ÉMILE ZOLA
MUNKA
FORDÍTOTTA DÁNIEL ANNA
ELSŐ KÖNYV
I
II
III
IV
MÁSODIK KÖNYV
I
II
III
IV
V
HARMADIK KÖNYV
I
II
III
IV
I
Beauclairből kilépve Luc Froment csak úgy vaktában sétálni indult, felfelé ment a Briasi úton, a szoros mentén, ahol a Monts Bleuses két hegyfoka közt a Mionne patak zuhog lefelé. Mikor a Szakadékhoz ért - ezen a vidéken így nevezik a Quirignon Vasműveket -, a fahíd elején, félénken a korláthoz lapulva két nyomorúságos, vézna teremtést pillantott meg. Luc szíve elszorult. Az egyik egészen fiatal nő, szegényesen öltözve, szakadozott gyapjúkendője elfedte arca egy részét, a másik hat év körüli rongyos, sápadt kisfiú, a lány szoknyájába csimpaszkodott. Mindkettő merőn nézte a gyár bejáratát, és mozdulatlanul várt, a kétségbeesettek komor türelmével.
Luc is megállt és körülnézett. Szeptember dereka volt, hat óra felé járt, az alkony szomorú, nedves estébe hajlott, két napja, csütörtök óta szakadatlanul esett. Most ugyan elállt az eső, dühödt szél kergette az égen a kormos, cafatos felhőket, a réseken piszkos, sárga derengés szüremlett ki, szomorú, akár a halál. Az utat sínek barázdálták, vaskos kőkockái közé az állandó fuvarozás földet préselt, és híg sár lepte el, Brias közeli széntárnáinak a szétszóródott pora, a tárnáké, ahonnan szünet nélkül sorjáztak a kordék. A szénpor gyászba borította az egész szorost, szennyes, fekete csíkokban folyt a gyárépületen, talán még a sötét felhőket is az mocskolta be. Szüntelenül gomolyogtak a felhők, akár a füst, a szélben a balsors szomorúsága süvített, ez a vacogtató, sanda alkonyat mintha a világ végét jelezte volna.
Luc a fiatal nőtől meg a gyerektől néhány lépésnyire megállt, és hallotta, mikor a kisfiú megfontoltan és határozottan, akár egy felnőtt, azt mondja:
- Ide hallgass, nővérkém, akarod, hogy én beszéljek vele? Attól talán nem gurul annyira dühbe.
- Nem, öcsikém - mondta a nő. - Ez nem a gyerek dolga.
És csak vártak tovább szótlanul, aggodalmas beletörődéssel.
Luc a Szakadékot nézte. Múlt tavasszal, mikor először járt Beauclairben, már széjjelnézett itt a szakember érdeklődésével. Most barátja, Jordan hívására érkezett, és néhány óra alatt sok részletet hallott a vidékre nehezedő rettenetes válságról: kéthónapos szörnyű sztrájk, temérdek veszteség mindkét oldalon, a gyár erősen megsínylette a kényszerszünetet, a munkásokat pedig elcsigázta az éhség és a düh, amit tehetetlenségük csak szított. Elkeseredett viták és nagy nehezen kicsikart kölcsönös engedmények után tegnapelőtt, csütörtökön végül újra felvették a munkát. Mogorván, elégedetlenül mentek a gyárba, akár a legyőzöttek, akiket harag emészt, szívük tele szenvedéseik emlékével, sötét bosszúvággyal.
A kavarogva menekülő gyászszínű fellegek alatt a Szakadék csarnokainak és raktárainak sötét tömege messzire elnyúlt. Az ideszorult Szörny egyre tovább terjeszkedett kis városának háztetőivel. A széltében-hosszában elterpeszkedő, egymásba érő tetők színe jelezte az építkezések időbeli egymásutánját. A Szörny birodalma több hektárnyira nőtt, és vagy ezer munkást bekebelezett. A páros ablakú, hatalmas műhelyek magas, kékesbe játszó palatetői az első, sokkal szerényebb építkezések sötét téglái fölé magasodtak. Az útról a tetőkön túl látni lehetett az edzőkemencék óriás méhkasainak egyenes sorát meg a huszonnégy méter magas edzőtornyot, ahol a nagy ágyúcsöveket álló helyzetben egyszerre buktatták meg az olajfürdőben. És még magasabban kémények füstölögtek, különböző nagyságú kémények erdeje, koromleheletük belevegyült a felhők lebegő kormába, a vékony kipufogócsövek pedig szabályos időközökben engedték ki sípoló lélegzetük fehér bóbitáit. Mintha a Szörny lélegzete, a por, a gőz, amelyet szünet nélkül kilehelt, munkájának verejtéke sötét felhőbe verődött volna össze. Szervei dobogva működtek, nekilódulásai csattantak és dübörögtek, a gépek remegve rázkódtak, a kalapácsok ritmusban csengtek, a gőzkalapácsok ütemes nagy csapkodásai harangként zúgtak, oly erővel, hogy a föld beleremegett. Közelebbről, az útszélen álló pinceféle kis épületből, ahol az első Quirignon olvasztotta hajdan a vasat, két gőzkalapács szilaj és ádáz táncának zaja hallatszott; mintha a kolosszus ütőere lüktetne, a kolosszusé, amelynek életeket emésztő kemencéi egytől egyig lángoltak.
Az alkony rőt, szomorú ködében lassanként elsüllyedt a Szakadék, még egyetlen villanylámpa sem gyulladt fel. A porlepte ablakokban sehol semmi világosság. Csak az egyik nagy műhelyből vágódott ki erős fény a nyitott kapun, mint a hulló csillag, hosszú fénycsíkkal hasította át a homályt. Az egyik kavarómunkás a kohóban nyilván most nyitotta ki a kemence ajtaját. Semmi más, egyetlen kósza szikra sem jelezte a tűz uralmát, a tűzet, amely ott dohog ebben a munkába komorodott városban, a belső tűzet, amely ott ég minden részében, a megfékezett, a leigázott tűzét, amely puha viaszként hajlítja és formálja a vasat, a föld feletti uralommal ajándékozva meg az embert, mióta az első Vulkánok diadalmaskodtak rajta.
Az iroda épületéből kiemelkedő kis torony órája hatot ütött. És Luc ismét hallotta a kisfiú vékony hangját.
- Figyelj csak, nővérkém, most fognak kijönni.
- Igen, igen, tudom - felelt a fiatal nő. - Maradj nyugton.
Ahogy a gyereket visszahúzta maga mellé, a rongyos gyapjúkendő kissé lecsúszott. Luc meglepődött, hogy milyen finomak a vonásai. Nyilván még húszon alul volt, szőke haja kócos; elkínzott keskeny kis arcát csúnyának látta, kék szeme kisírt, vértelen száján a szenvedés keserűsége. De az ócska, elnyűtt ruha alatt milyen törékeny leány test! Reszkető vékony karjával szoknyájához vonta a gyereket, aki nyilván az öccse, hiszen mindketten szőkék, borzasak, de a fiú erőteljesebbnek, határozottabbnak látszik nővérénél. Luc érezte, hogy a szánalom elhatalmasodik benne, a két ágrólszakadt pedig gyanút fogott, nyugtalankodni kezdett, hogy ez az úr, aki megállt mellettük, oly kitartóan figyeli őket. Szemlátomást főként a nőt feszélyezte a huszonöt esztendős, magas, jó vágású fiatalember, akinek arcáról lerítt az egészség és az életöröm, s akinek határozott vonásai felett tiszta homlok, a Froment-ok jellegzetes homloka boltosodott. A lány elkapta a tekintetét, mert a férfi nyílt barna szeme az ő arcát fürkészte. Majd felbátorodott, és gyors pillantást vetett rá, és látva, hogy jóindulatúan mosolyog, távolabb húzódott egy kicsit, annyira megzavarta a saját nagy boldogtalansága.
Meghúzták a harangot, a Szakadék megbolydult, a nappali műszak kifelé tódult, hogy az éjszakások felváltsák, mert a telhetetlen Szörny egy pillanatra sem nyugszik, éjjel és nappal szítja a tüzet, és kovácsolja a vasat. Most azonban elkésve jöttek ki a munkások; bár a munka csak csütörtökön kezdődött el, a legtöbben előleget kértek, oly nagy volt az ínség a családokban a két hónapig tartó szörnyű sztrájk után. Végül felbukkantak, jöttek kifelé egyesével vagy kis csoportokban, lehajtott fejjel, komoran sietve, zsebük mélyén szorongatva a kínnal-bajjal keresett pénzt, amiből egy kis kenyérre futja a kicsinek, az asszonynak.
Aztán eltűntek a sötét úton.
- Ott van, ni - suttogta a gyerek. - Te is jól látod, ott megy Bourronnal.
- Igen, igen, hallgass.
Két férfi tartott kifelé, két kavarómunkás. Az egyik, Bourron társa, huszonhat éves, posztózubbonya panyókára vetve, haja, szakálla vörhenyes, közepesnél alacsonyabb, de izmos, kiugró homloka alatt hajlott orr, pofacsontjai kirajzolódnak, állkapcsa kemény, a nevetése kellemes, egészben véve hódításra termett férfi. Az öt évvel idősebb Bourron öles, sovány és inas fickó, ócska, zöldes vászonzubbony feszült rajta, hosszú arcú lófeje csapott állban végződött, szeme bandzsa; békés embernek látszott, aki semmit sem szív mellre, és mindig valamelyik pajtása akarata uralkodik felette.
Bourron pillantása megakadt a szomorú nőn meg a gyereken, akik ott álldogáltak az út másik oldalán, a fahíd korlátjánál, és könyökével oldalba bökte társát.
- Nézd csak, Ragu, ott van Josine meg Nanet. Légy óvatos, mert rád akaszkodnak.
Ragu dühöngve ökölbe szorította kezét.
- Az istenit annak a lánynak! Elegem van már belőle, kitettem a szűrét... Majd ellátom én a baját, ha nem megy le a nyakamról!
Kapatosnak látszott, mint általában azokon a napokon, mikor többet ivott annál a három liternél, amire - úgy mondta - szüksége van, hogy a kemence parazsa ki ne szikkassza. Ebben a félig ittas állapotban főként a durva hetvenkedés sarkallta, meg akarta mutatni pajtásának, hogy bánik ő a lányokkal, mikor már rájuk unt.
- Ellátom én a baját! Elegem van már belőle!
Josine a szoknyájába fogózkodó Nanet-val csendesen, félénken közeledett. De megtorpant, mikor látta, hogy két férfi odalép Raguhöz meg Bourronhoz. A két munkás éjjeli műszakos és Beauclairből jött. Az idősebbik, Fauchard olvasztár, harminc év körül járt, negyvennek látszott, az emésztő munka már tönkretette, arcát kicserzette, szemét véresre égette, magas testét összeperzselte, szinte megaszalta a kemencék forrósága, ahonnan a folyékony ércet lecsapolta. A másik a sógora, Fortuné; ez a tizenhat esztendős fiú alig látszott tizenkettőnek, olyan nyiszlett volt, arca sovány, haja fakó, mintha megállt volna a fejlődésben, s elbutult, felemésztődött a gépies napszámosmunkában, a gőzkalapács indító fogantyúja mellett a szemvakító, fülsiketítő, pokoli füstben és zajban.
Fauchard egy ócska, sötét színű nádkosarat vitt, magállt, és tompa hangján megkérdezte a másik kettőtől:
- Kaptatok?
Azt akarta tudni, voltak-e a pénztárnál, kaptak-e előleget. És mikor Ragu felelet helyett rávert a zsebére, s az ötfrankosok megkoccantak, egy mozdulatot tett, amely kifejezte, mennyire elkeseríti a várakozás.
- Az istenit neki! Én meg koplalhatok holnap reggelig, éjjel megint döglődni fogok a szomjúságtól, hacsak a feleségem itt nem terem az adagommal, de ahhoz csoda kéne.
Az adagja négy liter, akár nappal, akár éjszaka dolgozik, s azt állította, éppen hogy elegendő benedvesíteni a testét, a kemencék úgy kiszívják húsából a vért meg a vizet. Komor pillantást vetett üres kosarára, amelyben csak egy darab kenyér csúszkált ide-oda. Ha Fauchard nem kapta meg a négy literét, úgy érezte, vége a világnak, s a nyomasztó munka elviselhetetlen gyötrelemmel nehezedett rá.
- Ugyan, a feleséged nem fog cserbenhagyni - mondta biztatóan Bourron. - Nincs neki párja, ha hozomra kell vásárolni.
Ahogy ott álltak az út tapadós sarában, hirtelen mind a négyen elhallgattak és köszöntek. Luc a gyalogjárón megpillantotta a kis kocsit, amelyet egy szolga tolt, egy öreg úr ült benne, arca széles, szabályos vonásait fehér haj keretezte. Felismerte Jérome Quirignont, Jérome urat, ahogy az egész környék nevezte, Blaise Quirignonnak, a fémnyújtó munkásnak, a Szakadék alapítójának fiát. Már nagyon idős volt, hűdött testét így vitette végig, szótlanul, rossz időben, jó időben. Ezen az estén lányához készült, a közeli birtokukra, Guerdach-ba, s ahogy elhaladtak a gyár előtt, egyetlen mozdulattal utasította a szolgát, hogy lassítson; szeme, amely átható, eleven és mély maradt, rászegeződött a szünet nélkül dolgozó szörnyre, a nappali műszakból kiáramló, az éjjeli munkára betóduló férfiakra az ólomszínű égből lehulló homályos alkonyatban, amelyet beszennyeztek a gomolygó felhők. Majd tekintete az igazgató házán állapodott meg: a négyzet alakú épületet a kert közepén ő maga építette negyven évvel ezelőtt, s milliókat szerezve itt uralkodott hódító királyként.
- Annyi szent, hogy Jérome úrnak nem fáj a feje a ma esti bora miatt - mondta aztán Bourron gúnyosan nevetve, de hangját halkabbra fogta.
Ragu rántott egyet a vállán.
- Tudjátok, hogy a dédapám meg Jérome úr apja cimborák voltak. Két munkás, úgy bizony, együtt nyújtották a vasat, és valamelyik Ragu csakúgy meggazdagodhatott volna, mint a Quirignonok. Szerencse dolga vagy inkább lopásé.
- Hallgass már - motyogta Bourron -, majd még meggyűlik a bajod.
Ragunek mintha elvágták volna a hetvenkedését, és mikor Jérome úr, mellettük elhaladva, nagy, merev szemét rászögezte a négy férfira, ismét köszönt neki, a munkás szorongó tisztelettudásával, aki ócsárolja ugyan a munkaadóját, de a rabszolgaság már a vérében van, s reszket a mindenható isten előtt, aki kezében tartja az életét. A szolga lassan tolta a kis kocsit, és Jérome úr eltűnt a Beauclair felé vivő sötét úton.
- Ugyan már, ő sem olyan boldog abban a tolószékben - állapította meg bölcs nyugalommal Fauchard. - Aztán ha még van egy kis sütnivalója, neki sem lehetett mulatságos az, ami történt. Mindenkinek megvan a maga baja. Hej, a szentséges úristenit! csak a boromat hozná el Nathalie!
És bement a gyárba a kis bamba Fortunéval, aki egy szót sem szólt. Testtartásukról máris lerítt a fáradtság, belevesztek a növekedő árnyékba, amelynek hullámaiba elmerültek az épületek; Ragu és Bourron is megindult egymást csalogatva a város valamelyik kocsmájába. Ennyi nyomorúság után kijár az embernek egy pohár ital meg egy kis nevetés!
Luc, akit a részvét meg a kíváncsiság ott tartott, a híd korlátjának támaszkodva nézelődött, és látta, hogy Josine ismét elindult apró, ingadozó lépésekkel: el akarta állni Ragu útját. Egy pillanatig nyilván abban reménykedett, hogy a férfi átmegy a hídon, és hazafelé tart, mert az az út visz egyenest a szennyes viskókból álló régi Beauclairbe: ott lakik a Szakadék munkásainak túlnyomó része. De mikor rájött, hogy a férfi a szép negyed felé indul, megrohanta a bizonyosság, a rettegés attól, ami történni fog: Ragu elissza a kocsmában a keresetét, ő meg kis testvérével éhségtől gyötrődve ezt az estét is végigvárja, kint az utcán, a metsző szélben. A szenvedés és a feltörő düh úgy felajzotta bátorságát, hogy a vézna, szánalmas teremtés a férfi elé állt.
- Auguste, térj észre, nem hagyhatsz kint...
Az nem felelt, tovább akart menni.
- Ha nem mégy most haza, legalább a kulcsot add ide... Reggel óta kint vagyunk az utcán. Egy falás kenyeret se ettünk.
A férfi hirtelen kitört:
- Hagyj békén, hallod-e? Mit akaszkodsz a nyakamba?
- Miért vitted el reggel a kulcsot... Csak a kulcsot kérem tőled. Akkor jössz haza, amikor akarsz... Már sötét van, azt akarod, hogy kint aludjunk az utcán?
- A kulcs, a kulcs! Nincs nálam, és ha nálam volna, akkor se adnám oda... Értsd meg hát, hogy torkig vagyok, nem kellesz, elég volt, sok is az a két hónap, amit végigkoplaltam veled, menj, ahová jólesik, csak hozzám ne!
Dühösen, durván kiabálva vágta ezeket a szavakat az arcába: a szegény kis teremtés csak reszketett a szidalmak alatt, de nem tágított, csak állt a nyomorultak szelíd, szomorú makacsságával, akik érzik, hogy a talaj kisiklik a lábuk alól.
- Ó! gonosz vagy! Gonosz... Este, ha hazajössz, majd megbeszéljük. Ha úgy akarod, holnap elmegyek, de ma este, csak ma este még add ide a kulcsot.
A férfit elöntötte a düh, meglökte, durva mozdulattal félretaszította.
- A keserves úristenit! Az ember útját is elállod! Kotródj a fenébe! Megmondtam, hogy már vége.
A kis Nanet hallva nővére zokogását, szőke, kócos fejét fölszegte, s a maga határozott módján megindult a férfi felé.
- Na tessék, most meg a kölyök, az egész család a nyakamon! Várj csak semmirekellő, fenéken billentelek!
Josine gyorsan magához rántotta a gyereket. Ott állt mindkettő a sötét latyakban, vacogva elesettségükben, a két munkás pedig továbbment, belevesztek a sűrűsödő sötétbe; Beauclair felé vették útjukat, ahol itt is, ott is felgyúltak már a lámpák. Bourronban, aki alapjában véve jóravaló ember volt, megmozdult a szándék, hogy közbevesse magát, de aztán hetykeségből, cimborájának, a szép férfinak és a nagy szoknyavadásznak hatására sorsukra hagyta őket. Josine kis ideig habozott, mintha azt kérdezné magától, mi értelme követni őket, de mikor eltűntek, kétségbeesett elhatározással mégiscsak utánuk eredt. Lassan megindult mögöttük, kézen fogva húzta kis öccsét, óvatosan lopakodott a falak mentén, nehogy észrevegyék, hogy a nyomukba szegődött, és megverjék, visszazavarják.
Luc felháborodásában már-már rávetette magát Ragure, hogy ellássa a baját. Ó! a munka nyomorúsága, az őrlő, méltánytalan robot a kenyérért, amit oly nehéz megkeresni, amin az éhség marakodik, farkassá vadítva az embert. A kéthónapos sztrájk a mindennapos pörpatvarokkal, koplaltak, morzsákért dulakodtak elkeseredetten, aztán az első fizetéskor a férfi az alkohol kábulatába veti magát, és elkergeti szenvedéseinek társát, a törvényes feleséget vagy az elcsábított lányt. Luc most újra átélte azt a négy esztendőt, amit Párizs egyik külvárosában töltött: a szörnyű bérkaszárnyákban nyomorban sínylődnek a munkások, és nap nap után tombolnak a verekedések. Hány családi drámát látott, mennyi szenvedésen próbált enyhíteni, de hiába. Gyakran felvetette magában a szégyenletes munkabér gyötrelmeinek ijesztő problémáját, gyökeréig végigvizsgálta az ádáz igazságtalanságokat, a szörnyű rákos daganatot, amely felemészti a kor társadalmát, a nemes lelkesedés lázában órákat töltött el az orvosságon töprengve, s újra meg újra nekiütődött a valóság vasfalának. És most, annak a napnak estéjén, mikor egy váratlan esemény Beauclairbe hozta, megint szemtanúja volt egy durva jelenetnek: az elcsábított, boldogtalan nőt éhségtől félholtan kergették el a falánk Szörny miatt, amelynek belsejében szünet nélkül dohog a tűz, és gyászszínű füst alakjában gomolyog fel a magasba.
