HENRYK SIENKIEWICZ
QUO VADIS
REGÉNY
FORDÍTOTTA
MÉSZÁROS ISTVÁN
FEJEZETEK
ELSŐ FEJEZET
Petronius[1] délfelé ébredt fel, s mint rendesen, most is nagyon fáradt volt. Az előző napon Nerónál volt lakomán, amely a késő éjszakába nyúlt. Egy idő óta egészsége kezdett megromlani. Ő maga mondta, hogy reggelenként szinte dermedten ébred, a gondolatait nem bírja összeszedni. De a reggeli fürdő s a hozzáértő rabszolgák által végzett gondos masszázs fokozatosan felfrissítette lomha vérének keringését, őt magát felébresztette, magához térítette, s annyira visszaadta erejét, hogy az elaeothesiumból, vagyis a fürdő utolsó terméből már szellemileg felüdülve és vidáman csillogó szemmel, teljes életkedvvel, megifjodva, elegánsan, mintegy újjászületve távozott, s oly utolérhetetlen volt, hogy maga Otho sem vetekedhetett vele, egyszóval valóban az volt, aminek nevezték: arbiter elegantiarum.
Nyilvános fürdőbe ritkán járt: legfeljebb ha valami csodálatra méltó rhetor akadt, akiről a városban beszéltek, vagy ha az ephebiák[2] alkalmával nem mindennapi viadalok folytak. Egyébként insulájában[3] saját fürdője volt, amelyet Severus híres társa, Celer bővített ki, épített át, s oly rendkívüli ízléssel rendezett be, hogy az Nero véleménye szerint is felülmúlta a császári fürdőket, noha azok tágasabbak, és sokkal pompásabban vannak berendezve.
Ama lakoma után tehát - amelyen Vatinius szószátyárkodásába beleunva, Neróval, Lucanusszal és Senecával azon vitázott, hogy a nőnek van-e lelke - korán kelt fel, s rendes szokása szerint megfürdött. Két óriás balneator[4] éppen most helyezte egy hófehér egyiptomi gyolccsal leterített ciprusfa mensára, s illatos olajba mártogatott tenyerükkel kezdték formás testét kenegetni - ő pedig behunyt szemmel várta, hogy a laconicum[5] meg a balneatorok kezének melege átáradjon testébe, s kiszorítsa belőle a fáradtságot.
De egy idő múlva megszólalt, s szemét kinyitva az idő felől érdeklődött, s megkérdezte, hogy Idomeneus ékszerész - ígérete szerint - elküldte-e ama gemmákat megtekintés végett... Kiderült, hogy az idő szép, az albai hegyek felől könnyű szellő fújdogál, a gemmák viszont nem érkeztek meg. Petronius ismét behunyta szemét, s megparancsolta, hogy vigyék át a tepidariumba,[6] amikor a függöny mögül előbukkant a nomenclator,[7] s jelentette, hogy az ifjú Marcus Vinicius, aki nemrég érkezett meg Kis-Ázsiából, jött látogatására.
Petronius a tepidariumba vezettette vendégét, s magát is odavitette. Vinicius fia volt Petronius nénjének, aki évekkel azelőtt Marcus Vinicius, Tiberius korabeli consulhoz ment férjhez. Az ifjú jelenleg Corbulo vezérlete alatt részt vett a parthusok elleni háborúban, s ennek befejeztével visszatért a városba. Petroniusnak gyöngéje volt ez az ifjú, ragaszkodott hozzá, mert Marcus atlétatermetű, csinos férfiú volt, s ugyanakkor bizonyos esztétikus mértéket tudott tartani a romlottságban, amit Petronius mindennél többre becsült.
- Üdv Petroniusnak! - köszöntötte a fiatalember, amint rugalmas léptekkel a tepidariumba lépett. - Az istenek áldjanak meg hajlandóságukkal, de különösen Aesculapius[8] és Cypris,[9] mert az ő kettejük oltalma alatt semmi baj nem érhet.
- Üdvözöllek Rómában, s kellemes pihenést kívánok a háború után - felelte Petronius, kezét kinyújtva a testét burkoló puha gyolcslepedőből. - Mi újság Armeniában, s Ázsiában járván nem fordultál-e meg Bithyniában is?
Petronius valamikor Bithynia kormányzója volt, sőt mi több, rugalmasan és igazságosan kormányozta e tartományt. Különös ellentétben volt ez jellemével, mert nőiességéről és gyönyörhajhászásáról volt nevezetes. Szeretett is visszaemlékezni amaz időkre, mert megmutatták, mi válhatott volna belőle, ha akarta volna.
- Sikerült Heracleába is eljutnom - felelte Vinicius -, Corbulo küldött oda segélycsapatokért.
- Ah, Heraclea! Ismertem ott egy kolchisi leányt, akiért odaadtam volna minden itteni elvált asszonyt, Poppaeával együtt. De ez már mind a múlté. Inkább arról beszélj, mi hír a parthusokról? Igaz ugyan, hogy unok már minden Vologesust, Tiridatest, Tigranest, és azt az egész barbár világot, amely, miként az ifjú Arulanus mondja, odahaza még négykézláb jár, csak velünk szemben játssza az embert. De mostanában sokat beszélnek róluk Rómában, már csak azért is, mert másról beszélni veszélyes volna.
- Ez a háború rosszul halad, s ha Corbulo nem volna, könnyen vereséggel végződhetnék.
- Corbulo! Bacchusra! Igazi hadi istenség, valóságos Mars: nagy hadvezér, s ugyanakkor lobbanékony, becsületes és ostoba. Szeretem őt, már csak azért is, mert Nero fél tőle.
- Corbulo nem ostoba.
- Talán igazad is van, de különben is, mindegy. Az ostobaság - mint Pyrrhon mondja - semmivel sem rosszabb a bölcsességnél, és semmiben sem különbözik tőle.
Vinicius a háborúról kezdett beszélni, de mikor Petronius behunyta szemét, az ifjú, látván fáradt s kissé lesoványodott arcát, változtatott a beszéd tárgyán, s bizonyos aggodalommal érdeklődött bátyja egészsége iránt.
Petronius ismét kinyitotta szemét.
Az egészsége!... Nem, nem érezte magát egészségesnek.
Ott még nem tartott ugyan, ahol az ifjú Sisenna, aki annyira elvesztette érzékeit, hogy mikor reggel a fürdőbe vitték, megkérdezte: "Én ülök?", de egészséges sem volt. Vinicius Aesculapius és Cypris oltalmába ajánlotta ugyan, de ő nem hisz Aesculapiusban. Hiszen azt sem tudni, ki fia volt az az Aesculapius, Arsinoéé avagy Koronisé, s ha már az anyja sem biztos, milyen lehet az atya? Ki kezeskedhetik ma akár a tulajdon atyjáért is!
Petronius itt elnevette magát, aztán tovább beszélt:
- Két éve elküldtem ugyan Epidaurusba[10] három tucat élő rigót meg egy bögre aranyat, de tudod, miért? Íme, azt mondtam magamban: használ, nem használ, de ártani, nem árt. Ha e világon az emberek még áldoznak is az isteneknek, azt hiszem, mind úgy gondolkoznak, mint én. Valamennyien! Kivéve talán az öszvérhajcsárokat, akik a Porta Capena körül várják, hogy az utasok igénybe vegyék szolgálataikat. Aesculapiuson kívül az aesculapianusokkal is akadt dolgom, amikor tavaly hólyagbántalmaim voltak. Helyettem magukon végezték el a gyógykezelést. Tudtam, hogy csalók, de megint csak azt mondom magamban: mit árthat ez nekem?! A világ csalásokon nyugszik, az élet pedig csalódás, s ugyanígy csalódás a lélek is. Csak annyi esze legyen az embernek, hogy a kellemes csalódásokat megkülönböztesse a kellemetlenektől. Én a hypocaustumomban[11] ámbrával behintett cédrusfával fűttetek, mert jobban szeretem az illatokat, mint a bűzöket. Ami pedig Cyprist illeti, akinek szintén oltalmába ajánlottál, az ő oltalmát annyiban érzem, hogy a jobb lábamba nyilallani szokott. De ettől eltekintve jó istennő! Remélem, ezek után előbb vagy utóbb te is elviszed fehér galambjaidat az ő oltárára.
- Úgy van - felelte Vinicius. - A parthusok nyilai nem értek el, de Amoré igen... mégpedig egészen váratlanul, alig néhány stadionnyira a város kapuitól.
- A Charisok[12] fehér térdére! - kiáltott Petronius. - Ezt elmondod, ha lesz rá kis szabad időnk.
- Éppen azért jöttem, hogy tanácsodat kérjem - folytatta Marcus.
De e pillanatban léptek be az epilatorok,[13] s mindjárt kezelésbe vették Petroniust, Marcus pedig, miután Petronius meghívta fürdőjébe, tunikáját ledobva belépett a langyos vízbe.
- Ah, meg sem kérdem, hogy viszonozták-e a szerelmedet - jegyezte meg Petronius, az ifjú szoborszerű testét szemlélve. - Ha Lysippus látott volna, most te díszítenéd a Palatinus kapuját az ifjú Hercules szobraként.
Az ifjú elégedetten mosolygott, s lassan belemerült a vízbe, közben bőven loccsantva ki a meleg vizet a mozaikra, mely Hérát ábrázolta, amint az Álmot kéri, hogy altassa el Zeust. Petronius közben műértő szemmel, elégedetten legeltette rajta tekintetét.
De mikor éppen befejezte, s átengedte magát az epilátoroknak, belépett a lector, hasán bronzdobozzal s a dobozban papyrustekercsekkel.
- Akarod hallgatni? - kérdezte Petronius.
- Ha a te műved, szívesen! - felelte Vinicius. - De ha nem, szívesebben beszélgetek. Manapság a költők minden utcasarkon fogdossák az embereket.
