Kilgasz tréfa nélkül nem tud meglenni. Ezért szereti az egész brigád. Ami pedig a táborban levő letteket illeti, azok aztán végtelenül tisztelik, de még hogy! Igaz, Kilgasz rendesen étkezik, havonta két csomagot is kap, olyan pirospozsgás, mintha nem is táborban élne. Így könnyen tréfálkozhat.

Az ő objektumuk a hatalmas zóna végében van, szinte elfárad az ember, amíg odaér. Útközben a 82-es brigád tagjaiba ütköztek, akiket ismét gödörásásra állítottak be. Nem nagy gödröket, ötvenszer ötvenes és ötven centi mély gödröt kell ásniuk, de ez a föld még nyáron is olyan, mint a kő, most még a fagy is megfogta, próbálja csak az ember megmozgatni. Ütik is csákánnyal, de az csak lecsúszik róla, csak szikrákat hány, egy csepp földet ki nem szakít. Ott állnak a foglyok, ki-ki a maga kis gödre előtt, nézegetik, hol melegedhetnének, de nincs hol, elmenni nem szabad, így hát újra megmarkolják a csákány nyelét. Ettől aztán melegük lesz.

Suhov egy ismerős vjatkai földijét pillantja meg köztük, és odaszól neki:

- Halljátok, ti kubikusok, mindegyik gödör felett rakjatok egy kis tüzet. Ettől megolvad a föld.

- Nem engedik - sóhajt a vjatkai. - Nem adnak fát sem.

- Kerítsetek valahonnan.

Kilgasz köp egyet.

- Nohát, Ványa, ha ennek a parancsnokságnak egy kissé több esze lenne, nem állítaná oda az embereket ilyen fagyban csákányozni a földet.

Kilgasz még egynéhány érthetetlen káromkodást mormog, aztán elhallgat, ilyen fagyban nem beszélget az ember.

Egyre messzebb és messzebb mentek, végre odaértek, ahol az előre gyártott házelemek feküdtek a hó alatt.

Suhov szeret Kilgasszal dolgozni, csak egy a baj, nem dohányos, és a csomagban sem kap soha dohányt.

A szemfüles Kilgasznak igaza volt: ketten felemeltek egy panelt, majd egy másikat, s alatta ott hevert a kátránypapírtekercs. Kihúzták.

De hogy vigyék el innen? Ha az őrtoronyból észreveszik, az még semmi: azoknak a seggfejeknek csak egy gondjuk van, a sittes meg ne szökjön, felőlük a munkaterületen belül akár valamennyi panelt darabokra apríthatnák. És ha a tábori felügyelőbe ütköznének, az se baj: őt is csak az érdekli, ami neki hajt hasznot. Ami pedig a rabokat illeti, azok aztán fütyülnek ezekre az előre gyártott házelemekre. A brigadérosok is. Csak a szabad munkavezető meg a foglyok közül való pallér, no meg az a hosszú lábú Skuropatyenko törődne vele. Ez a Skuropatyenko is egy senki, közönséges fegyenc. Egyedül azért tartják itt, s kapja a kenyéradagot, hogy vigyázzon az előre gyártott házelemekre, nehogy a foglyok széthordják. Hát legfőképp ettől a Skuropatyenkótól kell tartaniuk, elkaphatja őket itt a nyílt terepen.

- Ide figyelj, Ványa, ezt így fektetve nem vihetjük - töpreng Suhov. - Gyere, állítsuk fel, átöleljük, és így könnyen elvisszük, mert eltakarjuk. Messziről nem veszik észre.

Suhov jól kigondolta. A tekercset kényelmetlen volt megfogni, nem is fogták meg, hanem közrevették, mint valami harmadik embert, és megindultak. Messziről úgy látszott, mintha ketten mennének egymáshoz simulva.

- De ha a főmunkavezető meglátja ezt az ablakon, azonnal rájön - vélte Suhov.

- Mi közünk hozzá? - kapta fel fejét Kilgasz. - Mikor odamentünk a Hőerőműhöz, már ott volt. Csak nem fogja leszakíttatni?

Hát ez is igaz.

A gyatra kesztyűben már egészen megdermedtek az ujjai, szinte nem is érzi őket. De a bal nemezcsizma még tartja magát. S a nemezcsizma a fő. A kéz majd megmelegszik munka közben.

Már túljutottak a hólepte üres térségen, kijutottak a szerszámraktárból a Hőerőműhöz vezető szánútra. Látszik, hogy a cementet már odavitték.

A Hőerőmű fenn áll a dombon, mögötte ér véget a zóna. Már régen nem járt senki a Hőerőműnél, a környékén mindent vastagon belepett a hó. Ez a világos szánnyom és a friss ösvény a mély lábnyomokkal mutatja, egyesek már ott vannak. Falapátokkal tisztogatják is a havat a Hőerőmű körül, meg az utat a gépkocsiknak.

Jó lenne, ha a Hőerőmű felvonója működne. Csakhogy kiégett a motor, és úgy látszik, azóta se javították meg. Így hát megint a hátukon meg kézben kell mindent felcipelni az emeletre. A habarcsot, a salakblokkokat.

A Hőerőmű most már második hónapja áll ott szürkén, elhagyatottan a hóban. De íme, megjött a 104-es. Mi tartja bennük a lelket? Üres gyomrukat madzaggal szorítják össze: minden csak úgy recseg a fagytól; se melegedő, de még egy szikra tűz sincs sehol. De a 104-es itt van teljes létszámban - s az élet ismét megindul.

A gépterem bejárata előtt ott hever a habarcsos láda. Rozoga alkotmány. Suhov nem is hitte, hogy egy darabban ideér. A brigadéros a rend kedvéért egy jót káromkodik, de látja, hogy itt nem hibáztathat senkit. Ekkor ér oda Kilgasz Suhovval, közrefogva cipelik a kátránypapírtekercset. Megörül a brigadéros, és mindjárt új munkaelosztást gondol ki: Suhov berakja a kályhacsövet, hogy minél hamarabb befűthessenek, Kilgasz a két észt segítségével rendbe hozza a habarcsos ládát. Szenyka Klevsin pedig fejszével hosszú léceket készít, amire kifeszíthetik a kátránypapírt, mert a papír fele olyan széles, mint az ablak. Honnan vegyenek lécnek való fát? A munkavezetőnek esze ágában sincs deszkát kiutalni ahhoz, hogy melegedőt készítsenek. Körülnéz a brigadéros, valamennyien körülnéznek, s csak egy megoldás marad: leszedni néhány deszkát az emeletre vezető palló korlátjából. Aki felmegy, vigyázzon, akkor nem esik le. Hát mit is tehetnének?

Úgy vélné az ember, hogy egy ilyen rabnak esze ágában sincs tíz esztendőn át nap mint nap görnyedni a táborban. Azt mondhatná, hogy nem akarok, és kész. Húzd ki a napot estig, de az éjjel a miénk.

De hát ez nem megy. Ezért találták ki a brigádrendszert. Csakhogy nem olyan ám ez a brigád, mint a szabad emberek közt, ahol Ivan Ivanics fizetése nem függ Pjotr Petrovics fizetésétől. A táborban a brigádot úgy szervezték meg, hogy ne a parancsnokok nógassák a rabokat, hanem a rabok egymást. Mert itt így van: vagy mindenki megkapja a pótadagot, vagy mind éhen dögölhet. Te bitang, te nem dolgozol, hát miattad én is éhen vesszek? Azt már nem! Mozogj, te dög!

Néha adódnak olyan pillanatok is, mint most, amikor szorít a kapca, ilyenkor üldögélhet az ember legkevésbé. Ha tetszik, ha nem, ugorj, rohanj, sürögj, forogj. Ha két órán belül nem lesz kész a melegedő, akkor valamennyiüknek befellegzett.

