Keresés ebben a blogban

Betöltés...

Tollforgató Irodalmi Lap Blog

Válogatások az Internetről.

A blogban pályázatokról, rendezvényekről, és hirdetésekről tájékozódhat, valamint zenét hallgathat, videót nézhet, és az interneten megjelent hivatalos műveket olvasgathatja. Ha folytatni akarja a mű olvasását, akkor kattintson a szöveg címére!

Az alsó sávban weboldalakat, videósávot, és híroldalakat talál!

A fő oldalunkat itt találhatja:

Az alkotásokat a tollforgato.lap@gmail.com és a tollforgato.lapcsoport@gmail.com címre várom! Köszönöm, hogy megtiszteled az olvasóidat az alkotásokkal, a türelmeddel és a tanításaiddal!

Keresd meg a jobb oldalon a rejtett linkű, vagy lent a középen látható Chat-falat! Beszélgess, vitatkozz irodalomról, művészetről, történelemről, régészetről, vagy írástörténetről, logikáról, másról oldalainkon!


Új aloldalaink nyíltak:

Látogass el új blogunkra is!


A fiók nem Adsense fiók, támogatókat keresek!

2010. február 6., szombat

Karinthy Frigyes - Így írtok ti: MIKSZÁTH KÁLMÁN, a zamatos

Karinthy Frigyes - Így írtok ti

MIKSZÁTH KÁLMÁN,
a zamatos


JUBILEUM

Múltkori számunkban 27-ik cikkéig érvén el az író, mint értesülünk, az egész ország lázasan készül negyvenéves írói jubileumára, melynek védnökségét gr. Apponyi Albert őmtsga vállalta. Az ünnepelt kitűnő, aki a készülő meglepetésről természetesen mit sem tud, ma a következő levelet intézte lapunk ősz szerkesztőjéhez.

Kedves Szerkesztőm és
Kenyeres Pajtásom!

Azt tartja a közmondás, hogy: "öreg legény, fakó bocskor". Azt pedig már a mi öreg Beőthy Aldzsink se tagadta soha, hogy, mondok, a közmondásnak igaza van. Hát bion (amúgy palócosan) ilyen öreg bocskor volnék már én is, isten kegyelméből, kedves Szerkesztőm, meg pajtásom, az úrban. Eszébe juttatják az embernek az ilyesmit, mondogatják, hogy: "negyven éve ír már a mi Kálmánunk" - osztengat rájön az ember nagy csudálkozásokkal, hogy elment az az idő magátul, mint tottal a vaskarika.

Most eszmélek csak, hogy megkaptam az írásodat. Nagytudományú levelet írtál, régi pajtásom, mint az egyszeri ember. Hogy aszondod, így meg úgy, írnék valamit magamrul, negyvenéves írások után. Mert itt is, ott is beszélnek negyven évről, ünnepről, rendezőbizottságról, meg új kiadásról, de mindezekről én nem tudok semmit.

Negyven év? Úgy vagyok én ezzel, mint a két máramarosi felcser, akik egyszer belejutottak a konstantinápolyi padisah háremébe. Asszonyt szerettek volna látni, de az öreg Mohamed már akkor se kedvelte a magyart. A mi embereinket megfogták, vitték a padisah elejbé.

Persze, haragudott veszettül az öreg. Sorbaveszi elméjében a büntetések válogatott sorát. (Volt, isten segedelmével, elég.) Egyszer aztán nagy eltökélés ül ki a mennyei ábrázatjára: - rendezkedik is rögtön: vinnék le a két magyart a gyümölcsös-kertbe. Keresné ki ott mindenik magyar azt a gyümölcsöt, amelyik legjobban megfelel a szájaízének. Jönne vissza aztán a gyümölccsel a szobájába.

No, úgy is lett. Visszajön csakhamar az egyik magyar, s hoz a kezében nagy várakozásokkal egy szép, hamvas duránci szilvát: - gömbölyűt, mint valami piros pici száj. Rendeli erre a padisah: fektetnék le a magyart, kötöznék oda a padkához: - gyömöszölnék bele az orrába a szilvát.

Le is kapják a mi emberünket, oszt kezdik az operációt. Jajgat szörnyen kínjába a magyar, a padisah pedig terpeszkedik a padon, s elégedetten nézi az eljárást. Hát a legnagyobb jajgatások közepette egyszerre csak széthúzódik az ember ábrázatja, néz az ajtó felé, és torkaszakadásból kacagni kezd el, de úgy, hogy még a könnyei is potyognak.

Nagyramered a padisah szeme, és dühösen rivall rá az emberre: mit nevet? Az meg kinyújtja kezit, és fuldokolva a nagy derültségtől, hebegi kacagva:

- Ott... ott jön - a társam - a társam - egy görögdinnyével!!...

Hát bizony, így vagyunk, mi magyarok, kenyeres pajtásom. Azért ne is beszéljenek nekem jubileumról, meg új kiadásról, meg ezerkétszázhúsz forintról, ami eddig összegyűlt (nemzeti adakozásból! mintha bizony adakozna a nemzet!), mert én azzal úgy vagyok, hogy sehogy se vagyok. Írtam-e, nem írtam-e, negyven esztendeig: a kisujjam tudja, meg a mátészalkai esperes.

Tudtok is ti gyűjteni, ti fiatalok! A jó Beőthy Aldzsi (már én csak így hívom) az tudta a módját, isten nyugosztalja érette. Mikor a mi nagy Jókaink negyven esztendőkig írt volna, velem együtt ment el Tisza Kálmánhoz (ott lakott a régi Postaház utcába: - ma susztermester lakik ott - a mai miniszterelnöknek nem kell lakás: Bécs a rezidenciája!) - mondom, oda megyünk Tisza Kálmánhoz, oszt' csak rászól az Aldzsi: "Kegyelmes uram, nem így kell azt csinálni. Hanem guberáljon ki az állam százezer pengőt a mi Jókainknak, mert, mondok, százezer pengő sok van az állami kasszába, de Jókai csak egy. Legföljebb kettő!"

Ki is guberáltak. Hát azért mondom, nem tudok én semmit erről az én negyven esztendőmről.

Hanem, íme, elfecsegem megint a drága időt. Bocsánatodat kérem, kedves bátyámuram meg írótársam, de nekünk öregeknek, tudod már, nekiereszkedik olykor-olykor a tollunk. No, áldjon meg az isten, aztán el ne felejtsd a te öreg barátodat

a jubilánst

P. S. Tisztelt Szerkesztő Úr! A fenti levelet a tárcarovatban tessék kiadni, vasárnap, nagyított betűkkel. A száz koronát postafordultával szíveskedjék folyósítani. Húsz koronát kérek külön a levélben előforduló adomáért, amelyet át kellett alakítanom. A humort beleszámítom a száz koronába, de a levél végén lévő ellágyulásért tíz korona többlet számítandó be.

Kiváló tisztelettel
Fenti


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Kérlek, hogy csak etikusan és nyomdafestéket tűrően írj a bejegyzésekhez megjegyzést!