Keresés ebben a blogban

Betöltés...

Tollforgató Irodalmi Lap Blog

Válogatások az Internetről.

A blogban pályázatokról, rendezvényekről, és hirdetésekről tájékozódhat, valamint zenét hallgathat, videót nézhet, és az interneten megjelent hivatalos műveket olvasgathatja. Ha folytatni akarja a mű olvasását, akkor kattintson a szöveg címére!

Az alsó sávban weboldalakat, videósávot, és híroldalakat talál!

A fő oldalunkat itt találhatja:

Az alkotásokat a tollforgato.lap@gmail.com és a tollforgato.lapcsoport@gmail.com címre várom! Köszönöm, hogy megtiszteled az olvasóidat az alkotásokkal, a türelmeddel és a tanításaiddal!

Keresd meg a jobb oldalon a rejtett linkű, vagy lent a középen látható Chat-falat! Beszélgess, vitatkozz irodalomról, művészetről, történelemről, régészetről, vagy írástörténetről, logikáról, másról oldalainkon!


Új aloldalaink nyíltak:

Látogass el új blogunkra is!


A fiók nem Adsense fiók, támogatókat keresek!

2010. április 22., csütörtök

Németh G. Béla ILLYÉS GYULA: EGY MONDAT A ZSARNOKSÁGRÓL

Németh G. Béla

ILLYÉS GYULA: EGY MONDAT A ZSARNOKSÁGRÓL

1. Annak a parancsuralomnak, amely igazi arcát és brutális valóját Magyarországon 1948-tól mutatta meg teljességében és mindenütt való jelenlétében, s amely 1953-ban enyhülni és részleges engedményeket adni látszott, vagy tán egyes személyeiben (mint Nagy Imre) valóban adni is kívánt, s amelyeket majd, év múltán, a rendszer igazi természetének jegyében, viszszavett (az említett személyeket félretolva), senki sem jelenítette meg nálunk olyan elemi, olyan nyelvi s mûvészi erõvel és lényegiséggel, mint Illyés Gyula.

Nagy versét, az Egy mondat a zsarnokságról címût 1950-re, vagy 51-re szokás datálni. Akár az egyik, akár a másik helyes, a valódi értõnek ez a politikai rendszer, ez a társadalom-, ez a világ- és emberfelfogás megmutatta félelmetes, brutális arcát. Társadalmat és egyedet, szellemet és lelket egyaránt állandó rettegésben tartó, folyamatosan elnyomorító kiiktathatatlan természetét.

2. A vers, közvetlenül, természetesen, errõl a szovjetmintájú rendszerrõl szól. Annak az utódnak azonban, aki személyesen már nem ismerte ezt a históriai korszakot, s legföljebb történeti leírások nyomán tud róla, már egyfajta társadalom-, léttörténeti, érzelmi s gondolati leírás, megjelenítés szintjén kell egyedi s társas lényegét befogadnia. S ez a vers egyetemes közlõ, átadó, átéletõ képességének próbája. S úgy hisszük, ama mûvek közül, melyek ezt az átadást irodalmunkban megpróbálták, egy sem ér föl ennek a versnek szellemi-lelki átéletõ erejével. S így azt sem tudják úgy, oly felismertetõ módon igazolni, hogy minden magát tökéletesnek, a társas s az egyedi lét minden kérdését megoldónak ígérõ ún. messianizmusok vállalkozásai rendszerint sokkal több szenvedést hoznak, mint amennyi, akárcsak részleges megoldást.

3. Szövegének sajátos nyelvhasználati, nyelvkritikai ereje érzékeltetni tudja azt a lelki, érzelmi, gondolati, egyedi és társas rettenetet; amely ezt a magát megváltónak hívõ s hitetni akaró gondolati rendszer hozott megvalósulási kísérletében a társadalom egészére, melyben így vagy úgy, rab lett az ember vagy rabtartó, gyanús vagy gyanúsító, elszenvedõ vagy szenvedést kiváltó. Száznegyvennyolc sorában átütõ erõvel, szinte teljes lelki-érzelmi-gondolati föltérképezését adja annak az egyedi s társas pszichikai helyzetnek, amelyben élnie kellett egy országnak, egy társadalomnak, egy nemzetnek.