Pavlo már meghozta a szerszámokat, csak szét kell osztani, meg néhány csövet. Igaz, bádogosszerszám nincs vele, de van itt egyszerű kalapács meg fejsze. Ezzel is elboldogulnak valahogy.

Suhov megveregeti kesztyűjével a csöveket, egymásba illesztgeti, s már kalapálja is össze az illesztékeknél. Megint végiglapogatja mindet, aztán megint összeütögeti. (A spatlit már eldugta valahol a közelben. Noha a brigád tagjaival jóban van, de elcsenhetik tőle, még Kilgasz is.)

Fejéből elszállt minden gondolat, Suhov most már nem az emlékeken rágódik, egyetlen gondja az, hogyan készítse el és vezesse ki az ablakon a könyökcsövet, hogy ne füstöljön benn. Gopcsikot elküldte, keressen valamilyen huzalt, amire a csövet felakaszthatja az ablaknyílásnál.

A sarokban van még egy zömök kályha, téglakéménnyel. Áttüzesedett vaslapján olvad már a homok, és szárad. Ezt a kályhát már befűtötték, a kapitány Fetyukovval hordja rá a homokot saroglyában. Saroglyahordáshoz nem kell ész. A brigadéros ezért állítja erre a munkára a két volt vezető állású embert. Fetyukov, az anyja keservit, valamilyen irodában fő-főember volt. Autón járt.

Fetyukov az első napokban még ágált is a sorhajókapitány ellen, rá-ráordított, de a sorhajókapitány egyszer jól szájon vágta, azóta jóban vannak.

A homokkal beszórt kályhánál már ott tolongnak a brigádtagok, hogy melegedjenek, de a brigadéros rájuk szól:

- Hé, valakinek mindjárt jól befűtök a fejébe! Első a munka!

A megvert kutyának elég, ha megmutatják a korbácsot. A fagy kegyetlen, de a brigadéros még kegyetlenebb. Szétszélednek a fiúk, mennek a munkájuk után.

Suhov hallja, hogy a brigadéros halkan odaszól Pavlónak:

- Te itt maradsz, de kapcsolj rá erősen. Én addig megyek, és kipréselem belőlük a százalékot.

Ezektől a százalékoktól sok függ, jóval több, mint magától a munkától. Ha egy brigadérosnak esze van, a százalékokra megy rá. Ettől függ az élelmezés. Bizonyítsd be, hogy megcsináltad azt is, amit nem csináltál: amire magas a norma, igyekezd lenyomni. De ehhez jó sok finesze legyen ám a brigadérosnak. No meg egy kis paklija a normással. A normást is kenni kell.

Ha az ember jól meggondolja, hát kinek is kellenek ezek a százalékok? A tábornak. A tábor csak így tud sok ezer fölösleges rubelt bezsebelni az építkezéstől, csak így tud prémiumot juttatni a saját embereinek. A korbácsos Volkovoj-féléknek. Neked pedig húsz dekával több kenyér juthat estére. Ezek a húsz dekák pedig az életet jelenthetik.

Hoztak két vödör vizet, de már útközben megfagyott. Pavlo úgy okoskodott, hogy nem érdemes a vizet hordani, sokkal gyorsabban megy, ha megolvasztják a havat itt helyben. A vedreket a kályhára tették.

Gopcsik is megjött, vadonatúj alumíniumhuzallal, amilyennel a villanyszerelők a vezetéket húzzák ki, jelenti:

- Ivan Gyenyiszics! Ebből a huzalból jó kanalat lehetne önteni. Megtanítana rá, hogyan kell?

Ivan Gyenyiszovics szereti ezt a szemfüles Gopcsikot (az ő fia még kicsi korában meghalt, otthon két felnőtt lánya van). Gopcsikot azért csukták be, mert a benderistáknak[10] hordott tejet az erdőbe. Épp annyit sóztak rá, mintha felnőtt lenne. Olyan, mint egy hízelgő kisborjú, odadörgölőzik mindenkihez. Azért jó adag ravaszság is lakozik benne: ha csomagot kap, magányosan eszi meg, néha éjjelenként majszolja.

De hát valamennyi társát úgysem lakathatná jól.

A huzalból letörtek egy darabot a kanálra, és eldugták egy sarokba. Suhov két deszkából létrafélét eszkábált össze, és felküldte Gopcsikot, akassza fel a csövet. Gopcsik mókusügyességgel felkapaszkodik, beveri a szöget, ráakasztja a huzalt, és a hurkon keresztüldugja a csövet. Suhov nem volt rest: kikalapált még egy könyökcsövet, hogy magasabban lehessen kivezetni. Ma ugyan nincs szél, de holnap lehet - nehogy visszaverje a füstöt. Mert ha jól meggondolja az ember, ezt a kályhát maguknak készítik.

Szenyka Klevsin ezalatt elkészítette a hosszú léceket, és a szemfüles Gopcsikot már küldték is, verje be a szögeket. Mászik fel a kisördög, és fentről kiabál.

A nap feljebb emelkedett, szétoszlatta a homályt, eltűntek az oszlopok, s a helyiség bíborvörös fényben csillogott belül. Közben a kályhát is befűtötték lopott fával. Nincs ennél nagyobb öröm!

- A januári napocska a tehén oldalát melegíti! - jelentette ki Suhov.

Kilgasz befejezte a habarcsos láda javítását. Még megkopogtatja néhányszor a fejszével, és felkiált:

- Hallod, Pavlo, ezért a munkáért a brigadérostól legalább egy százas jár, kevesebbet el sem fogadok!

Pavlo nevet:

- Egy decit kaphatsz, de töményt!

- Ha kevés, megtoldja az államügyész! - kiált felülről Gopcsik.

- Ne nyúljatok hozzá, hagyjátok! - kiabál Suhov. (A kátránypapírt rosszul kezdték vágni.)

Megmutatta, hogyan kell.

Az emberek a vaskályhához húzódnak, de Pavlo elkergeti őket. Kilgasz mellé adott még egy segítséget, és meghagyta, hogy eszkábáljanak össze egy habarcsos saroglyát, amiben a habarcsot felvihetik. Még két embert állított be a homokhordáshoz. Az emeletre is felküldött néhányat, hogy tisztítsák meg a hótól az állványokat, a pallót és a megkezdett falat, amit tovább kell majd rakni. Lent pedig egyiknek azt a feladatot adta, hogy a kályhán felmelegített homokot a habarcskeverő ládába szórja.

Kintről motorzúgás hallatszik, kezdik szállítani a salaktéglákat. A gépkocsi most tör utat magának. Pavlo kiszalad, s integetve mutatja, hova rakodjanak le.

Egy sáv kátránypapírt már felszögeztek, aztán a másodikat is. De hát miféle védelmet nyújt? A papír csak papír marad. Mégis úgy rémlik, mintha a fal tömörebb lenne. Bent egy csapásra sötét is lesz. Annál jobban izzik a kályha.

Aljoska szerzett valahonnan szenet. Az egyik már kiabál is neki: "Dobd rá!" A másik meg: "Ne dobd rá! Jobban melegszünk, ha csak fa ég!" A fiú megáll, azt sem tudja, melyikre hallgasson.

Fetyukov odasompolygott a kályhához, egészen a tűzhöz emeli a nemezcsizmáját, az ostoba. A sorhajókapitány galléron ragadja, és a saroglya felé lökdösi:

- Eredj, te dög, hordd a homokot!

A kapitány a tábori munkát is úgy tekinti, akár a tengerészszolgálatot: ha azt mondják, csináld - meg kell csinálni! Alaposan megnyúlt a sorhajókapitány arca az elmúlt hónapokban, de húzza az igát.

