Keresés ebben a blogban

Betöltés...

Tollforgató Irodalmi Lap Blog

Válogatások az Internetről.

A blogban pályázatokról, rendezvényekről, és hirdetésekről tájékozódhat, valamint zenét hallgathat, videót nézhet, és az interneten megjelent hivatalos műveket olvasgathatja. Ha folytatni akarja a mű olvasását, akkor kattintson a szöveg címére!

Az alsó sávban weboldalakat, videósávot, és híroldalakat talál!

A fő oldalunkat itt találhatja:

Az alkotásokat a tollforgato.lap@gmail.com és a tollforgato.lapcsoport@gmail.com címre várom! Köszönöm, hogy megtiszteled az olvasóidat az alkotásokkal, a türelmeddel és a tanításaiddal!

Keresd meg a jobb oldalon a rejtett linkű, vagy lent a középen látható Chat-falat! Beszélgess, vitatkozz irodalomról, művészetről, történelemről, régészetről, vagy írástörténetről, logikáról, másról oldalainkon!


Új aloldalaink nyíltak:

Látogass el új blogunkra is!


A fiók nem Adsense fiók, támogatókat keresek!

2010. április 18., vasárnap

Kecskés Pál A házasság etikája

Kecskés Pál A házasság etikája   Nihil obstat. Dr. Michaël Marczell censor dioecesanus.  Nr. 2118. Imprimatur. Strigonii, die 29. Augusti 1927. Dr. Julius Walter vic. cap.   Tartalomjegyzék ======================================================================== Tartalomjegyzék   A könyv elektronikus változata  Bevezetés A házasság eredete A házassági etika története Etikai nézôpontunk alapjai A házasság társadalmi jelentôsége A hűséges szeretet A házasság szentsége A házasság válsága Etikai irányelvek Állam és család Irodalom ======================================================================== A könyv elektronikus változata     Ez a program az azonos című könyv elektronikus változata. A könyv 1928-ban jelent meg a Szent István Társulat kiadásában. Az elektronikus változat a Szent István Társulat engedélyével készült. A könyvet lelkipásztori célokra a Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár szabályai szerint lehet használni. Minden más szerzôi jog a Szent István Társulaté. ======================================================================== Bevezetés     Korunk számtalan társadalmi problémája között nem utolsó helyen áll a házasság válságának a kérdése. Szerencsétlen házasság mindig volt a világon. Azonban az utóbbi idôben egyre sűrűbben mutatkoznak olyan tünetek, melyek nemcsak a nagy tömegben szórványosan elôforduló esetekrôl adnak számot, hanem a házasságnak mint intézménynek megrendülésérôl beszélnek.   Egyre nagyobb a szerencsétlen házasságok száma; szinte megszokott, köznapi eseményszámba mennek a házassági elválások, egyre több olyan férfit és nôt találunk, kik lemondanak a házaséletrôl: részben, hogy a függetlenséggel járó elônyöket ne kelljen feláldozniok, részben, hogy biztosítsák magukat a szerencsétlen házasságok következményeivel szemben, melyek szomorú eseteivel nap-nap után sűrűn találkoznak.   Mindenki tudja, hogy a háborúnak és a súlyos gazdasági viszonyoknak mily nagy részük van a házasságkötés megnehezítésében. Azonban az emberi elme nem elégszik meg a tények egyszerű megállapításával, hanem a jelenségek mélyebben fekvô okai után kutat. Ezeknek a kutatása nyomán pedig lépten-nyomon felmerülnek olyan nézetek, melyek nem a külsô körülményekben, hanem az emberiség lelki világának megváltozásában látják a házasság válságának voltaképpeni magyarázatát. E szerint nem a mostoha viszonyok által elôidézett múló nehézségekkel állunk szemben, hanem a házasságnak mint intézménynek lassú haldoklásához jutottunk el. A házasság válságát úgy tekintik, mint kísérôjét annak az általános szellemi nyugtalanságnak, mely a mai ember életét annyira jellemzi. A természettudományos műveltség, a technikai kultúra, a megváltozott gazdasági viszonyok új perspektíva képét nyitják meg az emberiség elôtt, melynek láttára megnyugvásra jutni nem tudó lelkében új vágyak bontogatnak szárnyat és világgá indulva, új életformákban, az emberi intézmények gyökeres átalakításában iparkodnak megvalósuláshoz jutni. Az emberi kultúra általános átalakulás felé törtetô irama magával ragadta a házasság intézményét is, melynek ha a jövô társadalmi életbe való beilleszkedésének formáját ezideig talán még nem lehet megállapítani, de a fejlôdés iránya sejtetni engedi, hogy a házasság a jövôben nem lesz az, aminek a keresztény erkölcsi felfogás és a társadalmi szokás eddig tartotta: nem lesz az emberi nem fenntartásának egyedüli törvényes formája, nem lesz többé a férfinak és nônek felbonthatatlan, tartós életszövetsége.   Tolsztoj, a nagy töprengô, kinek oly éles szeme volt az emberi hibák meglátására, melyeken az orosz lélek vigasztalhatatlan pesszimizmusával tudott elmerengeni, a legtöbb mai házasságot megrendítô élettragédiának tartja. Híres házassági regényében ezt a kétségbeesett kijelentést adja a fôhôs ajkára: ,,Az emberek a régi divat szerint házasodnak, anélkül, hogy hinnének abban, amit tesznek s ennek azután hazugság, erôszak a következése. Ha csupán hazugság lenne, hát még hagyján; a férj és a feleség úgy tesznek, mintha házasságban élnének; pedig valósággal sokférjűek és soknejűek. Ez baj ugyan, de azért még elfogadható, de mikor férj és feleség kényszerítve vannak egész életükön át együtt élni (maguk sem tudják, hogy miért) és mikor már a második hónapban az a vágy támad bennük, hogy egymástól elváljanak, de ennek ellenére a kényszer következtében együtt maradnak, akkor már pokollá válik az élet, részegségre adják magukat, golyót röpítenek agyukba, meggyilkolják, megmérgezik egymást''.   Nemrégen egyik magyar folyóirat ankétot rendezett a válságba jutott házasság problémáinak megvitatására. A házasság intézményére legnagyobbrészt kedvezôtlen eredménnyel végzôdô hozzászólások tömkelegében többek között ezt a lesújtó megállapítást találjuk : ,,A házasság bajain segíteni lehetetlen. Olyan ez, mint a háború. Ôt magát kellene kiirtani és nem jelenségeit enyhíteni''.   Míg némelyek szerint a házasság teljes kiirtása lenne kívánatos, mások olyan házassági reformot ajánlanak, mely a házasság igazi rendeltetésének tagadásával egyértelmű. Franciaországban ezen a téren legújabban Léon Blum, az ismert szocialista pártvezér iparkodik elnyerni a kezdeményezés pálmáját, midôn annak a nem egészen új véleménynek az érdekében harcol, mely mindkétnemű ifjúság számára a teljes szabadosságban kitombolt évek után a házasságot legfeljebb csak mint nyugdíjintézetet ajánlja, melyben az ember poligám természetének lecsillapodása után áldásosan hat a monogámia csendes nyugalmának az élvezete.   Az írói fantázia szellemeskedésénél mélyebben iparkodik a probléma megoldására Keyserling Hermann gróf, a darmstadti bölcselô, kinek az az eredeti ötlete támadt, hogy körkérdést intéz a házasság tárgyában három világrész íróihoz és gondolkodóihoz. Véleményeiket összegyűjtve adta közre nemrégen ,,Das Ehebuch'' c. könyvében. Ez a könyv érdekes képét mutatja a modern szellem új életformákat keresô próbálkozásának, tárgyilagos értékét azonban nem kevésbé befolyásolja az a körülmény, hogy írói nagyobbrészt osztoznak a szerkesztô sokat vitatható világnézeti felfogásában s így következtetéseiket is ennek megfelelôen kell megítélnünk. A könyv több szakembernek egypár részletkérdést megvilágító tanulmányát is adja, melyeket magunk is figyelembe vettünk. A könyv erkölcsi megállapításai pedig sok helyen élénk reflexióra adtak okot s ösztönzésül szolgáltak tanulmányunk megírására.   