A vers, mint a címe is mondja, egyetlen mondat. Ez magában is nagy találat. Hiszen az a minden testi-lelki, egyedi-társas, érzelmi-gondolati, tervezõ-cselekvõ létet egyszerre és egyetemesen átható, semmi szabaduló rést nem hagyó rendszer lényege valóban egy mondatban megfogalmazható. A mondat lényegének variációkra, más-más megjelenésû, ám esszenciális azonosságú részeit, elemeit csak a mélyebb befogadás érdekében bontja szét, egymástól azonban elválaszthatatlan részmondatokká. Ám a befogadó lélek, szellem nem tekinti ezeket különállóaknak, máslényegûeknek: ellenkezõleg: a legszorosabban egybetartozóaknak, azonos lényeg részelemeinek. Hiszen ugyanazon zsarnokság részelemei, megjelenési, átélési formáiról van szó. Úgy érzékeli a beszélõ igazán ezt az egybetartozást, ezt az azonos tõrõl, azonos lényegbõl származást, ha a fakasztó lényegtõl, az azonos lényegiségtõl nem választja szét, nem szakítja el különálló mozzanatokká a részeket.

A nagy fölismerések nagy kimondásai mindig is szétszakíthatatlan, részekre tagolódó alapmondatok. Ez az alapmondat itt ez: «Hol zsarnokság van, ott zsarnokság van.» Azaz ez itt az összegfogó, mindent átjáró, oszthatatlanul összetartó lényege minden emberi jelenségnek, dolognak. Elsõ pillanatra tautológiának, idem per idemnek látszhat. Holott az igazi végösszegzés megelõlegezése.

4. A vers alkotottsága kitûnõen, szinte azt mondhatnánk, Illyésnél is ritka adekvátsággal mutatja meg a fölismerés építõ élményét, s annak következményét.

Külön kell szólni a vers megszólító, második személyû beszédformájáról. Ez nem egy, valamely társhoz odaforduló, intõ, figyelmeztetõ beszéd; de nem is önmegszólítás mint Aranynál, Kosztolányinál, József Attilánál oly gyakran. Az is, de nem elsõsorban az, hanem hirdetõ, közösséghez forduló, rétori, papi, prófétai, bírói intõ, figyelmeztetõ, ítéletmondó megszólítás (amelynek megszólítottjai között, persze, maga is ott van, mint a valódi nagy hitvallók, próféták, papok). Az a nyelvi formula is ezt a beszéd-, ezt a megszólításformát erõsíti, sugallja, mely sírbeszédre utalóan, evilági végítéletet, társadalmi, történeti, etikai végminõsítést jóslóan fejezi be mondanivalóját.

5. A beszédforma, a beszédhangsúly mellé, illetõleg belé kitûnõen illeszkedik a versforma, s annak egyedi alakítása. Még helyesebben, pontosabban szólva: a megjelenített helyzethez törése, váltakoztatása. A jambusi nyolcasból egyik általános lírai formává lett négyes. Gáldi verselésregiszterében egész sor példát hoz föl, régit is, újat is, egyházit is, világit is, fordítóit is, eredetit is. S arra is, miként vált ez a jambusi nyolcas oly gyakran négyes, hármas, vagy két-, illetõleg két és felesbe.

