Krúdy Gyula
1848
Nagy idők nagy hősei
Ifjúsági elbeszélések
TARTALOM
A KOMÁROMI FIÚ
I. A vén zászlótartó és a fia
II. A legionárius
III. Az öreg Barabás két fia
IV. Dunai emlékek
V. Bisztrai, a kém
VI. A visegrádi rom
VII. Az ostromolt Pest
VIII. Palkó megsíratja Barabást
IX. Harc a sáncokon
X. A fogságban
XI. Váratlan fordulat
XII. Özvegy Tápióné
HŐSI TÖRTÉNETEK
Az utolsó vörössipkás
Sánta honvéd
Az öreg honvédek apja
Két bajtárs
Előre
Sipka, a híres toronymászó
A vörös Medveczky
A Krimóczy-huszárok
Komoróczy csizmája
A törpe trombitás
A garibaldisták
A fehérhajú fiú
Hűvös tavaszi este volt. A komáromi várban esteli takarodót fújtak. A sáncokon messzire hangzott a trombitaszó. Majd a dob pergett a várnak mind a négy sarkán. A takarodó azt jelenti, hogy annak elhangzása után becsukják a várkaput. Reggelig oda teremtett lélek be nem juthat, de ki sem mehet. Fegyveres katonák őrzik a kapukat, akik talán magát várparancsnokot sem bocsátanák ki. Szigorú volt a kapuk őrzésére a parancsolat. Azért sietett mindenki már korán este a várba jutni, akinek ott dolga volt. Szekerek vágtattak az országúton, siető emberek jöttek mindenfelől. A várban biztonságban volt mindenki, odakívül senki, mert ellenség vette körül a várat és már hónapok óta ostromolta. Komárom vára fittyet hányt az ostromnak. Bevehetetlen volt a vár, dacolhatott az ellenséggel. Elesége volt bőven, esztendőkre! Meg aztán kívülről mindíg vittek be baromfit, lábasjószágot a környékbeliek. Hiába vigyázott az ellenség. A falusiak marhájukat észrevétlenül hajtották keresztül az ostromvonalon.
Szólt a takarodó a sáncokon. Már nem igen ment be senki a kapukon. Messze, közel nem látszott senki. De mégis jött valaki az országúton. Egy tizenötéves fiú volt az. Portól szürke ruházata mutatta, hogy messzi útról jön.
De ha még egyedül jött volna! Targoncát tolt maga előtt és a targoncán rongyos pokróccal letakarva feküdt valaki. Halott-e vagy sebesült? Azt bizony nem lehetett megmondani. A pokróc alatt csak egy pár ócska vén bakancs nézett a világba.
Tolta a fiú a targoncát. Nagyon igyekezett, mert hallotta szólni a takarodót. Mikor az utolsó trombitaszó is elhangzott a sáncról, éppen akkor ért targoncájával a kapuhoz.
A kapuőrség tisztje megszólította a fiút.
- Mit viszel, te?
Odalépett a targoncához és fölemelte a rongyos pokrócot. A targoncán egy fehérszakállú öreg honvéd feküdt.
A tiszt meghökkent.
Az öregnek le volt hunyva a szeme. Az arca olyan sápadt volt, mintha minden élet kiment volna belőle.
- Ki ez, fiú? - kérdezte a tiszt.
- Az apám, - felelte a fiú.
- Hogy kerültök ide? Ki vagy te?
- Az én nevem ifjabb Sóhaj Pál, az apám idősebb Sóhaj Pál. Ő zászlótartó volt a harmadik zászlóaljban. A zászlóalj dobosa én voltam. A zászlóalj tegnapelőtt Komárom felé masírozott. Útközben megtámadta az ellenség. Az ellenség nagy erővel volt és a zászlóalj elvesztette a csatát. Az apám sebet kapott és ott maradt az ütközet helyén. Mindenki elfutott, csak én maradtam ott. Nem hagyhattam el az apámat.
- Hát aztán? - kérdezte a tiszt.
- Elbújtam egy bokor mögé, amíg az ellenség elvonult. Aztán egy szomszéd tanyáról szereztem egy targoncát és ide hoztam az apámat. Itt vannak orvosok. Tán nem hagyják meghalni szegényt.
