Keresés ebben a blogban

Betöltés...

Tollforgató Irodalmi Lap Blog

Válogatások az Internetről.

A blogban pályázatokról, rendezvényekről, és hirdetésekről tájékozódhat, valamint zenét hallgathat, videót nézhet, és az interneten megjelent hivatalos műveket olvasgathatja. Ha folytatni akarja a mű olvasását, akkor kattintson a szöveg címére!

Az alsó sávban weboldalakat, videósávot, és híroldalakat talál!

A fő oldalunkat itt találhatja:

Az alkotásokat a tollforgato.lap@gmail.com és a tollforgato.lapcsoport@gmail.com címre várom! Köszönöm, hogy megtiszteled az olvasóidat az alkotásokkal, a türelmeddel és a tanításaiddal!

Keresd meg a jobb oldalon a rejtett linkű, vagy lent a középen látható Chat-falat! Beszélgess, vitatkozz irodalomról, művészetről, történelemről, régészetről, vagy írástörténetről, logikáról, másról oldalainkon!


Új aloldalaink nyíltak:

Látogass el új blogunkra is!


A fiók nem Adsense fiók, támogatókat keresek!

2010. február 6., szombat

ARTHUR RANSOME: GALAMBPOSTA

Első fejezet
MÁR KEZDŐDIK IS

- Halló!... Kérem... Itt vagyok... Igen, én...

Roger egyben lenyelt egy darab csokoládét, meg sem rágta. Tittyvel együtt hajoltak ki a vasúti kocsi ajtaján. A vonat megállt egy állomáson. Tizenöt kilométert kell még megtenniük a hegyekbe vezető szárnyvonalon. Valahol a peron végén tejeskannákat tologattak hatalmas csörömpöléssel, úgyhogy eleinte nem is hallották, amint a vonat mentén végighaladó hordár kiáltozik, és sorra bekukkant minden egyes kocsiba. De most már tisztán hallották.

- Walker úr!... Mr. Roger Walker!... Mr. Walkerrr! - A hordár sorra járt minden egyes ajtót.

Még két ajtónyira volt tőlük, de Roger máris leugrott a peronra.

- Én vagyok az! Én vagyok Roger Walker!

A hordár ránézett.

- Maga az? - kérdezte. - No, akkor jöjjön velem. Nincs vesztegetni való időnk, pedig azokkal a tejeskannákkal elbíbelődnek egy darabig. Hogy micsoda? Hát egy kosár... Azt küldik magának. Kettő volt, de a másikat másnak szánták, amazok már a korábbi vonattal megjöttek. Még mielőtt a maguk vonatja továbbmegy, fel kell röppentenünk őket. Emerre jöjjön. Jól figyeljünk. Amott hagytam, a peron végén.

Titty éppen kiszállt volna, amikor egy parasztasszony torlaszolta el az útját.

- Ugyan, kedves, fogja már meg a táskámat - szólt a néni.

Titty elvette a táskát és az ülésre tette. A néni sorra adogatta fel a csomagjait, aztán felmászott maga is.

- Micsoda hőség! - sóhajtott, és az arcát törölgette. A csomagjait számlálta. - Tisztára megzavarodik az ember ebben az időben... Három... öt... meg itt ez a kettő... Nem, csak hat összesen...

A néni beszélt, beszélt, a tejeskannák csörömpöltek, úgyhogy Titty nem hallotta, mit mondott a hordár, csak annyit látott, hogy egyszer csak kapja magát, elrohan, Roger meg ott szedi a lábát mellette. Titty tétován pillantott a maguk két kis bőröndjére.

- Ne féljen, kedves, nem nyúl hozzá senki - biztatta a néni.

- Köszönöm szépen - mondta Titty. Leugrott a peronra, és Roger meg a hordár után futott.

- De mi van benne? - kérdezte éppen Roger, majd félreugrott, hogy idejében kikerüljön egy tejeskannát, amely ott magasodott előtte.

- Galamb - válaszolt a hordár. - No, itt is volnánk. Fogja ezt a plajbászt. Emitt írja alá, itt a könyvben, ni.

Roger elvette a ceruzát, és odakanyarintotta a nevét, ahová a hordár mutatott. Titty már a peronon álló fényes, barna vesszőkosarat szemlélte. Elolvasta a címkéjét:

ROGER WALKER
a 6.05-ös vonat utasa
STRICKLAND VASÚTÁLLOMÁS
Engedd fel a galambot
abban a pillanatban,
amint megkapod,
a kosarat pedig hozd magaddal.

