Keresés ebben a blogban

Betöltés...

Tollforgató Irodalmi Lap Blog

Válogatások az Internetről.

A blogban pályázatokról, rendezvényekről, és hirdetésekről tájékozódhat, valamint zenét hallgathat, videót nézhet, és az interneten megjelent hivatalos műveket olvasgathatja. Ha folytatni akarja a mű olvasását, akkor kattintson a szöveg címére!

Az alsó sávban weboldalakat, videósávot, és híroldalakat talál!

A fő oldalunkat itt találhatja:

Az alkotásokat a tollforgato.lap@gmail.com és a tollforgato.lapcsoport@gmail.com címre várom! Köszönöm, hogy megtiszteled az olvasóidat az alkotásokkal, a türelmeddel és a tanításaiddal!

Keresd meg a jobb oldalon a rejtett linkű, vagy lent a középen látható Chat-falat! Beszélgess, vitatkozz irodalomról, művészetről, történelemről, régészetről, vagy írástörténetről, logikáról, másról oldalainkon!


Új aloldalaink nyíltak:

Látogass el új blogunkra is!


A fiók nem Adsense fiók, támogatókat keresek!

2010. április 21., szerda

Írástörténet - A mezopotámiai ékírás (Sulinet)

A mezopotámiai ékírás

Ékírásos tábla

(Latinul a cunens szó éket jelent, ezért cuneiform írásnak is szokták nevezni.)
Mezopotámia területén nagy népmozgás játszódott le már az ókorban, sok nép élt itt váltva egymást a hatalomban. Ami azonban közös bennük, az az ékírás használata. A sumérek hozták létre az általuk ismert legrégebbi városállamokat a térségben, és a Kr.e. 4. évezred utolsó századaiban már ismerték az írás tudományát. Ez az idő egyezik azzal, amikor Egyiptomban is kialakult az írás, de a két nép önállóan jutott el idáig, kultúráik között nagyon valószínűtlen, hogy érintkezés alakult volna ki. Ezt alátámasztja az a tény is, hogy a legrégibb sumér írás és a hieroglifák alapvetően különböző jeleket tartalmaznak.
A sumér írás is kezdetben tárgyakat jelölt leegyszerűsített, stilizált formában, majd ezek a kis ábrák összekapcsolódnak a szavak hangalakjával, s ennek következtében egy-egy szó jele már csak hangsorként szerepelt egy hosszabb szóban. A jelentés egyértelművé tételére determinatívumokat használtak. Ez a fejlődés gyakorlatilag megegyezik az egyiptomiak írásával,
a fő törvények azonosak. A sumér írás és a hieroglifák azonban pontokon eltérnek egymástól. Egyrészt a sumérok jelölték a magánhangzókat is, másrészt az íráshoz használt anyagok természetéből adódóan más formákat alakítottak ki. Agyagból szinte korlátlan mennyiség állt rendelkezésükre, így ebből építették házaikat, ebből készítették bútoraikat, edényeiket. Kézenfekvő volt, hogy rögzítendő mondanivalójukat is ebbe az olcsó, könnyen hozzáférhető anyagba nyomják íróvessző segítségével. Az ékírásos jeleknek a következő fajtái alakultak ki:
függőleges: vízszintes: ferde: két ferde ék:
Ezeket kombinálva a Kr.e. 2. évezred végére kb. 600 ékjelet használtak

