Keresés ebben a blogban

Betöltés...

Tollforgató Irodalmi Lap Blog

Válogatások az Internetről.

A blogban pályázatokról, rendezvényekről, és hirdetésekről tájékozódhat, valamint zenét hallgathat, videót nézhet, és az interneten megjelent hivatalos műveket olvasgathatja. Ha folytatni akarja a mű olvasását, akkor kattintson a szöveg címére!

Az alsó sávban weboldalakat, videósávot, és híroldalakat talál!

A fő oldalunkat itt találhatja:

Az alkotásokat a tollforgato.lap@gmail.com és a tollforgato.lapcsoport@gmail.com címre várom! Köszönöm, hogy megtiszteled az olvasóidat az alkotásokkal, a türelmeddel és a tanításaiddal!

Keresd meg a jobb oldalon a rejtett linkű, vagy lent a középen látható Chat-falat! Beszélgess, vitatkozz irodalomról, művészetről, történelemről, régészetről, vagy írástörténetről, logikáról, másról oldalainkon!


Új aloldalaink nyíltak:

Látogass el új blogunkra is!


A fiók nem Adsense fiók, támogatókat keresek!

2010. február 6., szombat

Vergilius - Georgica - Első könyv

Hogy lesz dús a vetés, mely csillag alatt ugaroljunk,
Szilre mikor jó, Maecénás, aggatni borágat,
Marhatenyésztéshez mint fog, juhokat hogyan ápol,
És kicsi méheivel mily gondot vállal az ember:
Ezt dalolom.
Ti pedig, legszebb két lángja világnak,
Ó, kik az évek röptének vagytok vezetői,
S drága Cerés és Líber, akiknek a föld kegyetekből
Cháoni tölgymakkját sűrű búzára cseréli,
S tölti találmányát kelyhünkbe, a bort, Achelóus
Habja helyett; s a paraszt kegyes istenségei, faunok,
Faunok után ti, dryas-lányok, jertek valahányan:
Dalba szövöm jótetteitek. S aki nagy szigonyoddal
Fúvó mént legelőbb ugrasztottál ki a földből,
Neptúnus, de te is, liget őre, kinek buja burjánt
Hószín háromszáz borjad tép céai parton,
S hagyva lycaeusi bércligeted, valamint honi berked,
Pán, Tegeának ura s juhaink oltalma - ha sípszót,
Maenalusit, kívánsz - ó, légy velem; és jer olajfák
Fölfedezője, Minerva, jer ifju te, horgas ekénké,
S Silvánus, ki hozod ciprus-csemetéd gyökerestül,
Istenek, istennők ezután, kik ügyeltek a földre,
Mind, akik új gabonát csíráztattok kicsi magból,
Mind, akik öntözitek fentről szakadatlan esőkkel.
Végre te jöjj, Caesar, akiről nem tudjuk előre,
Mily tisztségre kerülsz a haláltalanok seregében:
Városok őre leszel? mezeink ura? széles e földön
Mint termésszerzőt vagy mint az idő fejedelmét
Áld-e a nép, ha felöltöd anyád mirtuszkoszorúját?
Vagy jössz tág habok isteneként, kinek égi hatalmát
Tiszteli mind a hajós, kire hallgat a távoli Thúle,
S árjaival Thétis fog majd megvenni vejéül?
Rest havak új csillagzataként oda szállsz fel esetleg,
Hol tér nyílik az Érigoné s a nyomába csapódó
Csápok közt - ollóit a tűzteli Scorpio máris
Vonja be, hagyva neked fölösen helyet égi honukban -
Ámde akármi leszel (csak urának a Tartarus éje,
Az ne reméljen, e zord uralomra pedig te se csábulj,
Élysium mezein bárhogy bámul Görögország,
S anyja után bármint habozik Próserpina szökni),
Jöjj, utamat könnyítsd, sas röptömet óvja kegyelmed,
Szánd meg a dűlőt már feledő falusit velem együtt,
S kezdd szoktatni szived fogadalmas imákhoz előre.

