Keresés ebben a blogban

Betöltés...

Tollforgató Irodalmi Lap Blog

Válogatások az Internetről.

A blogban pályázatokról, rendezvényekről, és hirdetésekről tájékozódhat, valamint zenét hallgathat, videót nézhet, és az interneten megjelent hivatalos műveket olvasgathatja. Ha folytatni akarja a mű olvasását, akkor kattintson a szöveg címére!

Az alsó sávban weboldalakat, videósávot, és híroldalakat talál!

A fő oldalunkat itt találhatja:

Az alkotásokat a tollforgato.lap@gmail.com és a tollforgato.lapcsoport@gmail.com címre várom! Köszönöm, hogy megtiszteled az olvasóidat az alkotásokkal, a türelmeddel és a tanításaiddal!

Keresd meg a jobb oldalon a rejtett linkű, vagy lent a középen látható Chat-falat! Beszélgess, vitatkozz irodalomról, művészetről, történelemről, régészetről, vagy írástörténetről, logikáról, másról oldalainkon!


Új aloldalaink nyíltak:

Látogass el új blogunkra is!


A fiók nem Adsense fiók, támogatókat keresek!

2010. február 6., szombat

Jókai Mór - Sárga rózsa (1892) Forrás: MEK

Jókai Mór

Sárga rózsa

1892




1.

Még akkoriban nem szelte keresztül a Hortobágyot a vasút; még nem is volt az Alföldön semmiféle vasút. A Hortobágy vize sem volt lecsapolva: a kétkerekű malom vígan kelepelt a kis folyamon, a nádasban jó dolga volt a vidrának.

A legelső hajnalhasadásnál egy lovas legény poroszkál a sík Zámi pusztán, mely "túl" esik a Hortobágy vizén. (Debrecent véve a világ közepének.) Honnan jön, hová tart, azt nem lehet kitalálni, a pusztán nincs ösvény, kocsinyomot, patkónyomot menten benő a fű. A végtelen láthatárig nincs más, csak fű; egy élőfa, egy kútágas, egy kunyhó nem zavarja meg a fenséges zöld sivatag országát. A ló megy az ösztöne után. A lovasa alszik, bóbiskol a nyeregben, hajladozik hol erre, hol arra, de azért a lába ki nem esik a kengyelből.

Gulyásbojtárnak kell neki lenni, mert az ingujja elöl össze van kötve: a lobogós ingujj a szarvas állatok közt akadékos volna. Kék a mellénye, fekete a gombos rajthuzlija, fekete a szűre is, selyemvirágokkal kivarrva, csatos szíjon lóg le a félválláról. Bal kezében a lazán eresztett kantárt fogja, jobb keze csuklójára akasztva a karikás ostor, nyeregkápájába dugva a hosszú ólmos fütykös.

Széles, feltűrt karimájú süvege mellé tűzve egy sárga rózsa.

Mikor egyszer-egyszer felkapja a ló a fejét, a sallangos csótárt megrázva, a bóbiskoló legény is felneszel egy pillanatra. Első mozdulata az, hogy a kalapjához kap: megtapintja a rózsát, nem veszett-e el? Aztán leveszi a fejéről a kalapot, megszagolja a sárga rózsát nagy gyönyörűséggel (pedig annak nincs is rózsaillata), aztán megint féloldalra nyomja a süvegét a fejébe, s hátraveti a nyakát. Azt hiszi, hogy akkor meg fogja látni a kalapján azt a rózsát.

Aztán dúdolni kezdi a kedvenc nótáját (tán az ébren tartja):

Ez a csárda olyan közel ne lenne!
Olyan jó bort csak ne mérnének benne:
Arany icce, réz e messző;
Azér' járok olyan késő,
Angyalom, kicsikém, tehozzád.

Aztán megint csak előrehúzza a feje s bóbiskol tovább.

Egy zökkenőnél ijedten veszi észre, hogy a kalapja mellől elveszett a sárga rózsa.

Nosza, visszafordítja a lovát, s megtér a rózsáját keresni a tenger fűben, pedig az is tele van mindenféle sárga virággal, most nyílik a pimpó, sárma meg a vízililiomok. De azért az elveszett rózsáját azok közt is megtalálja, s megint feltűzi a süvege mellé, aztán dúdolja tovább a nótáját:

Kiskertemben egy almafa virágzik,
A sok almavirág miatt nem látszik:
Hol nyílik a dupla szegfű?
Hol terem a hű szerető?
Én is azt - én is azt keresem.

Újra elalszik, s újból elveszti a rózsáját. Megint visszafordítja a lovát, megkeresni az elveszettet. Ezúttal egy szépen virágzó nagy bogáncs piros virágbugái közt találja azt meg. Hogy összerugdossa csizmasarokkal azt a bogáncsot! Még az mer az ő rózsájával csókolózni!

Arra ismét felkap a nyergébe.

Ha babonás volna: nem tűzné fel harmadszor is a süvege mellé a sárga rózsát. Ha értené a madarak nyelvét, kitalálná, mit csicsereg az a száz meg száz pacsirta, mely a kora hajnalt üdvözölve mind odafenn jár a magasban, ahol szem nem látja: azok mind azt mondják neki: "ne tűzd fel, ne tűzd fel a sárga rózsádat". De hát a hortobágyi legény "vastagnyakú"; nem ismer se babonát, se félelmet.

Pedig sok időt eltarisznyázott a rózsakereséssel, talán még többet a rózsa megszolgálásával; hajnali itatáskor ott kellene neki lenni a zámi puszta karámjánál. Majd káromkodik a számadó gazda.

Hát hadd káromkodjék! Akinek egy olyan sárga rózsa van a süvege mellett, az még a számadótól sem fél.

Egyszer aztán a lovának a nyerítése ébreszti fel. A hóka szemközt jövő lovast vett észre. A holdas pej régi ismerőse: azt köszönti messziről.

A pej paripa lovasa csikósbojtár. Meg lehet azt tudni a lobogós ingujjról, a tulipános, fehér szűréről, a fél vállán átvetett pányváról; de leginkább arról, hogy a nyergének nincs terhelő szíja, ami a ló hasát átszorítsa; csak úgy van lazán a hátára vetve.

Nemcsak a két paripa, hanem a két lovas is ráismer egymásra jó messziről, s sebesebbre fogva az ügetést, odarúgtatnak egymáshoz.

Mind a kettő valóságos ősmagyar arctípus, noha egymástól merőben különböző. Ilyenek lehettek az első magyarok, mikor Ázsiából idekerültek.

A gulyásbojtár széles vállú, csontos termet, vastag nyakkal, köpcös derékkal; arcvonásai duzzadók, két orcája pirospozsgás, álla, szája, szemöldöke csupa hetykeség, kis bajusza hegyesre kipödörve; gesztenyeszín haja kerekre levágva; a szemei dióbarnák, de első látásra azt hinni, hogy zöldek.

A csikósbojtár alakja pedig karcsú derékban, de vállban és csípőben kifejlett, hatalmas domború mellkassal; arcszíne olyan, mint az aranyozott bronzé, monyorú metszéssel; tökéletes szépségű száj, orr és szemöldök, ragyogó kis fekete szem; fekete bajusza magától kunkorodik fölfelé; szénfekete haja is természetes langos csigákban borul a két vállára.

A két paripa összeröhögve köszönti egymást. A csikósbojtár üdvözli a pajtását elébb.

- Isten jó nap, cimbora! De korán ébredtél! Tán nem is aludtál?

- Fogadj Isten, pajtás. Hát volt, aki elaltatott, volt, aki fölébresztett.

- Honnan jössz most ízibe?

- Csak innen a mátai pusztáról, a lódoktornál voltam.

- A lódoktornál voltál ? Akkor csapd agyon a hóka lovadat.

- Miért csapnám agyon a hóka lovamat?

- Azért, hogy meg hagyta magát kerültetni a lódoktor gebéjétől: van egy félórája, hogy láttam a doktort a kétkerekű laptikáján a mátai karám felé baktatni.

- Hát ne firtasd te ezt, pajtás. A te holdas pejkódat is sokszor megveri a számadó juhász szőke szamara.

- Ejha! De szép sárga rózsa van a süveged mellett, cimbora!

- Hát van annak, aki megszolgálja.

- No, csak aztán meg ne bánja, aki megszolgálta.

Ezzel fenyegető mozdulattal emelte magasra az öklét a csikósbojtár, hogy a lobogós ingujja a válláig omlott, napbarnította atlétai karját meztelen mutatva.

Azzal mind a ketten sarkantyúba kapták a paripákat, s vágtattak tova a maguk útján.


2.

A gulyásbojtár ügetett a karám felé; a zámi halmok meg a kis akácerdő kezdettek kilátszani az ég aljából; közöttük a hármas kútgém. De jó futás esik még odáig. A gulyáslegény levette a süvege mellől azt az árulkodó sárga rózsát; beletakargatta a piros keszkenőjébe, s keszkenőstül együtt lecsúsztatá a bekötött szűre ujjába.

A csikósbojtár pedig irányt váltott, s ahol a nagy tengersík pusztán a földre lapuló, kékes köd mutatta a Hortobágy folyását, arrafelé sarkantyúzta a paripáját; ő meg sietett annak a sárga rózsának a termőfáját felkeresni.

Mert csak "egy" sárga rózsa van az egész Hortobágyon, az is a csárdabérlő kertjében. Valami idegen hozta oda, azt mondják, Belgaországból; csodálatos rózsa, egész nyáron nyílik, pünkösdkor elkezdi, s még adventben is teli van fakadó bimbóval. Olyan sárga a virága, mint a termésarany, az illata meg inkább a muskotály boréhoz hasonlít, mint a rózsáéhoz: hej, de soknak a fejébe ment már ez az illat, aki azt a rózsát megszagolta!

Aztán annak a leánynak is csak "sárga rózsa" volt a neve, aki abból a rózsából szakítani szokott, nem is magának.

Ezt sem tudni, hol vette az öreg csapláros; felesége nem volt. Úgy felejtette ott valaki. Megtartották, felnevelték, szép karcsú virágszál lett belőle. Nem volt annak az arca piros, mint a többi lányoké; hanem valami átlátszó, hamvassárga; azért mégsem volt az beteg szín, alatta ragyogott az élet, s amikor mosolygott, mintha tűz sugárzott volna ki belőle. Aztán az a nevetésre álló szája a fölfelé húzódó szegletekkel úgy illett a két nagy kökényszeméhez, akiről nem tudta az ember, hogy kék-e vagy fekete? Mert ha belenézett, azt is elfeledte, hogy a világon van. A haja is fekete volt, egy varkocsba sárga pántlikával összefonva: rangos volt az magától is, nem kellett birsalma nedvével kenni, hogy göndörré legyen, ahogy más lányok teszik.

Hej, de sok nótát tudott. De szépen el tudta dalolni, amikor akarta. Ha jó kedve volt is, danolt, ha búsan is, danolt; arra mindenikre van nóta. Parasztleány nem élhet dal nélkül, nóta mellett könnyebben megy a munka, jobban telik az idő, megrövidül az út.

Kora hajnalban már, mikor még csak pirkad, hallani a nótafikálását, ahogy a kertben gyomlál.

A vén kocsmáros nem törődik már a csaplársággal, az egész vendéglátás a leányra van bízva, az ád bort, az főz, az számol. Az öreg a méheit lesi, a kaptárok most rajzanak.

Pedig az udvaron lódobogás hangzik, a kutyák ugatnak, és még azon a csahintó hangon, amivel ismerőst szoktak üdvözölni.

- Klára! Eredj előre! Nem hallod? Kutya ugat, vendég jött. Lásd el rendén.

A leány leereszti a gyomlálásnál feltűrt tarka viganóját, felhúzza a pillangós cipőit; megmossa a kezét a gyomlálás után az öntözőkannából, aztán megtörli a felső kötényében, azt leveti, van alatta tiszta kétszél kötény, annak a korcában lóg a söntés kulcsa; a tarka kendőt leveszi fejéről, a megnyálazott tenyerével a halántékához simítja a haját, de előbb leszakít egy rózsát arról a mindig nyitóról, s a füle mellé tűzi.

- No, már megint téped azt a rózsát ? Hátha csak egy pandúr?

Mit tesz az, hogy "csak"? Tán, hogy a pandúrnak nem lehet a csákójához tűzni a rózsát? Vagy hogy az nem érdemes rá? Pandúrja válogatja!

De bizony nem pandúr volt az, akit ott talált a leány az ivószoba hosszú asztalának a legvégén ülve, hanem a legnyalkább csikósbojtár: a Decsi Sándor.

A csikós az asztalon heverő üres palack fenekével dobol keményen, s mogorva méltósággal kiált a leánynak:

- Hozz bort!

A leány elsikoltja magát, mikor a legényt meglátja, s összecsapja a két kezét.

- Decsi Sándor! Hát megjöttél? Sándor! Lelkem. Édes.

- Azt mondtam, hogy hozz bort! - mordul rá a legény, s az öklére támasztja a félredűtött fejét.

- Hát ez a "szép jóreggel" annyi idő után?

Arra a legény észreveszi magát: tudja ő, hogy mi a becsület. Leveszi a kalapját, s az asztalra teszi.

- Jó reggelt, kisasszony!

- Me-e! - mond erre a leány, piros nyelve hegyét kidugva a szájából, s azzal durcás vállvonítással megy a söntésbe, két csípőjét jobbra-balra riszálva; visszajön a borral, s a legény elé teszi, aztán elérzékenyült hangon szól hozzá:

- Miért mondtad nekem azt, hogy "kisasszony"?

- Azért, mert az vagy.

- Máskor is az voltam, de te mégsem mondtad.

- Az máskor volt.

- No, hát itt a borod. Kell-e még valami?

- Köszönöm. Majd aztán.

A leány bosszúsan csettentett a nyelvével, s aztán leült melléje a hosszú pad végére.

A legény felvette a tele palackot, s a szájához vitte, s addig le sem vette, amíg fel nem hajtotta. Akkor aztán a téglapadlóhoz vágta a palackot, hogy ezer darabra tört.

- Miért törted össze ezt a palackot? - kérdi szelíden a leány.

- Azért, hogy ne igyék belőle utánam más.

Azzal nagy kevélyen odadobta az asztalra a három kutyanyelvet. (Ez volt a népszerű neve a papiros tízkrajcárosnak.) Kettő a veres borért, egy a palackért.

A leány engedelmesen fogta a cirokseprőt, s összetakarította az üvegcserepeket. Aztán, tudva a regulát, visszament a bormérő rács mögé, s hozta a másik palackot, odatette a legény elé.

Megint odaült melléje: a szemébe szeretett volna nézni.

A legény csak azért is lehúzta a szemére a kalapját.

Akkor aztán a leány azt tette, hogy levette a bojtár fejéről a kalapot, s azt kezdte vele, hogy a hajába tűzött sárga rózsát a kalap selyemszalagja mellé illessze.

A legény észrevette azt, s kikapta a leány kezéből a kalapját.

- Csak tartsd meg a rózsádat annak, aki érdemesebb reá.

- Sándor! Meg akarsz ríkatni?

- Az is hamisság lesz. Még az imádkozásod is az. Hát nem most hajnalban vitte el a rózsádat a süvege mellett a Lacza Ferkó?

A leány arca nemhogy pirosabb lett volna e szóra, de még haloványabb lett.

- Sándor! Bizony Isten, mondom, nem...

Nem hagyta neki tovább mondani: hirtelen befogta a száját.

- Ki ne fújd az Isten nevét hamisságra! Hát ez az aranyfüggő hogy került a füledbe?

A leány elnevette magát.

- Ó, te buksi! Hisz ez tulajdon az az ezüstfüggő, amit te hoztál nekem, csakhogy én megfuttattam arannyal az ötvösnél Újvárosban.

Ekkor a legény megfogta a leánynak mind a két kezét, s szelíden, lágy szóval beszélt hozzá.