Amidôn a házasság problémáit erkölcsbölcseleti tanulmány tárgyává tesszük, a mindennapi élet zűrzavaros lármájából az örök igazságok csendes, tiszta, napsugaras magasságaiba emelkedünk fel. De keresô tekintetünk elôtt azért nem mosódnak el a földi lét körvonalai s a mindennapi élet követelményeivel szemben sem veszítjük el figyelmünket. Nem érhet az a vád, hogy egy elsôsorban praktikus, gyakorlati életproblémát hasznavehetetlenül ideális elvekkel akarunk megoldani. Az ember gyakorlati életelvei ugyanis csak akkor szolgálják az életnek, ennek a legnagyobb, legigazibb realitásnak az érdekeit, ha megállhatnak a józan emberi ész évezredes tapasztalatok nyomán leszűrôdött igazságai elôtt. Az emberiség fejlôdésben levô, tökéletesülés felé törekvô életáradat, melynek irányát a lélek szemei határozzák meg. S ha a lélek tekintete elhomályosul, ha tisztánlátását elveszíti s nem veszi figyelembe azokat az értékeket, amiket az emberi kultúra a fejlôdés eddigi folyamán kitermelt, ha a történelmi étosszal a közösséget megtagadja s ötletszerű újításokkal akarja forradalmosítani a szellemi életet, úgy az elvakult lélek nem világosságot, hanem sötétséget terjeszt, mely az élet fejlôdését elôbbrejutás helyett hanyatlásba, dekadenciába viszi. Az elmúlt évek legszenzációsabb könyve Spengler ,,der Untergang des Abendlandes'' c. műve volt, mely csak annak a fájdalmas ténynek a benyomása alatt keletkezhetett, ami a gondolkodó emberben a kimerült, elsötétült, irányt, elveket mutatni nem tudó modern szellem eltévelyedései láttára ébred.   Lehet, hogy fordulópont elôtt áll az emberi művelôdés útja. De annyi bizonyos, hogy a kultúra új korszakának is az ember lesz a hôse s szellemi életének, társadalmi berendezkedésének csak akkor lesz értéke, ha az igazságot fogják szolgálni, vagyis ha az ember helyesen értelmezett érdekeit fogják kielégíteni. Az ember erkölcsi magatartásának irányt szabó elvek a kultúra formálói, melyekhez simul, alkalmazkodik az élet menete. Erôteljes kifejlôdéshez csakis egészséges elvek segíthetik az életet. Amikor tehát az elvek vizsgálatát tesszük könyvünk tárgyává, nem szakadunk el a való élet talajától, hanem azokat a feltételeket vesszük vizsgálat alá, melyek az élet erôteljes kivirágzását elôsegítik, melyek az emberi életnek erôt és értéket kölcsönöznek. Fejezetrôl fejezetre haladva vezetjük fel az olvasót az etikai szemlélôdésnek arra a magaslatára, ahol elôtűnnek azok az elvek is, melyek utat mutatnak a házasság válságának megoldására is. ======================================================================== A házasság eredete     Az emberi élet formái a történelem folyamán fejlôdnek. A fejlôdés nem mehet küzdelem nélkül s az élet hosszú országútja, mely a természet ôsvadonából a XX. század kultúrájáig vezet, ezeknek a küzdelmeknek a nyomait ôrzi, az emberi intézmények emelkedésének és hanyatlásának emlékeit mutatja.   A művelôdéstörténet és a néprajzi tudományok egyik legfontosabb feladatuknak tekintik a fejlôdés kezdeteinek, az emberiség ôsállapotának a felderítését, hol a társadalmi, gazdasági, erkölcsi élet eredetére nézve iparkodnak adatokhoz jutni. A társadalmi élet kezdeteit keresô kutatások során természetesen kiterjed a figyelem azokra a körülményekre is, melyek a család eredetére vonatkozólag nyújtanak felvilágosítást. Megvalljuk, hogy a dolog történeti vonatkozásaitól eltekintve a civilizált ember szempontjából nem tulajdonítunk nagy jelentôséget annak a körülménynek, hogy milyenek a primitív népek családi viszonyai. Mert amint a kultúra fejlôdésével, az erkölcsök nemesülésével elhagytuk az ôsidôk sok más barbár szokását, amilyenek a vérbosszú, a zsákmányolás, a nomád életmód, éppen úgy kell a művelôdés érdekében ragaszkodnunk a monogám házassághoz mint magasabb értékhez, bármilyen képet tárjanak is elénk a primitív életviszonyok. Ha mégis felvetjük a házasság eredetének a kérdését, arra elsôsorban a materialista világnézet kényszerít bennünket, mely szerint a poligám hajlandóságok annyira belegyökereznek az ember ôsi természetébe, hogy kultúra, erkölcs, vallás mind hiába fáradoznak az ösztön eredeti irányának megváltoztatásán. Miután pedig az etikai célja az emberi természet készségeinek harmonikus kifejlesztése, az etikai kutatás számára az ember természetes hajlandóságainak figyelembevétele nem lehet közömbös.   A materializmus szerint csak az ôsi vagyonközösség feladásával s a vallási elvek befolyása alá kerülô társadalmi ízlés hatása alatt született meg a házasság intézménye, melynek igáját az ember mindig kelletlenül viselte, hiszen olyan terhet vállalt vele magára, mely ellen ôstermészete eleve tiltakozott. Mindazok a házassági kötelék meglazítására irányuló törekvések, melyeket a vallásos etika mint tökéletlenségeket ítél el, nagyon is természetes és érthetô tiltakozásai az ôsi természetnek az ösztönök igazságtalan elnyomásai ellen.   A materializmus a múlt század közepe óta fáradhatatlan azoknak az adatoknak az összegyűjtésében, melyeket az ôsi, poligám természetnek, a nemek eredeti szabad viszonyának bizonyítására felhozhat. Bizonyításképpen elsôsorban azokra az adatokra hivatkozik, melyeket a korábbi etnográfiai kutatás a házasság eredetére nézve megállapított.   Bachofen szerint az emberiség ôskorát a nemek egymáshoz való viszonyában a megkötöttség teljes hiánya, a promiszkuitás állapota jellemzi. Családnak nyoma sincs, a gyermekeknek apjukról, anyjukról sincs tudomásuk (pater incertus, mater incerta). Csak miután a nô a földmívelést föltalálta, alakult ki a családi élet, melynek legrégibb formájában, a matriarkátusban, a családfô jogai a nôt illetik. Szabadon választ magának férjet, kit megtart, ha meg van vele elégedve, ellenkezô esetben másikat vesz a helyébe. A gyermekek az ô törzsének nevét viselik, apjukról sokszor egyáltalában semmit sem tudnak. Vagyon is rang kizárólag a nôi ágon öröklôdnek, úgyszintén a rokonsági fokokat is a nô után állapítják meg.   Bachofen elméletének igazolására a népek amazon mondáira, a harcias némberekrôl szóló elbeszélésekre, az ókor kiváló uralkodónôirôl fennmaradt feljegyzésekre s némelyik természeti népnél a nôi ágnak a férfival szemben még jelenleg is kimutatható elônyösebb helyzetére hivatkozott. A patriarkátus, a férfi családfôi jogainak elismerése, csak a fejlôdés késôbbi fokán következett be. Bachofennel megegyezô eredményre jutott Morgan is.   Bachofen és Morgan az ôsnépek állapotait ismertetô könyveiben, Darwin leszármazási tanában, Bebel és Engels bôséges bizonyítékot véltek találni elméletük igazolására, mely szerint a házasság csak a magántulajdonon alapuló örökösödési jog eredménye s a vallások, elsôsorban a kereszténység által az emberiségre kényszerített intézmény, melynek járma alól a vallásos élettôl való elfordulással s a gazdasági viszonyok megváltozásával mindinkább meg fogja magát szabadítani.   Míg az anyagelvű világnézet csakis egy kényszerhelyzetbôl magyarázza a házasság eredetét, addig a fejlôdéstani elmélet az evolúció törvényei szerint igazodó lassú társadalmi fejlôdés eredményének tekinti.   