Friss tavaszon, ha lecsordul a hó szürkén a hegyekből,
És a lapály a meleg zephyrek csókjára fölenged,
Akkor a földbe-merült eke súlya nyögesse meg ökröd,
És a rögök szántó-vasadat ragyogóra csiszolják.
S oly vetemény a fukar gazdának is érleli hasznát,
Mely meleget kétszer, kétszer tűr téli zimankót,
Csűre csupán így fog bő terméstől repedezni.
Ám mielőtt a nem-ismert föld ekevasra kerülne,
Tudd meg a széljárást, éghajlat váltakozását,
És a talajnak mily természete van, hogyan ápold,
Végre teremni vajon vetemény mi tud és mi nem arra?
Mert, lehet, itt a kalász, míg ott a gerezd kamatoznék,
Más hely a fáknak jobb s a magától zöldbe-szökellő
Rétnek. A Tmólus, lám, sáfrány-illattal, ivorral
India, tömjénnel dúsgazdag a lomha sabaeus,
Ércet a pőre chalybs, Pontus termel buja pézsmát,
S élisi pálmáért Épírus küld paripákat.
Minthogy a természet minden földekre kiszabta
Törvényét, örökös frigyhez kötvén, amióta
Deucalión köveket hajigált el a puszta porondon,
Sziklaszivű fajt, embereket sarjasztva belőlük.
Rajta tehát, televény szántóid az év elejétől
Tüstént elkezdjék edzett ökrök hasogatni,
Így a kihányt rögön átsül a porteli nyár heve forrva;
Ámde sovány talajon jobb hogyha sekély a barázda,
Sőt, sose kezdjük az Arctúrus keltéig a szántást:
Mert sürü termésünk televényben a dudva belepné,
Míg a silány homokon minden csöpp nedv elenyésznék.
Hagyd meg ugarnak hát tarlóid váltakozóan,
Így - ha pihen - sívó szikfölded erőre kap újból;
Vess azután aranyos gabonát oda második évben,
Honnan előbb szedtél csörgő-hüvelyű buja borsót,
Majd a kacsos bükköny vagy a farkasbab töredékeny,
Erdőként susogó, keserű sürüjét szüretelted.
Mert kizsarolja len és kizsarolja zab is televényed,
Ám Léthé álmát árasztó mákod ugyancsak:
Mindazonáltal a munka vetésforgóval előnyös,
Csak szik ugarra kövér trágyát rászórni ne restellj,
S hinteni szét kimerült rögein ragacsos hamu-lúgot.
Sőt, ha cseréled a föld ültetvényét, pihen attól,
Néha pedig hagyd szántatlan - hálája növekszik.
Máskor a földet jó tűzzel meddőre tarolni,
És a kopasz tarlót recsegő lánggal föletetni:
Vagy hogy dús tápot nyerjen rejtélyes erővel,
Vagy hogy a hő minden kórtól égesse ki szántónk,
Vésztokozó vizenyőjét is párákra szakítván;
Szűk repedéseit és ereit, melyeken leszivárog
Mind ama zsenge gyökérhez a nedv, tágítja ilyenkor,
Vagy fordítva, nyitott lyukain tömörít a zsarátnok:
Csöndes zápor, erős napfény ne hatoljon a mélybe,
S jégszigonyát ne hasítsa belé Boreás se gorombán.
Még helyesebb henye hantjaidat szétzúzni kapával,
S elhuzogatni tövis-boronával; Olympus egéből
Szőke Cerés az ilyen munkát ridegen sose nézi,
S azt se, ki törve talajt, oda széltében nyit a szántón,
Vissza viszont rézsút von rá mezsgyét az ekével,
S untalan így ugarolva rögét, ura lesz a határnak.
Nyáron esőt könyörögj, óh gazda, telente verőfényt;
Fagyban porba vetünk, csak eként burjánzik a búza,
Hízik a hant: nem egyéb teszi, hogy ring Mysia földje,
S Gargara sem másért bámul, ha begyűjti kalászát.
Szóljak-e még az olyanról is, ki ha kész a vetéssel,
Rögtön a rögnek esik, rest buckáit veri széjjel,
Majd a csatornából zsengéi közé vizet áraszt,
Sőt amidőn a kisült rónán haldoklik a tábla,
Ím, habözönt csapol egy fenn-kígyózó patakágyból,
És e kicsiny kavicsok sokaságával lemorajló
Locska folyónedüvel szomjas mezeit felüdíti?