- Hogyne! Nem mehetsz el egy bazilika, egy fürdő, könyvtár vagy könyvesbolt előtt, hogy ne látnál egy-egy majom módjára hadonászó költőt. Agrippa, mikor keletről hazajött, azt hitte, hogy megszállottak. De hát most ilyen időket élünk. Caesar verseket ír, tehát mindenki őt utánozza. Csak éppen jobb verseket nem szabad írni Caesarnál, s éppen ezért féltem egy kicsit Lucanust... Én azonban prózában írok, s azt sem kínálgatom sem magamnak, sem másnak. A lector a szegény Fabricius Veiento Codicillusait olvasta volna fel.
- Miért "szegény"?
- Mert tudtára adták, hogy játssza el Odysseus szerepét, s újabb rendelkezésig ne térjen vissza házi tűzhelyéhez. Az ő Odysseiája annyiban lesz könnyebb, mint Odysseusé volt, mert az ő felesége nem Penelope. Mondanom sem kell, hogy ezt nagyon botorul tették. De itt senki sem nézi másképpen a dolgokat, mint odafent. A könyv elég silány és unalmas, s csak akkor kezdték lázasan olvasni, mikor a szerzőt száműzték. Most már mindenfelé hangzik a "Scandala! Scandala!", s lehetséges, hogy egyik-másik dolgot Veiento maga találta ki, de én, aki ismerem atyáinkat és hölgyeinket, biztosítalak, hogy a könyvben minden sokkal halványabb, mint a valóságban. Természetesen jelenleg a könyvben mindenki magát keresi szorongva, ismerőseit pedig kéjelegve. Avirnus könyvesboltjában száz scriba másolja a könyvet, diktandó után. S a siker biztos.
- A te viselt dolgaidról nincs benne szó?
- Van, de a szerző elvétette a dolgot, mert én egyrészt rosszabb vagyok, másrészt nem vagyok olyan lapos, mint amilyennek ő bemutatott. Látod, mi már régóta nem tudjuk, mi a különbség a méltó és a méltatlan dolog között, de a magam részéről úgy vélem, a valóságban nincs is különbség a kettő között, ámbár Seneca, Musonius és Thrasea úgy tesznek, mintha ezt a különbséget látnák. Nekem ez egészen mindegy! Herculesre, azt mondom, amit gondolok! De megőriztem azt a felsőbbségemet, hogy tudom, mi a rút és mi a szép, amit például a mi rőt szakállú poétánk, a kocsis, énekes, táncos és histrio[14] nem tud.
- Sajnálom Fabriciust! Jó cimbora volt.
- Önimádata volt a veszte. Mindenki gyanúsította, de senki sem tudott biztosat, ő azonban nem bírta ki, s szigorú titoktartás mellett mindenfelé kotyogott. Hallottad Rufinus történetét?
- Nem.
- Akkor hát menjünk át a frigidariumba,[15] ott majd lehűlünk, s közben elmondom.
Átmentek a frigidariumba, melynek közepén egy szökőkút világos rózsaszínűre festett vize csobogott, s árasztott ibolyaillatot. Ott leültek a selyemmel párnázott falmélyedésekbe, s hűtőzni kezdtek. Egy darabig hallgattak. Vinicius kis ideig elgondolkozva szemlélte a bronzfaunt, aki a karjában hátrahajló nimfa száját kereste mohó ajkaival, aztán így szólt:
- Ennek van igaza. Íme, a legjobb dolog az életben.
- Körülbelül! De te ezenfelül a háborút is szereted, én pedig utálom, mert a sátorban az ember körme meghasadozik, s elveszíti rózsás színét. Egyébként pedig az ízlések különbözőek. A Rőtszakállú szereti az éneket, különösen a saját magáét, a vén Scaurus pedig a korinthusi vázáját, amely éjjel ott áll az ágya mellett, s ha nem tud aludni, azt csókolgatja. A széleit már egészen elkoptatta csókjaival. Mondd csak, te nem szoktál verset írni?
- Nem. Sosem tákoltam össze egyetlen épkézláb hexametert.
- S lanton sem játszol, s nem is énekelsz?
- Nem.
- Nem is hajtasz?
- Annak idején versenyeztem Antiochiában, de sikertelenül.
- Akkor nyugodt vagyok felőled. S a hippodromban melyik párthoz tartozol?
- A zöldekhez.
- Akkor meg már teljesen nyugodt vagyok, különösen azért, mert noha nagy vagyonod van, nem vagy olyan gazdag, mint Pallas vagy Seneca. Mert látod, manapság nálunk jó, ha valaki verseket ír, lantkísérettel énekel, versenyez a cirkuszban, de még jobb, különösen pedig veszélytelenebb, ha nem ír verseket, nem játszik lanton, nem énekel, és nem versenyez a cirkuszban. De a legjobb mindezt megcsodálni, ha a Rőtszakállú míveli. Csinos fiú vagy, így hát legfeljebb az a veszély fenyeget, hogy Poppaea beléd szeret. De ő sokkal tapasztaltabb, semhogy ezt megtehetné. A szerelemből elég volt neki az első két férje oldalán, a harmadiktól egészen mást vár. Tudod, hogy az az ostoba Otho a mai napig őrülten szerelmes bele? ... Most Hispánia sziklabércein mászkál és sóhajtozik, s annyira elhagyta régi szokásait, annyira nem törődik önmagával, hogy a fésülködésre most már elég neki napi három óra. Ki hitte volna ezt, különösen Othóról?
- Én megértem őt - felelte Vinicius. - De az ő helyében én mást tennék.
- Mégpedig?
- Hűséges légiókat szerveznék az ottani hegyi lakókból. Az ibériaiak derék katonák.
- Vinicius! Vinicius! Szinte azt merném állítani, hogy nem bírnád megtenni. S tudod, miért? Mert az ilyesmit megcsinálhatja az ember, de nem beszélhet róla még feltételesen sem. Az ő helyében én kinevetném Poppaeát, kinevetném a Rőtszakállút is, és légiókat szerveznék magamnak, de nem férfiakból, hanem nőkből. Legfeljebb még epigrammákat írnék, de azokat sem olvasnám fel senkinek, mint ahogy az a szegény Rufinus tette.
- Azt mondtad, elmeséled a történetét.
- Elmesélem majd az unctuariumban.[16]
De az unctuariumban Vinicius figyelmét más kötötte le, mégpedig a gyönyörű rabszolganők, akik a fürdőzőkre vártak. Ketten közülük, két szerecsen nő, mint két pompás ébenfa szobor, Arábia finom illataival kente be mindkettőjük testét, a fésülésben kiválóan jártas frígiai leányok kígyóhajlékonyságú, puha kezükben csiszolt acéltükröt és fésűt tartottak, két vestiplica[17] pedig, két kosbeli[18] görög leány, valóságos istennők, várták a pillanatot, hogy uraik tógáit szoborszerű redőkbe szedjék.
- Iuppiter Tonans![19] - kiáltotta Marcus Vinicius. - Micsoda választék!
- Jobb szeretem a választékot, mint a tömeget - felelte Petronius. - Itt Rómában az egész famíliám[20] nem több, mint négyszáz fő, s úgy vélem, személyes szolgálatukra legfeljebb az újonnan felkapaszkodottaknak van szükségük többre.
- Szebb testű leányai még a Rőtszakállúnak sincsenek - jegyezte meg Vinicius táguló orrcimpákkal.
Mire Petronius hanyag barátsággal vetette oda:
- Rokonom vagy, s én sem olyan elnyűhetetlen nem vagyok, mint Bassus, sem olyan pedáns, mint Aulus Plautius.
De Vinicius, ez utóbbi nevet hallván, egy pillanatra elfeledkezett a kosbeli leányokról, s fejét élénken felkapva kérdezte:
- Hogy jutott eszedbe Aulus Plautius? Tudod-e, hogy mikor a város előtt kificamítottam a kezemet, tíz-egynéhány napot töltöttem házában? Úgy történt, hogy Plautius éppen akkor hajtatott arra, mikor a baleset történt, s látva, mennyire szenvedek, elvitt magához, ahol rabszolgája, Merion orvos, visszaadta egészségemet. Éppen erről akartam veled beszélni!
- Miért? Csak nem szerettél bele véletlenül Pomponiába? Ha igen, akkor sajnállak, nem fiatal már, és nagyon erényes! Rosszabbat el sem tudok képzelni, mint e kettőt együtt! Brr!
- Nem Pomponiába, eheu![21] - felelte Vinicius.
- Hát kibe?
- Ha én azt tudnám, hogy kibe? De még azt sem tudom biztosan, mi a neve: Lygia-e vagy Kallina? Otthon Lygiának hívják, mert a lygiusok nemzetségéből származik, de a barbár neve Kallina. Furcsa ház az a Plautiuse. Csak úgy rajzik benne a nép, s mégis olyan csend van, akár a subiacumi ligetekben. Tíz-egynéhány napig nem tudtam, hogy egy istenség lakik ott, míg egyszer hajnalban megpillantottam, amint a kerti szökőkútnál mosdott S esküszöm ama habra, amelyből Aphrodité megszületett, hogy a hajnali nap sugarai teljesen áthatoltak testén. Azt hittem, ha felkel a nap, feloldódik a fényben, mint a hajnalpír. Azóta még kétszer láttam, s azóta nem tudom, mi a nyugalom. Nem ismerek más vágyat, nem érdekel, mit nyújthat nekem a város, nem kellenek a nők, nem kell arany, nem kell a korinthusi réz, sem a borostyán, nem kell a gyöngykő, sem a bor, sem a lakomák, csak Lygia kell. Őszintén beszélek, Petronius, vágyódom utána, amint az Álom amott a tepidariumod mozaikján Paisitheia[22] után, vágyódom naphosszat, és vágyódom éjszakákon át.
- Ha rabszolganő, vedd meg.
- Nem rabszolganő.
- Akkor hát micsoda? Plautius szabadosa?
- Mivel sosem volt rabszolga, szabados sem lehet.
- Vagyis?
- Nem tudom: királyleány, vagy valami hasonló.
- Kíváncsivá teszel, Vinicius.