Szép lassacskán mind a három ablakot befedték kátránypapírral. A fény most már csak az ajtókon keresztül hatol be. De ott jön be a hideg is. Pavlo az ajtók felső részét bedeszkáztatta, az alsót szabadon hagyatta - így csak meggörnyedve juthat be az ember.

Közben három billenőkocsi meghozta és kirakta a salaktéglát. Most az a kérdés, hogyan vigyék fel felvonó nélkül.

- Kőművesek! Gyerünk csak fel, szétnézni - invitálta őket Pavlo.

Megtisztelő feladat ez. Suhov és Kilgasz Pavlóval az élen megindul az emeletre. A felfelé vezető deszkapalló amúgy is keskeny. Szenyka most a korlátot is leszedte - bizony a falhoz kell simulni, ha az ember nem akar lepotyogni. Az is rossz még, hogy a palló hágcsóira ráfagyott a hó, a lábnak nincs miben megkapaszkodnia - hogy viszik fel a habarcsot?

Megszemlélték, hol kell majd falat rakni, s a munkahelyről már tisztítják is lapáttal a havat. Itt ni. A félbemaradt falról fejszével le kell verni a jeget, és tisztára kell söpörni.

Meghányták-vetették, hogyan adják fel a salakblokkokat. Lenéztek. Végül úgy döntöttek, nem a pallón viszik, ehelyett négy ember lentről arra az állványra fogja feldobálni, az állványról két másik átdobja az emeletre, onnan pedig ketten a kőművesekhez hordják kéz alá, így mindenképpen gyorsabban megy.

Fent a szél nem erős, de csípős. Munka közben jól átjárja az embert. De ahogy a fal majd emelkedik, eltakarja, s egy kissé melegebb lesz.

Suhov felnézett a magasba, és elcsodálkozott: a tiszta égen a nap már a delelőn jár. Csodálatos dolog: hogy szalad az idő munka közben! Suhov már sokszor gondolt rá: a táborban szinte észrevétlen repülnek a napok. De a büntetés ideje az sehogy sem halad, egyáltalán nem fogy.

Lementek, ott már valamennyien körülülték a kályhát. Csak a sorhajókapitány hordja még a homokot Fetyukovval. Pavlo dühbe gurul, nyolc embert azonnal kiküld a salaktéglákhoz, kettőnek meghagyja, szórják a cementet a ládába, és keverjék össze szárazon homokkal, egyet vízért küld, egyet meg szénért. Kilgasz meg odaszól saját embereinek:

- Nos, barátocskáim, végezzünk a saroglyákkal.

- Segítsek én is nekik? - Suhov maga kér munkát Pavlótól.

- Segítsen - bólint Pavlo.

Közben meghozták az üstöt a hóolvasztásra. Valakitől azt hallották, hogy nemsokára dél lesz.

- Éppen most van tizenkettő - állapította meg Suhov is. - A nap már delelőn jár.

- Ha delelőn jár - szólt közbe a kapitány -, akkor nem tizenkettő, hanem egy óra van.

- Hogy lehet ez? - csodálkozott Suhov. - Már a nagyapáink is tudták, hogy a nap délben áll a legmagasabban.

- Ez a nagyapáid idejében volt! - torkolta le a kapitány. - Azóta már rendeletbe adták, hogy a nap egy órakor áll a legmagasabban.

- Ki adott ki ilyen rendeletet!

- A szovjet kormány!

A sorhajókapitány már ment is ki a saroglyával, de Suhov nem is állt volna oda vitatkozni. Hát még a nap is az ő rendeletüknek engedelmeskedik?

Még kopácsoltak egy darabig, és összeeszkábáltak négy habarcsos saroglyát.

- Jól van, üljenek le, melegedjenek - szól oda Pavló két kőművesének. - Szenyka, ebéd után maga is falat rak. Üljön le!

Most már jogosan ülnek oda a kályhához. Ebédig úgysem kezdhetik el a falazást, a habarcsot sem érdemes elkészíteni, megfagy.

A szén lassacskán átizzott, s most már jó, állandó meleget ad. De csak a kályha mellett érezni, mert a nagy teremben éppoly farkasordító hideg van, mint annak előtte.

Lehúzzák a kesztyűt, és mind a négyen ott melengetik kezüket a kályhánál.

De a lábad sose tedd közel a tűzhöz, ezt tudni kell. A bakancsnak megrepedezik a bőre, a nemezcsizma átnedvesedik, száll belőle a pára, de ettől egy csöppet sem lesz melegebbje az embernek. Ha egészen közel dugod a tűzhöz, megperzseled. Aztán egész tavaszig topoghatsz lyukas lábbeliben, másikat úgysem kapsz.

- Suhov aztán könnyen beszél - kezdi rá Kilgasz. - Suhov fél lábával már majdnem otthon van, barátocskáim.

- Igen, azzal a meztélábával - vágja rá valaki. Nevetnek. (Suhov a megperzselt bal nemezcsizmáját éppen lehúzta, és a kapcáját melegíti.)

- Suhovnak nemsokára lejár az ideje.

Kilgaszra huszonöt évet nyomtak rá. Régebben boldogabb idők jártak: mindenkinek egyformán tízet adtak. Negyvenkilenc óta új módi van - mindenki huszonöt évet kap, válogatás nélkül. Tíz évet még valahogy kibír az ember, anélkül hogy meggebedne belé, de próbálj csak huszonöt esztendőt lenyomni!

Suhovnak szinte jólesik, hogy mindenki ujjal mutogat rá: nemsokára leüli az idejét - csakhogy ő maga sem igen hisz ebben. Lám, azokat, akik a háború alatt töltötték ki az idejüket, mind visszatartották egy külön rendelkezésig, egészen ezerkilencszáznegyvenhatig. S aki csak három évet kapott, öt évvel tovább ülhetett. Mert a törvényt lehet ám csűrni-csavarni. Ha letelik a tíz év, kijelentik, na, itt van neked még tíz. Vagy száműzetésbe küldik.

Ha néha erre gondol, a lelke is elszorul: a kiszabott idő mégiscsak letelik, valahogy lassan lepereg... Uramisten! Valóban szabadon járhat még valaha a maga két lábán?

Csakhogy egy régi táborlakónak nem illik fennhangon kimondania ezeket a gondolatokat. Suhov odaszól Kilgasznak:

- Ne számold te a huszonöt évedet. Az még sehol sincs megírva, hogy leülöd a huszonöt évet, vagy sem. Egy bizonyos, én már lenyomtam kemény nyolc esztendőt.

Hát így él az ember, bele a világba, még arra sem marad ideje, hogy elgondolkozzék rajta; miért és hogyan került ide? No meg hogyan kecmereg ki innen?

Az ügyiratok szerint Suhovot hazaárulásért zárták be. S valóban, be is vallotta, hogy igenis, csak azért adta meg magát az ellenségnek, mert a hazát akarta elárulni, s a hadifogságból is csak azért tért vissza, hogy a német hírszerző szolgálattól kapott feladatát teljesítse. De hogy miféle feladatot, azt se Suhov, se pedig a vizsgálóbírója nem tudta kifundálni. Így hát a végén egyszerűen odaírták: "feladat".

Suhov számítása egyszerű volt: ha ezt a jegyzőkönyvet nem írja alá, agyonverik, ha aláírja, akkor még élhet egy darabig. Aláírta.