Spencer ,,Principles of Sociology'' c. könyvében megjelöli a fejlôdés irányát, melyen az emberiség végighaladt, míg a házasság mai formájáig eljutott. A fejlôdés kezdetleges fokára a teljes nôközösség állapotát helyezi, hol csak a legközelebbi vérrokonság (szülô, gyermek) emel korlátot a nemek különben teljesen szabad viszonyának. A fejlôdésnek ezen a legalsó fokán a nôi nemnél, mely természeténél fogva gyengébb, a kellô védelem hiányában aránytalanul nagy halálozás következett be, mely a második fejlôdési foknak, a poliandriának lett az elôidézôje.   Ezen a fokon a nôk aránytalanul kis száma mellett egy nônek több férje volt. A nô most már nagyobb kíméletben részesült, mint az elôbbi fejlôdési fokon s míg férjeik a megélhetéshez szükséges dolgokat teremtik elô, ô kizárólag házimunkát végez s így jövendô hivatására elôkészül. Elônyösebb helyzete következtében, valamint a törzsek egymásközti háborújában, a férfiak halandóságával szemben a nôi nem számbeli túlsúlyhoz jutott s ez a körülmény a fejlôdés következô fokához, a poligámiához vezetett.   A poligámia a család voltaképpeni kezdete: honnan az atyai hatalom, a különbözô rokonsági fokok, valamint az egy atyától származott gyermekek közti örökösödési jog veszi eredetét. Azonban a soknejűség természetes következménye a feleségek egymásközti folytonos viszálya, mely a család életét teljesen megrendíti és így elôkészítôje lett a legutolsó fejlôdési foknak, a monogámia megszületésének. A monogámia kezdetleges alakjában a férfi több felesége közül egyik a fôfeleség rangjára emelkedik, végül egy férfinak egy nôhöz való viszonyává válik, melyet Spencer a fejlôdés végsô fokának tekint s e viszony tökéletesülését látja az emberiség jövendô fejlôdése biztosítékának.   Az evolucionista etnográfia a fejlôdést mint szükségképpeni jelenséget kiterjeszti az egész emberiségre. A természeti népeknél, kik még a művelôdés alacsonyabb fokán állanak, keresi a fejlôdés alacsonyabb fokának, a poliandriának és a poligámiának maradványait, melyeket egyszersmind bizonyítékul használ fel a fejlôdési elmélet igazolására. Azonban éppen a még jelenleg élô természeti népek viszonyainak alaposabb tanulmányozása nyomán jutott legújabban az etnográfia a korábbi megállapítással homlokegyenest ellenkezô eredményekre, amelyek a materialista és az evolucionista világnézetnek az ôsi nôközösségrôl szinte már a köztudatba átment meggyôzôdését megrendítették és alaptalan feltevésnek bizonyították. A kutatás során kiderült ugyanis, hogy a vadnépeknél található jelenlegi állapotok részint nem egyeznek meg azokkal az adatokkal, melyeket a régebbi etnográfusok adtak, részint pedig nem az ôsi természet maradványai, hanem vagy a dekadenciának, vagy külsô hatásnak az eredményei.   A házasság eredetének ez az új irányú megvilágítása Westermarck nevéhez fűzôdik, ki 1891-ben kiadott könyvében (,,The story of human marriage'') hozta nyilvánosságra nagy alapossággal végzett kutatásainak eredményeit. Westermarckot nem lehet a monogámia javára társadalmi elfogultságról vádolni. Kutatásaiban kizárólag biológiai alapokra helyezkedik s azt az elvet vallja, hogy ,,a szociológiai terminológiában nem szabad ember és állat között nagyobb alapvetô különbségeket felállítani, mint az élettanban és a lélektanban''. Sôt a darwinizmus elveit sem utasítja teljesen vissza, midôn annak a véleményének ad kifejezést, hogy ,,az emberi házasság valamelyik majomôstôl eredô örökségnek látszik''. Ha ezen elvei dacára Westermarck mégis a korábbi evolucionista állásponttal ellentétes eredményre jutott, úgy az a tények kényszerítô erejének tulajdonítható.   Westermarck szerint a fejlôdés kiindulópontjául már csak azért sem lehet a nemek szabad viszonyát tekinteni, mert az emberi társadalom legôsibb formája nem a törzs, hanem a család. Az élelemszerzés gondjai megnehezítették egy-egy területen a nagyobb számú törzs fenntartását, míg a kevesebb tagú család könnyebben szerezhette meg a megélhetéshez szükségeseket. Csak mikor a szerszámok tökéletesedése könnyebbé tette az élelemszerzést, következett be a családok törzsekbe való tömörülése s ha némelyek szerint ez volt egyszersmind a nôközösség kora -- amint különösen Darwin állítja, -- úgy ezt a kort már semmiképpen sem lehet az ôsi állapot jellemzésére felhasználni.   A jelenleg élô népek állapotára vonatkozólag pedig kimutatja Westermarck azoknak az adatoknak megbízhatatlanságát, melyeket a korábbi etnográfusok az evolucionista elmélet igazolására összegyűjtöttek. Belcher az Andaman-szigetek lakóiról, Lubbock pedig a busmanokról állította a poligámiának mindmáig fennmaradt szokását, kiknél a férfi és a nô csak a gyermek elválasztásáig maradnak együtt, azután pedig szétválnak s mindegyik új társat keres magának. Beggert a kaliforniai félsziget ôslakóit hozta fel az ôsi nôközösség bizonyítására, akiknek a nyelvében a házasság fogalmának megjelölésére szó sem található. Hyde a Pacific-sziget lakóira hivatkozott, hol az emberek nem ismerik atyjukat s anyjuk révén tartják számon származásukat. Fison Dél-Ausztrália lakóiról állította a csoportházasság szokását, mely szerint egyik törzs férfiai a másik törzs asszonyait bírják feleségül. A Tűzföld lakói már Darwinnál is az ôsi nôközösség bizonyításaképpen szerepelnek, kikrôl ugyanazt állította Fitzroy admirális is.   Ezzel szemben Man az andamánoknál bebizonyította a monogám házasság intézményét, melyhez oly szigorúan ragaszkodnak, hogy a válást nem is ismerik. A busmanok elsô feleségükkel élnek együtt mindvégig s ha némelyek más asszonyt is vesznek magukhoz, az elsôt tekintik mindig fôfeleségüknek. A házasság szó hiánya Kalifornia ôslakóinál még kevés bizonyíték a ténynek tagadására. Cook és Mathew az ausztráliai benszülötteknél nyomát sem találták a csoportházasság szokásának. Bridges harminc évet töltött a Tűzföld lakói között s határozottan tagadja Fitzroy adatait, sôt megemlíti a súlyos büntetéseket, melyeket a tűzföldiek a házasságtörôkre kiszabnak.   Az erkölcsök durvaságát nem lehet az ôsállapot maradványainak tekinteni, hanem nagyon sokszor idegen hatás következménye. Így midôn Vancouver Cook kíséretében elôször utazta be a Sandwich-szigeteket, feltűntek neki a bennszülöttek szigorú erkölcsei. Pár év múlva, az európaiak bevándorlása után, a viszonyok rosszabbodtak. Kaliforniában eredetileg halállal büntették a házasságtörô nôt s csak az amerikaiak könnyelmű erkölcseinek kell tulajdonítani, ha az ô beözönlésük óta a bennszülöttek erkölcsei is megváltoztak.   Az egymással ellentétes állítások alapján Westermarck kénytelen az ôsi nôközösségrôl szóló elméletet indokolatlannak tekinteni. ,,Ez elmélet igazolására felhozott számos tény -- írja -- nem hatalmaz fel annak állítására, hogy a nôközösség valaha csak egyetlenegy népnél is a nemi viszony jellemzô formája volt: még kevésbé, hogy fejlôdésében az egész emberi társadalom átment volna ezen a fokon; legkevésbé, hogy éppen ez a fejlôdési fok volt az emberiség történetének kiinduló pontja''.   Azt az óvatosságot, melyet Westermarck az emberi házasság eredetének kérdésében a kutatók figyelmébe ajánl, bôségesen igazolták az etnográfia legújabb eredményei. Míg a múlt században az etnográfia a fejlôdéstani elmélet hatása alatt feladatát kimerítettnek látta a bárhol található természeti népek viszonyainak ismertetésével, addig legújabban Grosse hatása alatt az etnográfia a történeti kritikát választván módszerül, a népek életmódjában megnyilvánuló jelenségek alapján (az élelemszerzés módja, a dologi kultúra és gazdasági viszonyok figyelembevételével) beigazolta, hogy az egyes természeti népek a történeti értékelés szempontjából lényeges különbségeket tűntetnek fel s hogy az emberiség ôsi viszonyainak tanulmányozásánál csakis azok a népek jöhetnek számításba, melyek életmódjukban mindmáig a legrégibb idôk szokásait megôrizték.   