Hát arról, ki - nehogy megdőljön a szár a kalásztól -
Túlsürü zsengéjét sarabolni gulyát legelésztet
Gyöpnyi, barázdánál csak alig magasabb veteményén?
És aki tócsáit lecsapolja vizes fövenyének,
Hogyha kiront, elömöl s az egész televényt beteríti
Kétes időjárás idején a folyó mocsarával,
Míg a lapos pocsolyák langy gőzpárát eregetnek?
Mégis az emberek és ökrök munkája gyümölcsét,
Bárhogy forgatták földjük, gyakran teszi tönkre
Strymoni vaddaru-had, bősz lúd, a katáng fanyarízű
Rostja s a lomb-árnyék is.
Atyánk maga hagyta meg egykor,
Arcunknak veritékével műveljük a földet,
S bú-gonddal köszörülve szivünk, a paraszti dologra
Ő vezetett legelőbb, tunyaság le ne gyűrje világát.
Juppiter óta törik csak föl televényük a gazdák
(Senki mezőt addig mezsgyével nem tagosított,
És jellel se jelölt: a közé volt mind a keresmény,
Mégis a föld fölösebben adott önként, ima nélkül),
Ő szerzett a sötét kígyó-fajnak fene mérget,
Ő vérszomjat a farkasnak, zajlást a haboknak,
És ki a lángokat elbújtatta, leverte a lombok
Mézaranyát, a futó bor-csermelyeket betemette,
Ő maga volt, hogy a nép ügyesen ráleljen a számos
Mesterségre, s hogy búzát a barázda teremjen,
És a kovába szorult szikrát csiholója kiüsse.
Vájt égerfahajón a hab ekkor ütődik először;
Csillagokat nevez el kalmár, és számba kerülnek
Pléiások, Hyasok s a lycáoni lángarany Arctos;
Lépet azóta vetünk, állítunk tőrt a vadaknak,
Majd fogjuk be nagy őserdők vadonát ebeinkkel.
Ez varsát vet a tág folyamokba, besiklik a másik
S nyirkos öreghálóját mély tengerbe meríti;
Az rideg ércből hars fűrészt alakít leleménnyel
(Mert a szilánkos fát azelőtt ékkel hasogatták),
- Íme a sok mesterség így született meg. A durva
Munka legyőz mindent, ha szorítja nyomorban a szükség.
Vassal ugart forgatni Cerés oktatta ki népét
Elsőnek, miután szűnt bővelkedni bogyóban
S makkban a szent liget és eledelt Dódóna se kínált.
Majd bajok is bántják búzánkat: elégeti szárát
Gyilkos üszög s a mihaszna bogáncs bökdös mezeinken;
Pusztul a szemtermés ettől, tövises ligeterdő,
Bojtorján, sulyom öldösi, sőt viruló veteményünk
Felnövi már hitvány konkoly, beborítja a vadzab.
Hogyha pedig kapavassal a gazt mindig ki nem irtod,
Orvmadarak seregét el nem dobolod s a kacorral
Árnysürü lombot nem ritkítsz, se nem esdesz esőért:
Akkor a más magas asztagain, haj, hasztalan ámulsz,
Csalni lerázott csermakkal kell éhed az erdőn!
Még hadd zengjem a nyers földmíves felszerelését,
Mely nélkül nem bír vetni s nem zsendül a búza.
Horgas, erős eke, szántóvas szükséges először,
Ehhez Eleusís Anyjának lassú taligája,
Aztán csép-kocsi, csép-henger, súlyos kapacsákány,
S több, Celëus venyigéjéből font egyszerü eszköz,
Köztük a hanga-kosár s ama titkos iacchusi rosta.
Mindezeket beszerezd idején s őrizd, ha magadnak
Majd az ily isteni munkával méltó nevet óhajtsz.
S hajlíts egy szilt görbévé nagy erővel az erdőn,
Míg úgy nem marad, és ebből alakítsd a gerendelyt.
Rúdja pedig nyolc lábnyi legyen, kimeredve tövéből,
S két kormányfül, iker-födelű fej fogja be lentről.
Jármot a könnyű hárs, a magas bükk ád ekeszarvat,
Süppedező kereked hátulról ezzel irányítsd,
Csakhogy előbb meg kell a fa-részeket edzeni füstön.
Néhány régi szabályt mondhatnék még, ha nem unnád,
Ily kicsiségre ha nem restellnél ráfanyalodni.
Szérüd először is ásd föl, majd agyagot belegyúrván
