Keresés ebben a blogban

Betöltés...

Tollforgató Irodalmi Lap Blog

Válogatások az Internetről.

A blogban pályázatokról, rendezvényekről, és hirdetésekről tájékozódhat, valamint zenét hallgathat, videót nézhet, és az interneten megjelent hivatalos műveket olvasgathatja. Ha folytatni akarja a mű olvasását, akkor kattintson a szöveg címére!

Az alsó sávban weboldalakat, videósávot, és híroldalakat talál!

A fő oldalunkat itt találhatja:

Az alkotásokat a tollforgato.lap@gmail.com és a tollforgato.lapcsoport@gmail.com címre várom! Köszönöm, hogy megtiszteled az olvasóidat az alkotásokkal, a türelmeddel és a tanításaiddal!

Keresd meg a jobb oldalon a rejtett linkű, vagy lent a középen látható Chat-falat! Beszélgess, vitatkozz irodalomról, művészetről, történelemről, régészetről, vagy írástörténetről, logikáról, másról oldalainkon!


Új aloldalaink nyíltak:

Látogass el új blogunkra is!


A fiók nem Adsense fiók, támogatókat keresek!

2010. február 10., szerda

Németh László - Galilei - Dráma négy felvonásban 1953

Németh László
Galilei

Dráma négy felvonásban

1953



ELSŐ FELVONÁS
MÁSODIK FELVONÁS
HARMADIK FELVONÁS
NEGYEDIK FELVONÁS



SZEREPLŐK

GALILEO GALILEI
NICCOLINI
NICCOLININÉ
CASTELLI, apát
MACULANO, pater
SINCERI, pater fiscale
BARBERINI, bíboros
RICCARDI PATER, a Szent Palota háznagya
INCHOFER ATYA
PASQUALIGO, bíboros
OREGIO, bíboros
BENTIVOGLIO, bíboros
SCAGLIA, bíboros
GINETTO, bíboros


GIPSIUS, bíboros
BORGIA, bíboros
ZACCHIA, bíboros
AGG BÍBOROS
TORRICELLI
GIULIETTA, Niccolininé szolgálólánya
MÁRK, az inkvizíció írnoka
LANDOLFO Galilei őre
RODOLFO -- " --
VILHELMO -- " --
TONIO -- " --
JACOPO, Galilei szolgája
MIKOLA, öreg szolga
LUKÁCS, az inkvizíció hóhéra


ELSŐ FELVONÁS

Loggia a toszkánai nagyherceg római palotájában, a Villa Mediciben, a Monte Pinción. A háttérben, a loggia két oszlopával három mezőre osztva, a palota kertje, azon túl kerteken, szőlőkön, romokon túl a Giovanni in Laterano. A színpad bal oldalán lejáró a kertbe, jobboldalt elöl ajtó Galilei szobáiba, hátrább folyosó a palota más részébe. A loggia párkánya előtt reggelire terített asztal, Niccolininé, a toszkán követ felesége, egy csokor mimózát zilál szét a vázában, Giulietta Galilei lakosztályából jön.

NICCOLININÉ harminc év körüli asszony, egyszerre mozgékony s előkelő. Az apai házban a nőket messze meghaladó műveltséget kapott, de szíve, tapintata, az élet mélyére rátaláló asszonyi ösztöne megőrzi tőle, hogy "tudós nő" legyen. Fölkelt már Galilei úr?

GIULIETTA. Föl; már a kis gépét fabrikálja. Így jár ni és egy kereket hajt majd.

NICCOLININÉ. Nem mondta: nem költené el inkább ott benn a reggelit? Egy kicsit frissecske még.

GIULIETTA. Nem. Nagyon örült a szép időnek. Á, kinn fogják az öreg zarándokot a jóltevő - valami furcsa szót mondott - megvendégelni. Nagyon helyes.Segít asszonyának a rakodásban, közben elmosolyodik.

NICCOLININÉ. Mit mosolyogsz?

GIULIETTA. Olyan kedves öregúr. Ha bemegyek, mindig tréfál, Minden reggel megkérdi, mit álmodtam. Azt mondja: bérbe venné a fejem éjszakára, hogy legalább valami könnyű álma legyen. Miért? mondom, Galilei úrnak olyan nehéz álmai vannak? - Van egy kis csöve - a két vége üveg. Na, nézz bele, Giulietta, azt mondja, mi lehet ez. Hű, de szörnyű volt ám. Mondom, valami vízi skorpió. S mit gondol, asszonyom, mi az? Bolha!

NICCOLININÉ. Igen, most már jobb kedve van egy kicsit.

GIULIETTA. Hanem, amikor Rómába ért, a gyaloghintóból, azt hittem, mindjárt a koporsóba tesszük... Micsoda istentelenség is, ilyen öreg embert abban a nagy télben Firenzéből ideabajgatni. Elmondta, hogy Aquaviventében, ahol a pestis miatt vesztegelniök kellett, a nagy hidegben a kerítés alatt dudáltak éjjel a farkasok. Bizalmasan. Igaz volna, amit mondanak?

NICCOLININÉ. Mi?

GIULIETTA. Hogy ilyen szelíd ember... a vallás ellen... azért...

NICCOLININÉ az asztalon rakosgatva, mintha nem hallaná. Hozz még egy kis lépesmézet, azt nagyon szereti. Giulietta el.

GALILEI a szobájából, arca, mint a szikla, melyről minden fölöslegeset lehordott az idő; de széles homlokán s alatta a mélyen ülő szemben derű. A rakosgató Niccolininét nézi, aki háttal áll neki. Milyen frissek ebben a házban. Ahogy ott rakosgat, Niccolininé, két óra reggeli ébrenlét van a mozgásában.

NICCOLININÉ. De Galilei úr is friss, hallom, már dolgozik. Giulietta terítés közben egyszer csak elmosolyodott; rögtön tudtam, hogy arra gondol, amit Galilei úr mondott neki. Hellyel kínálja Galileit, maga is leül. A lánya, Maria Celesta nővér, az arcestri apácák, Cesi hercegné; mind így mosolyognak, ha eszükbe jut.

GALILEI. Igen, ha meghalok, azt is így fogják újságolni. Hallottad, hogy az öreg Galilei meghalt?... és egymásra mosolyognak.

NICCOLININÉ. No, ez már túlzás.

GALILEI. Nem, abban is lesz valami mosolyognivaló. Giuliettához, aki közben visszatért a mézzel. Igaz, Giulietta?

GIULIETTA. Miket beszél, Galilei úr? Én még eztán akarom keresztapának meghívni.

GALILEI. Mért? Férjhez mégy?

GIULIETTA. Majd tíz év múlva.