- Klári édes! Nem mondom már, hogy "kisasszony". Kérlek igen szépen, ne hazudj énnekem. Semmit sem utálok úgy, mint a hazugságot. Azt mondják, "hazug kutya"! Pedig a kutya nem hazudik. Másképp ugat, ha tolvaj jár a tanyán, másképpen, ha a gazdája jött meg, vonít, ha veszedelmet érez: de soha meg nem téveszti a maga ugatását. A kutyában van becsület. Csak az ember tud hazudni. Az az igazi ugatás. Engem soha nem vitt rá a lelkem. Nem fordul rá a nyelvem a hazugságra. Nem is bajusz alá való az! Csúnya dolog az, mikor egy bajuszos szájból hazug szó jön ki: mint egy tacskó kölyökéből, aki fél a veréstől. Látod, mikor a múlt ősszel itt voltak az asszentálók[1], minket is mind beállítottak a pusztáról. A nemes város itthon akart minket, bojtárokat tartani a gulya, ménes mellett, mert azoknak nehéz sora van. Előre megkenték a deputációnak[2] a markát. A felcserek kinek-kinek megsúgták közülünk, hogy micsoda testi fogyatkozást valljon magára, amiért "untáglik"-nak eresszék. A Lacza Ferkó, az ráállt a fortélyra. Azt hazudta magára, hogy süket, mint a fekete föld, a trombitaszót se hallja meg. Nekem majd a szemem égett ki miatta. Hazaeresztették, pedig olyan jól hall, hogy éjjel a sötétben a marha bőgéséről meg tudja mondani: bitang marha keveredett-e a gulya közé, vagy tehén hívja az eltévedt borját. Tudott hazudni a cudar! Mikor aztán énrám került a sor, engem is összevissza vizitált a felcser, s sütötte ki felőlem, hogy a szívem rendetlenül dobog. "Hát ha rendetlenül dobog - azt mondtam rá -, annak nem a szívem az oka, hanem az a sárga rózsa ott a hortobágyi csárdában!" Az urak mind ösztökéltek, hogy hagyjam rá, amit a doktor mond: "szívtágulásom van". "De biz az én szívem nem tág! Nem fér el abban több, egyetlen icipici kisleánynál! Nincs nekem semmi hibám a világon." Be is soroztak katonának. De azért megbecsültek ám: még a hajamat sem vágták le; elküldtek Mezőhegyesre a méneshez katonacsikósnak. Míg aztán fél esztendő múlva a nemes város letette értem az ezer forint váltságot, hogy visszaszerezzen a cifra méneshez, ahol nagy szükség van rám. Hát azt az ezer forintot én majd megszolgálom a két kezemmel, de nem szolgáltam le a hazug szájammal, ahogy az a másik.

A leány ki akarta húzni-vonni a két kezét a legényéből, s tréfával akarta elütni a dolgot.

- Ejnye, Sándor lelkem, de szépen megtanultál prédikálni ott a császár kenyerén. Ennyi ékesszóval legátusnak is eljárhatnál Balmazújvárosba vasárnaponként.

- No, csak ne mórikálj! Ne tedd magad! Tudom én, hogy mi van a begyedben. Gyönge nép a leány, azt gondolod, nincsen más fegyvere, mint az, hogy hazudni tud. Anélkül megfognák. Nyúlnak a gyors lába, madárnak a szárnya az, ami a leánynak a hamis szája. De hát látod, én olyan ember vagyok, aki a nálamnál gyengébbet soha meg nem bántom. Felőlem a nyúl ott maradhat a bokorban, madár a fészekben: én fel nem riasztom. Leányt sem bántok meg, aki igazat mond, egy rossz szóval, egy rossz nézéssel sem. De ha te énnekem hazugságot mondasz, azért úgy megítéllek, mintha ezt a te szép, tiszta, halovány orcádat kikennéd pirosra bécsi ronggyal. Nézd el ezt a rózsát a kezedben, még most alig fakadt ki, de ha ráfújom a forró leheletem, egyik levele a másik után kifeslik. Légy te nekem ilyen sárga rózsám, nyisd ki a lelkedet, nyisd ki a szívedet előttem, akármit vallasz meg, nem haragszom érte, megbocsátok érte, akárhogy összetöröd vele a szívemet.

- S aztán mit adsz érte?

- Amim megmarad belőle.

A leány tudta a szokást, hajnalban bor mellé szalonnát eszik a legény paprikával, fehér cipóval. Eléje tette. Nem is vetették meg. A bojtár előhúzta a csizmaszára mellől a csillagos nyelű hegyes kését, szelt magának a cipóból, szalonnából, s hozzálátott. A nyitott ajtón bejött a komondor, s nagy farkcsóválva odament a bojtárhoz, a fejét odatörölte a két térdéhez, s aztán leült eléje, s szeme közé nézve egyet morgott, s nyájasan ásított nagyot.

- Még a Bodri is rád ismer.

- A kutya csak megtartja a hűséget, de a leány elfelejti.

- Hej, Sándor, Sándor! De rosszul tetted, hogy nem tudtad kimondani azt a kis hazugságot, amit kellett volna: akkor nem vittek volna el Mezőhegyesre katonacsikósnak! Nem jó a leányt egymagára hagyni, nem jó az orgonafának a kerítésen kihajolni, amikor virágzik, megkívánják, szakítanak róla.

Erre a szóra csak kifordult a falat a legény szájából! Odadobta a kutyának: az bekapta.

- Ezt igazán mondtad?

- Hát tudod a nótát: "ha a záporeső a lányt megáztatja, a legény subája bizony betakarja".

- Tovább is tudom: "utána ment lassan a leány a legénynek; mert tulipános subája volt szegénynek". Coki, kutya! Te is mindenkinek csóválod a farkad, akit szalonnázni látsz.

A paripa odakünn az udvaron nyeríteni kezdett; a leány kiment, s idővártatva visszajött.

- Hol jártál?

- Bekötöttem a lovadat az istállóba.

- Ki mondta, hogy kösd be?

- Hát mindig azt szoktam.

- De most más a szokás. Megyek íziben odább.

- Hát nem falatozol? Nem ízlik a szalonna, fehér cipó? Jobbhoz szoktál a császár kosztján? No, megállj! Majd mást hozok.

Azzal kinyitotta a faliszekrény ajtaját, s kivett onnan egy tányér rántott csirkét. Tudta, hogy ez a kedves csemegéje a bojtárnak, rántott csirke hidegen.

- Hát ez kinek a maradéka? - kérdezte a legény gyanúsan.

- Mit kérded, ha eszed van? Csárdába vendégek járnak. Annak rántok csirkét, aki megfizeti.

- Hát úri vendégek voltak itt az éjjel?

- Ugyan voltak: két úr Bécsből, kettő Debrecenből. Éjfél után két óráig fenn mulattak, akkor útrakeltek. Ha nem hiszed, itt van a vendégkönyv: megláthatod benne a neveiket.

- Elhiszem hát.

A bojtár hozzálátott a kedvenc ételhez.

A nagy cirmos kandúr addig ott mosdózott a kemence padkáján, most egyet gondolt, fölkelt, nagyot nyújtózott, görbe hátat csinált, azután leugrott, odament a bojtárhoz, megmérte a két talpa körmével a csizmaszárán, milyen magas lesz a hó a télen; aztán felszökött az ölébe, odatörleszkedett a kezéhez, nagyokat taszítva rajta a fejével; egyenként megnyalogatta mind az öt ujja hegyét; aztán lefeküdt az ölébe, s elkezdett dorombolni.

- Látod? Ez a macska is, hogy hízelkedik neked.

- Nem is kérdem én a macskától, hogy kinek az ölében dorombolt tegnap ? Hát mit fizetek a "pakene hendliért"?[3]

- Te semmit. Megfizetett érte más. Hát hova sietsz olyan lóhalálban?

- A mátai pusztára viszek levelet a doktornak.

- Azt ugyan nem találod otthon, mert az hajnalban három órakor ment itt keresztül, a vendég urakat kereste, aztán, hogy megtudta, hogy azok már elmentek, maga is utánuk baktatott a laptikájával a zámi pusztára. A bécsi urak gulyát vásárolni jöttek a debreceni uraktól. Az egyikük egy morva grófnak a tiszttartója, aki a mi alföldi fajta marháinkat akarja otthon tenyészteni, a másik német úr valami piktor. Engem is lerajzolt a kis könyvébe, aztán meg a gulyásbojtárt is.

- Hát a gulyásbojtár is itt volt?

- Hát persze hogy itt volt, azért küldték, hogy vezesse a hortobágyi pusztán keresztül az urakat a zámi határig.

- Az ám a furcsa, hogy a gulyásbojtár egy órával később ment el innen, mint azok az urak, akiket a zámi karámhoz kellett neki vezetni.

- Ej no! Bizony úgy tudsz vallatni, akár egy szolgabíró! Hát búcsúzni jött hozzám. Úgy elmegy vidékünkről, hogy sohasem látjuk többet. - Hogy igazat mondott, bizonysága volt rá az a ragyogó könnycsepp, ami a szemébe szökött, akárhogy titkolta.

A bojtár nem is haragudott azért a könnyért, hiszen igaz volt. Inkább félrefordította a fejét, hogy ne lássa, mikor a leány megtörli a szemét. Szájába dugta a kurta szárú pipáját. Az a szájba szorított pipa tilalom a csókra.

- Hát aztán hová megy a gulyás olyan messze?

- Elviszik Morvaországba, számadó gulyásnak a mellé a gulya mellé, amit ma kiválogatnak a zámi pusztán. Ott lesz neki hatszáz forint fizetése, kőháza, deputátuma. Egész úr lesz ottan. Meg is becsülik ott, mert a magyar gulyával csak a magyar gulyás tud bánni.

- S te nem mégy el a Ferkóval számadó gulyásnénak?

- Tudod te azt, gonosz, hogy nem megyek. Mennék, ha láncra nem volnék kötve ehhez a pusztához meg tehozzád. Tudod te azt jól, hogy csak téged szeretlek igazán. A te rabod vagyok.

- Ez sem úgy van, ahogy mondod. Tudod te azt jól előre, hogy akit egyszer a te két szemed megigézett, visszatér az hozzád az Óperenciáról is. Beadtál neki valamit, amitől rád kénytelen gondolni. Elvarrtad az ingujjába egy szál hajadat, annál fogva visszahúzod, amikor már ott jár, ahol a csillag sem éri utol. Velem is úgy tettél! Mikor belelőttél a szemeddel a szemembe, attól lettem a bolondod.

- Hát én nem voltam elég bolondod? Kérdeztem én, hogy mi lesz belőlem? Hívtalak én ólmot önteni karácsony estéjén? Nem viseltem-e a selyemkendődet, pedig azt sem mondtad, hogy jegykendő lesz-e? Leskelődtem-e én utánad, mikor más lánnyal táncoltál az újvárosi búcsún? Mikor ugrattad a kacki menyecskéket?

- Csak azt a sárga rózsát ne szúrtad volna a kalapja mellé!

- Hát hisz itt a párja, ha ideadnád a kalapod, mindjárt rajta lenne.

- Nem! Énnekem az a rózsa kell, amit a gulyásnak adtál. S nem nyugszom meg addig, amíg a kezembe nem kerül.

A leány összekulcsolta a kezeit, úgy rimánkodott a legénynek.

- Sándor! Szentem! Ne mondj ilyet... Én nem akarom, hogy ti egymással összeakadjatok. Énmiattam! Egy sárga rózsa miatt!

- Az pedig el nem marad, ha még egyszer összekerülünk. Vagy én őtet, vagy ő engem, de egyikünk összetöri a másikat.

- Ezért mondjon valaki igazat?! Hát nem azt ígérted-e, hogy nem haragszol meg rám?

- Terád nem. A leány nem tehet arról, hogy elfelejt, de aki férfi, annak legyen emlékezete!

- Úgy áldjon az Isten, ahogy soha nem felejtettelek el.

- Ahogy a nóta mondja: "akárki ült az ölembe, mégis te voltál eszembe". No, hát ne mondd, hogy nehéz ember vagyok. Nem jöttem hozzád veszekedni. Csak azért jöttem ide, hogy megmondjam, hogy még élek, nem haltam meg. Tudom, hogy örülnél rajta, ha úgy volna.

- Sándor! Azt akarod, hogy masinát vegyek a boltban?

- Masinát, ugye? Egyébbel nem tudtok ti leányok megfelelni, mint ha beleestek a gödörbe, vesztek három pakli masinát a zsidónál, forró kávéba dobjátok, aztán megisszátok. Pedig jobb volna, ha nem járnátok arra, amerre gödör van.

- Ne juttasd eszembe! Mikor legelőször találkoztam veled, azt játszottuk, hogy "kútba estem". "Ki húzzon ki?" "A Decsi Sándor." Akkor, ugye hogy kihúztál?

- Ha tudtam volna, hogy nem magamnak húztalak ki! Ej! Régen volt az! Akkor még a "dorozsmai malom" nótáját se dalolták.

- Új nótát hoztál? - kapott rajta a leány. S azzal odakuporodott a legény mellé a padra. - Dalold el nekem, hadd tanulom meg tőled.

Az már fele útja a kibékülésnek, ha a legényt rá lehet bírni, hogy dalolja el az új nótát.

Decsi Sándor a falnak vetette a hátát, s az egyik kezét a kalapjára, a másikat az asztalra téve, rákezdé azt a mélabús dallamú nótát, mely úgy hozzáillik a vers tartalmához:

Nem fúj a szél, megállott a dorozsmai szélmalom.
Hová tüntél, hová lettél, kedves édes galambom?
Hűtlen lettél, mással éled világod,
Ez az oka... ez az oka, hogy a malom megállott!

Ez is olyan pusztában termett nóta, mint a katángkóró, amit kitép a szél, s aztán végigtáncoltatja határról határra. A leány utána próbálta dalolni a nótát. Egyszerre a fülébe ment az: ahol nem tudta, a legény kisegíté, szájába adta a hangot; máskor is így tették, azután együtt dalolták, míg belétaláltak, s ha készen voltak vele, megcsókolták egymást: ez volt a vége.

Most azonban Decsi Sándor csak megint a szájába dugta a makrapipáját, mielőtt Klári az utolsó taktust elénekelte.

- Hát már azt a csúnya pipát megint a szádba kellett dugnod? - mondá duzzogva a leány.

- Magam is olyan csúnya vagyok.

- Az már igaz. Cudar, förtelmes vagy. Ilyen legény, mint te, csak guzsalyszárnak való: az is az ajtó mögé támasztani való.

S egyet taszított rajta a könyökével.

- Hát akkor mit söntörködöl körülöttem?

- Én söntörködöm körülötted? Kellesz is énnekem! Tucatszámra árulnának, akkor se vennék belőled. Bolond voltam, vak voltam, amikor szerettelek. Olyan legényt, mint te, kapok minden ujjamra kettőt.

Olyan elevenen adta a perlekedőt a leány, hogy még a Bodri kutyát is megtévesztette vele. A komondor azt hitte, hogy asszonya igazán haragszik arra a csúnya emberre, s felugrott, és keményen megugatta.

Erre a leány aztán elnevette magát.

De a legényre se magától nem jött a nevetés, se a leányról nem ragadt rá. Csak ült ott nagy komolyan, az agyarára vágott pipát szortyogtatva. Pedig nem is égett. Meg sem volt tömve.

Akkor aztán a leány elkezdte körülcirógatni.

- Úgy! Úgy, gyönyörűségem! Tudod te, hogy milyen szép vagy. Világért el nem rontanád a szépségedet azzal, hogy elnevetnéd magadat. Ez a te két bogárszemed hogy összehúzódna, ez a te piros szád hogy kétfelé törne, ha nevetni találnál: elveszne a szépséged bele.

- Nem is azért fizet engem Debrecen városa, hogy szép legyek.

- De én azért fizettelek. Nem jól fizettelek? Kevés volt a béred?

- De olyan sok volt, hogy másnak is jutott belőle.