Összesürítsd, azután széles hengerrel egyengesd,
Gaz ki ne verje, ne fúljanak el repedései porral;
Mert sok a bosszúság: gyakran pirinyó kisegér váj
Lenn palotát és tolvajcsűrt ily földbe magának,
Míg a vakondok alant alvófészket vakon épít;
Lelni varangyokat is, meg a föld sok egyéb csodalénye
Él lyukon ott: a zsuzsok hegyeket pusztít gabonából,
Aggkori szükségtől remegő hangyák bolya szintén.
Tudd: ha virág-köntöst ölt gazdag mandulaberked,
És lehajolnak az illatozó gallyak, ha gyümölcsöt
Bőven igér, akkor búzád is ring elegendő,
És aratásod nagy lesz majd nagy nyárhavi hőben;
Ámde ha burjánzó levelek hintik le homályuk,
Szérün a szár pelyvát hizlal csak - kár oda cséplés!
Láttam olyant is, a vetni való magokat sokan edzik,
Szurtos olajhabseprőbe s lúgsóba merítvén,
Csalfa kalászukat így serkentve nagyobb szemet adni,
És hogy a gyér láng is gyorsan felfőzze puhára.
Máskor a mag, láttam, szemelik bár hosszan, ügyelnek
Rá szorosan, fajul el mégis, hacsak emberi munka
Évenként a nagyobb szemeket meg nem szedi, minthogy
Romlik az életben minden, hátrálni törekszik,
Mint amidőn evezőrúddal víz ellen erőlködsz
Csónakodon, de kezed valahogy lebocsátja lapátját,
S akkor a fürge folyó ladikod tüstént viszi vissza.
Ám legalább úgy kell ismernünk fenn a parázsló
Sárkányt is, meg a Bak s Arctúrus csillagi képét,
Mint annak, ki szökik habokon haza, tépve szelektől,
S Pontusból tör Abydus gyöngykagylós szorosába.
Hogyha pedig napot-éjt épp egyensúlyoz a Mérleg,
És a világ fele fénybe borul, fele része homályba,
Hajtsd ki, paraszt, ökröd, vess árpát nyomban a földbe,
Míg az utolsó zápor, a zord fagy előtt, le nem ömlik;
És ez a len legjobb ideje s bekaparni cerési
Mákodat is most kell, meg a szántásnak nekilátni,
Addig, ameddig a felhők csak függnek s ugarod por.
Hagyd a babot tavaszig; téged, méd lóhere, szintén
Hív a reves talaj, és gond akkor vár a kölessel,
Hogyha fehér szarvával a hó Bika nyitja az évet,
S fordított csillagképének a vesztes Eb enged.
Ám amidőn learatni való gabonának, acélos
Búzaszemeknek törsz fel ugart s a kalász csak a gondod,
Várd meg, osonjanak el hajnalban az Atlas-lányok,
S tűzkoronájával tovaszálljon a Gnósusi Csillag,
Hogysem a vetni-való magokat betemetni sietvén,
Még csökönyös talajon kockáztasd évi reményed.
Más gazdák Máiának sem várják be lenyugtát,
Ám a remélt aratás csak üres szalmát hoz ezeknek.
Hogyha pedig bükkönyt vagy parlagi lóbabot ültetsz,
Majd lencsét, pélúsiumit, vágyódsz odaszórni,
Erre se rossz jeladás az Ökörpásztor lepihente,
Kezdd meg ilyenkor hát, és vethetsz tél közepéig.
Mert az arany Nap aként kormányoz fönn: a tizenkét
Csillaggal pontos részekre kiméri körútját.
Öt feszül égöv a menny boltján; lángrőt a legelső
És a parázs naptól aszaló tűzben sül örökké;
Szélül is egy jobbról, egy balról messze kiterjed,
Ez lila jégtűkkel zord, az haragos viharokkal;
Más kettőt - ezek és a középső közt - az esendő
Földilakóknak a menny kegyeként szerzett, utat ütvén,
Hogy körülötte forogjon fenn rézsút a sok égjel.
És ahogyan Scythián, Rhípaeus szirtjein átnyúl,
Délen aként hajlik le az űr laposan Libyára.
Ott mindig magasan szemléljük a sarkot; alattunk
Párján itt csak a gyászteli Styx meg a mán-sereg ámul.
Ott kanyarog gyűrűs derekával a nagyszerü Sárkány,