GALILEI a tejét hörpöli, fölfedezi a lépesmézet, kicsit öregesen, de választékosan eszik. Nem furcsa ez, Niccolininé asszony, hogy egész életemet a férfiak dolgának szenteltem - mert az igazság, bocsásson meg, mégiscsak férfidolog -, s az asszonyok barátsága és mosolya az egyedüli, ami az öregségemnek megmaradt. Maga logikát is tanult, mire következtet ebből a fonákságból?

NICCOLININÉ. Nem hiszem, hogy a kiinduló tétel - a premissza - igaz lenne, így sem magyarázni, sem következtetni belőle nem merek. Épp elég sok férfi tisztelője van a világ minden részén. A tanítványai!

GALILEI. Ó, a tanítványok, Niccolininé. Azoknak én valami prédára hagyott vén bánya vagyok.

NICCOLININÉ. S a barátok, akik egyszerűen szeretik. Nem akarok az uramról beszélni, aki valóban kis ember ahhoz, hogy egy Galilei barátja lehessen, de gazdánk, a fiatal nagyherceg.

GALILEI. Senki sem tudja jobban, Niccolininé asszony, mivel tartozom a követ úrnak s a nagyhercegnek. De ha az ember ilyen háromszor megismételt meghívót kap, olyan barátságos testülettől, mint az eretnektévelygések elleni Szent Hivatal, a pártfogók pártfogása úgy olvad el, mint rossz álomban karfa és kilincs. Kis hallgatás. Az öregségben ez a szép s szomorú: az ember túlságosan tisztán látja, mi az, ami igaz s mi az, ami nem. A maguk, asszonyok szeretete, az igaz.

NICCOLININÉ. Tán mert nem vagyunk titkos versenytársai. Nem vagyunk megsértve, hogy nem vagyunk Galileik. Vagy ha csípősebb magyarázatot akar: az asszonyok borsódzása a hálától: ott tudnak igazán szeretni, ahol nincs hálára ok.

GALILEI. Ó, ez nagyon igaz, s ha nem ismerném a szájat, amelyben az elmésség előbb születik meg, mint a bennrejlő célzás, nyílnak is tekinthetném. Senkihez sem voltam rossz, csak asszonyokhoz... Gyermekeim anyját, aki mint tudja... nem volt feleségem - s tizennyolc legjobb évemet otthagytam Pádovában.

NICCOLININÉ elpirulva. Igazán nem erre céloztam.

GALILEI. Két lányomból meg apácát csináltam, a rossz nyelvek szerint, hogy a hozományukkal ne legyen gondom.

NICCOLININÉ. Maria Celesta azt mondja: nem kíván szebb sorsot, mint hogy az apja barátja lehet.

GALILEI. Igen, az anyjuk egy zokszót sem küldött utánunk. A lányom pedig hálás, hogy miután Jézus jegyesévé tettem, önzésemnek is rabszolgája lehet. Hanem az emberiség, Niccolininé asszony!

NICCOLININÉ. Attól félek, hogy az emberi szív dolgaiban Galilei úr sem olyan szabatos, mint amikor a Vénusz csillag változásairól vagy a Jupiter holdjairól van szó. Az asszonyokhoz nagyon elnéző; az emberiséghez idő előtt szigorú.

GALILEI. Igen, ilyen szép reggelen, ahogy magával reggelizgetek, magam is azt hiszem, Niccolininé asszony. Mielőtt Firenzéből eljöttem, láncot és bilincset emlegettek, s az ágyamból húztak ki, noha Toscana három legnagyobb süvegű orvosa bizonyította, hogy hetven évemen felül is beteg vagyok. S lám, hét múlik hét után, s úgy üldögélek itt a Monte Pinción, mintha a legnagyobb gondom az lenne, hogy időmérőmhöz egy jó fogaskereket fabrikáljak.

NICCOLININÉ. Ez is a Szent Törvényszék jóindulatának a jele. Érzik, hogy az után a háromheti út után pihenőre van szüksége.

GALILEI. Igen. S én, mint a gyermek, hajlandó vagyok elfeledni, hogy mire kapom ezt a szünetet. Ha nem dolgozom, olyan vagyok, mint a többi öregember, csak pislog bennem a jelen, s minden pillanatban a múltba esek vissza. Éjszaka fölébredtem, s miután egy negyedórán át ide-oda forgattam képzeletemben az ágyamat, s végre rájöttem, hogy a Villa Mediciben vagyok: hirtelen arra gondoltam, vajon meghívta-e Riccardi - a boldogult édesapja - néhai Bellarmino bíborost, a holnapi estélyre holdhegyet nézni... Akkoriban ugyanis a bíboros atyák sem átallották a Galilei új messzelátójába belenézni. Mint valami égnek szegzett ágyút, úgy szállítgatták ide-oda a városban.

NICCOLININÉ. Emlékszem... Mint kisleány, én is belenézhettem egyszer, Galilei urat is akkor láttam először.

GALILEI. Akkor még különb legény voltam.

NICCOLININÉ. Nagyon eleven volt, folyton magyarázott. Fölkel. Ha nem fáradt, tehetnénk egy kis sétát a kertben. Megmutatom, hogy gondoltuk azt az új szökőkutat.

GALILEI. Hogyne, kérni is akartam, hogy megmutassa. Meg a kerekek dolgában is beszélnem kell a kovácsukkal. Fölkel. Szegény Riccardi persze réges-rég meghalt, éppúgy, mint Cesi herceg, az elnökünk s a Hiúzszeműek akadémiájából annyian. Az én hiúzszemem is csak homályos foltokat lát arra, ahol emlékeim szerint a Lateranónak kell lennie...

NICCOLININÉ a lépcsőnél. Segíthetek?

GALILEI Niccolininéra támaszkodik. A szegény Galilei római útjai: erről is lehetne valami jámbor elmélkedést írni. Lefelé a lépcsőn. Negyvenhét éves voltam akkor; az egész Róma az én távcsövömön akarta az eget nézni; együgyű asszonykák úgy gagyogtak a Saturnus gyűrűiről, mint valami divatos nyakékről... Másodszor tizenhatban voltam itt; akkorra már fölocsúdtak a meglepett atyák, s egy pápai fejmosással mentem haza... És most...

A szavak egyre távolodnak, aztán egészen elenyésznek. Giulietta, aki a jelenet alatt többször ki-be jár, most végleg hatalmába keríti az asztalt, lerakodik, s közben ki-kinéz a kertbe, asszonya s Galilei után.

Niccolini és Castelli apát a palota felől.

NICCOLINI alacsony, derűs, jóindulatú ember, láthatólag élvezi, hogy a diplomata mesterség külsőségeit eltanulta, foglalkozását élvezettel játssza, s éppen mert némi korlátoltság is van benne, rendkívül büszke rá, hogy az élet és a politika szitáin átlát. Ahogy megérkezett, azonnal felkereste Barberini bíborost. A pápa öccse azt a tanácsot adta neki, hogy ne hagyja el a házat.