Illyésnél itt a beszéd dinamikájának megfelelõen szinte minden változata, azaz teljessége is, s többféle rögzülése is elõfordul s szerepet tölt be a versbeszéd, azaz itt a vád és védbeszéd kívánalmának megfelelõen; gyakran ugyanazon strófában is. Mint ahogy a vádló és óvó strófák is ugyanígy váltják hangsúlyban is, terjedelemben is egymást: a négysorost a hármas, s mindeniket gyakran a kettõs is. Azaz egyszerre õrzi meg s használja ki a beszéd verslényegét, azaz aversbeszédét, s egyszerre sugallja a közvetlen, a lélekbõl fölfakadó beszéd gondolathitelesítõ személyes izgalmát, indulatát is. Mégpedig a belsõ beszédét is, s a kifelé fordulóét is .

6. S rímeit is, mint a magyar lírai vers e különösen jellegzetes, hagyományos elemét is szinte mindig s hangsúlyosan tartja meg, még akkor is, ha egyetlen szóból, vagy két-három egytagú szóból áll is a sor. S ez távolról sem csak a közönség hagyománykívánalmát elégíti ki, hanem nagyon gyakran a hangsúly figyelmeztetõ szerepét is betölti.

7. A strófák többsége négysoros, de a három- s a kétsoros is gyakori: ám mindig funkcionális célzatú, meghatározottságú. S ez a vers egyik legfontosabb, s leghatékonyabb elemével van összefüggésben. A versszakok mintegy kétharmada «a zsarnokság» karakterisztikus külsõ s funkcionális, azaz kauzalitását, «jogszerûségét» igazoló mozzanatait, külsõ tényeit ragadja meg. Vagy még pontosabban: azt mutatja föl, hogyan lesz a zsarnokság számára minden, legközönségesebb élettény, cselekedet is ok és így jog is a büntetésre.

Fontos, nélkülözhetetlen, s ezért a vers szövegének legalább felét éppen az tölti ki, fölháborodásának erejét az kölcsönzi, miként tesz meg a zsarnokság minden cselekvést, minden egyedi, családi, társas életmozzanatot, még az éjszakai álmot is váddá.

S nagyszerû befejezésében, mely elõtt megismétli a vezérlõ alapmondatot, ám ennek a második sorát már nem ismétli, hanem mély társadalomértéssel így fogalmazza át:

hol zsarnokság van,

mindenki szem a láncban:

belõled bûzlik, árad,

magad is zsarnokság vagy.

Majd a történelem szempontjából a legsúlyosabbat mondja a végén; azt, amit negyven esztendõn keresztül iskolában, közéletben, történetírásban, emlékezésben tapasztaltunk, s majdani saját énünk utódaink által való fölidézésében is el kell viselnünk:

mert ott áll

eleve sírodnál,

õ mondja meg, ki voltál,

porod is neki szolgál.

8. Azt mondjuk, amivel kezdtük: arról az önkényuralomról, arról az idegen hatalmat kiszolgáló parancsuralomról sokan szóltak. De oly korán, s oly tökéletes ismerettel, mint Illyés e verse, senki, alig valaki.

A versben jelentõs szerepe van az ismétléseknek. Nem egyszerûen erõsbítõ, súlyosbító ez a szerep, kivált nem direkten az. Kiterjesztõ igen, de az sem elsõdlegesen. Elsõdlegesen minõsítõ, társadalmi-egyedi emberi minõsítõ szerepe van. Még pedig elsõ helyen a két szféra természetellenes vegyítése, összekuszálása. Azaz az élet magánszféráinak megszûkítése, a társadalmiba nem beillesztése, hanem tényezõinek, tulajdonságainak, tereinek, kapcsolatrendszeri határainak, illetékességi köreinek oly egymásba erõszakolása, ami által mindenik autonómiája megszûnik, s így mindenik elveszti az életben betöltött funkcionalitását. Nem lehet igazában nemcsak magánember, de egyéniség sem. Be kell illeszkednie valamely jellem-, magatartás-, foglalkozás típusmagatartásába. Nem élheti, mert nem foghatja fel a maga módján sem a maga egyéni, sem a társadalomba illeszkedõ életét.