- Ha meg akarsz hallgatni, nyomban kielégítem kíváncsiságodat. A história nem is nagyon hosszú. Talán személyesen is ismerted Vanniust, a suevus királyt, aki hazájából száműzetvén, sokáig itt élt Rómában, sőt szerencsés kockajátékával és jó versenyhajtásával hírnévre is szert tett. Drusus Caesar ismét visszaszerezte neki trónját. Vannius valóban ügyes ember volt, s eleinte jól kormányzott, és szerencsés háborúkat is viselt, később azonban túlságosan kezdte nyúzni nemcsak szomszédait, hanem saját népét is. Ekkor két unokaöccse: Vangio és Sido, Vibiliusnak, a hermundurusok királyának fiai, elhatározták, hogy rábírják, menjen ismét Rómába, s próbáljon szerencsét a kockajátékkal...
- Emlékszem, ez nemrég, Claudius idejében történt.
- Úgy van. Kitört hát a háború. Vannius a jazigokat, kedves unokaöccsei pedig a lygiusokat hívták segítségül, akik hallván Vannius nagy gazdagságáról, a zsákmány reményétől csábítva, akkora tömeggel álltak ki, hogy maga Claudius császár is féltette a birodalom határait. Claudius nem akart beavatkozni a barbárok háborújába, mindazonáltal írt Atelius Histernek, a dunai légiók parancsnokának, hogy szorgosan figyelje a háború lefolyását, s ne engedje megzavarni békénket. Hister azt követelte a lygiusoktól, ígérjék meg, hogy határunkat át nem lépik, amit azok nemcsak megtettek, de még kezeseket is adtak, s azok között volt vezérük felesége és leánya is... Hiszen tudod, hogy a barbárok a háborúba magukkal viszik feleségeiket és gyermekeiket is... Nos, az én Lygiám ama vezér leánya.
- Honnan tudod mindezt?
- Maga Aulus Plautius mondta. A lygiusok akkor valóban nem lépték át határainkat, de a barbárok úgy jönnek, s úgy is távoznak, akár a vihar. Így tűntek el a lygiusok is, fejükön a bivalyszarvakkal. Megverték Vannius suevusait és jazigjait, de királyuk elesett, ők a zsákmánnyal visszavonultak, a kezesek pedig Hister kezében maradtak. Az anya rövidesen meghalt, Hister pedig, nem tudván, mitévő legyen a leánnyal, elküldte őt Pomponiusnak, aki akkor egész Germánia kormányzója volt... Ő a kelta háború befejezése után hazatért, s amint tudod, Claudius engedélyével diadalmenetben vonult be Rómába. A leány akkor a triumphator szekere után haladt a diadalmenetben, de mivel a túsz nem tekinthető rabszolgának, az ünnepély után Pomponius sem tudta, mit csináljon vele, így hát odaadta húgának, Pomponia Graecinának, aki Plautius felesége. Abban a házban serdült hajadonná, ahol az uraktól kezdve a tyúkólban tanyázó baromfiig mindenki erényes, de sajnos, ő is erényes, mint maga Graecina, s gyönyörű, hogy mellette még Poppaea is csak olyan, akár az őszi füge a hesperidák[23] almája mellett.
- Hát aztán?
- Mondom, mióta ott a szökőkútnál megláttam, hogy a napsugarak hogyan járják át egész testét, fülig beleszerettem.
- Olyan átlátszó tehát, mint egy szentjánosbogár vagy egy fiatal szardínia?
- Ne tréfálj, Petronius, s ha netán megtéveszt, hogy vágyaimról ilyen fesztelenül beszélek, ne feledd, hogy a tarka ruha gyakran fájó sebeket takar. Azt is meg kell mondanom, hogy Ázsiából visszatérve egy éjszakát Mopsus[24] szentélyében töltöttem, hogy jóslatszerű álmot lássak. Nos, álmomban maga Mopsus jelent meg, s megmondta, hogy szerelmem nagy átalakulást visz végbe életemben.
- Hallottam, mikor Plinius azt mondta, hogy az istenekben nem hisz, de az álmokban igen, s lehet, hogy igaza is van. Én csak tréfálok, de néha magam is azt hiszem, hogy valójában csakis egy örökkévaló, mindenható és teremtő istenség van: Venus Genetrix.[25] Ő fogja össze a lelkeket, a testeket és a tárgyakat. Eros emelte ki a világot a káoszból. Hogy jól tette-e, az más kérdés, de ha már így van, el kell ismernünk hatalmát, anélkül hogy dicsőítenünk kellene.
- Ah, Petronius! Könnyebb filozofálni, mint jó tanácsot adni.
- Mondd hát meg, mit akarsz tulajdonképpen?
- Lygiát. Azt akarom, hogy ez a két karom, mely most a puszta levegőt öleli, őt ölelje és szorítsa keblemhez. Lélegzetét akarom magamba szívni. Ha rabszolga volna, adnék érte Aulusnak száz leányt, kiknek lábán még ott a mész, annak jeléül, hogy első ízben vitték őket vásárra. Azt akarom, hogy a házamban legyen mindaddig, amíg fejem fehér lesz, mint a Soracte csúcsa télen.
- Ő nem rabszolga, de végül is Plautius háza népéhez tartozik, s mivel elhagyott gyermek, bátran alumnának[26] lehet tekinteni, s ha Plautius akarná, neked adhatná őt.
- Úgy látszik, nem ismered Pomponia Graecinát. Egyébként mind a ketten annyira ragaszkodnak hozzá, mintha édesgyermekük volna.
- Pomponiát ismerem, valóságos ciprusfa,[27] s ha nem volna Aulus felesége, bátran fel lehetne fogadni siratóasszonynak. Júlia halála óta le nem szakad róla a fekete stóla, mintha már életében az asphodelos-réteken járna. Emellett pedig univira,[28] tehát a mi négy- és ötszörösen elvált asszonyaink között egyúttal főnix is... De... hallottad-e, hogy állítólag az idén Felső-Egyiptomban valóban kikelt egy főnixmadár, ami legfeljebb ötszáz évenként egyszer esik meg?
- Kedves Petroniusom, a főnixről beszéljünk máskor.
- De hát mit mondhatnék én neked, Marcusom? Ismerem Aulus Plautiust, s tudom, hogy noha elítéli életmódomat, mégis bizonyos rokonszenvet érez irántam, sőt talán jobban is tisztel, mint másokat, mert tudja, hogy nem vagyok besúgó, mint például Domitius Afer, Tigellinus és a Rőtszakállú cimboráinak egész gyülevésze. Emellett, bár nem adtam a sztoikust, mégis nemegyszer rosszalltam Nero egyes cselekedeteit, amelyeket Seneca és Burrus elnéztek. Ha úgy véled, hogy Aulusnál kieszközölhetek számodra valamit, szívesen rendelkezésedre állok.
- Azt hiszem, sokat tehetsz. Nagy befolyásod van rá, s emellett kimeríthetetlen vagy az ötletekben. Ha megvizsgálnád a helyzetet, s beszélnél Plautiusszal...
- Túlbecsülöd befolyásomat és elmémet, de ha csak ennyi kell, amint beköltöznek a városba, beszélek vele.
- Már két nappal ezelőtt beköltöztek.
- Akkor hát átmegyünk a tricliniumba,[29] ahol reggeli vár ránk, s ha erőt gyűjtöttünk, elvitetjük magunkat Plautiushoz.
- Mindig szerettelek - lelkendezett Vinicius. - De most babéraim között elhelyezem szobrodat, olyan szépet, mint ez itt, s áldozatokat fogok előtte bemutatni.
Azzal az illatos szoba egyik falát teljesen elfoglaló szoborgyűjtemény felé fordult, s ujjával az egyik szoborra mutatott, mely Petroniust ábrázolta Hermes alakjában, kezében az aranypálcával.
Aztán még hozzátette:
- Helios[30] világosságára! Ha az "isteni" Alexander[31] hasonlított hozzád, akkor nem csodálkozom Helenán.
S ebben a kitörésben legalább annyi volt az őszinteség, amennyi a hízelgés, mert Petronius, noha idősebb volt, s nem is olyan atlétai alak, mégis szebb férfi volt Viniciusnál. A római nők nemcsak rugalmas szellemét és ízlését csodálták, amely megszerezte számára az elegancia nagymestere címet, hanem testét is. Ez a csodálat sugárzott ama két kosbeli leány arcáról is, akik most tógája redőit rendezgették, s akiknek egyike, Euniké, ki titokban szerelmes volt bele, alázattal és elragadtatással nézett a szemébe.
De ő, mintha észre sem vette volna, mosolyogva nézett Viniciusra, s feleletül Senecának a nőkről mondott szavait idézte:
- Animál impudens...[32] etc...
Azután vendége vállát átölelve, átvezette a tricliniumba.
Az unctuariumban két görög leány: a frígiaiak és két szerecsen nő hozzálátott az illatszereket tartalmazó epilichniumok eltakarításához, de e pillanatban a frigidarium félrevont függönye mögül kibukkant a két balneator feje, s egy halk "pszt" hallatszott, mire az egyik görög leány, a két frígiai és a két etiópiai nő hirtelen odaszökkent, s eltűnt a függöny mögött. A fürdőben megkezdődött a léháskodás és paráználkodás, amit a felügyelő nem kifogásolt, hiszen ő maga is gyakran részt vett az efféle mulatságokban. Petronius is sejtett valamit a dologról, de mint megértő lélek, aki nem szeretett büntetni, úgy tett, mintha nem tudna róla.
Csak Euniké maradt az unctuariumban. Egy ideig még hallgatta a laconicum felé távolodó lépések és kacagás zaját, végül felemelte a borostyánkővel és elefántcsonttal kirakott széket, amelyen az imént Petronius ült, s óvatosan a férfi szobra elé tolta.
Az unctuarium ragyogott a napfénytől és a falak szivárványszínű márványburkolatáról visszaverődő színektől.
Euniké felállt a székre, s mikor a szoborral egy magasságba került, karját hirtelen annak nyaka köré fonta, aztán aranyszőke haját hátravetve s rózsaszínű testével a fehér márványhoz simulva, hevesen odanyomta száját Petronius hideg ajkához.