CASTELLI a kopasz homlok s sötét kámzsanyak közt két nagy diószem, szomorú száj. Nyugodt természet, aki tudomány és szerzetesi élet kettős klauzúrájában is meg tudta szerezni a bölcset tevő, lehiggadt tapasztalatot. Amikor a húsz évvel idősebb Galileivel beszél, áhítata ellenére is, mintha ő volna a kiforrottabb bátya s az a nyugtalan öcs. Ez Niccolini úr szerint azt jelenti, hogy...

NICCOLINI. Legenyhébb foka a bebörtönzésnek. Olyan régi jó barátja előtt, mint Castelli apát, nincs mit szépíteni. A jó öreg, szerencsére, nincs egészen tudatában a helyzetének. Észreveszi Giuliettát. Galilei úr a szobájában van?

GIULIETTA. Nem. Lementek asszonyommal a kertbe: Galilei úr a szökőkút helyét akarja látni.

CASTELLI. Már tervez... jártatja a fáradhatatlan eszét. A probléma: ez a vigasz és jutalom, amelyet a gondolkozó börtönében is megtalál.

NICCOLINI. Igen, néha fölcsillan benne a régi Galilei, a kedves csúfolkodó. De máskor bizony olyan, mintai öreg vívó, elkezdi, s kiesik kezéből a kard.

GIULIETTA. Ó, ma nagyon jókedvű Galilei út. A régi időkről beszélgettek asszonyommal...

NICCOLINI. Jó, jó, csak vidd a cókmókodat... Giulietta után néz. A báj, amely az asszonyokat vonzza, tovább megmarad, mint az erő, amely kielégítheti... A feleségem is valósággal szerelmes belé.

CASTELLI. Ó, Niccolininé asszony, őt Galilei úr mindig a leghívebb barátjának tekintette.

NICCOLINI. Ez a barátság most, attól félek, inkább ártott neki. Feleségemnek nagy része volt benne, hogy az a szerencsétlen könyv megjelent. Hiszen tudja, az asszonyok milyen nagy mesterei a kifárasztásnak. Riccardi páter, a nagybátyja, aki mint a Szent Palota háznagya, a könyv kinyomtatására az engedélyt megadta, az ő nógatásai miatt vonta őszentsége neheztelését magára. S ami a bajt okozta, hogy Róma helyett Firenzében engedték kinyomtatni, tulajdonképp szintén az ő műve volt...

CASTELLI. Követ úr nem ismeri a szerzők természetét. Ha Galilei úr valami varázslattal elérhetné, hogy a "Két nagy világrendszerről" szóló párbeszéd, mint kézirat, megint visszabújjon a fiókjába, s ez az út s ami vele jár, elmarad, inkább a Szent Hivatal idézését választaná, mint hogy gondolatai csak az övéi legyenek.

NICCOLINI. Ebben a percben tán igen. De vannak súlyos helyzetek, amelyekben a szerzők is úgy gondolkoznak, mint mi, halandó emberek.

CASTELLI. A követ úr rossz benyomása, távollétem alatt, úgy látom, nem oszlott el.

NICCOLINI. Sőt, jobban szerettem a pápa nyári haragját, mint mostani hallgatását; Akár Riccardi páterhez, akár Barberini bíboroshoz, akár magához őszentségéhez fordulok, udvarias, de kérlelhetetlen szavakból mintha ugyanaz a fal fogadna. A háznagy páter érzi, hogy baklövést követett el. Egy kicsit haragszik is ránk, hogy ilyen ártatlannak látszó ügyben, mint a csillagok, felültették. Amellett igyekszik jó rokon s fegyelmezett diplomata maradni. Ez a sokféle érzés úgy elzár hatalmas testén minden kijáratot, hogy a jó páter monstrumból - tudja, hogy így hívják - csak hümmök meg szuszok jönnek ki. A pápa öccsét, aki úrnak és műbarátnak értőbb s keményebb, mint bátyja, kényelmetlenül érinti a pör, s inkább a Barberini-dölyf, mint a bíborosi elővigyázat tartja vissza, hogy véleményét el ne mondja. A Szent Atya hiúságában van sértve, s azon van, hogy dühét a Szent Egyház sérelme mögé rejtse, amelynek földi állama a rossz nyelvek szerint jobban érdekli különben, mint örök tanításai. Kifele azonban mind egyet mondanak. Én természetesen nem tágítok. Már magam is röstellem, annyiszor mondom el, amit a nagyherceg első felindulásában mondanom engedett. Önmagát utánozza. "Őfensége módfelett csodálkozik, hogy egy neki ajánlott könyvvel teszik ezt, amelyet az ő matematikusa írt, s az illetékes hatóságoktól nyomási engedélyt kapott." Ők meg, hogy a tisztviselőket félrevezették, a könyv tárgya veszedelmes, Galilei úr olyan témához nyúlt, amelytől kellő nyomatékkal óvták; a nagyherceg kedvéért minden könnyebbséget megadnak neki, a Szent Hivatal azonban nem mondhat le a kihallgatásáról.

CASTELLI. Énnekem már akkor rossz érzésem támadt, amikor azt a bizottságot összeállították, s engem kihagytak belőle.

NICCOLINI. Akiket viszont meghívtak!

CASTELLI. Ez az Inchofer!

NICCOLINI. A római jezsuita kollégium szócsöve.

CASTELLI. Aki tudatlanságát és rosszakaratát olyan sokszor és fényesen bebizonyította.

NICCOLINI. Engem ismételten megnyugtattak, hogy a szakértőkben nincs Galilei úr iránt semmi rosszindulat. De ha bennük nincs is, őszentsége eleinte egyáltalán nem titkolta az indulatát. "Galilei és Ciampoli bíboros, akinek a véleményét kértük, becsapott bennünket. A könyv tartalma egyáltalán nem felel meg az előszavának, amely a föld forgásáról szóló kopernikuszi tanítás cáfolását ígéri..."

CASTELLI. Én az időben bíztam; őszentsége haragjában inkább hirtelen, mint következetes.

NICCOLINI. Ebben az esetben, attól tartok, a politikai megfontolás is arra ösztökéli, hogy haragját melegen tartsa. A katolikus fejedelmek, Bécs és Madrid, úgy hallani, elégedetlenek a politikával, amelyet a pápai udvar a protestánsok elleni háborújukban tanúsít. Bizalmasan közelebb hajol. Olyan hírek terjedtek el, hogy őszentsége Richelieu francia bíboroson át közvetlen kapcsolatban áll Gusztáv Adolf elesett svéd királlyal. Általában az a vád, hogy őszentségét jobban érdekli az egyházi állam kikerekítése, mint a kereszténység ügye.

CASTELLI. S a mi öreg barátunkon akarná bebizonyítani...

NICCOLINI. Hogy a Szentszék a hittételek védelmében a zsinat pápáinál is kérlelhetetlenebb.