A történetkritikai módszer alapján arra a sok homályos pontra, mely az ôsnépek kulturális és társadalmi viszonyait fedi, legújabban Schmidt és Koppers kutatásai derítettek fényt. Ezek a kutatások úgy találták, hogy a legôsibb kultúra a családi élet alapján áll. Az egynejűség az uralkodó, férfi és a nô neműk természetének megfelelôen, kölcsönös, megosztott munkával szerzik meg az élet fenntartásához szükségeseket. A férfi foglalkozása a vadászat és a halászat, a nô gyümölcsöt és gyökereket gyűjt, fát szállít s elkészíti az ételeket. A gyermekeket nagy gonddal és szeretettel nevelik s midôn már az ifjak a család hagyományaiban kellô ismeretekkel rendelkeznek, ünnepélyes szertartások között avatják fel ôket.   A legôsibb kultúrából alakul ki az elsô elemi kultúrforma: a patriarkális, atyai jogon alapuló kultúrkör, mely a gazdasági életben beállott változás eredménye. A legôsibb foglalkozás, a vadászat és halászat helyét az állattenyésztés foglalja el. De az új foglalkozási mód egyszersmind a meggazdagodásnak, a társadalmi különbségek kialakulásának és a nemek közötti régi egyenlôség megbomlásának a kezdete. Az állattenyésztés megismerteti az emberrel a termelômunka elônyeit: most már nemcsak a létfenntartásra szükségeseket állítja elô, hanem felesleget is tud szerezni. A vagyon létrehozza az örökösödési jogot, melynek elsô formája az elsôszülöttségi jog, mely szerint a patriárka vagyona az elsôszülött fiúra száll. Ezen a kultúrfokon találják meg Schmidt és Koppers a poligámia elsô nyomát, mely azonban egyelôre csak szórványosan fordul elô.   Az ôsi kultúra második foka a totemisztikus kultúrkör, a családok törzsekbe (totem, a törzs jelvénye, innen az egész elnevezése) való tömörülésének kora. Gazdasági téren tovább megy a fejlôdés s az ipar és kereskedelem kialakulásához vezet. De a gazdasági változással bekövetkezik a férfiak elszakadása a családi körtôl, hova eddig foglalkozásuknál fogva is teljesen beletartoztak. A nô továbbra is a családban marad, a gyermekek gondozása és a háztartás vezetése az ô vállára nehezedik. Miután azonban az új viszonyok között nem maradhat többé férje munkatársa, mint az a legrégibb kor házias kultúrájában szokásban volt, alacsonyabbrendű teremtésnek tekintik, kinek tisztelete alászáll.   Míg a férfiak az ipar és kereskedelem űzésére adják magukat, addig a földmívelés feltalálása a nônek nagy könnyebbséget szerez az élelem elôállítása terén. A földmívelés kezdetben kizárólagosan nôi munka, mely a harmadik kultúrkörnek veti meg az alapját, a matriarkátusnak. Az inkább városi jellegű totemizmussal párhuzamban fejlôdik a matriarkátusi kultúra, mely a család fejévé a nôt teszi. A földmívelés mellett a szövés, fonás, agyagedénykészítés feltalálásával elônybe jut a férfiakkal szemben, kik a földmívelés fejlôdésével vadászfoglalkozásuknak nem sok hasznát veszik. A férfiak így a nôvel szemben alacsonyabb helyzetbe kerülnek, a férfiág ki van zárva az örökösödésbôl s a férfiakat a termelômunkához szokott nô sok helyen a házi munka végzésére használja. Ez a természetellenes viszony a nemek közti kölcsönös gyűlölethez vezet, melynek következménye, hogy midôn a férfiak felszabadítják magukat a matriarkátus hatalma alól, a férfi épp oly rabszolgájának tekinti a nôt, mint a nô a férfit a matriarkátus korában. Nem tartja magával egyenrangú személynek, hanem a nô rabszolgájává lesz, kit vásár útján szerez meg s mint tulajdonához tartozó dolgot, nem pedig mint emberi személyt tekinti.   Schmidt és Koppers kutatásaik nyomán tehát sok olyan adatra akadtak, melyek már a korábbi etnográfusok elôtt is ismeretesek voltak, azonban a megfelelô módszer hiányában kutatásaik eredményét nem tudták megfelelôen rendszerezni s így nem sikerült az ôsnépek különbözô kultúrfokait megállapítani. Schmidt és Koppers kutatásai nyomán a legújabb etnográfia a még jelenleg élô természeti népek közül az ôsi kultúra fokára helyezi: Afrikában a busmanokat, az andamánokat a bengáli öbölben, néhány törzset Malakka-szigetén, a Filippi-szigetek néger törzseit, a kubu népet Szumatrában, néhány törzset Délkelet- Ausztráliában és Dél-Amerikában. Mindezeknél a családi élet tényleg azokat a romlatlan állapotokat tűnteti fel, melyek Schmidt és Koppers adatai szerint az ôsi családot jellemzik. Ezt a legújabb kutatók egyöntetűen megállapítják.   Skeat Afrika primitív népeirôl írja, hogy a legtöbben élethossziglan élnek a fiatalságukban megkötött házasságban s a házassági hűség megszegése nagy ritkaság számba megy annál is inkább, mert halállal vagy súlyos pénzbírsággal büntetik. Man az andamánoknál a férfi és nô között a viszonynak olyan gyöngéd vonásait figyelte meg, hogy hajlandó lenne ôket Európa kultúrnépeinek követésül ajánlani. Portman pedig ugyanezekrôl azt állítja, hogy ha házasságukból gyermek születik, a válás kizártnak tekintendô. A gyermeket oly aggódó gonddal ápolják, hogy sokszor az elkényeztetés okozza korai halálát. Malinovszki az ausztráliai ôsnépekrôl határozottan tagadja, mintha a házasság náluk csak múló, könnyen felbontható viszony lenne. A legtöbb esetben iletfogytig tart. Howitt a dél-ausztráliai népeknél kiemeli a gyermekek iránti nagy szeretetet, mely még a büntetéstôl is eltekint.   Legújabban Nieuwenhuis leydeni tanár végzett az ausztráliai ôsnépeknél igen értékes etnográfiai tanulmányokat. Nieuwenhuis adatai szerint a délkelet-ausztráliai kurnai törzsnél a fiatalok a törzsi és törzsfônöki tekintélytôl függetlenül, szabadon választanak maguknak élettársat, kivel a legszigorúbb monogám házasságban élnek. Ha a férfi meghal, az özvegyet a férfi fivére veszi magához (leviratus). Hasonló helyzetet talált Nieuwenhuis a közép-ausztráliai dieri népnél. Ez utóbbiak szokásai egyszersmind magyarázatot adnak az ún. csoportházasságok keletkezésérôl, melyet oly gyakran hoznak fel a promiszkuitás bizonyítására. A csoportházasság korántsem egyértelmű a nemek teljesen kötetlen viszonyával, hanem abban áll, hogy a törzs hozzájárulásával a férfiak második feleséget is vehetnek maguknak az illetô férjének hozzájárulásával (pyrauru házasság). Tehát a csoportházasság a már korábban említett értelemben ezeknél a népeknél sem található, hanem a poligámiának egy sajátságos esete fordul itt elô.   Végül az aranda vagy arunta nevű népnél Nieuwenhuis patriarkális viszonyokat talált. A nép vénei állapítják meg a fiatalok élettársát, kik egymással a legszigorúbb monogámiában élnek. A nôrablásra vonatkozólag, melynek hazájául mindig Ausztráliát emlegetik, Nieuwenhuis kimutatja, hogy ez mint általános szokás sehol sem található, legfeljebb háború esetén fordul elô. Többszöri házasság csak a szumátrai malájoknál szokásos, melynek fôoka abban a körülményben keresendô, hogy a törzs vénei nagyon korán házasítják össze a fiatalokat, kik önállósulva gyakran felbontják ezt a kényszerházasságot.   