Hirtelen szél kerekedett, néhány esőcsepp csapódott le a jajveszékelő szélben. Luc még mindig ott állt a hídon. Beauclair felé fordulva, a koromfelhők között leszűrődő alkonyi világosságban igyekezett tájékozódni. Jobb kéz felől a Szakadék épületei a Briasba vezető utat szegélyezték, lába alatt a Mionne tajtékzott, feljebb pedig, balra a töltésen Briasból Magnolles-ba ment a vonat. Az egész völgy, amelyet a Monts Bleuses meredek lejtői vettek körül, be volt építve, a katlan errefelé kiszélesedett, s a hatalmas Roumagne-síkságba torkollt. Ezen a torkolatszerű térségen, ahol a hegyipatak a síkságra ömlik, épültek Beauclair, a hepehupás, nyomorúságos község munkásviskói. A község a síkságon kis polgárvárosban folytatódott, itt volt az alprefektus és a polgármester hivatala, a törvényszék, a megyei börtön; az öreg templom, amelynek roskatag falai beomlással fenyegettek, az új város és a régi község között emelkedett. Ennek a járási székhelynek mindössze hatezer lakosa volt, ebből körülbelül ötezer a méltatlan munkában megtört, elhasznált, szenvedő testekbe szorult, szegény elfakult lélek.
Luc befejezte a tájékozódást, mikor a Szakadékon túl megpillantotta Crêcherie olvasztókemencéjét, a Monts Bleuses lejtőjének közepe táján emelkedett, még kivehette sötét körvonalait. A munka! A munka! Ki fogja helyreállítani rangját, ki szervezi meg az igazság és méltányosság természetben gyökerező törvénye szerint, hogy visszanyerje mindenható, nemes, formáló hivatását, s a föld javainak igazságos elosztásával megvalósuljon végre a boldogság, amely minden ember jogos osztályrésze!
Az eső ismét elállt, és Luc elindult Beauclair felé. A Szakadékból még egyre jöttek kifelé a munkások, köztük lépkedett, körülvette az elkeseredésük, hogy a sztrájk megpróbáltatásai után fel kellett venniök a munkát. A lázongás és a tehetetlenség érzése olyan szomorúsággal nehezedett Luc-re, hogy még aznap este, rögvest elutazik, ha attól nem tart, hogy Jordan megneheztel érte. Jordan, a Crêcherie tulajdonosa, nehéz helyzetbe került, az idős mérnök, aki a kohó munkáját irányította, hirtelen meghalt: ezért levélben fordult Luc-höz, hogy keresse fel, tanulmányozza a helyzetet, és adjon útbaigazítást. A fiatalember rokonszenvezett Jordannal, és tüstént elindult, de mikor megérkezett, egy másik levél várta, amelyben meghívója szerencsétlenségről számolt be: unokatestvére Cannes-ban hirtelen meghalt, neki azonnal el kellett utaznia, s nővérével együtt három napig távol lesz. Arra kérte, hogy várja meg őket, hétfő este jönnek haza, addig is rendelkezésére bocsát egy kerti lakot, ahol teljesen otthonosan érezheti magát. Így hát Lucnek még két teljesen szabad és üres napja volt ebben a kis városban, amelyet alig ismert, s ahová csak úgy belecseppent, s első estéjén nekiindult csatangolni; az inasnak, akinek ki kellett volna szolgálnia, megmondta, hogy ne várják vacsorával, úgy gondolta, majd valamelyik kocsmában eszik, mert szenvedélyesen érdekelte a nép élete, látni és tanulni akart, megérteni az embereket.
A viharfelhők menekültek, s Luctöt, míg a súlyos léptekkel ballagó munkások közt a sarat tapodta, új gondolatok rohanták meg. Szégyellte gyávaságát. Mért utazna el amiatt, hogy oly élesen, oly szívszorongatóan bukkant fel előtte a kérdés, amelynek megoldása egyre foglalkoztatja. Nem szabad meghátrálnia a küzdelem elől, össze kell gyűjtenie a tényeket, abban a homályos zűrzavarban, amelyben önmagával vívódik, talán rátalál a biztos útra. Luc Froment mérnök volt, de ugyanúgy, mint három fivére, Mathieu, Marc és Jean, egyetemi tanulmányain kívül kétkezi mesterséget is kitanult, a kőfaragó és pallér szakmát, és minthogy szerette a szakmáját, örömest töltött egész napokat a párizsi ácsszérűkben. Ismerte a munkások tragikus helyzetét, s arról ábrándozott, hogy a jövőben testvéri módon megbékítő diadalra segíti a proletárokat. De mit tegyen, merre irányítsa erőfeszítését, milyen reformmal kezdjen hozzá, hogyan öltsön határozott formát az a ködös, tétova gondolat, amely ott feszül benne?
Luc magasabb volt fivérénél, Mathieu-nél, nyílt arca a tettek emberére vallott, magas homloka az alkotóé, de két nagy keze, amely már mozdult volna egy új világ teremtésére, felépítésére, eddig csak az üreset markolta.
Hirtelen támadt szél, viharos szélroham süvített el mellette, s ő megrendülten borzongott meg. Talán messiásként került a meggyötört vidéknek ebbe a zugába, valamilyen ismeretlen erő akaratából, hogy teljesítse a hivatást, amelyre ábrándjaiban készült, hogy szabadulást és boldogságot hozzon...
Mikor Luc fejét felszegve véget vetett a tétova elmélkedéseknek, azon vette magát észre, hogy már Beauclairben jár. Négy széles utca egy központi térbe, a Fő térbe torkollik, és négy, szinte egyforma részre osztja a várost. Mindegyik utca a szomszédos városrész nevét viseli, ahová visz: a Brias utca északi, a Saint-Cron utca nyugati, a Magnolles utca keleti irányba, a Formeries utca pedig dél felé. Luc most a legnépesebb és legforgalmasabb részen, a zsúfolt üzletekkel teli Brias utcán járt. A gyárak egytől egyig errefelé vannak, itt özönlenek végig sötét áradatként a munkások műszakváltáskor. Gourier polgármester cipőgyárának nagy kapuja éppen akkor nyílt ki, mikor ő odaért, ötszáz munkás tolongott kifelé, köztük kétszáz nő és gyerek. A mellékutcákban a Chodorge, ahol kizárólag szöget készítenek, a Hausser gyár, amely évenként több mint százezer kaszát és sarlót szállít, meg a mezőgazdasági gépek gyártására berendezkedett Mirande gyár. Valamennyi megszenvedte a Szakadék nagy sztrájkját, mert onnan szerezték be nyersanyagszükségletüket, a vasat és acélt. A szorongás és az éhség mindegyik munkásfertályt megsanyargatta, s a sápadt, lesoványodott emberek szemében, akik most elözönlötték a sáros kövezetet, ott lappangott a harag, szájuk mögött a néma lázadás, bár látszatra sorsukba beletörődve lépkedtek, akár a nyájban terelt, lökdösődő állatok. Az utca feketéllett tőlük, a gyéren elhelyezett gázlámpák sárgás lángja imbolygott a szélben. A közlekedést végképp megakasztották a háziasszonyok, akik most végre egy kis pénzhez jutva, megrohanták az élelmiszerboltokat, hogy egy nagy cipóból meg valamicske húsból lakomát csapjanak.
Luc úgy érezte, ostromlott városban jár, ahol ezen az estén szűnt meg a harc. A tömegbe csendőrök vegyültek, a fegyveres erő közvetlen közelről tartotta szemmel a lakosságot, mintha attól félne, hogy kiújulhat az ellenségeskedés, a düh, amelyet a még egyre égető fájdalom szít, hirtelen fellobban, a munkásokon erőt vesz a rombolás őrjöngése, és feldúlják a várost. A munkaadók szövetsége, a polgárság hatalma győzött a bérmunkásokkal szemben, de a hallgatásba burkolódzó, leigázott rabszolgák oly fenyegetőek voltak, hogy iszonyatos keserűség mérgezte meg a levegőt, s ott borzongott benne a bosszú, a tömeggyilkosság lehetőségének rémülete. A megtört, tehetetlenül menetelő nyájból szavakban ki sem vehető morajlás hallatszott, s egy-egy fegyver villanása, a zsinóros egyenruhák egy-egy csoport között elárulták a hatalmasok titkos félelmét; a győztesek verejtékeztek házaikban, ahol sűrű függönyök védték tunya életüket. A munkások, az éhkopposok sötét tömege pedig csak hömpölygött egyre tolongva, hallgatagon, lehorgasztott fejjel.
Luc folytatta kóborlását, belevegyült egy-egy csoportba, megállt, figyelt; tanulmányozta őket. Így torpant meg egy nagy húsüzlet előtt, amelynek az utcai ajtaja tárva-nyitva volt, és gázlámpái megvilágították a véres húsokat. Dacheaux, a mészárosmester, vaskos, gutaütésre hajlamos ember, akinek nagy szeme kidülledt, és széles arca vörös volt, a küszöbről figyelte az árut; a jómódú családok szolgálóinak kedveskedett, de tüstént merő gyanakvás lett, ha egy szegény munkásasszony tette be a lábát. Most már kis ideje az ajtó előtt álló vékony szőke nőt figyelte. Az asszonyról lerítt a nyomorúság, sápadt volt és szomorú, fiatal arca rezes, fonnyadt, négy- vagy ötesztendős forma szép kisfiút húzott kezénél fogva, a karján nagy kosár, négy üveg bor nyaka kandikált ki belőle. A mészáros ráismert: Fauchard-né, már elege van belőle, unos-untalan apró hitelekért kunyerál. Az asszony végül rászánta magát a belépésre, de a hentes elállta előtte az utat.
- Maga meg mit akar?
- Dacheaux úr, kérem, ha olyan jóságos lenne - dadogta Nathalie. - Hiszen tudja, a férjem felvette a munkát, holnap reggel már kap előleget. Caffiaux úr kiadta hitelbe ezt a négy litert, most már, ha Dacheaux úr megsegítene, és adna hitelbe egy kevés húst, csak egy keveset...
A hentes dühbe gurult, kiabálni kezdett, arca vérbe borult.
- Nem adok, megmondtam már magának, hogy nem adok! A sztrájkjuk tönkretett. Olyan bolond nem vagyok, hogy magukkal tartsak. Mindig akad majd egy csomó naplopó munkás, aki megnehezíti a tisztességes emberek dolgát... Aki nem dolgozik annyit, hogy húsra is teljen, az ne egyen húst.
Ő politizált, és a gazdagokkal, az erősekkel tartott, beijedt volt, korlátolt és hirtelen haragú, s a "hús" szó rendkívüli, arisztokratikus színezetet kapott, ahogy kiejtette: a szentséges hús, a kiválasztottak luxuseledele, holott igazság szerint mindenkit kellene táplálnia.
- Még múlt nyárról tartozik négy frankkal - mondta. - Nem kapom én ingyen az árut.
Natalie megtörten, halk, sírós hangon csak tovább rimánkodott. De aztán egy esemény végérvényesen eldöntötte a vereségét. Dacheaux-né, ez az apró termetű, fekete, csúnya és jelentéktelen asszony, aki, úgy hírlett, felszarvazta a férjét, mégpedig sűrűn, előrejött négyéves kislányával, a dundus, egészséges, szőke, az élettől majd kicsattanó Julienne-nel. A két gyerek észrevette egymást, a kis Louis Fauchard kezdte a barátkozást, ránevetett a kislányra, Julienne-nek ez tetszett, odament hozzá, s minthogy bizonyára nem volt még tisztában a társadalmi különbségekkel, a jómód kézen fogta a nyomort. Játékukban, gyermeki jókedvükben a jövendő kiengesztelődése csillant meg.
- Átkozott kölyök! - kiáltott Dacheaux magából kikelve a lányára. - Itt lábatlankodik... Takarodj vissza rögtön, és ülj le!
Haragja aztán a felesége ellen fordult, durván visszazavarta a pulthoz, azt mondta, okosabban tenné, ha a pénztárra ügyelne, éppen elég baj, hogy tegnapelőtt meglopták őket. Majd a vásárlókhoz fordulva folytatta, mert egyre csak a lopás járt az eszében, két napja folyvást panaszkodott és méltatlankodott miatta.
- Na igen, egy ágrólszakadt asszony odasettenkedett, és elvett öt frankot, amíg a feleségem a nevetgélő kölyköket nézte... Nem tagadhatta le, a pénz még ott volt a kezében. Lecsukattam, le én! Sitre került... Ijesztő ez, kérem, ijesztő! Hamarosan kifosztanak, kirabolnak bennünket, ha nem tartjuk kordában őket.
Gyanakvó tekintettel figyelte a húst, hogy a munkanélküliek kiéhezett asszonyai el ne lopjanak egy darabot a pultról, mint ahogy ellopnák az értékes, a szent aranyat a pénzváltók szilkéjéből.
Luc látta, hogy Fauchard-né ijedten kisompolyog; talán az a félelem is motoszkált benne, hogy a mészáros csendőrt hív. Egy pillanatig ott állt mozdulatlanul az utca kellős közepén a nyüzsgő tömegben, egy jól kivilágított pékség előtt, amely szemben volt a hentesüzlettel; a szép üzlet üvegpolcain csillogott a fény, egyik nyitott kirakatában a járókelők orra előtt sorakoztak a sütemények és a nagy, aranybarna cipók. Az anya meg a gyermeke megbűvölve bámulta a cipókat meg a süteményt. Luc tekintete továbbsiklott róluk, azt figyelte, mi történik a péküzletben.
A bejárat előtt szekér állt meg, parasztgazda kászmálódott le róla a nyolcesztendős fiával meg a hétéves lányával. A pultnál ott állt a pékné, a szép gömbölyű, szőke Mitaine-né, harmincöt éves korára még mindig gyönyörű teremtés, az egész környék férfinépsége szerelmes belé, de ő hű maradt sovány, hallgatag, fakó arcú férjéhez, akit ritkán lehetett látni, mert a dagasztóteknő vagy a kemence mellett dolgozott. Mellette a padkán ott ült a fia, Evariste, a nyurga tízesztendős fiú szőke, akár az anyja, arca kedves, tekintete gyöngéd.
- Maga az, Lenfant úr? Hogy van?... No lám, ez meg itt a maga Arsène-je és Olympe-ja. Nem is kell megkérdezni, hogy egészségesek-e?
A gazda harmincas éveiben járt, széles ábrázata nyugodt. Most sem sietett, s a maga megfontolt módján válaszolt:
- Hát az egészséggel csak megvónánk, azzal nincs baj Combettes-ban... A földet veri a betegség. Nem tudom szállítani a korpát, ahogy megígértem, Mitaine-né asszony. Minden odaveszett. Ma este bejöttem a szekérrel Beauclairbe, hát gondoltam, szólok magának róla.
Tovább beszélt, elmondta minden keservét, a hálátlan föld nem tartja el megmunkálóját, még a trágyázás és a vetés költségei sem térülnek meg. A szép pékné részvevően csóválgatta fejét. Bizony így igaz, mostanában sokat kell dolgozni nagyon kevésért. Senki sem eszik jóllakásig. Ő nem szokott politizálni, de annyi szent, hogy a dolgok egyre rosszabbra fordulnak. Amíg ez a sztrájk tartott, majd meghasadt a szíve a gondolatra, hogy az a sok szegény ember éhgyomorral feküdt le, még egy falás kenyérre se futotta nekik, az ő boltja meg tele cipókkal. De hát az üzlet - üzlet, ugye? Ajándékba nem adhatta az árut, már csak azért sem, mert még azt híresztelték volna, hogy támogatja a lázadást.
A gazda helyeselt.
- Igen, igen, mindenkinek a magáé. Úgy igazságos, hogy az ember keressen azon, amiért megdolgozott. Csakhogy egyesek túl sokat akarnak keresni.
Evariste, aki érdeklődve méregette a másik két gyereket, most fogta magát, otthagyta a pultot, hogy boltjukhoz méltóan üdvözölje őket. Tízesztendős nagyfiúhoz illően barátságosan rámosolygott a hatéves kislányra; tetszett neki a nagy kerek feje, derűs arca.
- Adj nekik egy-egy süteményt - mondta a szép Mitaine-né, aki nagyon kényeztette a fiát, és gyengéd gondoskodással nevelte.
Minthogy fia Arsène-t kínálta meg először, tréfálkozva szólt rá:
- Udvariasnak kell lenni, aranyom, először a hölgyet szokás megkínálni.
Evariste és Olympe eleinte zavarban voltak, de gyorsan felélénkültek, s egykettőre összebarátkoztak. Ó, a kedves gyerekek, ők az élet legfőbb értékei! Ők talán nem fogják marni egymást, mint a mai felnőttek... Aztán Lenfant elment, s a búcsúzásnál azt mondta, reméli, hogy mégiscsak leszállítja a korpát, de később. Mitaine-né az ajtóig kísérte, követte a tekintetével, ahogy felült a szekérre, és elhajtott végig a Brias utcán. Ebben a pillanatban akadt meg Luc szeme Fauchard-nén, aki hirtelen elhatározással kisfiát kézen fogva a péknéhez merészkedett, és megszólította. Néhány szót dadogott, Luc nem hallotta, hogy mit, bizonyára újabb hitelt kért, mert a szép Mitaine-né beleegyezően bólintott, visszament az üzletbe, s egy nagy cipót nyújtott oda neki; a nyomorult asszony aszott melléhez szorította a kenyeret és elsietett.
Dacheaux ingerült gyanakvással figyelte a jelenetet a járda túlsó oldaláról. Most hangosan átszólt:
- Miért hagyja magát meglopni? Caffiaux boltjából szardíniásdobozokat loptak. Mindenütt lopnak.
- Ugyan! - mondta vidáman Mitaine-né, aki már újra ott állt az ajtóban. - Csak a gazdagoktól lopnak.
Luc lassan továbbindult a Brias utcán, a folyvást növekedő nyáj lépései ott dübörögtek körülötte. Most úgy érezte, mintha ez a komor, hallgatag tömeg rettegne, s az erőszak sodorná. Mikor kiért a főtérre, ott látta Lenfant kocsiját, az utcasarkon várakozott egy vaskereskedés előtt; ez a bazárszerű üzlet a Laboque házaspár tulajdona volt. A félig nyílt ajtón át kihallatszott a vaskereskedő és a parasztgazda heves alkudozása.
- A teremburáját! úgy kitartja az ásók árát, mintha aranyból volnának. Ezét itt két frankkal vitte fel.
- Lenfant uram, ez az átkozott sztrájk az oka, nem a kereskedő tehet róla, hogy a gyárak nem dolgoztak, és mindennek felment az ára... Én is többet fizetek a vasért, és keresnem is kell rajta.
- Rendben van, keressen, de kétszeresre ne verje fel az árát. Megérik maguk a pénzüket! Nemsokára egy szerszámot sem vehet az ember.
A sovány, apró termetű, szikár, Laboque szeme meg orra mintha egyre fürkészne, akár a menyété, ennek a módfelett tevékeny embernek hozzá hasonló felesége volt, élénk, fekete, átkozottul kapzsi asszony. Mindketten a vásárokon kezdték az üzletelést, faluból faluba taligán tolták az ásókat, kapákat és fűrészeket. Tíz esztendeje, hogy a városban egy kis boltot nyitottak, azóta évről évre bővítették, most már hatalmas üzletet vezettek, ők voltak a közvetítők a környékbeli gyárak és a fogyasztók között, tekintélyes haszonnal adták tovább a Szakadék vasáruját, a Chodorge-ban gyártott szögeket, az Hausser gyár kaszáit és sarlóit, a Mirande cég mezőgazdasági gépeit, szerszámait. Mennyi erő és érték forgácsolódott szét viszonylagos kereskedői becsületességükben - hiszen csak a szokásos mértékben loptak -, mikor esténként jóleső örömmel összeszámolták a bevételt, a halomba gyűlt pénzt, amit mások szükségleteiből vontak el. Felesleges alkatrészei a társadalomnak, csak emésztik az energiát, és csikorogva nehezítik a végét járó gép működését.