CASTELLI. Ha így van, ez szomorú... De ez már, bocsásson meg, követ úr, politika, amihez nem is akarok érteni.

Galileit egy kertész kíséri fel a lépcsőn. A kertész, mielőtt az utolsó lépcsőt elérnék, visszafordul.

NICCOLINI. Á, Galilei úr Azt hittem, a feleségemmel van.

GALILEI. Niccolininé asszonyt otthagytam a virágházban a szegfűinél.

NICCOLINI. Kedves vendéget hoztam.

GALILEI a felső lépcsőfokról merően nézi Castellit. Bocsánat, én a rossz szememmel máris az árnyékvilágban élek - csak árnyékokat látok, a hangnak kell az üres körvonalba arcot rajzolnia. Közelebb lép. Castelli páter: azaz, mit mondok: apát... Hallottam...

CASTELLI. Nem volt részem benne, hogy az lettem. S ön előtt állva egy kicsit röstellem is.

GALILEI. Épp a szakmájába kontárkodtam. Niccolininé asszony egy szökőkutat akar építtetni; egy szélkerék hajtaná fel a tartályba a vizet. Niccolinihoz.Benedek apát ugyanis egy új tudományt alapított. S a vizek, ameddig csak Isten mindenhatósága bizonyítékául, s hogy a jezsuita természettudósok kedvében járjon, valami mást nem rendel, úgy fognak folyni, ahogy ő előírta. Tavaly az Arno szabályozásakor az ő könyvével győztem le a nagyherceg mérnökét, aki kanyargós csatornákkal akarta a víz sebességét csökkenteni.

CASTELLI. Csak azt alkalmaztam a vizek esésére, amit a lejtőn eső testekről Galilei úr a páratlan számok törvényében rég megállapított.

NICCOLINI. Vizek esése, páratlan számok. Ezen a nyelven eladhatnának.

GALILEI. Egyelőre több remény van rá, hogy a diplomaták adnak el bennünket. Castellihez. Azt hittem, Urbinóban van.

CASTELLI. Ott töltöttem a telet. Az új pápai tartomány védműveit ellenőriztem.

GALILEI. Igen, hallom, nagy munkálatok folynak az egész egyházi államban, őszentsége nagy építkező - főként falakat és gátakat épít... Én is azért vagyok itt, mert gátat akar vetni valaminek, amit veszélyesebbnek hisz, mint amilyen...

Egy inas jön az épület felől. Odahajol Niccolinihoz, súg valamit.

NICCOLINI meghökkenten néz rá. Bocsánatot kérek, uraim... Vendégem érkezett. Nem vezetné be, Galilei úr az apátot a fogadójába?

GALILEI. Castelli apát, mint afféle gátépítő pap, szereti a napot. Megérez valami kényelmetlenséget. Valami engem érdeklő?

NICCOLINI. Nem, nem hiszem, nem tudom.

Meghajol, s el, Galilei nyugtalanul néz utána.

GALILEI miután magukra maradtak, s néhány pillanatig némán nézik egymást. Nos, mit szól hozzám, öreg barátom? Ez a római út nagy okulás azoknak, akik Itáliában az igazság kutatásának szentelik életüket.

CASTELLI. Ezt úgy érti, Galilei úr, hogy ezután mindenki könnyűnek érezheti, amit az igazságért szenvednie kell?

GALILEI. Nem, nem úgy értem, hanem hogy mindenki meggondolja majd, hogy a teremtő nyitott könyvét, a természetet, betűzni próbálja, ha olyan távoli dolgok, mint a Jupiter holdjai vagy a Saturnus gyűrűje egy öreg, roskatag embert, akinek legnagyobb fullánkja egy elnéző mosoly, ilyen kelepcébe ejthetnek. - Mért? Mert az igazság, mint anyában a gyermek, minden tilalom ellenére ott mocorog benne, s világra kívánkozik.

CASTELLI. Akármilyen sajnálatos, amit Galilei úrnak öreg korára szenvednie kell, azoknak a szerepe, akik az igazság megszületését késleltetik, még siralmasabb.

GALILEI. Bárányi vigasz. A farkasok közben tovább kevélykednek az ügyész, a bíró, a világrendvédők szerepében, s míg ők a régi szent intézmények önérzetével fúvatják fel maguk, nekünk lassan lelkünk legmélyén is alakoskodónak, sőt hazugnak kell éreznünk magunkat.

CASTELLI. Amit meg ők irigyelnek a lelkük mélyén.

GALILEI elgondolkozva. Nem gondolkozott még azon tisztelendőséged, hogy a kíváncsiság, amely a tudóst teszi, milyen vad tájakra vetheti az embert, csak mert nincs ereje, amit megfogott, elereszteni. Engem az a kérdés, hogy az ég forog-e a föld körül, ahogy szemünk látja s Ptolemaiosz rendszerbe foglalta, vagy épp fordítva, az ég áll s a föld forog - ahogy azt Kopernikusz, a lángeszű lengyel megsejtette, mióta mint pisai orvostanhallgató megismertem, állandóan mozgat, mint ahogy a szélkerék a szélben mozogni kénytelen. Amikor pedig meghallottam, hogy egy flamand két lencséből valami látcsövet fabrikált, s kedvem jött utána fabrikálni, mi volt magától értetődőbb, mint hogy az égre irányítsam, ahonnét holdak és planéták estek a mérleg egyik felébe, azt bizonyítva, hogy a föld is csak bolygó, amely a nap körül forog. S amikor megintettek: hogy ez a tény, amely éppolyan tény, mint hogy a hó fehér, vagy a cápának szája van, veszedelmes tan, amelyet nem szabad tanítanom, elképzelhető volt-e, hogy a tudás, amely bennem ott volt s az emberek millióiban nem, valahogy ki ne kandítson belőlem, s jelet ne adjon, mint rab a börtönablakon.

CASTELLI. Érezni, hogy nem tehettünk másképp: ez a jó lelkiismeret.

GALILEI kitörve. De ugyanakkor micsoda együgyűség kellett hozzá, elképzelnem, hogy ellenségeim, akik ott is csalást és hazugságot láttak, ahol nyoma sem volt, ezt a jeladást észre ne vegyék.

CASTELLI habozva. Énszerintem Galilei úrnak nincs oka, hogy a tilalom kijátszójának érezze magát. A legjobb érveket hozta fel a föld mozgása ellen is. Jobbakat, mint páter Scheiner.

GALILEI mosolyogva. Tisztelendőséged éppolyan jó ügyvéd, mint vízmérnök. A vádlottat, hogy védekezni tudjon, elsősorban ártatlansága tudatában kell megerősíteni. S én ezt is fogom hinni s mondani, mert mást nem mondhatok... De azért szívesen vennék egy látcsövet, amellyel olyan századba látni, ahol az igazság meglátásával véget ér a tudós dolga, s az igazságnak, hogy élhessen, nem kell hazudnia.