A sumérok követői

A sumérokat leigázó akkádok, babiloniak átvették elődeiktől az írás tudományát, de nyelvük különböző szerkezetű lévén kezdetben sumér dialektusban is írtak, ez maradt a kultúra nyelve. (Ugyanúgy, ahogy a középkorban a tudósok latinul írtak nemzeti hovatartozásuktól függetlenül.) Végül a babiloniak ismerték fel azt, hogy a sumér jelek egy kis átalakítással az ő nyelvük lejegyzésére is megfelelnek - ez a reform azonban bonyolultabbá tette az írást, és főképp az utókor számára annak megfejtését.
Az újabb változtatást az elámiak végezték el úgy, hogy a fogalomjeleket gyakorlatilag elhagyták és egy majdnem teljesen fonetikus szótagírást hoztak létre. Az ékírás történetében az utolsó nagy változás a perzsák idején játszódott le: kb. 50 jelből álló néhány szótagjelet megtartó, de már dominánsan betűket jelölő írásmódot fejlesztve ki.
Kezdetben függőlegesen írták egymás alá az ékírásos jeleket, az oszlopok pedig jobbról balra haladtak. Ezt az írásmódot azonban megváltoztatták úgy, hogy a táblákat s ezzel 90 fokos szögben balra elfordították, ezzel az írás vízszintes irányú és balról jobbra tartó lett, a jelek képszerűsége azonban nagymértékben csökkent. E módosítás hátterében valószínűleg az az egyszerű tény áll, hogy a nedves agyagon könnyen elmaszatolták a már leírt jeleket, s a 90 fokos elfordítással ezt ki lehetett küszöbölni.
Mezopotámia területén óriási mennyiségű agyagtábla maradt fenn, aminek az az oka, hogy
Pecséthenger
Hammurapi, a Kr.e. 18. században élt király törvényben előírta az üzletkötések írásba foglalásának kötelezettségét. A szerződések elkészítését azonban nem a kereskedők vállalták, hanem a piactereken mindig rendelkezésükre állt egy-egy írnok, aki a szöveget lejegyezte, az üzletet megkötő felek csak "aláírták" azt. Az aláírás gyakorlatilag annyit jelentett, hogy a tábla oldalába belenyomták saját pecséthengerüket, ezt mindig a nyakukban hordták. Ilyen hengert is tömegével találtak a régészek, vannak köztük míves remekek - ezek valószínűleg gazdag emberek birtokában lehettek - és jóval szerényebb kivitelűek is. Mezopotámiában tehát az aláírás milyenségét az ember vagyoni helyzete határozta meg.
Figyelemre méltó, ahogy ezek az írnokok saját munkájukat is könnyíteni próbálták: léteztek olyan fogantyúval ellátott pecsétek, amelyek a sokszor használt formulák szövegének negatívját tartalmazták, ezeket nyomdához hasonlóan az agyagba nyomva jelentős időt és energiát takaríthattak meg. Praktikus és érdekes módszert dolgoztak ki az okirat-hamisítás ellen.
Egy pecséthenger tartalma
Az agyagtáblát a ráírt szöveggel, az összes aláírással beburkolták egy újabb agyagrétegbe, amibe újra rögzítették a szöveget és a hitelességet tanúsító szignókat. A két réteg együtt száradt meg. Ha valaki arra gyanakodott, hogy a külső szövegen megváltoztattak valamit, akkor ezt a burkolatot óvatosan letörve ellenőrizni tudta. A rendszert fordítva sem lehetett kijátszani, mert ha valaki letörte a külső burkot és a belső táblán javított át valamit, majd új burkot készített a megváltoztatott szöveggel, akkor lelepleződött. Részint azért, mert nem biztos, hogy minden aláírást be tudott szerezni, másrészt pedig az új réteg száradáskor összemegy, és így szétpattan az eredetin.
Az ékírásos feliratok, jelek megfejtése hasonló problémát jelentett a tudósoknak, mint a hieroglifáké, sőt még annyival nehezebb volt a helyzetük, hogy nem állt rendelkezésre olyan többnyelvű kő, amely már ismert nyelven tartalmazta volna ugyanazt a szöveget. Egy fiatal gimnáziumi tanár, Georg Friedrich Grotefend azonban barátaival fogadást kötött: ő fogja megfejteni az ékírást. Ha teljesen nem is sikerült neki, de a sikerhez vezető módszer az ő zseniális ötletére épült.
Persepolisban háromnyelvű, háromféle írásjelet használó köveket találtak. Az egyik írásban kb. 40 jel szerepelt – ez valószínűleg betűírás - a második már 110 jeles – vélhetően szótagírás – a harmadikról – ami a legbonyolultabb volt – úgy gondolták, hogy szóírás. A betűírásnak sejtett szövegben különféle hosszúságú, több ékből összetett jelsorok között megfigyeltek egy magányos, mindig visszatérő ferde éket, amiben a szóköz jelét vélték felfedezni. A kutatók ismerték azt az ókori szokást is, miszerint az uralkodók nevével kapcsolatban formulaszerűen felsorolták címeiket, atyjuk nevét és címeit. Ezekkel az ismeretekkel rendelkezett Grotefend a munka kezdetekor, valamint azzal a feltevéssel, hogy a kő feltalálási helyéről feltételezhető: a három szöveg egyike óperzsa nyelven íródhatott.
Grotefend megfigyelte, hogy a görög íróknál ill. a későbbi századok szövegeiben ugyanaz a formula ismétlődött: X (név) király, nagykirály, a királyok királya, Y (név) királynak a fia. Ezt az ismétlődő szöveget kereste ismétlődő jelcsoportként. Meg is találta, de két formában: az egyik a teljes, a másodiknál azonban hiányzott az apa, ill. több felmenő felsorolása esetén a nagyapa címe, tehát ő nem volt király. Grotefend ezután végignézte a perzsa uralkodók listáját, és kereste azt az uralkodót, akinek az apja király volt ugyan, de a nagyapja nem. Kétszer fordult ilyen elő, így újabb vizsgálódásra kényszerült. Végül a nevek hosszából, valamint abból a tényből, hogy az egyik esetben a nagyapát és az unokát ugyanúgy hívták, viszont a feliraton nem azonos jelek szerepeltek a nevek helyén, arra a következtetésre jutott, hogy Hystaspesről, Dareiosról és Xerxesről szól a szöveg.
A nevek behelyettesítésével 12 betűt megfejtett, de aki az összes jel feloldását elvégezte, az Henry Creswicke Rawlinson volt.
A Mezopotámiában élő népek történelméről valóban sok adat áll a tudósok rendelkezésére, a világ múzeumaiban mintegy 400000 agyagtáblát őriznek. Az asszírok voltak az elsők, akiknek egész könyvtárát megtalálták Ninivében Assurbanapli palotájában – s csak erről az ásatásról 20000 táblát szállítottak a British Múzeumba. Szinte felfoghatatlan mennyiségű írásjelet jelent mindez…