- Már megint ott kezded? Azon az egy szál sárga rózsán. Hát már irigykedel a jó pajtásodra? A kenyeres társadra? Mit tehet róla szegény? Ha egy városi gavallérnak megfájdul a szíve a rózsákra: ott áll előtte az egész virágoskert, válogathat benne: fehér rózsa, piros rózsa, sárga rózsa, tejszín rózsa, százféle fajta. Nem tudod a nótát. "De a parasztlegény baján - Nem segít csak a parasztlány."

- Még pártját fogod?

- Hát ki a hibás? A leány-e, aki azt dalolja: "Tunná róla, tönné róla! Hogyha tunná, tönné róla!" Avagy a legény, aki ezt megérti?

- Még magadra veszed a hibát.

- Azt mondtad, hogy megbocsátasz.

- Tartom a szóm.

- Hát szeretni fogsz?

- Majd.

- A "majd" nagy szó.

- Most is szeretlek.

- Így szeretsz, ahogy mutatod?

Erre a legény felállt az asztal mellől, s a makrapipáját a kalapja magas karimája mögé tette. Aztán átölelte a leánynak a vállát, úgy beszélt a szeme közé nézve.

- Tudod, galambom, kétféle a hideglelés: forróláz meg hidegláz. A forró erősebb, a hideg tartósabb. Kétféle a szerelem is. A forró erősebb, a hideg tartósabb. Az egyik elmúlik, a másik visszajár. De hát nem cifrázom a szót, magyarán beszélek. Én voltam a hibás. Ha én rá nem leheltem volna a sárga rózsára, nem nyílott volna ki, más sem szagolhatta volna az illatát, darázs, lepke meg nem szállta volna. Most másképpen kezdelek el szeretni: eljárok én hozzád hűségesen, mint a harmadnapos hideglelés, s "olyan igaz leszek hozzád, mint tulajdon édesanyád". S amint egyszer számadó csikós leszek, megyünk együtt a paphoz. S aztán élünk nagy hűségben. De ha addig itt találok valakit körülötted legyeskedni, annak, Isten engem úgy segéljen, ha az édesapám legkedvesebb fia lesz is, betöröm a fejét! Itt a kezem.

Decsi Sándor odanyújtá a kezét a leány elé. A leány azzal felelt rá, hogy kiakasztá a füléből az aranyfüggőket, s odatette a legény tenyerébe.

- De csak viseld, azt mondtad, az én vettem ezüstfüggők ezek, megfuttatva arannyal. Hinnem kell a szavadban.

A leány ismét feltette a függőit, s azokkal együtt a szívébe az tért vissza, mi eddig ott lakott.

Nem volt kedve szerint való ez a harmadnapos hideglelés képében ellátogató szerelem. A forró lázhoz volt az szokva.

Egyet gondolt. Levette a szűrt a legény nyakából, s beakasztá a söntésbe, mint mikor zálogban ottfogták a fizetni nem tudónak a szűrét.

- Ne siess hát. Ráérsz. A doktor délnél hamarább nem kerül haza a mátai tanyára, mert elébb az eladott marhákat kell neki vizitálni, passzust írni róluk. Csak a vén gazdasszonyát találnád meg otthon. Itt is jó helyen vagy, nem ázol meg. Se zápor nem ér, se a szeretőd könnyhullatása. Látod, milyen jó kedvet csináltál azzal, amit most mondtál!? Egész nap az lesz a fejemben.

- Hát, hogy lássad, milyen messziről gondoltam én arra, amit most mondtam neked, ímhol én is hoztam neked egy ajándékot. Ott van a szűröm ujjában, eredj, keresd ki belőle.

Volt abban a szűrujjban sok mindenféle: acél, kova, bükkfa tapló, dohányzacskó, pénzes erszény: a sok között rátalált a leány az újra. Selyempapírosba volt takarva. Mikor kibontotta, akkor látta, hogy az egy hajfeltűző fésű, sárga teknősbékahéjból.

A leány arca ragyogott az örömtől, mikor ezt meglátta.

- Nekem hoztad ezt?

- Hát kinek másnak?

Mikor a parasztleány a befont haját feltűzi a fésűre, az már azt jelenti, hogy van vőlegénye, akkor az már nem "édes mindnyájunké", azt már nem illeti meg az a nóta, hogy "azt sem tudom, ki babája vagyok".

A tükör elé állt, feltűzte a haját kontyba a fésűre.

Így aztán még szebb volt.

- Hát most sem csókolsz meg?

Maga kínálta a csókját, a két karját is széttárta.

A legény kezével visszatartá.

- Majd ha melegem lesz, mostan fázom.

A leány összehúzta a szemöldeit. A visszautasítás megszégyeníté. Valami forrott a szívében.

Erőltette a nyájasságot, szelídséget. Pedig inkább-inkább harag és szerelem forrott a szívében. Harag a szerelem miatt.

- Hát amíg a halat kisütöm, eldaloljam a kedvenc nótádat?

- Nem bánom.

A leány a tűzhelyhez ment; a haltartó hordóból kivett a Hortobágyban fogott kárászok közül egyet, a konyhakéssel száz vágást tett a két oldalán, behintette sóval, paprikával, s aztán cserepcsíkra szúrva odatűzte a parázs mellé, s amellett elkezdte szép csengő hangon dalolni:

Kocsmárosné! Nekünk halat süssék kend!
Azután meg citronyos bort adjék kend!
Szolgálóját estrázsára állítsa kend!
Ha zsandár jön, nekünk hírül adja kend!

Valami megragadó rokonszenves nóta ez a pusztáról, melynek dallamától az ember maga előtt látja a végtelen síkságot, délibábos látkörével. Kihallatszik belőle a mélázó tilinkó, a búslakodó tárogató.

"Ha zsandár jön... nekünk hírül adja kend!"

Benne van a betyárélet költészete.

Mikor megpirult a hal, odahozta a leány a legénynek.

Nem szokták azt tányérról enni. A cserepcsík nyelét a kezébe fogja az ember, a bicsakkal szedi le róla a halat. Úgy ízlik az.

Hát bizony azzal mutatja ki legjobban a leány az igaz szerelmét, hogy halat süt a kedvesének.

S aztán gyönyörködik benne, hogy az milyen jóízűen falja, nyeli az ő keze sültét.

S azután fülébe dúdolja a nóta másik versét:

Egyszer csak gyün a szolgáló ijedve,
Kilenc zsandár közeledik fegyverbe!
De a betyár felkap az új lovára,
Bevágtat a délibábos pusztára!

Máskor ezt a nótát együtt énekelte a leánnyal a legény, s annál a sornál, hogy "bevágtat a délibábos pusztára", felhajította a süvegét a gerendáig, s az öklével ütött az asztalra. Most meg rá sem hederített.

- No, hát már a kedves nótádat is megveted? Már az sem tetszik?

- Hogy tetszenék? Nem vagyok én betyár! Semmi dolgom a tolvajokkal. Derék emberek a zsandárok. Kötelességüket teszik. A komisz betyár meg szolgálóval strázsáltatja magát, s amint meglátja egy zsandár sisakjának a hegyét, uccu! Otthagyja a sült halat, citronyos bort, kocsmárosnét, s még hogy kurjongat nagy dicsőségben, hogy ő elszaladt a délibábos pusztára. Gyáva pimasz!

- Jaj de megváltoztál, amióta a császár kenyeréből ettél,

- Nem én változtam meg, hanem az időjárás. A bunda sem változik meg azzal, hogy kifordítják. "Mégis bunda a bunda."

- No, már hallod-e, nagyobb megbántást nem követhet el valaki a szeretőjével, mintha ilyen ócska közmondásokkal fizeti ki: "mégis bunda a bunda".

- Ha nem tudok jobbat. Talán azok a debreceni urak meg a morvaországiak, akik az éjjel itt mulattak, jobb tréfákkal mulattattak?

- Mulattattak hát! Nem is úgy ültek ám itten, mint egy fancsali feszület. Kivált az a piktor, ugyan eszemadta legényke volt. Csak egy pirinyóval volna magasabb. De éppen csak az államig ér.

- Összemértétek magatokat?

- Össze la! Még csárdást táncolni is megtanítottam. Úgy ugrált, mint a héthónapos kecske a szérűn.

- S az a gulyás! Elnézte azt, hogy veled táncol a német piktor? Nem tekerte ki a nyakát?

- Dehogy tekerte ki. Bruderschaftot ivott vele.

- Bánom is én. Adj még bort! De jobbat, mint ez a karcos. Muszáj még egy ócska közmondást megeresztenem: "átkozott a hal a harmadik vízben".

- Ez már dupla gorombaság! Hát az én borom víz?

- Nekem pecsétes üveget adj!

Ez volt a Decsi Sándornak a veszte, hogy pecsétes palackot kért. Olyanféle, városból hozott palackot, ami zöld spanyolviasszal van lepecsételve, az oldalán aranybetűs, tulipiros, hupikékes papíros. Olyan uraságoknak valót. Telik az a császár lénungjából![4]

A Klárinak úgy dobogott a szíve, mikor a pincébe lement egy palackot felhozni abból az úri vendégek számára való borból. Eszébe jutott, hogy egyszer járt itten egy kártyavető cigányasszony, akinek ő ócska limlomokat ajándékozott jövendőmondásáért. Háladatosságból az egy bizodalmas tanácsot hagyott rá.

"Ha egyszer a szeretődnek a szíve hideg lesz irántad, s azt akarod, hogy lángra kapjon, ne tégy vele egyebet, mint azt, hogy adj citronyos bort neki, s abba a borba áztasd bele azt a gyökeret, amit úgy hívnak, hogy »nadrágujjas emberke«: ettől úgy felforr annak a szerelme, hogy még a falat is keresztülássa érted."

A leánynak eszébe jutott, hogy meg lehetne azt most próbálni.

A "nadrágujjas emberke" ott van a ládafiókban eldugva.

Egészen olyan az a gyökér, mint egy kis ember, van buksi feje, dereka, két lábszára, mind fekete.

A hajdani világban sok mesét tartottak erről a gyökérről. Azt tartották, hogy mikor a földből kihúzzák, a gyökér olyan sírást kezd, hogy az ember meghal bele, azért kutyával húzatták ki, annak a farkához kötve. Hogy Circe ezzel hódította el Ulysses útitársait őrült szerelemre.

Híjják azt a "nadrágujjas emberkét" a patikárusok, akik hasznát tudják venni, "atropa mandragorának". (Magyarul "bódító nadragulya".)

Mit tudta a leány, hogy az méreg?


3.

Korán, hajnal előtt útrakeltek a hortobágyi csárdában megszállt uraságok.

A hortobágyi csárda, azért, hogy csárdának hívják, nem valami bagolyrúgta nádfedelű ház, amilyennek a piktor képzelte: hanem egy tisztességes téglaépítmény, zsindelyfödéllel, kényelmes vendégszobákkal, úri konyhával és pincével ellátva; beillenék akármely város közepébe. A virágoskertje alatt folydogál csendesen a Hortobágy vize, partjai nádassal, fűzfákkal szegélyezve. Az országút nem messze a csárdától egy monumentális kőhídon visz keresztül, mely kilenc boltozatos ívoszlopon nyugszik. A debreceniek azt állítják, hogy azért olyan szilárd az a híd, mert az építéshez való meszet tejjel ojtották meg; az irigyek ellenben azt mondják, hogy a debreceni homokszőlők borával lett az a mész megojtva, az húzta úgy össze.

A korai útrakelésnek egy ideális és egy praktikus oka volt. Az elsőnek a festőművész örült előre: meglátni a napfölkeltét a pusztán, amiről annak, aki azt élő szemével nem látta, még csak sejtelme sincs. A praktikus ok pedig az volt, hogy a megvásárlandó teheneket csak korán reggel lehet a gulyából kiszakítani. Tudniillik, hogy a mátai karámnál ezerötszáz tehén van egy rakáson. Tavasz idején a legtöbbnek kisborja van. Ha korán reggel, mikor még a borjúk nem szoptak, a bojtárok a gulya közé mennek, s a kiválasztott tehénnek a fiát megfogják, kiviszik a nagy tömeg közül, annak az anyja önként utánamegy. Az idegent, az erőszakoskodót ugyan összedöfölnék ezek a vad állatok, akik a pásztoraikon kívül soha embert nem látnak. Azokkal ellenben már összeszoktak.

Tehát az idegen urak két könnyű csézán indultak neki a hortobágyi puszta legismeretlenebb részének, melyben még a pusztán lakók is csak kalauzzal járnak. A két debreceni kocsis azonban ismerte a tájékot vezető nélkül is. A gulyáslegényt, akit értük küldtek a karámból, hagyták még mulatni. Azt ígérte, hogy a karámig utol fogja őket érni.

A piktor híres tájképfestő volt Bécsből, aki sokat járt Magyarországon tanulmányozás végett, beszélte a nép nyelvét; a másik bécsi úr pedig a morvaországi nagybirtokos, Engelshort grófnak a lovászmestere volt. Okosabb dolog lett volna ugyan a lovászmester helyett valami ökonomust[5] küldeni, aki a szarvasmarhákhoz ért, mert a lótudósnak az egész esze lovakba van verve; hanem ennek az a nagy előnye volt a többi uradalmi tisztviselők fölött, hogy tudott magyarul. Dragonyos hadnagy korában sokáig feküdt Magyarországon; itt a magyar menyecskék megtanították rá. Azonban kíséretül két uradalmi hajcsár volt melléadva, derék, markos legények, mindkettő forgópisztolyokkal ellátva.

A debreceni urak közül pedig az egyik volt a városi biztos, a másik pedig az az érdemes polgár, akinek a tehéncsordájából kellett kiválasztani a huszonnégy tenyészállatot, a megfelelő hímnemű példánnyal együtt.

Az indulás órájában még fenn volt az égen a fogytán levő hold s a csillagok fényesebbjei, míg a keleti égen már a hajnal percent.

A tősgyökeres polgár magyarázta a festőnek, hogy az a csillag ott a magasban a "bujdosók lámpása", ehhez szoktak a "szegénylegények" felpillantani, s ha felsóhajtottak: "Isten segíts", nem fogták el őket a marhalopásnál.

A festő el volt ragadtatva ettől az eszmétől: "shakespeare-i gondolat!"

Még jobban meghatotta aztán e végtelen puszta képe, amikor fél óra múlva a vágtató szekerekkel eljutottak oda, ahol az ember nem lát egyebet, mint eget és fűtengert. Egy repülő madár, egy békászó gólya sem zavarja a felséges egyhangúságot.

- Milyen hangulat! Milyen színegység! Mily felséges harmónia az ellentétekben! - rajongott a művészet fölkentje.

- Még mostan megjárja - mondá rá a gazda -, amíg a bögölyök és szúnyogok elő nem támadnak.

- Ez az üde pázsitszőnyeg, azokkal a sötét oázokkal!

- "Tocsogó"-nak híják azokat erre mifelénk.

Eközben megzendült a légben az a meseszép pacsirtazengés.

- Még mostan soványak, de majd ha a búza érik!

- Nagyszerű! Fölséges! Ezek a pacsirták!

Lassanként megvirrad; az ég bíborszíne aranysárgába megy át: a látóhatár felett ott ragyog már a nap kengyelfutója, a hajnali csillag, a harmatos fűben szivárványos dicsfény fut együtt az emberek árnyékaival. A négyes fogatok gyorsan röpítik végig az úttalan zöld mezőn a két könnyű kocsit. A láthatáron kezd valami sötétleni, egy ültetett erdő: az első akácpagony a fátalan pusztán, s egyes kék púpok domborodnak elő.

- Azok ott a zámi határhalmok - magyarázza a debreceni polgár az útitársának. - Valaha falu volt ott, a tatárok elpusztították. A templom romjai még most is kilátszanak a fűből. Sok embercsontot kaparnak ki a kutyák a dombokból, mikor ürgét ásnak.

- Hát az ottan miféle Golgota?

- Az nem a Golgota, hanem a csordakút hármas kútgémje. Közel vagyunk már a karámhoz.