Mint a folyóhab, a két Arctos köribé tekeredve;
És ez a két Arctos fél hullni az Óceanusba.
Erre, miként mondják, vagy hallgat hosszan a zord éj,
S összesürül-tömörül, kifeszítve ködülte sötétjét,
Vagy tör a Pirkadat innen oda s viszi vissza világát.
S míg e vidéken a Hajnalfény lihegő lova ránkfúj,
Esteli mécseseket gyújt ott a rubinpiros Alkony.
Innen látjuk, az álnok menny mit rejt, mily időket,
Mily napokon kell vetni, mikor szükséges aratni,
És kievezni mikor legjobb a csalárd habözönre,
Vagy fölfegyverzett gályán taraját hasogatni,
Végre mikor kezdjünk a vadonban vágni fenyőket?
Így a kelő s lemenő csillagjegyeket sose nézzük
Hasztalanul, sem a négy évszaknak váltakozását.
Hűvös, esős napokon, ha szobába szorulnak a gazdák,
Tennivaló van elég, mit alig győznének idővel
Nyári verőn: a paraszt a kemény ekevas kivicsordult
Élét most feni meg, most fog teknőfaragáshoz,
Zsákjait is most számozza s bélyegzi tinóit.
Más fa-karót és kétágú villát farag arrébb,
Vagy ruganyos szőlőre szorít ameríai vitlát.
Kössetek is szederindából kis szatyrot, a búzát
Most kell kővel szétzúzni s pergelni parázson!
Sőt lehet és szabad egynémely munkán elidőznöd
Ünnepen is; nem tilt egy vallás sem levezetni
Csermelyeket, se sövényfallal bekeríteni földünk,
Vagy felgyújtani gazt, állítani tőrt madaraknak,
S bégő nyájaidat gyógyító vízbe vezetni.
Így rak a kordés is gyakran csökönyös szamarára
Gyatra gyümölcsterhet s olajat, faragott követ aztán,
Hogyha kiléptet a városból, és éjsürü szurkot.
Minden munkanapunknak a Hold egyforma szerencsét
Mégse kinál. Az ötödnap rossz. Ez a sápatag Orcust
Szülte s az eumenidákat; a Föld ugyanakkor az útált
Coeust, Íapetust, valamint a garázda Typhoeust,
Két mennyég ellen szerződött öccsüket aztán.
Háromszor kezdtek hozzá, hogy Pélion ormán
Rakja kezük föl az Ossát, majd Ossán az Olympust,
Ám deli bércük Atyánk tüze háromszor veri széjjel.
Jobb a tizenhetedik nap: ezen dugványoz az ember
Szőlőt, tör be igás barmot, húz szálat a nyüstbe,
Míg a kilencediken jó szökni, de lopni veszélyes.
Sok dolog ellenben kíván inkább hideg estét,
Vagy törekedj, mikor új fényt hint el a földön Eóus.
Így az aszú füvelőt vágd este, potom gabonádat
Este kaszáld, hűs harmattal nem üdít, csak az este.
Van ki viszont virraszt későig a tűz sugaránál
Télszakon át, éles bárddal fáklyát hasogatván;
Hosszú munkáját közben könnyíti dalokkal
Hitvese, míg fonalán átpengeti zengve a fésűt,
Vagy főz Vulcánus lángján édes-sürü mustot,
Hajtva le rézüstjük remegő habját levelekkel.
Ámde Cerés piruló búzáját nyáron aratjuk,
Szérün a megszikkadt szemeket nyáron veri csépünk.
Meztelenül szánts-vess; csak a tél a paraszt pihenője.
Télen a gazda, mit összerakott, azt élvezi főként,
Társaival közösen víg tort akkor csap ugyancsak.
Mert az örömteli hó-hava hív, gondunkat eloldva,
Mint amidőn tépett gályák térnek meg a révbe,
És a hajósnép künn koszorúzza vidáman a tatrészt.
Mindazonáltal a makkgyűjtés ily időben a legjobb,
Most szüreteld a vörös mirtuszt, a babért, az olajfát,
Tőrbe darut most csalj, szarvast is most a hurokba;
Tapsifüles nyulat űzni s a dámvadakat tizedelni,
Megcsavarintva csepűs szárú baleári parittyád,
Nagy havakon kell szintén, míg a folyót födi jégroncs.
Szóljak még csillagjárásról, ősz idejéről,
Hogy mikor enyhül a hő s a napok rövidülnek, a gazda