MÁSODIK FEJEZET
A reggelinek nevezett étkezés után, melyhez a két jó barát akkor ült le, amikor a közönséges halandók már régen túl voltak a déli prandiumon,[33] Petronius rövid szundítást javasolt. Szerinte a látogatáshoz még korai volt az idő. Vannak ugyan, akik már napfelkeltekor elkezdik ismerőseik látogatását, mondván, hogy ez ősi római szokás, ő azonban ezt barbár szokásnak tartja. A délutáni órák a legalkalmasabbak, de nem korábban, mint mikor a nap a capitoliumi Iuppiter-templom felé hajlik, s kezd rézsútos sugarakat vetni a Forumra.[34] Ősszel még rendszerint nagyon meleg van, s az emberek étkezés után szívesen alszanak egyet De közben igen kellemes az atrium[35] szökőkútjának csobogását hallgatni, s a kötelező ezerlépésnyi séta után szundítani egyet a félig összevont bíborszínű velariumon[36] átszűrődő vörös fényben.
Vinicius igazat adott neki, s elindultak sétálni, közben hanyagul beszélgettek, hogy mi újság a Palatinuson meg a városban, majd egy kicsit filozofáltak is az életről. Ezután Petronius elvonult a cubiculumba,[37] de nem sokáig aludt. Fél óra múlva kijött, s verbénaolajat hozatott, azt szagolgatta, majd bedörzsölte vele kezét és halántékát.
- Nem is hiszed - jegyezte meg -, mennyire felüdít és kijózanít. Most már készen vagyok.
A gyaloghintó már régen kint várt, beültek hát, s elvitették magukat a Vicus[38] Patriciusra, Aulus házához. Petronius insulája a Palatinus déli lejtőjén, az úgynevezett Carinae közelében épült, útjuk tehát a Forum felé vezetett volna, de mivel Petronius egyúttal Idomeneus ötvöshöz is be akart nézni, úgy intézkedett, hogy a Vicus Apollinison és a Forumon át vigyék őket a Vicus Sceleratus felé, amelynek sarka tele volt tabernákkal.
Az óriási szerecsenek felkapták a gyaloghintót, s elindultak, maguk előtt engedve a pedisequinek nevezett rabszolgákat.[39] Petronius egy ideig hallgatagon emelgette orrához verbénaillatú kezét, mintha valamin gondolkoznék, kis idő múlva pedig megszólalt:
- Most villant eszembe, hogyha a te erdei istennőd nem rabszolga, akkor otthagyhatná Plautiusék házát, s átköltözködhetnék hozzád. Ott körülvennéd szerelmeddel, s elárasztanád gazdagsággal, mint én az én imádott Chrysothemisemet, akit, köztünk maradjon, legalább annyira unok, mint ő engem.
Marcus a fejét rázta.
- Nem? - kérdezte Petronius. - A dolog legrosszabb esetben eljutna a Caesarig, s bizonyos lehetsz afelől, hogy a Rőtszakállú, már rám való tekintettel is, a te pártodra állna.
- Nem ismered Lygiát! - felelte Vinicius.
- Engedd hát meg a kérdést, te ismered őt másként is, mint látásból? Beszéltél vele? Szerelmet vallottal neki?
- Láttam őt először a szökőkút mellett, azután még kétszer. Ne feledd, hogy amíg Auluséknál voltam, a vendégeknek fenntartott oldalsó villában laktam, s mivel kezem ki volt ficamodva, nem étkezhettem velük együtt. Csak bejelentett elutazásom előestéjén, az estebédnél találkoztam vele, s egy szót sem szólhattam hozzá. Hallgatnom kellett Aulus elbeszélését Britanniában aratott győzelmeiről, majd az itáliai kisbirtokok hanyatlásáról, amit még Licinius Stolo igyekezett megakadályozni. Nem hiszem, hogy Aulus egyébről is tud beszélni, s ne hidd, hogy ez elől kibújhatunk, hacsak korunk elpuhultságáról nem akarsz hallani. Tyúkóljaikban fácánokat tartanak, de nem esznek belőlük, mert az az elvük, hogy minden megevett fácán közelebb hozza Róma hatalmának bukását. Másodszor a kerti ciszterna mellett láttam egy frissen kitépett nádszállal a kezében, amint annak kalászát a vízbe mártogatva öntözte a körös-körül nyíló íriszeket. Tekints térdemre. Hercules pajzsára mondom, nem reszketett, mikor a parthusok üvöltve, felleg módjára rohantak csapatainkra, de ott, ama ciszterna mellett, annál jobban reszketett. Zavarban voltam, mint egy gyerek, aki a bullát[40] még a nyakában hordja, és sokáig egyetlen szót sem bírtam kimondani, csak a szemem koldult kegyelmet.
Petronius szinte irigyen tekintett rá.
- Boldog ember! - sóhajtott. - Ha a világ és az élet a lehető legrosszabb volna is, egy örökké jó marad benne: a fiatalság!
Kis idő múlva pedig megkérdezte:
- S nem is szóltál hozzá?
- De igen. Mikor kissé összeszedtem magam, megmondtam, hogy Ázsiából tértem haza, s itt a város közelében kificamítottam a kezem, és sokat szenvedtem, de most, hogy el kell hagynom ezt a vendégszerető házat, látom, hogy itt a szenvedés többet ér, mint másutt a gyönyör, s a betegség többet, mint másutt az egészség. Ő is lehajtott fejjel, zavartan hallgatta szavaimat, s közben egy nádszállal rajzolt valamit a sárga homokba. Azután feltekintett, még egyszer ránézett az odarajzolt jelekre, majd mintha valamit kérdezni akart volna, újból reám... s hirtelen elrohant, mint a hamadriasok[41] a félkegyelmű faun elől.
- Bizonyára nagyon szép szeme van.
- Akár a tenger, s én bele is merültem, mint a tengerbe. Hidd el, hogy az archipelagus sincs ilyen kék. Kis idő múlva odaszaladt a kis Plautus, s kérdezett valamit, de nem értettem, mit akar.
- Ó, Athéné! - kiáltott fel Petronius. - Vedd le ez ifjú szeméről a kendőt, melyet Eros kötött oda, mert különben fejét széjjelzúzza Venus szentélyének oszlopán.
Aztán Viniciushoz fordult:
- Ó, te tavaszi rügyecske az élet faján, te első hajtása a szőlőskertnek! Plautiusék helyett inkább Gelotiushoz, az életről még mit sem sejtő fiúcskák iskolájába kellene hogy elvigyelek.
- Mit akarsz tulajdonképpen?
- Mit rajzolt a homokba az a leányka? Nem Amor nevét vagy nyilával átlőtt szívet, vagy netán olyasvalamit, amiből megtudhattad volna, hogy a szatírok már suttogtak egyet-mást az élet titkairól e nimfa fülecskéjébe? Hogyan is nem nézted meg azokat a jeleket!
- Régebben felöltöttem én a tógát, mintsem gondolnád - felelte Vinicius -, s még mielőtt a kis Aulus odajött volna, jól megnéztem a jeleket. Hiszen tudom, hogy a leányok Görögországban meg Rómában is gyakran írják a homokba vallomásaikat, amelyeket ajkuk nem akar elmondani... De találd ki, mit rajzolt?
- Ha nem azt, amit gondoltam, akkor nem találom ki.
- Egy halat.
- Micsodát?
- Mondom: egy halat. Nem tudom, azt akarta-e ez jelenteni, hogy ereiben eddigelé hideg vér kering. De hiszen te, aki engem az élet fáján kiütköző tavaszi rügyecskének neveztél, bizonyára jobban értesz az ilyesmihez.
- Carissime! Az ilyesmit Pliniustól kérdezd meg, ő igen ért a halakhoz. Ha az öreg Apicius élne, talán ő is tudna erről mondani valamit, mert több halat megevett életében, mint amennyi a neapolisi öbölben egyszerre elfér.
A beszélgetésnek itt vége szakadt, mert forgalmas utcákba értek, ahol azt már zavarta volna az emberi lárma. A Vicus Apollinison áthaladva befordultak a Forum Romanumra, ahol derűs napokon napnyugta előtt tömegesen gyűlt össze a semmittevő lakosság, hogy az oszlopsorokban sétálgatva adják tovább híreiket, s meghallgassák másokét, hogy lássák a gyaloghintókon vitt előkelőségeket, s végül hogy be-benézzenek az ötvösműhelyekbe, könyvesboltokba, a pénzváltó üzletekbe, a kelmekereskedésekbe, a bronzműves műhelyekbe és mindenféle egyéb boltba, amelyekkel tele voltak a Forum Capitolium felőli oldalának házai. A Forum fele, mely közvetlenül a várat környező lombok alatt terült el, már teljes árnyékban volt, ellenben a fentebb épült szentélyek oszlopai aranyos fényben csillogtak az ég alkotta kék háttér előtt. A mélyebben sorakozó oszlopok hosszú árnyakat vetettek a márványlapokra, de minden annyira tele volt velük, hogy az ember szeme eltévedt közöttük, akár az erdőben. Mintha ezek az épületek és oszlopok alig fértek volna el egymás mellett. Egyik a másik fölé tornyosult, jobbra-balra sorjáztak, felkapaszkodtak magaslatokra, hol a várfalhoz, hol egyik a másikhoz simult, mint megannyi kisebb-nagyobb, vastagabb és vékonyabb, aranyos és fehér fatörzs, melyek hol akanthus-virágdíszben[42] pompáztak az architravok alatt, hol ión kosszarvakba csavarodtak össze, hol pedig egyszerű dór négyszögekben végződtek. E fölött az erdő fölött színes triglifek[43] ragyogtak, a háromszögű oromzatokról kőbe vésett istenképek domborodtak ki, a csúcsokon a szárnyas arany quadrigák[44] mintha éppen a kéklő levegőbe készülnének felrepülni, amely olyan nyugodtan lebeg e szentélyekkel zsúfolt város fölött. A Forum közepén meg a szélein emberfolyam hömpölygött: tömegek sétáltak Julius Caesar bazilikájának ívei alatt, tömegek üldögéltek Castor és Pollux[45] lépcsőjén, sétálgattak Vesta temploma körül, s olyanok voltak e márvány alkotta tágas háttér előtt, mint a tarkabarka pillangók vagy bogarak rajai. Fentről, a Iovi Optimo Maximo[46] feliratú templom felől, az óriási lépcsőn újabb emberhullámok ömlöttek lefelé; a rostra[47] mellett alkalmi szónokokat, itt-ott árusokat hallgattak, amint gyümölcsöt, bort vagy fügelével kevert vizet kínálgattak, csalókat, akik csoda hatású orvosságaikat árulták, jósokat meg varázslókat, akik elrejtett kincsek nyomára vezettek, végül álomfejtőket, akik tudományukat kínálgatták. Néhol a beszélgetés és kiáltozás zajába belekeveredett a sistrumok, az egyiptomi sambucák vagy a görög fuvolák hangja. Másutt betegek, kegyes emberek vagy gondokba merült lelkek áldozatot vittek a szentélyekbe. Az emberek között a kőlapokon galambcsapatok verődtek össze, mint megannyi tarka vagy sötét mozgó folt, s mohón kapkodtak az áldozati magvak után, hol hangos szárnycsattogással röppentek a magasba, hol ismét lecsaptak a tömegtől szabadon hagyott helyekre. Időnként a tömeg utat nyitott egy-egy gyaloghintónak, amelyekből előkelő hölgyek, senatorok vagy lovagok arca tekintett ki, mintegy az élet örömeitől elnyűtt, megdermedt vonásokkal. A különböző nyelvű lakosság hangosan ismételte el neveiket, hozzáadva csúfneveiket és mindenféle gúnyos megjegyzéseket vagy dicséreteket is. A rendetlen csoportok között néha ütemes léptekkel haladó katonaosztagok vagy az utcai rend fölött őrködő vigilek[48] nyomakodtak át. A görög nyelv mindenfelé éppen olyan sűrűn hallatszott, mint a latin.