A dolog pedig így történt: negyvenkettő februárjában az északnyugati fronton bekerítették az egész hadsereget, repülőgépről se dobtak le nekik élelmet, de hát akkoriban repülőgépek sem voltak. Odáig jutottak, hogy összeszedték a döglött lovak patáját is, s ezt a szarut puhították vízben, és ették. Lőszerük sem volt. A németek lassacskán összefogdosták őket az erdőben. Egy ilyen csoporttal került Suhov is hadifogságba ott az erdőben, aztán egypár nap leteltével öten megszöktek. Erdőkön, mocsarakon keresztül, csodával határos módon vergődtek el a saját vonalaikig. Csakhogy kettőt egy géppisztolyos még ott helyben lelőtt, a harmadik belehalt sebeibe, így csak ketten értek oda élve. Ha akkor eszük van, elegendő, ha azt mondják, hogy ott bolyongtak az erdőben, baj nélkül megússzák. De őszintén elmondották, hogy német hadifogságból szöktek meg. Fogságból? Tyű, az anyátok! Ha életben maradtak volna mind az öten, akkor tán a vallomások összehasonlításánál meg a szembesítésnél hittek volna nekik, de két embernek semmiképp: ez a két gazember összebeszélt.

Szenyka Klevsin rossz fülével is valahogy meghallotta, hogy hadifogságból való szökésről beszélnek, és hangosan közbeszólt:

- Én háromszor szöktem meg a fogságból. Mind a háromszor elkaptak.

Szenyka béketűrő, legtöbbnyire hallgat: nem hallja, mit beszélnek az emberek, és nem is avatkozik be a beszélgetésbe. Keveset tudnak róla, legfeljebb annyit, hogy Buchenwaldban raboskodott, tagja volt az illegális szervezetnek, és a táborba ő vitt be fegyvereket a felkeléshez. Azt is tudták, hogy a németek hátrakulcsolt kézzel kikötötték, és úgy botozták.

- Azt mondod, Ványa, nyolc évet nyomtál le, de milyen táborokban? - szakítja félbe Kilgasz. - Munkatáborokban, ahol együtt éltetek a nőkkel. Számot se hordtatok. De próbálj csak a kényszermunkatáborban nyolc évet lehúzni! Még senki sem ült addig.

- Nőkkel! Fenyőkkel, de nem nőkkel...

Vagyis erdőirtáson.

Suhov merengve nézi a kályhában a parazsat, és visszaemlékszik az Északon eltöltött hét esztendőre. Teljes három esztendőn át hogyan cipelte a gerendákat, a rönköket meg a talpfákat. A tábortűz is éppen így parázslott ott az erdőirtáson, de nemcsak nappal, hanem még éjnek idején is. Az ottani parancsnoknál az volt a törvény: ha a brigád a napi normát nem teljesíti, ha kell, egész éjszaka ott marad az erdőben.

Hányszor vánszorogtak vissza a táborba éjfél után, s reggel ismét ki az erdőbe.

- Ne-em, barátocskáim... úgy hiszem, itt valahogy nyugodtabb - dünnyögte. - Itt az a törvény: ha letelt a munkaidő, akár teljesítetted a normát, akár nem, takarodj vissza a zónába. Itt tíz dekával több a garantált kenyéradag is, itt még lehet élni. Ha ez különleges tábor is, hát legyen, vagy tán a szám zavar titeket? Nincs súlya annak a számnak.

- Nyugodtabb! No hiszen! - morgolódik Fetyukov. (Hamarosan ebédidő, most már valamennyien odahúzódnak a kályhához.) - Itt az embereknek a priccsen vágják el a torkát! Nyugodtabb!...

- Nem az embereknek, csak a vamzernek! - Pavlo fölemeli ujját, és megfenyegeti Fetyukovot.

Igaz is, valami új módi járja a táborban. Két közismert besúgót az ébresztő idején agyonszúrtak a priccsen. Aztán még egy ártatlan sittest is - bizonyára összetévesztették valakivel. Egy besúgó pedig egyenesen a parancsnokságra menekült a szigorítottba, ott dugták el a kőbörtönben. Furcsa... Ilyesmi a munkatáborokban sosem fordult elő. De hát azelőtt itt sem volt ilyesmi...

Hirtelen felharsant a villanymozdony sípja. Nem egyszerre, nem teljes erőből, valahogy rekedtesen, mintha a torkát köszörülné.

Fél nap lement! Ebédszünet!

Eh, elszalajtották! Már régen el kellett volna indulni az étkezőbe, sort fogni. Az objektumon tizenegy brigád dolgozik, de kettőnél több nem fér be az étkezőbe.

A brigadéros még mindig nincs itt. Pavlo fürgén körülnéz, s aztán határoz:

- Suhov és Gopcsik velem jön! Kilgasz! Ahogy Gopcsikot magukért küldöm, vezesse azonnal a brigádot.

A távozók helyét azonnal elfoglalják a kályha körül - úgy körülveszik, mint valami szépasszonyt, mind szeretné átölelni.

- Elég a durmolásból! - kiáltoznak. - Gyújts rá!

S egymásra néznek, melyikük gyújt rá. De dohánya egynek sincs, vagy ha van is, nem veszi elő.

Suhov meg Pavlo már kint vannak. Gopcsik mint egy nyuszi ugrándozik mögöttük.

- Felmelegedett az idő - állapítja meg nyomban Suhov. - Tizennyolc foknál nincs több. Könnyű lesz falat rakni.

Egy pillantást vetnek a salaktéglák felé, a fiúk már jócskán feldobtak az állványra, és egy kevés már van az emeleten is.

Suhov hunyorogva ellenőrzi a nap állását is - gondol a sorhajókapitány "rendeletére".

A nyílt terepen, ahol szabadon száguldhat a szél, mégiscsak foga van a fagynak. Ne felejtsd el, január van.

A konyha egy nagy kemence körül összetákolt deszkabódé, a deszkák közti réseket rozsdás bádoglemez fedi. A bódét belül deszkafal választja ketté: konyhára és étkezőre. Egyik oldal sincs padlózva, a lábbal feltúrt föld hepehupás, gödrös. Az egész konyha egy négyszögletes téglakemencébe beépített nagy üstből áll.

Ketten működnek itt, a szakács és egy egészségügyi megbízott. A szakács kora reggel, amikor a táborból kivonulnak, megkapja a nagy tábori konyhán a darát. Egy főre öt deka jár, egy kiló az egész brigádra, az objektumon dolgozó foglyok részére összesen vagy tizenöt kiló. A szakács, persze, nem maga cipeli a darát a három kilométeres úton, van neki "segítője", cipelje az. Ahelyett, hogy a maga hátát görbítené, egy adaggal többet juttat ennek, amit a többiek szájától von el. A víz- meg a fahordást, a kemencebegyújtást sem ő végzi, ezzel is másokat bíz meg, aztán ezeknek is ad egy-egy pótadagot, a másét nem sajnálja. A szabály, hogy csak az étkezőben szabad enni: a bádogtányérokat is a táborból kell idehordani mindennap (az objektumon nem hagyhatják, mert a szabad munkásokellopnák éjnek idején), így hát cipelnek vagy ötven bádogtányért, ott is mosogatják, és gyorsan cserélik. (A tányérhordásért szintén pótadag jár.) Az ajtóhoz is segítőt állítanak, ő vigyáz arra, hogy a tányérokat ki ne vigyék az étkezőbarakkból. Neki kell megakadályozni. De akárhogy ügyel is, mégis kiviszik őket: vagy kikönyörgik, vagy átejtik. Ezért aztán még egy ember kell ahhoz is, hogy az objektumon összeszedje a piszkos edényt, és visszavigye a konyhára. Ennek is jár egy adag, no meg annak is jár egy adag.

A szakácsnak csak egy dolga marad: beszórja a darát meg a sót az üstbe, meg a zsiradékot, ezt persze megosztva, egy része az üstbe kerül, egy részét magának tartja meg. (A jó minőségű zsiradék sose jut el a rabokig. Ha rossz a zsiradék, akkor az egész az üstbe vándorol. Ezért a rabok jobban szeretik, ha a raktárról rosszabb fajta zsírt adnak ki.) Mi dolga van még? Kavarni a kását, amíg meg nem fő. Az egészségügyi még ennyit sem csinál: csak ül és néz. Ha kész a kása, az első adag az övé: ehet, amennyi belefér. A szakács is eszik, amennyi belefér. Aztán jön a napos brigadéros (ezek naponta váltakoznak) próbát venni, állítólag azt ellenőrzi, lehet-e a rabokat etetni ilyen kásával. Persze az ügyeletes brigadérosnak dupla adag jár.