A címke sarkában pedig, szinte mintha hivatalos pecsét volna, kék ceruzával rajzolt pici koponya és keresztbe tett lábszárcsontok.

- Ez Nancy! - kiáltott fel Titty. - Már el is kezdte!

- Eleven galamb van a kosárban! - mondta Roger. - Figyelj!

- Nincs ám sok idejük - figyelmeztette őket a hordár. - Vágja el itt a zsinórt, s húzza ki a pecket. Ezek a kis galamboskosarak mind egyformán nyílnak. Várjon csak egy kicsit. Vigye ki innen a tető alól, hogy a szabad ég alatt röppenhessen fel.

- Fölengedjük? - csodálkozott Titty. - Hisz soha többé el nem fogjuk!

A hordár jót nevetett.

- Egy hete kapom mindennap a kosarakat, hogy fölröptessek egy-egy galambot. Bizonyos Blackett nevű küldözi őket.

- Hozzájuk készülünk - mondta Titty.

- No, a galamb előbb ott lesz, mint maguk.

Roger elvágta a madzagot, és kihúzta a pecket.

- Látom a szemét! - mondta.

Ott voltak már szinte a peron végén, kiértek az állomás teteje alól, és a szabad ég alatt álltak, a mozdony mellett.

A fűzfavessző kosár ajtaja kinyílt. Kivillant a galamb fényes bronzbarna-szürke foltos feje. Piros karmok kapaszkodtak az ajtó szélébe. A kosár egyszer csak könnyebb lett, és Roger úgy érezte, mintha ő maga hajította volna fel a galambot a levegőbe. A madár felröppent a tető fölé, a mozdonyból szállongó fehér gőzpamatok fölé, már a háztetők fölött körözött, aztán a krikettpálya fölött, s a hordár, Titty meg Roger csak nézte. A masiniszta meg a fűtő kihajolt a mozdonyból: nézték ők is. Aztán, mikor a galambból már nem látszott más, csak egy pirinyó, köröző szürke pötty, mintha eltökélte volna magát, elszállt északnyugatnak, egyenesen a nap felé, a tóvidék kéklő dombjainak irányában.

- Még látom - mondta Titty.

- Én már nem - mondta Roger. - De, mégis... Nem. Már eltűnt.

- Jó lesz, ha sietnek vissza - dörmögte a hordár, és biccentett a mozdonyvezetőnek, az meg viszonozta a biccentést, mintha csak megígérné, hogy nem indul, amíg a két gyerek vissza nem ért a helyére. Az indító épp akkor fújt bele a sípjába, amikor visszaértek a kocsiba.

- Figyelj - susogta Roger Tittynek. - Nem kéne adnunk valamit a hordárnak?

Titty addigra már a kézitáskájában kotorászott.

- Hagyják csak - legyintett a hordár. - Jól jön az még galambeledelre.

- De nem is a mi galambunk - mondta Titty.

- Nem baj - mosolygott a hordár, becsukta a kocsi ajtaját, és barátságosan integetett, amíg a vonat ki nem gördült az állomásról.

- Nagyon szépen köszönjük! - kiáltott a két gyerek az ablakból.

- Mi volt ez a nagy hűhó? - tudakolta a néni a kocsiban. Már megszámlálta valamennyi csomagját, és kényelmesen elhelyezkedett egy sarokülésen. Ott üldögélt, ölbe tett kézzel. - Galamberegetés? Az én fiam odalent lakik, délen, az ám a nagy galambbarát. Még jóformán fiókák, már föleregeti őket, mind messzebb és messzebb, úgyhogy nyár végére már elszállnak egészen ide mihozzánk, mi meg reggel megint feleresztjük őket, s estére odahaza vannak, Anglia túlsó végében.

- Levelet is tetszik velük küldeni? - tudakolta Titty.

- Sok csókot hazulról - felelte a néni. - Bizony. Az apjuk felírja egy darabka papírra, s ráköti a galamb lábán a gyűrűre.

- Aha - bólintott Roger. - Erre gondolt Peggy, mikor azt írta a levelében, hogy idén nyárra jobbat találtak ki, mint amilyen a szemaforjelzés volt.

- Ugye, milyen jó, hogy eljöhettünk? - kérdezte Titty. - Hisz lehetett volna úgy is, hogy az iskolában maradunk.

Roger kihajolt az ablakon, összehúzta szemét, úgy meredt a szélbe.

- Nyoma sincs a galambnak - jelentette.

- Elszállt, mint a huzat - mondta Titty. - A vonat nem tudja utolérni.

- Messzire száll? - kíváncsiskodott a néni.

