Keresés ebben a blogban

Betöltés...

Tollforgató Irodalmi Lap Blog

Válogatások az Internetről.

A blogban pályázatokról, rendezvényekről, és hirdetésekről tájékozódhat, valamint zenét hallgathat, videót nézhet, és az interneten megjelent hivatalos műveket olvasgathatja. Ha folytatni akarja a mű olvasását, akkor kattintson a szöveg címére!

Az alsó sávban weboldalakat, videósávot, és híroldalakat talál!

A fő oldalunkat itt találhatja:

Az alkotásokat a tollforgato.lap@gmail.com és a tollforgato.lapcsoport@gmail.com címre várom! Köszönöm, hogy megtiszteled az olvasóidat az alkotásokkal, a türelmeddel és a tanításaiddal!

Keresd meg a jobb oldalon a rejtett linkű, vagy lent a középen látható Chat-falat! Beszélgess, vitatkozz irodalomról, művészetről, történelemről, régészetről, vagy írástörténetről, logikáról, másról oldalainkon!


Új aloldalaink nyíltak:

Látogass el új blogunkra is!


A fiók nem Adsense fiók, támogatókat keresek!

2010. április 14., szerda

Kulturális enciklopédia - Regény

Regény

A regény a nagyepika reprezentatív műfaja. Az elnevezés a 12. században keletkezett Franciaországban, ahol romannak kezdték hívni azokat az irodalmi műveket, melyeknek nyelve a lingua romana, tehát a beszélt köznyelv volt, s nem a tudósok által használt latin. Ennek nyomán Európa-szerte ez a kifejezés terjedt el (több változatban) a műfaj megjelölésére. A magyar 'regény' elnevezés a nyelvújítás korában keletkezett, és a 'regélni', azaz 'mesés történetet elmondani' kifejezést őrzi etimológiájában.

A regény 'formátlan', 'amorf' műfaj, mivel a nagyepika másik jelentős műfajával, az eposszal szemben sem tematikai, sem szerkezeti kötöttségei nincsenek, s alműfajainak, műfajtípusainak száma is szinte végtelen. A regény kötetlen modorban elbeszélt történés-sorozat. Nagy terjedelmű, rendszerint hosszú időtartamot felölelő történetet ábrázol szerteágazó cselekménnyel, fő és mellékszereplőkkel. Középpontjában a részletesen ábrázolt háttér előtt játszódó eseménysor áll, a történetszövés mellett azonban fontos szerepet kap a szereplők érzés- és gondolatvilága, esetleg a cselekmény folyamán kibontakozó jellemfejlődése. A regény rendszerint prózai formájú, bár a 19. században a romantika létrehozta az átmenetileg divatos verses regény önálló, epikolírai műfaját.

A műfaj körébe sorolt műalkotások csoportosításának számtalan módja létezik. Külső forma alapján létezhet monologikus és dialogikus regény, levélregény, naplóregény, keretes regény. Az elbeszélői nézőpont szerint énregény és perszonális regény, szerkesztésmódja alapján kronologikus vagy időbontásos regény.

Terjedelme alapján megkülönböztethető a nagyregény és a kisregény műfaja (ami azonban nehezen különíthető el a hosszú elbeszéléstől), valamint a regényciklus és a regényfolyam. A tematikus felosztás a bestsellerek reklámozása révén alakult ki. A szórakoztató irodalom körébe sorolható a szerelmi, a háborús regény, az útikaland, a science fiction, a detektívregény, a western stb. Az olvasók életkorához igazodva megkülönböztethetjük a gyermek- és ifjúsági regényeket.