- Jól tetted, fiú, - mondta a tiszt. - Hadd lássuk: mi baja az apádnak? Hej, öreg bajtárs, él-e még kelmed?
A tiszt megrázta a zászlótartó vállát. Az öreg bágyadtan fölnyitotta a szemét.
- Élek még, hadnagy uram. Csak a lábam sajog nagyon.
- Majd meggyógyul, - vígasztalta a hadnagy. - Hanem nagy baj van ám. A zászlót hűtlenül elhagyta kend. Hová tette a rábízott zászlót?
- Megvan, hadnagy uram, - felelt az öreg. - Nem hiába vigyáztam én arra, mint a szemem fényére. Mikor megsebesültem, levettem a nyeléről a zászlót és a derekamra csavartam. Itt van hibátlanul.
- Kötelességét teljesítette, - mondta a hadnagy. - Nem felejtem megemlíteni a várparancsnok úrnak. Hanem most kórházba kell menni kendnek.
Mindjárt előszólított egy katonát, aki a kórházig igazította ifjabb Sóhaj Pált az apjával. Az öreget ott lefektették, a fiának is adtak éjjeli szállást egy kaszárnyában.
Másnap aztán magához rendelte a várparancsnok Sóhaj Palit.
Klapka tábornok volt a várparancsnok. Szigorúságáról, igazságosságáról nevezetes katona.
A tábornok végignézte a fiút.
- Hallottam rólad! - mondta.
Pali katonásan tisztelgett a tábornoknak.
- Derék fiú vagy! - folytatta a tábornok. - Nekem különösen tetszik az, hogy az ellenség ostromvonalán át olyan ügyesen, észrevétlenül jöttél át a targoncával.
- Éjjel volt, tábornok úr. Sötét volt. Az őrtüzek égtek a sötétben. Ott volt az ellenség. Elkerültem tehát az őrtüzeket.
A tábornok figyelmesen nézett a fiú nyílt, bátor arcába:
- Pihend ki magad, öcsém, mert holnap újra útnak indulsz.
- És az apám? - kérdezte ijedten a fiú.
- Hátra arc, indulj! - felelt a tábornok.
Pali egész nap ott őgyelgett a kórház körül. Be nem eresztették, mert az apjának nyugalomra volt szüksége. Nézegette a vár lakosait s különböző ruházatú katonáit. A tüzérek nagy csizmáikban végig kopogtak a piacon, majd ágyúkat vonszoltak a vár egyik részéből a másikba. Délben éles trombitaszó harsant föl. Az őrséget váltották a kapunál. Élénk, mozgalmas élet volt a várban. A piacon nagy ernyők alatt a kofák árultak. Nők, férfiak vidáman csevegve sétálgattak a házak előtt. Valahol vígan szólt a zene.
Mintha ellenség nem is lett volna a világon. Senki nem törődött itt az ellenséggel. Mindenki bízott a vár bevehetetlen falaiban, a bátor és nagyszámú várőrségben.
Amint ott nézelődött Pali, egyszer csak azt érezte, hogy valaki erősen figyeli. Önkéntelenül arra felé fordította a fejét.
Egy szürkeszakállú, sovány, magas ember állott tőle tíz lépésnyire. Felleghajtó bő köpenyeg volt rajta és a sapkáját mélyen a szemére húzta.
Pali önkéntelenül összerázkódott, oly hideg, félelmetes volt a köpenyeges ember tekintete. Lassú lépésekkel közeledett Pali felé.
- Te, fiú, - mondta suttogó hangon. - Holnap egy levelet kapsz a tábornoktól, hogy azt vidd messzire. Te csak vedd át a levelet, de én majd megkíméllek a hosszú úttól. Elviszem én helyetted a levelet. Holnap a kapunál várlak.
Szólt, sarkon fordult és eltűnt egy mellékutcában. Pali sokáig elgondolkozva nézett arrafelé, amerre a köpönyeges eltűnt. Vajjon mit akarhat vele ez az ember?
Másnap aztán megtudta.