Mit vegyen észre? mit oly tavaszon, mikor ömlik a zápor,
Mit, ha mezőin már meredeznek a búzakalászok,
És fiatal szárán a szemek duzzadnak a tejtől?
Láttam elégszer, amint aratóit a szőke határba
Árpafejet ropogó szárról lekaszálni kivitte
Förgetegek viadalra törő viharában a gazda,
Hogyha tövestől feltépvén érett gabonáját,
Messzi magasba ragadta s szállt feketén a fagy-ontó
Forgószél libegő szalmával, vézna kalásszal.
Gyakran a mennyűrből iszonyú víz-tábor özönlik,
S hajt vak esőkkel elegy haragos zivatart a habokból
Sűrüsödött felleghalmaz; ránkhull a nagy égbolt,
Vájja a víg veteményt, ökrök munkája gyümölcsét
Vészes özön; telnek föl az árkok, a mély folyamágyak
Zúgva dagadnak, forr torló tarajával a tenger.
Fönn a sötét felhőkön Atyánk maga rázza ragyogva
Mennyköveit; ropogásuktól megrendül a messzi
Rónamező; fut a vad, féltében földig alázza
Lelkét most a halandó, míg lángnyíllal az isten
Vagy Rhodopét vagy Athost, vagy a szörnyü Ceraunia szirtjét
Rontja; s a szél megerősbödik és sűrűdik a zápor;
Hol pagonyerdőnk nyög szilaj orkántól, hol a vízpart.
Ettől félve figyelj az időre s a csillagos égre,
Hogy hova tart útján a hideg sáturnusi bolygó,
S Cylléné ragyogó fia mily kört jár be a mennyben.
Főleg az istent féld, évente Cerésnek, a nagynak,
Áldozatot hozván, mikor esdesz a gyenge gyepágyon,
Hóvíznek már vége felé, kikelet derüjében.
Mert addigra juhod kivirul, zamatot kap az újbor,
S lesz álmod mézédes, dús a hegyekben a lombárny.
Kérve Cerést, ifjú háznéped is ünnepet üljön,
Míg te vegyítsd Bacchus füszeres nedüjét neki tejjel;
Járja be közben a zsenge vetést háromszor a kedves
Áldozat-állat, a kar s a tömeg rivalogva kövesse,
S hívja Cerést ki-ki fennhangon házába; de senki
Ért gabonát addig sarlójával ne suhintson,
Míg, tisztelve Cerést, föl nem veszi tölgykoszorúját,
S egyszerű tánclépést nem lejt és dalra nem olvad.
Hogy pedig azt is megtudjuk bizonyos jelek útján,
Égszakadást várjunk, meleget vagy télies orkánt,
Úgy rendelte Atyánk, vizsgáljuk a Hold vonulását,
És mily előjellel kel az Auster: eképen a gazdák
Látják mindig, az ól mellől mozdulhat-e nyájuk?
Szél szilajodtával tüstént elkezd a kavargó
Tengeri hab fodorulni s már hallhatjuk a száraz
Ágrecsegést a hegyek hátán, mely a távoli partról
Visszaverődve vegyül csalitok dagadó morajával.
S görbe hajód a vizek szűnnek kímélni olyankor,
Hogyha bukómadarak sebesen menekülnek az örvény
Mélye felől és vijjognak fövenyén, vagy a szárcsák
Játszanak árterein, míg jólismert mocsarából
Felkel a gém, hogy a fellengős felhők fele szálljon.
Szél jele gyakran az is, hogy amint közelít, az egekből
Hullani látjuk a csillagokat s árnyán a homálynak
Hosszú tűzcsík húzódik sápadtan utánuk;
Néha viszont fák elszabadult levele s pihekönnyű
Polyva röpül, vagy a vízhab enyelgő pelyheket úsztat.
Ám amidőn villámlik a zord Boreás, avagy Eurus
És Zephyrus palotája dörög, már akkor a földet
Fürdeti záporeső, lucskos vásznát pedig oldja
Künn a hajós a vizen. Váratlan a vész sosem érhet,
Hogyha figyelsz: fellegjáró daruraj, morajára,
Mint rezzen föl a mély völgyből, vagy az égre tekintve,
Tág orrlikkal üsződ mint érzi előre fuvalmát,
S mint csicseregnek a fecskék is tavadat becsapongva,
Míg a varangy vartyogja örök panaszát a mocsárban.
Sokszor a hangya gurítja sovány utakon ki tojását
