Keresés ebben a blogban

2010. február 6., szombat

KARINTHY FRIGYES - JELBESZÉD - GÉNIUSZ

GÉNIUSZ

Este volt - Hő-Fogyat, ahogy a Va-Kondiában nevezik -, és a kávéház szél-redőnyeit lehúzták. Az előkelően, különböző tapintású asztalokkal berendezett szalonban megszólaltak a villamos jelzőhárfák, és váltakozó G- és D-dúrban zúgtak szünetlenül, hívogatva a vendégeket.

A középső, úgynevezett "érdes-asztal"-nál ült a kávéház rendes törzsközönsége; zenészek, írók, tudósok: az előkelő világ ünnepeltjei. A társalgás lanyhán folyt, legtöbbjük nem is beszélt; unottan babrálták a széktámlák ujjcsiklandó arabeszkjeit. Éppen most érkezett Pipere, az író: - egy mélyhangú, likacsos bőrű, jóillatú fiatalember. Udvariasan végigtapogatta a jelenlevők arcát, megszagolta ujjait, aztán hanyagul leült.

- Hé, pincér - szólalt meg Szinfon, a divatos zeneszerző, az ő jellegzetes b-molljában -, egy pohár félhígat hozzon és egy középszagú mákosat, de jó sima legyen! - Azután Pipere felé fordult, és megtapogatta az arcát. - Olvastad? - kérdezte némi enyhe gúnnyal a hangjában.

- Mit méltóztatsz gondolni? - kérdezte feléje szagolva Pipere.

- Annak a félbolond Géniusznak a cikkét, a mai "Nemzeti Tapintat"-ban. Hé, pincér, hozza csak ide a "Nemzeti Tapintat"-ot.

Az alacsony, sima arcú gyerek sietve szimatolt az asztal felé, és letette rá a "Nemzeti Tapintat" keskeny, jószagú tábláit. Pipere ujjai kissé unottan futottak végig az első sorokon, azután visszalökte az egészet az asztal közepére.

- Olvastam - mondotta közönyösen -, Géniuszról már régen megvolt a véleményem. Eredetieskedő különc, aki amellett nagyon szeretne idekerülni, a mi asztalunkhoz. Minden erejét megfeszíti, hogy valami újat találjon ki, amivel fejbe üsse az embert. Sznob.

- Tehát így fogod fel - mondotta valaki elgondolkodva.

- Feltétlenül. Az effajta jelenségekkel nem szabad komolyan foglalkozni.

- Hát miről is ír tulajdonképpen? - kérdezte egy egészen fiatal, vékony hang, könnyedén végigszagolva a társaságot.

- Azt én is szeretném tudni - folytatta Pipere. - Az embernek belefájdul a feje. Őszintén szólva, én azt hiszem, megbolondult.

Akik olvasták a cikket, mind hajlandók voltak most már oda nyilatkozni, hogy Géniusz nyilván megbolondult. Nem volt érdekesebb téma, valaki ajánlkozott, hogy majd elmondja a cikknek a tartalmát.

- Tudjátok, mindjárt a kezdete nagyon különös. Géniusz naivan, ünnepélyes hangon kijelenti, hogy bámulatos dolgokról akar beszélni, hogy filozófiájában csodálatos lépést tett, amiről könyvet is akar írni, ha ez a cikk megteszi a kellő hatást. Különös szavakban beszél erről a felfedezésről.

- Felfedezés? Hát mi az?

- Hja, ha azt csak így el lehetne fújni! Hát először is valami zavaros fiziológiai tanulmánnyal kezdi. Az érzékszervek szubjektivitásáról beszél, abszolút és relatív megismerésről. Azt mondja, egy idő óta különös érzései vannak. Rájött, hogy a dolgok megismerésében és érzékelésében mi nagyon is szűk, szubjektív eszközökkel rendelkezünk csak. Azt mondja, kell hogy a Létnek megmagyarázhatatlan, óriási jelentőségű tulajdonságai legyenek, amikről nekünk eleddig fogalmunk se volt.

- Ugyan!

- Hülyeség! Régi vicc.

- Absztrakt spekuláció! - mondotta megvetően egy egyetemi tanár. - A fiú sok absztrakciót szedett be.

- Csak várjatok! Géniusz azután még cifrább, rapszodikus mondatokban arra tér, hogy az ő érzékelésében egy olyan bámulatos, érthetetlen változás állott be, amelyről ő bizonyosan tudja, hogy soha Va-Kondiában senki sem érzett hasonlót. Azt mondja, hogy a természet lényegének azokat az új, ismeretlen jelenségeit ő megérezte.

- Ugyan, ugyan, ugyan! Hát ez mi?

- Figyeljetek, saját szavait idézem: "Eleinte magam is kételkedtem benne, de most már bizonyos vagyok és ez a bizonyosság olyan földöntúli, emberfölötti ujjongást kelt a szívemben, amelyhez foghatót va-kondi ember sohasem érzett még előttem. Fizikailag kezdődött, igen fizikailag. Egy idő óta arcom felső részében, az orr fölötti két lapos dudorban, amelynek rendeltetését tudósaink még most sem ismerik teljesen - nos tehát, ebben a két dudorban sajátságos szúrást éreztem és folytonos ingert. Reggel felé, ha Hő-Kelet irányába fordultam, oly erős volt ez az inger, hogy fájdalmat okozott. És rájöttem, hogy ezt az ingert maguk a tárgyak okozzák, azok is, melyeket sem meg nem szagoltam, sem meg nem tapintottam. Nem tudom, hogyan magyarázzam ezt meg nektek, Va-Kondiak: félek, hogy egyáltalán nem fogtok megérteni."

- Ejha, de ünnepélyes - szólt közbe valaki.