CASTELLI. Emlékszem a májusi napra, amikor a Párbeszédek első két példánya Rómába megérkezett. Hogy kapkodtuk, s mutogattuk a legszebb helyeit. Arra el voltam készülve, hogy ellenállás, zúgolódás lesz: de arra, ami történt, átengedett könyvnél senki sem számított.

GALILEI. A hiba az én számításomban volt: az én hajdani pisai diákom, aki a Medici-bolygók felfedezésére üdvözlő verset írt hozzám, mint VIII. Orbán pápa, azt hittem, szemet hunyó finánca lesz a könyvemben átcsempészett igazságnak.

CASTELLI. Magam is ebben bíztam.

GALILEI. Huszonháromban, amikor először járultam mint pápa elé, emlékszik, előbb ölelt magához, mint letérdelhettem volna. S később, amikor frissen katolizált északi tudósok megütődve beszéltek előtte a kopernikuszi tanra szabott tilalomról, azt mondta: ez a tilalom nem tőle ered, s ő sohasem mondta volna ki.

CASTELLI. Emlékszem, mennyire örült Galilei úr ennek a hírnek.

GALILEI. Azt gondoltam, ha a tilalmat külsőleg tiszteletben tartom, a pápa maga is örül, ha a belső érvek őt s a Szent Hivatalt a tilalom új megfontolására kényszeríthetik.

CASTELLI. A hiba az volt, hogy a tisztelők az ellenségnél is mohóbbak voltak a cél leleplezésében. Campanella és magam hiába hajtogattuk, hogy könyve mennyi jó érvet hoz fel a régi világrendszer mellett, a tüzesebb ifjúság összemosolygott, s egymást böködte a régi tan védői mögött, páter Scheinert a Párbeszéd együgyű tudósáról csak Simpliciónak hívták, sőt voltak olyanok is... Elakad.

GALILEI. Olyanok is...

CASTELLI. Mendemonda, tán jobb is nem mondanom... akik Simplicio egyik érvét, amit a Párbeszéd szerint egy nagy ember szájából hallott -

GALILEI. Melyiket?

CASTELLI. Hogy Isten akarata az egyetlen igazi természettörvény...

GALILEI megdöbbenve. A pápa szájából hallották...

CASTELLI. Páter Scheiner és a többiek természetesen...

GALILEI. Siettek ezt őszentsége értésére adni... Izgatottan jár-kel. Ah, erre nem is gondoltam. Csakugyan ott van: "mint egy kiváló embertől sokszor hallhattuk." Hogy is került bele ez a mondat? Ez volna a fél sor, amin az egész levegőbe röpül... Az írásban, akármilyen körültekintők vagyunk, van valami holdkórosság, nem lehet egyszerre írni s óvatosnak lenni.

CASTELLI. Sajnálom, hogy elmondtam... Fölösleges izgalmat okoztam vele.

GALILEI. Nem, nem: ráismerek. A hiúság indulata: ha ez a vad az emberek szemében egyszer fölemeli a fejét, jobban kell félni, mintha oroszlánok vagy tigrisek emelgetnék a pusztában. Izgatottan jár-kel. Fiatal koromban volt egy őrült barátom. Azt hitte, megölte a nagyhercegnőt, s gyászfátyolt tűzött a kalapjára, mint mondta, önmagáért. Amikor Firenzéből megszökött, vele mentem: vad hegyi utakon, szörnyű gázlókon mentünk. Irtózatos utazás volt. Egy éjjel Genova mellett elmaradtam tőle, ő fölverte a házbelieket azzal, hogy engem rablók támadtak meg és megöltek. Az utcára tóduló háznép engem nézett rablónak; egy puskát is rám sütöttek. Azóta azonban félek az őrültektől, s mindig nézem: kiből mikor ugrik elő az én Rascoli barátom. Ebben a Maffeo Barberiniben - bocsánat. Orbán pápában - fiatal korában is volt valami nyugtalanító. Jobban bízom az olyan emberekben, akik nem olyan gutaütésesen egészségesek, s jobban szeretem, ha valaki sosem ír hexametert, mint hogyha közepest.

CASTELLI. Ez egyszer Galilei úr is rémeket lát... S igen sajnálom, hogy ezt a szófiabeszédet előhoztam.

GALILEI. Nem, ez sokat megmagyaráz... Az a kíméletlenség, amivel Firenzéből ideráncigáltak.

CASTELLI. Galilei úrnak épp elég védelme volna őszentsége friss haragja ellen is; tekintélye, a háznagy Riccardi páter és a firenzei inkvizítor engedélye, a nagyherceg pártfogása. Az olyan vérmes természeteknél pedig, mint Orbán pápa, a féléves harag, ha volt is, már nem harag.

GALILEI. Sürgetései nem erre vallanak.

CASTELLI. Ha őszentségében a harag friss éhségként égne, most, hogy Galilei urat télidőn felhozatta...

GALILEI. Nem hagyna ilyen pompás falatot majd egy hónapja már a Monte Pinción füstölődni. Csakhogy a düh, amikorra bosszú lesz, alakoskodni is megtanul! S ha az ő mostani csendességéből arra következtethetnénk is, hogy figyelmét más vonta el, ott a bizottsága, Látta tisztelendőséged annak az Inchofernek a könyvét. A címlapon a Barberiniek címerében egy álló földgömb. His fixa stat. Vagyis a Barberini-ház a természetnek is ura, a föld azért áll, mert a Barberiniek nem engedik, hogy mozogjon. S ezek a hízelgők neveznek engem istenkáromlónak!

CASTELLI. Az a bizottság csak szakvéleményt ad. Az ügy maga, ha meg nem szüntetik, a Szenttörvényszék állandó testülete elé kerül. Abban Galilei úrnak több volt tanítványa s jóakarója van. Maga az ügyvivő, Maculano páter pedig már mint tudós ember is jóindulattal lesz.

GALILEI. Igen, ha már inkvizítorok közt kell választanom, inkább kívánok olyat, aki jó geometer, mint aki nem. Niccolininé asszony már megpróbálta megkörnyékezni s hálójába csalni, de ő dolgára hivatkozva, udvariasan kitért.

CASTELLI. Igen, ő építi a Szent Palota körül a várfalat. Ő s Barberini bíboros, bízom benne, mindent megtesz, ami ennek a szerencsétlen ügynek gyors véget szerez.