Az akácerdőnél pihenőt tartanak. Összebeszélés szerint itt várják be az állatorvost, aki a mátai pusztáról döcög fel egylovas talyigájával.

Ezalatt a festő vázlatokat fest az albumába, s egyik eksztázisból a másikba esik. "Minő témák! Minő motívumok!"

Útitársa eleget noszogatja, hogy ne azt a veszekedett sok bogáncsot fesse le, inkább azt a szép, egyenes akácfát!

Végre jön feléjük rézsútos irányból a doktor lektikája. A doktor meg sem áll, csak onnan a kocsisülésből kiáltja az uraknak a jóreggelt, és aztán "siessünk! siessünk, míg meg nem virrad!"

Egy jó hajtás után eljutnak a "nagy gulyához".

Ez a hortobágyi puszta nevezetessége.

Ezerötszáz tehén egy rakáson, megfelelő számú bikákkal.

Még ilyenkor fekszik az egész tábor: alszik-e, nem tudni, mert még behunyt szemmel, földre tett fejjel pihenő szarvasmarhát nem látott senki. Azokra nem vonatkozik Hamlet mondása: "tán még álmodni is".

- Ez aztán a nagyszerű kép! - kiált fel a piktor elragadtatással. - Egy erdő felemelt szarvakból. Közepén egymaga áll a vén bika kormos fejével, púpot vető nyakával. A tanyázó alom koromfekete, körül a végtelen zöld pázsit, a háttérben szürkés köd, abból kivilágít egy távoli pásztortűz. Ezt meg kell örökíteni.

A festő leszáll a szekérről.

- Csak tessék a többiek után menni, látom már a karámot, odatalálok.

S azzal leteszi a tábori székét, festékes ládáját, s a térdére fektetett vázlatos könyvébe elkezdi lekapni a színvázlatot. A szekér a gazdával továbbgördül.

Egyszer csak észreveszi ám a gulyát őrző két komondor az idegen alakot a puszta közepén, s jön nagy ugatással rohanva felé.

A festő nem szokott megijedni; a komondorok is hozzátartoznak a hangulathoz: fehér bundájuk, fekete orruk.

S a nyugodtan guggoló embert a kutya nem bántja; mikor egészen közel érnek hozzá, megállnak: hát ez mi a csoda? Leülnek eléje a farkukra, s kíváncsian nyújtogatják a fejeiket a skicces-album felé: mit csinál ez itten?

A piktor aztán azt a tréfát követi el velük, hogy az egyiknek a pofáját befesti zöldre, a másikét pirosra. A kutyáknak tetszik az enyelgés, amíg hízelkedésszámba megy. Hanem aztán amint egymásra tekintenek, s meglátják a zölddel, pirossal ragyogó pofáikat, azt hiszik, hogy az valami idegen kutya; nekiesnek egymásnak, s összemarakodnak.

Szerencsére itt jön a "taligás". Így hívják az ifjabb gulyásnövendéket, kinek az az egyik hivatala, hogy taligával jár a gulya után, s összegyűjti az "árva tőzeget", amit a marhák a mezőn hagynak. Ez szolgált tüzelőül a pusztán. Az árva tőzeg füstjének illata kedves ember és barom orrának.

A taligás odarohan a járművével a marakodó kutyák közé, amitől azok szétriadnak: aztán megkergeti őket a taligával: "csiba te!" Bottól nem fél a komondor, de a taligától nagyon fél.

A taligás helyes kis suhanc kék inge, gatyája piros fonállal kivarrva: értelmesen tudja előadni az izenetet, amit az urak küldtek a festő úrnak: siessen a karámhoz, ott van sok érdekes lefesteni való.

A hangulatos csordakép vázlata azonban még nincs befejezve.

- El tudnál te engem tolni a taligádon a karámig, ezért a szép ezüst húszasért?

- Ó, uram. Toltam én már ezen a taligán nehezebb borjút is, mint az úr. Csak tessék beleülni.

S ezzel az ügyes találmánnyal eléri a festő mind a két célt A karámhoz is eljut, s útközben bevégzi, a taligán ülve, a hangulatos vázlatot.

Aközben az urak leszálltak már a kocsikból, s megismerkedtették a vásárolni jött bécsi urat a számadó gulyással.

A számadó gulyás kiváló példánya a pusztán lakó magyarnak. Derék szál férfi: őszbe csavarodó hajjal, kacskaringósra kifent bajusszal. Értelmes arca rézbarna a viszontagságos időtől, szemöldökei előrehúzódtak a sok napbanézéstől.

A "karám" alatt értik a pusztán azt az egész készséget, ami embernek és baromnak szél és vihar ellen védelmül szolgál Csak a szél az ellenség: záport, hideget, meleget föl sem vesz a pásztorember; kifordítja a subáját, begyűri a süvegét, úgy néz vele szembe. Hanem a szél ellen kell védelem, mert az nagy úr a pusztán. Ha a forgószél künn kapja a legelőn a ménest, s azt nem tudják a szélfogóba terelni, elkergeti a Tiszáig, míg erdőt nem talál.

A szélfogó kemény deszkából van palánkolva, három szárnnyal, azoknak a zugában húzódnak meg az állatok.

A gulyás lakása fecskerakás módra vert falú kis kunyhó. De az sem arra való, hogy abban háljanak, el sem férnének benne. Abban csak a gúnyájuk van: meg a "magyar pénztár" amely nem más, mint egy kisborjúnak a bőre, mind a négy lábával, a feje helyén van a lakat. Ebben tartják a dohányt paprikát meg az igazságot. A bundáik sorba felaggatva a fogasra. Nyáron a szűr, télen a bunda takarójuk. Úgy alusznak az Isten ege alatt. Csak maga a számadó alszik a kunyhó kiugró eresze alatt, deszkapad a nyoszolyája: feje fölött a polc a domború hátú kenyerekkel meg a fabödönnel, melyben az egész hétre való eleség áll, amit a városból hoz ki a feleség vasárnap délután. Az asszony benn lakik a városban.

A kunyhó előtt áll a "vasaló", egy kerek kunyhóforma nádból összerótt alkotmány, melynek a feneke téglával van kirakva, teteje nincs. Ez a konyha. Itt főzik meg a gulyáshúst a szolgafára akasztott bográcsban, meg a "tésztás kását". A taligás dolga a főzés. A hosszú nyelű cinkanalak oda vannak tűzködve rendben a nádfalba.

- Hát a bojtárt hol hagyták az urak? - kérdi a számadó.

- Egy kis számadása van neki még a kocsmáros leányával - felel rá a gazda-polgár: Sajgató uram.

- No, akkor nem is kerül haza itatásig a betyár!

- Betyár? - szólt közbe a festő, akinek örvendetesen hangzott ez a szó. - Hát az a mi bojtárunk "betyár"?

- No, csak úgy hízelkedésképpen mondtam ki azt a szót - magyarázza a számadó.

- Én pedig úgy szeretnék egy igazi betyárt az albumomba kapni.

- No, azt itt nem kap az úr. Tolvajt nem szívlelünk, ha ide bódorodik, elrudaljuk.

- Hát a hortobágyi pusztán nincsenek betyárok?

- Mi tűrés-tagadás? Biz a juhászok közt akad tolvaj elég; a kondásból is válik zsivány; az is megesik, hogy a csikós, ha megbolondul, eszét veszti, elzüllik futóbetyárnak, de arra csak ember nem emlékszik, hogy a gulyás elvadult volna lopóvá.

- Hogy lehet az?

- Hát úgy, hogy a gulyás folytonosan okos, jámbor barmokkal bánik. Nem is ül az össze még borozni sem a juhásszal meg a kondással.

A lovászmester is beleszólt:

- Eszerint a gulyás a pusztának az arisztokráciája?

- Értem ám azt a szót. A biz úgy van. Ahogy a nemes urak között vannak bárók, grófok, úgy vannak a pásztorok között is csikósok, gulyások.

- Hát még a pusztán sincs egyenlőség?

- Amíg emberek lesznek a világon: sohasem is lesz az. Aki gavallérnak született, szűrben is az marad. Nem lopja az el a más ökrét, lovát, még ha bitangban találja is; utánajár a gazdájának, hazaviszi. Hanem azután, hogy a vásárnál nem meszeli-e meg, aki engedi magát, arról megint nem állok jót.

- Hát ez is egy arisztokratikus vonás. Lóvásáron rászedni egymást úri virtus.

- A marhavásáron még inkább. Azért tegye fel a téns úr azt az orrbosszantót, amikor köztünk jár, mert mikor egyszer elhajtotta innen a marháit: én nem felelek többet értük.

- Köszönöm a figyelmeztetést.

A doktor szava megszakítá az értekezést.

- Uraim! Jöjjenek elő a vasalóból! Most látjuk a napot feljönni.

A festő rohant a szerszámaival, s hozzákuporodott a vázoláshoz, de aztán egészen kétségbeesett.

- Abszurdum ez! Micsoda hangulat! Ez a violaszín köd a látóhatáron; a föld sötétkék; a köd felett az ég narancssárga; egy hosszúkás felhővonal a barnás köd felett rózsaszínben ragyog... milyen bíborfényű glória jelenti a nap jövetelét! Izzó tűzhegy emelkedik ki az élesen elvált látóhatárból. Olyan, mint egy égő piramis! Semmi fénye nincsen: olyan, mint a tüzes vas! Bele lehet nézni nyitott szemmel. Most nézzék, uraim! A nap ötszögletűvé lesz. Amint feljebb jön, megint olyanná nyúlik, mint egy fekvő tojás. Most elkezd alul szűkülni, felül domborulni: olyan, mint egy champignon. No, no! Most meg olyan lesz, mint egy római urna! Ez abszurdum! Ezt nem lehet lefesteni. Aha! Most eléje akad az a vékony felhő. Olyan, mint egy bekötött szemű Ámor. No, most meg olyan, mint egy bajuszos fürmender...[6] Nem! Ha én ezt az ötszögletű, bajuszos napot lefestem, becsuknak a bolondok házába.

A festő földhöz csapta az ecsetjét.

- Ezeknek a magyaroknak mindenből valami extra kell. Most itt produkálnak előttünk egy napfeljövetelt, ami valósággal megvan, és mégis lehetetlen! Ez nem igaz.

A doktor kezdte magyarázgatni, hogy ez ugyanazon optikai csoda, amit a délibábnál láttunk: a különbözőn átfült légrétegek sugártörése.

- Azért mégis lehetetlen! Nem hiszem, mivel láttam!

Aztán nem is engedi magát a nap tovább bámultatni. Az eddigi képe csak a légkör sugártörte káprázata volt, mikor az igazi orcája szétárasztja sugarait, abba halandó szeme bele nem néz többet büntetlen. S akkor az eddigi rózsaszínben pompázó égbolt egyszerre arannyá változik, s a látóhatár összemosódik az ég aljával.

S erre az első napkivillanásra egyszerre fölkerekedik az egész alvó tábor, a másfél ezernyi barom szarvaiból emelt erdő megmozdul. A vezérbika megrázza nyakán az öblös kolompot, s annak hangjára fölzendül a pusztai kardal: ezerötszáz szarvasmarha kezd el bömbölni.

- Nagyszerű! Isteni! - kiabál a művész elragadtatással. Ez aztán a wagneri kardal! Oboák, waldhornok, bombardonok versenye! Micsoda uvertura! Milyen felvonulás! Ez egy finálé a Götterdämmerungból![7]

- Az ám - magyarázza neki Sajgató uram - Most mennek a csordakúthoz. Minden tehén hívogatja a maga borját, azért bőgnek.

Három bojtár szalad gyorsan a nagy csordakúthoz, melynek kámvája maga is ácsremek, s a három kankalint mozgásba hozva, méri a vizet a nagy itatóvályúba. Nehéz egy munka ez, s napjában háromszor fordul elő.

- Nem lehetne ezt a munkát inkább lóerejű géppel végeztetni? - kérdi a bécsi úr a számadótól.

- Van ilyen gépünk, téns uram, de a gulyás inkább a saját tenyerét töri, mint hogy a lovát kínozza a göppöly hajtásával.

Egy negyedik bojtár az itatás közben azzal foglalkozik, hogy az itatóvályúnál kikeresi azokat a teheneket, amelyek Sajgató uram tulajdonát képezik, s azoknak a borjait elhozva, odavezeti a karámhoz. A tehén aztán magától megy utána, s engedi magát a korlátos kerítés közé vezettetni.

- Ezek az én marháim - mondja Sajgató uram, a bécsi úrnak.

- De hát honnan ismeri fel az a bojtár, hogy ezernyi szarvasmarha közül melyik a Sajgató uramé? - kérdi a lovászmester. - Honnan tudja, hogy melyik az egyik, melyik a másik?

A számadó gulyás szánakozva néz le félvállról a kérdezőre.

- Hát látott már a ténsúr két egyforma szarvasmarhát a világon?

- Az én szemem előtt ez mind egyforma.

- De a gulyás szeme előtt nem az.

A lovászmester úr egyébiránt nagyon meg volt elégedve a kiválasztott barmokkal.

A taligás fiú jött jelenteni, hogy látni már a messzelátó fáról a közeledő bojtárt. Ugyan vágtatva jön.

- Rontja a lovat a kupcihér![8] - zsörtölődött a számadó. - Nojszen, csak kerülj elém, majd leszedem rólad a keresztvizet.

- Csak nem veri meg, gazduram? - kérlelé a lovászmester.

- Azt már nem. Aki a gulyásbojtárt megüti, az aztán ölje is meg, mert az abba nem hagyja. Aztán ez a legkedvesebb bojtárom. Én neveltem. Keresztfiam a huncut.

- Mégis megválik tőle. Elereszti a gulyával Morvaországba.

- Éppen azért, mert nagyon hajlok hozzá. Nem szeretem a gyereknek a sorját, hogy úgy utánavetette magát annak a sárga képű leánynak ott a hortobágyi csárdában. Ennek nem lesz jó vége. Ennek a leánynak már van egy régibb szeretője: egy csikósbojtár. Az most a katonaságnál van. De ha hazakerül szabadságra, ez a két bolond legény úgy összeakaszkodik majd a miatt a leány miatt, mint két bika, mikor rájön a bolondja. Csak hadd menjen ő jó messze el innen, ott majd hamar beleszeret egy szép Ancsába, s aztán elfelejti a sárga rózsáját.

Ezalatt az állatorvos darabonként megvizsgálta a kiszemelt barmokat, s egyenként megírta számukra a marhapasszust. A taligás aztán ráfestette cinóberrel a tomporukra a vásárló úr monogramját. (A gulyás mind írástudó.) Hangzott már a paripa dobogása. Érkezett a legény. A reggeli szél kifújta a fejéből a mámort, s a futtatás kirázta az álmosságot. Egész frissen szökött le a lováról még távol a karámtól, s úgy vezette a paripáját kantárszáron tovább.

A számadó gulyás kiállt a karám elé.

- No, te "város füle, falu farka ", meghozott az ördög valahára?

A bojtár egy szót sem szólt, csak leszedte a nyerget, kantárt a lováról. A ló szügye csupa tajték volt a vágtatástól, azt ledörzsölgette egy bundadarabbal, végig letörülgette a lovat, s aztán nyakába akasztá a kötőféket.

- Hát hol devernyáztál eddig? Aki rézangyala van a Poncius Pilátusodnak! Egy órával későbben kell jönnöd, mint az urak jöttek, akiket ide kellett volna vezetned? Csavargó!

A legény egy szót sem szólt. Tett-vett a lovával. Nyerget, lószerszámot felaggatott a fogasra.

A számadó még jobban kiabált, egészen nekiveresült az arca.

- Hát felelsz a szavamra? Vagy kifúrjam a füledet?

Erre aztán megszólalt a legény.

- Hát'szen tudja keed, hogy "kuka" vagyok. (Süketnéma.)

- Akasszanak fel a neved napján! Nem azért találtam én ezt ki a számodra, hogy engem tréfálj meg vele. Nem látod, hogy már feljött a nap?