Mihail Bahtyin irodalomtörténész a korai regények alábbi típusait különbözteti meg. A próbatételes kalandregény cselekménye a mese mintájára épül fel. A hős kiszakad környezetéből, veszélyes helyzetekbe kerül, és hosszú hányattatás után révbe ér. A kezdő és végpont között a kalandok felcserélhetők egymással. A hősök jelleme és életkora nem változik. A köznapi kalandregény a kalandokat mindennapi környezetbe helyezi, gyakran a bűnözés világába. A kalandok ugyanúgy felcserélhetők egymással, legfeljebb a pikareszk regény hőse a regény végén eljut arra az elhatározásra, hogy változtat életmódján. A fiktív életrajzi regény cselekménye lineáris, a kalandok sorrendje már nem cserélhető fel. A színtér a mindennapok világa. A főszereplőnek itt már jelleme, egyénített lélekrajza van, s lehetősége nyílik saját sorsának alakítására. A fejlődésregényben is fontos szerepet kap az utazás, de itt a próbatételek célszerű sorrendben követik egymást, céljuk pedig a jellem kifejlesztése.

A regény történeti fejlődésének gyökerei a hellenisztikus görög és római irodalomig vezethetők vissza, az antik regény a Kr. u. 1-3. században élte virágkorát. Az antik regény legfőbb jellemzői a prózai forma (bár még gyakran versbetétekkel tűzdelt), a jelentős terjedelem, továbbá az, hogy a cselekmény és a szereplők túlnyomórészt a fikció termékei. Az ókori regények szórakoztató célzatú történeteket adtak elő. Megjelentek az 'ideális regények', ezek a korai 'próbatételes kalandregények', melyek elsősorban szerelmi tematikájúak. A cselekmény egy idealizáltan ábrázolt szerelmespár körül bonyolódik, akik hihetetlen kalandokat élnek át, melyek során erényük és szerelmük változatlan marad, míg végül sikerül egymást meglelniük, hazatérnek és a házasság felhőtlen boldogságában élhetnek. A legismertebb 'ideális regény' Longosz Daphnis és Chloéja. A másik antik regénytípus a 'reális regény', Bahtyin megfogalmazása szerint a 'köznapi kalandregény', melynek esendő hősei nem ártatlan áldozatokként sodródnak veszélyek és megpróbáltatások közé, hanem saját hibáik miatt vagy éppen büntetésből. A 'reális regények' közé sorolható PetroniusSatyriconja az I. századból, illetve a II. századi Apuleius hasonló tematikájú regénye, Az aranyszamár.

A kereszténység kezdeti időszakának irodalmából kiemelkednek a bizánci regények. Sok változatuk ismert: antik témafeldolgozások, allegorizáló-moralizáló, ill. hagiográfiai (az egyház szentjeinek élettörténetéhez kapcsolódó) regények, melyek közül legismertebb Barlám és Jozafát története.

Az első, már regénynek nevezett műforma a 12-13. században divatos lovagregény volt, mely a kedvelt lovagi eposzok prózai átírásából keletkezett. Ilyenek az Arthur-regények vagy a Rózsa-regény. A lovagregények hősei még nem valódi személyiségek, egy meghatározott erkölcsi ideált képviseltek. A műfaj utolsó nagy fellángolását a spanyol lovagi irodalom 16. századi virágzása jelentette, végpontjának pedig Cervantes Don Quijote című, 17. század eleji regényének megjelenését tekintjük, mely szatirikus formában parodizálta a lovagregény műfaját. A 13. században népszerű volt Franciaországban a modern állatregény elődjének tekinthető verses Róka-regény is, amelynek hősei emberi tulajdonságokkal felruházott állatok.

A 16. század elején keletkezett a pásztorregény, amely regényformát Sannazaro teremtette meg Arcadia című művével. A pásztorregény magva az antik eredetű hit a hajdani boldog aranykorban, s alapeszméje, hogy amint a civilizáció növekszik, az ember mind erőteljesebben vágyódik vissza a pásztorok képzelt őskorába.

A pásztorregény megjelenésével szinte azonos időben, a 16. századi Spanyolországban fejlődött ki a pikareszk regény (más néven kópéregény, csavargóregény) típusa. A pikareszk hőse a csavargó picaro, színhelye az alvilág, a szélhámosok világa. A modern regény a pikareszk regénynek köszönheti az izgalmas, fordulatos cselekményvezetést, a sűrítési technikát. Kompozíciója lazán, láncszerűen összekapcsolt kalandok sorozatára épül, jellemfejlődés nélkül. Első példája a 16. század derekán megjelent, ismeretlen spanyol szerző által írtLazarillo de Tormes élete,a legjellemzőbb spanyol pikareszk regény Mateo Alemán Guzmán de Alfarache című műve a század végén. Ez a regénytípus Európa-szerte elterjedt, legismertebb francia példái Le Sage A sánta ördög, 1707illetve Gil Blas de Santillane históriája, 1735című művei. A pikareszk regények hatása egészen a 20. századig kimutatható.