- Egészen egy Beckfoot nevű házig, a tó túlsó partján.

- Blackettékhez?

- Tetszik ismerni őket?

- Bizony, Mrs. Blackettet is, meg a leánykáit is, meg a bátyját, Turner urat, aki mindig elkalandozik messze földre...

- Mi is ismerjük - mondta Roger. - Csak mi úgy hívjuk, hogy... - Hirtelen elhallgatott. Kár volna elárulni Flint kapitány nevét a bennszülötteknek.

- Úgy hát jártak mifelénk már máskor is - vélekedett a néni.

- Igen - felelt Titty. - Holly Howe-ban szoktunk lakni... legalábbis anya... de Jackson néninek most két hétig vendégei lesznek... Addig Blackettéknél leszünk, mert anya nem akarja, hogy elkapjuk Bridgettől a szamárköhögést.

- Egyenesen az iskolából jövünk - magyarázta Roger.

- Aha - bólintott a néni. - Sokat hallottam már magukról. Maguk azok, akik amott a tó szigetén táboroztak, két esztendeje, amikor Turner úrnak az úszóházába betörtek. Aztán az elmúlt télen megint itt voltak, amikor befagyott a tó. De én azt hittem, négyen vannak...

- Sőt Bridgettel együtt öten - tette hozzá Titty. - John és Susan már biztosan ott lesz. Az ő iskolájuk közelebb van.

- Hát a Dicksonék két vendégével nem voltak barátságban?

- Dick és Dorothea Callummal? De igen - mondta Titty. - De ők még csak sokára jönnek meg, mert az édesapjuknak rengeteg vizsgadolgozatot kell kijavítania.

Hosszú volt az út délről, de a végén szinte repült az idő. Már a dombvidéken vitte őket a vonat; a földeket laza kőrakások választották el egymástól. Szürke szikladarabok ütköztek ki az aszott fűből. Vörösesszürke sziklafalak emelkedtek az égig. Titty és Roger ide-oda szaladgált a kocsi egyik oldaláról a másikra, hol az egyik ablakon néztek ki, hol a másikon.

- Igen nagy a szárazság - magyarázta a néni. - Hetek óta egy csepp eső nem sok, annyi sem esett, nem is igen fog, s a patakok mind elapadtak. Néhol azt se tudják a népek, mivel itassák meg a jószágot, hogy szomjan ne vesszen.

- Nini! - kiáltott fel Roger. - Ott tűz volt!

- Nem is egy - mondta a parasztasszony.

A vonat meredek partfalak között pöfögött, kétoldalt feketére égett a fű.

- Szikra pattant ki a mozdonyból? - tudakolta Roger.

- Az bizony - bólintott a néni. - Ahol meg nem jár vonat, ott a kirándulók az automobilokkal meg a gyufával meg a cigarettával, mintha ötig sem tudnának számolni. Elég egy árva szikra, már lángban áll minden, mintha csak száraz gyújtós volna. No, én meg is érkeztem. Amott áll a tanyánk...

Holly Howe-hoz hasonló tanyaház suhant el a szemük előtt. A néni felpattant, és szedegetni kezdte a csomagjait. A vonat kanyarodott egyet, és lassított.

- Ott a tó! - kiáltott fel egyszerre Titty és Roger.

Messze, lent, egy falu füstölő kéményein túl, csillogó tó nyújtózott a hegyek között. A vonat megérkezett az utolsó állomásra.

- A peron a túloldalon van - mondta Roger.

- Vajon ki lesz ott? - tűnődött Titty.

- Senki - vonta meg a vállát Roger.

Hanem egy piros kötött sapka már ott billegett a peronon várakozók között. A következő percben Nancy Blackett bukkant fel az ajtóban, aztán a Walker gyerekek elköszöntek a nénitől, és nagy nehezen lerángatták poggyászukat a vonatról.

- Hát megjöttetek - mondta Nancy. - Jó napot kívánok, Mrs. Newby. No, Roger, rendben megkaptad a galambot? Feleresztetted? Anyával előbb indultunk el, mint ahogy odaérhetett. Anya mindjárt itt lesz. Bevásárol. Az áldóját, majdnem lekéstelek benneteket. Elhoztad a kosarat? Jól van. Remek! Árbocok és orrvitorlák, de örülök nektek! No, mozgás, szedjétek ki a cuccotokat a poggyászkocsiból, aztán indulás a csomagmegőrzőbe.