A legújabb kutatások az ôsi természeti népeknél sehol sem találják azokat a vad és erkölcstelen állapotokat, melyeket mint a házasság legrégibb alakjait szeretnek feltűntetni. Schmidt a legújabb kutatás eredményeire hivatkozva teljes joggal állíthatja: ,,Ha visszatekintünk mindarra, ami a család legrégibb formájára vonatkozik, ahogy az az ôsnépeknél elénk tárul, a férfi és nô mint két egyenjogú, teljes személyi szabadsággal társuló ember, kiket kölcsönös szeretet hoz össze, ha figyelembe vesszük azt a boldogságot, amit gyermekükben találnak s a háládatosságot, mellyel ezek viszonozzák a szülôk szeretetét: nehezen tudjuk bámulatunkat visszatartani, mi mindent nem hoztak össze az ôsnépek házassági és családi életérôl s milyen elméletekkel igyekeztek a házasság és a család eredetét magyarázni. Mi nem állítunk fel teóriákat, hanem a tényeket állítjuk össze úgy, ahogy azokat az ôsnépeknél találjuk, akik a tárgyilagos etnográfiai rendszer szerint ilyeneknek mutathatók ki s ezeknél arra a biztos eredményre jutunk, hogy a család legrégibb alakja, amennyiben az a pontos néprajzi kutatás nyomán kimutatható, teljesen más, mint amilyennek a fejlôdéstani teóriák feltűntették''.   A legújabb etnográfiai kutatás eredményei egyszersmind megingatják mindazokat az érveket, melyeket a népek ôsi mondáiban vagy még elôforduló szokásaikban az eredeti nôközösség bizonyítására szokás felhozni. Sokszor történik hivatkozás a népmondákra, melyek szerint csak a fejedelmek parancsa vetett véget az emberek eredeti szabadosságának s vezette be a házasság intézményét. Így a Mahabarata szerint Swetaketu nevéhez fűzôdik a házasság elrendelése. A kínaiak Fu- Hi császártól, az egyiptomiak Menestôl, a görögök Kekropstól származtatják a házasság eredetét. Azonban eltekintve a mondák bizonytalan adataitól, az illetô rendelkezéseket úgy is lehet értelmeznünk, mint amelyek a visszaéléseket megszűntették s a régi tiszta erkölcsöket visszaállították. Különben is bajos lett volna az embereket maradandóan a házasság intézményéhez kötni, ha az elôttük egészen ismeretlen s természetükkel ellentétben állott volna. Az említett mondákkal szemben ugyanannyi adatot lehet felhozni a népek vallási hagyományaiból az ôsi monogámia bizonyítására. Az elsô emberpárról szóló bibliai történet mását megtaláljuk a hindu, a chald teremtéstörténetben, Aristophanes, Ovidius ôsi mondákat feldolgozó költeményeiben.   Éppen olyan elhamarkodott következtetésnek kell azt is tartanunk, ha bizonyos intézményekben azonnal az ôsi poligámia nyomát akarnók feltalálni. Így a poligámia maradványának tartják sokan a levirátust, a sógorházasság intézményét, mely a zsidóknál is szokásban volt s némelyik természeti népnél jelenleg is feltalálható. A levirátus törvénye értelmében, ha egy férfi gyermek visszahagyása nélkül halt meg, özvegyét fivérének kellett magához vennie. Azonban, mint a törvény szavaiból (Ter 38,8. Mtörv 25,5) kitűnik, a levirátus nem a poligámiának akart kedvezni, hanem voltaképpeni célja az elhalt fivér nevének a fenntartása s vagyonának biztosítása volt. A sógorházasságból született gyermekek az elhalt, nem pedig a természetes apa nevét viselték s vagyonát örökölték. Az özvegy tehát sógorát nem tekinthette második férjének, hanem elhalt férje helyettesének.   Ami pedig a matriarkátusi viszonyok között élô népeket illeti, ma már tudjuk, hogy a matriarkátus nem a fejlôdés kezdete, hanem a fejlôdés késôbbi foka, mely különben sem volt annyira általános, hogy az egész emberiség átment volna rajta. Amit tehát a korábbi etnográfusok (Bachofen, Morgan) a matriarkátusi viszonyok között élô népek házassági állapotairól írnak, ezek a legôsibb viszonyok bizonyítására nem használhatók fel.   Míg az etnográfia mai eredményei szerint a nemek eredeti szabad viszonya nem bizonyítható be, addig az ellenkezô ténynek, a házassági hűségnek és a házassági kötelék védelmének a maga barbár formájában is sok érdekes megnyilvánulását látjuk. Sok nép a monogámiát olyan szigorúan értelmezi, hogy a férfi halálával a nôtôl is elveszi az élethez való jogosultságot. Amint Westermarck kimutatja, sok primitív népnél az özvegyet férjével együtt elevenen eltemetik vagy elégetik, másoknál ismét a második házasságot megengedhetetlennek tartják. A házasságtörés súlyos büntetése (halállal, megcsonkítással, számkivetéssel) szintén a primitív népek szigorú erkölcsi felfogásának adja bizonyságát. A tiszta élet nagy becsületét mutatja a legtöbb primitív nép, ami különösen a fiatal leányok gondos ôrzésében, nem ritkán a világtól való teljes elzárásukban nyilvánul meg. Emellett a féltékenységnek is számos példájával találkozunk, ami csak azt mutatja, hogy ez nemcsak a civilizált ember kifinomult érzéseinek kísérôje, hanem eredeti ösztön, a hűség természetadta biztosítéka.   Az etnográfiai kutatás eredményeképpen kimutatott mindezen tények bôségesen bizonyítják, hogy a primitív népek, kikre az ôsi nôközösség bizonyítására oly sok hivatkozás történt, a férfi és a nô tartós együttélésének, nem pedig a nemek szabad, kötetlen viszonyának a képét mutatják. A ,,szabad szerelem'', a házassági kötelék meglazulása nem az ôsi természet ösztöne, hanem késôbbi dekadencia következménye. A népek története az erkölcsi állapotok ezen hullámzó változására elég bizonyítékot szolgáltat. Ismeretes az evangéliumból a farizeusok vitája Jézussal a házasság felbontásának megengedhetôségérôl. A farizeusok Mózes engedményére hivatkoznak, mire az Úr ezt a mély értelmű választ adja: ,,Mózes a ti szívetek keménysége miatt engedte meg nektek feleségteket elbocsátani; de kezdettôl fogva nem így volt''. (Mt 19,8)   A történelem kezdetén, a természet ölén egyszerű életviszonyok közt élô népek engedelmesen követik a természet szavát s ösztönszerűen kerülnek mindent, ami az életerôket inficiálja s a faj megerôsödését gátolja. A modern ember fegyelmezetlen érzékisége hiába keres igazolást az ôsi természet vizsgálatánál. ,,Már a legprimitívebb népeknél is -- írja Nieuwenhuis -- van házasság a szó teljes értelmében. És erkölcstelen állapotokat éppen a primitív népeknél lehet a legritkábban találni. Azért a házasságnál nem lehet szó alkuról. Ami örök és általános érvényű, találja meg benne legmegfelelôbb kifejezését. Amennyiben a modern házasság ezt félreismeri, megtanulhatja az úgynevezett természeti népektôl.'' Vagyis a szűzi természet egyszerű népei legfeljebb csak azt bizonyítják, hogy amit a modern ember olyan nagyon természetesnek tart, mennyire -- természetellenes. ======================================================================== A házassági etika története     A természeti népeknél a házasságnak csaknem kizárólagos célja a faj fenntartása. A házasság alkotmányának kiépítése, a házastársak jogainak és kötelességeinek tüzetesebb meghatározása a civilizáció eredménye. Az erkölcsök nemesülésével, a szellemi műveltség terjedésével, az érzelmek kifinomulásával mindjobban kialakul az emberi egyéniség értékének a tudata s ennek megfelelôen a házastársak nemcsak mint a fajfenntartás eszközei, hanem mint önálló erkölcsi személyek is bizonyos jogoknak és kötelességeknek lesznek hordozóivá. De éppen a lelki kultúra nyomán a házastársak egyesülése is mind mélyebbé, mind bensôségesebbé válik, nemcsak biológiai egyesülés marad, hanem lelki összeforrássá lesz, az egyéniségek kölcsönös kiegészülésévé nemesedik.   Mennél teljesebbé válik a lelki kultúra, annál több a vonatkozás, az összetartozandóságnak annál több szálát szövi az élet, melyek egybefonódása adja a házasság teljességét. Az emberi bölcselkedés történetét nyomon követve, különbözô meghatározását találjuk a házasság lényegének. Miután pedig a szellemi élet a kor erkölcseinek visszaverôdése, a házasság lényegérôl szóló erkölcsbölcseleti tanítások rövid áttekintésével egyszersmind bepillantást nyerünk a házassági étosz fejlôdésének a történetébe is.   