A maga korában elszigetelt jelenségként jött létre F. Rabelais Gargantua és Pantagruel,1532-1549 című ötkötetes munkája, mely a korszaknak valóságos enciklopédiája. A szatirikus mű stílusa páratlanul dús és kifejező. Cervantes Don Quijotéja, 1615 az első olyan regény, mely a főhős lelkének ábrázolására törekszik, s felvetette a valóság és képzelet konfliktusát.

A 17. század derekán vált népszerűvé a francia barokk jellegzetes műfaji változata, a heroikus regény, amely felhasználta a pásztorregények és a lovagregények elemeit, s ezeket az udvari etikettre oktató didaktikus célzattal kötötte össze. A francia barokk indította útjára a lélektani regényt is, melyek közül irodalmi jelentőségű La Fayette grófnő 1678-ban kiadott Clèves hercegnője. Ez a regénytípus már kifejezetten az emberi benső bemutatására született.

A 18. század számtalan új regénytípus születésének kora. Ekkor virágzik a szentimentális regény, melynek jellegzetessége az elsőszemélyűség, a gyakori napló- vagy levélforma, és a hangulati elemek, a legbensőbb érzelmek részletes ecsetelése. A műfaj kiemelkedő alkotásai Richardson Pamela, avagy az erény jutalma, 1740; Rousseau Új Héloïse, 1761és Goethe Werther szerelme és halála, 1764 című regényei.

A felvilágosodás, a 18. század a virágkora a fejlődés- (ill. nevelődési) regénynek is. A fejlődésregény cselekménye olyan események sorából épül fel, amelyek a rendszerint fiatal főhősök szellemi fejlődésében, egyéniségük kialakulásában lényeges szerepet játszottak. Nevelődési (vagy nevelési) regénynek azt a változatot szokás nevezni, amely a hősök, fejlődésében a gyakorlati tapasztalatokkal szemben a pedagógiai ösztönzések tényezőit állítja előtérbe. A műfaj legjellemzőbb alkotásai Rousseau Emil, vagy a nevelésről, 1762; GoetheWilhelm Meister tanulóévei, 1796; Wilhelm Meister vándorévei, 1821; DickensNicholas Nickleby élete és kalandjai, 1838-39; Copperfield Dávid, 1848-50; Gottfried Keller Zöld Henrik, 1854-55; Flaubert Érzelmek iskolája, 1869. A magyar irodalomban ez a műfaj a 20. században bontakozott ki, és az ide sorolt regények többnyire önéletrajzi indíttatású művek. Babits Mihály Halálfiai, 1926; Móricz Zsigmond Légy jó mindhalálig, 1920; Németh László Utolsó kísérlet;Emberi színjáték, 1928; Kuncz Aladár Fekete kolostor,1931; Illyés GyulaHunok Párizsban, 1946.

A 18. század az állam- (vagy utópista) regény fénykora is, bár kiemelkedő alkotásai, Morus T. Utópia, 1516 és T. Campanella Napváros, 1602 című műveikorábban keletkeztek. Ezek a művek valójában inkább szépirodalmi formájú bölcseletek. A felvilágosodás magyar irodalmának filozófiai tartalmú államregénye Bessenyei György műve, a Tariménes utazása,1804. A korszak sajátos regénytípusa a polgári regény, mely az embernek, mint egyénnek a hétköznapi viselkedését ábrázolja. A polgári regény kiemelkedő alkotói közé tartozik Swift (Gulliver utazásai, 1726), Fielding (Tom Jones, 1749); Defoe (aRobinson Crusoe élete és különösen meglepő kalandjai, 1719;indítja el a robinzonádokat).