Megszólal a sziréna. Sorjában jönnek a brigadérosok, s a szakács egyenként adja ki a tányérokat a kis ablakon, a tányér alján ott a kása, de hogy ott van-e mind, ami neked jár, azt ne kérdezd, s ne is próbáld méricskélni, mert ha kinyitod a szád, itt hamar betömik.

A kopár sztyeppen fütyörész a szél - nyáron tikkasztó, télen fagyasztó. Ezen a sztyeppen még soha nem nőtt semmi, de különösen nem a szögesdrót mögött. Itt gabona csak pékségben terem, és csak a raktárban hullámzik a rozs. Így akárhogy is töröd a derekad a munkában, még ha hasra fekszel, akkor sem kaparhatsz ki ebből a földből több ennivalót; annál többet sehogy sem kapsz, mint amennyit a parancsnok előír neked. De a szakácsok meg a különböző "segítők" meg a "lógósok" miatt még annyit sem kapsz. Lopnak itt a konyhán, lopnak a zónában, de előzőleg lopkodnak ebből a raktárban is. S akik lopnak, azok sohase fogják meg a csákány nyelét, te pedig csak túrd a földet, és fogadd el, amit adnak. S lehetőleg minél gyorsabban tűnj el az ablaktól.

Aki bírja, marja.

Pavlo, Suhov meg Gopcsik kíséretében belép az étkezőbe - egymás hegyén-hátán állanak az emberek, nem látszik tőlük se asztal, se lóca. Van, aki ülve eszik, de a legtöbben állva. A 82-es brigád, az, amelyik egész délelőtt előmelegítés nélkül ásta a gödröt, jött be elsőnek, és már minden helyet elfoglalt. De az se mozdul, aki megebédelt, mert hát hol is melegedhetne jobban? Szidják is őket a többiek, de mit törődnek azzal, falra hányt borsó, minden jobb, mint kinn, a fagyban.

Pavlo meg Suhov könyökkel tört utat magának. A legjobbkor jöttek: az első brigádnak éppen most osztják az adagokat, és még csak egy brigád van előttük, annak a segédbrigadérosa is ott áll az ablak mellett. Tehát a többiek már utánuk következnek.

- Tányért! Tányért! - kiált a szakács az ablakból, s már adják is be neki. Suhov is szedegeti a tányérokat, és dugja be az ablakon, nem mintha pótadagra várna, hanem azért, hogy gyorsabban menjen.

A válaszfalon túl a "segítők" mossák a tányérokat - ezek is kásáért.

Most már az előttük levő brigádra került a sor. Pavlo az emberek feje fölött odakiált:

- Gopcsik!

- Itt vagyok! - hallatszik az ajtó felől vékony kis gidahangja.

- Szaladj a brigádért!

Már szedi is a lábát.

Fődolog, hogy ma jó a kása, a legjobb kása a zabkása. Ritkán fordul elő. Legtöbbnyire naponta kétszer magarát vagy pedig korpaciberét adnak. A zabkásaszemek között a sűrű pép laktató, és éppen ezért szeretik.

Suhov gyerekkorától csak a lovakat etette zabbal - sose hitte volna, hogy egész lénye sóvárogva kíván majd egy maroknyi zabot!

- Tányért! Tányért! - kiabálnak az ablakból.

A 104-esre került a sor. Az előttük levő brigád segédbrigadérosa most kapja a dupla, "brigadérosi" adagot, s már megy is el az ablaktól.

A dupla "brigadérosi" is a többi fogoly rovására megy, de ezért sem pisszen senki. Mindegyik brigadéros dupla adagot kap, van, aki maga eszi meg, van, aki odaadja a segédjének. Tyurin Pavlónak adja.

Suhov dolga most a következő: odanyomakodik az asztalhoz, két gyengébb fickót elkerget, egyet meg szép szóval tessékel odább, az asztalon helyet csinál tizenkét tányérnak úgy, hogy két sorba hatosával rakhatja, s erre még hatot tehet fel, és erre is még kettőt, most aztán Pavlótól kell majd átvennie a megrakott tányérokat, ellenőrzi, jól számolták-e, ügyelni arra is, hogy idegen brigádbeli ne vigyen el egyet se az asztalról. No meg arra is, hogy meg ne lökjék, ki ne verjék a kezéből. Közben az asztal mellől egyesek kikecmeregnek, mások bemásznak, leülnek enni. Jól nyitva kell ám tartani a szemet, figyelni, hogy azok ott a saját adagjukat eszik-e, vagy pedig az ő brigádjától vették el?

- Kettő! Négy! Hat! - számolja a szakács az ablak mögött. Kettesével adja ki a tányérokat. Így könnyebb neki. Ha egyenként számolja, hamarabb belezavarodik.

- Kettő, négy, hat - ismétli Pavlo halkan ukránul az ablakon át. S ő is kettesével nyújtja a tányérokat Suhovnak, aki az asztalra rakja őket. Suhov nem számlál hangosan, de jobban figyel náluk.

- Nyolc, tíz.

De hol marad a brigád Gopcsikkal?

- Tizenkettő, tizennégy... - számolnak tovább.

Közben a konyhán kifogyott a tányér. Pavlo feje és válla között Suhov jól látja: a szakács két tányért tesz az ablakba, de fogja őket, és megáll, mintha gondolkodnék. Bizonyára az edénymosogatóhoz fordult, és őket szidja. Ezalatt egy halom üres tányért dugnak be neki az ablakba. Az alsó tányérokról most leveszi a kezét, és adja tovább az üres tányérokat.

Suhov villámgyorsan ott hagyja a tele tányérokat az asztalon, átugrik a lócán, magához húzza a két tányért az ablakból, és mintha nem is a szakácsnak, hanem Pavlónak mondaná, nem nagyon hangosan ismétli:

- Tizennégy.

- Várj! Hova viszed? - ordít a szakács.

- A mi emberünk, a mi brigádunkból való - bizonygatja Pavlo.

- Még ha a tietek is, ne zavarjon meg a számolásban!

- Tizennégy - rándítja meg Pavlo a vállát. Ő maga nem lett volna képes csalni, mert hát a segédbrigadérosnak meg kell őrizni a tekintélyét, csupán Suhov szavait ismétli, s ha baj van, mindent rákenhet.

- Tizennégyet már egyszer mondtam! - tajtékzik a szakács.

- No és, ha mondtad! De nem adtad ide, a kezedben tartottad! - lármázik Suhov. - Gyere, számold meg, ha nem hiszed. Itt van mind az asztalon!

Suhov kiabál, de már észreveszi, hogy a két észt odatülekedett hozzá, sebtiben kezükbe nyomja a két tányért. Jómaga gyorsan az asztalhoz megy, és megszámolja, megvan-e mind a helyén: jól van, a szomszédok semmit sem csentek el, pedig könnyen megtehették volna.

Az ablakban felbukkan a szakács vörös képe.

- Hol vannak a tányérok? - kérdi szigorú hangon.

- Na, tessék! - kiáltja Suhov. - Eriggy csak odább, nem vagy átlátszó! - lök arrább valakit. - Itt van kettő! - Két tányért magasra emel. - Emitt meg három sor négyesével, akkurát annyi, számold meg.

- A brigád még nincs itt? - A szakács az ablakból bizalmatlanul fürkészi azt a szűk teret, amit onnan beláthat. Az ablak rése roppant kicsi, bizonyára azért, hogy az étkezőből senki se láthassa, mennyi maradt az üstben.