A tábornok magához hívatta és mikor a szobában volt, becsukta mögötte az ajtót.
- Megnyerted bizalmamat, öcsém. Fontos levelet kell a kormányzóhoz, Kossuth Lajoshoz küldenem. Nem merem senkire se bízni a levelet. Félek, hogy elárulnak, vagy elfogják útközben a levelet. De rád, rád merem bízni. Tegnap megtetszettél nekem. Itt van a levél. Csak Pestig kell vele menned. Ott már várni fog a megbízott emberem, aki átveszi a levelet.
A tábornak ezután részletesen megmagyarázta Palinak, hogy merre menjen, mit csináljon. Átadta neki a levelet. Kis összegöngyölített levél volt, könnyen el lehetett rejteni.
- Vigyázz rá, mint az életedre, - figyelmeztette a tábornok Palit. - És most indulj.
Pali ekkor engedelmet kért a tábornoktól és elmondta találkozását a köpönyeges emberrel.
A tábornok összeráncolt homlokkal hallgatta. Lassan sötétpirosra festette arcát a harag. Olyant csapott az asztalon álló csengetyűre, hogy csak úgy zengett.
A szomszéd szobából ijedten ugrott be egy tiszt.
- Kémek vannak a várban! - kiáltotta a tábornok. - Kémekkel vagyok körülvéve én is. Legtitkosabb terveimet megtudják előre.
Pali még egyszer elmondta, hogy milyen volt a köpönyeges ember.
- Ez senki más nem lehet, mint Bisztrai! - mormogta a tiszt. - Csak Bisztrai olyan vakmerő, hogy itt sétáljon a piacon, mikor ki van adva ellene az elfogatási parancs.
- Hát mért nem fogták el? - pattogott Klapka tábornak.
A tiszt nyomban elsietett. A tábornok pedig figyelmeztette Palit:
- Attól az embertől óvakodjál, fiam. Az ellenség kéme az az ember.
Pali másnap hajnalban, mikor a kaput kinyitották, paraszt ruhába öltözve, elhagyta a várat.
Szakadt az eső. Sóhaj Pali legyűrte a kalapja karimáját, kifordította a szűrét és csendesen ballagott a szakadó esőben.
A tábornok, mielőtt elindult volna, alaposan megmagyarázta neki, hogy merre haladjon. Csak mindíg a Duna mellett menjen, akkor nem tévesztheti el az utat. A hatalmas folyam ott hömpölygött el a vár alatt.
Mikor Pali elhagyta a várat, ugyanakkor ment ki a kapun egy cingár legényke is. Fogyatékos volt a legényke ruházata, foltos a ruhája. Az arcán sebhely látszott, ami azt bizonyította, hogy a fiatalsága dacára már fölvette a szabadságharc vérkeresztségét. A szakadó eső ellen hatalmas ernyővel védekezett. Olyan nagy volt az esernyő, hogy még három olyan más legény is elfért volna alatta. Csakhamar utolérte Palit és megszólította.
- Hová olyan sietve, kis öcsém? - kérdezte az esernyős.
- A dolgom után! - felelt mogorván Pali. Majd ingerkedve folytatta: - Urambátyám, úgy látszik, az esős időre való tekintettel, otthon hagyta a szakállát.
- Igaz biz'a! - nevetett az esernyős. - Hát korban nem vagyok sokkal idősebb nálad, de annál öregebb vagyok tapasztalatokban. Tudd meg, hogy én legionárius vagyok.
Olyan hetykén mondta ezt, hogy Pali meg nem állhatta, hogy meg ne kérdezze:
- Hát az mi lehet?
- Ejnye, hát még azt sem tudod? No látom, hogy nagyon tapasztalatlan gyerek vagy. A legionárius a világ legbátrabb katonája. Diákokból, fiatal emberekből alakult egy csapat, úgy hívják: a halálfejes légió. Mindenki halálfejet visel a sipkáján. Ez a halálfejes légió arról nevezetes, hogy dalolva megy a csatába és dalol a legnagyobb golyózápor közepette is. A parancsnokunk költő, aki verseket csinál a legvéresebb csatákban is.
Pali csóválta a fejét.