- Úgy beszél, mint egy külvárosi plébános - jegyezte meg egy másik. - Hiába, sohase volt stílusa!

Az előadó ujjai végigfutottak az újságlemezen.

- Figyeljetek - mondta újra -, később így folytatja Géniusz apánk:

- "A dolgoknak tehát, amint most már bizonyos vagyok benne, kiterjedésükön, hangukon, szagukon kívül van még egy másik, nagyszerű tulajdonsága, amit szavakba foglalni képtelen vagyok. Ez a tulajdonság általánosabb, jelentősebb amazoknál. Nem tudok szavakat találni a lelkemben kavargó érzésekre; szeretném, ha a lelkemmel tudnám elmondani nektek, micsoda elragadtatást érzek, hogy birtokába jutottam ennek az új, abszolút Igazságnak, mely meglep és kiforgat mivoltomból. Egy új világ nyílott meg előttem - ennek a világnak nincsenek határai és korlátai: ez a szellemek magasabb birodalma. A benyomások százezrei rajzanak és gomolyognak mámoros agyamban: képzeletem haloványan hullt vissza az ürességbe, amelynek szűk torkán kiemelkedtem a szabadba. Értsetek meg: mindenről tudok, olyanról is, ami nem esik érzékeim alá. Fölfelé fordítom arcomat - és határtalan, lágyan hullámzó képzetek borítják el az agyamat, mert valami végtelen, lágy lapot érzek, végtelen messzeségben. Lefelé hajtom fejem: és százféle benyomás lep meg anélkül, hogy kezemet kinyújtanám. Közeledem felétek: és egyszerre idegenszerű borzongás fut át a testemen: - megéreztelek benneteket anélkül, hogy érzékeltelek volna. Valami hosszú, nyúlós, libegő dolog vagytok; gomolyogtok és különváltok: félek tőletek. Mámoros kábulat fog el. Agyam már nem bírja a fogalmak és benyomások rengeteg zűrzavarát - kiabálni szeretnék és kezemet kinyújtogatni. A Létnek, úgy tetszik, egy magasabb, szélesebb régiójába jutottam: közelebb a végtelen Eszmének székhelyéhez. Új élethivatás nyílik meg számomra - a mi utaink itt szétválnak. Va-Kond testvéreim - sajnállak és szánlak benneteket. Egy új, sohasem hallott, még meg nem alkotott, ismeretlen szót keres az elmém, amellyel szánakozásomat, boldogságomat búcsúzóul kifejezzem, mielőtt lélekben eltávoznék tőletek. Kifutok a szabadba - széttárom karjaimat: - és ujjongva, sikoltva tör ki szívemből egy ismeretlen nyelvnek ismeretlen kiáltása: Világosság!... Világosság!... Világosság!..."

A felolvasó elhallgatott, és letette a "Nemzeti Tapintat" lemezeit az "érdes-asztal" közepére.

Egyszerre csend lett: egy hangot se lehetett hallani az "érdes-asztal" körül; csak a jelzőhárfák búgtak, siket, zizegő búgással, mint azok a kerek kagylók, melyek a sószagú tenger partján akadnak bele a Va-Kondiak sarujába.

- Világosság... - szólalt meg azután savanyúan és bátortalanul valamelyik, mint valami vonakodó, rosszkedvű visszhang.

Erre a szóra mindenki felriadt abból a különös, idegenszerű érzésből, melyet a furcsa kis cikknek a hatása keltett. Megmozdultak. Szinfonnak egy gyors és bosszús kézlegyintése volt; az egyetemi tanár kellemetlenül fölnevetett.

- Dekadencia - mondotta egy esztétikus. - Újabb íróink dekadensek.

Az író dühbe jött.

- Dekadencia? Ugyan, hagyd el! Sznob! Stréber! Ez mind csak erőlködés... ide akar kerülni... közénk...

Az utóbbi szavakat már szinte hörögve mondta. Kínos szünet volt.

- De hát természettanilag... - kezdte aztán egy újságíró.

- Ugyan, fantazmagória...

- Metafizika - fejezte be a vitát az egyetemi tanár. - A metafizika értéktelen, üres agyspekuláció: még az okkult tudománynál is hitványabb. Értelmetlenséget és zavart csinál csak a módszerben. Metafizika.

Itt igen nagy pontot tett, jelezve mintegy, hogy letárgyaltnak tekinti az esetet.

Ezután nem is lehetett sokat okoskodni.

- Metafizika - bólintott tehát befejezőleg az esztétikus is.

- Metafizika - vetette utána sajnálkozva az újságíró.

- Metafizika - sóhajtott megkönnyebbülve a kritikus, örült, hogy ilyen egyszerűen meg lehet oldani ezt a kérdést.

- Persze, metafizika - suttogott utoljára a zenész, akinek tetszett ez a szó.

Azzal szeretetteljesen végigszagolták és végigtapogatták egymást. Több szó nem esett. Az író gondolt csak Géniuszra, és megállapította, hogy végeredményben fegyelmezetlen bolond. A zenész holnapi felléptéről elmélkedett. Az újságíró arra gondolt, hogy mindezt fel lehetne használni. A többiek igyekeztek arra gondolni, amire az egyetemi tanár és azért megvetően mosolyogtak. Az egyetemi tanár nagyon meg volt elégedve magával, és semmire se gondolt.

Egy támlás székben, az asztal fejénél, némán és mozdulatlanul ült közöttük Géniusz, és kezébe hajtott halántékkal, réveteg mosollyal félig nyitott ajkain, nézte a Va-Kondokokat, amint lapos és sima homlokuk üresen belemered az asztal közepén égő lucerna tüzébe.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Kérlek, hogy csak etikusan és nyomdafestéket tűrően írj a bejegyzésekhez megjegyzést!