Vinicius régen nem volt már a városban, most hát bizonyos kíváncsisággal nézte ezt a rajzó tömeget, meg ezt a Forum Romanumot, amely a világ hullámai fölött uralkodott, de ugyanakkor úgy elárasztották a világ hullámai, hogy Petronius, mintegy társa gondolatát kitalálva, megjegyezte: a quirisek[49] fészke - quirisek nélkül. S valóban, a helybeli elem szinte elveszett ebben a mindenféle és -fajta népségből álló tömegben. Voltak ott aethiopsok, óriási szőke emberek a távoli északról, britannok, gallok és germánok, Sercium[50] ferde szemű lakói, az Euphrates és Indus partvidékéről való emberek, téglaszínre festett szakállal, Orontes-parti fekete szemű, szelíd tekintetű szíriaiak, az arab sivatagok csonttá aszalódott lakói, horpadt mellű zsidók, egyiptomiak, az örökös közömbös mosollyal az arcukon, aztán numidák, afrikaiak meg hellasi görögök, akik bölcsességük, művészetük, értelmük és csalárdságuk révén a rómaiakkal egyformán uralkodtak a városon. Voltak itt a szigetekről származó meg kis-ázsiai görögök, egyiptomi meg itáliai görögök, sőt Gallia Narbonensisből valók is. Az átfúrt fülű rabszolgák tömegéből nem hiányzott a naplopó szabad lakosság sem, amelyet a császár szórakoztatott, táplált, sőt ruházott is, s voltak szabad jövevények is, akiket a könnyű élet és Fortuna istenasszony csalt ebbe az óriási városba, nem hiányoztak az árusok meg Serapis papjai sem, pálmaágakkal a kezükben. Isis papjai, kinek oltárára több áldozatot hordtak, mint a capitoliumi Iuppiterére, Cybele[51] papjai, kezükben az aranyló rizskalászokkal, meg még számos istenség vándorpapjai, keleti táncosnők; rikító mitrákkal, amulettárusok, kígyóbűvölők meg káldeai mágusok, végül minden foglalkozás nélküli emberek, akik minden héten jelentkeztek a Tiberis-parti magtárakban gabonáért, verekedtek a cirkuszokban a lutrijegyekért, éjszakáikat a Tiberis túlsó partján, a folytonosan düledező viskókban, a derűs meleg napokat pedig a cryptoporticusokban,[52] Suburra[53] szennyes kifőzéseiben, Milvius hídján vagy a gazdag emberek insulái előtt töltötték, ahol időnként odalöktek nekik valamit a rabszolgák asztaláról megmaradt hulladékokból.
Petroniust jól ismerte ez a tömeg. Vinicius fülét minduntalan megütötte a megjegyzés: "Hic est!" - "Ez ő!" Szerették őt bőkezűségéért, de népszerűsége különösen azóta növekedett meg, amióta kitudódott, hogy a császár előtt szót emelt az ellen, hogy Pedanius Secundus prafectus egész rabszolga-famíliáját, vagyis korra és nemre való tekintet nélkül valamennyi rabszolgáját halálra ítélték azért, mert egyikük egy kétségbeesett pillanatában megölte ezt a szörnyeteget. Petronius gyakran és nyíltan megmondta ugyan, hogy neki ez a dolog közömbös volt, s ő csak mint magánember, mint arbiter elegantiarum beszélt a császárral, mert esztétikai érzékét sértette az a barbár mészárlás, amely legfeljebb szkítákhoz méltó, de rómaiakhoz nem. Mindazonáltal a nép, amelyet felháborított e mészárlás, azóta megszerette Petroniust.
De ő nem sokat törődött ezzel. Hiszen tudta, hogy ez a nép szerette Britannicust is, akit Nero megmérgezett, és Agrippinát, akit meggyilkoltatott, és Octaviát, akit Pandataria szigetén fojtatott meg, miután ereit forró gőzben felvágták, szerette Rubelius Plautust, akit száműztek, meg Thraseát is, akinek bármely nap meghozhatta a halálos ítéletét. A nép szeretete inkább rossz előjelnek számíthatott, s a szkeptikus Petronius egyúttal babonás is volt. A tömeget kétszeresen is megvetette, először mint arisztokrata, másodszor mint esztéta. Az olyan ember, aki állandóan a zsebében hordott főtt babtól bűzlik, s emellett folyton rekedt és izzadt az utcasarkokon és a peristyliumokon[54] folyó mora-játéktól, szinte nem érdemli meg az ember nevet.
Nem is viszonozta hát sem a tapsokat, sem az itt-ott feléje dobott csókokat, hanem Pedanius históriáját mesélte el Marcusnak, s közben gúnyolta az utcai csőcselék csélcsapságát, amely ama fenyegető felháborodás után már másnap megtapsolta a Iuppiter Stator szentélyébe hajtató Nerót. De Avirnus könyvesboltja előtt megállíttatta a gyaloghintót, kiszállt, egy díszes kéziratot vásárolt, s átadta Viniciusnak.
- Ezt neked vettem ajándékba - mondta.
- Köszönöm - felelte Vinicius, majd a kézirat címére pillantva megkérdezte: - A Satyricon?[55] Ez valami új dolog. Ki írta?
- Én. De én nem akarok Rufinus nyomdokaiba lépni, akinek a históriájával még adósod vagyok, sem Fabricius Veientóéba, így hát senki sem tud róla, s te se szólj senkinek.
- S még azt mondtad, nem írsz verseket - jegyezte meg Vinicius, a kéziratba pillantva -, pedig úgy látom, ez a próza sűrűn át van szőve versekkel.
- Ha olvasod, figyeld meg Trimalchio lakomáját. Ami a verseket illeti, megundorodtam tőlük, amióta Nero hőskölteményt ír. Látod, Vitellius, ha könnyíteni akar a gyomrán, elefántcsont pálcikával segít magán, úgyhogy azt a torkába nyomja, mások olajba vagy kakukkfűpárlatba mártott flamingótollat használnak, én viszont elolvasom Nero költeményeit, s a hatás azonnal jelentkezik. Azután már dicsérhetem is, ha nem is tiszta lelkiismerettel, de legalább tiszta gyomorral.
Azzal a gyaloghintót ismét megállíttatta Idomeneus ötvösműhelye előtt, s a gemmák ügyét elintézve, most már egyenesen Aulus házához vitette magukat.
- Útközben elmondom neked Rufinus történetét, annak bizonyítékául, hogy mit jelent a szerzői önimádat - mondta.
De mielőtt még elkezdhette volna, máris befordultak a Vicus Patriciusra, s csakhamar Aulus lakása előtt voltak. Egy tagbaszakadt fiatal ianitor nyitotta ki előttük az ostiumba vezető ajtót, amely fölött egy kalitkába zárt szarka köszöntötte őket hangos "Salve!" kiáltással.
Míg a második előszobából, az úgynevezett ostiumból a tulajdonképpeni atriumba mentek, Vinicius így szólt:
- Észrevetted, hogy itt az ajtónálló nem visel láncot?
- Furcsa egy ház ez - felelte Petronius suttogva. - Bizonyára tudod, Pomponia Graecinát azzal gyanúsították, hogy ama keleti babona hívője, amelynek alapja valami Chrestos tisztelete. Alighanem Crispinilla árulta be, aki nem bírja megbocsátani Pomponiának, hogy egy férj elég neki egy egész életre. Univira!... Pedig Rómában manapság könnyebb egy tál noricumi rizikét kapni. Házi bíróság ítélt fölötte...
- Igazad van, különös egy ház. Későbben majd elmondom, mit láttam és hallottam itt.