- Helyén lehet a szíve, - mondta.
- Eltaláltad, fiú! - kiáltotta a legionárius. - Magam is alig várom, hogy újra láthassam. Elfogott az ellenség. De csak addig tartott fogva, amíg megtudta, hogy legionárius vagyok. Akkor elhatározták, hogy főbe lőnek. Belátod, hogy ezt már nem várhattam meg. Megszöktem. Most addig megyek, amíg megtalálom a légiót.
A legionárius vidáman, mosolyogva beszélt. A nagy esernyőn volt egy lyuk. Azon befolyt a víz és a vízcseppek egyenesen a legionárius orrára csöppentek. Nem sokat törődött vele.
- Hát te hová mégy, fiú? - kérdezte.
- Pestre! - felelt röviden Palkó.
- No akkor együtt mehetünk. Ketten talán majd csak tudunk arra vigyázni, hogy útközben el ne fogjon az ellenség. Az én nevem Barabás Barna. Diák vagyok.
- Engem meg Sóhaj Palinak hívnak.
Kezet fogtak.
- Gyere, Pali, az esernyőm alá, itt nem ázol, - szólt a diák.
Pali köszönte a szíves meghívást. Az ő gunyájának mindegy, ha meg is ázik. Nem finom posztóból szabta szabója.
A Dunaparton haladtak. A tavaszi esőzések megdagasztották a folyamot. A szennyes, sárga víz földuzzadtan hömpölygött a partok között. Csónakos, hajós nem látszott semerre.
- Itt nőttem föl ezen a tájon. Ismerek minden fát, minden bokrot. Tanító az édesapám Esztergomban. Diákfiú koromban a pajtásaimmal néha Bécsig is elkalandoztunk. Ha találtunk egy-egy gazdátlan csónakot, amit a szél, vagy a vihar leszakított valahol láncáról, bizony elfogtuk, aztán beültünk és eveztünk, mintha a világ végéig meg se akarnánk állani.
- Nem volna rossz most se egy gazdátlan csónakot találni. Vízen könnyebb volna az utazás, - mondta Pali.
Alighogy kimondta, mintha a mesebeli tündérek játszanának velük, a folyam árja egy csónakot ringatott a part felé.
A diák sem volt rest. Eldobta az esernyőt. Nem félt most az esőtől. Leszaladt a meredek parton és egy útközben talált hosszú léccel a csónak után kezdett nyulkálni. A csónak lassan közeledett a parthoz. Barabás egyszerre nagyot kiáltott. Megfogta a csónaknak az orrát.
- Hohó! megvagy! - kiáltotta. - No lám, még evező is van benne. Mintha egyenesen a mi kedvünkért szakadt volna le valahol ez a csónak a láncáról.
Nem sokáig gondolkoztak. Gyorsan beleültek. Barabás elkezdett evezni.
- Most már legfeljebb az a veszedelem fenyeget, - mondta, - hogy a partról észrevesznek az ellenség előőrsei, aztán addig lövöldöznek ránk, amíg valamelyik eltalál: vagy bennünket, vagy a csónakot. Értünk nem kár, de ha a csónak golyót kap, kilyukad és a víz alá süllyed.
- A csónakkal mi is alásüllyedünk, - szólt vígan Pali.
A diák vidámsága ráragadt. Nem félt a haláltól, nem félt a veszedelemtől.
A csónak gyorsan siklott lefelé a hullámokon. Az ernyőt kifeszítették a csónak közepén.
- Igy csak a király utazik! - kiáltotta Barabás és erősen húzta az evezőrudat.
A következő pillanatban rákiáltott Palira:
- Kapd le a fejed!
A csónakban hasaltak mind a ketten. Dördülés hallatszott a parton. A golyó ott sivított el a csónak fölött.
A parton egy fehérköpönyeges katona állt: az ellenség előőrse. Dühösen fenyegetődzött öklével a csónak felé, de többé már nem lőtt.
- Haha! - kacagott a diák. - Megázott a puskapora. Nem tud már lőni!