Háza legodvából, avagy épp a Nagy Ív iszik ottfenn;
S ím lakomájáról, iszonyú csapatokba verődve,
Csap föl a holló-had, csattogtatván sürü szárnyát.
Máskor a tenger ezer madarát, amely Ázsia rétjén
És a Caystrusnak kaparász édes mocsarában,
Hol váll-tollazatát vízzel bőven belocsolja,
Látjuk, amint a habokba merül, hogy az árra suhanván,
Vágya fürödni ragadja, holott sose kellene néki.
Károg esőt hars hangon a rút varjú is ilyenkor,
Künn a kopasz part-környéken kószálva magában.
Éji fonó-munkát végző lányod se tudatlan
Hó-dara dolgában, látván olaját hunyorogni
Mécse tüzén s aszu gombává zsugorodni kanócát.
Ám hogy a zápor után kisüt-e s várjunk-e verőfényt,
Látni lehet szintén, épp ily bizonyos jelek útján;
Égen a csillagfény ugyanis nem tompul el akkor,
Nem megy a Hold se sugárözönért bátyjához, amint kél,
S nem fodorul könnyű fátyolfelhő sem a mennyben;
Sőt a fövényen a jégmadarak se terítik a tolluk
Napra, Thetis kedvencei, s ím feltúrva zilálni
Sárszerető sertéseknek nincs kedvük a kévét.
Mert a köd inkább húz lefelé s ráfekszik a rétre,
Napnyugovásig vár a bagoly magasán a tetőknek,
S késő nótáját elnyújtva hiába huhogja.
Nísus a híg levegőn odafönn feltűnik eközben,
Rőt hajszálaiért Scyllát hajszolni halálra;
S bárhova száll az, a könnyü leget szárnyával evezve,
Üldözi nagy csattogva sötét ellenfele, Nísus,
Merre pedig Nísus tör a légben utána, legottan
Libben az onnan, a könnyü leget szárnyával evezve.
Akkor a hollók is teli torkukból belevágnak
Háromszor-négyszer; magasán fészküknek, a fákról,
Nem tudom egymás közt mi szokatlan öröm gyönyörével
Untalanul károgva, mivel múltán az esőknek,
Csöpp fiaik, boldog lomb-ágyuk látni szeretnék.
Kétlem ugyan, hogy azért, mert szellemük isteni lenne,
Vagy hogy a végzetnél sokkalta nagyobb a tudásuk;
Más oka van: mikor átalakul csapadéka az égnek,
Majd az idő fordul s az esős Jupiter viharával
Megritkítja mi sűrű volt, sűríti mi ritka,
Hangulatunk akkor más lesz, más indulat ömlik,
Fellegeket zavaró szélfúvásban, kebelünkbe -
Hát a madárdal a réten ezért cseng össze, örülni
Nyájad ezért kezd, ettől szól oly vígan a holló.
Hogyha pedig nap iramlását, hold váltakozását
Rendszeresen szemmel tartod, sose csal meg a holnap,
És a derült éjjel sem fog tévútra vezetni.
Mert mikor újranövő fényét felgyűjteni kezdő
Holdunk zár halovány szarvába sötét-sürü párát,
Tengerözönt-szántót fenyeget zord zápor ilyenkor;
Míg ha szelek támadnak, szűz pír ömlik el arcán,
Szélben arany Phoebénk ugyanis kivöröslik örökkön.
Ám negyedik nap (ezen leghívebb jós), ha ragyogva
S szarvai fényét nem tompítva barangol az égen,
Végig egész napon át, sőt újholdig valamennyi
Rá-születőn, szélcsend lesz és egy csöpp se fog esni;
Áldja is ám, aki megmenekült, a hajós a fövényen
Glaucust és Panopét, s Ínó sarját, Melicertest!
És jeladónk a nap is, ha kel és ha lebúvik a vízbe;
Elkísérik a nem-kétséges jósjelek útján
Már kora reggeltől csillag-gyúlás idejéig,
Így amidőn szeplők fedezik feljöttekor arcát,
Búvik a felhőkbe s fél képével fut előled:
Záporeső lesz, mert veteményre, baromra s a fákra
Baljós déli szelek támadnak a mély habözönből.
Vagy ha kivirradván, szétszórt sugarak hasogatják
Át a tömött felhőt, és sápatagon felocsúdik
Közben a Hajnal Títhónus sáfrányvörös ágyán:
Haj! levelek többé nem védik meg puha szőlőd,
Oly rémes jégorkán fog pattogni tanyádon.