- Nincs, a brigád még nem jött meg - rázza a fejét Pavlo.

- Hát akkor mi a fenének foglaljátok le a tányérokat, ha nincs a brigád? - dühöng a szakács.

- Itt van, ni, a brigád! - kiált fel Suhov.

Az ajtó felől már mindenki hallhatja a sorhajókapitány harsogó hangját, úgy kiabál, mintha a parancsnoki hídon állna:

- Mit tolakodtok itt? Ha megetted a magadét, eriggy! Adj helyet a másiknak.

A szakács még morog valamit, kiegyenesedik, s az ablakban ismét csak a keze látszik.

- Tizenhat, tizennyolc...

Az utolsó tányérba dupla adagot rak:

- Huszonhárom, kész! Következő!

A brigádtagok lassan beszállingóznak, és Pavlo az asztalnál ülők feje felett nyújtja feléjük a tányérokat.

Nyár idején minden lócán öt ember fér el, de ebben a vastag öltözetben négynek is túl szűk a hely, alig tudják használni a kanalukat.

Suhov számít arra, hogy a feketén szerzett két adagból az egyik bizonyára az övé lesz, és gyorsan nekilátott keservesen megszolgált, jogos adagjának. Jobb térdét felhúzta a hasához, a nemezcsizma szárából előszedi az "Uszt-Izsma 1944" felírású kanalat, leveszi sapkáját, bal hóna alá szorítja, és hozzálát a szélről kanalazni a kását.

Ezt a percet teljesen az evésre kellene összpontosítania, és a vékony réteg kását szép lassan kanalazni egész fenékig, a szájába rakni, és a nyelvével morzsolgatni. De sietni kell, hadd lássa Pavlo, hogy már végzett, és felajánlhassa neki a második adagot. Fetyukov, aki az észtekkel együtt jött be, és szintén látta, hogyan csalt el két különadagot, most odaállt Pavlóval szembe, ott eszik állva, de szeme egyre csak a brigád megmaradt négy adagján jár. Így akarja Pavlo figyelmét felhívni: ha nem is egy egészre, legalább egy fél adagra számot tart.

A fiatal, barna bőrű Pavlo ezalatt nyugodtan eszi a maga dupla porcióját, és arcán semmi sem árulja el, látja-e, ki áll mellette, emlékszik-e arra, hogy van két fölös adag.

Suhov megette a kásáját. De hát gyomrát már felkészítette a két adagra, egytől nem érezte magát jóllakottnak, mint eddig mindig a zabkása után. Benyúlt a belső zsebbe, a fehér vászondarabból előveszi a félkör alakú kenyérhéjdarabot, és kezdi óvatosan kitörülni a zabpép maradékát a tányér fenekéről meg a karimájáról. A kenyérhéjra tapadt kását leszopogatja, s kitörüli azt, amit még lehet. Végül a tányér olyan tiszta, mintha kimosták volna, éppen csak egy kicsit homályos. Válla mögött odanyújtja a tányért annak, aki most éppen szedegeti őket, és tovább üldögél, levett sapkával.

Noha a két pótadagot Suhov szerezte, a segédbrigadéros rendelkezhet csak vele.

Pavlo még egy darabig piszmog, de végre ő is befejezi. Nem törüli ki a tányért, csak a kanalát nyalja le, elteszi, keresztet vet. Ekkor a négy megmaradt tányérból kettőt könnyedén megérint - továbbítani nem tudja a szűk hely miatt -, mintha Suhovnak akarná adni őket.

- Ivan Gyenyiszovics! Egyik a magáé, a másikat odaviszi Cezarnak.

Suhov emlékezett, hogy az egyik tányért be kell vinni Cezarnak az irodába (Cezar sosem alacsonyodott le odáig, hogy maga járjon be az étkezőbe, se itt, se a táborban) - emlékezett rá, de amikor Pavlo egyszerre megérinti a két tányért, Suhov szíve összeszorul: hátha Pavlo mind a kettőt nekiadja? A szíve most már ismét egyenletesen dobog.

Aztán a szerzett zsákmánya fölé hajol, és megfontoltan hozzálát az evéshez, azt sem érzi, hogyan tolonganak körülötte, hogyan lökdösik a hátát az újonnan jött brigádok. Csak attól tartott, hogy a második kása Fetyukovnak jut. Akárhogy is sakálkodik Fetyukov, ahhoz nincs bátorsága, hogy feketén szerezzen valamit.

Bujnovszkij sorhajókapitány is ott ül az asztaluknál. Már régen megette a maga kásáját, azt sem tudja, hogy a brigádban pótadag is van, tán azt sem látja, hány adag maradt a segédbrigadéros előtt. Egyszerűen elbágyadt, átmelegedett, s nincs ereje felállni, képtelen kimenni a fagyba vagy a rosszul fűtött, hideg melegedőbe. Most ő is jogtalanul foglalja el itt a helyet, és az újonnan jött brigádokat éppúgy akadályozza, mint azok, akiket öt perccel azelőtt érces hangjával kikergetett innen. Még újonc a táborban, nemrég van kényszermunkán. Az ilyen percek, mint most (ezt persze nem tudja), különösen fontos percek az ő számára, ezek változtatják át őt a mindenható, harsogó tengerésztisztből nehézkes, körültekintő fegyenccé, és csakis az ilyen óvatos nehézkesség adhat neki erőt huszonöt esztendős raboskodás elviselésére...

Már kiabálnak, hátba lökdösik, noszogatják, szabadítsa fel a helyet.

Pavlo odaszól:

- Kapitány! Hé, kapitány!

Bujnovszkij összerezzen, mint aki mély álmából ocsúdik fel, és odanéz.

Pavlo odanyújtja neki az egyik tányér kását, nem is kérdezi, akarja-e, vagy sem.

Bujnovszkij szemöldöke megrándul, úgy néz a kására, mint valami sose látott csodára.

- Fogja, fogja - biztatja Pavlo, felkapja az utolsó adagot a brigadérosnak, és megy kifele.

Bűntudatos mosolyra húzódik a kapitány cserepes ajka. Ő, aki valaha a nagy északi-tengeri úton kerülte meg Európát, most boldogan hajol a nem is teljes merítőkanállal mért, zsírtalan, híg zabkása fölé, a vízzel kevert zab fölé.

Fetyukov dühödten méri végig Suhovot meg a kapitányt, és odébbáll.

Suhov úgy véli, helyes, hogy a kapitánynak adták. Eljön az idő, és a kapitány is megtanulja, hogyan kell élni, de most még nem tudja.

Suhovban még élt a halvány remény: talán Cezar nekiadja a kását. De nem valószínű: már két hete nem kapott csomagot.

A második adag után is kinyalja a tányért egész fenékig, a peremét kitörli a kenyérhéjjal. Leszopogatja minden egyes alkalommal, majd befejezésül megeszi a kenyérhéjat is. Ezután fogja Cezar kihűlt kásáját, és elindul.

- Az irodába viszem! - hárítja el magától az ajtónállót, aki nem akarja a tányérral kiengedni.

A gömbfából készült iroda ott emelkedik a kapuőrség mellett. Akárcsak reggel, a kéményből most is ömlik a füst. Az iroda naposa, és egy személyben küldönce, fűt, őt időnormában számolják el. Az iroda számára nem fukarkodnak se a forgáccsal, se a deszkahulladékkal.

Csikorogva nyílt ki a szélfogó külső ajtaja, aztán a kóccal kárpitozott belső ajtó, és Suhov a gomolygó, hideg párát maga előtt kergetve belépett, gyorsan behúzta maga után az ajtót. (Gyorsan, nehogy ráordítsanak: "Hé, te mamlasz, csukd be az ajtót!")