A katona mindaddig fenyegetődzött, amíg a csónak el nem tűnt előle. A sűrű eső elfödte a csónakot. Barátaink túl voltak az ellenség vonalán. Nem kellett többé az ellenségtől félni. A diák rágyujtott egy nótára, fújta teli tüdőből:
Esik eső karikára,
Kossuth Lajos kalapjára,
Valahány csepp esik rája,
Annyi áldás szálljon rája.
Éljen a haza!
- Ott van az a város, ahol ezt a nótát kitalálták! - mondta és előre mutatott.
Az esőfátyolon át tornyok és kupolák látszottak a parton.
- Esztergom város az ott. Ott énekelték ezt a nótát akkor, midőn Kossuth Lajos a gőzhajóval a városba érkezett, hogy fegyverre szólítsa a lakosságot. Esett az eső. Valaki elkezdte a dalt. Az emberek vele énekelték. El is ment Esztergomból minden épkézláb ember a haza védelmére.
- Ha már ilyen közel vagyok az otthonomhoz, legalább hazamegyek egy kicsit. Megnézem, mit csinál az édesapám! - Igy szólt a diák és a csónakot a part felé kormányozta.
- Igen ám, de nekem sietős útam van, - aggodalmaskodott Sóhaj Pali.
- Hát akkor csak csónakázz egyedül tovább! Én bizony megnézem az édesapámat. Hátha gyalog mentél volna, öcsém, akkor is olyan nagyon sietnél?
Pali belátta, hogy a diáknak igaza van. Meg aztán neki is jól esett egy kis pihenés. A reggel óta szakadó esőben bőrig ázott. Bizony nem lesz kár megszárítani valahol a ruháját.
Kikötöttek a parton. A csónakot jól megerősítették, nehogy elvigye a Duna árja. Nem mindenütt lehet gazdátlan csónakot találni. Gyalog indultak el a város felé.
Pali legelőször is a sok tornyot vette észre, már messziről látta a tornyokat a magasba emelkedni.
- Be sok templom van itt, - mondta.
- Van bizony, - felelt a diák. - Itt lakik a prímás, az országnak az első főpapja. Nagy ünnepeken, mikor meghúzzák az összes harangokat, még Komáromban is hallani az esztergomi harangszót. De csak úgy, ha csöndes idő van.
- Hát az miféle vár ott a hegyen?
- Az az esztergomi vár! - felelt a diák. - Az édesapám majd mesél neked arról a várról. Én bizony csak annyit tudok róla, hogy gyermekkoromban sokat bujkáltunk sötét folyosóin.
Mikor közel értek a városhoz, észrevette Pali, hogy az félig szigeten épült. A szigetet híd kötötte össze a város többi részével.
- A sziget a prímásé. Ott ő lakik, meg a papjai, - mondta a diák.
Girbe-gurba utcákon mentek keresztül. Pali csak azokat az utcákat jegyezte meg, amelyekben templom volt. Sok utcában volt templom.
Egyszerre megállottak egy kis alacsony ház előtt. A házon repedezett fekete táblát paskolt az eső. A táblára ez volt írva: Iskola.
- Itt lakik az apáim. Ő a tanító, - mondta a diák.
A házból egy magas, görnyedt hátú, botra támaszkodó öreg ember jött ki. Az egyik karjával egy halovány arcú fiatalember karjába kapaszkodott. A fiatalember olyan idős lehetett, mint a diák.
- Az apám és a bátyám, - szólt a diák és az öreg ember felé futott. Az kiterjesztette reszkető karját és keblére ölelte a fiát.
- Csakhogy még látlak, édes-kedves fiam, - rebegte az öreg ember. - Nemsokára meghalok már, nagyon öreg vagyok. Tudom, a bátyád alig várja már, hogy elmehessen ő is honvédnek!
A halovány arcú fiatalember búsan lehajtotta a fejét:
- Csak élj, édesapám sokáig, - morogta. - Jó nekem itthon. Az öcsém elvégzi az én kötelességemet helyettem is.
Pali meghatottan nézte a két fiút. Vajjon melyik a nagyobb hős köztük? Az-e, amelyik száz csatában nézett farkasszemet a halállal, vagy pedig az, aki itthon maradt a törődött öreg apja mellett, amikor mindenki elment és ápolja, gondozza az aggastyánt, nem félve attól, hogy némelyek talán gyávának fogják tartani.