GALILEI kissé nyugodtabban. Igen, de az idő. Ezeknek az izgatott napoknak mindenike egy-egy hetet pazarol el abból, amire az erőm tán futotta volna még. S tudja tisztelendőséged, mi a legborzasztóbb? Hogy mindez, amiért most előszednek, olyan messze van már tőlem. A könyv több mint három éve kész. Az engedély kikunyerálása, az utazások, levelezés, a harc Landini nyomdászaival, sajtóhibákkal: úgy ráuntam, sokszor csodálkozva kérdem: mért is volt olyan fontos nekem, hogy az emberek, ha a napra néznek, Kopernikusznak s ne a szemüknek adjanak igazat. Már-már szemrehányást teszek magamnak, hogy huszonöt legérettebb évemet egy mutatós ügyre vesztegettem, holott az emberek ebben nélkülem is rátaláltak a helyes útra.

CASTELLI. Olyan nagy dologra, mint a világ építménye, Galilei nem mondhatta, hogy kiderül nélküle is.

GALILEI. Az Alpokon túl, ahol nincs inkvizíció, a földforgás tana lassan a katekizmusba is bekerül.

CASTELLI. Még ha így volna, akkor sincs oka sajnálnia az éveket, amelyeket a Párbeszédekre rászánt. Én a pápai állam minden városában megfordulok. Az őszön Perugiában találkoztam két ifjúval, akik már évek óta foglalkoznak asztrológiával, matematikával. Elég volt a Két világrendszerről szóló könyvet a kezükbe adnom, s mintha hályog esett volna le a szemükről. Római tanítványaim közt van egy - Evangelista Torricelli -, a legtehetségesebb, aki húsz év alatt kezem alá került; vőlegény nem kívánhatja úgy az esküvőt, mint ő a napot, amelyben az Aranymérleg és a Párbeszédek írójának bemutathatom.

GALILEI. Igen, igen, a lelkes ifjúság - kár, hogy oly hamar válik lelketlen vénség belőle. Közben pedig, amit csak én tudtam volna megcsinálni, s ami a szentírással, a mozgó napot megállító Józsuával sem került volna összeütközésbe, tán az Angyalvár, vagy valamelyik kolostor börtönben foszlik majd szét.

CASTELLI. Ezért kell vigyázni a fejre, amelyben mindez együtt van most. Én nem mondom azt, hogy a Két világrendszer haszontalan munka volt, s Galilei úr is csak azért mondja, mert keserűségében jólesik mondania, új könyve azonban, amelyet a mozgásokról kezdett, talán még nélkülözhetetlenebb lesz mindnyájunknak, akik a mechanikában dolgozunk.

GALILEI. Ne mondja, barátom. Lúgot önt a sebbe. Így is ez mar a legjobban... hogy könnyelmű voltam. Amit Isten kegyelme s félszázados vizsgálódás felhalmozott bennem, s ami nemcsak az enyém - Itáliáé, az egész kereszténységé -, magammal viszem, mint fukar uzsorás elásott kincse titkát. Sőt, azt a kincset még kiáshatják.

CASTELLI. Ezt viszont nem egy uzsorás, hanem a világ legbőkezűbb embere őrzi.

GALILEI. Tán az a baj, hogy én nem voltam afféle irkálgató tudós; elmúltam negyven éves, s még nem volt dolgom nyomdásszal. Engem az emberi munka izgatott, a mesterségek ősi fogásai - a hajóépítő, ágyúöntő, lencsecsiszoló műhelyek, gátépítés, földmérés, csatornázás, a velencei arzenál, ahol mindez együtt volt, volt az egyetemem. Amit a gyakorlat ezredéveken át összehordott, próbáltam megmagyarázni. Hiszen emlékszik, milyen műhelyem volt Pádovában.

CASTELLI. Igen, mikor először jártam ott, azt hittem, rossz helyre küldtek.

GALILEI. Valami lakatosműhelybe. Nem volt, nem egyetemi tanár, de kézműves, aki annyit fúrt-faragott. S közben mennyifelé volt elfoglalva az eszem - hogy milyen pályán száll az ágyúgolyó, milyen magasra lehet vizet szivattyúzni. A sok apró magyarázatból szinte észrevétlen nőtt ki a természet magyarázata.

CASTELLI. Századunk fizikája... A döntő diadal, amit sok tekintetben szomorú századunk az óvilág fölött arat.

GALILEI. Hm... Én is ilyesmit érzek... Csakhogy hol van ez a fizika? Itt? A fejére mutat. Vagy itt? Castelli fejére. S akkor jön ez a távcső, s reggeltől estére híres tudóst csinál belőlem. A jezsuita tudósok okvetetlenkedése meg - írót. Nem nevetséges, hogy huszonöt év alatt szinte mást sem írtam, csak vitairatot. S közben folyton az égben jártam. Hányszor fogtam hozzá, hogy könyveimben is lejöjjek a földre, ahol annyi mindent láttam. De a támadások, aztán meg az elfojtott igazság nem hagyott nyugodni - hiába, olasz vagyok -, s a fontosabb halasztódott.

CASTELLI. Megszerezni volt nehéz. Az elmondás már gyorsabban megy.

GALILEI. S épp erre nem marad idő! Csönd. Pedig milyen jól indult minden. Múlt márciusban, épp egy éve, kijött a Párbeszédek. Kinn tanyáztam a házikómban, néhány méternyire a lányom kolostorától; esténként fölküldtem neki a másolnivalót. Akkor még szemem romlása sem volt ilyen gyors. S miközben az új könyvet írtam, egymás után jöttek a levelek a régi olvasóitól Velencéből, Párizsból, Bolognából, innét. Rég volt ilyen szép tavaszom. Aztán egyszerre mindennek vége lett. A sérvem, a szemem, a munkám, az ellenségeim, még a tanítványaim is: mindenki gyötörni kezdett. A lányom velem sápadt; olyan gyönge volt, amikor utolszor átöleltem. Öregesen. Mit gondol, páter Benedek, mit csinálnak ezek itt velem?

CASTELLI. Ha hiszünk a Gondviselésben, nem tételezhetjük fel, hogy akiben az emberiség annyi javát halmozta fel, a maga egyházával rontassa el, mielőtt fürtjéből a bort kisajtolta.

GALILEI. Ugye? Hiszen abban az előszóban nem volt minden hazugság. Én csakugyan jó katolikus és jó olasz vagyok, s aggodalommal nézem, hogy szakad el az egyház a tényektől, amelyek éppúgy Isten betűi, tán világosabbak, mint amiket a prófétáknak sugallt, s hogy húzódik át a tudás és szellem az Alpokon, amelyek két századon át a barbárság elől fedezték ezt a gazdag félszigetet.

CASTELLI. Gondoljon arra, amit még meg kell csinálnia, s mindez kiderül.

GALILEI. De addig, Benedek apát! Lassan egy sírós vénember leszek, akinek legnagyobb gondja, hogy a sérve kinn ne rekedjen.

CASTELLI. Az öregség nemcsak teher, ilyen esetben oltalom is.

GALILEI. Igen... S én néha szinte úgy bújok bele, mint ravasz koldus a rongyaiba. Csakhogy ez most nem segít; itt az európai tudományról van szó - valami szörnyű szakadás megelőzéséért kéne hadakoznom. S úgy vagyok, mint aki csatába megy, s fél, hogy nincs hozzá szíve és ereje.