Az irodában olyan meleg volt, akár a gőzfürdőben. Az ablakról leolvadt a jég, és a napocskát itt már nem érezte oly gonosznak, mint ott fent a Hőerőműnél, hiszen idebenn vidáman csillogott. A széles napsugárban Cezar pipafüstje úgy foszlott szét, akár a templomi tömjénfüst. Vörösen izzott a kályha, jól megtömték ezek a fickók. A kályhacső is vörös.

Ha ilyen hőségben egy pillanatra leül az ember, ott helyben elnyomja az álom.

Az irodában két helyiség van. A második a főmunkavezetőé. A félig nyitott ajtón át jól hallatszik a főmunkavezető harsogó hangja:

- Túlléptük a munkabéralapot. Túlléptük az épületanyag-keretet. Nem beszélve az előre gyártott házelemekről, de az értékes deszkákat is felaprítják a rabok, s eltüzelik a melegedőkben. Maguk semmit sem vesznek észre. A napokban a foglyok erős szélben rakták ki a cementet a raktár előtt, saroglyán cipelték vagy tízméternyire, a raktár körül bokáig gázol az ember a cementben, s a munkások fekete buslátja is szürke lett, úgy mentek innen haza. Mennyi veszteség!

Úgy látszik, a főmunkavezetőnél értekezlet van. Bizonyára a munkavezetőkkel.

A bejárat melletti sarokban elbágyadtan üldögél támlátlan kis székén a napos. Egy kissé odább Skuropatyenko, a B-219, sovány, mint egy karó, hályogos szemét az ablakra szegezi, azt vigyázza most is, nem lopkodják-e a paneleket. A kátránypapírt azt elszalajtottad, barátocskám.

A két könyvelő - szintén foglyok - kenyeret pirít a kályhán. Hogy el ne égjen, huzalból kis rácsot eszkábáltak.

Cezar az asztalnál elterpeszkedve pipázik. Hátat fordít Suhovnak, nem is látja.

Vele szemben ül a H-123, húsz esztendő kényszermunkára ítélt, izmos öregember. Kását eszik.

- Nem úgy van az, bátyám - mondja Cezar vontatott, lágy hangon -, a tárgyilagosság megköveteli, hogy Eizenstein lángeszét elismerjük. Hát nem zseniális film a "Rettenetes Iván"? Az álarcos opricsnyikok tánca! A székesegyházi jelenet![11]

- Bohóckodás! - fortyan fel a H-123, s a kanál is megáll a szája előtt. - Itt már annyi a művészet, hogy ez nem is művészet. Bors és mák a mindennapi kenyér helyett! No meg a legaljasabb politikai eszme: az egyszemélyi zsarnokság igazolása. Az orosz intelligencia három nemzedéke emlékének meggyalázása! (A kását meg se ízleli, úgy nyeli le, így nem nagyon válik javára.)

- Azt hiszi, más felfogásban engedélyezték volna?

- Aha, engedélyezték volna?! Akkor ne beszéljen itt lángészről! Mondja azt, hogy talpnyaló, hogy mint a kutya engedelmeskedik a gazda parancsának. Egy lángész nem a zsarnokok szája íze szerint alkotja művét!

- Khm, khm - köhint Suhov, nem meri megszakítani ezt a művelt társalgást. De a hosszú ácsorgásnak sincs értelme.

Cezar megfordul, kezét a kása után nyújtja, Suhovot észre se veszi, mintha a kása magától szállt volna hozzá a levegőben - és már mondja is tovább a magáét:

- Ide figyeljen, a művészet lényege nem az, hogy mit, hanem hogyan.

A H-123 erre felfortyan. Tenyere élével veri az asztalt:

- Azt már nem! Az ördögbe a maga "hogyan"-jával, ha semmilyen nemes érzést nem ébreszt bennem!

Suhov épp annyi ideig álldogál, amennyit az illendőség megkíván azután, hogy odaadta a kását. Vár, hátha Cezar megkínálja szívnivalóval. De Cezar azt se tudta, hogy ott áll a háta mögött.

Suhov egy kicsit fészkelődött, aztán csendesen kiment.

Kint a hideg egészen kibírható. Ma jól megy majd a falazás. Ott ballag Suhov a letaposott ösvényen, és egy letört fűrészpengedarabot pillant meg. Bár egyelőre fogalma sincs róla, mire használhatja fel, de ki tudhatja előre, mire lehet szüksége, felveszi a pengét, és a nadrágzsebébe dugja. Majd elrejti valahol a Hőerőműnél. A takarékosság többet ér a vagyonnál.

A Hőerőműnél első dolga, hogy előszedje az elrejtett simítólapátot, és eldugja az övébe. S csak aztán megy be a habarcskeverő helyiségbe.

A kinti verőfény után a helyiség sötétnek látszik, és úgy érzi, ott sincs melegebb, mint kint, és valahogy nyirkos minden.

Az emberek ott gubbasztanak a Suhov által felállított kerek vaskályha meg a másik kályha mellett, ahol a száradó homokból gomolyog a pára. Akinek nem jut hely, az a habarcsos láda szélére telepedik. A brigadéros a kályha mellett ül, éppen most fejezi be a kásáját, amelyet Pavlo a kályhán felmelegített neki.

Vidám terefere folyik a fiúk között. Halkan beszámolnak Ivan Gyenyiszicsnek is: a brigadéros magas százalékot sajtolt ki, jó hangulatban jött vissza.

Hogy milyen munkát számoltatott el és hogyan - ez már a brigadéros esze dolga. Mert hát mit is csináltak ma, egy fél nap alatt? Semmit. A kályha felállítását nem számolják el, a melegedőt sem: ezt maguknak csinálták, nem a termelésnek. De a munkalapba mégis be kell írni valamit, Cezar talán a normánál játszik a brigadéros kezére, mert a brigadéros nem tisztelné annyira csak úgy semmiért.

"Magas a százalék" - így hát öt napon át magas kenyéradagot kapnak. Mondjuk, nem egészen öt, hanem csak négy napon át: az ötödik napot lefaragja a főnökség, az egész tábor csak a garantált minimumot kapja, mindenki egyformán, akár jól, akár rosszul dolgozott. Így mintha nem lenne annyira sérelmes, hisz mindenki egyenlő adagot kap, de hát a rab hasán spórolják meg. Nem baj, a sittes gyomra mindent kibír: ma valahogy csak megleszünk, holnap aztán jóllakunk. A garantált fejadagok napján az egész tábor ezzel az ábránddal hajtja nyugovóra a fejét.

Ha jól meggondolja az ember, öt napon át dolgozunk, de csak négy napon át eszünk.

Nem zajong a brigád. Akinek van dohánya, suttyomban pöfékel. Ott ülnek összeverődve a sötétben, s bámulják a tüzet. Mint egy nagy család. A brigád valóban egy nagy család. Hallgatják, mit mesél a brigadéros ott a kályha mellett egy-két embernek. A brigadéros száját sose hagyja el felesleges szó, de ha már mesélni kezd, bizonyára jószántából teszi.

A brigadéros se szokott rá, hogy fedett fővel egyen. Így, sapka nélkül, a feje már mutatja, hogy öregszik. Rövidre van nyírva, mint mindnyájuké, de a kályha fényénél látni, mennyi az ősz szál fakó hajában.