Közben az atriumba értek. Az atriumra felügyelő rabszolga, az úgynevezett atriensis, elküldte a nomenclatort, hogy jelentse be a vendégeket, ugyanakkor pedig a szolganép széket tolt eléjük és zsámolyokat a lábuk alá. Petronius mindig úgy képzelte, hogy ebben a házban örökös szomorúság uralkodik, s ezért sosem járt ide, most hát bizonyos álmélkodással nézett körül, s némi csalódást is érzett, mert az atrium hangulata inkább vidám volt. Felülről, egy tágas nyíláson át, fényes sugárkéve hatolt be, amely a szökőkút vizében ezer szikrára zúzódott szét. Az impluviumnak nevezett négyszögletes halastavat - közepén a szökőkúttal -, melynek az volt a feladata, hogy az esős időben a felső nyíláson át behulló esőt felfogja, kökörcsin és liliom övezte. A liliomot nagyon szerethették e házban, mert egész bokorszám volt itt, fehér meg vörös liliom meg kék írisz, s finom szirmaikat ezüstösre festette a porrá zúzott vízpermet. A liliomok cserepeit rejtő nedves moha és a sűrű levelek között gyermekeket és vízi madarakat ábrázoló bronzszobrocskák látszottak. Az egyik szegletben egy ugyancsak bronzból öntött szarvasünő a nedvességtől zölddé patinásodott fejét a víz fölé nyújtotta, mintha inni akarna. Az atriumnak mozaikpadlója volt; a falak egy részét vörös márványlapok borították, többi részére fák, halak, madarak és griffek voltak festve, s ezerféle színjátékukkal csiklandozták a szemet. Az oldalszobákba nyíló ajtók kereteit teknőc, sőt elefántcsont díszítette; az ajtók közötti falak mentén Aulus őseinek szobrai sorakoztak. Mindenütt a nyugodt jómód látszott, mely távol van minden fényűzéstől, de annál nemesebb és magabízóbb.
Petronius lakása sokkal tekintélyesebb és előkelőbb volt, de azért itt sem talált semmit, ami ízlését sértette volna, s éppen közölni akarta ezt Viniciusszal, amikor a velarius rabszolga félretolta az atrium és tablinum közötti függönyt, s azon túl megpillantották a gyorsan közeledő Aulus Plautiust.
Már élete alkonya felé haladó, deres fejű, de azért erőteljes férfiú volt, arca erélyes, kissé rövid, de valamelyest mégis sasfejhez hasonlított. Ezúttal azonban bizonyos csodálkozás, sőt nyugtalanság tükröződött róla amiatt, hogy ilyen váratlanul Nero barátját, társát és bizalmasát látja itt.
De Petronius sokkal inkább világfi és éles eszű férfiú volt, semhogy az ilyesmit észre ne vegye, így aztán az első üdvözlések után minden ékesszólását és fesztelenségét latba vetve elmondta, hogy a gondos ápolást jött megköszönni, amelyben húga fiának e házban része volt, s hogy csakis a hála indította e látogatásra, amelyre egyébként Aulusszal való régi ismeretsége jogosítja fel.
Aulus a maga részéről biztosította, hogy igen kedves vendége a házának, ami azonban a hálát illeti, azzal inkább ő, Aulus, tartozik, ámbár Petronius bizonnyal nem is sejti ennek okát.
Petronius valóban nem sejtette. Hiába vetette fel dióbarna szemét, s törte a fejét, hogy eszébe jusson a legcsekélyebb szolgálat is, amelyet Aulusnak vagy bárkinek tett. Nem jutott eszébe semmi, legfeljebb az, amit Viniciusnak készült tenni. Akaratán kívül adódhatott ugyan valami hasonló dolog, de csak akaratán kívül.
- Nagyon szeretem és becsülöm Vespasianust - felelte Aulus -, akinek életét megmentetted, mikor egyszer megesett vele az a szerencsétlenség, hogy Caesar verseinek hallgatása közben elszundított.
- Az a szerencse esett meg vele - felelte Petronius -, hogy nem hallotta azokat a verseket, azt azonban nem tagadom, hogy a dolog szerencsétlenséggel is végződhetett volna. A Rőtszakállú mindenáron el akart küldeni hozzá egy centuriót azzal a baráti üzenettel, hogy vágja fel ereit.
- De te, Petronius, kinevetted őt.
- Úgy van, vagyis ellenkezőleg, azt mondtam, hogyha Orpheus énekével el tudta altatni a vadállatokat, az ő diadala legalább olyan nagy, ha Vespasianust sikerült elaltatnia. A Rőtszakállút lehet korholni, csak az a fontos, hogy egy kis adag korholásban nagy adag hízelgés legyen. Poppaea, a mi szerelmetes Augustánk ezt nagyon jól érti.
- Sajnos, ilyen időket élünk - felelte Aulus. - Két fogam hiányzik elöl, egy britanniai ember ütötte ki kővel, s emiatt most sípolva beszélek, de azért életem legkedvesebb pillanatait mégis Britanniában töltöttem...
- Mert azok a győzelem pillanatai voltak - vetette közbe Vinicius.
De Petronius, attól tartva, hogy az öreg hadvezér most majd elkezd régi háborúiról beszélni, gyorsan változtatott a témán. Elmondta, hogy Praeneste közelében a parasztok egy döglött farkaskölyköt találtak, melynek két feje volt, a legutóbbi vihar alkalmával pedig a villám lerombolta Luna[56] szentélyének szegletét, ami a kései őszi időre való tekintettel rendkívüli jelenség. Egy bizonyos Gotta, aki ezt elmondta neki, még hozzátette, hogy ama szentély papjai ebből a város vagy legalábbis egy hatalmas épület romlását jósolják, amit csak rendkívüli áldozatokkal lehet elhárítani.
Aulus, a történetet meghallgatva, kijelentette, hogy az ilyen jelenségeket semmiképpen sem szabad alábecsülni. Hogy az istenek haragudhatnak azért a rengeteg gonoszságért, melyeknek mértéke már túlmegy minden határon, abban nincs semmi különös - ilyen körülmények között pedig a könyörgő áldozatok teljesen helyénvalóak.
Petronius azonban így felelt:
- A te házad nem nagy, bár nagy ember lakik benne; az enyém viszont silány tulajdonosához képest túlságosan is nagy, bár valójában kicsiny. Ha pedig valami akkora épület romlásáról van szó, mint például a Domus Transitoria,[57] akkor vajon érdemes-e áldozatokat hoznunk azért, hogy e romlást elkerüljük?
Plautius nem felelt e kérdésre, s óvatossága kissé sértette is Petroniust, mert noha valóban nem tudott különbséget tenni a rossz és jó között, sohasem volt besúgó, úgyhogy mindig teljes biztonsággal lehetett vele beszélni. Most hát ismét változtatott a beszéd tárgyán, s dicsérte Plautius lakását és az itt uralkodó jó ízlést.
- Régi hajlék ez - magyarázta Plautius -, s én, mióta örököltem, semmit sem változtattam rajta.
Miután az atriumot a tablinumtól elválasztó függönyt félretolták, a ház egész hosszában nyitva volt, úgyhogy a tablinumon[58] és a következő peristyliumon, valamint az azon túl levő oecus[59] nevű termen keresztül ki lehetett látni a kertbe, amely sötét keretbe foglalt világos képnek látszott a távolból. Vidám gyermeki kacagás hallatszott be onnan az atriumba.
- Ah, vezér - szólt Petronius -, engedd meg, hadd hallhassuk közelebbről ezt a manapság olyan ritka őszinte kacagást.
- Nagyon szívesen - egyezett bele Plautius felállva. - Az én kis Aulusom labdázik ott Lygiával. De ami a nevetést illeti, úgy vélem, Petronius, neked egész életed csupa nevetésből áll.
- Az élet nevetséges, tehát nevetek - viszonzá Petronius -, ez a nevetés azonban egészen más.
- Petronius egyébként nem naphosszat nevet, hanem inkább éjszakahosszat - tette hozzá Vinicius.
Így beszélgetve mentek végig a házon, s kijutottak a kertbe, ahol Lygia a kis Aulusszal labdázott, s a labdákat külön e célra beosztott a sphaeristaenek[60]nevezett rabszolgák szedték fel, s adták kezükbe. Petronius lopva gyors pillantást vetett Lygiára, a kis Aulus, Viniciust megpillantva, odafutott, hogy üdvözölje, az pedig elhaladtában fejet hajtott a gyönyörű leány előtt, aki labdával a kezében, kissé zilált hajjal, kissé lihegve és kipirultan állt előtte.
De a repkénnyel, vadszőlővel és jerikói lonccal befuttatott kerti tricliniumban ült Pomponia Graecina, odamentek hát, hogy köszöntsék. Petronius e házba nem volt ugyan bejáratos, de Pomponiát ismerte már, mert gyakran találkozott vele Antistiánál, Rubelius Plautus leányánál, azután Senecáék házánál és Polliónál is. Nem is tudott elnyomni némi csodálkozást, amelyet az asszony szomorú, de derűs arca, alakjának, mozdulatainak és szavainak nemes volta keltett benne. Pomponia annyira megzavarta a nőkről alkotott véleményét, hogy ez a lelke mélyéig léha s magabiztos férfiú, akihez fogható nem is akadt Rómában, nemcsak bizonyos tiszteletet érzett iránta, hanem már-már önbizalmát is elvesztette vele szemben. Íme most is, mikor megköszönte Vinicius istápolását; szinte önkéntelenül is elejtett egy-egy "domina" szót, ami soha eszébe nem jutott, ha például Calvia Crispinillával, Scriboniával, Valeriával, Solinával vagy más nagyvilági hölgyekkel beszélt. Az üdvözlés után mindjárt fel is panaszolta, hogy Pomponiát olyan ritkán lehet látni, sem a cirkuszban, sem az amphiteatrumban nem lehet találkozni vele, mire az asszony, kezét férje kezére helyezve, nyugodtan felelte:
- Öregszünk, s mindketten egyre jobban szeretjük a házi csendet.
Petronius éppen ellenkezni akart, de Aulus Plautius már hozzá is tette sípoló hangján:
- S egyre inkább idegeneknek érezzük magunkat az olyan emberek között, akik római isteneiket is görög nevekkel illetik.
- Az istenek bizonyos idő óta inkább csak retorikai alakokká lettek - jegyezte meg Petronius hanyagul -, mivel pedig a retorikát a görögöktől tanultuk, nekem magamnak is könnyebb kimondanom például Hérát, mint Iunót.
Azzal Pomponiára nézett, mintegy annak a jeléül, hogy az ő jelenlétében más istenség eszébe sem juthatott volna, azután cáfolni igyekezett azt, amit az asszony az öregedésről mondott:
- Igaz, hogy az emberek hamar öregszenek, de csak az olyanok, akik egészen másféle életet élnek, de ettől függetlenül vannak arcok, amelyekről Saturnus mintha megfeledkezett volna.