CASTELLI. Az a Galilei, akit mi ismerünk, majd fölnyalábolja az agg testet, s átviszi mindenen.

NICCOLININÉ a kert felől sietve. Amikor Galileit meglátja. A pater commissarius már elment?... Ah, Castelli apát, ön a vendég? Ez a csacsi kocsisom azt mondta, a pater muratore, a kőműves páter van itt.

GALILEI. A kőműves páter?

NICCOLININÉ. Páter Maculanót hívják így, amióta az Angyalvárt átépítette.

GALILEI. Férjét az imént hívták el.

NICCOLININÉ habozva. Ha a páter lett volna...

GALILEI. Niccolini úrnak mintha kellemetlen lett volna megmondani, ki a vendég.

NICCOLININÉ. Nem hiszem. Mi oka lenne eltitkolni?

TITKÁR a kastély felől. Őkegyelmessége, a követ úr kéri asszonyomat egy pillanatra.

NICCOLININÉ. Nem mondta, miért?

A titkár szétterjeszti a karjait.

GALILEI. Niccolininé asszony tudja, milyen forró kívánságom volt az ügyvivő páter előtt, még mielőtt hivatalosan találkozunk, az érzéseimet barátin föltárni.

NICCOLININÉ. Én továbbítottam is, de a páter, dolgaira hivatkozva, halasztást kért.

GALILEI. Nagyon kérem, amennyiben ő a vendég, szíveskedjék megismételni kérésemet.

NICCOLININÉ. Legyen nyugodt, kedves Galilei úr, páter Maculano örülni fog, ha beszélhet önnel.

GALILEI. Legyen szíves azt is megmondani, hogy magam szerettem volna tisztelegni nála; de Barberini bíborosnak az az óhaja, hogy ne hagyjam el a házat...

NICCOLININÉ. Föltétlenül. Nem nyugszom, amíg ide nem hozom. El a titkárral.

GALILEI magába roskadtan. S ez hét hónapja tart már! Egyre szoruló falak mögött ülök, amelyeknek a túlsó felén rólam susognak, az én sorsomat döntik, s én itt gubbasztok: vénen, egyedül, tehetetlenül.

CASTELLI megérinti a karját. Takarékoskodnia kell az erejével, Galilei úr. A pater commissarius tán egészen más ügyben kereste föl a követ urat.

GALILEI. Nem, mit keresne az inkvizíció megbízottja a toszkán követnél? Ki másért folyik Róma és Firenze közt a hosszú levelezés, amely máskor egy háború elkerülésére vagy kitörésére is elég volna, mint a nyomorult Galileiért.

CASTELLI. A páternek, érthető okokból, kényelmetlen lehet magánbeszélgetést folytatnia azzal, akinek vizsgálóbírája lesz.

GALILEI. S akit egyházának a feje minden jel szerint meg akar semmisíteni.

Niccolininé és Maculano a ház felől.

NICCOLININÉ Galileihez. Nos, látja, Galilei úr, a pater commissarius nemcsak hogy nem kerüli el, de maga jön látogatására.

MACULANO igénytelen megjelenésű ember, akit éles, nem válogatós esze mérnökké s kánonjogásszá, alkata azonban szolgává tett. Galilei iránt jóindulatú, de csak addig a határig, ameddig a beléidegzett kötelességtudás s félelmek megengedik. A tisztelet, amellyel Galilei úr pályája és érdeme iránt viseltetek s Niccolininé asszony meleg pártfogása valóban lazít az óvatosságon, amelyet nem keresett tisztem szab rám.

GALILEI kissé túlozva is gyengeségét. Bocsásson meg, tisztelendőséged, ha lábam reszketése visszakényszerít ebbe a székbe, de erőm csak arra volt elég, hogy az Appennineken áthozzon... Azt szerettem volna, ha mielőtt mint bírám kerül szembe velem, egy pillantást vet mint ember a lelkembe, amelyben a tudós és katolikus éppolyan békében él, mint Castelli apátéban vagy akár - Maculanóra mutat - a máltai erődítések neves építőjében.

NICCOLININÉ Castelli apáthoz. Nem óhajtja megnézni a virágházamat tisztelendőséged? Míg a pater commissarius és Galilei úr beszélgetnek, teszünk egy rövid sétát.

CASTELLI. Nagyon szívesen, Niccolininé asszony. Lemennek ketten a kert felé.

GALILEI. Szerencsés eset, amikor a törvény és az ember lelkiismerete egy úton jár. Amikor azonban abból ered a baj, hogy mindegyik szigorúbb a kelleténél, azt hiszem, nem árt, ha a törvény képviselője s a lelkiismeret gazdája megismerik egymás szempontjait.

MACULANO. Galilei úr meg lehet győződve jóakaratomról. Mindig mint tudományunk legnagyobb mesterére tekintettem Galilei úrra, s pályámon alig képzelhető el kényelmetlenebb helyzet, mint amibe most kerültem, amikor a keresztény engedelmesség szempontjából kell megvizsgálnom azt, akinek mint tudós még csak tanítványa sem lehetek.

GALILEI. Tisztelendőséged túlságosan szerény. Az erődítéstannak, amely éppolyan komoly tudomány, mint a hidraulika vagy a ballisztika, nincs különb szakértője Itáliában. De én nem dicséretekkel akarom megvesztegetni, helyzetemben ez rosszul is hangzana, csak gondolkozásomat őszintén feltárni, ahogy tudós a tudós, katolikus a katolikus előtt megteheti... Mi, tudósok egyben hasonlítunk a teológusokhoz. Mi is Isten nagy könyvét olvassuk, a természetet.

MACULANO. A magunk gyarló esze szerint, s nem a kinyilatkoztatás hitelével.

GALILEI. A kinyilatkoztatás sem kerülheti meg a gyarló emberi észt, hisz emberszájon, emberi fogalmakon át kell neki is szólania. Észrevéve Maculano ellenkező mozdulatát. Ne értsen félre tisztelendőséged. Én a kinyilatkoztatott igazságok elsőbbségét nem vonom kétségbe. De vannak kérdések, amelyekben nem történt kinyilatkoztatás. Isten csak az erkölcs és a szeretet kérdéseiben tartotta fontosnak, hogy mintegy személyesen szóljon, az olyan kérdéseket, mint a természet szerkezete, tévelygő eszünk tornájául hagyta.

MACULANO. Az a kérdés, amely miatt Galilei urat Rómába idézték, nem egészen ilyen.

GALILEI. Egy tudós barátom hívta föl figyelmemet, hogy Szent Ágoston annak idején foglalkozott már a pithagoreusok tanával, amely nagyjában a kopernikánusoké, s mint üdvösségre nem tartozóban, nem foglalt állást benne.