Mintha mindenki egyszerre beszélt volna. Hatalmas zűrzavar támadt körülöttük, de nemsokára előbukkant az ő ládájuk is a poggyászkocsiból, Nancy megkérte a hordárt, hogy figyeljen, mikor ér oda Mrs. Blackett, ő meg előreterelte a Walker gyerekeket a peronon.

- Flint kapitány az Úszóházban van? - érdeklődött Roger.

- Még nem jött meg Dél-Amerikából, igaz? - kérdezte Titty.

- Már itt kéne lennie, de nincs itt - közölte Nancy. - A bányája nem sokat ért, de úgy kell neki, mért nem ért ide, mire megkezdődött a szünidő. Már hazafele tart. A cucca részben megérkezett, de a legfontosabb még nincs itt. Tegnap legalább még nem volt. Talán már megjött.

Nancy beterelte a vendégeket a csomagmegőrzőbe.

- Nem jött valami ketrec vagy kalitka benne egy élőlénnyel? - tudakolta Nancy a pult mögött álló férfitól.

- Nyulak? - kérdezte amaz.

- Az a baj, hogy nem tudjuk pontosan.

- Blackett kisasszony, ugye? - kérdezte a férfi, és ujját végighúzta a könyvébe rótt sorokon. - Nem, kisasszony, a maga nevére nem érkezett semmi. Még nem. Hacsak ezzel a vonattal nem jött.

Nancy a fejét rázta.

- Már megnéztem a poggyászkocsiban. Tessék idefigyelni: holnap szörnyű sok dolgunk lesz, úgyhogy nem tudok átjönni. Nem tudna telefonálni, ha befut a csomag?

- De igen, Blackett kisasszony, szívesen.

- De hát mi az? - tudakolta Roger.

- Az az egy biztos, hogy Timothynak hívják - mondta Nancy.

- Még egy majom? - firtatta Roger.

- Vagy talán papagáj? - tűnődött Titty. - Azt mondta, talán hoz még egyet.

- Nem stimmel - rázta a fejét Nancy, miközben visszamentek a bőröndökhöz. - A táviratban azt írta, hogy a szobájában engedhetjük szabadon. Úgyhogy nem lehet se majom, se papagáj. Olyasmi lesz, ami nem tehet sok kárt, és nem tud felmászni. Dick... - kezdte Nancy, de aztán másképp folytatta. - Megnéztük a természetrajzkönyvben, és majdnem biztos, hogy örvösállat. De csak majdnem. És nem tudunk megbizonyosodni felőle, mert Jim bácsi már hazafelé tart, és még csak azt sem tudjuk, melyik hajón. De mindegy, akármi is, nyilván előreküldte, különben nem táviratozott volna... Hahó, ott van anya!

Ősöreg, aprócska autó kanyarodott be az állomás elé; a sárhányója csupa horpadás. A lányánál alig magasabb, gömbölyű kis Mrs. Blackett a hordárral beszélt. A gyerekek közeledtére hátrafordult.

- Hát megjöttetek. Ti vagytok a sereghajtók.

- Kivéve Timothyt - mondta Nancy. - Ő még nincs itt, de mihelyt megjön, telefonálnak.

- Ez a két bőrönd a tiétek? - nézett a poggyászra Mrs. Blackett. - Elférnek a csomagtartón. Más nincs, csak a bőröndök? Hát édesanyátok hogy van? És Bridget? Ó, el is felejtettem, hogy ti is egyenest az iskolából jöttök. Ti sem tudtok többet, mint John és Susan.

- Tegnap kaptunk levelet - mesélte Titty. - Bridgie már alig köhög. Nemsokára rendben lesz, és anya is jól van. Legalábbis nem írja az ellenkezőjét.

- Ugorjatok be - biztatta őket Mrs. Blackett, miután a poggyászt a csomagtartóra szíjazták. - Köszönöm, Robert. Te mellém ülsz, előre, Titty. Nehogy valaki a csomagjaimra telepedjen! A kosárban tojás van, a zacskóban paradicsom. Csapd be az ajtót, Roger. Nyomd meg belülről, hogy be van-e csukva rendesen. Jól van, Nancy... Örülök, hogy a nagybátyátok nem hallotta, amint sebességbe tettem a kocsit... Igen, igen, kiengedtem a kéziféket...

Szörnyű csörömpölés, zörgés közepette gördült ki az útra a kis kocsi, és élesen balra kanyarodott.

- Nem kell megkerülnünk a tavat? - kérdezte Roger.

- De nem ám - felelte Nancy. - Már persze ha Szofoklész egyenesen repült.

Titty hátrafordult.

- Miért kereszteltétek a galambot Szofoklésznek?

- Jó kérdés - bólogatott Mrs. Blackett.