- Üres az iskola! - folytatta az öreg ember. - A gyermekeim mind elmentek honvédnek. A legkisebb vitte a dobot és dobolt nekik. A város határáig én is elmentem velük. Tovább már nem tudtam menni: A lábam megtagadta a szolgálatot.
Bementek a házba. Palit bemutatta a diák az édesapjának. Az öreg tanító fürkészve nézett a fiúra.
- Te is honvéd vagy? - kérdezte.
- Igen. Dobos a harmadik gyalog zászlóaljban, - felelte Pali.
A halovány arcú Barabás sóhajtva fordította el a fejét. Mindenki honvéd, csak ő nem az!...
A diák elbeszélte a kalandjait. A bátyja lángoló szemmel hallgatta a csaták és ütközetek leírását. Kipirult az arca és ökölbe szorult a keze. Mintha ő is hallotta volna az ágyúk dörgését, a puskaropogást.
- Ó, bár ott lehetnék! - kiáltott föl egyszerre.
Eltakarta az arcát és kiment a szobából. Az öreg tanító búsan nézett utána.
Pali a pihenés után szeretett volna mindjárt menni. De az öreg tanító visszatartotta:
- Ne menj egyedül, öcsém. Nem nagyon bátorságos errefelé az út. Mindenfelé kóborló ellenséges csapatok portyáznak a környékben. Ha elfognak, bizony nem nézik gyermekvoltodat, a másvilágra küldenek.
Este, lefekvés előtt Pali megtapogatta a keblére rejtett levelet. Megvolt a levél.
- Holnapután már Pesten lehetünk! - mondta a diák.
- Bár már ott lennénk! - felelt Pali és elaludt.
Még alig pitymallott, már talpon volt a két fiú.
Az öreg tanító még aludt, de az idősebb Barabás fiú már ébren volt. Elkísérte a fiúkat a Dunapartra, hová a csónakot rejtették a füzes bokrai közé. Ott elbúcsúzott tőlük.
A két testvér megölelte egymást.
- Lehet, hogy többé sohasem látlak, - mondta az öregebb Barabás az öccsének. - De ha úgy rendelné az Úristen, hogy egyedül maradok, az édesapám nélkül, elmegyek és fölkereslek.
- A hazának minden gyermekére szüksége van, - felelt a diák és megcsókolta a bátyját.
Beszálltak a csónakba. Az idősebb Barabás a csónakba tette a tarisznya elemózsiát, amit a fiúknak készített. Elindították a csónakot. Sokáig integettek a part felé, ahonnan az idősebb Barabás a kalapját lengette.
Mire kibontakozott a hegyek fölött a rózsás hajnal, már messzire jártak Esztergomtól. A tornyok eltüntek a hegyek mögött. A Duna Esztergom alatt hegyszorosban folyik. Kék hegyek húzódnak a partokon. Ez a nevezetes esztergomi szoros.
A hegyek oldalán falvak látszottak. A falvak körül halászok jártak barna csónakjukkal és hálójukat kivetették.
- Amoda van Párkány, - mondta a diák. - Vak Bottyán, a kurucok csillaga táborozott valamikor ezen a tájon.
- Ki volt az a Vak Bottyán? - kérdezte Pali.
A diák betette az evezőt, amelyet reggel óta húzott. Ugyancsak belefáradt.
- Én azt tudom csak róla, amit az édesapámtól tanultam. Éppen olyan nevezetes vezére volt a kurucoknak, mint Ocskai generális. Csakhogy Vak Bottyán vezér sohasem lett áruló. Vak volt az egyik szemére, azért hívták Vak Bottyánnak. Hanem az ép szemével látott úgy, mint más ember mind a kettővel.
Rákóczi fejedelem a Dunának erre a részére rendelte Vak Bottyánt, mert erre járt legtöbbet a labanc. Bécs felől erre jött be Magyarországba. Jött szépen addig, amíg Vak Bottyánnal találkozott.