MACULANO. Ha közvetlenül nem is tartozik az üdvösségre, olyan kételyek származhatnak belőle, melyek az üdvösséget is veszélyeztetik. Nincsenek-e máris, akik abból, hogy a föld is bolygó, veszedelmes teológiai következtetést vonnak le?

GALILEI. Például, hogy a világűrben több emberiség is lehet, amelyeket Krisztus nem váltott meg. Tisztelendőséged ismeri az emberi észt, hogy milyen buzgó a fantasztikum kitalálásában; olyan könyv, mint a Szentírás, hányféle eretnekségnek lehetett szülőanyja. Ha ebből a zagyvaságból a jobb elméket valami kigyógyítja, az csak az igazi tudomány lehet... De vén vagyok, s tán nem beszélek elég világosan. Én egyáltalán nem vonom kétségbe a Szent Hivatal jogát, hogy a tudomány kérdéseiben az üdvösség veszélyét leleplezze.

MACULANO. Ez nem joga, kötelessége.

GALILEI. A tudós kötelessége viszont az, hogy a szent kollégiumnak olyan kérdésekben, ahol tájékozottsága kisebb, mint az övé, a tényeket és az érveket elétegye. Végzetes hiba lenne, ha a tudományok mai pezsgése idején olyan kérdésben, amely kísérlettel ellenőrizhető, ex cathedra az egyház hitelét rontó kijelentésre kerülhetne a sor.

MACULANO. Ez úgy hangzik, mintha Galilei úr a kopernikuszi tan ellen hozott ítéletet ilyen kijelentésnek tekintené.

GALILEI. Nem lenne helyes, ha meg nem mondanám, hogy megdöbbent a gyorsaság, amellyel meghozták. Attól félek, sem a tényeket nem vizsgálták meg alaposan, sem azt, hogy a föld forgásának tana valóban összeférhetetlen-e a Szentírással. Mint keresztény természetesen alávetettem magam ennek a döntésnek, mint tudós azonban igyekeztem a Szent Hivatal rendelkezésére állni.

MACULANO. A nagy világrendszerekről szóló beszélgetés azonban épp az engedelmesség megszegése miatt került tilalom alá. A néhai Bellarmino bíboros s a Szent Palota akkori háznagya, most tizenhét éve Galilei úr előtt hivatalos nyilatkozatot tett. Ennek a jegyzőkönyve az irattárban megvan.

GALILEI. Én az ellen a tilalom ellen nem vétettem. A kopernikuszi rendszerrel csak mint matematikai lehetőséggel foglalkoztam.

MACULANO. Nincs értelme, hogy a hivatalos tárgyalásnak elébe vágjak, de az írások szerint a kopernikuszi tan terjesztése quovis modo tiltatott meg, azaz semmiféle módon sem volt szabad foglalkozni vele.

GALILEI. Erre a kifejezésre nem emlékszem. Birtokomban van Bellarmino bíboros levele.

MACULANO. A jegyzőkönyvben van.

GALILEI. Lehetetlen, hogy emlékezetem épp ezt a szót dobta volna ki.

MACULANO. A jegyzőkönyv emlékezete mégis megbízhatóbb. Azonkívül az is kifogásolható, hogy amikor könyvét ellenőrzésre benyújtotta, a Szent Palota háznagyát nem figyelmeztette az 1616-os tilalomra.

GALILEI hevesen. Erre akkor kellett volna figyelmeztetnem, ha Kopernikusz tanát adtam volna ott elő. De mint az előszó is mondja, csak azt akartam bebizonyítani, hogy az Alpokon innen is ismerik a Kopernikusz mellett felhozható érveket.

MACULANO. Nem a mi dolgunk eldönteni s főképp nem itt, hogy a könyv tartalma mennyire felel meg az előszónak. Higgye el, Galilei úr, én lennék a legboldogabb, ha ezt a pört módunk lenne ezen a szép erkélyen elintézni, sajnos, könyve sokkal nagyobb indulatokat mozgatott meg, sokkal nagyobb érdekeket tett kockára, semhogy egy magánbeszélgetésben orvoslást lehetne találnunk. Körülnéz. Niccolininé asszony és az apát, úgy látom, ott feledkeztek a virágaiknál. Isten segítse meg, Galilei úr... Úgy hiszem, erről jöttem.

GALILEI egy-két lépést tesz, hogy Maculanót kikísérje, aztán visszaroskad a székébe. Hát ezt eszelték ki!... Erre kellett a csönd!

Castelli és Niccolininé a kert felől, hallgatózva, hogy tart-e még a beszélgetés, aztán hogy semmit sem hallanak, csak Galilei nehéz zihálását, gyorsan a székéhez ugranak.

NICCOLININÉ megfogja a kezét. Galilei úr. Történt valami...

GALILEI. Nem, csak most már tudom, min fognak elveszíteni.

CASTELLI. Ugyan!

GALILEI. Quovis modo... Semmiféle módon. Ezen a két szón mint eretneket akár megégethetnek.

NICCOLININÉ. Rémlátás!

CASTELLI. Nem szabad ilyet gondolnia!

NICCOLINI a ház felől. A pater commissarius kicsit gyorsan búcsúzott. Bosszúság, meghatottság vagy zavar, magam sem tudom mi volt az arcán.Feleségéhez. Nem tudom, jó szolgálatot tett-e Galilei úrnak a látogatás erőltetésével. A páter kifejezetten hozzám jött, a nagyherceg követéhez; személyesen akarta elmondani az érveket, amelyek Galilei úr átköltözését a Szent Hivatal épületébe a legrövidebb időn belül szükségessé teszik.

NICCOLININÉ. Az átköltözést!

NICCOLINI. A tisztelendő páter nem tett említést róla?

GALILEI. Az inkvizíció börtöne!

NICCOLINI. A pater commissarius megnyugtató ígéretet tett, hogy Galilei úrnak korát s a nagyherceg pártfogását megillető ellátásban lesz része.

GALILEI. Az ő ígéreteik!

NICCOLINI. Csak arról a néhány napról van szó, amíg kihallgatják. Nem akarják, hogy innen kelljen átjárnia.

GALILEI. Elpusztítanak.

NICCOLINI átöleli. Nem szabad kétségbeesnie, Galilei úr. Ezek az urak, Maculano páter látogatása is azt mutatja, tartanak a nagyhercegtől. A magam részéről, a hallottak után csak egyet ajánlhatok: nem éri meg, hogy olyan haszontalan dologért, mint a föld forgása, amit úgysem érez senki, öreg testét fölösleges törődésnek tegye ki.

GALILEI keserű gúnnyal. A föld forgása? Csakugyan: mért is dúlattuk föl érte az életünket?

Függöny

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Kérlek, hogy csak etikusan és nyomdafestéket tűrően írj a bejegyzésekhez megjegyzést!