Henry Creswicke Rawlinson (1810 - 1895)

Az iskolai latin és a görög mellett magánszorgalomból tanulta meg a perzsát és az arabot. Ezek az ismeretek tették lehetővé, hogy a Kelet-Indiai Társaság szolgálatába lépjen. 17 évesen katonaként utazott Indiába. 23 évesen a brit felderítő szolgálat ügynöke, s e minőségében utazott Perzsiába, ahol két év múlva már a perzsa hadsereg őrnagya és a sah fivérének katonai tanácsadója. 29 éves korától lépett brit diplomáciai szolgálatba, ahol a térség sok kényes problémáját sikerült úgy megoldania, hogy jutalomképpen 33 évesen már bagdadi brit konzul, majd bombayi főkonzul lett. Ez a gyors karrier lehetővé tette azt is, hogy vagyonos emberré váljon.
A mozgalmas katonai és diplomáciai élet mellett egy olyan tudománynak szentelte szabadidejét, ami jóval kevesebb sikerrel kecsegtetett: az ókori Mezopotámia történetének kutatója volt. A sors játéka következtében azonban mégis ez utóbbi tevékenysége az, ami miatt az utókor megőrizte emlékét.
1835-ben találkozott először ékírásos szöveggel Perzsiában, Hamadan mellett egy sziklába vésett felirat képében, amit egy fára felmászva lemásolt. Nem sokkal ezután pillantotta meg a behisztáni háromnyelvű, húsz méter hosszú és hét méter magas óriási ékírásos szöveget, amit ő maga a következőképp jellemzett: "A Times vasárnapi száma kőbe vésett kiadásban." Hozzákezdett a jelek lemásolásához, ezzel meglehetősen nagy veszélyt vállalva. Az óperzsa feliratot egy keskeny kőpárkányra állított létrán egyensúlyozva, egész testével a sziklához tapadva jegyezte le. A második, az elámi (akkád) feliratnál külön nehezítette a munkát, hogy a sziklaperem már töredezett, ezért a hézagok kiküszöbölésére vízszintesen is létrát kellett a perem maradványaira fektetni. A dolognak ezek után már csak egy szépséghibája volt, hogy a perzsák által gyártott létrák fokai nagyon gyakran kihullottak. A legnehezebb próbatételt a harmadik, a babiloni (sumer) változat lemásolása jelentette. Olyan meredek sziklarészen még a helyi bennszülöttek sem vállalkoztak a munkára. A nehéz helyzetből egy kurd fiú mentette ki a kutatót, neki végül sikerült felmásznia és megnedvesített kartonpapírba nyomva lemásolnia a jeleket. Rawlinson később a szikla tetejéről kötélen leereszkedve ellenőrizte a másolatok helyességét.
Maga a munka 1835 őszétől 1848 nyaráig tartott, természetesen megszakításokkal, hiszen hivatala sokszor elszólította innen.
A megfejtési kísérletek ezután következhettek, Grotefend módszerét kölcsönözve a királyok nevéből, a királyi címből indult ki. Az óperzsát fordított le legelőször, a másik kettő nehezebbnek ígérkezett. Végül hosszú, kemény munka után sikerült kutatótársaival együttműködve feltárnia a különböző korok ékírásainak rejtélyét.


Felhasznált irodalom:

  • Kéki: Az írás története
    (Gondolat Zsebkönyvek) Bp. 1975
  • Brookfield: Az írás
    Park Kiadó é.n.
  • Roaf: A mezopotámiai világ atlasza
    Helikon 1998
  • Augusta - Honzák: Ókori civilizációk
    Madách 1990

vissza

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Kérlek, hogy csak etikusan és nyomdafestéket tűrően írj a bejegyzésekhez megjegyzést!