Bottyán generális aztán visszakergette a labancot oda, ahonnan jött. A kuruc lovasok néha Bécs városának a kapujáig is elszáguldottak. Vak Bottyán az ő félszemével úgy vigyázott az egész Duna mellékére, hogy oda ellenség nem igen tehette a lábát az ő tudta nélkül. Szerette is Rákóczi fejedelem az ő vezérét.
- Hová lettek a vitéz kurucok? - kérdezte Pali.
- Letünt a szabadság csillaga. Elhagyta a szerencse a Rákóczi zászlóit. Elárulták, elhagyták a fejedelmet. Elbujdostak a kurucok. Nem zengett többé a tárogató lelkesítő szava, amelyre harcba indult a magyarság. A győzelmes ellenség tűzre dobatta a tárogatókat, amelyeket megtalált, mert azt hitték, hogy a tárogatónak messzehangzó, mélabús hangjában van a kurucok vitézsége. Rákóczi fejedelem messze Törökországba bujdosott kevés hívével. Ott halt meg idegenben az utolsó nemzeti fejedelem. De most újra fölragyogott a szabadság csillaga! - kiáltotta lelkesen a diák. - Dunától a Tiszáig, a Kárpátoktól az Adriai tengerig lengnek a háromszínű zászlók, a honvédek lobogói.
A diák újra az evezőhöz nyult.
- Most már ismerjük egymást eléggé, Pali, - mondta. - Nem kérdeztem eddig tőled, te nem mondtad magadtól: mi járatban vagy?
Pali a diák arcába pillantott. Nem olvashatott ki abból mást, mint nyílt, őszinte barátságot.
- Megmondom, de ígérd meg, hogy senkinek a világon el nem árulod!
- Igérem, - felelt a diák és kezet fogott Palival.
- Tehát tudd meg, hogy rám egy fontos levelet bíztak, amelyet Pestre kell vinnem.
- Ki bízta rád ezt a levelet?
- Klapka tábornok, a komáromi várparancsnok.
- És kinek szól a levél?
- Kossuth Lajosnak.
- Tyű, - kiáltott a diák, - nem is tudtam, hogy ilyen fontos személlyel utazom együtt. Jól megőrizted a titkodat, Pali, ígérem, hogy én is megőrzöm.
- Nagyon örülök, hogy veled találkoztam., - szólt Pali. - Nélküled bizonyára már régen megöltek volna útközben. Gyalogosan mentem volna és a kémek, akik már Komáromban sarkamban voltak, megtalálták volna. Egy Bisztrai nevű kém már akkor tudta, hogy levelet viszek Komáromból, mikor még magam sem tudtam. Attól félek, hogy Bisztrai nem tévesztett el szem elől és folyton a sarkamban van.
- Ne félj Pali, - bíztatta a diák. - Ketten majd csak elbánunk Bisztrai urammal, ha útunkba jön.
Amíg beszélt, a diák szorgalmasan evezett. A Duna árja is sebesen vitte a csónakot lefelé.
Olyan gyorsan haladtak, mintha négylovas hintó vitte volna őket az országúton.
A nap az ég közepén járt. Egyszerre azon vették magukat észre, hogy éhesek, mint a farkasok.
A diák a partra kormányozta a csónakot.
Elrejtőztek a füzesben és a tarisznyából jóízűen falatoztak. A diáknak könny szökött a szemébe:
- Szegény jó bátyám, - mondta. - Ha nem szeretné úgy az édesapánkat, velünk jött volna, csak inteni kellett volna neki.
- Bizony nehéz is otthon maradni ilyen időben, mikor a haza hívja a fiait, - felelt Pali.
A hegyek mögött eltünt a nap és a nagy hegyek, amelyek a Duna partjain emelkednek, sötét árnyékot vetettek a folyamra.
- Alkonyodik! - mondta Pali. - Jó volna éjjeli szállás után nézni. Vajjon messze vagyunk Pesttől?
- Holnap estére ott leszünk. Látod ott a távolban, a hegyek közé kanyarodik a Duna? A kanyarodón túl már nem messzire vagyunk Pesttől.
(MEK)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Kérlek, hogy csak etikusan és nyomdafestéket tűrően írj a bejegyzésekhez megjegyzést!