A távoli Indiában, -- mint Rabindranath Tagore bennünket az ,,Ehebuch'' lapjain tájékoztat, -- kezdettôl fogva faji érdekeket szolgált a házasság. Az egyéniségnek nem sok kívánsága lehet, Manu törvénye a szerelmet érzékiségnek bélyegzi. Legjobbnak tartják a Brahma- házasságot, vagyis a leánynak olyan férfival való egybekelését, ki nem pályázott a kezére. Az idegenektôl szigorú elszigeteltségben, a kasztok egymás közötti házasságában, melyben a férfinak nagy becsülete van a nô elôtt, nem az egyéni boldogság elérését keresi az indus, hanem várja az eljövendô, erôteljesebb nemzedéket, mely a rossztól való megszabadítással meghozza a hindulélek megváltás utáni vágyakozásának beteljesedését.   Kínában is a faj megerôsödése a házasság voltaképpeni célja. Az ifjúnak vagy leánynak a szülôk választanak élettársat, lehetôleg még a távolabbi vérrokonságnak is a kizárásával. S bár a házasulandóknak nem sok beleszólásuk van saját sorsuk intézésébe, mégis a házasság felbontása nagy ritkaságszámba megy. Ennek fôoka különösen a művelôdés egyöntetűsége, mely szellemi tekintetben nem sok különbségre ad alkalmat s így a házassági viszonyban is a legerôsebb momentum marad a faj fenntartásának az érdeke. Ha ez nem teljesedhetik be, okul szolgálhat a válásra.   Ázsia mélyét elfoglaló népek elzártságával szemben a Földközi-tenger világkereskedelmi útját megszálló görög világ viszonyai változatosabb képet mutatnak. A korábbi idôk emlékei a monogám házassági ideál sokkal tökéletesebb megvalósulását bizonyítják, mint a késôbbiek. A görög hôskor emlékeit megörökítô Odyssea erényes nôalakjai nemes tiszteletet érdemelnek, Odysseus és Penelope pedig a házastársi hűség ragyogó példáját adják. Késôbb azonban mindinkább a chald-babyloni, valamint az asszír-méd országok népeinek erkölcsei szivárognak át görög földre, melyek hatása alatt a görög nô is a keleti nô sorsára jut: férjének alattvalója lesz, kinek fôkötelessége, hogy a férfi nevének fennmaradását biztosítsa, azonban a férfi részérôl nem számíthat arra a hűségre, melyet tôle megkövetelnek (rabszolganôk, heterák tartása).   Majd meg az állam mindenhatóságának az eszméje fenyegeti elnyeléssel a családot. Bár Plato méltányolni tudja a családi élet elônyeit is (Menon), mégis az állam egyetemességének eszméje annyira magával ragadja, hogy ennek hatása alatt születnek meg a ,,Politika'' bizarr társadalmi elvei, melyek az állami egység érdekében sürgetik a házasság és a család megszűntetését, a nôközösséget, a gyermekek állami neveltetését. A nôt a férfival egyenrangú állampolgárnak kellene minôsíteni, kinek a hadviselésben és az állami ügyek intézésében is a férfiakkal egyenlô jogai lennének.   Aristoteles Politikájában az államszervezet alkotó elemei között elsô helyen említi a családot, mely nemcsak a házastársakat és a gyermekeket, hanem a rabszolgákat is magában foglalja. A férfi a család feje, ki a család minden tagja felett feltétlen hatalommal rendelkezik. A házasságkötés szabályozását Aristoteles az állam jogának tartja, mely a házastársak részére bizonyos korhatárt állapít meg. Csakis az ép és egészséges gyermekek felnevelését engedélyezheti. A nyomorék gyermeket az államnak meg kell semmisítenie. A házassági hűség megtartása állami érdek, mert csak a tiszta házasélet ajándékozhatja meg az államot egészséges gyermekekkel. De nemcsak a faj fenntartása érdekében javasolja Aristoteles Platoval szemben a házasság intézményének fenntartását, hanem -- mint azt Etikájában fejtegeti, -- a férfi és a nô egymásra utaltsága miatt is, kik egymásban barátokra találnak, mely mindkettôjük hasznára és boldogulására szolgál.   Az erkölcsök egyre növekvô elfajulása mellett, melynek az epikureusok adnak világnézeti alapot, Plutarchos és a Stoa iparkodnak a tiszta házassági ideálnak érvényt szerezni.   A görög felfogásnál mélyebb értelmet adott a házastársi viszonynak a római gondolkodás. Itt már a nô nemcsak mint a férfi tulajdona jön tekintetbe, hanem a férfival való egyenrangúság s így az igazi házastárs eszméje is mind tágabb teret hódít. (,,Ubi tu Caius, ego Caia''). A római nô helyzetének ezt a kedvezôbb alakulását kétségtelenül elôsegítette a görög nônél magasabb fokon álló műveltsége, mellyel férje elôtt tekintélyt biztosított magának. Cato figyelmeztetése ellenére, ki a férfivilágot óva inti, hogy a nôknek túlságosan sok jogot engedjen, az elôkelôbb nôk szabadossága egyre nagyobb arányokat ölt, a családi élet egyre mélyebbre züllött s Seneca bizonysága szerint az elôkelô római nô nem a konzulok, hanem férjei után számította éveit.   A római jog adja Modestinus fogalmazásában a házasság lényegének legrégibb, reánk maradt szabatos meghatározását: a házasság a férfi és a nô egyesülése, teljes életközösség, a vallási és polgári jogok kölcsönös megosztása alapján. (,,Nuptiae sunt coninnctio maris et feminae et consortium omnis vitae, divini et humani iuris communicatio.'') Ez a meghatározás lesz az alapja a késôbbi, Justinian- féle klasszikus definíciónak, melyet az egyházjogászok is magukévá tettek: a házasság a férfi és a nô egyesülése megoszthatlan, kizárólagos és teljes életközösségre. (,,Matrimonium est maris et feminae coniunctio, individuam vitae consuetudinem retinens.'') A monogámia alkotmányának a magna chartája ez a meghatározás, melynek a kereszténység szerzett teljes mértékben érvényt.   A kereszténység a lelkiség kimélyítésével bensôségesebbé tette a házastársi viszonyt s a szentség magaslatára emelte. A keresztény házassági ideált maga Krisztus adja meg az evangéliumban. Szent Pál leveleiben pedig a házastársak egymáshoz való viszonyát, egymás iránti jogaikat és kötelességeiket ismerteti behatóan. Ha Szent Pál a férfit a nô feljebbvalójának tekinti (Ef 5,23), ezzel semmiképpen sem akarja a kereszténység tekintélyével alátámasztani az ókori világ felfogását a nô rabszolgaságáról, -- amint azt néha erôszakosan magyarázzák -- hanem a gyengédebb nem bizalmát, odaadását akarja biztosítani a nemes szándékú férfi számára, ki feleségének védôje és gyámolítója.   Az egyházatyák közül Szent Ágoston fejti ki a legmélyebben a keresztény házasság etikai alapjait. Szent Ágoston három érték (bonum) integrációjának tartja a házasságot, melyek a hűség, a gyermek és a szentség. A hűség kizárja a házasságon kívüli viszonyt; a gyermek a házasság gyümölcse, kit a szülôk kötelesek szeretettel gondozni, vallásosan nevelni; végül a szentségi jelleg felbonthatatlanná teszi a házasságot s analógiáját adja annak az egységnek, melyben Krisztus él misztikus jegyesével: az Egyházzal.   A keresztény etikát átsugározza a Krisztus evangéliumi tanításából kiáradó természetfeletti megvilágosítás. Az ember most már nemcsak mint a föld polgára jön tekintetbe, hanem mint az Isten örök országának a várományosa is. Két világnak a küzdôterén él az ember a földön: a rossznak és a jónak, a bűnnek a csábítása és az Isten kegyelmének a vonzalma között. Ennek a két titkos erônek az egymással való harcából vezeti le Szent Ágoston az emberiség egész történetét a ,,De civitate Dei'' c. könyvében, mely a kereszténység társadalmi védelmére írt nagy koncepciójú kultúrtörténet. Az etikai fejlôdés csúcspontja a kereszténység, mindaz ami értékessé teheti az életet, benne megtalálható.   