Voltaképp a vers egyik legfõbb hatóeszköze ehhez a kérdéskörhöz, ennek a torzult kezeléséhez, vagy éppen kényszerû hiányáéhoz kapcsolódik. Ez pedig az ismétlés. Mégpedig variációs lehetõséget kizáró ismétlés. Mert azt a variabilitást, ami a ketrecben tartott állatokra vagy a munkatáborokba zárt emberekre, az azonosan reagáló elmegyengékre jellemzõ, csak azt engedi meg. Mint esztétikájában is, eszménye a típus, s ellensége a saját egyéniségû személyiség, amely maga kívánja élete, lénye, világlátása alakítását véghezvinni, birtokolni, lehetõségét magáénak tudni, s élni is vele, vagy akár változtatni is azt.

Föltehetõ a kérdés: a hangsúlyosan állító, folytonosan – majd némi változattal, majd anélkül – visszatérõ alapmondat nem egyszerûen a versalkotásban olyan gyakori refrén szerepét tölti-e be? Azt kell felelnünk: bizonyosan azt is. De semmiképpen sem csak azt. Hadd utaljunk Gadamerra azzal, hogy egy fölismerésnek sokszorosan visszatérõ, de nem egészen azonos szavú és grammatikai ágyazottságú ismétlése megszünteti, megakadályozza az idézett jelenség «punktualitását», «diszkontinuitását», s tárgyszerûségének puszta szubjektivitásba záródását is. A folytonos újra, némileg más-másképp ismétlõdõ állítás, fölismerés érvénye el nem felejthetõvé, el nem évülhetõvé lesz. «Olyan szemlélhetõvé, ami van.» Már Dilthey-nél is szerepet játszik a lírai hatáskiváltás magyarázatában a hermeneutika, de ott inkább csak «módszertani» ez a szerep. Az olvasó figyelmét leköti, s nem utolsó sorban folytonosan, de visszatérésében nem teljesen azonos szavú, s helyezettségû, s ez arra figyelmeztet, hogy az egészben alapvetõ és sok – sõt minden oldalú – szerepe van. Mégpedig határozottan ontikus szerepe. (Gadamer: Igazság és módszer)

«Hol zsarnokság van», ott csak ordré, ott csak szokvány, ott szabott magatartás és szemlélet lehetséges. Ott nemcsak azt mondják meg, mivel kell életed eltöltened, hanem azt is, miként kell ezt a szerepet az egyetlen lehetségesnek, kiszabottnak venned.

A «hol zsarnokság van, ott zsarnokság van» –: ezért hangzik el annyiszor, mert minden kitörést a rád szabottból büntetés illet. Még holtodban, emlékedben is.

Hasonló, de hatását másképp fejti ki a rím, s még inkább az egyszerûen vagy variációsan alkalmazott sorhosszúság, amely egyszer többszótagos, harmonikus összecsengést ad, a természetszerû helyett szándékoltság benyomását kelti. Lényegében az egész vers rendkívül erõsen, s határozott intencióval kidolgozott hangzatvilága azt mutatja, hogy a természetszerû rend, illeszkedés és az erõszakolt, rávitt kapcsolódás disszonáns funkcióját szóválogatásának hanganyaga is szolgálja, kivált ebben a lényeget folyvást visszatérítõ, hol harmonikusan, hol groteszk tonalitással emlékezetbe rögzítõ, sulykoló, torz refrénszerûséggé lett, tragikomikus szólássá merevedõ hangzatú ismétlõdés.

9. S még egyet: irodalomtörténet-írásban szokásos ily módokon azonos irányba, csoportba sorolni, egymással rokonítani szerzõket: honnét jöttek, mely társadalmi rétegnek, mily társadalmi céloknak szolgálatában álltak; s mily módon, mily stílban, beszédmódban szóltak mûveikben társadalmukat ért veszélyekrõl.