- Hát annak is én vagyok az oka, hogy a nap feljött?

Az urak nevetni kezdtek. Erre még nagyobb lett a számadó haragja.

- Hallod-e, te pernahajder! Velem ne hancúzz ám, mert ha beléd kapok, úgy elmángorollak, mint a hetes vásznat.

- Én is ott leszek akkor.

- Azért sem leszel ott, gazember! - Maga is elnevette magát a számadó. - No, hát beszéljen vele németül, aki tud.

A lovászmester azt hitte, hogy ő tud németül beszélni a bojtárral.

- Ej, de hatalmas egy lovas legény maga! - mondta a legénynek. - Azon csodálkozom, hogy el nem vitték huszárnak. Ugyan mi hibája lehet, hogy nem asszentálták?

A bojtár csúnya ferde képet fintorított a kérdezőre. Az ilyen firtatást szeretik visszafelé a parasztlegények.

- Hát azért nem vettek be katonának... mert az orromon két lyuk van.

- No, hát tessék vele németül beszélni! - dörmögé a számadó. - Takarodj, betyár, az itatóhoz! Nem oda! Mit mondtam? Nem tudod a dolgod? Most is kótyagos vagy? Nem látod, hogy a tehenek már be vannak rekesztve? Hát a bikát ki hozza el?

Hát bizony a bikát nem hozza ki a csordából minden pipogya legény, oda ember kell a gátra. A Lacza Ferkó ennek a tudománynak a mestere. Olyan szépen kicsalogatja a gulya közepéből a kiszemelt bikát, mely a Sajgató uram csordájához tartozik, szép szóval, cirógatással, mint a kezes bárányt, s aztán odavezeti az urak elé. Gyönyörű szép állat, nagy buksi fejjel, csákó szarvaival, fekete karikáktól környezett nagy szemeivel. Meg engedi vakargatni a bozontos homlokát, s megnyalja ráspolyélű nyelvével a bojtár tenyerét.

- Pedig még csak harmadfű az állat - bizonyítja a számadó. (A pásztorember a "fű" után számítja a barom életkorát.) A festő nem engedi elmúlni az alkalmat, hogy vázlatot ne csináljon a szarvas állatról és a bojtárról; így álljon, így tartsa a kezét a szarván, kommandérozza neki.

A bojtár pedig sehogy sincs ahhoz szokva, hogy modellnek álljon. Az az ő méltóságát csorbítja.

Ilyenkor, ha a modell türelmetlen, gyakorlott festőnek az a szokása, hogy tréfás beszédekkel mulattatja. Az urak ezalatt elmentek a gulyát nézni.

- Mondja csak, barátom: bojtár úr! Igaz-e az, amit hallottam, hogy a gulyások rá tudják szedni a vásárlót a marhaeladásnál.

- Igaz biz az. Most is rászedte már az urakat a számadó gazda. Azt mondta, csak harmadfű ez a bika, pedig nézze, piktor úr, egy metszőfoga sincs már felül.

S azzal szétnyitotta a bikának a száját, hogy bebizonyítsa az árulkodása igaz voltát.

A festő rögtön abbahagyta a rajzolást.

A művészi szenvedélynél is erősebb az igazságérzet.

Rögtön összecsapta rajzalbumát, azt mondta, készen van, s aztán ment az útitársát fölkeresni, aki a rekesztékben nézegette a többi urakkal a kiválogatott teheneket. Közölte vele a felfedezett titkot.

Ezzel a lovászmesterben is felkölté az elszörnyedést. Felnyitá három-négy tehénnek a száját.

- Hallja az úr! Számadó uram! Ön maga figyelmeztetett rá, hogy a gulyások szeretik a vásárban a vevőt megmeszelni. Én nem hagyom magam megmeszelni. Ezek a kiválasztott marhák mind olyan vének, hogy egynek sincs már a felső állkapcsájában metszőfoga.

A számadó egyet sodort a bajuszán, s nagy mosolyogva felelt:

- Értem ám én a tréfát, ténsuram. Benne van ez az adoma a tavalyi Kakas Márton kalendáriumában: hogyan tréfálták meg a francia háborúban a generálist, aki nem tudta, hogy a szarvasmarhának nincs felül metszőfoga.

- Nincs-e? - kérdezé nagyot bámulva a lovászmester, s miután a doktor is azt mondá, hogy bizony nincs: akkor még neki állt feljebb. - Hát tudom is én, hogy milyen a baromnak a machiorja?[9] Nem vagyok én ökörorvos. Nekem csak lovakkal volt dolgom teljes életemben.

Hanem a felsülésért kellett valakin bosszúját tölteni. A festőre förmedt, hogy minek ugratta őt bele ebbe a tréfába? Ezt kikéri magának.

A festő pedig elég gavallér ember volt, nem árulni el, hogy őt magát is rászedte a bojtár.

Véget vetett a zsémbelésnek a taligás fiú tiszteletteljes jelentése, hogy készen van a reggeli.

A taligás a karám szakácsa. Ő ezalatt elkészítette rendén a puszták reggelijét, aminek a neve "kásás tészta". S kihozta azt bográcsostul együtt a vasalóból, s aztán letette egy háromlábú bakra. Azt pedig körülállták az urak, s mindenikük kapott egy hosszú nyelű cinkanalat: azzal szedegethettek ki belőle. Azt mondták, nagyon jó. Mikor az uraknak elég volt, akkor következtek a bojtárok a számadóval, s tovább fogyasztották a bogrács tartalmát. Ami a fenekén maradt, az a taligásé.

Sajgató uram pedig ezalatt a vasalóban elkészíté a "magyar kávét". Ismerik azt már, akik valaha itt jártak. A magyar kávé felforralt vörös bor, sárgacukorral, fahéjjal, szegfűborssal helyrehozva. Hatalmasan ízlik az egy ilyen kora hajnali csatangolás után a pusztában.

Azután a taligás kiöblíté a bográcsot, ismét teletölté vízzel, s fölakasztá a tűz fölé.

Mire az urak visszakerülnek a nagy sétából, akkorra elkészül a gulyáshús.

Az lesz még csak a jó.

A Lacza Ferkó vezeti a társaságot, s mutogatja az uraknak a puszta nevezetességeit: a szélfogót, a körülkerített marhatemetőt.

- Mert hát azelőtt, hogy boldog világ volt, ha egy marha elhullott, biz azt otthagytuk: seregestül jöttek rá a keselyűk, s gyöngyen eltakarították, de amióta "rönd" van az országban, az a parancsolat, hogy az esett marhát föl kell jelenteni a doktornak a mátai tanyán, az aztán kijön, megvizsgálja, felírja, miben halt meg, s megparancsolja, hogy mindenestül el kell temetni. Hát bizony mink sajnáljuk, hogy annyi szép darab hús kárba vesszen: egy-egy combot lekanyarítunk belőle, azt földaraboljuk apróra; egy kicsit megabáljuk, azután kiterítjük gyékényre, a karám tetejére, hogy a napon kiszikkadjon. Aztán zsákba rakjuk. S mikor aztán gulyáshúst akarunk főzni: ahány ember, annyi marokkal dobunk a szikkadt húsból a bográcsba.

A festő nagyot nézett a bojtár szeme közé, s aztán a számadóhoz fordult.

- Hallja, gazduram: szokott ez a kegyelmed bojtárja néha igazat is mondani?

- Ritkaságképpen. De most az egyszer az igazat mondta.

- Akkor köszönöm én szépen a kendtek gulyáshúsát.

- Sose tessék attól húzódozni. Nincsen abban semmi hiba. Így volt az, amióta az Úristen a Hortobágyot ilyen simára kiterítette. Nézze azokat a legényeket! Csupa erő, egészség valamennyi. Pedig az mind döghúson nőtt fel. Beszélhetnek a tudós urak odafenn. Nem árt az a magyarnak.

A lovászmester azonban meghallva a felfedezést, még a morva hajcsároknak is megtiltá, hogy a gulyáshúsból egyenek.

- Pedig meglehet, hogy ez a csalafinta csak azért fundálta ki ezt a mesét, hogy minket elrökönyítsen a lakomától, s végül kinevessen. Majd meglássuk, eszik-e belőle a doktor? Neki efelől bizonyosat kell tudni - biztatá a festő útitársát.

Ezalatt föltámadt az ég alján a délibáb.

A tündérálom megelevenülése.

A látóhatáron egy tenger támad, melynek magasra hányt hullámai sebesen futnak keletről nyugat felé, a kiemelkedő halmok szigetekké válnak benne, a törpe akácfák rengeteg erdőkké. Egy sor legelésző ökör úgy tűnik fel a távolban, mintha palotákból épült utca volna. Gályák látszanak közeledni a tenger hátán: mire a partjához érnek, legelésző lovak lesznek belőlük. A keleti határon, napfelkölte után leghatalmasabb a délibáb fantáziája. Egész nagy helységek (Nádudvar, Nagyiván) jelennek meg a légbe fölemelve, s olyan közel hozva, hogy az utcán járó szekereket ki lehet venni távcsővel: a házak, a tornyok megfordított képe ott tükröződik a hullámzó mesetengerben, a városok borult idővel a látóhatár alatt vannak.

- Ezt csinálja utánunk a német! - szól kérkedve Sajgató uram a bámuló társasághoz.

A festő haját tépi kétségbeestében.

- Ilyet kell látni nekem! Amit nem tehetek vászonra! Micsoda ez? - kérdezi sorba mindenkitől.

A számadó azt mondja neki: "ez a délibáb".

- De hát mi az a délibáb?

- A délibáb a hortobágyi puszta délibábja.

A Lacza Ferkó jobban tud magyarázni, mint a számadó.

- A délibáb az Isten csudája, ami azért van, hogy a szegény pásztorember meg ne unja magát a pusztán naphosszant.

Utoljára a doktorhoz fordul a festő, hogy magyarázza meg neki a délibábot.

- Hát én még kevesebbet tudok a délibábról. Olvastam Flammarion könyvét az Atmoszféráról: leírja abban a Fata Morganát; amit látni az afrikai homoksivatagban, a Jeges-tenger partjain, az Orinoco mellett és Szicíliában, olvastam Humboldt, Bompland leírását a Fata Morganáról, de a hortobágyi délibábról a nagy tudósoknak tudomásuk sincsen. Pedig azt minden forró nyári napon itt látni reggeltől estig. Magyarországnak még a nagyszerű természeti tüneményeit is ignorálja[10] a tudós világ.

A doktornak jólesett, hogy kitölthette szívének keserűségét az idegenek előtt. Neki azonban nem volt ideje természeti tüneményeket bámulni: vissza kellett sietnie a mátai telepre, ahol az állatkórház és patika van; búcsút vett az ismerős és idegen uraktól, s ezzel fölkapott a kordéjába, s elbaktatott a pusztába.

A nagy gulya jó messze járt már a pusztában, a bojtárok terelték tova. Itt a közelben ugyan bujább a fű, de éppen azért kell a marhákat tavasszal elébb a távoli szikes lapályon legeltetni, hogy mikor nyáron ott már aszúvá szárad a fenyér, az a televényes legelő maradjon a számukra hátra. A nagy gulya meg az eladásra kiszakított csorda között igen érzékeny volt a búcsúvétel.

Mintha csak a druidák[11] és a walkürök[12] kardala volna!"

A lovászmester e közben a dolog financiális oldalának a rendezésével és a marsruta[13] megállapításával foglalkozott. Sajgató uramnak kifizette újdonatúj százasokban a csorda vételárát, aki azokat minden titkolózás nélkül a mándlija zsebébe tömte. Az idegen úr nem tartá fölöslegesnek figyelmeztetni a gazdát, hogy ilyen puszta helyen vigyázzon a pénzére. Amire a polgártárs debreceni flegmával azt felelé:

- Uram! Engemet már egynéhányszor megloptak, megcsaltak életemben, de soha engem tolvaj meg nem lopott, gazember meg nem csalt - mindig becsületes emberek voltak, akik meg tudtak csalni, lopni.

A vevő a számadó gulyásnak is adott borravalót.

- Hát még egy szót mondok, tensuram - szólt ekkor a gulyás -, ha már egyszer a teheneket meg tetszett vásárolni, vegye meg a borjúkat is. Ezt én tanácsolom jó barátsággal.

- Kell is nekem ez a sok bégető állat! Ezeknek a számára szekereket fogadjak?

- Elmennek ezek a maguk lábán.

- De késleltetik a hajtást. Minden lépten-nyomon megállítják a teheneket, mikor szopni akarnak. Aztán, ami fő dolog, úgy tudom, hogy a herceg nem azért vásárolta azt a csordát, hogy tiszta magyar fajtával tegyen kísérletet, hanem hogy a spanyol fajtával keresztezze.

- Az már más.

Eszerint nem volt hátra egyéb, mint hogy a megvásárolt csordát útnak indítsák. A vásárló úr megírta a megbízólevelet, a biztos pedig a paksust a kísérő gulyásbojtárnak; az eltette az igazságokat a veterinárius[14] marha-útleveleivel együtt az oldaltáskájába; a vezérbikának felkötötte a nyakára a kolompot, a két szarva közé pedig odabogozta a szűrét, s azzal felnyergelte a paripáját, s jó egészséget kívánva az ittmaradóknak, a nyeregbe szökött.

A számadó átadta neki az útravaló tarisznyát, abban szalonna, cipó, fokhagyma, egész hétre való; Miskolcig eltart.

Azután elmondta neki az egész útirendet. Polgár felé kell venni az utat, mert Csege felé nagy a tavaszi vizek miatt a sár.

Útközben meg lehet hálni a kis erdőnél; a tiszai réven átkelnek a komppal, ha nagy a vízállás, inkább ott kell rostokolni a révháznál, s a csordának szénát adatni, mint valamit szerencséltetni.

Aztán lelkére kötötte a keresztfiának, hogy magát az idegen földön megbecsülje. Debrecen városára orcapirulást ne hozzon, az uraságának engedelmeskedjék, a vitézségét tartsa dugaszban, a magyar nyelvet el ne felejtse, a hitét el ne hagyja, sátoros ünnepen megáldozzon; amit keres, azt el ne prédálja, ha megházasodik, a feleségét megőrizze, a gyermekeinek magyar nevet adjon, s ha ideje cseppen, írjon egy levelet a keresztapjának; fizeti a postaportót érte.

Ekként keresztatyai áldását ráadva, útnak ereszté a jámbor legényt.

A két morva hajcsár ezalatt vállalkozott arra a feladatra, hogy a rekesztékből kibocsátott tehéncsordát a meghatározott irányban előreterelje.

Az a rideg marha természetesen, amint a rekesztékből kiszabadult, ahány, annyifelé szaladt, s ha a hajcsár botjával terelni akarta, szembeállt vele, és ökleléshez készült, azután meg mind vissza akart menni a rekesztékben hátramaradt fiaihoz.

- Eredj már, segíts azokon a jámbor keresztyéneken - mondá a számadó a bojtárnak.

- Durrantson kend közé azzal a karikással! - biztatá a festő.

- Mennykőt is durrantanánk! - dörmögi a bojtár. - Hisz akkor mind világgá szalad a csorda. Nem "lú" ez!

- Megmondtam, hogy össze kell a teheneket kötözni párosával a szarvaiknál fogva! - kiabált a lovászmester.

- Jól van, jól, csak rám kell hagyni.

Azzal egyet füttyentett a bojtár, s arra egy kis kuvasz előugrott a karám mellől, s nagy ugatva nekirohant a szétzüllött csordának, megkerítette a rendetlenkedő barmokat sebtiben, a resteknek az inába kapkodott: egynehány perc alatt úgy összeterelte az egész csordát, hogy az szép hadirendben indult meg a kolompos bika után. Akkor aztán a bojtár is utánaugratott a szarvas állatoknak, a neveiket kiáltozva: "Ruzsa te! Csákó te! Kese te!" Mind a huszonnégynek tudta ám a nevét, s azok hallgattak rá. A bikának a neve volt: Büszke te!"