Petronius e szavaiból bizonyos őszinteség csendült, mert noha Pomponia Graecina már túl volt élete delelőjén, megőrizte arcbőre szokatlan üdeségét, s mivel arca és feje kicsiny volt, sötét ruhája, komolysága és szomorúsága ellenére is egészen fiatal nőnek látszott.
Közben a kis Aulus, aki Vinicius ittléte alkalmával igen megbarátkozott vele, most hozzálépett, s kérlelni kezdte, hogy labdázzék velük. A fiúcska után Lygia is belépett a tricliniumba. Most, hogy a repkényfüggöny alatt, arcán a remegő fényfoltokkal megállt, Petronius még szebbnek látta, mint az első pillanatban, valóban olyannak, mint egy nimfa. S mivel eddig nem szólt hozzá., most felemelkedett helyéről, fejet hajtott a leány előtt, s megszokott üdvözlő szavak helyett Odysseus szavait idézte, amelyekkel Nausikaát köszöntötte:
Úrnőm esdekelek; ki vagy? isten? földi halandó?
Hogyha te istennő vagy, a tágterű égbe lakók közt -
Zeusz atya gyermeke! Artemisz az, kihez én a leginkább
tartalak íme hasonlónak, termetre s alakra;
és ha halandó vagy, ki a földön tartja lakását,
boldog apád háromszor, anyád is boldog, az úrnő,
és testvéreid is háromszor...[61]
Még Pomponiának is tetszett a világfi előkelő udvariassága. Ami Lygiát illeti, ő lángba borult arccal, zavartan hallgatta, s nem mert felpillantani. De szája szegleteiben lassanként csintalan mosoly kezdett bujkálni, arcán meglátszott, hogy a leányos szemérem viaskodik benne a válaszadás vágyával - s nyilván ez utóbbi győzedelmeskedett, mert hirtelen Petroniusra nézett, s ama Nausikaa szavaival felelt, egy lélegzetvételre idézve azokat, kissé úgy, mintha leckét mondana fel:
Jó idegen, nem vagy hitvány te, sem esztelen ember.
Aztán sarkon fordult, és elfutott, mint ahogy elrebben a megriasztott madár.
Most aztán Petroniuson volt az álmélkodás sora, nem hitte volna ugyanis, hogy homéroszi verset halljon egy leánykától, kinek barbár származásáról már Viniciustól értesült. Kérdő tekintetet vetett hát Pomponiára, de az asszony nem felelhetett meg neki, mert e pillanatban mosolyogva nézte, milyen büszkeség tükröződik az öreg Aulus arcán.
Az pedig nem bírta leplezni örömét. Mindenekelőtt úgy megszerette Lygiát, mintha tulajdon gyermeke lett volna, azután pedig ősrómai előítélete ellenére, amely azt parancsolta, hogy a görög nyelv és annak terjesztése ellen mennydörögjön, azt mégis a társaságbeli csiszoltság csúcspontjának tekintette. Ő maga ugyan sosem tudta tökéletesen elsajátítani, amit titokban eléggé fájlalt is, annál jobban örült tehát, hogy ennek az előkelő úrnak és egyúttal irodalmárnak, aki hajlandó lett volna az ő házát barbár háznak tekinteni, íme, most Homérosz nyelvén és versével válaszoltak.
- Van a háznál egy görög pedagógus - szólt Petroniushoz fordulva -, aki fiunkat tanítja, s a leány is végighallgatja a leckéket. Kis pintyőke ez még, de kedves jószág, s mi mindketten megszerettük.
Petronius most a borostyán és lonc szövevényén át nézte a kertet és a három játszadozó alakot. Vinicius ledobta tógáját, s csak tunikában ütögette magasra a labdát, amelyet a szemben álló Lygia magasra emelt kezével igyekezett elkapni. A leány az első látásra nem keltett nagy hatást Petroniusban. Túlságosan soványnak találta. De mikor a tricliniumban közelebbről megnézte, elképzelte, hogy talán a hajnal lehetett ilyen - és mint szakértő megértette, hogy van benne valami rendkívüli. Mindent észrevett, és mindent felbecsült: vagyis rózsaszínű, áttetsző arcát, üde ajkait, melyek mintha csókra simulnának össze, a tenger azúr színében kéklő szemét, alabástromfehér homlokát, sűrű, sötét fürtjeit, melyeknek csigái hajlataikban a borostyánkő vagy a korinthusi réz színében játszanak, könnyed nyakát és "isteni" hajlású vállait, karcsú, hajlékony alakját; melynek fiatalsága olyan, mint a május meg a frissen kipattant virág üdesége. Felébredt benne a művész és a szépség tisztelője, s mindjárt megérezte, hogy e leány szobra alá bátran oda lehetne írni: "Tavasz." Egyszerre Chrysothemis jutott eszébe, s elfogta a sivár nevetés, mert szeretőjét most - haján az aranyporral és feketére kendőzött szemöldökével együtt is - olyan fonnyadtnak látta, mint egy szirmait hullató, megsárgult rózsa. S lám, ezt a Chrysothemist egész Róma irigyelte tőle. Ezután Poppaeára gondolt - s ezt a híres, nevezetes Poppaeát is lélektelen viaszmaszknak látta. E leány tanagraszerű idomaiban nemcsak a tavasz illatozott, hanem ott volt a sugárzó Psyche[62] is, aki úgy átvilágított rózsaszínű testén, mint a sugár a lámpán.
"Viniciusnak igaza van - gondolta magában -, az én Chrysothemisem pedig öreg, öreg... mint Trója!"
Ezután Pomponia Graecinához fordult, s a kert felé mutatva így szólt:
- Most már megértem, domina, hogy ilyen két gyermekkel kedvesebb nektek házatok, mint a palatinusi lakomák meg a cirkusz.
- Úgy van - felelte az asszony, tekintetét a kis Aulus és Lygia felé fordítva.
Az öreg hadvezér pedig elbeszélte Lygia történetét meg az észak homályában élő lygiusok históriáját, úgy, ahogy évekkel előbb Atelius Histertől hallotta.
Amazok a labdajátékot befejezve, egy ideig a kert homokos útjain sétáltak, s mint három fehér szobor ütöttek el a mirtuszok és ciprusok alkotta sötét háttértől. Lygia kézen fogva vezette a kis Aulust. Némi séta után leültek a kert közepén a piscina[63] mellett álló padra. De kis idő múlva Aulus felugrott, hogy megriogassa a halakat az áttetsző vízben. Vinicius pedig folytatta a séta alatt megkezdett beszélgetését:
- Úgy van - mondta remegő, mély hangon -, alig nőttem ki a praetextából,[64] azonnal elküldtek az ázsiai légióhoz. Nem ismerhettem meg a várost, sem az életet, sem a szerelmet. Betéve megtanultam néhány anakreoni verset meg egy kevés Horatiust, de nem tudnék úgy verseket szavalni, mint Petronius, amikor értelmem megnémul a bámulattól, és saját szavamat nem lelem. Mint ifjú, Musonius iskolájába jártam, aki arra tanított, hogy a boldogság alapja az, hogy az ember azt akarja, amit az istenek: vagyis a boldogság a mi akaratunktól függ. Én azonban azt hiszem, hogy van valami nagyobb, drágább, valami más boldogság is, ami nem tőlünk függ, mert azt csak a szerelem adhatja meg. Ezt keresik maguk az istenek is, tehát én is, Lygia, aki eddig nem kóstoltam szerelmet, az istenek nyomdokain járva keresem, aki megajándékozna ezzel a boldogsággal.
Elhallgatott, s egy ideig csak a víz halk csobogása hallatszott, amint a kis Aulus kavicsokat dobált bele, hogy a halakat megriassza. Kis idő múlva azonban Vinicius ismét megszólalt, még csendesebben, még lágyabban:
- Hiszen ismered Titust, Vespasianus fiát? Azt beszélik róla, hogy alig serdült ifjúvá, annyira megszerette Berenicét, hogy az utána való epekedés szinte az életét is kiszívta belőle... Én is tudnék így szeretni, Lygia!... Gazdagság, hírnév, hatalom: meddő füst! Hiábavalóság! A gazdag ember talál magánál gazdagabbat, a hírnevet elhomályosítja mások nagyobb híre, a hatalmasat legyőzi a még hatalmasabb... De vajon maga Caesar vagy bármelyik isten érezhet-e nagyobb gyönyörűséget, vagy lehet-e boldogabb, mikor az imádott ajkat csókolja... A szerelem tehát az istenekkel tesz bennünket egyenlőkké, ó, Lygia!...
A leány pedig hallgatta nyugtalanul s egyúttal csodálkozva, mintha görög fuvolát vagy citerát hallgatott volna. Néha úgy érezte, hogy Vinicius valami furcsa dalt énekel, amely beszivárog fülébe, megmozgatja vérét, szívét az aléltság, valami félelem, de egyúttal valami érthetetlen öröm is környékezi... Azt is érezte, hogy az ifjú olyasmit mond neki, ami már előbb is megvolt benne, csak eddig nem tudott róla magának számot adni. Érezte, hogy Vinicius valamit felébreszt, ami eddig szendergett benne, s hogy e pillanatban a ködös álom egyre világosabb, egyre kedvesebb, egyre gyönyörűbb alakot ölt.
Közben a nap már régen átsiklott a Tiberis fölött, s közvetlenül a Ianiculum magaslata fölött függött. Vörös fény hullott a mozdulatlan ciprusokra, s áthatotta az egész levegőt. Lygia mintegy álomból ébredő kék szemét Viniciusra emelte, s amint az ifjú az alkonyati fényben, a szemében remegő könyörgéssel föléje hajolt, most egyszerre szebbnek látta minden más embernél és minden görög és római istennél, akiknek szobrai a szentélyek homlokzatait díszítik. Vinicius pedig ujjaival gyöngéden átfogta a leány kezét, csuklón fölül; s megkérdezte:
- Nem találod-e ki, Lygia, miért mondom ezt neked?
- Nem! - suttogta a leány olyan halkan, hogy Vinicius alig hallotta.