Míg a gazda és a vaskereskedő indulatosan vitázott húsz sou-s árengedményről, Luc ismét a gyerekeket figyelte. Ketten voltak a boltban: Auguste, a tizenkét éves, magas, megfontolt arckifejezésű fiú a leckéjét tanulta, Eulalie, az öt esztendő körüli kislány illedelmesen ült kis székén, a komoly és szelíd gyerek mintha véleményt alkotna magában a belépőkről. Mikor Arsène Lenfant bejött a boltba, a kicsi tüstént figyelni kezdte, nyilván tetszett neki, és jóindulatúan rámosolygott. A gyerektársaság megszaporodott egy ötödikkel, mikor Bourron felesége, Babette, ez a gömbölyű, üde, mindig jókedvű asszony belépett, kézen fogva kislányát Marthe-ot; a négyéves csöppség ugyanolyan dundus és mosolygós volt, mint az anyja. A kis Marthe tüstént elengedte anyja kezét, és Auguste Laboque-hoz futott, akit nyilván már ismert.
Babette félbe szakította a gazda meg a vaskereskedő alkudozását, a két férfi megegyezett, megfelezvén egymás között a húsz sou-t. - Az asszony egy lábast hozott vissza, amelyet előző nap vásárolt.
- Folyik. Akkor vettem észre, mikor feltettem a tűzre. Mit érek egy új lábassal, ha folyik.
Míg Laboque szitkozódva vizsgálgatta a lábast, és végül rászánta magát, hogy kicserélje, Laboque-né a gyerekeiről beszélt. Mintha odaragasztották volna őket, egyik sem mozdul naphosszat; a kislány a széken üldögél, a fiú meg a könyvet bújja. Bizony, nekik, szülőknek igazuk van, hogy törik magukat a pénzszerzéssel, mert ezek nemigen ütöttek az apjukra meg az anyjukra, ezek ugyan nem fognak sok pénzt hozni a házhoz. Auguste Laboque nem is hallotta az anyja szavait, Marthe-ra mosolygott. Eulalie a kis kezét nyújtotta Arsène Lenfant felé, Arsène húga, Olympe pedig magába feledkezve ette a süteményt, amit a kis Mitaine-től kapott. Kedves, megnyugtató kép, a holnap reményének biztató, friss fuvallata a gyűlölet és harc perzselő hevében, amely ott izzott az utcán.
- Hát lehet keresni az üzleten, amikor ilyen esetek vannak - folytatta Laboque, és egy másik lábast nyújtott át Babette-nek. Nincs már jó munkás, egytől egyig selejt kerül ki a kezükből... És mekkora veszteséggel dolgozik az üzlet! Az jön be, aki akar, aztán az utcára nyíló kirakatokból csak felmarkolják az árut, fizet a nagyharang... Ma délután is megloptak minket.
Lenfant, aki körülményesen számlálta le a pénzt az ásóért, megrökönyödött.
- Hát csakugyan igaz, hogy lopnak? Széltében-hosszában beszélik.
- De még mennyire! Nem mi lopunk, ők lopnak tőlünk. Két hónapig sztrájkoltak, pénzük nincs, hogy vásároljanak, és ellopnak mindent, amihez csak hozzáférnek... Nézze meg ezt a rekeszt, itt ni, alig két órája innen emeltek ki késeket meg dikicseket. Csöppet sem megnyugtató.
És hirtelen feltörő aggodalommal, rosszkedvűen borzongva mutatott ki a fenyegető utcára, a sűrű, komor tömegre, mintha attól tartana, hogy felzúdul és megrohanja őket, elsöpörve kereskedőt és tőkést.
- Késeket meg dikicseket - ismételte meg a szót Babette és szokása szerint most is nevetett. - Hát mi a csodát kezdenek velük... Caffiaux meg odaát azon siránkozik, hogy megcsaptak tőle egy doboz szardíniát. Valamelyik kölyöknek szardíniára vásott a foga!
Babette mindig elégedett volt, és abban a szilárd hitben élt, hogy minden jól végződik. De ez a Caffiaux olyan ember, akit az asszonyoknak el kéne átkozni! Éppen most vette észre a boltban férjét, Bourront, aki Raguvel együtt nyitott be, az már bizonyos, hogy otthagynak egy ötfrankost a kasszájában. No de hát az csak természetes, hogy a férfi kirúg egy kicsit a hámból ennyi kínlódás után. Kézen fogta a kis Marthe-ot, és örvendezve elment a szép új lábassal.
- Látja, ide katonaság kéne - folytatta Laboque a gazdának a helyzetmagyarázatot. - Én amondó vagyok, hogy meg kell leckéztetni ezeket a forradalmárokat egytől egyig. Szilárd kormányra van szükségünk, amelyik keményen odaüt, hogy az emberek tiszteljék, amit tisztelni kell.
Lenfant csak bólogatott. Gyanakodó volt és megfontolt, nem akart szóval véleményt nyilvánítani. A két gyerekkel kiment, és búcsúzóul azt mondta:
- Csak rosszra ne forduljon a dolog, a polgárok meg a munkások között!
Luc kis ideje már Caffiaux üzletét figyelte: a cég szemközt, a Brias utca és a Fő tér sarkán volt. Caffiaux-ék egy kis fűszer- és csemegebolttal kezdték itt, amely idővel virágzó üzletté nőtt, kirakatában nyitott, nagy zacskók, egymásra rakott konzervdobozok, mindenféle élelmiszerek halmaza, s mindezt háló védte a tolvajok ügyes kezétől. Később borkereskedéssel bővítették ki az üzletet, kibérelték a szomszédos helyiséget, bormérést meg falatozót nyitottak, a kocsma csak úgy ontotta a pénzt. A környékbeli üzemek, főként a Szakadék munkásai ijesztő mennyiségű alkoholt fogyasztottak. Szakadatlanul jöttek-mentek az emberek, különösen szombaton, fizetés napján. Sokan ottfeledkeztek, ettek, ittak, és tökrészegen vetődtek haza. Ez a métely, ez a méregbarlang a legerősebbek testét-lelkét is szétroncsolta. Luc elhatározta, hogy bemegy és körülnéz; az alkalom kézenfekvő, itt fog megvacsorázni, hiszen úgyis házon kívül akart enni. Párizsban hányszor időzött órákig még silányabb lebujokban, hogy megismerje a népet, hogy végigjárja velük nyomorúságuk és szenvedésük mélyét.
Nyugodtan letelepedett hát egy kis asztalhoz, a széles ónpult közelében. A tágas helyiségben vagy tucatnyi munkás állva fogyasztott, a többiek az asztalnál ültek, ittak, hangoskodtak, kártyáztak, a sűrű pipafüstben a gázlámpák lángja piros foltnak látszott. Az egyik szomszédos asztalnál tüstént felfedezte Ragut és Bourront: szemtől szembe, egymás felé hajolva indulatosan beszéltek. Először nyilván megittak egy liter bort, aztán rántottát, kolbászt és sajtot ettek, egyik palack a másik után került az asztalra, és most már ugyancsak felöntöttek a garatra. Lucöt főként az érdekelte, hogy Caffiaux is ott volt, az asztaluknál állva beszélgetett a két emberrel. Luc egy szelet marhasültet rendelt, s evés közben figyelte a beszélgetést.
A testes, hájas Caffiaux mosolygós arcának atyáskodó kifejezése volt.
- Én mondom, ha még három napig álljátok a sarat, térdre kényszerítitek a munkaadókat, és ti diktáltatok volna nekik!... A szentséges úristenit! Hiszen tudjátok, hogy én veletek érzek! Bizony, eltart még egy ideig, amíg elintézitek a bitang kizsákmányolókat.
Ragu és Bourron felindulásukban a karjára veregettek. Igen, igen, ismerik őt, tudják jól, hogy derék, megbízható ember. De hát nagyon keserves a sztrájk, s végül is mindig véget ér.
- A tulaj mindig tulaj marad - hebegte Ragu. - Mit tegyünk? Az ember belenyugszik, és igyekszik minél kevesebbet dolgozni nekik a pénzükért... Még egy litert, Caffiaux papa, maga is velünk iszik!
Caffiaux nem utasította vissza. Letelepedett melléjük. Pártolta a lázongó eszméket, mert rájött, hogy a cég mindegyik sztrájk után gyarapodott. A civódásokban szomjazik meg leginkább az ember, az elkeseredett munkás az alkoholba menekül, a dühös tétlenség a kocsmába hajtja. Egyébként válságos időkben kedves volt hozzájuk, az asszonyoknak hozomra is adott egy keveset, a férfiaktól nem sajnált egy pohár bort, hiszen előbb-utóbb kifizetik az árát, így aztán jószívű ember hírében állt, és rávette őket, hogy fogyasszák gyalázatos, mérgező áruját. Igaz, egyesek azt állították, hogy Caffiaux megjátssza a jótékonykodót, valójában besúgó, a Szakadék urainak spiclije, az ő utasításukra beszélteti az embereket, s közben itallal mérgezi őket. A pusztítás végzetes körforgása: az örömtelen, sivár bérmunka ínségéből a proletár a kocsmába menekül, a kocsma pedig végképp felemészti a proletárt. Silány az ember, silány a hely, a nyomorúságos lebujt meg kellene semmisíteni, el kellene söpörni.
Luc figyelme most elterelődött a szomszéd asztalnál folyó beszélgetéstől, mert a fűszerüzletből nyíló ajtón csinos, tizenöt esztendős forma lányka jött be, kecses, alacsony, karcsú, barna hajú, szép, sötét szemű teremtés, Caffiaux-ék lánya, Honorine. Ő sose tartózkodott a kocsmában, a fűszerüzletben szolgált ki. Most az anyját hívta; a nagy darab asszony, akinek arcán - akárcsak az uráén - állandóan ott ült a jóságos mosoly, a széles bádogpultnál trónolt. Ezeknek a kapzsi kereskedőknek, az önző és kemény boltosoknak csupa szép gyerekük van. Vajon a gyerekeikből is ilyen pénzsóvár, kemény és önző felnőttek válnak?
Luc hirtelen úgy érezte, mintha valami gyöngéd és szomorú látomás bukkant volna fel előtte. A dögletes levegőben, a sűrű pipafüstben, a civakodás lármájában, amely épp imént robbant ki a pult előtt, Josine jelent meg, de oly tétován, oly elmosódva látta, hogy először fel se ismerte. Óvatosan surranhatott be, öccsét nyilván kint hagyta. Reszketve, habozva megállt Ragu mögött, az nem vette észre, ugyanis háttal ült neki. Luc egy kis ideig megfigyelhette a nőt, alakja oly törékeny a nyűtt ruhában, a rongyos kendőt mélyen behúzta homlokába, szelíd arcára a gond árnyéka borul. De szemébe szökött valami, amit ott a Szakadéknál nem vett észre: Josine jobb keze most nem rejtőzködött a szoknya ráncai között, erősen be volt kötve, egészen a csuklóig bepólyálva egy vászondarabbal, kétségkívül seb lehet rajta.
Josine végül összeszedte bátorságát. Nyilván elmerészkedett egészen a kocsmáig, belesett az ablakon, és meglátta Ragut az asztalnál. Apró, bizonytalan lépésekkel megindult, kis gyerekkezét rátette a férfi vállára. De az a részegség hevületében észre se vette. Josine végül is addig rázogatta, míg hátrafordult.
- A teremtésit, már megint itt vagy? Mi a fenének jöttél ide?
És akkorát vágott az asztalra, hogy a poharak meg a borosüvegek megkoccantak.
- El kellett jönnöm, mert te nem mégy haza - mondta Josine; nagyon sápadt volt, rémült nagy szemét félig lehunyta, előre rettegett a férfi durvaságától.
De Ragu rá sem hederített, belelovalta magát a dühbe, hangoskodott a szájtáti cimborák közönsége előtt.
- Azt teszem, ami jólesik, és nem tűröm, hogy egy asszony leskelődjön utánam. Hallottad? A magam gazdája vagyok, addig ülök itt, amíg jólesik.
- Akkor add ide legalább a kulcsot, nem tölthetem az utca kövén az éjszakát - tört ki Josine.
- A kulcsot! A kulcsot! - üvöltötte a férfi. - Neked kulcs kell?
Vad indulattal felpattant, megmarkolta a sebes kezénél, végigvonszolta a helyiségen, hogy kilódítsa.
- Nem megmondtam, hogy vége köztünk mindennek, hogy nem kellesz!... Kotródj az utcára, ott keresd a kulcsot!
Josine kábultan tántorogva élesen felsikoltott fájdalmában.
- Ó! Mit tettél!
A goromba rángatástól Josine kezéről leszakadt a kötés, a vászondarabon tüstént átütött egy nagy vérfolt. De az italtól elvakult, eszeveszett férfi szélesre tárta az ajtót, és a nőt kilökte a járdára. Mikor visszajött és lehuppant az asztalhoz, ahol a pohara állt, durván nevetve azt motyogta:
- Még csak az kéne, hogy az ember hallgasson rájuk!
Luc felháborodásában ökölbe szorította a kezét, és neki akart menni Ragunek. De már előre látta, hogy csetepatéra, dulakodásra kerül majd sor ezekkel a vadállatokkal. Valósággal fuldoklott a gyalázatos helyen, sietve fizetett hát, Caffiaux pedig, aki felesége helyét foglalta el a pult mögött, igyekezett élét venni a jelenetnek, és atyáskodó modorában kijelentette, hogy bizony egyik-másik asszony nagyon ügyetlen. Mit lehet várni attól a férfitól, aki már jócskán felöntött a garatra? Luc nem válaszolt rá semmit, kisietett a kocsmából, megkönnyebbülve szívta be az utca friss levegőjét, aztán körülnézett, fürkészte a tömeget, mert mikor olyan hirtelen távozott, csak az járt az eszében, hogy megkeresi Josine-t, segítségére siet, nem hagyja, hogy kiéhezve, kenyér nélkül, akár a kóbor kutya, kint maradjon a viharos éjszakában. De hiába ment végig a Brias utcán futólépésben, majd vissza a Fő térre, hiába sietett a csoportba verődött emberek között. Josine meg az öccse eltűnt. Nyilván meghúzták magukat valahol, féltek, hogy továbbzavarják őket, a sötétség pedig ismét szövetkezett az esővel meg a széllel.
Milyen szörnyű nyomorúság, ocsmány szenvedés: az eltorzult, megrontott munka mindenfajta szégyenletes lealacsonyodásnak a kórokozója! Luc nehéz szívvel, komoran, sötét sejtelmekkel, céltalanul kóborolt a gyanús és fenyegető tömegben, amely egyre sűrűsödött a Brias utcában. A tömegből ismét feléje csapott valami homályos rettegés, a legutóbbi osztályharc emléke, a soha véget nem érő harcé, amely - ezt mindenki érezte - hamarosan újra kezdődik. A munkafelvétel látszatbéke volt, a munkások beletörődése mélyén valójában az ádáz indulatok nem csitultak, ott morajlott tompán a megtorlás elfojtott vágya, és bármely pillanatban újra felloboghat. Az utca két oldalán kocsma kocsma mellett, az alkohol emésztette ezt a vidéket, mérges lehelete az úttestre is kiáradt, s a forgalmas üzletekben a boltosok a háziasszonyok kevéske pénzéből összeharácsolták a kereskedelem méltánytalan, óriási nyereségét. Az éhkoppos munkásokat mindenütt kizsákmányolták, a társadalmi gépezet csikorgó alkatrészei összetörték, szétroncsolták őket, és minél inkább akadozott a gép, annál keményebben téptek vasfogai. A sárban, az ijedten hunyorgó gázlámpák világosságában ott örvénylett az egész Beauclair, mint valami eltévedt nyáj, amely vakon topog a szakadék felé, valami nagy katasztrófa felé.
A tömegben Luc több embert is felismert, akikkel találkozott tavasszal, mikor Beauclairben járt. A hatóság képviselői is ott voltak, nyilván a szenvedélyek kirobbanásától tartottak. Gourier, a polgármester és Châtelard, az alprefektus egymás mellett ment; a polgármester, ez a kövér, ijedt pénzeszsák mindenáron katonaságot akart a városba hívatni, de a simulékonyabb prefektusnak, ennek a Párizsból idesodródott megnyerő roncsnak volt annyi esze, hogy beérje a csendőrökkel. A törvényszék elnöke, Gaume is ott ment jövendőbeli veje, Jollivet nyugalmazott kapitány kíséretében. Laboque üzlete előtt megálltak, és üdvözölték Mazelle-éket, a házaspárnak régebben kereskedése volt, de hamarosan úgy megtollasodtak, hogy járadékaikból éltek, s vagyonuk bejuttatta őket a helybeli úri társaságba. A város előkelői egytől egyig halkan beszéltek, nyugtalannak látszottak, gyanakvó pillantásokat vetettek a nehéz léptekkel ténfergő munkásokra, akik a szombat estet ünnepelték. Luc a beszélgetésből azt vette ki, hogy Mazelle-ék is a lopásokat hozták szóba, s a törvényszéki elnököt meg a kapitányt faggatták. Szájról szájra járt a híresztelés a Laboque kasszájából kilopott önfrankosról és a Caffiaux kirakatából elemelt szardíniáról. A Laboque üzletéből eltűntetett dikicsekről nagy aggodalommal folyt a szó. A megfontolt embereken is úrrá lett a rémület, hiszen ki tudja, a forradalmárok talán fegyverkeznek, talán vérfürdőt rendeznek a viharos éjszakában, amely oly sötéten nehezedett Beauclairre. A szörnyű sztrájk mindent szétzilált, az éhség hajtotta a nyomorultakat, a kocsmák itala dúló, gyilkos őrjöngést szított fel bennük. Valóban, a szennyes, sáros úttesten, a ragacsos járdákon ott látni mindazt az eltorzulást és lealacsonyodást, amellyel a nagyobbik rész méltánytalan munkája a néhányak önző örömét szolgálta, a meggyalázott, gyűlölt, átkozott munkát és következményét, a szörnyű nyomort s iszonyatos, burjánzó kinövéseit, a lopást meg a prostitúciót. Sápadt utcanők suhantak el, hajdani gyári munkásnők, akiket egy széptevő elcsábított, s ők aztán lezüllöttek az alvilágba, nyomorult örömlányok, piszkos testük csupa fájdalom, részeg férfiak a közeli raktárakban a homályba vesző pocsolyákba fektették őket négy sou-ért.
Lucban elhatalmasodott a szánalom és a haragból meg fájdalomból összesűrűsödő lázongás. Hol lehet Josine? Merre, micsoda szörnyű zugban húzhatta meg magát a kis Nanet-val?... Hirtelen kiabálás harsant fel, és mintha vihar sepert volna végig a tömegen, megbolygatta, magával ragadta. Talán most készülnek a boltokat megrohamozni, és kifosztják az élelmiszer-kirakatokat? Csendőrök rohantak, trappoló lépések, kopogó csizmák és kirántott szablyák zaja hallatszott. Mi történt hát? Mi történt? Kavarogtak a gyors, rémülettől dadogó kérdések, és a rettegő válaszok egymásba folytak.
Aztán Luc hallotta, hogy Mazelle-ék visszafelé jöttükben azt mondják:
- Egy gyerek kenyeret lopott.
A dühös, elkeseredett tömeg most futásnak eredt az utcán. Az eset arrább történhetett, Mitaine-ék péksége táján. Asszonyok visítoztak, egy öregember elesett, fel kellett segíteni. Egy kövér csendőr oly sebesen futott a tömegben, hogy két személyt a földre lökött.
Luc is futásnak eredt, a tömeg őrjöngése magával ragadta. Ahogy elrohant a törvényszéki elnök mellett, hallotta, hogy Gaume nyugodt hangján mondja Jollivet kapitánynak:
- Egy gyerek kenyeret lopott.
A mondat itt is, ott is felhangzott, s mintha a rohanó tömeg lábdobogása adta volna hozzá a ritmust. Az emberek taszigálták egymást, még mindig nem lehetett semmit se látni. A kereskedők ott álltak sápadtan boltjaik küszöbén, készen arra, hogy lehúzzák a redőnyt. Egy ékszerész már kiszedte kirakatából az órákat. A testes csendőr körül, aki a könyökével dolgozott, nagy volt a kavarodás.
Luc most a polgármester és az alprefektus mellett szaladt, s újra hallotta azt a mondatot, a panaszos, erősödő morajlást, amelybe borzongás is vegyült:
- Egy gyerek kenyeret lopott.