Ilyen kommandóra aztán szép csendesen tovahaladt a nagy síkon az eladott falka. Az urak sokáig utánanéztek, amíg csak a falka el nem érte annak a hullámhányó tündértengernek a szélét. Ott egyszerre óriásokká nőttek fel a marhák, mintha nem tehenek, hanem mammutok volnának, fekete lett a színük, a lábszáraik szörnyű hosszúra felnyúltak, majd egy megfordított tehénalak ragadt mindegyikhez, s ez a tükörkép együtt haladt velük. Lassanként aztán az alsó tehenek el kezdtek veszni a szürke semmiben, utoljára egészen elenyésztek, csak a fejeikkel lefelé fordított tehenek ballagtak tovább, lábaikkal az ég felé kalimpázva. Bojtár, hajcsár, kuvaszkutya mind úgy kísérte őket, fejjel lefelé fordulva.

A festő hanyatt feküdt a fűben, két karját, lábát szétvetve.

- No, ha én ezt Bécsben elbeszélem a művészklubban, engem kidobnak az ajtón.

- Ez rossz jel - mondá Sajgató uram fejcsóválva. - Csakhogy már zsebemben a pénz.

- De még nincs otthon a marha - dörmögé a számadó.

- Csodálom, hogy még ezt a teátrumot nem árendálta ki valami élelmes vállalkozó - véleményezé a lovászmester.

- Nem adjuk ám oda! - biztosítá büszke szilárdsággal Sajgató uram. - Elvinnék ezt Bécsbe, tudom, ha lehetne, de nem adja Debrecen városa.


4.

Az állatorvos kordéja gyorsan döcögött végig a pusztán. Se gyeplő, se ostor nem kellett a jó lovacskának, tudta az már a leckéjét könyv nélkül. A doktor útközben elővehette jegyzőkönyvét, és firkálhatott, számolhatott benne.

Egyszer azután, amint ismét maga elé tekint, egy csikóst lát közeledni, lóháton vágtatva.

De az olyan őrületes nyargalás volt, mintha ló és lovasa meg volna bolondulva. Egyszer sebesen nekiiramodott a paripa, azután megtorpant, ágaskodott, s hirtelen félrecsapott, más irányt váltva. A lovas hátravetett fejjel, visszagörbülő derékkal ült rajta, s két kézre fogta a kantárszárat. A ló rázta, kapkodta a fejét, s ijedten horkolt és nyerített.

A doktor rögtön kezébe kapta a gyeplőt és az ostort, s azon igyekezett, hogy a lovasnak útjába kerüljön.

Közelebb érve, felismerte a csikóst: "ez a Decsi Sándor"!

Úgy látszott, mintha az is ráismerne, s a kantárt eleresztve, engedé a lovát a kocsi felé futni.

Az okos paripa fújtatva, prüszkölve jött a doktor kocsija felé, s odaérve, magától megállt. Megrázkódott, röhögött: csakhogy meg nem szólalt.

A legény hátragörbült derékkal, égre meredő arccal ült a nyeregben: két keze nem fogta már a kapicányt, csak a lábai szorították a ló derekát.

- Sándor te! Decsi Sándor! - kiálta rá a doktor.

Úgy látszott, hogy nem hallja a kiáltást, vagy hallja, de nem tud szólni.

A doktor kiugrott a laptikájából, odament a lovashoz, átnyalábolta a derekát, s leemelte a nyeregből.

- Mi lelt téged? Sándor!

A legény nem felelt. Szája össze volt szorítva, nyaka hátrafeszítve, melle sebesen zihált, a dereka félívben hátrahajolva. A két szeme rémségesen fölnyitva, valami őrületes tűzfényben ragyogott, ami annál ijesztőbb volt, mivelhogy a szem feketéi egészen ki voltak tágulva.

Az orvos lefekteté a legényt a gyepre, s elkezdte vizsgálni.

- Az ütér verése hol sebes, hol félbeszakad, a pupillák ki vannak tágulva, a szájat állkapcagörcs tartja zárva, a derék hátrafeszül. Ezt a legényt megmérgezték. Mégpedig növényi méreggel.

A hortobágyi csárda és a mátai telep közötti puszta rónán találta a doktor a csikóst. Valószínű, hogy ez a telepre akart eljutni, s útközben érte el a méreg hatása. Amíg eszméletét bírta, addig sietett a tanyára eljutni, de amint a görcsök előfogták, a dühre fokozódó kín megzavarta az agyát, nem volt ura mozdulatainak, s karjainak rángatózásával a lovat is megbolondította. Annak is szakadt a tajték a szájából.

A doktor fel akarta tenni a csikóst a kordéjába. Hanem a legény nagyon nehéz volt, nem bírta a saroglyán átemelni.

Itt hagyni a pusztán pedig nem lehet, mert amíg visszatér érte a segítséggel, azalatt a sasok megmarcangolják.

Az a paripa olyan okosan nézett rá, csakhogy nem beszélt! Odahajolt a fejével a gazdája fölé, s rövid, szaggatott röhögést hallatott.

- No hát, segíts te is! - mondá neki a doktor.

Hogyne értette volna meg? Egy pusztai mén! Hisz annak már háromnegyed rész lelke van! Amint látta, hogy a doktor a gazdája emelgetésével küszködik, megfogta ennek a mellényét a fogával, és ő is emelt rajta. Így aztán közös erővel belökték a saroglyába.

A doktor a paripát kötőfékénél fogva odakötötte a saroglyához, s aztán vágtatott a telep felé.

Ott van kórház is, patika is. Hanem csak lovak és tulkok számára. A doktor maga is csak baromorvos.

Hanem ilyen esetnél mindenkinek szabad segíteni, ha tud.

De éppen az a kérdés, hogy tud-e?

Legelső volna azt kieszelni, hogy miféle méreg dolgozik itt? Sztrichnin-e vagy belladonna?

Feketekávé nem fog ártani.

Amint a telepre megérkezett a doktor, előkiáltotta a famulusát meg a gazdasszonyát.

A kávé készen volt, csak emberi segítség kellett, hogy azt a beteggel bevetessék. Az állkapcagörcs úgy összeszorítá a fogait, hogy vésővel kellett annyit tágítani rajtuk, amennyi elég a kávé betöltésére.

- A fejére jeges borogatást, a gyomrára hólyaghúzó mustárt - rendelkezzék a doktor, s miután más nem volt, aki a rendeléseit végrehajtsa, mint saját maga: tehát azt is elvégezte. A famulusnak közben utasításokat adott, s egyszersmind leveleket írt az asztalnál.

- Ide hallgass! Jól a füledbe vedd, amit mondok. A laptikával sietve lekocogsz a hortobágyi csárdához: ezt a levelet átadod a bérlőnek. Ha a vendéglős maga otthon nem volna, akkor élőszóval megmondod a kocsisának, hogy én parancsolom, hogy azonnal fogjon be az úri csézába, s siessen minél előbb haladéktalanul a városba ezzel a pecsétes levéllel. Keresse fel a főorvost, s várja meg és hozza ki ide a telepre. Én veterinarius doktor vagyok: nekem lelkes állatot kurálnom hivatali esküm tiltja. A baj sürgetős segítséget kíván. A doktor orvosságot is fog magával hozni. A kocsmáros kisasszonyának pedig mondd meg, hogy ami pörkölt kávé csak van a háznál, azt mind adja oda neked - addig is, amíg a városi orvos megérkezik, kávét kell itatni a pácienssel. Azon légy, hogy gyorsan előkerülj.

A famulus megértette a rábízott feladatot, és sietett azt nyélbe ütni.

A fáradt szürke még ki sem fújhatta magát, újra vissza kellett baktatnia a csárdához.

A kisasszony éppen kinn volt a folyosón, a muskátlikat öntözte, mikor a famulus a csárda elé megérkezett a kordéval.

- Mit hoztál, Pesta, olyan lóhalálban?

- Hát csak egy levelet a nemzetes úrnak.

- Azzal most nehezen beszélsz, mert egy raj méhet kerget a kaptárral.

- Pedig a doktor úrtól van benne parancsolat, hogy azonnal küldjön be a városba hintót a főorvosért.

- Beteg van a háznál? Kit lel a hideg közületek?

- Nem miközülünk való az, mert azt a doktor úr szedte fel a pusztán. A csikósbojtár, a Decsi Sándor.

A leány nagyot sikoltott, s kiejté a kezéből az öntözőt.

- A Sándor? Rosszul van?

- De olyan rosszul van, hogy a falra akar mászni, s az ágyat is rágja kínjában. Megétette valaki.

A leány az ajtófélfához támaszkodott mind a két tenyerével, hogy le ne roskadjon.

- A mi doktorunk nem tudja igazán, hogy mi lőtte a csikóslegényt, azért hívatja a városi doktort, hogy vizitálja meg.

A leány valamit hebegett, de nem lehetett hallani, hogy mit.

- Eresszen hát be a kisasszony, ne támassza be az ajtót, hadd keressem fel a nemzetes urat.

- Nem tudja, mi lelte? - hebegé a leány.

- Magának meg azt üzeni a doktor úr, hogy ami pörkölt kávé van a háznál, mind gyűjtse meg, s adja ide; azzal kúrálja addig is a Decsi Sándort, amíg a doktor a medicinával megjön, mert nem tudni, miféle mérget kapott szegény.

A famulus aztán sietett a csaplárt felkeresni.

- Nem tudni, miféle mérget kapott? - suttogá magában a leány. - De én tudom! Ha az lett a veszedelme! Én megmondhatnám a doktornak. Akkor mindjárt tudná, hogy mit adjon be neki. (Az teszi meg, hogy "mindjárt".)

Azzal futott be a szobába: felnyitá a ládáját, felkereste a láda fenekéről azt a boszorkányos gyökeret, aminek olyan ember formája van. Azt a zsebébe dugta.

Átkozott legyen, aki azt a rossz tanácsot adta! Átkozott legyen, aki azt megfogadta!

Azután nekiállt a kávépörkölésnek; mire a famulus visszakerült a kertből (annak előbb segíteni kellett a méhraj elfogásánál), akkorra meg is tölté az őrölt kávéval a pléhdobozt.

- No, hát adja ide azt a kávét, kisasszony!

- Én is megyek veled.

A famulus eszes legény volt, átlátott a szitán.

- Ne jöjjön oda, kisasszony, nem jó lesz magának most a Decsi Sándort meglátni ilyen állapotban. Biz a lelke is megfagy az embernek, amikor a kínlódását látja. A doktor úr magát oda sem fogja ereszteni hozzá.

- Én csak a doktor úrral akarok beszélni.

- Hát a vendégeket ki látja el addig a csárdában?

- Ott a szolgáló meg a csaposlegény! Lássák el azok!

- De legalább kérezkedjék el a nemzetes úrtól!

- Nem kérezkedem! Nem eresztene el. Ejh, eredj az útból!

Azzal félretaszítá a famulust, s kirohant az udvarra, egy szökéssel felugrott a kordé ülésébe, kezébe kapta a gyeplűt, ostort, rávagdalt a szürkére, az aztán vitte a kordét, ahogy bírta.

A lenn hagyott famulus lelkendezve kiabált utána:

- Kisasszony! Klári kisasszony! Megálljon! Ne bomoljon! - S futott a kordé után lélekszakadva, de csak a hídnál bírta azt elérni, ahol a fáradt ló a kaptatónál lépést kezdett járni, ott azután ő is felkapott az ülésbe.

A szegény szürkének a háta sohasem hallott annyi ostorütést, mint ezúttal a mátai telepig. Amint a homokhoz értek, ott már csak lépést tudott baktatni.

A leány türelmetlen volt, leugrott a kordéról, s a bádogszelencét a kezébe kapva, futvást rohant a lóherésen keresztül a doktor tanyájáig.

Lihegve, elfulladva érkezett meg.

A doktor észrevette az ablakon át a leány jöttét, s eléje ment. A pitvarban elállta az útját.

- No, no! Klárika! Hát maga hogy jön ide?

- Hogy van a Sándor? - lihegé a leány.

- A Sándor rosszul van.

Hallhatta a zárt ajtón keresztül is a leány a beteg kínos nyavalygását.

- Mi történt vele?

- Azt magam sem tudom. Ráfogni nem akarom.

- De én tudom, hogy mi baja. Beadtak neki valamit. Egy rossz leány. Tudom is, hogy ki volt! Azért, hogy magába szerettesse, valami szert kavart a borába: attól lett nyavalyás. Tudom is, hogy ki volt, azt is, hogy mi volt.

- Kisasszony! Ne árulkodjék! Ez nehéz vád. Ezt be kell bizonyítani.

- Itt a bizonyíték.

Azzal a leány elővette a zsebéből a méreggyökeret, s odatette az orvos elé.

- Hüh! hüh! - szörnyűködék a doktor. - Ez "atropa mandragora". Hisz ez halálos méreg!

A leány arcára tapasztá a két kezét.

- Hát tudtam én, hogy ez méreg?!

- Klárika! Ne rémítsen meg, mert kiugrom az ablakon! Csak nem maga mérgezte meg a Sándort?

A leány némán bólintott a fejével.

- Hát mi a ménkűért tette?

- Olyan kegyetlen volt hozzám, aztán egy cigányasszony elhitette velem, hogyha ezt a borába áztatom, engedelmes lesz hozzám.

- Itt van ni! Canis tota mater[15] leányai. Cigányasszonyokkal kell nektek trafikálni, ugye? Iskolába nem jártok, ahol a rektor a mérges növényeket megismerteti, hanem a cigányasszonyoktól tanultok. Mármost szép engedelmessé tetted a legényedet!

Mérgében tegezni kezdte a leányt.

- Meghal? - kérdezé az rimánkodó tekintettel.

- Az kellene neked még, hogy meghaljon! Nem olyan fuser módra van annak a testéhez fércelve a lelke.

- Hát megél? - A leány a vigasztaló szóra odatérdelt a doktor lábához, s megragadva annak a kezét, összevissza csókolá.

- Ne csókolgasd az én kezemet, csupa mustárkovász, feldagad tőle a szád.

Hát akkor aztán a lábait csókolta. S hogy a doktor azt sem engedte, akkor meg a lába nyomát csókolta: azokat a sáros lábnyomokat a téglapadlón csókolta azokkal a szép piros ajkaival.

- No hát, álljon fel és beszéljen okosan. Elhozta a kávét? Meg van pörkölve? Meg is őrölve már? Ez jól van. Addig is, amíg a doktor eljön, ezt kell itatni a beteggel. Jó volt, hogy megmondta nekem, miféle méreggel lett megétetve a legény. Mert most már tudom, hogy mi annak az ellenszere. Hanem most már aztán azt mondom ám magának, édes lelkem, hogy vegye nyakába a világot ízibe, s úgy eltűnjön erről a vidékről, hogy nyomába se találjanak, mert amit maga elkövetett, az kriminalitás: azt a főorvos fel fogja jelenteni; bíró elé, törvényszék elé kerül a dolog. Hát csak fusson, amerre a világnak nincsen szája.

- Nem futok én! - szólt a leány, letörülve a kötényével a könnyeit. - Hát itt a nyakam, vágják el, többet nem tehetnek. Ha vétettem, büntessenek érte, ahogy igazság. De én innen el nem megyek. Ez a nyögés, amit az ajtón keresztül hallok, jobban megköt engem, mintha kezem-lábam békóba volna verve. Engedje meg, doktor úr, az Istenre kérem, hadd legyek mellette, hadd ápoljam, hadd borogassam a fejét, hadd igazgassam a feje alját, hadd törülgessem az izzadó arcát.

- Ugyan, mit gondol? Hisz akkor engem egyenesen a bolondokházába csuknak, ha én magára a méregkeverőre bízom az ápolását a megmérgezettnek.

A leány arca kimondhatatlan fájdalomra nyúlt meg e kegyetlen mondásnál.

- Hát doktor úr is azt hiszi, hogy rossz vagyok?