De nem hitt neki, s egyre erősebben vonta maga felé kezét, s egészen a szívére vonta volna, mely a gyönyörű leány által felkorbácsolt érzékektől úgy vert, akár a pöröly, s egyenesen hozzá intézte volna forró szavait, ha a mirtuszokkal szegélyezett ösvényen fel nem tűnik az öreg Aulus, aki közelebb érve, így szólt:
- A nap nyugovóra hajlott, óvakodjatok hát az esti hűvösségtől, és ne tréfáljatok Libitinával...[65]
- Nem - felelte Vinicius -, eddig még fel sem vettem tógámat, s mégsem éreztem hűvösséget.
- Pedig a nap korongjának már alig fele látszik ki a hegy mögül - felelte a vén harcos. - Bárcsak Szicília enyhe éghajlata volna ez, ahol a nép esténként összegyűlik a piactereken, hogy karban énekelve búcsúzzék a nyugovóra térő Phoebustól.
S feledve, hogy az előbb ő maga óvta őket Libitinától, mesélni kezdett Szicíliáról, ottani birtokairól és terjedelmes gazdaságáról, amelynek szerelmese volt. Elmondta, nemegyszer gondolt már rá, hogy átköltözik Szicíliába, s ott békességben éli le életét. Elég a téli zúzmarából annak, akinek fejét már belepte a dér. A fák még nem hullatják leveleiket, s a város fölött még kegyesen mosolyog az ég, de ha a szőlőskert megsárgul, s az albániai hegyekben leesik a hó, ha az istenek kegyetlen viharokkal látogatják meg Campaniát, akkor, ki tudja, egész háza népével együtt nem költözik-e át csendes falusi fészkébe.
- Volna kedved itt hagyni Rómát, Plautius? - kérdezte Vinicius, hirtelen nyugtalansággal.
- A kedvem már régóta megvan - felelte Aulus -, mert ott nyugodtabb és biztonságosabb az élet.
S ismét magasztalni kezdte kertjeit, nyájait, lombok között rejtőző házát s a kakukkfűvel és csomborral benőtt lankákat, amelyeken a méhek rajai döngenek. De Vinicius oda sem figyelt e bukolikus áradozásra, csak arra gondolt, hogy elveszítheti Lygiát, s egyre Petronius felé nézegetett, mintha tőle remélne segítséget.
Ezalatt Petronius, Pomponia mellett ülve, elgyönyörködött a lenyugvó napban, a kertben és a halastó mellett álldogáló embercsoportban. Fehér ruhájuk a mirtuszok sötét háttere előtt aranyosan ragyogott az esti fényekben. Az égen az alkonypír kezdett bíborszínűvé, majd lilává válni, s az opál minden színárnyalatában játszani. Az égbolt már egészen lila volt. A ciprusok sötét körvonalai még tisztábban látszottak, mint fényes nappal, s emberekre, fákra és az egész kertre ráborult az est békessége.
Petroniust meglepte ez a nyugalom s főleg az emberek békéje. Pomponia, az öreg Aulus, fiuk és Lygia arcában volt valami, amit sosem látott azoknak arcán, akik őt mindennap, jobban mondva minden éjjel körülvették. Volt bennük valami fény, valami megnyugvás, valami derű, s mindez egyenesen abból az életből fakadt, amelyet itt mindnyájan éltek. Kissé csodálkozva gondolt rá, hogy íme, mégis létezhet olyan szépség, olyan gyönyörűség, amelyet ő sohasem kóstolt, noha egész életében a szépséget és gyönyört hajszolta. E gondolatot nem bírván magába fojtani, Pomponiához fordulva így szólt:
- Azt mérlegelem lelkemben, hogy mennyire más a ti világotok, mint az, amelyen a mi Nerónk uralkodik.
Az asszony erre finom arcát az alkonypír felé emelve egyszerűen így felelt:
- A világon nem Nero uralkodik, hanem az Isten.
Pillanatnyi csend állt be. A triclinium közelében az öreg hadvezér, Vinicius, Lygia és a kis Aulus léptei hallatszottak, de mielőtt még odaértek volna, Petronius megkérdezte:
- Tehát te hiszel az istenekben, Pomponia?
- Hiszek az egy, igazságos és mindenható Istenben - felelte Aulus Plautius felesége.
HARMADIK FEJEZET
- Hisz egy mindenható és igazságos Istenben - ismételte meg Petronius, mikor Viniciusszal négyszemközt ismét a gyaloghintóban ült. - Ha az ő Istene mindenható, akkor élet és halál ura, s ha igazságos, akkor igazságosan küldözgeti ránk a halált. De akkor Pomponia miért gyászolja Júliát? Azzal, hogy Júliát gyászolja, elítéli saját istenét. Kénytelen leszek ezt az okoskodást megismételni a mi rőt szakállú majmunk előtt, úgy vélem ugyanis, hogy a dialektikában nem maradok el Socrates mögött. Ami a nőket illeti, egyetértek azzal, hogy mindegyiknek három vagy négy lelke van, de egyiknek sincs értelmes lelke. Elmélkednék Pomponia Senecával vagy Cornutusszal afelett, hogy micsoda is az ő nagy Logosuk... Idéznék meg együttesen Xenophanes, Parmenides, Zeno és Plato szellemét, akik úgy unatkoznak amaz alvilági tájakon, akár a csízek a kalitkában. Én egészen más dologról akartam vele és Plautiusszal beszélni. Az egyiptomi Isis szent hasára! Ha úgy egyenesen megmondtam volna nekik, miért jöttünk, azt hiszem, erényük olyat kondult volna, akár a rézpajzs, ha valaki ráüt a verővel. És nem mertem! Elhiszed, Vinicius, hogy nem mertem?! A páva gyönyörű madár, de borzalmasan rikácsol. Megijedtem a lármától. Választásodat azonban meg kell dicsérnem. Valóságos "rózsaujjú hajnal"... És tudod, mit juttatott még eszembe? A tavaszt! De nem ám a mi itáliai tavaszunkat, ahol alig egy-két almafa borul virágba, s az olajfaligetek éppen olyan szürkék maradnak, mint voltak, hanem azt, amelyiket valamikor Helvetiában láttam, azt a fiatal, friss, világoszöld tavaszt... Ama sápadt Selenére,[66] nem csodállak, Marcusom, de tudd meg, hogy Dianát szereted, és hogy Aulus meg Pomponia képesek volnának téged darabokra tépni, ahogy annak idején Actaeont széjjeltépték a kutyák.
Vinicius lecsüggesztett fejjel hallgatott egy darabig, majd a vágytól szaggatott hangon szólt:
- Kívántam őt már azelőtt is, de most még jobban kívánom. Mikor kezét megfogtam, mintha tűz áradt volna át rajtam... Magamévá kell őt tennem. Ha Zeus volnék, felhő képében ölelném őt át, mint ahogy Zeus ölelte át Iót, vagy esőként hullanék le reá, mint ahogy ő tette Danaéval. Addig szeretném csókolni a száját, amíg belém fájdulna! Szeretném, ha karjaim között sikoltana. Szeretném megölni Aulust és Pomponiát, őt pedig elragadni, és karomon hazavinni. Ma nem fogok aludni. Megkorbácsoltatom valamelyik rabszolgámat, s hallgatni fogom jajgatását...
- Csillapodj - intette Petronius. - Olyan kedvteléseid vannak, akár a suburrai ácsoknak.
- Mindegy. Meg kell őt szereznem. Hozzád fordultam tanácsért, de ha te nem tudsz rajtam segíteni, majd segítek magamon... Aulus a leányának tekinti Lygiát, miért nézném hát én rabszolgának? Ha nincs más mód, fonja be házam ajtaját, kenje meg farkaszsírral, aztán mint feleségem üljön házi tűzhelyem mellé.
- Csillapodj, ó, consulok tébolyult ivadéka! Nem azért hajtjuk pórázon a barbárokat szekereink után, hogy leányaikat feleségül vegyük. Óvakodj a szélsőségektől. Merítsd ki az egyszerű, becsületes módokat, de magadnak is, nekem is hagyj időt a gondolkozásra. Én is Iuppiter leányának tartottam Chrysothemist, s mégsem vettem feleségül, mint ahogy Nero sem vette feleségül Aktét, hiába fogták rá, hogy Attalos király leánya... Csillapodj... Gondold meg, ha Lygia el akarja hagyni Aulusékat teérted, nem tarthatják őt vissza, de tudd meg azt is, hogy nemcsak te égsz, mert Eros őbenne is tüzet gyújtott... Én láttam, s nekem hinned kell... légy türelemmel. Mindennek megvan a módja, de ma már a kelleténél többet gondolkoztam, s ez fáraszt. Azt azonban megígérem, hogy holnap ismét gondolkozom szerelmeden, s Petronius nem volna Petronius, ha valamiféle módot ki nem találna.
Ismét mindketten elhallgattak - végül kis idő múlva Vinicius most már nyugodtabban szólt:
- Köszönöm, s kívánom, hogy Fortuna legyen hozzád bőkezű.
- Légy türelemmel.
- Hova vitetsz bennünket?
- Chrysothemishez...
- Boldog vagy, hogy tied, akit szeretsz.
- Én? Tudod, mi az, ami Chrysothemisben még szórakoztat? Az, hogy megcsal a tulajdon felszabadított rabszolgámmal, a lantos Theoklesszel, s azt hiszi, hogy nem tudom. Valamikor szerettem, de most szórakoztatnak hazudozásai és ostobasága. Gyere velem hozzá. Ha kacérkodni kezd veled, s borba mártott ujjával betűket ír az asztalra, gondolj rá, hogy nem vagyok féltékeny.
S Chrysothemishez vitették magukat.
De az előtérben Petronius, kezét Vinicius vállára téve, így szólt:
- Várj csak, azt hiszem, megtaláltam a módját.
- Jutalmazzanak meg az istenek...
- Igen. Azt hiszem, ez a mód csalhatatlan. Tudod mit, Marcusom?
- Hallgatlak, Athéném...
- Nos, az isteni Lygia néhány nap múlva házadban fogja élvezni Demeter magvát, a nászlakomát.
- Nagyobb vagy Caesarnál! - kiáltotta Vinicius lelkesen.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Kérlek, hogy csak etikusan és nyomdafestéket tűrően írj a bejegyzésekhez megjegyzést!