Luc a testes csendőr nyomában Mitaine-ék péksége elé ért, s látta, hogy az odarohan segédkezni bajtársának, egy hosszú, sovány csendőrnek, aki öt-hatesztendős forma fiú csuklóját markolta... A kócos szőke hajról Luc ráismert Nanet-ra; a gyerek eltökélten, akár egy felnőtt, fölszegte fejét. Ő lopta a kenyeret a szép Mitaine-né kirakatából; a lopást nem lehetett letagadni, mert most is szorongatta a cipót, amely alig volt valamivel kisebb nála; egy gyerek csenése bolygatta, kavarta fel az egész Brias utcát. A járókelők észrevették, mikor a cipót elemelte, jelentették a csendőrnek, s az utánaeredt. De a gyerek sebesen iszkolt, eltűnt a tömegben, és a csökönyös zsandár úgy felhergelte az embereket, hogy az egész város hamarosan nekivadult volna.
Most diadalmaskodott, a bűnöst odavonszolta a tett színhelyére, hogy megszégyenítse.
- Egy gyerek lopta a kenyeret - ismételgették a hangok.
Mitaine-né nem tudta mire vélni a zsivajt, és ő is kiállt az üzletajtóba. Zavartan hallgatott, mikor a csendőr feléje fordulva mondta:
- Itt van, asszonyom, a csirkefogó, aki ezt a nagy cipót ellopta.
És megrázta a gyereket, hogy ráijesszen.
- Tudod-e, hogy börtönbe kerülsz!... Hallod? Mért loptál?
De a kicsi nem vesztette el a fejét. Vékony hangja tisztán csengett:
- Tegnap óta nem ettem, és a néném se evett.
Közben Mitaine-né összeszedte magát. A gyereket nézte, szép szemében elnéző jóság volt. Szegény kis kölyök! Hát a nővére, az vajon hol lehet? Egy pillanatig habozott a pékné, s arca kissé kipirult. Aztán nevetni kezdett, kedvesen, magabiztos szép asszony módján, akit a vevői bókokkal halmoznak el, és derűsen, csendesen mondta:
- Téved, őrmester úr, ez a gyerek nem lopta el tőlem a kenyeret. Én adtam oda neki.
A csendőr elképedten meredt az asszonyra, de nem engedte el a kisfiút. Legalább tízen látták, hogy elemelte a cipót a kirakatból, és eliszkolt. Ekkor váratlanul segítségére sietett Dacheaux, a mészáros, aki átjött a túlsó oldalról, és most kitört:
- Én is láttam, úgy bizony!... Éppen odanéztem. Megragadta a legnagyobbat, és aztán elszelelt... Olyan igaz, mint ahogy tegnapelőtt elloptak tőlem öt frankot, ahogy ma Laboque-tól meg Caffiaux-tól loptak, ez a nyomorult kölyök meglopta magát, Mitaine-né. Ne is tagadja!
A pékné belevörösödött a füllentésébe, de szelíden megismételte:
- Téved, szomszéd, én adtam a cipót a gyereknek. Nem lopta el.
Dacheaux dühösködött, megjósolta, hogy a pékné engedékenységének nagy ára lesz, előbb-utóbb sorra kirabolják és meggyilkolják mindannyiukat, az alprefektus pedig, aki józanul egy szempillantással felmérte a helyzetet, odament a csendőrhöz, rászólt, hogy engedje el a gyereket, s a kisfiúnak ijesztő hangon odasúgta:
- Most aztán szedd a lábad, kölyök!
A tömeg már haragosan zúgolódott. Mit okvetetlenkednek, ha a pékné azt állítja, hogy ő adta neki azt a cipót. Szegény kis kölyök, alig arasznyi, és tegnap óta koplal! Kiabálás, gúnyos nevetés hallatszott, majd egy nyers, dörgő hang túlharsogta a többit:
- Az istenfáját! Hatesztendős kölykök adnak nekünk példát? Igaza van a gyereknek. Aki éhes, mindent elvehet! Igen, mindent, ami csak a boltokban van, a miénk, és ti azért dögöltök meg az éhségtől, mert gyávák vagytok.
A tömeg felbolydult, kavargott, mint a tócsa vize, mikor követ hajítanak belé. Kérdések röpködtek: - Ki beszél? Ki az?... És tüstént jöttek a válaszok: - A fazekas. Lange! Lange!
A szétváló embercsoportok között Luc megpillantotta a fazekast. Az alacsony, zömök férfi nem lehetett több huszonöt évesnél, feje széles, szakálla bozontos, haja fekete. Látszott rajta a paraszti származás, izzó, értelmes szeme volt, és zsebre tett kézzel szónokolt, a faragatlan próféta nyers lendületével, aki a világba kiáltja álmait.
- Az élelem, a pénz, a házak, a ruhák... mindent tőlünk raboltak el, és nekünk jogunk van mindent visszavenni! Nem holnap, még ma este birtokba kéne vennünk a földet, a bányákat, a gyárakat, egész Beauclairt, hogy megérdemeljük az ember nevet. Nincs két út, csak egyetlenegy van: ledönteni az épületet, hogy kő kövön ne maradjon, erőszakkal szétrombolni mindenütt a hivatalos hatalmat, hogy a nép, aki mindennek a jogos tulajdonosa, végre felépíthesse az új világot.
Az asszonyok megrémültek. A férfiak is hallgattak, s a következményektől tartva, félrehúzódtak a szenvedélyesen támadó szónoktól. Nem sokan értettek egyet vele, a többséget úgy megtörte az évszázados bérmunkássors, hogy tudni sem akart erről a kétségbeesett lázadozásról. Mi értelme? Így is, úgy is felfordulnak az éhségtől, és ráadásul börtönbe kerülnek.
- Tudom én, hogy hiányzik a mersz - folytatta Lange kegyetlen gúnnyal. - De eljön a nap, amikor majd lesznek szép számmal, akik mernek. És akkor a ti Beauclairetek a levegőbe repül, ha ugyan magától szét nem rohad. Micsoda orrotok van, hogy ma este nem érzitek, hogy itt minden büdös, a dög megmérgezi a levegőt. Óriási szemétdomb az egész, és nem kell prófétának lenni, hogy az ember előre lássa, a vihar elsodorja a várost tolvaj, gyilkos uraival. Dőljön össze minden, dögöljenek meg egytől egyig, halál rájuk, halál!
A botrány olyan méreteket öltött, hogy Châtelet, az alprefektus, bár a be nem avatkozás álláspontját képviselte, kénytelen volt szigorúan fellépni. Valakit le kell tartóztatni, így hát három csendőr rávetette magát a fazekasra és elvonszolta; csizmáik kopogása egy sötét és elhagyott mellékutcában halt el.
A tömegben némi nyugtalanság támadt, de az ellentmondó és határozatlan indulatok csakhamar lecsendesedtek. A csődület szerteszéledt, s a nyáj lassú topogással szótlanul megindult a sötét sárban, végig az utcán.
Luc megborzongott. A profetikus fenyegetés úgy csattant fel, mintha ijesztő következménye lenne mindannak, amit ma alkonyat óta látott, hallott. Ennyi igazságtalanság és nyomor a végső katasztrófát idézi fel; ő maga is ott érezte közelegni a láthatár mélyén, bosszuló fergetegként, amely elsodorja, felperzseli Beauclairt. Szenvedett, mert iszonyodott az erőszaktól. A fazekasnak lenne igaza? Erőszak, fosztogatás és gyilkosságok árán érünk el az igazsághoz?... Ahogy felzaklatott lelkiállapotában a munkások kemény, sötét arcát nézte, úgy rémlett ott látja köztük Gourier, a polgármester, Gaume törvényszéki elnök és Jollivet kapitány sápadt ábrázatát. Aztán a Mazelle házaspár bukkant fel a gázlámpa imbolygó fényében, kiverte őket a félelem verítéke. Luc iszonyodott az utcától, s most már csak egy gondolat foglalkoztatta - a szánalom sugallta, de vigasztalásul is szolgált -, hogy utoléri a gyereket, elkíséri, és megtudja, merre húzta meg magát Josine.
Nanet csak ment, csak ment, bátran szedegette apró lábait. Luc látta, hogy a Brias utca felső részén a Szakadék felé szaladt, és hamar utolérte, mert a szegény gyerek keservesen cipelte a nagy cipót. Két karjával szorította magához, nehogy leejtse, meg nyilván attól is félt, hogy valamelyik gonosz ember vagy nagy kutya elragadja tőle. Mihelyst meghallotta Luc sietős lépéseit a háta mögött, rettegés foghatta el, mert futásnak eredt. De mikor hátrapillantott, és a városszéli boltok világosságában felismerte a bácsit, aki rájuk mosolygott, rá meg a nénjére, megnyugodva lelassított, hogy utolérhesse.
- Vigyem a kenyeredet? - kérdezte a fiatalember.
- Nem, viszem én, úgy örülök neki.
Már kiértek Beauclairből, az országúton jártak a sötétben, a viharos ég alacsonyan függött, csak a távolból villantak fel a Szakadék fényei. A gyerek lába cuppogott a sárban, lihegett, ahogy magasra emelte a cipót, hogy a sár be ne fröcskölje.
- Tudod, merre kell menni?
- Hát persze.
- Messzire mégy?
- Nem, csak valahová.
Nanet-ra nyilván újra ránehezedett az aggodalom, és lelassított. Mért akarja a bácsi megtudni, hogy ő hová tart? A kis emberpalánta tudta, hogy ő az egyetlen védelmezője nénjének, és túl akart járni a felnőtt eszén. Luc átlátott rajta, és be akarta bizonyítani a gyereknek, hogy ő jó barát; mikor Nanet elbotlott, s kis híja, hogy bele nem pottyant egy pocsolyába, játékosan elkapta, és hirtelen fölemelte.
- Hoppla, kis ember! Lekvárt azért ne kenj a kenyeredre!
Nanet felengedett, érezte a férfi karjának megnyugtató, testvéri melegét, felcsilingelt belőle a gyerekek gondtalan nevetése, és már tegezve szólította meg új barátját.
- Te erős vagy, és kedves is.
Azzal tovább poroszkált, és most már nem nyugtalankodott.
Hol bújhatott meg Josine? Az országút ott futott előttük, Luc valamennyi fatörzs mozdulatlan árnyékában a várakozó Josine-t vélte felismerni. Már a Szakadék felé közeledtek, a föld rengett a gőzkalapácsok csattanásaitól, a tűz lángoló, sűrű lehelete, amelybe belehasítottak a villanyfény széles nyalábjai, megvilágította a környéket. Nanet nem ment túl a gyáron, befordult, s a hídon átvágott a Mionne túlsó partjára. Luc most ismét ott járt, ahol alkonyatkor először találkozott velük. Aztán a gyerek hirtelen futásnak eredt, s ő elvesztette szem elől, de hallotta, ahogy örömében nevetve mondja: - Nézd csak!! Nézd csak, mit hoztam! Vedd már el! Nézd, milyen szép!
A híd végénél, a lejtősödő parton, sövény árnyékában pad állott, szemközt a Szakadékkal, amely ott lángolt és lihegett a kis folyó túlsó partján. Luc éppen nekiment a sövénynek, mikor a kisfiú nevetése sírásba és jajveszékelésbe csapott át. Ekkor vette észre a padot, és most már megértette, mi történt: Josine ott feküdt, ájultan a kimerültségtől. Ide jött, itt roskadt le, elcsigázva az éhségtől és a szenvedéstől, innen indult vissza Nanet, és nővére fel se fogta, mit tervez ez az utcán felnőtt vakmerő gyerek. Nanet kétségbeesve zokogott, nővére teste hideg volt, élettelen, akár a halotté.
- Josine, ébredj fel! Enni kell, hallod? Egyél, hoztam kenyeret!
Luc szemét is elöntötte a könny. Mennyi nyomorúság, milyen szörnyű, nélkülözéssel és fájdalommal teli sors jutott ennek a két gyönge, jó és kedves teremtésnek! Lesietett a vízhez, megmártotta a zsebkendőjét, aztán visszament, és Josine halántékára tette. A gyötrelmes éjszaka szerencsére nem volt hideg. Két keze közé fogta a fiatal nő kezét, dörzsölgette, melengette a tenyerében; Josine végre felsóhajtott, mintha valami nyomasztó álomból tért volna magához. Az erőtlenség, a szenvedés kábulatában semmi sem hökkentette meg, mintha egészen rendjén volna, hogy kisöccse ott áll mellette egy cipóval, s a gyerek mellett az a szép szál úriember, akire ráismert. Talán úgy képzelte, hogy ez az úr hozta a kenyeret. Szegény elgyöngült ujjai sehogy se birkóztak meg a kenyér héjával. Luc segített neki, apró falásokat tört a cipóból, lassan, darabonként etette meg vele, hogy meg ne fulladjon, mert Josine mohó volt szörnyű éhségében. Elkínzott, vézna teste remegett, sírva fakadt, sírt szakadatlanul és közben evett, minden falatot könnyeivel áztatva, mohón, ügyetlenül, reszketve, mint a megvert állat, amely csak fal, de lenyelni nem bírja. Luc szomorúan, zavarodott szívvel nézte, gyöngéden lefogta a kezét, és tovább adogatta neki az apróra tördelt kenyérdarabokat. Ezt az áldozást sose fogja elfelejteni: szenvedés és jóság, éltető kenyér, amit valamennyi nő közül a legnyomorultabbnak és a legbájosabbnak szolgáltat ki.
Nanet közben lekanyarította a saját részét, és falánkan tömte magába: hadizsákmánya büszkeséggel töltötte el. Nénje könnyei megdöbbentették, nem értette, miért sír, hiszen kedvükre lakmározhatnak. Mihelyt befejezte az evést, a jóllakástól kábultan odabújt Josine-hoz, és tüstént elnyomta az álom, a kisgyerekek mosolygós, boldog álma. Josine valamicskét erőre kapott, s a padnak támaszkodva jobb karjával magához ölelte. Luc pedig ott ült mellette, és nem bírta rászánni magát, hogy az alvó gyerekkel egyedül hagyja az éjszakában. A lány keze újra be volt bónyálva a vérfoltos rongydarabbal, és Luc csak most döbbent rá, hogy Josine nyilván a sebesült keze miatt volt annyira ügyetlen. Beszélni kezdett hozzá:
- Megsebezte a kezét?
- Igen, uram, a tűzőgép eltörte egyik ujjamat. Le kellett vágni. De a művezető azt mondta, az én hibámból történt... Gourier úr ötven frankot utalt ki.
Halkan beszélt, szelíd hangjában időnként mintha szégyenkezés remegett volna.
- Értem. A polgármester. Gourier úr gyárában dolgozott.
- Igen, tizenöt éves korom óta, most tizennyolc vagyok... Az anyám több mint húsz évig dolgozott nála, de ő már meghalt. Egyedül vagyok a kisöcsémmel. Nanet hatéves, engem meg Josine-nak hívnak.
És folytatta a történetét. Lucnek csak néhány kérdést kellett feltennie, hogy mindent megtudjon. A jól ismert, szívbe markoló történet, amely annyi szegény lánnyal megesik: az apa elment a háztól egy másik nővel, azt se tudták, hová, az anya ott maradt négy kisgyerekkel, s bár szerencséjére kettő meghalt, a megmaradtakat sem bírta felnevelni, az anya belepusztult a munkába, a lány tizenhat éves kora óta gondviselője az öccsének, szakadásig dolgozik, és mégsem bír mindig elég kenyeret keresni kettőjüknek. Aztán a csinos proletárlányok kikerülhetetlen drámája: megjelenik a csábító, Ragu, a jóképű férfi, a szívtipró, akivel ostoba módon sétálni ment vasárnaponként, tánc után. Ragu fűt-fát ígérgetett, Josine bízott benne, hogy feleségül veszi, eltervezte, hogy csinos otthona lesz, és Nanet-t a saját gyerekeivel együtt fogja felnevelni. Aztán egy tavaszi este elkövette azt a hibát, hogy az erdőben, Guerdache mellett Ragué lett. Most már azt se tudná megmondani, hogy erőszakoskodott-e vele, vagy ő maga is úgy akarta. Hat hónapja, hogy a másik hibába esett, odaköltözött Raguhoz, aki azóta szóba se hozta a házasságot. Aztán a cipőgyárban ez a baleset érte, nem tudott dolgozni, éppen abban az időben, amikor Ragu olyan komisz lett, megvadult a sztrájk miatt, verni kezdte, és azt vágta a fejéhez, hogy ő az oka a nyomorúságának. Egyre rosszabbra fordult a kettőjük kapcsolata, most pedig kiebrudalta az utcára, még a kulcsot sem adta oda, hogy Nanet meg ő lefeküdhessenek.
Lucöt egy gondolat foglalkoztatta.
- Ha gyerekük születne, az talán magához kapcsolná, és akkor feleségül venné.
Josine rémült mozdulattal tiltakozott.
- Gyerek tőle! Édes jó istenem, ennél nagyobb szerencsétlenség nem is érhetne. Hiszen egyre azt hajtogatja: csak nem leragadni egy nő mellett. Ehhez neki semmi kedve, és gondja lesz rá, hogy elkerülje, őszerinte a gyönyörért van az egész, és mikor a gyönyörnek vége, alászolgája! El kell válni!
Elhallgattak, szótlanul ültek a padon.
Josine-nak nincs, nem is lesz gyereke ettől az embertől - erre a gondolatra különös jóérzés, megkönnyebbülés-féle fogta el Lucöt, bár maga sem tudta az okát. Zavaros érzések kavarogtak benne, tekintete a távolba kalandozott, s az elmosódott körvonalak között felfedezte a Brias-szorost; az alkonyatban pillantotta meg először, most belefolyt a sötétségbe. Kétoldalt a Monts Bleuses sziklás meredekei tornyosodtak a sűrű homályban. Háta mögött, a lejtőről időnként vonatzakatolás hallatszott, a vonat sípolt és lelassított, mielőtt a megállóhoz ért volna. Lábainál a zöldesszürke Mionne tajtékozva zúdult neki a hidat tartó vastag cölöpzetnek. Balkézt a szoros hirtelen kiszélesedett, a Monts Bleuses két csúcsa leereszkedett a hatalmas Roumagne-síkságba, ahol a parányi, szikrázó fénycsillagokkal teleszórt Beauclair tétova szigetén túl a viharos éjszaka végtelen, sötét tengerként gomolygott. Luc tekintete egyre visszatért a szemközti Szakadékra: félelmesen vadnak látszott a fehér kigőzölgésben, amelyre az udvarok villanylámpái zuhogtatták fényüket. A nyitott ajtókon át néha látta a kemencék szélesre tátott száját, az olvadó érc vakító hömpölygését, a vörösen izzó hatalmas áradatot, a benti pokol lángjait, a szörny pusztító, vad munkáját. Körös-körül remegett a talaj, a gépek tompa morgására a csattogva táncoló gőzkalapácsok egy pillanatra sem álltak meg, a nagykalapácsok zuhanó ütései pedig távoli ágyúzásra emlékeztettek.
A látvány beleette magát Luc szemébe, szívét felsebezte a nyomorult, elhagyott Josine sorsa, akinek boldogtalanságában ott visszhangzik a rosszul megszervezett, lealjasított, megátkozott munka csődje. A szenvedésnek ehhez a mélypontjához vezetett a mai estéje: ez a szegény gyereklány az eleven áldozata a sztrájk nyomorúságának, a gyűlölettől megmérgezett agyaknak és szíveknek, a kereskedők önző keménységének, annak, hogy az alkohol szükséges feledtető, hogy a lopást törvényesítette az éhség: ő az áldozata az igazságtalanságok halmaza alatt recsegő-ropogó társadalomnak. Fülében visszhangzott Lange hangja, ahogy megjósolta a végső katasztrófát, amely el fogja sodorni az egész rothadt és rothasztó Beauclairt. Újra maga előtt látta a sápadt lányokat, ahogy ott kószáltak a járdán, az iparvárosok olcsó örömlányait, a prostitúció fertőjét, ahová a bérrabszolgaság fekélye taszítja a csinos gyári munkásnőket. Ez vár Josine-ra is. Elcsábították, kilökték az utcára, részeg férfiak majd felszedik, a lejtő gyorsan visz le a mocsokba. Alázatosságot, megindító gyöngédséget sejtett a lányban, olyan szerelmest, akinek lénye megjutalmazza az erőst és bátorítja is. A gondolat, hogy magára hagyja itt a padon, és nem menti meg a szörnyű sorstól, oly méltatlankodó erővel töltötte el, hogy érezte, belepusztulna, ha nem nyújt testvéri segítő kezet Josine-nak.