Tudni kivált azt kell, miután, megjárva Olympust,
Hajlik alá, képén mint kezd káprázni a sok szín,
Számos változatát ugyanis lesi gyakran az ember:
Így amikor lángrőt, szél lesz, ha sötétlila, zápor,
Hogyha pedig tüzes izzását foltok feketítik,
Akkor esőt-orkánt együtt láthatsz kerekedni.
Senki olyat ne tanácsoljon, hogy ily éjben a mélyvíz
Tükre fölé menjek, partról sajkámat eloldván!
Ámde ha fénylik a tányér fenn, amidőn ragyogását
Hozza vagy elviszi, félned kár ítéletidőtől,
Északi tiszta szelet látsz csak táncolni az erdőn.
Fényteli fellegeket honnét hajt végül a felszél,
Mit hoz az éji sötét, mire készül a permeteg auster:
Ebben is útmutatód a Nap. Ő, kire fogni ki merné,
Hogy hamisan jósol? Hisz előre jelenti, ha gyászos
Forradalom, furfang, avagy orvul háboru zendül.
Hisz Rómát is szánta, mikor tőr verte le Caesart,
Mert ragyogó képén vak rozsda futott el azonnal,
Úgy, hogy a vétkes kort már-már örök éj fenyegette.
Tengeri habzat, föld szintén mutatott jelet akkor:
Baljós vészmadarak vijjogtak, rút kutyaszörnyek
Szűköltek. Be sokat láttuk cyclópsi mezőkre
Törni a lánghabos Aetnát is, szétvetve kohóját,
Míg tűz-gömböket ontott és olvadt kövek árját!
Fegyvereket hallott Germánia csengeni mennyből,
És belerázkódtak különös remegéssel az Alpok.
Majd iszonyú szózat szózatlik a néma berekben,
- Hallja a nép - kiaszott vérarcok osonnak a gyászos
Alkonyon át csuda módon, sőt (borzalmas!) a barmok
Szóval szólnak, s áll a folyó, tárul föl a földmély,
Templomainkban az érc, az ivor bús könnyeket izzad.
Tört eszelősen elő s erdőket vitt özönében
Éridanus, folyamok fejedelme, s mind a mezőknek
Nyájait aklostul tovamosta. De szívszomorító
Rostjaival zsigereknek e kor fenyegetni sem átallt;
Vérbe borult a kutak vize, sőt éjente behangzott
Mélyen a városnak szívéig a farkasüvöltés.
S bár derüsen fénylett, villáma nyilallt el az égnek,
Üstökösök pedig oly vészjóslók még sose voltak.
Éppen ezért láthatta megint azonos hadi-mezben
Rómaiak seregét egymásra rohanni Philippi;
És az egek nem sajnálták, hogy a messzi mezőket,
Émathiát, Haemust vérünk másodszor itassa.
Lesz oly idő bizonyára, midőn később e határban,
Horgas ekéjével földjét a paraszt hasogatván,
Rücskös rozsdától rágott gerelyekre csikordul,
Vagy súlyos boronája lel ott üres ércsisakokra,
És a kifordított sírok nagy csontjain ámul.
Rómulus! és eleink honi istenei, s Te, ki véded
Róma Palátiumát Tiberis tuscus vize mentén,
Vesta anyánk: e szilaj század fölibé magasodni
Ennek az Ifjúnak legalább ne legyen tilos! Omlott
Trójai Láomedón vétkéért vér elegendő!
Rég sajnál tőlünk, Caesar, országa az égnek,
Gyűlöli, hogy szereted diadalmenetét hadaidnak;
Itt, hol a föld csupa harc, s ugyanaz gazság vagy igazság,
Bűnök ezer neme burjánzik, meg ekénk se becsüljük
Méltón már: besoroztatván a paraszt, röge parlag,
Görbe kaszájából keserű kardot kalapálnak.
Innen az Euphrátés, onnan Germánia zendül;
Szomszéd városok is bontják szét szent kötelékük,
S ölni rohannak; a föld kerekén Mars vad dühe tombol,
Mint ha kitörnek a korlátból és szöknek a síkra
Négyfogatú szekerek, gyeplőt rángatni hiába
Kezd a kocsis, száguld csak a mén, zabolát nem is érez.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Kérlek, hogy csak etikusan és nyomdafestéket tűrően írj a bejegyzésekhez megjegyzést!