A romantika teremti meg a történelmi regényt, melynek tárgya rendszerint a nemzeti történelem valamely epizódja. A műfaj megteremtője Walter Scott, akinek regényei (pl. Ivanhoe, 1819) hiteles történelmi háttérben játszódnak, hősei többnyire kitalált alakok, de hitelesen ábrázolt történelmi figurák, tulajdonságaik és cselekedeteik történelmi sajátosságukból következnek. Walter Scott-típusú történelmi regény Flaubert Salammbo, 1863; Mikszáth Kálmán A fekete város, 1910 vagy Tolsztoj Háború és béke, 1863-1869 című műve. A történelmi regények másik típusánál a múlt gyakran csak keret, díszlet (Victor Hugo A párizsi Notre-Dame, 1831; Jókai Török világ Magyarországon, 1852-53). A történelmi regény sajátos válfaja az életrajzi regény, amelynek középpontjában egy jelentős történelmi személyiség áll, s az ő élete bontakozik ki regényes formában (Móricz Zsigmond Erdély, 1934).

A 19. században (a romantikus regények továbbélése mellett) megjelentek a realista regények, amelyeket harmadik személyű, objektív hangvételű megjelenítés jellemez. A realista regények tere és ideje valóságos, s bennük a szerző saját korának társadalmát a maga teljességében kívánta ábrázolni. A regény Stendhal megfogalmazása szerint 'út mentén mozgó tükör', melynek feladata a tükrözés és a leleplezés. A realista regény elindítójának Stendhalt és Balzacot tekintik, továbbvivője Flaubert; az orosz irodalomban Tolsztoj és Dosztojevszkij művei jelentik a realista ábrázolás csúcspontját. A karrier-regény a realista epika jellemző műfaji változata: ami a feltörekvő fiatalok érvényesülésének történeteit ábrázolja, s ilyen módon a fejlődésregény egyik változatának is tekinthető. A karrier-regények hősei a társadalmi érvényesülést tekintik egyetlen életcéljuknak, de gyakran elbuknak az „élet meghódításában”, erkölcsi vesztesekké válnak. E műfajváltozat korai példái Defoe Moll Flanders örömei és viszontagságai, 1722; ill. Richardson Pamela, avagy az erény jutalma, 1740 című regényei. A karrier-regények továbbfejlődését jelentik Thackeray Hiúság vására, 1847-48; StendhalVörös és fekete, 1830; Balzac Goriot apó, 1834; Elveszett illúziók, 1837-43; Flaubert Érzelmek iskolája, 1869; Maupassant A szépfiú, 1885; DosztojevszkijBűn és bűnhődés, 1866; Klaus Mann Mephisto, 1936 című művei. A magyar irodalom történetében a karrierregények első példáinak Jókai Mór idealizált hősöket szerepeltető műveit (Fekete gyémántok, 1870; Az arany ember, 1872), majd Mikszáthnak a dzsentrik anekdotikus történeteit megörökítő regényeit (A Noszty fiú esete Tóth Marival, 1908) tekinthetjük. A műfaj egyik legkiemelkedőbb alkotása Móricz Zsigmond Rokonokja, 1932.

Szintén a realizmus időszakában Balzac teremti meg a regényciklust azEmberi színjátékkal, 1842; ez egymással összefüggő, gyakran azonos szereplőket felvonultató regények sorozatát jelenti (Zola Rougon-Macquart ciklus, 1871-1893.

A családregény egyazon család több tagjának, illetve nemzedékének sorsát feldolgozó regény. Legkiemelkedőbbek, a realizmus-naturalizmus jegyében fogant példái: Turgenyev Apák és fiúkja, 1862; Martin du Gard A Thibault családja, 1922-1940; Thomas Mann A Buddenbrook-háza, 1901; Gorkij Az Artamonovokja, 1925; John Galsworthy A Forsyte Sagája, 1922. A modernebb törekvésekben ritkább ez a típus, de pl. a mágikus realizmus egyik leghíresebb remeke, Gabriel García Márquez Száz év magány, 1967című műve is családregény. Klasszikus formája a magyar irodalomban nemigen gyökeresedett meg, de egyes szerzők ide sorolják Jókai Mór Egy magyar nábob, 1853-54 ésKárpáthy Zoltán, 1854-55 című dilógiáját, illetve családregénynek tekinthető Márai Sándor A Garrenek műve,1989 című ciklusa és Veres Péter szociografikus színezetű műve, A Balogh család története, 1950-61.