- Nézze csak, itt nem maradhat éjszakára a gyerekkel. Annak a férfinak be kell fogadnia magát. A többit aztán meglátjuk... Hol laknak?
- Nem messze innen, a régi Beauclairben, a Három Hold utcában.
És Josine elmagyarázta, hogy Ragu a nővérével lakik egy házban, ezt az Adèle-t - nem tudni miért - mindenki csak Toupe-nak szólítja. Ha a kulcs csakugyan nincs Ragunél, akkor nyilván odaadta Toupe-nak, aki szörnyű asszony, komisz a szegény lányokhoz. Mikor Luc kijelentette, hogy elmegy ehhez a hárpiához, és elkéri tőle a kulcsot, Josine megborzongott.
- Nem, hozzá ne. Gyűlöl engem... Ha történetesen a férje nyitna ajtót, az más, ő derék ember... De tudom, hogy ma éjjel itt dolgozik a Szakadékban... Kavarómunkás, Bonnaire-nek hívják.
- Bonnaire - ismételte meg a nevet Luc, akit meghökkentett a felbukkanó emlék -, hiszen őt ismerem, találkoztam vele tavasszal, mikor itt jártam a Szakadékban. Sokáig beszélgettünk, elmagyarázta nekem a munkájukat. Értelmes munkás, és úgy éreztem, hogy derék ember... No látja, milyen egyszerű az egész, elmegyek hozzá, és vele intézem el a maga ügyét.
Josine hálásan kiáltott fel. Elkínzott teste reszketett, meghatódottságában összekulcsolta a kezét.
- Ó, milyen jó hozzám, mennyire köszönöm.
A Szakadékból kicsapó mélyvörös fényben Luc most hajadonfőtt látta Josine-t, a rongyos gyapjúkendő a lány vállára csúszott. Már nem sírt, kék szemében gyöngédség csillogott, kis száján újra megjelent a fiatalság mosolya. A vékony, hajlékony, kecses Josine-ban megmaradt valami gyerekes vonás, természetes és derűs, játékos gyerekesség. Hosszú búzaszőke haja félig kibomlott tarkóján, fiatal lánykának látszott, aki elesettségében is tiszta maradt. Ennyi báj lenyűgözte a férfit, lassanként teljesen a varázsa alá került, és megilletődve, álmélkodva látta, hogy ez a lány a koldusgönceiben, aki úgy rettegett és sírt az imént, milyen elragadó nő. Josine pedig csodálattal nézett fel rá, ártatlan odaadással, szívvel-lélekkel bízta rá magát, hogy végre valaki megsegíti, és gyengéd hozzá. Luc szép, olyan jó, a Ragu durváskodásához szokott lány istenként imádta. Megcsókolta volna a lába nyomát, áhítatos szemmel meredt rá, bal kezével fogva át a vérfoltos rongyba bónyált jobbját. Nagyon finom és nagyon erős szálak kapcsolták most őket egymáshoz, a túlcsorduló gyöngédség, a szeretet közössége.
- Nanet majd elvezeti a gyárba, ő ott jól ismeri a járást.
- Nem, nem, tudom én, merre kell menni... Ne költse fel, hadd melegítse magát. Csak várjanak rám nyugodtan mind a ketten.
Otthagyta az alvó gyerekkel az éjszakában. Mikor elindult, erős fény világította meg a Monts Bleuses csúcsát jobbkézt, a Crêcherie parkja felett, ahol Jordan háza állt. A hegyoldalban komoran bukkant fel az égetőkemence. Vasat öntöttek, s a közeli sziklákat, és a távolban Beauclair valamennyi háztetőit mintha vörös hajnalfény árasztotta volna el.
II
Bonnaire kavaró előmunkás az üzem legkiválóbb dolgozói közé tartozott, s a legutóbbi sztrájkban fontos szerepe volt. A bérmunka igazságtalanságai felháborították, gondolkodó ember volt, rendszeresen olvasta a párizsi újságokat, ezekből merítette forradalmi ismereteit, amelyek kétségkívül hézagosak voltak, de mégis a kollektív társadalmi rendszer hívévé formálták. Ezt az ábrándot igyekszik az emberiség egyszer megvalósítani, mondogatta ez a szorgalmas, egészséges és kiegyensúlyozott férfi, de addig is minél többet kell elérni a tüstént megvalósítható igazságból: azt, hogy a munkások minél kevesebbet szenvedjenek.
Jó ideje, hogy a sztrájk elkerülhetetlenné vált. Három esztendeje a Szakadék válságos helyzetbe került Michel Quirignon, Jérome úr fiának a kezében, s az öregúr veje, Boisgelin, ez a csinos párizsi semmittevő, aki feleségül vette Quirignon lányát, Suzanne-t, egy szegény rokona, Delaveau tanácsára elhatározta, hogy vagyona roncsaiból megveszi az üzemet. Delaveau kötelezte magát, hogy a befektetett tőke harminc százalékát hozza ki az üzemből. Állta az ígéretét, ügyes mérnök volt, megfeszített erővel dolgozott, kitűnő szervezéssel, erélyes irányítással a legcsekélyebb részletre is kiterjedt a figyelme, és mindenkitől kifogástalan munkafegyelmet követelt. Michel Quirignon igazgatása alatt a rossz üzletmenet egyik oka az volt, hogy a környékbeli vasipar súlyos válságba jutott, a sínek és vasgerendák gyártása ugyanis már nem hajtott hasznot, mert új vegyi eljárással olcsón termelték ki a vasat Észak- és Kelet-Franciaország nagy bányáiban, amelyeknek készletét ez ideig a rossz minőség miatt nem használhatták fel. A Beauclair Acélművek versenyképtelen lett a piacon, az összeomlás kikerülhetetlennek látszott. Ekkor mutatkozott meg Delaveau zseniális felismerése: rájött, hogy meg kell változtatni a gyár profilját, sínek és vasgerendák helyett, amelyeknek kilóját Észak és Kelet üzemei húsz centimes-ért adják, át kell térni a munkaigényes árukra, így elsősorban ágyúlövedékek és ágyúk gyártására; ezeknek ára kilónként két és három frank között mozog. A gyár ismét fellendült. Boisgelin befektetett pénze tekintélyes hasznot hozott. Csakhogy a termeléshez újfajta felszerelésre és gondosabb, figyelmesebben dolgozó munkásokra volt szükség, akiket természetesen jobban meg kell fizetni.
A sztrájkot elvben a béremelés robbantotta ki. A munkásokat mázsánként fizették, és maga Delaveau is elismerte, hogy új bérezési rendszerre van szükség. Csakhogy ő feltétlen ura akart maradni a helyzetnek, nehogy olyan látszata legyen a dolognak, mintha a munkások utasításainak engedelmeskedne. Szakmájának megszállottja volt, uralkodó természet, makacsul ragaszkodott jogaihoz, bár igyekezett méltányos és igazságos lenni; a kollektivizmust mételyező ábrándnak tartotta, és gyakran kijelentette, hogy ez az utópia szörnyű szerencsétlenségekhez vezet. Alattvalóival, a munkásokkal folyó viszálya csak súlyosbodott, amikor Bonnaire-nek sikerült nagyjából létrehoznia egy érdekvédelmi szervezetet; Delaveau ugyanis elismerte a segély- és nyugdíjpénztárak, valamint a fogyasztási szövetkezetek létjogosultságát, hiszen a munkásnak nem lehet megtiltani, hogy sorsán javítson, de szenvedélyesen kikelt a szakszervezetek, a kollektív megnyilvánulásokra felkészült érdekszövetkezetek ellen. Most már nyílt harcban állt munkásaival, rosszindulattal kezelte a bérrendezést, úgy vélte, neki is kötelessége minden erejét mozgósítani, és valóságos ostromállapotot hirdetett ki a Szakadékban. Zsarnokoskodása már odáig fajult, hogy a munkások úgy érezték, személyes szabadságukat is elvesztették. Minden lépésüket, gondolatukat ellenőriztette az üzemen kívül is. Azok, akik megalázkodtak és hízelegtek, sőt talán besúgásra is vállalkoztak, elnyerték az igazgatóság kegyét, az önérzeteseket, akik nem adták be a derekukat, veszélyes emberekként tartották számon. Minthogy a gyár igazgatója konzervatív volt, s ösztönösen védte a meglevő rendet, nem is titkolta, hogy olyan emberekkel akar dolgozni, akikkel feltétlenül rendelkezhet; beosztottjai, a mérnökök, a művezetők és a felügyelők pedig túltettek rajta, kíméletlen szigorúsággal követelték meg az engedelmességet és azt, amit "tiszta felfogásnak" neveztek.
Bonnaire úgy érezte, hogy az igazságérzetet és a szabadságvágyat fojtogatják benne, s a jogaikat követelők élére állt. Néhány társával együtt Delaveau-hoz ment, hogy a munkások követeléseit közölje. Határozott beszéde felbőszítette az igazgatót: megtagadta a béremelést. Delaveau azt képzelte, hogy az ő üzemében nem fog általános sztrájk kitörni, a Szakadékban évek óta nem volt sztrájk, mert a fémmunkások nehezen szánják rá magukat, nem úgy, mint a bányászok, akik Brias szénbányáiban lépten-nyomon abbahagyják a munkát. Mikor aztán jóslatai ellenére mégiscsak elkezdődött az általános sztrájk, s egyik nap ezer ember közül alig kétszáz jelent meg, kénytelen volt becsukatni a gyár kapuját; Delaveau ekkor annyira dühbe gurult, hogy végképp megmakacsolta magát. Kidobta a Szakszervezet képviselőit és Bonnaire-t, mikor bemerészkedtek hozzá. Kijelentette: üzemében ő az úr, a viszály közte és a munkásai közt folyik, s ő kizárólag a munkásaival akarja elintézni. Bonnaire újra felkereste, de most már csak három társa kíséretében. Nem bírtak zöld ágra vergődni vele, csak érveket meg számításokat hallottak, amelyekből mind az derült ki, hogy az igazgató romlásba döntené az üzemet, ha a béreket felemelné. Tőkét bíztak rá s egy gyárat, hogy vezesse, az ő legfőbb kötelessége úgy vezetni, hogy hasznot hajtson, és a befektetett tőke meghozza a várt kamatokat. Semmi kétség, méltányos akar lenni, de makulátlanul becsületes embernek csak akkor tarthatja magát, ha állja a kötelezettségeit, és a gondjára bízott vállalatot annyira felvirágoztatja, amennyire csak lehet. Minden más puszta ábránd, holdkóros remény, délibábos és veszélyes elképzelés a jövőről.
Még néhány tárgyalás követte ezt hasonló hangnemben, mindkét fél megmakacsolta magát, s a sztrájk két hónapig tartott, súlyos megpróbáltatásokat mérve a munkásokra és a tőkére: a proletárok nyomorúsága növekedett, a gyár fölszerelése pedig kihasználatlanul állt és rongálódott. Végül kölcsönös engedmények után megegyeztek az új bérezési rendszerben. De az igazgató még egy álló hétig vonakodott visszavenni néhány munkást, akiket ő a főkolomposoknak nevezett; Bonnaire is ezek közé tartozott. Delaveau haragudott rá, pedig tudta róla, hogy igen ügyes és becsületes munkás. Végül mégis beadta a derekát, s a többivel együtt Bonnaire-t is visszavette, de kijelentette, hogy a kényszernek engedett, és csakis a békesség kedvéért cselekedett jobb belátása ellenére.
Bonnaire ekkor úgy érezte magát, mint az elítélt. Először hallani sem akart az ilyen béke jobbról, és azt mondta, nem megy vissza a gyárba. De a munkások annyira szerették, hogy elhatározták: nélküle ők sem állnak munkába, így hát Bonnaire nagylelkűen elállt szándékától, legalábbis látszatra, nehogy az ő személye miatt felboruljon a megegyezés. Társai éppen eleget szenvedtek, szilárdan elhatározta, hogy ő lesz az egyedüli áldozat, senki más ne fizesse meg ennek a félgyőzelemnek az árát. Így hát munkába állt csütörtökön, de feltette magában, hogy vasárnap elmegy, hiszen meg volt győződve, hogy a Szakadékban neki nem lesz maradása. Elhatározásáról nem szólt senkinek, szombat reggel közölte az adminisztrációs osztállyal, hogy este kilép a gyárból, s ezen az éjjelen csak azért tartózkodott még az üzemben, hogy elkezdett munkáját befejezze. Csöndben, tisztességgel akart eltűnni.
Luc először a portásnál jelentkezett, és megkérdezte, beszélhet-e sürgősen Bonnaire kavarómunkással; a portás válasz helyett a csarnok felé mutatott, ahol a kavarókemencék és a hengerművek álltak, a második udvarban, balra. Ezek a hepehupás kövezetű udvarok, ahol az utóbbi napok esőzése óta tócsákban gyűlt össze a víz, valóságos szennycsatornák voltak; az egymásba gabalyodó sínek közt vezetett a gyárat a beauclairi állomással összekötő vonal. Néhány villanylámpa fakó fényében, a műhelyek elnyúló árnyai közt elmosódva bukkant fel a torony, ahol az ágyukat edzették, a cementálókemencék kúp alakú formájukkal pogánykori építményekre emlékeztettek; egy kis mozdony lassan húzott előre, éleseket füttyentve, hogy senkit el ne gázoljon. A gőzkalapácsok zaja vadul csattogott a belépő fülébe, a két nagy gőzkalapács pinceszerű helyiségben dolgozott, látni lehetett vaskos fejüket, akár a ragadozók, úgy vetették magukat a vasra, vad ritmusban verték, fémfogaikkal dühödten harapdálták, rudakba gyömöszölték. Ennek a részlegnek a munkásai, a fémnyújtók, nyugodtan, szótlanul dolgoztak a süketítő lármában, a dübörgő rázkódtatások közepette, és csak mozdulatokkal érintkeztek egymással.
Luc végigment egy alacsony épület mentén - ott is dühöngve csattogtak a gőzkalapácsok -, aztán balra tartott, átvágott a második udvaron, ahol a roncsolt kövezeten kiselejtezett vasdarabok hevertek a sárban, egymásra hányva várták az olvasztókemencét. Munkások egy torpedónaszád hatalmas, kovácsoltvas árbocát rakodták a vagonba, aznap készült el, a kis mozdony fogja elszállítani. Már be is futott sípolva, Luc kitért az útjából, végigment a kétoldalt szabályosan felkupacolt öntőforma és nyersanyag közt, és végre elért a kavarókemencék és nyújtógépek csarnokába.
Ezen a részlegen, az üzem egyik leghatalmasabb helyiségében napközben irtózatos erővel dübörögtek a nyújtógépek. Ilyenkor, éjszaka a nyújtógépek elpihentek, s az óriási terem nagyobbik fele sűrű homályba merült. A tíz kavarókemence közül mindössze négyben lángolt tűz, és két gőzkalapács működött. Vékony gázlángok imbolyogtak szórványosan, hatalmas árnyak omlottak alá, a vastag, kormos tetőgerendák szinte beléjük mosódtak. A sötétben vízcsobogás hallatszott, az összevissza repedt döngölt földpadló itt is, ott is felpúposodott, az egyik helyen bűzös sárrá mállott szét, másutt szénpor rakódott rá, törmelék halmozódott fel rajta. Mindenütt a lélektelenül végzett munka szennye, az utált, átkozott munkáé a füstös, fojtogató odúban, ebben a sötét, rozzant, undorító helyiségben, amelyet bemocskolt a szállongó piszok. Durva deszkákból összeeszkábált bódékban szegre akasztva lógtak a munkások kimenőruhái meg a vászonzubbonyok, a bőrkötények. Erre a sötét nyomorúságra időnként aranyló fény hullott, mikor valamelyik kavarómunkás kinyitotta kemencéje ajtaját: ilyenkor vakító nyaláb zúdult ki, és csillagsugárként hasította át a csarnok homályát.
Bonnaire éppen akkor fejezte be a folyékony érc kavarását, amikor Luc odaért; két mázsa nyersvasat alakított át a kemence meg az emberi munka acéllá. Az egész munkafolyamat négy óra hosszat tartott, s az olvadási idő után jött a nehezebbje, a kavarás. Bonnaire a huszonöt kilós kotróvasat két kézre kapva, a perzselő forróságban húsz percig keverte a kemence aljára összegyűlt fehéren izzó vasat. A kampóval egészen a mélyére kotort, gyúrta a hatalmas vastömeget, amely égetett, akár a nap; csak az ő lánghoz edzett szeme bírta elviselni perzselő hevét, és a tüzes vas színéből állapította meg, hol tart munkájában. A kotró vörösen izzott, és pattogtak róla a szikrák, mikor kiemelte.
Bonnaire odaintett a fűtőnek, hogy rakjon a tűzre, a másik munkás, a segédkavaró pedig szintén megmarkolt egy kotróvasat, hogy ő is megkavarja "a tésztát", ahogy mondani szokás.
- Maga Bonnaire kavarómester? - kérdezte Luc, és feléje tartott.
Az meglepődve bólintott rá igent. Zubbonyt viselt, nyitott ingéből kilátszott fehér nyaka, volt valami fenséges benne, arca kipirult a diadalmas munka és a tűz hevében. A harmincöt éves hatalmas, szőke férfi haja rövidre volt vágva, széles, darabos arca békés. Erős, határozott szája, nyugodt, nagy szeme jóindulatú és igazságos emberre vallott.
- Nem tudom, megismer-e? - mondta Luc. - Múlt nyáron találkoztunk, beszélgettem is magával.
- Igen, tudom: Jordan úr barátja - szólalt meg végre a kavarómester.
Mikor a fiatalember kissé zavartan előadta, hogy mi hozta őt ide, s elmondta, aminek tanúja volt, találkozásait Josine-nal, azt, hogy a szerencsétlen lány fedél nélkül maradt, és csak Bonnaire segíthet rajta, a kavarómester megint elnémult; látszott rajta, hogy ő is zavarban van. Kis ideig mindketten szótlanul álldogáltak, aztán a két egymáshoz tolt kemencénél dolgozó gőzkalapács csengő csattogása beléjük fojtotta a szót. Mikor a zaj elült, Bonnaire csak ennyit mondott:
- Rendben van, megteszem, ami tőlem telik... Mihelyt végzek, háromnegyed óra múlva, elmegyek magával.
Tizenegy felé járt az idő, de Luc úgy határozott, hogy ott helyben megvárja. Először egy fémvágó gépet vett szemügyre; homályos zugban szabdalta rudakba a kemencékből kikerült acélt, oly simán és szaporán dolgozott, mintha vajat szeletelt volna. Valahányszor a gép állkapcsa harapott egyet, lehullott egy kis rúd, a halom sebesen nőtt, tolókocsin szállították a rakodóba, onnan pedig harminckilós ládákban vitték a tégelykemencék csarnokába.
Luc fel akarta használni az idejét, átment ebbe a szomszédos terembe, amelyet erős rőt fény világított meg.
Hatalmas és magas helyiségbe lépett, amely ugyanolyan elhanyagolt, roskadozó és szennyes volt, mint az előző; a hulladékokkal teli hepehupás talajjal egy szinten hat kemence szája nyílt, mindegyik három rekeszre osztva. Ezeket a hosszú és keskeny izzó aknákat, amelyeknek téglaalapzata az egész alagsort elfoglalta, égő gáz és levegő keverékével fűtötték, s a fűtést az olvasztár szabályozta le-fel húzható vaslemez segítségével. A homályban úszó terem döngölt földjén így hát hat nyílása tátongott a lenti pokolnak, a szüntelenül működő vulkánnak, amelynek rejtett tüze folyvást dohogott. A kemencék nyílását fenékkő alakú fedők, vaspántba foglalt téglák borították, de a fedők nem értek egymáshoz, mindegyik hézagon vad, rőt fény hasított ki, megannyi napfelkelte, hosszú fénysugarak lövelltek ki a földből, és nyalábokban röppentek fel a tetőzet poros üvegéig. Valahányszor le kellett emelni egy fedőt, mintha maga az égitest bukkant volna elő teljes egészében, s az egész terem hajnalfényben piroslott.