Azzal félretekintett, meglátta az ablakhídján azt a bűntanú méreggyökeret, hirtelen kezébe kapta, s mielőtt a doktor megakadályozhatta volna, a szájába dugta az emberfőforma végével.

- Nono, Klárika! Ne bolonduljon azzal a nadragulyával! Meg ne rágja! Vegye ki a szájából. Adja ide. Inkább megengedem, hogy odamenjen a beteghez. De az nem magának való, előre megmondom. Az ilyen kínlódást gyönge szívű ember el nem tudja nézni.

- Tudom jól. A famulus az úton elmondott mindent. Alig ismerni rá, úgy elváltozott az arca. A szép piros színe helyén szederjes foltok ütöttek ki rajta, szép fehér homlokán halálszeplők vannak, az orcája fénylik hideg verítéktől, két szeme karikára felnyitva olyan meredt, mintha üvegből volna, ajkait összekummva tartja, s ha felnyitja, tajtékzanak, és amellett nyög, erőltet, csikorgatja a fogait, s karjait feszíti, derekát hátratöri, hogy azt látni, hallani gyötrelem. De hát legyen ez az én büntetésem! Hadd legyenek az ő nyögései, nyavalygásai éles kések, amik a szívemen keresztüljárnak. Ha nem látom a szememmel, ha nem hallom a fülemmel, jobban látom, jobban hallom, mintha igazán ott volnék.

- No, jól van. Próbálja meg! Ha elég erős a szíve hozzá. Magára bízom a kávésmasinát: főzze benne a feketét egyre-másra. De ha sírva fakad, kilököm az ajtón.

Azzal kinyitá előtte az ajtót, s bebocsátá.

A leány, amint megpillantá az ágyon fekvő kedvesét, kék, zöld lett a világ a szemei előtt. Mivé lett a deli legény, amióta tőle elvált: egy mesemondás idő alatt! Kín volt látni. Kín volt a látást kiállni.

A doktor behívta a famulust is.

A leány a kávéfőzés mellett elfojtotta a zokogást, s ha egyszer kitört a hangja, s a doktor szemrehányólag tekintett rá: ráfogta, hogy csuklott. A két férfi mustárkovászt tapasztott a beteg lábikráira.

- No, most jöjjön azzal a kávéval. A szájába kell tölteni.

Nagy teketóriával járt az! A két férfinak teljes erejével kellett szétfeszíteni a legény dermeteg karjait, hogy ne hánykolódjék.

- No, Klárika, most nyissa fel neki a száját. Jaj, nem megy az úgy! Ezt a vésőt kell a fogai közé dugni, s azzal szétfeszíteni. Ne féljen, nem nyeli az le: úgy szorítja a vasat, mint a harapófogó.

Megtette azt is.

- No, most szép csendesen töltse át a masina csövével a kávét a fogai közt. No látja? Maga ügyes leány. Berekommendálom a mizeriekhez betegápolónőnek.

A leány arca mosolygott, a szíve meg akart szakadni.

- Csak ezekkel a szemekkel ne nézne így rám.

- Az fáj a legjobban, ugye? Az a két meredt szem? Magam is azt tartom.

Valami kevés enyhülés állt be a betegnél: tán az ellenszer hatásától. A kínos nyögése alábbhagyott, a tagjaiba állt görcs múlni kezdett. De a homloka égett, olyan volt, mint a tűz.

A doktor utasítást adott a leánynak, hogy mint kell a hidegvizes kendőt kifacsarni, s a szenvedő fejére tenni, meddig rajtahagyni s újjal felváltani. Megfogadta: úgy tett.

- No, látom, hogy erős szíve van.

Meg is jött annak a jutalma.

Az az öröm, hogy egyszer csak a szenvedő lehunyta a két szeme pilláit, megszűnt olyan rémségesen nézni nagy, fekete karika szemeivel. Később az is megjött, hogy a száját felnyitotta: nem kellett már erővel szétfeszíteni összeszorított fogsorait.

Talán a gyorsan alkalmazott ellenszer segített? Talán nem is volt olyan erős adag a méreg, melyet bevett? Mire a főorvos kijött a városból, már sokat enyhült a baj. Az állatorvos meg a főorvos diákul beszélt egymással, a leány nem érthette, hogy mit, de az ösztöne rávezette, hogy őróla is beszélnek.

A főorvos aztán még rendelt egyet-mást, s egyúttal megírta a "visum repetrum"-ot[16], s aztán haladéktalanul kocsira ült, s visszatért a városba.

Jövet egy zsandárt hozott magával a bakon: a zsandár itt maradt.

Nyomban a főorvos eltávozta után gördült be az udvaron egy másik kocsi. Azon a hortobágyi csárdás jött. Követelte a doktoron a leányát.

- Csak lassan lármázzunk, nemzetes úr. A kisasszony vizsgálati fogságban van. Látja ott a zsandárt?

- Mindig mondtam én, hogy bolondok a leányok, ha egyszer az eszük elmegy. Nekem "se ingem, se gallérom".

Azzal szép flegmával visszakocsikázott.


5.

Egész éjjel mellette volt a leány. Senkinek sem engedte át a helyét a beteg ágya mellett.

Pedig a múlt éjjelt is átvirrasztá.

Nem így!

Ez a penitencia érte...

El-elbólintott a széken ülve a nagy álmosságtól, de egy nyögése a betegnek rögtön felébreszté; valahányszor annak a fejére hideg borogatást tett, a saját szemeit is megmosta, hogy ébren maradjanak.

Az első kakaskukorításnál aztán megszállta a bajfordító álom a beteg idegeit. Kiegyenesedett, s szép egyenletesen horkolni kezdett.

Először azt hitte a leány, hogy az halálhörgés, és megijedt tőle, hanem aztán nagyon megörült neki. Ez becsületes, jófajta horkolás. Csak az egészséges ember tud horkolni. S ezzel a horkolással egyúttal gondoskodik róla, hogy a másik ébren maradjon.

Amíg a kakas másodikat kukorított, jó verset aludt.

A beteg arra fölneszelt, és nagyot ásított.

Hála az égnek! Már ásítani is tud.

Ekkor már megszűntek a görcsök. Tudják azt mindazok, akik az idegeik zsarnoksága alatt szenvednek, micsoda nagy lutrinyeremény egy olyan egészséges ásítás a görcsök után!

A leány ismét akart neki kávét adni: a legény félrekapta a fejét, s azt motyogta, hogy "vizet".

A leány átkopogtatott a doktorhoz, aki a szomszéd szobában aludt, megkérdezve, hogy szabad-e a betegnek vizet adni, azt kér.

Erre a doktor fölkelt, s kijött slafrokban, papucsban, maga akarta megnézni a beteget.

Meg volt elégedve az állapotjával.

- Jól megy a dolog. Ha már szomjazik, az jó jel. Adhat neki vizet, amennyit csak kíván.

Megivott a beteg egy karafinával.

S akkor aztán elaludt csendesen.

- Ezt bizony elnyomta a buzgóság - mondá a doktor. - No, most már maga is elmehet, Klárika, aludni: ott az ágya a gazdasszony szobájában. Majd én nyitva hagyom az ajtót, s vigyázok a betegre.

A leány olyan szépen kérte:

- Hadd maradjak itten. Lehajtom a fejem az asztalra: úgy alszom egy szikrát.

Hát ráhagyták.

Egyszer aztán arra riadt fel a leány, hogy már világos van, a verebek csiripelnek az ablak előtt.

A beteg legény most már nemcsak aludt, hanem álmodott is.

Nyitva volt a szája, valamit motyogott. Valamin nevetett.

Fel-felnyitotta a szempilláit, de az nagy erejébe kerülhetett: meg-meg leragadtak. Az ajkai szárazon, epedten nyiladoztak.

- Adjak vizet? - suttogta a leány.

- Ahán - lihegé a beteg, behunyt szemmel.

Odavitte hozzá a vizespalackot.

De annak nem volt annyi erő a karjában s tenyerében, hogy azt a vizesüveget a szájáig tudja emelni. Ennek a vasgyúrónak! Úgy kellett megitatni, fejét is föl kellett emelni.

Azalatt is aludt félig.

Mikor aztán a feje megint visszaesett a vánkosra, elkezdett danolni. Talán csak folytatta a nótát, fennhangon, amit álmában elkezdett; a dévaj nótát:

Hogy ne volna jó világ?
Cigány leány, magyar leány, mind virág.




6.

Pár nap alatt talpra állt a legény.

Az ilyen pusztán nőtt "vascövek" nem sokat gornyadozik, ha túl van a bajon. Irtózik az ágytól. Harmadnap már jelentette a doktornak, hogy ő be akar rukkolni a méneshez, ahol szolgálatban áll.

- Várj csak, fiam, Sándor, még egy cseppet. Egy kis diskurálása van veled valakinek.

Az a valaki a vizsgálóbíró.

Harmadnapra a bejelentett eset után kijött a hivatalnok a jegyzőjével meg egy zsandárral a mátai telepre, megejteni a törvényes vizsgálatot.

A vádlottat, a leányzót már kivallatták: szépen elmondott mindent úgy, ahogy történt, semmit el nem tagadott, mentségére, nem mondott egyebet minthogy a Sándort olyan nagyon szerette, s azt akarta, hogy az is úgy szeresse őtet.

Ezt mind protokollumba[17] vették már, alá is volt írva. Hátra volt a gyilkos méregkeverőnek a szembesítése az áldozatával, ami azonnal foganatba vétetett, amint az jártányi erejét visszakapta.

A csikós ez egész idő alatt elő sem hozta a doktor előtt a leány nevét. Úgy tett, mintha nem is tudna róla, hogy az itt van, hogy az őt ápolta. Amint a legény eszméletét visszanyerte, a leány nem mutatta magát előtte többé.

A szembesítést megelőzőleg a bíró felolvastatá a leány előtt a vallomását, amit az újból megerősített, egy szót sem igazított rajta.

Ekkor aztán elővezették a Decsi Sándort.

A csikósbojtár, amint belépett a szobába, elkezdett szerepet játszani: kicsinált szerepet. Mintha csak a színpadi csikósoktól tanulta volna a hetvenkedést, úgy betyárkodott. Csak úgy félvállról hányta oda a Becirkernek, arra a kérdésére, hogy mi a neve:

- Decsi Sándor az én becsületes nevem! Nem vétettem én senkinek. Nem loptam én semmit, hogy engem zsandárokkal kísérjenek ide! Nem is tartozom én a cibil elé, mert én még a császár katonája vagyok! Ha van valakinek keresete rajtam, állítsanak a regement auditor[18] elé: annak megfelelek.

A bíró hidegvérrel csitítá a legényt.

- Csak csendesen, ifjú ember. Nem terheli önt semmi vád. Csupán felvilágosításokat kívánunk nyerni egy önt érdeklő ügyben, s azt célozza a jelen vizsgálat. Mondja meg ön, mikor volt ön legutóbb a hortobágyi csárda ivószobájában?

- Megmondhatom egész akkurátossággal, mi titkolnivaló rajta! Hanem előbb az a zsandár menjen el innen a hátom mögül, mert ha hozzám talál érni, csiklandós vagyok, úgy nyakon találom teremteni, hogy...

- No, no, no! Csak lassan, ifjú vér. A zsandár nem önt őrzi. Hát mondja csak, mikor volt látogatóban a Klári kisasszonynál, amikor az önnek borral szolgált?

- Hát megmondhatom, ha jól föltekerem az eszemet. Hát legutoljára voltam a hortobágyi csárdában tavaly, Dömötör napján, amikor a juhászokat fogadják, akkor elvittek katonának, azóta tájékára sem voltam.

- Sándor! - kiálta közbe a leány.

- Hát Sándor vagyok. Annak kereszteltek.

A bíró kérdezé:

- Hát ezelőtt három nappal nem volt ön a hortobágyi csárdában, amikor a csaplárosleány önnek a bort adta, melybe a mandragora volt keverve, amitől ön olyan nagybeteg lett?

- Én nem voltam a hortobágyi csárdában, s nem láttam a Klári kisasszonyt... van fél esztendeje, nemhogy a borából ittam volna.

- Sándor! Te hazudsz? Énértem? - kiálta fel a leány.

A bíró bosszús lett.

- Ne akarja ön félrevezetni a bíróságot az eltagadással. A leány már mindent bevallott: hogy ő itatta meg önnel a mandragoragyökérrel megmérgezett bort.

- Hát akkor a leányzó hazudott.

- De már mi oka volna a leánynak egy oly bűnmerényletet költeni magára, ami a legsúlyosabb büntetést vonja maga után?

- Hát hogy mi oka volna? Az, hogy olyan a leány, hogy mikor rájön a "jó órája", olyankor se lát, se hall, hanem félrebeszél. Az a vitája a Klári leányasszonynak ellenem, hogy a szemeink nem találkoznak össze. Azért vádolja be itt most magát, hogy engem rákényszerítsen vele, hogy az iránta való szánakozásból valljam ki, hogy kinél voltam hát, a más szép leányánál, a lelkemet vesztegetni, a szívemet gyógyítgatni, aki aztán azt a bódítót megitatta velem? De hát azt, ha akarom, megmondom, ha nem akarom, nem mondom meg. Az a bosszúja, hogy "nem" voltam őnála, hogy felé sem mentem, mikor hazakerültem a katonaságból féllábbal. (Értsd "Verlaub" [19])

Ettől a szótól egész sárkánnyá lett a leány.

- Sándor! Te sohasem hazudtál életedben! Mi lett veled? Amikor egy hazug szóval, amit a szájadba rágtak, megmenthetted volna magad a katonáskodástól, nem tudtad kimondani! Most eltagadod, hogy nálam voltál negyednapja? Hát ezt a fésűt ki hozta nekem, amire a hajam fel van tűzve?

A csikós gúnyos nevetéssel veté oda:

- A kisasszony tudja jobban, "mi" volt az oka, "ki" volt az oka, hogy a haját fésűre feltűzte?

- Sándor! Ez nem igazság! Azt nem bánom, ha a bűnömért a pellengérre kötnek, ha kikorbácsolnak. Itt van a fejem, vágják le, nem bánom. Csak azt ne mondd, hogy soha nem kellettem neked, hogy nem jöttél hozzám, mert az rosszabb a halálnál.

A bíró méregbe jött.

- Ezer mennykő! Végezzék el önök a szerelmes vitájukat egymás között, de énnekem meg kell tudnom, hogy ahol egy flagrans[20] mérgezési eset fordult elő, ki volt a mérgező?

- No, felelj rá! - kiálta a leány, lángoló arccal. - Erre felelj meg!

- Hát ha olyan nagyon firtatják, isten neki faköröszt! Azt is megmondhatom. Az ohati pusztában találkoztam egy sátorozó cigány famíliával. Gyönyörű szép, bogárszemű leány állt a sátor előtt. Megszólított, behítt. Malacot sütöttek. Ott mulattam velük. Ittam a borukból. Mindjárt éreztem, hogy valami keserű íze van. Hanem a cigányleány csókja édes volt, elfelejtette velem.

- Hazudsz! Hazudsz! Hazudsz! - kiáltott a leány. - Most gondoltad ki ezt a mesét!

A bojtárlegény pedig dévajul nevetett. Jobb kezével a tarkójához kapott, a másikkal füttyeket hányva a levegőbe, el kezdé dúdolni "azt" a nótát:

Hogy ne volna jó világ?
Cigány leány, magyar leány, mind virág!

Nem "most" gondolta ki ezt a mesét, hanem még azon a kínos éjszakán, amikor a "sárga rózsa" igazgatta a feje alját, borogatta a homlokát. Azzal a fájó fejével gondolta ki ezt a mesét a hűtlen szeretőjének a megmentésére.

A bíró bosszúsan ütött az öklével az asztalra.

- Ne csináljatok nekem itten komédiát!

Erre aztán komoly pozitúrába vágta magát a bojtár.