- Jaj, anya, figyelj a kormányra! - szólt Nancy. - Hogy miért? Kaptunk egyet Jim bácsitól, és ő Homérosznak nevezte el, mert azt mondta, hogy vakon is hazatalálna. Aztán szereztünk hozzá még kettőt, hogy ne unatkozzon, és megnéztük, milyen görög költő van még, úgyhogy azokat Szofoklésznek meg Szaffónak neveztük el. Na, itt vagyunk. Phű! Anya! Még jó, hogy idejében elkaptam a tojásokat...

Még el se kezdődött a kaland, már majdnem csúfos véget ért.

- Nem értem, egyesek miért száguldanak, mint az őrültek - méltatlankodott Mrs. Blackett. Oly hirtelen fékezett, hogy Roger és Nancy lerepült a hátsó ülésről, Titty pedig beleverte az orrát a szélvédőbe. - Csupa megveszekedett rohangál az országúton! Egyáltalán nem biztonságos. Jó, jó, Nancy, csak nevess. Az emberek igenis nagyon könnyelműek. No persze, ha nem titeket hallgatlak, idejében rádudáltam volna...

- Láttad, ki volt az? - kérdezte Nancy. - Jolys ezredes. Megemelte a kalapját... Nem, nem, ne nézz hátra. Tudja, hogy nem láttad meg, és én különben is megeresztettem egy bájvigyort.

- Miért szerelt az autójára trombitát? - kérdezte Roger.

- Nem trombita az, hanem vadászkürt - helyesbített Titty.

- Még az sem! - tromfolta le Nancy. - Hanem régimódi autóduda. Az ezredes szemlét tartott az önkéntes tűzoltóknál. Láttátok a kocsija hátuljából meredező seprűket?

- Nagy a szárazság - magyarázta Mrs. Blackett. - Hetek óta nem esett egy csepp eső, és szörnyű nagy baj lenne, ha a kitermelt fa tüzet fogna. Az öreg Jolys ezredes úgy megszervezte a környékbeli ifjúságot, hogy ha tűz támad, nyomban felugranak a fiúk a kocsijukra, és seprűvel elfojtják a tüzet.

- Fertelmes dudálás közepette - tette hozzá Nancy. - Csak el tudjanak indulni. Akinek csak autója van, mind tagja a brigádnak, és a férfiak... Jaj, anya, vigyázz!

Mrs. Blackett ugyanis valahogyan az út túlsó oldalára tévedt, és most igyekezett visszatalálni. Az utolsó ereszkedőhöz értek, a kis falu fölött, amelyet a Walker és a Blackett gyerekek Riónak kereszteltek el. A lejtő alján bekanyarodtak. Elébük tárult az öböl csillogó víztükre, a csónakkikötő-pallók, a lehorgonyozott vitorlás hajók. Roger és Titty a tavat télen látták utoljára, amikor a jegét korcsolyázók százai lepték el. Mrs. Blackett hatalmas fékcsikorgás közepette megállt. A kocsi jóformán még meg sem állt, Nancy már ki is ugrott.

- Nyomás, ti ketten! - kiáltott, Titty és Roger pedig kikászálódott, és a nyomába eredt. Vajon mi lehet az a palló, tűnődtek, amelyik sokkal magasabbra emelkedik ki a vízből, mint régen?

- Mi történt a tóval? - kérdezte Roger. - Máskor majdnem az országútig felért.

- Aszály - válaszolt kurtán Nancy. Pillantása már a szigeteken túl járt. - Fél pillanat. Jól van. Minden rendben. Szofoklész hazaért. Maradjatok itt, várjátok meg őket...

És már futott is visszafelé a mólón.

- Hohó! - kiáltott fel Roger, és Nancy után bámult. - Nézd csak! Mrs. Blackett megfordult. Nancy beszáll. Már el is hajtanak! Hó! Nézd csak! Titty! Viszik a cuccunkat!

De Titty jóformán nem is hallotta. Messze, kint a víztükör fölött, az alkonyi nap fénye megcsillant egy kis fehérségen: azért száguldott vissza Nancy a kocsihoz. Mintha az eltelt két esztendőt elfújták volna, s most látná először a Fruska kalózainak pici fehér vitorláját...

Roger megragadta Titty karját.

- Titty - kiáltott rá -, elmentek!

Titty a kis hajóra mutatott.

- Nincs semmi baj - mondta. - John és Susan meg Peggy jönnek már értünk.


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Kérlek, hogy csak etikusan és nyomdafestéket tűrően írj a bejegyzésekhez megjegyzést!