Luc éppen kellő időben érkezett, végignézhette a gyártás menetét. A munkások megrakták a kemencét, leeresztették a vörösre hevített tűzálló olvasztótégelyeket, majd tölcséren belezúdították a ládák tartalmát, mindegyik tégelybe harminc kilót. Három vagy négy óra alatt végbemegy az olvasztás. Azután kerül sor a tégelyek kiemelésére és kiürítésére, az olvasztás életveszélyes munkájára.
Luc most egy másik kemencéhez ment: a munkások hosszú fogóikkal éppen azt vizsgálgatták, hogy az olvasztási folyamat befejeződött-e; a fiatalember ráismert Fauchard-ra: az olvasztótégelyeket emelte ki. A férfi ösztövér testét, fakó, sovány arcát megaszalta a hőség, de herkulesi végtagjait megkímélte. A tizennégy esztendő óta végzett szörnyű, egyhangú munka elrútította testét, de lelkileg még többet szenvedett attól, hogy gép volt maga is, egyre azonos mozdulatokat végző, gondolat nélküli gép, alkatrész a tűzzel folytatott harcban.
Nem volt elég a testi eltorzulás, az előreeső vállak, a beteges duzzadtság, a lángmarta, elgyöngült szem - szellemi hanyatlásának is tudatában volt: járt egy ideig iskolába, de a tanulást hirtelen abba kellett hagynia, tizenhat esztendős kora óta szolgálta a Szörnyet, még emlékezett arra, hogy valaha értelmes volt, de értelme lassan eltompult, felőrli az iszonyú robot malomköve, amelyet vak állatként szüntelenül forgat, elemészti a gyilkos, mérgező robot. Már csak egyetlen vágya, egyetlen öröme maradt: inni, meginni a négy liter bort mindennap vagy minden éjjel, mikor dolgoznia kell, inni, hogy a kemence forróságától szikkadt bőre el ne égjen, mint a száraz fakéreg, inni, hogy hamuvá ne porladjon, hogy egy kis örömhöz jusson, s életét az állandó részegség kábult boldogságában fejezze be.
Ezen az éjszakán Fauchard attól tartott, hogy a tűz kiperzseli belőle a vért. De nyolc órakor, mikor már minden reményről letett, Nathalie beállított a négy literrel, amit hitelbe vásárolt Caffiaux-tól. Az asszony mentegetőzött, hogy egy falásnyi húst sem hozott, mert a mészáros könyörtelen maradt. Siránkozva, örökös aggodalmában amiatt emésztődött, hogy mit esznek majd másnap. Fauchard örült, hogy megkapta a borát, hazaküldte az asszonyt, s megígérte neki, hogy akárcsak a társai, ő is előleget fog kérni. Egy darab kenyér elverte az éhségét, ivott s erőre kapott. Mikor a kiemelésre került a sor, még egy fél litert felhajtott, aztán a közös medencében megmártotta nagy vászonkötényét. Lábán vastag facipő, kezére vizes kesztyűt húzott, s a hosszú vasfogót megragadva a kemencéhez ment. A fedőt már leemelték, ő rátette a jobb lábát, mellét és hasát a megnyílt vulkán irtózatos forrósága égette. Egy pillanatig vörösen magasodott fel az alakja, akár egy eleven fáklya a tűzben. Facipője füstölt, köténye meg kesztyűje gőzölgött, mintha egész teste megolvadna a pokoli forróságban. Mégse sietett, lángokhoz szokott szeme lenézett az izzó akna mélyére, megkereste az olvasztótégelyt, kissé előrehajolt, hogy az áttüzesedett fogóval megragadja, majd hirtelen kiegyenesedve, három ritmikus, könnyed mozdulattal - egyik kezét végigcsúsztatta a vasrúdon, amíg a másikhoz nem ért -, hirtelen karlendülettel kiemelte az olvasztótégelyt - a fogóval együtt összesen ötvenkilónyi súlyt, letette a földre a vakítóan izzó fehér masszát, amely mintha a napból szakadt volna ki, és tüstént rózsaszínű lett. Majd újra kezdte, egymás után emelte ki az olvasztótégelyeket az olvadt vas egyre perzselőbb tüzében, ügyessége erejét is felülmúlta, járt-kelt az izzó vas között, nem égette meg magát, sőt úgy látszott, mintha nem is érezné az elviselhetetlen forróságot.
Kis, hatvankilós gránátokat öntöttek. A palack formájú öntőformák két sorban álltak egymás mellett. Mikor a segédmunkások az olvasztótégelyek tetejéről vaskanállal leszedték a salakot - a kanalat füstölögve, vörös tajtékosan emelték ki -, az öntőmester hatalmas, nagy görbületű harapófogójával fürgén megragadta, s mindegyik edénybe két olvasztótégely tartalmát zúdította bele; rózsaszínbe játszó fehér lávaként folyt a fém, apró, kék szikrák villóztak rajta, selymes fényűek, akár a virág. Mintha aranycseppekkel pötyögtetett világos folyadékot öntött volna palackba. S mindez zajtalanul történt, biztos és könnyed mozdulatokkal, és valami ősi szépség volt benne, ahogy az egész csarnokot izzó máglyává varázsolta a tűz.
Luc nem szokta meg ezt a légkört, nem állta tovább. A kavarókemencéktől négy-öt méternyire már égette arcát a hőség, testét forró veríték lepte el. Végignézte a gránátok gyártását, most majd lassacskán kihűlnek, s ő eltűnődött, hol élnek azok az emberek, akiket el fognak pusztítani...
Továbbment a szomszédos csarnokba, ahol a kovácsolósajtó és a gőzkalapácsok dolgoztak. A kovácsoló pihent ebben a késői órában, roppant szerszámai mozdulatlanok; a kétezer tonna erőt kifejtő prés és a lépcsőzetesen elhelyezkedő, csekélyebb erőhatású kalapácsok a félhomályban barbár istenek sötét és zömök profiljára emlékeztettek. Ebben a teremben is gránátok készültek, az öntőformából kikerülve újraizzítás után aznap kalapálta őket présmintákba a legkisebb gőzkalapács. Majd a hajóágyú hat méter hosszú csövének torkát nézegette; még langyos volt, nemrég került ki a présből, amely úgy nyújtotta, formálta a több mázsás acélrudakat, mint a nyers tésztát. Az ágyúcső lánccal körültekerve ott hevert, amíg a hatalmas daruk majd fölemelik és átszállítják a martinkemencék és az acélöntöde mögötti esztergaműhelybe.
Luc most már végig akarta kísérni a gyártás menetét, átvágott hát ezen a csarnokon is, amely valamennyinél tágasabb volt: itt öntötték a nagy darabokat. A martinkemencék felállítása óta a folyékony acélt hatalmas mennyiségekben zúdították a mintákba, az óriási, több tonnás öntvényeket pedig két villanyerőre működő mozgó híd nyolc méter magasságban olajos simasággal szállította különböző helyekre.
Végül belépett az esztergaműhelybe, ez az óriási, zárt csarnok nem volt annyira elhanyagolt állapotban, mint a többi. Kétoldalt sorakoztak a csodálatosan finom és hatalmas erejű szerszámgépek. Ott álltak a hajó páncélzatát gyaluló gépek, amelyek úgy dolgozták meg a fémet, ahogy az asztalos gyalulja a fát. Esztergapadokból volt a legtöbb: bonyolult szerkezetük hajszálpontossággal működött, tetszetősek, mint a csecsebecse, szórakoztatók, mint a játék. Éjszakánként csak néhányat járattak, egy-egy villanylámpa világította meg mindegyiket, a nagy csendben halk nesszel, tompa zakatolással dolgoztak. Újra találkozott a gránátokkal, az egyiket, amelynek alsó és felső peremét levágták, mikor az öntőformából kikerült, éppen ráerősítették az esztergapadra, hogy először kívülről méretre esztergályozzák. Az esztergagép káprázatos sebességgel forgott, az éles, szilárdan befogott acélkés alatt röppentek a fémforgácsok, akár az ezüstszálak. Még csak meg kell fúrni, és meg kell edzeni a gránátot, és elkészült - vajon kiket fog elpusztítani, mikor kilövik?
Hősi munkával, a megfékezett, leigázott tűzzel teremti meg hatalmát a természeti erőkön diadalmaskodó ember, de Luc előtt az öldöklés víziója, a harcterek őrjöngése gomolygott fel.
Továbbment, nagy esztergapadhoz ért, amely ágyúcsövet munkált meg, párját annak, amelynek kovácsolt csövét az elébb vizsgálgatta, csakhogy ezt már lecsiszolták, fényes volt, akár a frissen vert pénz. Az esztergapadnál fiatalember állt, szinte gyermek még, feszült figyelemmel hajolt a gép felé, mint az órás munkája közben, s a gép forgatta, csak forgatta a csövet szüntelen, halk zizegéssel, a kés pedig belül tizedmilliméternyi pontossággal munkálta meg. Majd ha ezt is megedzik, a torony tetejéről leengedik az olajfürdőbe. Melyik csatamezőn fog pusztítani, hány életet kaszabol le az acél ahelyett, hogy az egymás felebarátjává szelídült emberek síneket meg ekéket gyártanának belőle?...
Luc kinyitotta az ajtót, kimenekült a szabadba. Az éjszaka langyos volt és nedves, nagyokat lélegzett, örült a fújdogáló szélnek. Felnézett az égre, de egyetlen csillagot sem látott, a kavarogva vonuló felhők valamennyit elfedték. Sötétségbe merült a hold is, de nagy távolságokban gömblámpák mint megannyi telihold messzire világítottak az udvarokon. Luc kivehette a fakó füstöt pipáló kéményeket, s a szén mocskolta eget, amelyre a villanyáramot szállító dróthálózat óriási pókhálókat rajzolt. Az elektromosságot termelő két modern gép ott működött a közelben egy új épületben. Téglaégetője is volt a gyárnak, ahol a téglát és a tűzálló olvasztótégelyeket készítették, asztalosrészlege, ahol az öntőmintákat és a ládákat gyártották, és volt az üzemnek számos üzlete is, ahol az acél- meg a vasárut árulták. Valóságos kis város! Luc eltévedt benne, örült, mikor bolyongás közben elhagyott helyekre ért, valamelyik udvar sötét, csöndes zugába, ahol valósággal újjáéledt; aztán hirtelen rájött, hogy merre tartson, ismét belépett a pokolba, s a tégelykemencék termébe jutott vissza.
Ott most hatalmas, ezernyolcszáz kilós ágyú öntésére készültek, és hetven olvasztótégelyt emeltek ki egyszerre. A szomszédos teremben már elhelyezték az aknában az öntőformát tölcsérestül. Gyorsan kialakult a menet, a brigádok valamennyi segédszemélyzete felsorakozott, két ember mindegyik tégelyhez, a dupla fogóval felemelték, és hosszú, sima lépésekkel megindultak vele. Sorban egyik a másik után, hetven pár vitte fénylő menetben a tégelyeket. Mint egy balett! A homályban elmosódott táncosok könnyű árnyéklépésekkel suhanva vitték a sárgáspirosan égő lampionokat, kiszámított mozdulataik oly csodálatosan könnyedek és tökéletesen biztosak voltak, hogy úgy tetszett, játszanak, a tűzben előresietnek, egymáshoz érnek, elmennek, visszafordulnak, mintha izzó csillagokkal zsonglőrködnének. Három perc sem telt el, a hetven tégely tartalmát belezúdították a formába, aranyszín sugárkéve, a szikrák egyre nagyobbodó bokrétája szállt fel felőle.
Mikor Luc jó félóra múlva visszatért abba a csarnokba, ahol a kavarókemencék és a nyújtóművek dolgoztak, Bonnaire már a munkája vége felé járt.
- Tüstént készen vagyok - mondta.
A kemence nyitott ajtaja lángolt, már harmadízben szedte ki a tüzes hamutérbe az izzó érc egy-egy negyedrészét, s a félmázsányi anyagot kotróvassal addig forgatta, formálta, amíg golyóformája nem lett; sorjában mind a három a gőzkalapács alá került, most nekifogott a negyediknek s egyszersmind az utolsónak. Húsz perce állt szemközt a kemence falánk szájával, melle hangosan zihált a pokoli hőségben, két kézzel forgatta a súlyos kotróvasat, és erősen figyelt, hogy a vakító perzselésben jól végezze a munkát. A parázsló tűzben tekintete merőn rátapadt az izzó acélgolyóra, amelyet szakadatlanul forgatott: a rőt sugárzás megaranyozta a sötét háttérből kiemelkedő hatalmas testét, mintha megnőtt volna, csillagokat kovácsoló, világokat teremtő óriásnak látszott. Aztán kihúzta a lángoló kotróvasat, befejezte a munkáját, most társán a sor.
A kocsikezelő már ott várt a kis vaskocsival, Bonnaire társa megragadta a fogóval a félmázsás vasgolyót, amely most olyan volt, mint a vulkánüreg oldalából kinőtt tüzes vasgomolya, egyetlen mozdulattal kiemelte, rádobta a kocsira, s a kocsikezelő fürgén eltolta a gőzkalapácshoz. Ott a kovácsfogók segítségével a gőzkalapács alá helyezte és megforgatta. A kalapács tüstént rákezdett a táncra. Süketítő, kápráztató tánc! Dongott a talaj, a gőzkalapács sűrűn csattant, s a bőrkötényes, bőrkesztyűs kovács alakját elborították a dühödten pattogó szikrák. Időnként akkorákat fröcskölt a vasgolyó, hogy a szilánkok, akár a kartács repeszei, minden irányba szétvágódtak. A kovács az acélszikrák záporában csak forgatta a vasgomolyát, egyetlen részét sem hagyta ki, acélcipót csinált belőle, amelyet a hengerelők vesznek majd munkába. A kalapács kezes volt, hol ide sújtott le, hol meg amoda, lassította vagy gyorsította az ütéseket, bár a kovács nem szólt, sőt az se látszott, hogy mozdulattal utasította volna a fülkéjében ülő munkást, aki ott a magasban a gőzkalapács emelőjének indítóján tartotta a kezét.
Míg Bonnaire ruhát váltott, Luc közelebb ment a géphez, és az odafent kuksoló munkásban ráismert Fauchard sógorára, a kis Fortunéra; a fiú órák hosszat gubbasztott egy helyben a fülsiketítő lármában, csak kezének az a kis mozdulata élt, amellyel a dübörgő csattanásokat megindította. Hol a jobb oldali fogantyún rántott, és a gőzkalapács lecsapott, hol a bal oldalin, s a kalapács fölemelkedett, ezt a két mozdulatot ismételte egyre, gondolatát ez a szűk tér börtönözte be. Egy pillanatra a szikrák villanó fényében felbukkant sovány, vézna teste, sápadt arca, fakó haja, zavaros szeme; nyomorult lény, akinek testi-lelki fejlődését derékba törte az őrlő, rákényszerített, állati munka.
- Ha indulni akar, uram, én készen vagyok - mondta Bonnaire, mikor a gőzkalapács végre elhallgatott.
Luc gyorsan hátrafordult; a kavarómester szemközt állt vele. Bonnaire durva gyapjúból készült mellényt meg zubbonyt viselt, hóna alatt kis csomag, a munkaruhája meg néhány apró használati tárgy, mindaz, amit idebent tartott, hiszen véglegesen távozik az üzemből.
- Igen, igen, menjünk!
De Bonnaire mégsem indult el. Mintha arra gondolt volna, hátha ittfelejtett valamit, még egyszer benézett a deszkabódéba, az öltözőbe. Aztán a kemencét méregette, az ő kemencéjét; több mint tíz esztendeje dolgozott vele, benne olvasztott száz meg száz mázsa acélt a hengerműnek, önként megy el, mert tudja, hogy ez a kötelessége társaival, önmagával szemben, de az elszakadás hősi erőfeszítésébe kerül. Legyűrte a torkát szorongató elérzékenyülést, s elsőnek indult kifelé.
- Vigyázzon, uram, az ott még forró, megégeti a cipőjét.
Aztán szótlanul ballagtak tovább. Keresztülvágtak mind a két széles udvaron, ahol a gömblámpák világítottak, elmentek az alacsony épületek mellett - a gőzkalapácsok szakadatlanul járták dühös táncukat.
Mihelyt kitették a lábukat a Szakadékból, az éjszaka sötétjébe léptek, hátuk mögött egyre inkább összezsugorodtak a lángok, és halkult a Szörny morgása. A szél egyre fújt, maga előtt kergette az égen a szakadozott felhőket. A híd másik oldalán a Mionne meredek partja elhagyatott volt, egy lelket sem lehetett látni.
Ott találta Josine-t a padon, ahol elvált tőle, a lány tágra nyílt szemmel bámult a sötétbe, sovány testéhez szorítva az alvó Nanet fejét. Luc el akart menni, úgy érezte, hogy teljesítette a feladatát, hiszen Bonnaire hajlandó fedél alá vinni a nyomorultat. De a kavarómester mintha zavarban lett volna; elfogta az aggodalom, félt, hogy micsoda szörnyű jelenetet rendez majd a felesége, ha ő a "cafattal" állít haza. Aggodalmát csak fokozta, hogy az asszonynak sejtelme sincs a felmondásról, s már előre látta, micsoda patáliát csap, ha megtudja: ő munka nélkül maradt, és ráadásul saját elhatározásából hagyta ott a gyárat.
- Akarja, hogy magukkal menjek? - kérdezte Luc. - Majd én megmagyarázom, mi történt.
- Hát bizony, uram, az talán jó lenne - mondta Bonnaire megkönnyebbülten.
Josine-nal még egy árva szót sem váltott. A lány nyilván szégyenkezett előtte, a jószívű Bonnaire pedig, bár apai szánalmat érzett iránta, hiszen tudta, hogy mennyit szenved Ragutől, mégiscsak elítélte, hogy szeretője lett ennek a falurosszának. Mikor látta, hogy a két férfi a padhoz közeledik, Josine gyengéden felköltötte kisöccsét, és Luc bátorítására a gyerekkel együtt a nyomukba szegődött. Jobbra tartva, a vasúti sínek mentén mind a négyen eljutottak a régi Beauclairbe; a Monts Bleuses szorosa itt ért véget, rozzant házak bűzös, mocsaras síkságon szorultak össze az új városrészig. Görbe sikátorok kanyarogtak egymásba, a levegőtlen, sötét utcákban megrekedt a csatorna dögletes szaga, mert a kanálist csak a zivatarok tisztították ki. A szűk helyen elképesztően sok munkás szorult össze - s az óvárossal szemközt ott a végtelenbe vesző Roumagne-síkság, ahol a szellő oly szabadon nyargal, akár a tengeren. A pénzért és a tulajdonért folyó ádáz harc miatt mérték ki ily fukarul az embereknek a földhöz való jogot, egy kis részt a közös anya testéből, azt a néhány métert, ami az életfenntartáshoz kell. A spekulánsok is kihasználták az alkalmat, s egy vagy két évszázad nyomorúsága dögletes levegőjű odúkba szorította az embereket, ahol még állatokat sem volna szabad tartani, s ahonnan gyakran kilakoltatták a munkásokat, bár a lakbér alacsony volt. Mint a kelevények, úgy nőttek ki összevissza a földből a csúf kis házak, a nedves viskók, csupa férgekkel teli járványfészek; az éjszakában, a komor ég alatt milyen szomorú volt ez a város, az átkozott munka sötét, nyomott és szennyes városa, a társadalmi igazságtalanság iszonyatos kinövése!
Bonnaire ment elöl, végighaladt egy sikátoron, befordult egy másikba; végre elértek a Három Hold utcába. A szűk sikátornak járdája sem volt, a Mionne medréből kihordott éles kavicsokkal kövezték ki. Bonnaire piszkos, repedezett házban lakott, az első emeleten, az épület olyan hirtelen roskadt meg, hogy homlokzatát négy gerendával meg kellett támasztani. Ragu a második emeleten lakott Josine-nal három helyiségben, éppen azon a részen, ahol a padlót gerendákkal aládúcolták. A földszintről, a küszöbről meredek lépcső vitt fel, előszoba nem volt.
- Akkor hát, uram, tessék feljönni velem - mondta Bonnaire.