A regényciklus 20. századi válfaja a regényfolyam, amelynek önállóan is olvasható részeit általában az összefoglaló cím köti össze (Proust Az eltűnt idő nyomában, 1913-22; R. Rolland Jean Christophe, 1904-1912).

A századforduló után kialakuló avantgárd irányzatok is kísérleteztek a regény megújításával, de ezek a törekvések maradandó eredményeket nemigen hoztak. A legjelentősebb kivétel e tekintetben a tudatfolyam-technika, valamint a futuristák által kezdeményezett és az expresszionizmusban kiteljesedő szimultanista montázstechnika.

Az állandó eseményváltás, a tér és idő szabad kezelése jellemzi a montázsregényt (Dos Passos Manhattan, 1925).

A 20. század sokféle törekvése közül a dosztojevszkiji eszmeregény hagyományát követi Kafka A per, 1925; A kastély, 1926; Gide A Vatikán titka, 1914; Camus Közöny, 1942; A pestis, 1947 címűregényével.

Az esszéregény bonyolult intellektuális módszerekkel próbál a valóság mögé hatolni (Thomas Mann A varázshegy, 1924; Doktor Faustus, 1947; Robert MusilA tulajdonságok nélküli ember, 1930-33).

A személyiség irodalmi kiteljesedésének egyik jelentős formai képződménye a tudatregény megjelenése. Ez a forma elszigeteli a külső cselekményt így irányítva a figyelmet a belső világra. A műfaj legjellegzetesebb alkotása James Joyce Ulyssese, 1922.

A 20. századi regényirodalom egy sajátos ágára a mítosznak, mint kollektív tudattalannak felhasználása jellemző (Thomas Mann József és testvérei, 1933-43, Bulgakov A Mester és Margaríta, 1966-67). A mítoszparafrázisok egyik alfaja úgy újítja meg a történetet, hogy saját korának viszonyai közé helyezi. Napjaink legsikeresebb irányzatainak egyike a latin-amerikai mágikus realizmus (Jorge Luis Borges, Gabriel García Márquez).

Ezzel ellentétes törekvésként született meg a dokumentum- és riportregény, melyeknek jellemzője a fikció elutasítása, a hiteles tényeken alapuló történetszövés (Capote Hidegvérrel, 1965).

A hagyományos regényformák tagadásának jegyében született a francia újregény (nouveau roman). Létezését az irányzat egyik vezéregyéniségének, Alain Robbe-Grillet-nek 1953-ban megjelent A radírok című műve óta tartja számon a kritika. Az 'új regény' meghatározás a legkülönfélébb törekvések gyűjtőfogalma, melyekben a regényműfaj tartalmi-formai alapvonásainak tagadása közös. Az ide sorolt regények fő jellemvonása az, hogy cselekményük minimális, és az sem a valóságban, hanem hőseiknek képzeletében játszódik le, s a művek szövege jórészt szabad asszociációk áramlásából épül fel.

A posztmodernizmus fogalma a képzőművészetekben az 1970-es években, míg az irodalomban az 1980-as években vált általánosan elfogadottá. Az irodalomban azokat a törekvéseket jelölték vele, amelyek a modern irodalom szemléletmódját a klasszikus örökséggel ötvözött formákban fejezték ki. A posztmodernizmus elmosta a határokat realizmus és absztrakcionizmus, elit- és tömegirodalom között. A szerzők előszeretettel illesztenek alkotásaikba – idézőjel nélkül – klasszikusoktól vett idézeteket, „vendégszövegeket”, gyakran élnek nyelvi játékok lehetőségeivel. Az irányzat mintapéldája Umberto Eco A rózsa neve, 1980 című regénye. A magyar irodalomban az irányzat képviselői Esterházy Péter, Hajnóczy Péter, Temesi Ferenc.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Kérlek, hogy csak etikusan és nyomdafestéket tűrően írj a bejegyzésekhez megjegyzést!