Ez valóban lehetséges csoportosítás. Csakhogy Veres Péter például ugyanez évben meghívást kapott a Szovjetunióba. Hazajõve rajongva megírta útikönyvében szerzett tapasztalatait, emlékeit. Említsünk néhányat. Moszkva olyan, mint egy gyönyörû alföldi falu-város; a levegõje egyenesen tejízû. Sztálin mosolya, kézszorítása elbûvölõen kedves. Míg a nyugati államférfiak csak szavazatra vadásznak, ha a közemberrel szóba állnak; Sztálin meleg szavakkal meg ezt mondta neki: a paraszt a legfontosabb ember, az adja a kenyeret. Elvitték õket Odesszába is, amelyrõl õ eddig azt a – most már tudja – «rágalmat» olvasta, hogy a világ egyik nagy bordélyvárosa. Az igazság azonban azt erõsíti, hogy õ este csupa koncertre, színházba sietõ embert látott ott. S mennyire elbûvölte, hogy bármely kolhozelnök, akivel találkoztak, nemcsak atyaian gondoskodott a gazdaságról, a házasulandókról, de minden apró adatát is fejbõl tudta, s mondta a gazdaságnak, s a lakosság minden ügyét baját magáénak ismerte és jóra fordította.

Illyést is meghívták, s elvitték még a háború elõtt a Szovjetunióba. Egy emlékét idézzük föl: a rádiók bemondták a spanyol polgárháború kitörését. Õk érdeklõdtek vendéglátóik véleményérõl. Ilyen senkinek sem volt. Ám néhány nap múlva megjelent a róla szóló cikk, s most már mindenkinek volt véleménye; s meglepõ módon, mindenkinek azonos véleménye, mint a Pravda-cikk szerzõjének.

Darvas József pedig a Forum címû lapban, majdnem Illyés versének keletkezésével egy idõben, azt írta egy túláradó rajongó (vagy szolgaian kiszolgáló) cikkben, hogy a Szovjet Kommunista Párt történetének Sztálin által irányított könyve talán az egyetemes történelemnek is egyik legfontosabb olvasmánya. S ugyane lapban Erdei Ferenc, ha nem volt is ily rajongó hangnemû, igazában alig különbözött felfogása Darvasétól. Szabó Pál pedig úgy vélte ugyanitt, hogy a magyar parasztság majd nagy hálával gondol Gergely Sándorra, mert az megírta, s úgy írta meg Dózsa-regényét, ahogy megírta.

10. Volt tehát egységes, vagy akár csak megközelítõen egységes népies irány, kivált a háború után? Illyés úgy vélte, az érett Kosztolányinak alig van gyenge verse, mûve, Ady versei közt viszont – nagy költõink sorában – meglehetõsen sok ilyennek mondható. S ha Kosztolányit így minõsítette, Babitshoz szinte testvéri vagy fiúi, módon ragaszkodott.

Ám mindez mellékes ezúttal. Ezúttal azt fontos megismételnünk, hogy ily súllyal, ily sokrétûen, ily világosan nem az ötvenes évek közepén, hanem legelején írta meg Illyés oly tiszta lényeglátással, s oly hiteles indulatú és mûvészetû versben e korszak politikai, szellemi, társadalmi lényegét, mint utána eddig is alig valaki. Versében semmi keresettség a megírás módjában. Hogy mindez valóban egyetlen mondat, az a mondat grammatikai meghatározása szerint is igaz: a mondat, ha állító, egy állítást, ha tagadó: egy tagadást foglal magába. Ez állító mondat, amely rögtön kimondja lényegét: «Hol zsarnokság van, / Ott zsarnokság van.»

A többi ennek az egyszerû állító mondatnak ragyogó és megdöbbentõ kifejtése, igazolása, egy lélektanilag szakíthatatlan versbeszéd-, és gondolatfolyamatban.


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Kérlek, hogy csak etikusan és nyomdafestéket tűrően írj a bejegyzésekhez megjegyzést!