Megint zavarban volt. Josine megértette, hogy nem mer beállítani vele az otthonába, attól tart, hogy a felesége durván nekiront, de nehéz szívvel hagyná őt meg a gyereket kint az utcán. Beletörődő szelídséggel oldotta meg a kínos helyzetet.
- Nekünk kettőnknek nem fontos bemenni. Nanet meg én majd fent várunk a lépcsőn.
Bonnaire tüstént beleegyezett.
- Helyes, várjatok egy kicsit, üljetek le, mihelyt nálam lesz a kulcs, felviszem, s akkor lefeküdhettek.
Josine és Nanet már el is tűnt a sötét lépcsőn. Hallani se lehetett őket, meglapultak valahol. Bonnaire elindult fölfelé, ő vezette Lucöt, figyelmeztette, ha nagyon meredek fokok következtek, és lelkére kötötte, hogy kapaszkodjék meg jól a korlátot helyettesítő zsíros kötélben.
- Helyben vagyunk, mérnök úr. Ne menjen tovább! Ezek az átokverte lépcsőfordulók nem valami szélesek, ha valaki leesik innen, nagyot bukfencezik.
Kinyitotta az ajtót, és udvariasan előreengedte a látogatót; meglehetősen tágas helyiségbe léptek, ahol sárgás fénnyel világított egy kis petróleumlámpa. Bár az idő későre járt, Bonnaire felesége, Toupe még ott dolgozott a kis lámpa mellett, fehérneműt javított, apja, az öreg Lunot pedig a homályban bóbiskolt kialudt pipával a szájában. A sarokba állított két ágyban aludt a két kicsi, Lucien és Antoinette, az egyik hat-, a másik négyesztendős, szép és a korukhoz képest jól fejlett gyerekek. Ezen a közös helyiségen kívül, ahol Bonnaire-né főzött, s az egész család étkezett, a lakás még két szobából állt, az egyik Lunot apóé, a másik a házaspáré.
Toupe mit se tudott férje szándékáról; meghökkenve kapta fel a fejét, hogy ilyenkor jön meg.
- Hát te meg hogy kerülsz haza?
Bonnaire tudta, ha megmondja neki, hogy otthagyta a gyárat, tüstént kezdődik a ricsaj, s ő mindenekelőtt Josine ügyét szerette volna elintézni, így hát kitérően válaszolt:
- Elkészültem a munkámmal, aztán hazajöttem.
Majd gyorsan bemutatta Lucöt, nehogy az asszony újabb kérdést szegezzen neki.
- Ez az úr Jordan úr egyik barátja, azért jött velem, hogy megkérjen valamire, ő majd elmondja, miről van szó.
Az asszony egyre inkább megrökönyödött, és gyanakodva fordult a fiatalember felé, Luc ekkor vette észre, hogy mennyire hasonlít fivérére, Ragure. Az apró termetű, indulatos asszony éles vonásait sűrű, vörös haj keretezte, homloka alacsony, orra vékony, állkapcsa kemény. Arcbőre, mint a vöröseké általában, rózsás és üde maradt, a huszonnyolc esztendős asszony még mindig fiatalnak látszott; ez a rózsás üdeség vonzotta Bonnaire-t annyira, hogy feleségül vette, bár ismerte házsártos természetét. Alighogy összeházasodtak, az asszony megkeserítette életüket folytonos acsarkodásaival, a férjnek mindenben, a legapróbb dolgokban is engednie kellett a békesség kedvéért. Toupe hiú volt, egyetlen vágy emésztette, hogy csinosan öltözködhessen, felcifrázhassa magát, és csak akkor szelídült meg, ha új ruhát kapott.
Luc érezte, hogy meg kell szólalnia, s úgy vélte, tanácsos lesz kedveskedni az asszonynak, hogy megnyerje. Mihelyt benyitottak, feltűnt neki, hogy a szegényesen bútorozott helyiség milyen tiszta, látszott rajta a háziasszony gondossága. Odalépett az ágyhoz.
- Milyen szép két gyerek! - mondta. - Úgy alusznak, mint a kisangyalok.
Az asszony mosolygott, de közben merőn nézte az idegent, és lesben állt; tudta jól, hogy ez az úriember nem jött volna ide, ha nem lenne valami fontos elintéznivalója. Mikor aztán Luc rátért a tárgyra, s elmondta, hogyan talált Josine-re egy padon, a lány félholt volt az éhségtől, és hajlék nélkül maradt kint az éjszakában, Toupe dühösen legyintett, s összeszorította széles állkapcsát. A vendég úrnak nem is felelt, dühösen támadt a férjére.
- Hát ez meg mi? Mi közöm nekem ehhez?
Bonnaire kénytelen volt beleavatkozni, és békés, jóindulatú módján megpróbálta csitítani.
- Ha Ragu nálad hagyta a kulcsot, oda kéne adni annak a boldogtalannak, Ragu a kocsmában van, talán az egész éjszakát ott tölti. Nem hagyhatunk kint az utcán egy nőt meg egy gyereket.
Az asszony ordítozni kezdett.
- Nálam van a kulcs, igenis! Nálam! Ragu ideadta nekem, hogy az a cafat a csirkefogó öccsével még egyszer be ne tegye a lábát hozzá! Nekem semmi közöm ehhez a piszkos ügyhöz! Rám csak az tartozik, hogy Ragu rám bízta a kulcsot, és én neki fogom odaadni.
Férje igyekezett lecsendesíteni, de Toupe ráförmedt, hogy hallgasson, és egyre inkább belelovalta magát a dühbe.
- Talán azt akarod, hogy puszipajtása legyek a testvérem szeretőinek? Dögöljön meg az a cafat, csak minél messzebb innen, ha egyszer olyan szégyentelen volt, és odaadta magát!... Szép dolog, mondhatom! A drágalátos öccse, akit mindenhová magával cipel, aki ott aludt a benyílóban, ő meg a szobában Raguvel... Nem, nem! Ki mint veti ágyát, úgy alussza álmát! Mindegy, hogy mikor kerül a szemétdombra, kicsit előbb vagy később.
Luc elszoruló szívvel, méltatlankodva hallgatta. Ismerte ezt a keménységet, a tisztességes munkásasszony könyörtelenségét, aki nem irgalmaz az élet harcában elbukott lánynak. Bonnaire-néban ráadásul a fojtott féltékenység is dolgozott, gyűlölte a csinos lányt, aki vonzza a férfiakat, szerelmet ébreszt, s aranylánccal, selyemszoknyával kedveskednének neki, ha értené a módját és bolondítaná őket. Düh emésztette attól a naptól kezdve, amikor megtudta, hogy fivére egy kis ezüstékszert vett Josine-nak.
- Legyünk irgalmasak, asszonyom - Luc csak ennyit mondott, és hangja fojtott volt a szánalomtól.
Bonnaire-nénak elállt a szava: a lépcső felől nehéz, tántorgó lépések zaja hallatszott, valaki odakint kaparászott az ajtón, majd kinyitotta. Ragu támított be Bourron kíséretében, együtt mentek el a kocsmából, a részegek szokása szerint, akik nem hajlandók elválni, ha együtt ittak. Ragunek azonban még maradt annyi esze, hogy feltápászkodott a kocsmaasztaltól azzal, hogy holnap mégiscsak munkába kell állni. Most aztán benyitott cimborájával együtt nővéréhez a kulcsért.
- A kulcsod - kiabált ingerülten az asszony -, itt van, nesze!... Többet hozzám le ne tedd, hallod-e! Éppen most beszélték tele a fejemet, hogy adjam oda annak a mihaszna lánynak... Máskor, ha ki akarod ebrudalni a szeretődet, légy szíves, intézd el magad.
Ragu, akit a bor érzékenyebbre hangolt, nevetni kezdett.
- Josine nagy szamár... Ha siránkozás helyett a kedvembe jár, ihatott volna velünk egy pohárral... Hiába, az asszonyok nem értik, hogy kell bánni a férfiakkal...
Nem tudta befejezni a mondókáját, mert a sovány, hosszú ábrázatú Bourron, aki egy székben terpeszkedve minden ok nélkül nevetgélt, szokásos jókedvű hangján azt kérdezte Bonnaire-től:
- Aztán mondd csak, igazán otthagyod a gyárat?
Az asszony felhőkölt, és oly hirtelen fordult hátra, mintha tűz ütött volna ki mögötte.
- Micsoda? Otthagyod a gyárat?
Csend volt. Aztán Bonnaire bátran kibökte:
- Igen, otthagyom a gyárat, nem tehetek másként.
- Otthagyod a gyárat, otthagyod! - kiabált az asszony dühtől tajtékozva, és odaplántálta magát a férje elé. - Hát nem elég, hogy belemásztál ebbe az átkozott sztrájkba, ami két hónapig tartott, és minden félretett garasunkat megette? Most még te akarod kifizetni a mások kontóját... Éhen fogunk veszni, nem lesz egy darab rongyom, amit fölvehetek!
Bonnaire nem jött indulatba, béketűrően mondta:
- Meglehet, hogy újesztendőre nem kapsz új ruhát, és az is meglehet, hogy összébb kell húznunk a nadrágszíjat... De ismétlem, azt tettem, amit tennem kellett.
Az asszony nem hagyta annyiban, egész közel ment hozzá, s az arcába fröcskölte a szavait:
- Azt hiszed, hálásak lesznek neked? Azt ugyan lesheted! Az emberek máris azt mondogatják, ha nem lett volna sztrájk, nem döglődtek volna az éhségtől két álló hónapig. Tudod, mit fognak mondani, ha meghallják, hogy te otthagytad a gyárat? Azt, hogy alaposan elintézted magad, azt, hogy hülye vagy... Nem tűröm, hogy ilyen marhaságokat csinálj. Holnap munkába fogsz állni, hallod?
Bonnaire rászegezte tiszta, nyílt tekintetét. Általában mindig engedett az apró-cseprő családi ügyekben, tűrte, hogy az asszony zsarnoki módon uralkodjék otthonukban, de hajthatatlanná vált, mihelyt lelkiismereti kérdésről volt szó. Nem emelte fel a hangját, azzal az ellentmondást nem tűrő nyomatékkal, amelyet felesége jól ismert, csak ennyit szólt:
- Légy szíves, hallgass... Ez a dolog férfiak ügye, a magadfajta asszony ebből semmit se ért, és jobb, ha nem ártja bele magát... Helyes asszony vagy, de csak ülj vissza a javítanivaló mellé, mert különben összeveszünk.
Azzal odanoszogatta a székhez, a lámpa mellé, és erőszakkal leültette. Toupe kénytelen-kelletlen folytatta a varrást, de reszketett tehetetlen haragjában, s úgy tett, mint aki már nem törődik többé az üggyel, hiszen tudtára adták, hogy semmi köze hozzá.
Lunet apót felriasztották álmából a hangok, de csöppet sem lepődött meg, hogy ennyi ember verődött össze, pipára gyújtott, és kiábrándult öreg bölcs módján hallgatta a beszédet. A két gyerek, Lucien és Antoinette is felébredt a kiságyban, tágra kerekedett szemmel figyeltek, igyekeztek megérteni, miről is folyik oly nagy komolyan a szó a felnőttek között.
Bonnaire most Luchöz fordult, aki még mindig egy helyben állt, s úgy beszélt hozzá, mintha tanúskodást várna tőle.
- Ugye, uram, ahogy a becsület megköveteli?... A sztrájk elkerülhetetlen volt, és ha újra kéne kezdeni, hát újra elkezdeném, vagyis minden erőmmel arra biztatnám a társaimat, hogy harcolják ki maguknak az igazságot. Az ember nem tűrheti, hogy kizsigereljék, a munkásnak meg kell fizetni a munkája értékét, hacsak bele nem törődünk a rabszolgasorsba. Annyira igazunk volt, hogy Delaveau igazgató úr kénytelen volt mindenben engedni, és elfogadta az új bérrendszert... Csakhogy én észrevettem, hogy ez az ember dühös rám, s ahogy az asszony mondja, valakinek ki kell fizetni a kontót. Ha ma el nem megyek jószántamból, holnap talál valami ürügyet, hogy kitegye a szűrömet. Nohát, mit tegyek? Ha mindenáron maradok, egyre az én személyem körül támad majd a perpatvar. A többinek gyűlne meg énmiattam a baja, csak ártanék nekik a maradásommal... A társaim azt mondták, ha nem veszem fel a munkát, tovább sztrájkolnak, így hát munkába álltam. De most, hogy ők már nyugodt körülmények közt dolgoznak, jobb szeretek csendben kilépni, ha már egyszer így adódott. Így aztán minden rendbe jön, mindenki a helyén marad, és én azt teszem, amit tennem kell... Így kívánja a becsület, mérnök úr, minden embernek megvan a maga becsülete.
Szavaiban annyi természetes nagyság volt, magatartása olyan mesterkéletlen és bátor, hogy Luc mélységesen meghatódott. A kormos férfi, aki hallgatagon végezte kemény munkáját az izzó kemence előtt, ez az ember, aki az imént oly szelíd és jó volt, oly békésen engedékeny a családi életben, most a munka hősévé magasztosult; ő is azok közé a névtelen harcosok közé tartozik, akik szívvel-lélekkel szolgálják az igazságot, s annyira érzik a sorsközösséget, hogy hajlandók csendben feláldozni magukat társaikért.
Az asszony varrás közben indulatosan hajtogatta:
- Mi meg éhen döglünk!
- Éhen döglünk, megtörténhet - mondta Bonnaire. - De a lelkiismeretem nyugodt lesz.
Ragu gúnyosan nevetett.
- Felesleges éhen dögleni; még soha senkinek nem használt. Nem védem én a munkaadókat: szép kis banda! De hiába, nem lehetünk meg nélkülük, végül mindig meg kell egyezni velük, és nagyjából úgy táncolunk, ahogy ők fütyülnek.
Folyt belőle a szó, tréfálkozott, s kiteregette a lelkét. Átlagmunkás volt, se nem gonosz, se nem jó, a bérrabszolgaság megrontott terméke, olyan, amilyenné a jelenlegi termelési viszonyok torzították. Szidta a kapitalista rendszert, méltatlankodott a felőrlő kényszermunka ellen, és rövid ideig még lázadásra is képes volt. De az évszázados munkássors gerinctelenné tette, alapjában véve rabszolgalélek, tisztelte a kialakult hagyományokat, s irigyelte a tulajdonost, a mindenható urat, aki élvezi mindazt, amit a pénz csak nyújthat, és titokban az a vágy fűtötte, hogy egy szép napon a helyébe lépjen, övé legyen a vagyon, és habzsolhassa az élvezeteket. Valójában a munka nélküli élet az eszménye, azért vágyott a vagyonra, hogy semmit se dolgozzék.
- Hej, az a piszok Delaveau, csak egy hétig lennék a helyében, ő meg az enyémben! Délutánonként megnézném, hogy kavarja a vasat, én meg vastag szivarból eregetném a füstöt, és jót mulatnék. Tudjátok, előbb-utóbb mindenre sor kerül, s a legközelebbi felfordulásban, ahányan csak vagyunk, mind tulajok lehetünk.
Ez a gondolat módfelett tetszett Bourronnak, aki a kocsmában, mikor együtt ittak, tátott szájjal hallgatta Ragut.
- Ez az igazság! Tyű, a teremtésit! Micsoda murit csapunk, ha egyszer mi leszünk az urak.
Bonnaire megvető vállrándítással fejezte ki a véleményét arról, hogy ezek itt ketten ilyen alantas formában képzelik el a munkások győzelmét a kizsákmányolók felett. Ő olvasott erről a kérdésről, sokat gondolkozott, s úgy vélte, tisztán lát. Nekibuzdulva beszélni kezdett, hogy megcáfolja őket, és bebizonyítsa az igazát. Luc ráismert arra a kollektivista elgondolásra, amelyet a munkásság balszárnya hangoztatott. A nemzetnek mindenekelőtt ki kell sajátítania a földet és a termelőeszközöket, hogy köztulajdonná, mindenki tulajdonává váljanak. A következő feladat a munka újjászervezése: általánossá és kötelezővé kell tenni oly módon, hogy a munkaórák száma arányban legyen a jövedelemmel. De mikor rátért arra, hogyan valósíthatják meg törvényekkel a köztulajdonba vételt, belezavarodott a kérdésekbe, főként azzal nem volt tisztában, miként működik majd a rendszer, ha egyszer megvalósult, az igazgatás és ellenőrzés micsoda bonyolult gépezetével, amelyhez szükségképpen keménykezű és kellemetlenkedő államrendőrség tartozik.
Luc, aki még nem jutott el ilyen messzire, humánus meggondolások alapján ellenvetéseket tett, Bonnaire pedig a meggyőződés szilárd hitével válaszolt:
- Minden a miénk, mindent visszaveszünk, hogy valamennyi ember megkapja igazságos részét a munkából és a pihenésből, az örömökből és a nehézségekből. Más, ésszerű megoldás nincs, az igazságtalanság és szenvedés már elviselhetetlen.
Erre a kijelentésre Ragu és Bourron is helyeselt.
Igen, a bérmunkarendszer mindent megrontott, megmérgezett. A kizsákmányolás szította a dühöt és a gyűlöletet, kirobbantotta az osztályharcot, ezt a hosszú élethalál-küzdelmet a tőke és a munka között. Az egyenlőtlenségre épült társadalomban a bérmunka iszonyú zsarnokságot, marakodó önzést szül, az emberek farkasként acsarkodnak egymásra. A nyomorúságnak csakis ez az oka, ez minden rossznak a csírája, a kizsákmányolásból sarjad a nyomorúság és összes szörnyű következménye: a lopás, a gyilkosság, a prostitúció. A lázadó, az elbukott férfit meg nőt ezért közösítik ki, ezért hányódnak-vetődnek romlott és romboló erőként a mostoha társadalomban. A gyógyulásnak egyetlen módja: felszámolni a bérmunkások kizsákmányolását, új termelési rendet állítani a helyére, azt az új állapotot, amelyről annyit álmodoztak, de amelynek titkát még a jövő őrzi. Ennél a pontnál kezdődtek el a viták arról, hogyan fog működni az új rendszer, mindenki meg volt győződve arról, hogy az ő kezében van az eljövendő századok boldogsága; az ádáz politikai harc a különböző szocialista pártok összeütközéseiből eredt, mindegyik rá akarta kényszeríteni a többire saját elképzelését a munka újjászervezéséről és a javak elosztásáról. De abban tökéletesen egyetértettek, hogy a bérmunkarendszer jelenlegi formájában halálra van ítélve, semmi meg nem mentheti, ideje lejárt, el fog tűnni a föld színéről, ahogy annak idején eltűnt a rabszolgaság, mikor a folytonos haladás lezárta az emberiség történelmének egyik szakaszát. A tőkés rendszer ma már élettelen, s az egész emberiség testét megmérgezi: a népeknek ki kell vetniök magukból, mert ha nem, a tragikus megsemmisülés kikerülhetetlen.
- Ezek a Quirignonék, a Szakadék alapítói, nem voltak rossz emberek - folytatta Bonnaire. - Az utolsó, Michel, aki olyan szomorú véget ért, igyekezett könnyíteni a munkásai sorsán. Neki köszönhetjük az öregségi pénztárat, ő adta rá az első százezer frankot, és kötelezte magát, hogy minden esztendőben kétszeresét adja annak az összegnek, amit a tagok befizetnek. Könyvtárat is rendezett be olvasóteremmel meg egy orvosi rendelőt, ahol hetenként kétszer ingyenes vizsgálat van, a gyerekeknek iskolát meg napközit nyitott. Delaveau úr korántsem ilyen jóindulatú, de hát ami már megvan, azon ő sem változtathat. Már jó néhány éve működik mindaz, amit felsoroltam, de ahogy mondani szokás, csak szenteltvíz az egész. Mi igazságot akarunk, nem jótékonykodást. Fennállhat még sok-sok évig, de az éhezésnek nem fog véget vetni, s a nyomor sem szűnik meg. Nem lehet könnyíteni, uram, gyökerestül kell kitépni a rosszat.
Lunot apó oly csendben ült, hogy azt hitték, újra elaludt, de most váratlanul megszólalt a homályban.
- Én ismertem Quirignonékat.