A kereszténység a legfôbb értéket a lelkiségben, az istenhasonlóságban látván, elôtte a házasság is több mint a test és vér vonzalma: Isten gyermekeinek egymáshoz való nemes, tiszta szerelme, melynek legfôbb vágya, hogy gyermekeket, utódokat nevelhessen a ,,civitas Dei'', a jobb világért küzdô emberiség számára. A lelki életnek, ha még oly kezdetleges jeleit is hozza magával a gyermek születésekor, de már a halhatatlan lélek működik benne, mely a gyermeket is emberi személlyé teszi, neki jogokat biztosít. Éppen azért a gyermek születésének megakadályozása súlyos bűn, melyet a keresztény etika a legmélyebben elítél.   Lelkiségénél fogva válik a férfival egyenrangú élettárssá a nô is, kinek a római jogban inkább csak teoretikusan, mint a valóságban voltak a férfival egyenlô jogai. A kereszténység mossa ki végleg az emberiség tudatából az ,,asszonyi állat'' fogalmát, mely a nôt csak a szaporodás eszközének tekintette. A ,,bonum fidei'', a hűség jegye két egyenjogú ember ígéretének ôrzôje, mely a ,,bonum sacramenti'', a szentségi jelleg által nyeri végsô megerôsítését, felbonthatatlanságának biztosítékát.   A kereszténység kezdettôl fogva kétféle élethivatást különböztetett meg: a házasságot és a magasabb szempontból történô önmegtartóztatást. S míg a szüzesség nagy értékét hirdette, melynek Szent Ambrus lett legékesebb tollú dicsérôje, ugyanakkor elítélte a hamis misztika tanítását, (manicheusok, albigensek), mely a házasságot rossznak, erkölcstelennek állította. Szent Ágoston ,,De bono coniugali'' című könyve, a keresztény házassági etikának ez a forrásműve, bizonyítéka annak a magas felfogásnak, amelyben a kereszténység a házasságot állandóan tartotta.   A késôbbi korok keresztény etikái következetesen ragaszkodnak az elsô századok tanításához s újabb érvekkel erôsítik meg a házasság felbonthatatlanságáról kezdettôl fogva tartott álláspontot. Aquinói Szent Tamás, a középkori tudományosság kiváló képviselôje, a felbonthatatlanságból számos erkölcsi értéket vezet le: a gyermeknevelés csakis a szülôk együttmaradásával biztosítható; hűségesebbé válik a szeretet, ha nem csábít a felbonthatóság lehetôsége; fokozottabb lesz az egymás érdekei feletti gondoskodás, ha nemcsak idôre szóló a házassági szerzôdés; el van vágva a lehetôsége az elmérgesedett, nemcsak a házasfelekre, hanem a válás révén a rokonságra is átterjedô s a társadalomra oly káros ellenségeskedéseknek. A felbonthatatlanság haszna nyilvánvaló a józan emberi ész számára, azonban csak Krisztus törvénye juttatta ezt az elvet teljes diadalra. ,,Egyedül Krisztus törvénye segítette az emberiséget a tökéletes fejlôdéshez -- írja Szent Tamás -- midôn azt a természet régi méltóságába visszaállította.''   A keresztény etikai elvek életté válását megkönnyítették a germán népek szigorú erkölcsei. Már Tacitus dicsérettel emlékezik meg a germán nô erényeirôl s a germánok házaséletének tisztaságáról. A kereszténység lecsiszolja róluk az ôstermészet néhány durva vonását s a germánok lesznek az egész középkoron át a tiszta családi élet legerôsebb támaszai, amit néhány, a házasságról szóló reánkmaradt irodalmi emlék fényesen bizonyít. Egy a XV. század elejérôl való s Johannes von Saaznak tulajdonított dialóg (,,Der Ackermann und der Tod'') megkapó drámai erôvel örökíti meg az özvegyember bánatát, ki feleségében a pótolhatatlan, hűséges élettársat veszítette el s aki a nagy csapásban csak az örökkévalóság gondolatával tudja magát vigasztalni. Johannes Fischart (,,Philosophisches Ehezuchtbüchlein'') pedig a házasélet megpróbáltatásainak megoldását az erényes életben és a jószándékú akaratban látja.   A Boldogságos Szűz tisztelete a középkorban magasra emelte a nô méltóságát, ki a lovagkorban mint úrnô rendelkezett kérôje felett, kinek csak hosszas próba után nyújtotta kezét. A nemes nôtisztelet bizonysága a középkor legnagyobb irodalmi alkotásának, a ,,Divina Commedia''-nak Beatricéje, kinek barátsága Dantét az erények szeretetére hevíti s ki az égi szférákon vezeti ôt végig. Ha ezzel szemben nagy erkölcsi eltévelyedésekkel is találkozunk, amit a folytonos háborúk és a keleti népekkel való érintkezés könnyen tesz érthetôvé, letagadhatatlan a kereszténység óriási jelentôsége a házasélet megnemesítése körül, melynek eredménye a társadalmi szolidaritásnak az az erôteljes megnyilatkozása, melynek példáját a középkor óta sem találjuk.   Az etikai momentum erôteljes kidomborításával a házasság az egész középkoron át az etikai értékek ôrzôjének, az Egyháznak a joghatósága alá tartozott. Lényegesen megváltozott a helyzet a humanizmus bekövetkeztével. A görög klasszikusok iránti rajongás magával hozza a pogányvilág erkölcseivel való megbarátkozást. A tekintélytôl való szabadulás vágya általánosan kötelezô elvek helyett szívesebben teszi függôvé az egyéni belátás mérlegelésétôl az etikai magatartást. A természet jelenségei iránti fokozott érdeklôdés mellett a házassági kötelékben rejlô lelki értékek kevesebb méltánylást találnak s mindinkább elôtérbe jut a házasságnak mint természeti intézménynek az értelmezése.   A nézetek megváltozására nagy jelentôséggel van a reformációnak a házasság szentségi jellegét tagadó tanítása. Luther a természet allítólagos jogán vezetett háborút a cölibátus ellen. Szentségi tartalmától megfosztva, a házasság ügyeit az egyházi fórum helyett a világi hatóság körébe utalja (,,Ehesachen gehen die Gewissen nicht an, sondern gehören für die weltliche Obrigkeit.'') S míg egyrészt a házasság méltóságát azzal akarta emelni, hogy azt mint az érzékiség ellenszerét dicsôítette, másrészt szentségi mivoltának tagadásával maga is a naturalisztikus felfogás mellett foglalt állást.   A házasság lényegérôl megváltozott felfogás igazolására törekednek a humanizmus korát követô szerzôdési elméletek. A római jog s ennek nyomán az egyházjog is szerzôdésnek minôsítette a házasságot. Csakhogy ennek a szerzôdésnek a tartalmát az egyházjog szerint általános érvényű etikai elvek összessége adta meg. Az újkori szerzôdési teóriák ezzel ellentétben a házasságot olyan szerzôdésnek tekintik, mely nemcsak a forma, hanem a tartalom tekintetében is a felek akaratától lesz meghatározva. De, hogy ne legyen a házasságnak a közélet szempontjából oly fontos intézménye teljesen az egyéni önkénynek kiszolgáltatva, a szerzôdés ellenôrzésének jogát a kor filozófusai az államra ruházzák.   Hobbes az embert természeténél fogva önzônek, erôszakosnak, harciasnak tartja, ki csak célszerűségi okokból hajlandó embertársaival fegyverszünetet kötni s társulásra lépni. A társadalmi szerzôdés ellenôrzôje és végrehajtója az állam, amely még azt is megállapítja, hogy melyik az igaz vallás. Mindazonáltal Hobbes még nem ruházza az államra teljes mértékben a házasságkötés és a családi élet ellenôrzésének a jogát, sôt a ,,De cive'' című könyvében, tekintettel arra, hogy a társadalmi szerzôdés késôbbi, mint a természeti ösztön, a gyermeket a szülôk kizárólagos tulajdonának mondja, akiknek felnevelése vagy elpusztítása felett a szülôk teljes joggal rendelkeznek. A házastársi viszonyban az önrendelkezés jogát erôsen kiemeli Grotius is, aki szerint a házasság megegyezésen alapuló magánviszony, két ember szerzôdése, mely megkötésében és felbontásában a felek kölcsönös megállapodásának értelme szerint bírálandó el. Puffendorf is hasonlóképpen gondolkozik, azzal a különbséggel, hogy ô az erkölcsiség szempontjából a felbonthatatlan szerzôdésnek nyújt elsôbbséget.   