- Én, tekintetes uram, nem csinálok komédiát. Arra, ami mondtam, hogy az igaz, megesküszöm az egy élő Istenre.

S felemelte a három ujját a magasra.

- Nem! Nem! Nem esküszöl! - kiabált a leány. - A lelked üdvösségét el nem rontod!

- Vigyen benneteket az ördög! Bolondok vagytok mind a ketten - mondá ki az ítéletet a bíró. - Jegyző úr, írja be a bojtár vallomását a cigányleányról, aki a bűn elkövetésével vádoltatik. Keresse a rendőrség, hova lett! Ez az ő dolguk. Önök pedig, elmehetnek. Ha szüksége forog fenn, majd behívatnak.

Ezzel a leányt szabadon bocsáták, egy kis atyai dorgálás kompetált[21] neki, azt megkapta.

A legénynek még hátra kellett maradni, hogy a vallomásról felvett jegyzőkönyvet meghallgassa és aláírja.

A leány megvárta a legényt a folyosón, amíg kijön. A paripája oda volt már kötve az ákácfához.

A bojtár előbb átment a doktorhoz, megköszönni a hűséges ápolást. A doktor is jelen volt a vallatásnál mint hivatalos tanú, mindent hallott.

- No, Sándor! - mondá a legénynek, mikor átestek a hálálkodáson - Én már sok híres színészt láttam a teátrumban, de ilyen jól nem játszotta a betyárt egy se, mint te.

- Hát nem jól tettem? - kérdezé a legény komolyan.

- Becsületes fiú vagy, Sándor. Jól tetted. Adj egy jó szót a leánynak, ha találkozol vele. Nem tudta a jámbor, hogy rosszat cselekszik.

- Én nem haragszom rá. Az Isten áldja meg a doktor urat a sok jóságáért.

Mikor kilépett a folyosóra, a leány útját állta, megfogta a kezét.

- Sándor! Mit tettél magaddal? Kárhozatra adtad a lelkedet! Hamisan esküdtél, hazug mesét mondtál, azért, hogy engem megszabadíts. Eltagadtad azt, hogy valaha szerettél: azért, hogy testem meg ne korbácsolják, karcsú nyakam a bitófa alatt le ne vágják. Ugyan miért tetted ezt?

- Hát az az én dolgom. Annyit mondok neked, hogy a mai naptól fogva kettőnk közül az egyiket lenézem, utálom. Ne fakadj sírva. Nem te vagy az az egyik. Nem tudok többet a szemedbe nézni, mert magamat látom meg benne. Annyit sem érek már, mint ez a fületlen pityke, ami a lajbimról leszakadt. Az Isten áldjon meg.

Azzal fölveté magát a paripájára: eloldotta az ákácfától, s elrobogott a pusztába.

A leány nézett, nézett, csak nézett utána, míg a könnyeitől a két szeme el nem homályosodott, akkor aztán fölkereste azt a földre dobott fületlen gombot, s eldugta a kebelébe.


7.

Csakugyan megesett az az eset, amire a számadó számított, hogy amire a tehéncsordával eljutottak a polgári révhez, nem lehetett a vízen átkelni. A Tisza, a Sajó, a Hernád mind egyszerre megáradt. Akkora volt a víz, hogy a hídláb padlóját mosta. A kompot kihúzták a szárazra, s odakötözték a part melletti fűzfákhoz. A hömpölygő iszapos ár gyökerestől kimosott fákat hozott magával. Vadkacsa, búvár, kárókatona lubickolt seregestől az özönvízben: ilyenkor nem félnek a vadásztól.

Pedig nagy baj volt, hogy megakadt a közlekedés: nemcsak a hercegi tehenekre nézve, hanem sokkal inkább azokra a vásárosokra nézve, akik Debrecenből, Újvárosból az ónodi vásárra igyekeztek, s akiknek a szekerei mind ott álltak a szabad ég alatt a latyakban: a gazdáik a révház egyetlen kocsmaszobájában keseregtek.

Lacza Ferkó elindult szénát vásárolni a csorda számára, megvett egy egész kalangyát.

- Itt süthetjük a makkot három álló napig!

Az volt a szerencse, hogy a vásárosok között volt egy pecsenyesütő is, aki hozta magával a rengeteg vaskondért meg a frissen vágott sertéshúst. Az ott mindjárt vásárt üthetett a portékájával, lacikonyhát rögtönözve egy kukoricaszárból összerakott sátor alatt. Tüzelőfát nem kellett pénzen venni: azt hozott a Tisza. Bora volt a révkocsmárosnak, karcos, de ha nincs jobb, akkor jó. Különben minden magyar ember hord magával kulacsot, elemózsiás tarisznyát, mikor útra adja a fejét.

Így aztán csak eltelik az idő, az ismerkedéssel.

A debreceni csizmadia meg a balmazújvárosi cserzővarga már régi ismerősök; a gubást mindenki "komám"-nak híja; a mézesbábos extra asztalnál ül (azt hiszi, hogy ő különb a többinél, azért, mert veres galléros krispinben jár), hanem azért ő is beleszól a diskurzusba. Később egy lókupec is odavetődik, de annak csak állva szabad belebeszélni: azért, mert görbe orra van.

Mikor a gulyásbojtár bejön, annak is szorítanak helyet az asztalnál, a gulyás tekintélyét még a városi ember is respektálja. A két morva hajcsár kinn maradt a csordánál, azt strázsálja.

Még most csak csendesen eltrécselhetnek, mert nincs itt a Pundorné ifjasszony, ha egyszer az megérkezik, akkor aztán nem jut itt többet senki szóhoz. Annak a szekere azonban megrekedt valahol a vendégmarasztaló útban, mivelhogy egy kondícióban jönnek a sógorával, az asztalossal. Ez tulipános ládákat visz az ónodi vásárra, Pundorné ifjasszony pedig szappannal látja el a világot meg faggyúgyertyával. Mikor a bojtár belépett, már úgy tele volt pipálva a szoba, hogy alig látott a nagy füstben.

- Hát mondja csak, komám - folytatja a csizmadia, a tímárhoz intézve szavait -, kegyelmetek közelebb esnek a hortobágyi csárdához ottan Újvárosban, mint mink: hogyan történt annak a csikósbojtárnak a megétetése a csárdás leánya által?

Ez a szó mintha csak a szívén lőtt volna keresztül a gulyásbojtárnak.

- Hát a biz úgy történt, hogy a szép Klárika varjúkörömmel találta megpaprikázni a tokányt, amit a Decsi Sándornak főzött.

A mézesbábos közbeszólt:

- Én pedig úgy tudom, hogy a méhserbe tett gebulát, amivel a halakat szokták elbódítani.

- No, már az úr jobban tudja! Mert aranylánc van az óráján! Hisz onnan vitték el, Újvárosból a regement-felcsert, a kimúlt csikóst felboncolni: meg is találta a belsejében a varjúkörmöket. Eltették spirituszba. Az fog a törvényszéknél tanúskodni.

- Az úr már meg is ölte a csikóst. Hisz nem halt az meg a méregtől, csak megbolondult: felküldték Budára, ott kifúrják a fejét, mert mind odament a méregnek az ereje.

- Ahun van ni! Elküldték Budára! El bizony "földvárra deszkát árulni". Hisz a feleségem beszélt a csináltvirág-készítőnével, aki a Decsi Sándor szemfödelére csinálta a bokrétákat. Az már csak szent!

- No, itt a Csikmákné asszonyom, a pecsenyesütőné, az egy nappal későbben jött el Debrecenből, mint mink. Azt híjják be, az bizonyosan tudja.

De a Csikmákné asszonyom csak az ablakon át adhatta be a véleményét, mert a sistergő katlant nem hagyhatta el. Szerinte már el is temették a megmérgezett csikóst: a debreceni kántus énekelt fölötte, a szénior el is búcsúztatta.

- Hát a leánnyal mi történt? - kérdezék egyszerre hárman is.

- A leány pedig elszökött világgá. Elment a szeretőjével, egy gulyásbojtárral, akinek a tanácsára a csikóst megmérgezte, s most rablóbandát alakítanak együtt.

Ezt mind hallgatta csendesen a Lacza Ferkó.

- Mesebeszéd! Lirum-lárum! - tromfolta le a mézesbábos. - Nem jól tetszik azt tudni Csikmákné asszonyomnak! Rögtön elfogták a leányt, vasra verték, így hozták be zsandárok közt. A legényem ott volt, mikor bekísérték a városházába.

A gulyásbojtár csak hallgatott, meg se moccant.

Egyszerre jött nagy robajjal a sereghajtó, a fent említett Pundorné ifjasszony. Elöl maga, nyomában meg a kocsis meg a sógor, a nagy útiládát cipelve.

Igazán udvarias az a magyar nyelv, hogy az ilyen alakot is, mint a szappanosné, ifjasszonynak címezi.

- No, megmondja mindjárt a Pundorné ifjasszony, hogy mi történt a kocsmárosleánnyal, aki a csikósbojtárt megétette?

- Elmondom édes lelkem, csak hadd fújjam ki magamat egy kicsit. (Azzal leült a nagy ládára, szék, lóca tönkrement volna termete alatt.)

- No, hát elfogták-e a szép Klárit, vagy világgá ment?

- Jaj, lelkem galambom! Törvényt is láttak már fölötte. Halálra ítélték, holnap teszik is a siralomházba, holnapután kivégzik. Ma érkezik meg a szegedi hóhér, ott fogadtak neki szállást a Fehér Lóban, mert a Bikában nem akartak neki kvártélyt adni, olyan igaz, mint hogy itt ülök. Magától a Hauzknyektól tudom, aki tőlem veszi a gyertyát.

- Vajon milyen halál nemével fogják kivégezni?

- Hát bizony megérdemelné, s ha a régi igazság megvolna, úgy is lenne, hogy borsószalmára tennék, megégetnék, de hát mostanában csak fejét fogják venni. Mivel hogy nemesleány, az apja nemesember. A nemesembert nyakazni szokták.

- Ugyan hagyja el, ifjasszony! - ellenkezék a mézeskalácsos. - Adnak is már mai nap valamit a nemességre! Igaz! Negyvennyolc előtt, ha az ezüstgombos mentémet fölvettem, engem is nemesembernek néztek, sohasem kértek tőlem vámot a pesti hídon, de most már vehetem föl az ezüstgombos mentémet...

- Ugyan ne szerencsétlenkedjék az úr az ezüstgombos mentéjével! - voná meg tőle a szót a gubás. - Hadd beszélje el az ifjasszony, mit hallott, mi volt az oka annak, hogy az a szép leány ilyen gyilkosságra vetemedett?

- Jaj! Az még csak a cifra dolog! Abból még egy másik gyilkosság is sült ki. Nemrég itt járt egy gazdag marhakupec Morvaországból teheneket vásárolni. Sok pénz volt nála. A szép Klárika meg a kincse, a gulyásbojtár, összebeszéltek, a marhakupecet megölték, beledobták a Hortobágyba. A csikósbojtár, aki szintén szerelmes volt a leányba, rajtakapta őket. Ezért aztán elébb megosztották vele a rablott pénzt, azután pedig megmérgezték, hogy láb alól eltegyék.

- Hát aztán a gulyásbojtárt nem fogták el? - kérdé fölgerjedve a csizmadia.

- Fognák ám, ha tudnák! De az már azóta az Óperencián is túl jár. Valamennyi zsandár mind azt hajszolja a pusztán. Kurrentálták[22] is már. Ki van ragasztva a személyleírása. Magam is olvastam. Száz tallér van kitűzve a fejére, ha valaki élve elfogja. Én pedig jól ismerem!

Ha most a Lacza Ferkó helyében a Decsi Sándor ült volna itten, hát nagy derendócia lett volna ebből. Csak úgy kínálkozik itten a nagy hatású színpadi jelenet. Odavágni az ólmos bottal az asztalra, kirúgni a széket maga alól, aztán nagyot rikkantani: "Én vagyok az a bojtár, akit kurrentálnak! No, hát kinek kell az a száz tallér a fejemért?"

Arra aztán majd ugrott volna az egész híres társaság, ki le a pincébe, ki fel a kéménybe.

Hanem hát a gulyásnak nem az a természete. Ő már hazulról hozzá van szokva az okos, óvatos politikához. A szarvasmarhánál megtanulta, hogy ennek nem kell a szarvánál kereskedni.

Azt kérdezé, odakönyökölve az asztalra, az ifjasszonytól, hogy:

- Hát aztán ráismert az ifjasszony csakugyan e személyleírás után a gulyásbojtárra?

- Mán hogy ráismertem-e? Hát hogyne ismerném? Hisz éntőlem szokta mindig vásárolni a szappant.

Erre a szóra a lókupec is érvényesíteni akarta a maga tudományát:

- Ugyan már, édes ifjasszony, minek volna a gulyásbojtárnak a szappan? Hisz a gulyások mind kék inget, gatyát viselnek, aminek nem kell a szapulás, mert elébb zsírban kifőzik a vásznát.

- No! kotty belé, szilvalé! Majd megecetőnek. Hát a szappant csak szennyeshez használják, ugye? Hát a gulyás nem szokott borotválkozni? Talán a gulyás is olyan hosszú szakáll visel, mint a zsidó kupecek?

Az egész társaság nevetett a letromfolt közbeszóló rovására.

- Hát kellett ez nekem? - dörmögé a lócsiszár.

A gulyásbojtár ismét nyugodt hangon kérdezé a szappanosnétól.

- Nem tudja a nevét, édes ifjasszony, annak a gulyásbojtárnak?

- Dehogyisnem tudom! Csakhogy éppen nem látom kimondani. Hiszen olyan jól ismerem, mint az édes magzatomat. A nyelvem hegyén van a neve.

- Nem Lacza Ferkónak hívják?

- Az! az! Lacza Ferkó! Verje meg a szösz! Most vette ki a számból. Talán maga ismeri?

És a bojtár még most sem állott elő vele, hogy úgy ismeri, mint az édesapja egyetlenegy fiát, hanem nagy nyugodtan kiverte a pipáját a tenyerébe; újra megtöltötte, azután felkelt, a furkósbotját odatámasztotta a szalmaszékhez, annak a jeléül, hogy az a szék el van foglalva, valaki rá ne üljön, s azzal az asztal közepén égő egyetlen gyertyánál rágyújtott, és kiment az ivószobából.

A bennmaradtak megtették rá az észrevételeiket.

- No, ennek az embernek nagy kő nyomja a hátát.

- Nekem a szeme járása sem tetszik.

- Ez alighanem tud valamit a csikósbojtár meggyilkolásáról.

A lókupecet megint odavitte a bűne, hogy beleártsa magát az értekezésbe.

- Tisztelt uraim és asszonyságaim: én csak azon alázatos észrevételemnek akarok kifejezést adni, hogy én tegnap délután voltam az ohati pusztán lovakat vásárolni, és én ott láttam a meggyilkolt, megmérgezett Decsi Sándort olyan ép, egészséges, mint a piros alma: ő fogta ki nekem a ménesből a csikókat pányvával. Olyan igaz, ahogy élek.

- Aujnye! Ilyen-olyan adta! Még itt mindnyájunkat meg akar hazudtolni? - förmedt fel rá az egész társaság. Azzal csípd meg, fogd meg. Nyakon fogták, kilökték az ivószobából.

A kiakolbólított pasasér, begyűrt kalapját kiegyengetve, ógott-mógott, levonva az esetből a konzekvenciákat.

- Hát kellett ez nekem? Mire való a zsidónak az igazmondás?

A gulyásbojtár pedig kiment a tehéncsordához, s valahogy megértette a morva hajcsárokkal, hogy felváltva bemehetnek az ivószobába egy pohár bort inni. Ott a széke, a mellé támasztott bottal, ő addig a teheneket őrzi.

S az őrzés közben felvett egy darab árvatőzeget a mezőről, s a szűre ujjába ereszté. Vajon mit akarhat vele?

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Kérlek, hogy csak etikusan és nyomdafestéket tűrően írj a bejegyzésekhez megjegyzést!