Luc hátrafordult, az öreg ott ült a széken, kialudt pipáját szítta erőlködve, ötvenesztendős volt, majd harminc évig dolgozott a Szakadékban. Az apró, kövér ember arca fakó volt és püffedt. A többi kohómunkást megaszalta a forróság, ő mintha megdagadt volna tőle. Talán a sok víztől lett reumás, amely gőz alakjában lepte el annak idején a testét. A reuma már régóta a lábára ment, alig bírt járni. Minthogy az évi háromszáz franknyi szánalmas nyugdíjra sem volt jogosult, amit a mostaniak idővel kapni fognak, kivénült igásállatként pusztult volna el, ha Bonnaire unszolására a lánya magához nem veszi; Toupe egyébként temérdek borsot tört apja orra alá cserében a jótékonyságért, lépten-nyomon szemrehányásokat tett neki, és amit csak lehetett, megvont tőle.
- Úgy bizony - ismételte lassan az öreg - én ismertem Quirignonékat... Michel úr öt évvel volt idősebb nálam. Aztán Jérome úr, ő volt az igazgató, mikor beléptem a gyárba tizennyolc esztendős koromban, már negyvenöt volt akkor, de még mindig él... Jérome úr előtt Blaise úré volt a gyár, ő alapította, idestova nyolcvan éve, hogy elkezdte a munkát a Szakadékban két gőzkalapáccsal. Őt nem ismertem. Az apám, Jean Ragu meg a nagyapám, Pierre Ragu dolgozott vele, mondhatnám úgy is, hogy a nagyapám a cimborája volt, fémnyújtó volt mind a kettő, üres zsebbel kezdtek el dolgozni itt a Monts Bleuses szorosában, a Mionne partján, a vízesésnél, akkoriban puszta volt arrafelé minden... Quirignonék óriási vagyont szereztek, én meg, Jacques Ragu, itt vagyok a rossz lábammal, s üres a zsebem, a fiam, Auguste Ragu is csak olyan szegény lesz, mint én harmincévi munka után, nem is szólva a lányomról meg a lányom gyerekeiről, akik előbb-utóbb mind meggebednek az éhségtől, hiszen valamennyien az éhségtől gebedünk meg idestova száz esztendeje!
Harag nélkül beszélt, beletörődött sorsába, akár a megrokkant igásállat. Egy pillanatig a pipáját nézegette, álmélkodva, hogy hiába szívja, mégse füstöl. Aztán, mikor észrevette, hogy Luc szánakozó érdeklődéssel figyeli, rántott egyet a vállán, és levonta a következtetést.
- Bizony, uram, a magunkfajtának ez a sorsa, amíg a világ világ, mindig lesznek gazdák és munkások... A nagyapám meg az apám oda jutott, ahová én, s oda jut majd a fiam is... Mire jó a lázadozás? Amikor megszületünk, ki-ki megkapja az osztályrészét... De azért jó volna, ha az embernek öregkorában telne dohányra a pipájába.
- Dohány! - kiabált a lánya. - Ma két sou árát elfüstöltél. Dohánnyal is tömjelek, mikor kenyerünk se lesz?
Az öreg bánatára Toupe szigorúan kiadagolta a dohányt: Lunot apó hiába próbálta meggyújtani a pipáját, csak hamu volt már benne.
Luc szívét elszorította a szánalom, ahogy a székben magába süppedt öreget nézte. Ez vár hát a proletárra, ilyen nyomorúságos pária lesz belőle, ötvenéves korára felőrlődik, szétroncsolódik: olvasztár volt, egész életében olvasztár volt, a gépies munkában megroggyant, eltompult, együgyű nyomorékká torzult. A boldogtalan roncsban már csak egy érzés élt: a megadó beletörődés a rabszolgaságba.
Bonnaire tiltakozásában rendületlen meggyőződés volt.
- Nem megy ez mindig így, nem bizony! Nem lesznek örökké munkaadók és proletárok, eljön a nap, amikor csupa szabad és boldog ember él a földön... A gyerekeink talán megérik ezt a napot, és mi, az apák, szívesen vállaljuk a szenvedést, ha ezen az áron megszerezzük nekik a boldog jövőt.
- Siessetek, a teremtésit, én is szeretném megérni - mondta Ragu, és nagyot nevetett. - Dolgozni nem kell, mindennap csirke a lábasban, ez már döfi!
- Én is benevezek! Én is! - harsogta lelkesülten Bourron.
Lunot apó fásultan legyintett, s a két cimbora elhallgatott, az öreg pedig azt mondta:
- Hagyjátok már abba... Addig tervezget ilyesmit az ember, amíg fiatal. Tele van a feje mindenféle bolondsággal, azt képzeli, hogy megváltoztatja a világot. De a világ csak marad, amilyen volt, s az ember a szemétre kerül, mint a többiek... Én nem haragszom senkire. Néha, amikor a lábam bírja, levánszorgok az utcára, és megesik, hogy találkozom Jérome úrral, egy szolga tolja a kis kocsijában. Köszöntöm, mert hát illendő megadni a tisztességet annak, aki a munkaadónk volt, és gazdag ember. Azt hiszem, ő meg sem ismer, a fejét sem biccenti meg, csak rám néz azzal a vizenyős szemével... Quirignonéknak szerencséjük volt, tisztelni kell őket, maga az Úristen sem akarja, hogy a gazdagokat kisebbítsék.
Most Ragu is elmondta, hogy este, a gyárból jövet Bourron meg ő látta Jérome urat a tolókocsijában. Természetesen köszöntek neki. Parasztság lett volna, ha csak úgy elmennek mellette. De mégis dühítő, hogy Ragu, aki a sarat tapossa, korgó hassal köszönti a gazdag Quirignont, akinek takaró fedi a hasát, s inas tologatja, mint egy dagadtra nőtt csecsemőt, bizony, az embernek kedve volna odavágni a szerszámait, és rákényszeríteni a gazdagokat, hogy adják oda a vagyonukat. Akkor aztán a munkásember élne a semmittevésben.
- Nem, nem, a semmittevés halál! - mondta Bonnaire. - Mindenkinek dogozni kell, csak akkor szűnik meg az igazságtalanság, a nyomor, akkor valósul meg a boldogság... Ne irigyeljük Quirignonékat. Valahányszor példaként állítják elénk, és kijelentik: látjátok, szerezhet nagy vagyont a munkás is, ha okos, szorgalmas és takarékos! - valahányszor ezt hallom, elfut a méreg, mert tudom én, azt a sok pénzt csak úgy gyűjthették össze, hogy kizsákmányolták az embereket, a munkás kenyere meg szabadsága rovására gazdagodtak. Csúnya dolog ez, előbb vagy utóbb megfizetnek érte. A tömegek jóléte sose férhet meg egy-egy ember nagy vagyonával. Ki kell várni, hogy mit tartogat a jövő... Én már megmondtam, hogy képzelem: eljön az idő, mikor ez a két gyerek az ágyban, aki most bennünket figyel, boldogabb lesz, mint én, és az ő gyerekeik náluk is boldogabbak lesznek... Hogy mi kell hozzá? Akarni az igazságot, testvéri összetartással megvalósítani, ha kell, szenvedés árán is.
Bár késő éjjel volt, a két gyereket ébren tartotta a felnőttek beszélgetése, szép, rózsás arcuk mozdulatlanul pihent a párnán, szemük tágra nyitva, mintha megértenék, amit hallanak, s elgondolkoznának rajta.
- Eljön az idő, hogy boldogabbak lesznek, mint mi, no persze! - vetette oda szárazon az asszony. - Ha holnap meg nem gebednek éhen, mert te már egy falás kenyeret se adhatsz nekik.
Szavai mintha letaglózták volna férjét. Bonnaire megrendülten hallgatott, álmai közé beléhasított a dermesztő nyomor réme, amit ő maga választott, mikor kilépett a gyárból. Luc is ott érezte a nyomor borzongását a tágas, kopár helyiségben, ahol a füstös kis petróleumlámpa szegényesen világított. Reménytelen küzdelem; a nagyapa, az apa, az anya és a két gyerek halálra van ítélve, ha a munkás tovább folytatja kilátástalan tiltakozását a tőke ellen... Súlyos csend nehezedett rájuk, mintha fagyos árnyék borult volna a szobára, s az arcok elkomorultak.
Kopogtattak, kívülről kacagás hallatszott, Babette lépett be, Bourron felesége, babaarca, mint általában mindig, most is mosolygós. A gömbölyű, üde, fehér bőrű asszony búzaszín kontyával olyan volt, mint maga a tavasz.
Babette először Caffiaux-nál kereste a férjét, de nem találta ott, utánaeredt hát, mert tudta, ivás után nehezen jár a saját lábán, ilyenkor haza kell támogatni. Az asszony nem haragudott, inkább mulattatta a dolog, mintha tetszenék neki, hogy az ura kirúgott egy kicsit a hámból.
- Hát itt vagy, Kortyondi apó! - kiáltotta vidáman, mikor meglátta. - Gondoltam én, hogy nem váltál el Ragutől, és együtt talállak benneteket... De tudod-e, nagyfiú, hogy későre jár? Marthe-ot és Sebastient már lefektettem, most rajtad a sor.
Az asszony olyan kedvesen kapcsolta le férjét a cimborákról, hogy Bourron soha nem haragudott.
- Ez aztán az erős asszony! Hallottátok? A feleségem lefektet engem... No hát, gyerünk, hisz mindig ez a vége.
Feltápászkodott. Babette csak ekkor vette észre a többiek komor arcáról, hogy itt valami baj van, talán éppen nagy veszekedésbe csöppent bele, s megpróbálta feloldani a helyzetet. Ő az otthonában reggeltől estig dalolt; szerette az urát, vigasztalgatta, és ha Bourron kedveszegett volt, biztatóan beszélt neki a jövőről. A nyomorúság, az ocsmány szenvedés, amiben gyerekkora óta élt, nem kezdte ki békés jókedvét. Szilárdan bízott abban, hogy majd minden szépen rendbe jön magától, és zavartalan derűben élt.
- Hát itt mi a baj? Talán betegek a gyerekek?
Bonnaire-né újra kitört, elkeseregte, hogy férje otthagyta a gyárat, egy hét sem kell, mindannyian éhen pusztulnak, s egész Beauclairnek előbb-utóbb ez lesz a sorsa, mert ennyi nyomorúságot nem lehet elviselni. Babette tiltakozott, élénken, bizakodva beszélt jobb, boldogabb napokról, amelyeket meghoz a jövő.
- Ugyan már, ne légy úgy oda! Majd meglátod, rendbe jön minden. Kaptok munkát, boldogok lesztek.
Azzal kifelé tuszkolta férjét, s úgy elszórakoztatta, olyan bohókásan és gyöngéden beszélt hozzá, hogy az embere készségesen követte, és maga is tréfálkozott, megszelídült ártalmatlan részegségében.
Luc is éppen indulni készült, mikor Bonnaire-nénak, ahogy varrását rendezgette az asztalon, keze ügyébe akadt a kulcs, amelyet az előbb odahajított fivérének, de az nem vette el.
- Na, mi lesz? Elviszed végre? Mégy már lefeküdni?... Hallottad, hogy az a mihaszna itt vár rád a közelben, fölszedheted újra, ha nem ment el a kedved tőle.
Ragu nevetett, s egy pillanatig hüvelykujján himbálta a kulcsot. Egész este azt hajtogatta Bourronnak, hogy ő bizony nem fog egy naplopót etetni, aki olyan ostoba volt, hogy a gép levágta az ujját, és még csak tisztességes kártérítést se kért. Megkapta a lányt, ahogy annyi más lányt megkapott, valamennyi akarta maga is. Jólesett mind a kettőjüknek, és ha az ember megelégelte, alászolgája, megy egyik is, másik is a maga útján. De Ragu most már kezdett kijózanodni, komisz makacskodása megenyhült. Aztán a nővérére is dühös volt, mért akarja mindig megszabni neki, hogy mit tegyen.
- Igenis, hogy visszaveszem, ha nekem úgy tetszik. Ő is ér annyit, mint sok más. Ha agyonütnék, akkor se szólna egy rossz szót.
Majd a sógorához fordult, aki hallgatott.
- Buta ez a Josine az örökös félelmével... Hol a csodában lapít?
- Fent a lépcsőn vár Nanet-val - mondta Bonnaire.
Ragu szélesre nyitotta az ajtót, és harsogva hívta:
- Josine! Josine!
Senki sem válaszolt, a sűrű sötétbe burkolózott lépcsők felől semmi nesz sem hallatszott. A petróleumlámpa halvány világosságában csak a kisfiút látták, a lépcsőn állt lesben, várakozva.
- Hé, te nyavalyás! - kiáltott rá Ragu. - Mi a csodát keresel ott?
A gyerek nem ijedt meg, vissza se hőkölt. A pöttömnyi fiúcska kihúzta magát, és bátran felelt:
- Hallgatóztam, hogy tudjam, mi van.
- Hát a nénéd hol bujkál? Mért nem felel, ha hívják?
- Odafent ült velem, de mikor meghallott téged, megijedt, hogy feljössz és megvered, azért inkább lement az utcára, ott elszaladhat, ha bántod.
Ragu nevetett. Mulattatta a gyerek vakmerősége.
- Hát te nem félsz?
- Ha hozzám nyúlsz, ordítani fogok, Josine megtudja, hogy baj van, és ellóg.
Ragu most már végképp megenyhült, és lefelé hajolva újra kiabálni kezdett:
- Josine! Josine!... Gyere már, ne hülyéskedj. Tudod te jól, hogy nem csaplak agyon.
Süket csend volt változatlanul a felelet, a sötétben senki sem moccant, senki nem indult meg fölfelé.
Luc úgy érezte, hogy őrá már semmi szükség itt, elköszönt hát Bonnaire-nétól, aki összeharapta a száját, és fanyarul biccentett egyet. A gyerekeket elnyomta a buzgóság, Lunot apó kialudt pipáját szopogatva a falhoz támaszkodva vánszorgott a szűk benyílóba, ahol az ágya állt. Bonnaire magába roskadva, némán ült a komor hangulatú szobában, tekintete a fenyegető jövőbe meredt, és arra gondolt, hogy le kell majd feküdnie szörnyű felesége mellé.
- Bátorság - mondta Luc, és erősen megszorította a kezét.
Az ajtó előtt Ragu könyörgőre fogott hangon hívogatott:
- Josine! Gyere már, Josine!... Mondtam, hogy nem haragszom!
Minthogy a sötétségből senki nem felelt, a kisfiúhoz fordult, aki egy szóval se avatkozott bele a dologba; hadd tegye Josine, amit jónak lát.
- Talán elment? - kérdezte a férfi.
- Ugyan, hová ment volna?... Biztosan leült valahol az egyik lépcsőre.
Luc nekiindult; a zsíros kötélbe kapaszkodva lábával tapogatta ki a meredek lépcsőfokokat, s egyre attól tartott, hogy lezuhan, olyan sűrű volt a sötétség. Mintha két nedves fal között szakadék mélyére ereszkedne le keskeny létrán. S ahogy lefelé botorkált, úgy rémlett, fojtott zokogás üti meg a fülét; a sírás lentről tört fel, a sötétség gyötrelmes mélyéről.
Fent Ragu harsogva újrakezdte:
- Josine! Josine!... Miért nem jössz? Tán azt akarod, hogy én keresselek meg!
Luc megállt: valaki ott lélegzett a közelben. Mintha enyhe langyosság érintette volna, eleven, félénk, alig érezhető lehelet. A falhoz húzódott, mert tudta, hogy valaki el fog menni mellette a sötétben, s ő csak arról ismeri fel, hogy gyengéden odasúrolódik hozzá.
- Én vagyok, Josine - mondta egész halkan, hogy meg ne rémítse.
Az a gyenge lehelet közeledett, de válasz nem hallatszott. Alig érezhető zizzenés: a boldogtalan teremtés láthatatlanul odaért melléje. Tüzes kis kéz ragadta meg a kezét, tikkadt száj tapadt rá, és forrón, túlcsorduló hálával, odaadóan megcsókolta. Így köszönte meg, ilyen odaadóan, bájos gyermekességgel, titokban, a homályba burkolva. Egyetlen szó sem hangzott el, a száj a sötétben a kezére tapadt, és forró könnyek is hullottak rá.
A gyenge leheletet már nem érezte, az elsuhanó alak ment, csak egyre ment fölfelé. Luc mozdulatlanul, megrendülve állt, egész testét átjárta az álomszerűen gyengéd érintés, szívébe hatolt a csók, a sötétben a kezére tapadó száj csókja. Édes és erős varázs lüktetett az ereiben: el akarta hitetni magával, hogy egyszerűen csak örül, hogy sikerült hajlékot szereznie Josine-nak, a lány nem maradt kint az utcán éjszaka. De mért sírt Josine a lépcső alján, a ház küszöbén kuporogva? Mért válaszolt csak nagy sokára a férfi hívására, aki ott fent hajlékot ad neki? Talán gyötrelmes szenvedés szorongatta, megvalósíthatatlan álmokat temetett a zokogása, és mikor megindult fölfelé, beletörődött, hogy folytassa azt az életet, amelyre ítéltetett?...
Fent Ragu hangja utoljára harsant fel:
- Na, végre-valahára itt vagy... Gyere, te buta liba, feküdj le. Na, egész jól megvagyunk mi ketten.
Luc úgy sietett el, mintha menekülne: olyan szomorúság nehezedett rá, aminek nemigen értette az okát. Töprengve, elérzékenyülve bolyongott a régi Beauclair szennyes, sötét sikátorainak útvesztőjében, alig tudott eligazodni hazafelé... Szegény lány! Josine a környezet áldozata! A nyomasztó, a lealjasító nyomor dobta oda Ragunek... Milyen hatalmas erőfeszítéssel kéne megforgatni az emberiséget, hogy a munka ismét örömet és megbecsülést hozzon, hogy az egészséges, nagy szerelem kivirágozhassék, és beérjen az igazság és méltányosság termése. És addig mi mást lehet kívánni, mint hogy az a boldogtalan lány maradjon együtt Raguvel, ha a férfi nem bántalmazza túlságosan cudarul.
A viharos szél enyhült, a sűrű, mozdulatlan felhők réseiből kikandikált néhány csillag. Komor volt az éjszaka, és a sötétség kimondhatatlan szomorúsággal nehezedett a szívre.
Aztán Luc a fahíd közelében hirtelen kijutott a Mionne partjára. Szemközt tompán dübörgött a szüntelenül dolgozó Szakadék, a kisebb kalapácsok szapora, magas hangjába belevegyültek a nagy gőzkalapácsok kongó ütései. Időnként tűz hasította át a homályt, a villanyfényben a hatalmas, ólomszínű füstgomolyagok viharfelhőként úsztak a gyár felett. A Szörny éjszakai élete, az olvasztókemencék, ahol soha ki nem alszik a tűz, felidézte előtte a gyilkos munkát, amely iszonyú kényszerré vált, és bizalmatlanság, megvetés a legfőbb fizetség érte. Feltűnt előtte Bonnaire szép arca, félelem ült rajta, félelem a bizonytalan jövőtől; ilyennek látta, amikor elbúcsúzott tőle, és milyen komorság nehezedett az egész szobára. Aztán, átmenet nélkül, ennek az estének másik részlete bukkant fel: Lange, a fazekas profilja, ahogy a próféták megszállottságával szórja átkait, s a bűnök halmaza alatt összeomló Beauclair pusztulását hirdeti. A város, amelyet a fazekas megfenyegetett, most alszik, sötétbe vesző tömeg a síkság hajlataiban, egyetlen fény sem világít benne. Csak a Szakadék látszott, ez a szünet nélkül dolgozó pokol, ahol szakadatlan mennydörgések között soha ki nem alvó tűz emészti az emberek életét.
Valahol a sötétben távoli torony órája elütötte az éjfélt. Luc áthaladt a hídon, rátért a Brias felé vivő útra, ment vissza a Crêcherie-be, ahol vetett ágy várja. Már közel járt a házhoz, mikor erős fény árasztotta el a környéket, a Monts Bleuses két csúcsát, az alvó házak tetőit, az egész vidéket a Roumagne-síkságig. A hegyoldalon a nagy kohóban most csapolták a fémet, mint a tűzvészben, úgy rajzolódott ki az olvasztó sötét teste.
Luc körüljáratta tekintetét, és ismét úgy érezte, hogy vörös hajnalhasadást lát, az emberiség új korszakát ígérő napfelkeltét.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Kérlek, hogy csak etikusan és nyomdafestéket tűrően írj a bejegyzésekhez megjegyzést!