A házassági viszonyt teljesen naturalisztikus szempontból ítéli meg Rousseau. A ,,Discours sur l'inégalité'' a házasélet teljesen kötetlen voltát hangsúlyozza, miután Rousseau véleménye szerint ez az állapot felel meg legjobban a romlatlan természet követelményeinek. Némileg enyhíti ezt a szélsôséges felfogást a ,,Contract social'', hol a gyermeknevelés idejére szükségesnek tartja a házastársak együttmaradását, azontúl azonban tisztán megegyezés tárgyától teszi függôvé. Rousseau csak a férfit tartja egész embernek, a nôt ellenben annyira természeti lénynek ítéli, hogy az ô részére csakis a feltétlen engedelmesség kötelességét hajlandó megállapítani.   A naturalizmus és a szerzôdési elméletek térfoglalásával háttérbe szorult etikai szempontok csak a XVIII. század második felében, a német bölcselet részérôl találnak ismét méltánylásra. Ez a törekvés határozottan észrevehetô Kant házassági elméletében, bár ô még nem tud egészen megszabadulni a szerzôdési teóriák felfogásától. Inkább jogi, mint etikai szempontból nézi a házasságot, midôn azt olyan szerzôdésnek minôsíti, mely két fél között biztosít kizárólagos és felbonthatatlan életviszonyt. (,,Die Ehe ist die Verbindung zweier Personen verschiedenen Geschlechtes zum lebenswierigen wechselseitigen Besitz ihrer Geschlechtseigenschaften.'') A házassági életközösségnek oly bensôségesnek kell lennie, hogy abból egy új, a házasfelek fölött álló lényeg jöjjön létre: a jogeszmény megvalósulásának a ténye.   Különös jelentôséget nyer az etikai felfogás Fichte elméletében. A házasságot alakja szerint ô is szerzôdésnek tartja. Azonban ennek a szerzôdésnek a tartalma nem a szerzôdés szabályai, hanem az erkölcsi világ elvei szerint bírálandó el. Az etikai elvek világánál pedig a házasságot öncélnak látjuk. Nem az emberiség fenntartása a házasság egyedüli és kizárólagos célja, hanem a házasság elsôsorban és fôképpen az ember tökéletesülésének szükségszerű követelménye (das schlechthin Seinsollende). Szerinte az ember házaséletre született. Fichte nem ismer ez alól a törvény alól kivételt. Aki a házasságtól tartózkodik, nem lehet teljes emberré. (,,Die unverheiratete Person ist nur zur Hälfte ein Mensch.'') A nôt a férfinál a természet rendje szerint alacsonyabb rangú embertársnak tartja, azonban egy feddhetlen jellemű férfinak nem nehéz felesége feltétlen tiszteletét megszereznie, ami által a férfi fölénye és a nô engedelmessége etikailag motiválható békés harmóniában találkozik össze.   A szerelmet, melyet már Fichte is a házasság leglényegesebb kellékének tartott, kizárólagos joggal ruházzák fel a romantikusok (Schlegel, Schleiermacher, Jacobi) és a szerelemnek alárendelik a házasság minden egyéb célját. Ha a szerelem alábbhagy, felbonthatónak ítélték a házasságot, sôt a bigámiát is megengedhetônek tartották. A romantikusok az individualizmus szertelen kultuszában minden társadalmi szempont figyelmen kívül hagyásával, a házasságot két ember kizárólagos magánügyének tekintették.   Hegel nem tulajdonít a házasságkötésnél a szerelemnek olyan nagy jelentôséget, mint Fichte és a romantikusok, sôt a szerelmet a házasság ingadozó alapjának tartja. Azonban ô is a két nem erkölcsi törvények szerint szabályozott viszonyát, két különbözô nemű személy egységének a tudatát látja a házasság lényeges kellékének, amelyhez képest a házasság szociális jelentôsége csak másodrendű szempont. A szerzôdési teóriákat mint lehetetleneket és erkölcsteleneket visszautasítja.   A felbonthatatlan házasság értékét az egyéni boldogság szempontjából méltatja a dán misztikus teológus és bölcsész Kierkegaard, ki a szerelem állandósulásának tekinti a házasságot, mely így a vallási, etikai és esztétikai értékek realizációja.   A házasságban az egyéni szempontokat kidomborító elméletekkel éles ellentétben áll Schopenhauer, ki filozófiája alapgondolatának megfelelôen a házasságot úgy tekinti, mint a vak és céltalan akarat önfenntartási ösztönének az intézményét. Az egyéniségnek szerinte nem sok jelentôsége van a házasságban. A házasfelek nem egymás boldogítására, hanem a faj fenntartására vannak rendelve.   Míg Schopenhauer a lét értelmetlensége mellett a fajnak a megmaradás mellett más vágyat nem tulajdonít, addig a fejlôdéstani elmélet a faj folytonos tökéletesülésének a tendenciáját állapítja meg. Spencer alkalmazza legelôször a fejlôdéstani elvet a házasságra s a monogámiát, mint a fejlôdésnek -- melyrôl az elôbbi fejezetben szóltunk -- célját, mint a faj érdekeit legjobban biztosító tényezôt, tartja jelentôségteljesnek. Hasonló felfogással találkozunk Wundt etikájában is.   Az evolucionista elméletek inkább a faj biológiai megerôsödését tartják a házasság céljának. Ezzel szemben a kultúrfilozófia az emberi művelôdés szempontjából mérlegeli a házasság jelentôségét. A házasság szellemi és fizikai tekintetben erôteljesebb generáció kitermesztésének az intézménye. A házasság a kultúra fejlesztôje, melynek érdeke a házastársak szellemi műveltsége. Erre gondolva adja Nietzsche a ,,Zarathustrában'' ezt a tanácsot: ,,Magadon túlépíts. De elôbb magad légy épületes, derék testre és lélekre: ne csak szaporodjál, hanem felfelé is nôj. Ehhez segítsen a házasság kertje''.   Míg a legtöbb gondolkodó inkább saját rendszerének a nézôpontjai szerint állapítja meg a házasság mibenlétét anélkül, hogy a házasság problémáival tüzetesebben foglalkoznék, a legújabbkori gazdasági átalakulás és a vele járó modern nômozgalom egyre sürgetôbben hívja fel a figyelmet a modern házasság különleges viszonyainak a vizsgálatára. Ezek eredményeképpen különbözô reformeszmék jönnek világra, melyek korunk különbözô világnézeteinek harcát tükrözik vissza.   Bebel a szocialista ideológia elôharcosa. A gazdasági átalakulással szoros kapcsolatba hozza a házasság intézményének gyökeres átalakulását is. Az osztályuralom megdôlte, szerinte, meg fogja hozni a nô teljes emancipációját is, ki megszabadulva a házasságban reákényszerített korlátoktól, éppen olyan önállóan fog sorsáról intézkedni, mint a férfi. A házasság a szocialista államban mindenkinek a magánügye, a gyermeknevelés az állam feladata.   Tolsztoj szintén azok közé tartozik, kik a házasság ügyének különös figyelmet szentelnek. Ô a házasság problémáját is annak a tragikus konfliktusnak a szintjén látja, melybôl nem ismer szabadulást. Látja egyrészt az eredeti bűn következményeit, melyek hatása alatt szenved az emberiség, de ugyanekkor nem látja a szabadulás lehetôségét, nem hisz a megváltásban, nem bízik a lélek erejében a test ösztönössége felett. Így csakis a teljes rezignáció, a bűnnel terhelt természetnek a megvetése lehet a megoldás. A házasságot tehát kényszerhelyzetnek tartja azok számára, kik nem képesek az önmegtartóztatásra. Azonban a házasság is teljes erkölcsi tisztaságot kíván, melynek csakis az lehet a célja, hogy egy olyan emberiségnek adjon életet, melyben a test vágyaitól való tartózkodás tökéletesebbé válik s a házasságot megvetni képes, nem riadva vissza az emberiség kipusztulásának a gondolatától sem.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Kérlek, hogy csak etikusan és nyomdafestéket tűrően írj a bejegyzésekhez megjegyzést!