- Én még a zászlóaljparancsnok előtt is remegtem, hát még az ezredparancsnok előtt! "Tyurin vöröskatona szolgálattételre jelentkezik..." Sűrű szemöldöke alól rám meredt vad tekintete: "Apád neve?" Mondom neki. "Születési év?" Azt is megmondom. Akkoriban, kilencszázharmincban, huszonkét esztendős, tejfelesszájú legény voltam. "Nos, Tyurin, miért szolgálsz?" "A dolgozó népet szolgálom!" Erre úgy felfortyant, hogy na, két öklével az asztalra csapott! "A dolgozó népet szolgálod, de te ki vagy, te csirkefogó?!" Érzem, forr bennem minden! De hát tartom magam: "Géppuskás lövész, irányzó. Harci és politikai kiképzésben kitűnő..." "Milyen géppuskás vagy te, gazember? Az apád kulák! Megjött Kamnyából az írás! Az apád kulák, te pedig megszöktél, már második éve keresnek!" Elsápadtam, a lélegzetem is elállt. Akkor már több mint egy esztendeje nem írtam haza, nehogy megtalálják a nyomomat. Azt sem tudtam, élnek-e otthon, és az enyéim sem tudtak rólam semmit. "Hol van a lelkiismereted - üvölt, és a rendfokozatot jelző négy téglalap csak úgy remegett a gallérján -, be akartad csapni a munkás-paraszt hatalmat!" Már azt hittem, megver. De hát ezt nem tette. Azonnal kiadta a parancsot, hat órán belül rúgjanak ki a laktanyából... Kint már novemberi fagyok jártak. Lehúzták rólam a téli egyenruhát, a raktárból elnyűtt nyári felszerelést adtak, meg egy széllelbélelt köpönyeget. Akkoriban még olyan bal... voltam, nem tudtam, hogy nem vagyok köteles leadni a ruhát, elküldhettem volna őket az anyjukba... S kezembe nyomták a kegyetlen igazolványt: "A hadseregből elbocsátották... mint kulák származásút." Ilyen igazolvánnyal aztán munkát sem találhattam, a falumig négy álló napig tartott onnan az út - vasúti jegyet nem adtak, még egy napra való élelmet se. A laktanyában kaptam utoljára ebédet, aztán kituszkoltak a kapun... Különben harmincnyolcban a kotlaszi gyűjtőtáborban találkoztam a volt szakaszparancsnokommal, arra is tíz évet sóztak. Tőle megtudtam: azt az ezredparancsnokot meg az ezredkomisszárost harminchétben[12] agyonlőtték. Akár proletárok voltak, akár kulákok. Akár volt lelkiismeretük, akár nem... Keresztet vetettem, és felsóhajtottam: "Mégis van Isten az égben. Lassan őrölnek malmai, de biztosan."

A két tányér kása után Suhov halálosan vágyik egy cigarettára. Úgy számít, hogy estére a hetes barakkból való lettnél vesz majd két pohár szűzdohányt, és akkor megadja; halkan odaszól az észt halásznak:

- Hallod-e Eino, adjál kölcsön egy sodrásra valót, holnapig. Tudod, nem csaplak be.

Eino egyenesen Suhov szemébe néz, aztán tekintetét lassan a fogadott testvérére emeli. Mindenük felesbe van, még egy szál dohányt se használnak el külön-külön. Valamit motyognak egymás között, aztán Eino előhúzza rózsaszín zsinórral hímzett dohányzacskóját. A zacskóból kivesz egy csipetnyi gyári dohányt, Suhov tenyerére rakja, megnézi, s még egynéhány szálat hozzátesz. Pontosan egy sodrásra való, nem több.

Újságpapírja Suhovnak is van. Leszakít egy darabot, megsodorja a cigarettát, és felveszi a brigadéros lábánál heverő parazsat, és szívja, és szívja!... Bizsergés árad el egész testében, a feje, sőt még a lába is elbódul tőle.

Alighogy rágyújtott, a helyiség másik végéből már feléje lobban Fetyukov zöld szeme. Megkönyörülhetne rajta, hagyhatna egypár szippantást ennek a sakálnak, de már reggel szerzett magának, jól látta Suhov. Inkább Szenyka Klevsinnek hagy. Szegény azt se hallja, amit a brigadéros mesél, ott ül magába roskadva a tűz előtt, oldalra billenti a fejét.

A kályha fénye megvilágítja a brigadéros ragyás arcát. Szenvtelenül folytatja, mintha nem is saját magáról lenne szó:

- Ami felesleges holmim volt, negyedáron eladtam egy ószeresnek. Aztán vettem két kenyeret feketén, mert akkoriban még jegyrendszer járta. Gondoltam, tehervonattal valahogy eljutok hazáig, de akkoriban szigorú törvény jelent meg éppen az ilyen potyautasok ellen. Van, aki emlékszik tán, hogy abban az időben pénzért nem is adtak vasúti jegyet, hát még pénz nélkül! Közületi utalványra adták, de csak azoknak, akiknek hivatalos kiküldetésük volt. A peronra sem engedtek be. Az ajtóban rendőr állt, és a pálya két oldalán pályaőr cirkált. A hideg nap már alkonyatba hajlott, a tócsákat is jéghártya vonta be... Hol töltsem az éjszakát?... Valahogy átmásztam a magas, sima falon, átugrottam a két kenyérrel, és zsupsz, egyenesen be az árnyékszékbe a peronon. Ott álldogáltam egy darabig... senki sem üldözött. Kijöttem, mintha utas lennék, utazó katona. A pályaudvarra épp akkor futott be a Vlagyivosztok-Moszkva gyorsvonat. A forróvíz-csap körül szinte ölték egymást az emberek, csajkákkal verekedtek. Ott topogott egy kék blúzos fiatal lány is, kétliteres teáskannával a kezében, de nem mert közelebb menni a csaphoz. Lábán félcipő, félt, hogy leforrázzák vagy letapossák. "Nesze - mondom neki -, fogd a kenyereimet, mindjárt szerzek forró vizet!" Miközben csorgott a víz, a vonat megindult. A lány a kenyerekkel a kezében siránkozik, mitévő legyen, már szívesen otthagyná a teáskannáját is. "Szaladj! - kiáltom neki. - Szaladj, én majd utolérlek!" Szalad is előre, én meg utána. Utolértem, egyik kezemmel fölsegítettem, de a vonat már robog! Én is felkapaszkodtam a lépcsőre, a kalauz egy ujjal se nyúlt hozzám, nem is próbált letuszkolni. A kocsiban utazott néhány katona, azok közül valónak vélt.

Suhov megböki Szenykát: - Fogd, szívd tovább, te ügyefogyott. - A faszipkájával együtt adta oda, hadd szopogassa, nem árt az senkinek. Az a csodabogár Szenyka pedig, akár csak valami színész, egyik kezét a szívéhez emeli és hajlong. De mit várjon az ember egy sükettől?

A brigadéros meg folytatja:

- A fülkében hat lány utazott, leningrádi diáklányok, üzemi gyakorlatról tértek haza. Az asztalon mindenféle finomságok, a fogason himbálóznak az esőköpenyek, a bőröndök is huzattal bevonva. Utaznak az életbe, nyitva előttük minden... Teáztunk, közben elbeszélgettünk, eltréfálkoztunk. Végül megkérdezték, melyik kocsiban utazom. Felsóhajtottam, elmondtam: "Abban a kocsiban, lányok, amelyik titeket az életbe, engem meg a halálba szállít..."

Csend van a habarcskeverő helyiségben. Ropog a tűz a kályhában.

- Sopánkodtak egy darabig, aztán összedugták a fejüket... Végül a csomagtartó polcon dugtak el, letakartak az esőköpenyekkel. Egész Novoszibirszkig bújtattak így... Azt is meg kell mondanom, hogy jó pár évvel később egyikőjüknek meg is háláltam ezt a Pecsorán: a lány harmincötben a Kirov-gyilkosság[13]utáni hullámban lebukott, s már alig vonszolta a lábát a nehéz kubikusmunkán. Elintéztem, hogy bekerüljön a szabóműhelybe.

- Ne kezdjük el a habarcskeverést? - kérdi Pavlo suttogva a brigadérostól.

De a brigadéros nem hall.


(...)

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Kérlek, hogy csak etikusan és nyomdafestéket tűrően írj a bejegyzésekhez megjegyzést!